szavak nélkül

iszapba fúrt fejű
részeg fatörzs
fuldoklik a vízben

félénk alázattal
kutatom arcod melegét

csillagokat szimatolsz

fáradt hullámok
loccsannak a partnak
– tenyerem álma vagy

[törékeny vagy]

törékeny vagy
akár a tengerhomokkal töltött
üvegpohár a polcon
s érinthetetlen
mint a kiürített lakás csöndje
– gyűrött alig olvasható leveleink
mélyére menekülsz
ahol már csak magaddal perelhetsz
s bennem is sérülten vesztegelsz
mint kiszáradt fa kérgén a repedés

(Illusztráció: Vivian Kapusta – Kanaka Creek Sunset)

Október tizenhárom
Van, mikor a hintavágyon
ülve elmém fejted –
zavarba is ejted
a poharad.
meg engem.
Így vagyunk mi
(zavarban)
ketten.

Október tizenhárom
Van, mikor a zsibvásáron
Elvesztem a lelkem
Annak, aki megtalálja
és felmászik diófára,
csókot adok.
Értem.

A gomolyfelhő magát esőcseppnek képzeli

A levelek suttogva mormolják az igéket.
A toboz begurul: – Túl szakrális ez az ének!
Egy törzs a villámlástól megreccsen.
Az öreg fa kidől.
Siratja a tó csendben.
A parton halat eszik a sirály.
A szél a lombbal szóba áll.
S folyik a tudat! A világnagy párbeszéd.
Valami gonosz erő bűzlik. Hogy esne szét!
Nemcsak virágokból áll a nép.
De legalább szombatunk ne zúzza szét!
S beszippantja a hálaadást az ég.
Az elme álmos: elég!
S a fűben egy árny a csigaházra lép.

A kamrában megnyikordul a törött szekrény.
Bezárkózott a szépségeszmény.

(Illusztráció: Charley Harper: Mystery of the Missing Migrants, 1990)

Őszbe tapadt falevéllánc néz szemembe télen

harmatkabát csúcspontjain, északon és délen

ökörnyál szárad két ujjam közé

papírmasé bújik üveghíd mögé

zug a tél, elbújok, mögöttem a bánat

a barlanglény szemezve magára várat

keresztfa reccsen, kismadár riad

szétnézek, mégis eltalál nyilad

szörny, te örök oltóanyag, nem hagysz békén

öntudatlan áldozatod szúrós, félénk

tüskéd ragad belé s beléd vére

szédülsz s megtorpansz a hegyre érve

nem láttam, elestem és elért a bánat

ruhaujjamba kapott a szörnyű állat

kivájta magának szebbik énem

falevél rezzen az őszi télen

(Illusztráció: Niki Bowers: November Starlings)

hulló vícseppek
kottáznak tiszta hangzást
hajnali erdőn

–

lombok zenéje
egyszólamú a széllel
a többi már csend

–

már őszi szegfű
virít a réten: szólj hát
tücsökrekviem

–

ködből, levélből
elevenedő sóhaj
késő őszi szél

(Illusztráció: Váradi Gyöngyi: Exoplanet)

Messzeterülő Vadvirág visszahat – – –
Mint Föld és az Ember párja – – – –
( Mert a Föld az Ég párja ! )
Járásának nincs nyoma Az Ember a l h a t
/ Miniszterelnöknek tekint egy tuskót
Vagy Mount Everest (!)
( Mert nem aprítja ) Hát naggyá teszi – Jót
ékesítést ítéletet kritikát elereszt – – – /
( példa ) – De egy m é l y vers megértése
még kiásottabb értetlenség – – –
Minden talány talányba nyílik be
Főleg ha lány-idegenség
Mert selyemleheletét ú g y lélegzeni
csak az újszülött tudja – – – és ’VALAKI !’ – – –
És az Ég-adta kapuk őrzés-fénye
csak a nőstények erénye – – –

(Illusztráció: Rachel Newling: Satin Bowerbird (linocut))