Éhségem már olyan nagy,
nincs értelme ennem,
testem minden falatot
éhségre vált bennem.
Minél többet megeszem,
annál többre vágyom,
már semennyi nem elég,
az evés csak álom.
Hosszú féreg költözött
a gyomromba, mélyre,
ő falja fel mindenem,
sosem szűnik éhe.
Már minden őt illeti,
amit csak megrágok,
nem emésztek, ő emészt,
megöl ez az átok.
A színtelen örökségben kapirgálva
Egy analfabéta múlttalan nemzedék
Tárgyi emlékei között az ormótlan
Komódok kasztenek rongyhalmazában
Rátaláltam az egyetlen bizonyítékra
A lucskos inget a törülközők közé
Mosatlanul tette el nagyanyám
Így lappangott évekig a lelet
A veron eikon nagyapám testéről
Boldog békeidők bódító szagával
Hogy testalkatát én is örököltem
Kitetszik e siralmas másolatból
Akárcsak cellája nyirkos illatát
Tudom most már ez az mit annyira
Imádnak érezni rajtam is a nők
(Nem mesélte hogy megetették volna
Saját ürülékével nagyapámat
Hogy a seprű nyelével tolták volna
Le torkán a szart nem említette
Hallgatott végig hűen a rendszerhez)
S most örvénybe került a kíváncsi örökös
Őrzöm bűneiket mint gyűrűit a fa
A szavak üvegfalán átlátszik egy szoba
Üssétek üssétek üssétek üssétek
Kápók verjétek agyon a nagyapámat
A cigarettacsikk levettetett a földre.
Egy női félcipő sarkát mardossa épp talán,
míg az aluljáró oszlopos egét elöntve
neonfény birodalmat teremt a magány.
Elkerülhetetlenül nem létezem most.
Elmúltam; már tizennégy perce várok itt.
Hallom már mindenek felett a villamost,
s a mozgólépcső mélységes kínjait.
Metaforák nehéz húgyszagában állok,
az ember, ki elragadtatott.
Ilyenkor értem, hogy a bolyongó világok
között félúton senki sem vagyok.
„Anya, anya
ebben a sivatagban,
mért hagytál itt, ebben a sivatagban?”
P. J.
1
Miféle nyomás alatt szűkül össze
annyira bármily csöppnyi értelem,
hogy a nyeldeklő nyomorúság körbe-
tűnődik gyanútlanul, mindenen?
Mert csak a düh, az érzelmek zsebemben
eddig kockára hajtott tájai
áldozatot keresve húznak engem
bosszúvá tágítva határaim.
A gyilkos nem latolgat – olvasom.
De mégsem, hogy barátod ellen törjek.
Most felravatalozom otthonom,
bár tudom, a szabadság egyre szűkebb.
Számomra a bűnről beszélni
mindig is a legnagyobb nyomorúság;
hol ész dönget kapukat s reméli:
az ítélet enyhébb lesz, mint a vád.
2
Nyugodtan ülnöm tényleg nem lehet,
most jut eszembe, s látom,
milyen veszélyes ütközet jöhet
s benne egy mozdulásom,
akár valami csecsemőnek,
hisz nem tud szólni még,
szögein a veszélynek egyre
tudatlansággal ég
és csak tolulnak egyre feljebb
az értetlen közök,
amit nem jár be semmi ember,
nem tölt ki semmi rög,
és az utalást csak e lomha
kis pillanatban értem;
miféle álmot vártam én, ha
mi sosem voltunk ébren?
3
Mivel feltorlódik minden mögém,
leküzdhetetlen, hogy megértsem,
mi is zajlik, mi evődik be rég
a csakis engem megillető térbe.
Ott ül. És ezt mindig látni fogom,
hogyha nem leszek egyre bátrabb,
ő nem szégyenkezik megadni mindent
az én tulajdonomból, önmagának,
s valahogy mindig az az érzet
kerít be, hogy én vagyok a hibás.
Ha őt ölöm meg, vagy magammal végzek…
sem lesz csendes az elmúlás.
Valahol legbelül érzem az ízét
a húsának, amint jogom szétveti,
s talán ez jobb; csak ideiglenes lesz,
hogy anyám hiányom követeli.
És akkor megláta engem színről színre
– ezt bizton mondhatom -,
és elfordula ő tőlem nagy sietve,
hogy arcán a borzalom is.
Midőn én így árván magamban állék, és
merengtem bennem futó
lábának porának képével jajongva,
albérleti balkonomra szálla egy-két
hol lilának, hol lilának látszó pernye,
és kezemben Philip Morrisszal nézvén
látám, hogy semmi nem üle a szemközti
díszfa csenevész ágán.
És akkor meglátám őt én is színről színre
– ezt bizton nem mondhatom -,
és lábam pora már veré fel erkélyem
úgy sieték le a lépcsőházban a lépcsőfokokon.
Futván futék az én atyámhoz kérvén őt
új színeimmel: eresszem el bátran, most már
bátran eresztvén el.