évszaktól a változást,
fecskétől a nyárhozást,
csillagtól a ragyogást,
pataktól a csobogást,
nappaltól a felfedést,
egynyáritól feledést,
levéltől hullani,
barlangtól hallani,
virágtól kérni,
gyümölcstől érni,
földtől táplálni,
fészektől hazavárni,
méhektől kutatni,
éjszakától nyugtatni,
hótól betakarni,
vetésnek jót akarni,
magzattól nőni,
póktól otthont szőni,
avartól temetni,
égbolttól szeretni.

(Illusztráció: Gond painting)

Kifacsarta belőle a hajnalt. Ez a hosszú,
lassított csobbanás sem volt több,
mint egy másodlagos nevetés.
Kis csend után a kádban loccsant, de
a hegyek hulláma nélkül. Míg
kérdezgettük, melyik út merre visz,
lassan elmerültünk, s estére elfeledtük
a nyelvleckéket is. Kezdhettünk
mindent elölről: a no itt így hangzik, yes.
Hát nagyon hiányzik már a hajnal.

(Illusztráció: Brendan Monroe)

Álmatlan estéken órákig nézem a fehér mennyezetet,
amit indigóra festett az éjszaka és a képzelet.
Rád szoktam gondolni,
amikor ketten ott…
A karjaid betakarták csupasz vállam,
a jobb kezed az ég felé nyúlt –
megmutatom neked a kedvenc csillagom
azt akarom, hogy tudd, mit jelent,
ha felnézel az égre, nekem…
A Kis Göncöl mellett négy apró sugárzó pont nyugatra.
Megjegyeztem.
Még a plafonon is megtalálom őket.
Utána nyugodtabban hunyom le vizes szemem,
bárhova felnézve vagy nekem.

(Illusztráció: Sara Herranz)

Prelúdium

fürtös gyöngyike
kék tündérfátyla borul
hajnali rétre
–

Ananké

körvédelemben
vonszolja roncsolt testét
a hullott rovar
–

Hajnalodik

harmatcsengettyű
csendül már újra: ne félj
feltámad a fény
–

A Zarándok

szép tündérlánynak
nyomát is megcsókoltad
Rezeda Kázmér
/Krúdy Gyula emlékére/
–

A másik part

csak útra kelni
holdezüstből  vert hídon
víz és ég között
–

Záróra

árva rőzsetűz
parázs már sosem lehetsz
beborult az ég

(Illusztráció: Виталий Уржумов: Утро улитки, 2010)

kifut tenyeredből a lét
–mint lenge fuvallat karjából a falevél–

szoros fogású görbéiben színlelt szélcsend,

éned zavarosan mélyülő gödreiben
önbeteljesítő vakságod:

az idegek nesztelen lázadásában
az eszmélet lobbanása –

lebegve szitáló
sűrű végzetét
bőröd alá fogasolva,
omolhatatlan falaidra
beengedőn szorítja
az Idegen-mélység
ezerarcú terét –

éjszínt szivárgó szálaidba öltve március alkonyán
……………………….–ideje az ültetésnek–
zsenge hajtásának
benned érő,
sejtjeid ölelő
védőburok-enyészetét.

…………………….így indulsz. szemközt a még
……………………….neve sincs pusztulással.

kíméletlen sodró partvonaláról
–ideje van a kövek elhányásának–
beléd rugaszkodva,

foglyul markolt hálózatod romlását
szemérmetlen köréd szögezve

elnyel,

ahogy megáradnak
húsodra feszített  szövevényének
kiszellőztethetetlen szimptómái:

a test rögzített fogságában
tekinteted kettős világtalansága:
lidércesen elmosódó, fojtó
légüres-hullámlebegés

tétován beszélő,
néma játék csak
sziluettjén mozdulatod –
meddő akarat iránytalan, görcsös érzékelése

feszes erőtlenség a szakadékába zuhanó,
szabad lélegzetét elvarrt,
nincstelenné táguló odvaidra nőtt matéria –
bizalmatlanságod medre magad felé

……….ami eddig olyan természetes volt,
……………… elgondolkodásra késztet –

…………határolt zónád
kétesen hullámzó-üressé apadt
libikóka-öléből szökve

egy csepptől
az egész bolygó kicsit súlyosabb,

ahogy földed, az anyag korpusza eltér pályájától,
billenő egyensúlya tükrén
tört fényed szűkülő sugarai,

mint május utolsó ölelésében
a Mindennek elrendelés:
…………élet és halál,

vészjóslón kapaszkodnak most össze
elszíneződő leveleid egymásba meztelenedő ágai.

(Illusztráció: Eyvind Earle: Evening Magic)

Thomas Bernhard nyomán

a félelem folyton azt akarja
hogy én menjek elöl
és a festő is azt akarja
a félelem miatt

még csak nem is sejti
mire nyit rá
ezekkel a kulcsokkal
ezekkel a félelmetes kulcsokkal

belülről fázom
ért engem?
belülről fázom mindig
félelmetes ez a fázás

már nem tudom
mit is akartam mondani
de valami gonosz dolgot
arra emlékszem

még csak nem is sejti
mennyire gonosz dolgot
akartam mondani
de már nem emlékszem

rímelhetne a kék szem
de a rend nem nyújt lehetőséget
a fantáziára
a rend nem tűri a fantáziát

én megyek elöl
a félelem miatt
mögöttem jön a festő
aki a félelem képeit megfesti

aztán elégeti
de már nem emlékszem
nem kívülről fázom
belülről fázom mindig

(Illusztráció: Hannah Lamb: Baptism, detail, 2014)