Mert ha mindenki tudná a helyét, akkor nem
lennének üres székek. Vagy nem lennének
sután ácsorgó emberek. Próbálnak úgy
csinálni, mintha
dolguk lenne, közben meg az az
elfoglaltság, hogy ezt elhitessék
a körülöttük lévőkkel. Én
magam körül vagyok és elhiszem, hogy
nem jutott hely nekem. Meggyőződésem.
Meggyőződésem az is, hogy más ezt nem
hiszi el és talán mást ez nem is érdekel. Mégis
görcsösen szorítom kezemet
a nadrágzsebemben és próbálom lekaparni
a bőrt
a körmeim körül. A bőr elhiszi, hogy van helye
a körömnek, de a köröm nem hiszi el, hogy
a bőr elhiszi. Hisztéria. Ez az egész.
Hisztéria. Amikor meg már csak úgy
beszélek róla, mint ami
megtörtént, akkor már
csak his(z)tória. De, ha a jövőbe vetítem ki ezt
a helytelenséget, akkor teória, vagy ha
sikertelen próbálkozásaimat összegzem legyen
bukás. Helytelen. Közben meg még mindig csak
forgolódok
jobbra meg balra,
nadrágom zsebében matat a kézfej, bőröm már rég nincs
az ujjamon és csak a köröm élesedik. Mert kell is, hogy
éles legyen, ha bőrt hasítunk. Bezzeg, ha fa lenne.
Télen meg is fagyhatok, ha ezeken
a körmökön múlik, hiába élesítem őket
évek óta. Mondjuk azt, két évtizede. Az mégis csak nagyobb
tekintélyt parancsol magának. Nem csak egy
olyan,
helyét kereső,
körbe forgó,
bőrt kaparó akárki
mondja ezt, hanem
egy helyét kereső, körbe forgó, bőrt kaparó, aki már két évtizede csinálja ezt,
mondja azt.
Mégis miféle földalatti harc? A zsebemben? Ugyan.
Ez csak izzadság. Fehér lesz
a bőröm – ha marad – és felfújódik. Levegős.
Évtizedek bújnak meg alatta. Tartják,
mint egy sátor csúcsait. Közben meg
mindenki elhiszi, hogy az idegesség. Az,
mi? A nagy francokat. Ideges
az, akinek dolga van. De én csak körbe
-körbe forgok már
két évtizede és
a helyemet keresem, mert nem
üres szék nincs, csak álló emberek. Ez nem
dolog. Ez még csak nem is
elfoglaltság. Ez olyan könnyűség, nem? Az
a bizonyos, amit nem bírunk elviselni. Mint a
görcs itt az oldalamban. Jobb bordaív alatti fájdalom. Tompa fájdalom fél éve.
Mikor is? Igaz is, csak 5 hónapja. Majd januárban
megünnepeljük, hogy félévesek lettünk.
Soha senki
nem bírta ki velem ennyi ideig.
Ma még, most még
viccelődök, mert holnap ugrik
a majom a vízbe.
Mondd csak, ezt soha nem értettem; ha a majom beleugrik a vízbe,
mi lesz? Miért olyan fontos
ez? Mi derül ki
akkor? A majom súlya
kiszorítja a vizet, ami mindent tisztára
mos? Most igazán, igazán ledöntöttem
magam az értelmiség piedesztáljáról. Értelmiségi
az, aki utána jár a
dolgoknak, ha kell Google, de azt nem vallja be, helyette
könyvtár, értelmező kéziszótár, kutatások és
végül megérti este fél hét körül, egy órával
a könyvtár bezárása előtt, hogy miért is
ugrik a majom a vízbe és ez
miért is olyan jó. Mondd el. Én nem googlezok rá. Akkor ugorna a majom a vízbe.
Nekem elviselhetetlen
könnyűségekkel kell
megküzdenem, amit  a körbeforgás
rögzít. Ha fentről nézem
magam, nincs alakom csak
egy pötty.
És ez nem
a gyorsaság, ez csak
az öklöm a zsebemben, amit
folyton szorítok.
Fehér pötty, az izzadság és nem az idegesség.
Levegős, mert tartják
évek óta. És félévesek
leszünk, mert még soha senki nem
viselt el ennyi ideig. Én elvisellek,
te elviselsz, mi jól megvagyunk. Te bennem
én tebenned. Alakomban alakítasz.
Alakulok.
Alakulsz. Helytelenül
volt egy teóriám, leszek his(z)tória.

(Illusztráció: Bill Binia: Sombras de Sillas)