szűkre zárták a mellemet
vérem kifüstölög az űrbe
egyszer csak visszacsapolják
addig gyönyörű, megszürkülve

nem figyelnek az emberek.

apu kering, hó, valse triste, zene
Vera tapad, hó, lassan jár
anyu költözik, hó, Telkibe

(én csak vagyok, hó, köpnék, hó,
minden szóra, tánc, minden sir-re)

apu, megy, hó, ne segíts élni
Vera, megy, hó, ne segíts múlni

Anyu, most ne segíts többet

nagyszerű! – kiáltja költőnk,
és kora biggyeszti a száját.
nem nagyszerű.
fogd ki csillagaink elől
a gedhes lovaidat.

hogy még sincs rá eleven isten
aki megesküdjön
hagyom.
esküszöm én majd holnap elha-
gyom. sikít. fényes térd.
hagyom.
hallod ahogy menekül? kará-
csony. sült zene. szájfény.
hagyom.
emberül pár pillanatig rád
gondolok. ezüstülsz.
hagyom.

város a díványon hullik szét
neon erezete.
halál.
felkapcsolom a téli égő-
ket, aranyosodom.

kilépek a gyanús fényből, sötét
márka az üvegen.
egyszer összekapaszkodunk Eszter-
láncba. hullik szét a
párna
a város ahogy a díványra ülsz.
hagyjad

Erős, szenvtelen ember volt nagypapa. Érzelgést
nem tűrt, sírást megvetett, ha jónak látta, kegyetlenül
büntetett. Hitte, gyerekből embert csak ő nevelhet.
A bolond, szótlan, púpos fekete árnyat, nagymamát
szigorúan fegyelmezte: ha túl sokat matatott,
büntetést kapott.

Kicsiny folyosói kiszögellés, üvegajtón fekete kendő.
Bent nagypapa ágya, falba épített, mobil koporsó,
cserépben apró pipacs, búzakalász.

Még mindig látom, nagymama fekszik az ágyon,
két szeme, egy-egy réz kétforintos, tompán megcsillan
a lámpafényben. Fekete harisnyás lábfeje, két hegyes,
plafonra meredő szemrehányás. Nagypapa könnyet nem
ejt, imádkozik, fésülgeti egész éjen át nagymama
hosszú, fehér haját.

Egyszer játszott csak velem, a szemben lévő szürke
tömbház mögé terelt. Új világ volt ott: a földön túli
fény a lila felhők közé furakodva a gigantikus hegyek
csúcsait itt-ott megvillantotta.

Tollasoztunk, rettenetes erővel suhant a fehér
üstökös, a labda ide-oda. Óriás, sötét, hosszú kabátos
nagypapa, a hegyek fölé magasodva nyújtózkodott,
hajlongott, fel-felugrott, a labdát sosem tévesztette el.
Sötét kalapja fegyelmezetten a fején maradt.
Aztán kezemet erős markába szorítva hazavezetett.

A falu lassan álomba szenderül.
Sötét van nyolc után… Most veszem észre,
Hogy már nincs soká… hogy csendben elvegyül
A tájban a nyár egy-két csepp vére.
Utcánként bejárja az éj a falut.
Valahonnan a dombok közt szökött be.
Elaltat mindent, csak a koszos főút
Zajos néha még, belezúg a csöndbe.
Magatehetetlen, hűvös este van.
A természet áll, és bénultan figyel,
A derűs nyár csak tűri hangtalan.
Hogy vérzik, aztán szótlan alszik el.

Egyszer sétálok az utcán, hát
nem szembejöttem magammal?
Nem. Ez hülyeség. Miért
tettem volna ilyet?
Köztudott, az ember útja
egy irányba visz. Plusz minden
út Rómába. Tehát, ha én fogom
magam és neagyisten elindulok
a tizenegyesen Leányfalu
felé, akkor…
Hopp, elkalandoztam, no de hát
ilyen az élet. Mint az
átszállójegy: átszállhatok egy
másik járműre, de visszaútra
nem jogosít.
Így történt, hogy nem jöttem
szembe magammal.