Címke: vers

Japán tankák a IX–X. századból

Újból válogatott japán dalok, Tavasz és ősz, 107.

 

Mindig zöldellő
fenyőfára fonódik
e lilaakác,
virágot így akkor bont,
lám, mikor kedve támad!

 

Dalok későbbi gyűjteménye, Tavasz harmadik kötet, 88.

 

[Téma nélkül]                                                    Curajuki

 

Pedig a szelet
mindig megvárja, s úgy hull:
cseresznyevirág!
Szívtelen: kénye-kedve
szerint hervasztja szirmát!

 

Dalok későbbi gyűjteménye, Tavasz harmadik kötet, 92.

 

[Téma nélkül]                                                    Kijohara no Fukajabu

 

Hiszen minden nap
olyan nyugodt, ragyogó
tavasz tündököl!
Virágok szíve mégis
miért siet ilyenkor?

 

Fittler Áron fordítása

 

 

Ki no Curajuki (Ki no Tsurayuki)

?872–?945. Korának egyik legnagyobb költője, a Régi és új versek gyűjteményének (Kokin vakasú, Kokin wakashū) egyik összeállítója, jelentős szerepet vállalt a japán nyelvű költészet (vaka) irodalmi közéletben való elterjedésében. A X. századi költészetben játszott vezető szerepét jól mutatja az a tény, hogy az első három (X. században keletkezett) császári rendeletre összeállított versantológia (csokuszen vakasú) mindegyikében Curajuki szerepel a legtöbb verssel. Fiatal kora óta számos költői versenyen (utaavasze) szerepelnek költeményei, 930 és 935 közötti Tosza tartományi kormányzósága idején pedig maga is rendez költői versenyeket. Gyakran kérték fel paravándalok (bjóbuuta) írására illusztrált paravánok képeihez. Toszából a fővárosba (Heiankjó) való hazautazását az első japán nyelvű naplóban, a Toszai naplóban (Tosza nikki, Tosa nikki) örökítette meg.

 

Kijohara no Fukajabu (Kiyohara no Fukayabu)

  1. század. Ki no Curajukihoz hasonlóan a Régi és új dalok gyűjteményének jellegzetes költészeti stílusát képviseli, az antológia jelentős költője.

 

 

(A bélyegkép a fordító felvétele)

ott

évekig nem szólt, hogy görögországba ment
nyaralni, nekem mondta el először titokban.
egy hétig volt, busszal, csoportosan. két szál
kolbászt és egy kiló kenyeret vitt magával.
a szállodát jól felszerelték. mindennap
lement a partra. a fetás görög saláta kilója
egy euró volt. a visszaúton egy nő a székek
közötti folyosóra feküdt le aludni, és egy
hirtelen fékezésnél leesett a polcról egy csomag.
a nő végül mellrákban halt meg.

ezeket mesélte, miközben egy törölközőt
adott a máltai köztársaság térképével.
utána azt mondta, hogy jó lenne megint ott
enni, kisunokám, de hát marad nekünk az a
jó kis török gyorsétterem, majd vonattal
felmegyek pestre, és eszünk ott, ahol olyan finom
a görög saláta.

(Illusztráció: Théo Sauer)

Átértékelődés

„Szép a rút és rút a szépSiccmocsokbaködbe szét.

………Nem vagyok jó. A jóság gyakran álszent.
Fejéről farkára, helyet cserélt fent és lent.
………Minden igaz,
és semmi sem az.
………Taszít a szép, az egész, és a befejezett,
………a való mindig torz, hiányos, elfajult,
az egyensúly élettelen,
s hazug illúziókkal sújt.

………Látom a hús-vér-csont mögöttest,
………Grál-üst habzó levében a vicsorító koponyát,
………………korhad-rothad-mállik a kézzelfogható; kocsonyás,
………mézízű nedvekből nyal a sír mohó nyelve,

közben a pecér földet lapátol a megboldogultra. Az őszinteség
mindig  rombol, tagad, s van, akit csak a téboly tesz szerethetővé.

(Illusztráció: Paul Bailey: Arbor)

Árnyékot növeszt

A délidőn gyorsan átszalad,
távoli földekbe ás
és világító, vöröses virágját
azokból élteti.
Magához vonzza a kéklő,
béklyózott űr-eget (a földeket, ha látod),
s mindent a feledés kriptájába rak.
(pupillád, ha tágul) elszédít a mélység,
s a csarnokvízben homorú szemárnyék ébred.
A láthatatlan kutak káváira
nappalt növeszt. (szakadj le róluk és
lásd),  (Lásd. Ez már az
Óperenciás). Repülő halakra (csillogó)
hangokat csap. Lentről (hiszen nincs
még oly messze, hallhatod),
fatörzsek barna foltjain köd zihál.
Fölfelé. Sétáló, torz füvek szárnyain
(szárnyukon)
rezeg a reggelre tartogatott tánc.
Közben (hallhatod), szól a dal.
A tüdőben lebegő légtornász (kötélen)
ma is fönn lebeg –, (ahol a főn énekel).
A kórus majd csak délután.
Csontjaikra kiüt a só, a dér, s fölöttük
a gallyakon, fehér kalapban Hold mereng.
Homályba vész (ring) az út.
Templomok lépcsőin ülnek, kiülnek
a hangjegyek és hallgatják önnön
(saját, sajátos) csöndjüket.

(Illusztráció: MJF: Winter Draws Long)

Ott vagyok

A világűr végtelenjében,
a Tejút bolygóinak rendjébe zárva,
ott a Föld.
A Földön tavak, hegyek, erdők, folyók.
Benne aszfalttal, cementtel, téglával kirakott városok.
Azokban kertek, telkek, házak, lakások,
kiparcellázva emberek.
Egy lakásban,
ahol a plafon a felettem lakó padlója,
a padló az alattam lakó plafonja.
Két plafon közt,
falakkal bekerítve
a test.
Rezgő, dolgozó, zárt gépezet.
Valahol a fogaskerekei közt
– talán ott vagyok.

(Illusztráció: Miguel Herranz: Little Houses)