Ólmos fények, fekete árnyak,
meghajlik alattuk az ablakok íve.
Mit akarhat, hogy arcom vonásait
a ladikhoz hordja. A hegyek
hullámain úszna el? Egy szürke,
szavaimból varrt vászonba
csomagolja a locsogó vizet,
s azt is a ladikba dobja.
Ami utána marad, patak, vagy
tenger, nem látom tisztán.
Ha ott hagy, mindent
elnyel a lágyhátú iszap.
Port kavar a szél. Lehet
hogy már a tómeder is kiszáradt.
Ha eltűnnek
a víz csillanásai
eltévednek az esőfelhők.
Ő csónakázik mégis.
Fél, hogy összetéveszthetnek
bennünket. Énekel.
Énekel, akárcsak én,
s kék dalait,
mint valami hatalmas, duzzadó
vitorlát kiteregeti a part fénylő
lankáira. Vadászkutyák
ugatását utánozza, mintha
el akarna riasztani.
Vicsorgást imitál, köhögve
morog, végül belefordul a
homokfoltos levegőbe. Bár
innen már nincs messze a part,
arcom ólmos vonásaival
mégis, elnyeli a mélység.
(Illusztráció: Геннадий Приведенцев)
