Idén szeptember 14-én a CEU, még pontosabban a Magyar Hagiográfiai Társaság szervezésében igen elmemozdító előadást hallhattunk Stephen L. Powtól (Calgary, Canada) az ELTE Szekfű Gyula Könyvtárában. Az előadás címe László to Lancelot: Hungarians Kings, Arthurian Knights volt, amit a szervezők így magyarítottak: Lászlóból Lancelot: magyar király a Kerekasztal lovagjai között. Nagy dicséret az, ha kiderül, hogy Lancelot lovagot a mi szent László királyunk prefigurálta. Hiszen miután Kurcz Ágnes[1] 1988-ra a hazai lovagi kultúra legutolsó falfestménytöredékét, okleveles adatolhatóságát összeszedte, az irodalomtörténészek mintha összeesküdtek volna a valaha létezhetett magyar lovagvilág ellen, a Kisfaludy Sándorok és a magyar romanticizmus kortárs divatja szülte álmának kiáltották ki. A legélesebben talán Zemplényi Ferenc fogalmazott. Így: „A középkorban az udvari-lovagi hagyomány a magyar irodalomban nem mutatható ki.”[2] Majd egy nagyon durva példával jött elő, nem utalva a nyugat-európai háttérre, a trubadúr Jaufre Rudel híres canso-jára, amelyben belészerelmesedett egy nőbe, anélkül, hogy látta volna (ses vezer), és zarándokcsuhát öltött, megindulván a felkeresésére és elképzelvén a mennyei találkozásukat. Ennek a történetnek van egy kortársi – ha úgy tetszik – modern átirata is, egy véres-szennyes-gyönyörű átirat Darvasi Lászlótól, a címe: Jaufre Rudel.[3] Nos, a történet alapsémája, rendkívül ordenáré változatban, megvan magyarul az 1573-as Ponciánus egyik történetében, melynek címe Inclusa (A bezárt nő). Zemplényi a szöveget betűhív kiadásból idézte, én az olvashatóság és érthetőség kedvéért  közelítem a mai magyar ortográfiához. „Messze egy tartományban vala egy nemes vitéz, és igen erős, kinek álmában jelenék meg egy királyné asszony, igen szép, kit oly igen megszerete és kívánna, mintha testi szemeivel látná, és ugyan tetszik vala neki, ha jól esmérné. Viszontag az királyné asszony igaz ollyan álmot láta az vitéz felől, kinek igaz, vígan tetszik va, ha jól esméré. És elvégezé az ő szívében, hogy az vitézt meg akarná látni, és az ő álmát megbizonyítani. Az vitéz meg azon képpen fogadást tőn, hogy az ő lába addig nem nyugodnék, mígnem az királynét megkeresné. Felüle egy lovára és mind eljára kastélyokat és különb különb országbeli városokat, mígnem az városba jőve, ahol az asszony az toromban vala, és kezde ott lakni. Egy napon bemene az vitéz a várba, és nem tudja vala, hogy az királyné asszony ott volna, az, kit keresne. Hogy ott az vár piacban mórálna, meglátá az asszony, hogy az torony ablakból kinéz vala, azt vitézt, és megesméré az álomból, hogy az volna az vitéz. Feltekinte történet szerént az vitéz is és meglátá az asszonyt, legottan megesméré, hogy az volna a királyné asszony, kiről az álmot látta volna. Kezde nagy szép éneket a szerelemről, és ezen módon egymás szemében nagy gyakorta néznek vala, és az vitéz minden nap eljárja vala az várat, nézi vala, hogy honnat juthatna az királyné asszonyhoz és vele szólhatna /…/”. Eddig ez tökéletesen megfelel egy nyugat-európai trubadúr vagy trouvère megszerelmesedési masinériának. De a folytatás! de a legelső találkozás! „Bemene azután az királyné asszonyhoz, és nagy tisztességgel köszöne neki és hogy látta volna űtet. Az asszony elcsodálkozék és monda: mi módon jöttél te ide hozzám, jelesül hogy csak én magam vagyok. Monda az vitéz, az te nagy szerelmed tötte ezt, hogy én ide likat csináltattam, és arról jöttem tehozzád. Azért veled akarok hálnom, mert te vagy, az kiről álmot láttam. Monda az asszony, ne legyen az, hogy az én királyom alatt illyen nagy bűnt tennék. Monda az vitéz, ha énnekem nem engedsz, általütlek ezennel az én tőrömmel, és megöllek. Az asszony hogy ezt hallá, kételen lőn vele hálni, és engede neki, mely dolog meglevén az vitéz dolgára mene /…/” (u.o. 55-56. p.).

Nos, ilyen előzetes ismeretekkel vagy előítéletekkel ültem be az előadásra. Előbb azonban elolvastam a preprintet, amit – jó kanadai módjára – angolul és franciául kaptunk meg. Fordítom az egész szöveget.

„Lászlótól Lancelot-ig: magyar királyok, artúri lovagok

Ki hát ez a Tó Lancelot-ja, Arthur király legbátrabb lovagja, kinek népszerűsége a legtartósabbnak bizonyul?
Amiként Dominique Boutet emlékeztet rá, Lancelot pre-artúri eredete rejtély. Nem csatlakoztatható a bretagne-i anyaghoz, csak annyiban, hogy a gall mitológiából hiányzik, ugyanúgy, ahogyan Geoffroy de Monmouth és Wace írásaiból is. Nyers fellépésének segítségével A Kordé lovagjában Chrétien de Troyes-tól a XII. század végén, Lancelot rögtön Artúr király kerekasztalának legkiválóbb és legmegbecsültebb lovagja lesz. Ez az előadás azt kívánja sugallni, hogy Lancelot-nál az eredeti ihletést talán a lovagkirály I. Ladislas (László) jelenti, Magyarország királya (1077-1095), az első keresztes hadjárat vezetője és az Árpád-dinasztia szent uralkodója.
A bizonyítás egyik vezérfonalát, már ami László király feltűntét illeti a francia regényekben, a példátlan kapcsolatok jelentik a magyar királyi udvar és Champagne grófsága között, kapcsolatok, melyek magyarországi III. Béla király (1172- 1196) és champagne-i Margit házasságához vezetnek, s ez utóbbinak champagne-i Mária, Chrétien de Troyes védnöke a nővére. Béla király buzgalmának másik nyoma, hogy elő kívánta mozdítani nagyapja kultuszát és kanonizálását, azért, hogy megerősítse saját követeléseit Magyarország trónjára. Nagy számú szövegutalás lelhető föl a román nyelvű dokumentumokban arra nézve, hogy a „Lancelot” név voltaképp a „László” név megismétlési kísérlete, a maga idegen hangzásával, inkább, mintsem ugyanennek a névnek a helyettesítése, amiként hosszú ideje feltették. A két legrégebbi regény, amely szerepelteti Lancelot-t, tudniillik A Kordé lovagja Chrétien de Troyes-tól és a Lanzelet Ulrich von Zatzikhoventől, tanúsítja azt, hogy az elbeszéléseket közvetlenül a László királlyal kapcsolatos történelmi események ihlették, és így előzetest alkotnak az időszak középkori regényírói számára, hogy elbeszéléseikbe magyar történelmi személyeket vegyenek be.
A Chrétien de Troyes előtt álló megrendelés a magyar király megjelenítésére regényben kapcsolódhat Marguerite de Champagne és a magyarországi III. Béla házasságához 1186-ban. Ez a hipotézis összhangban áll a Claude Luttrell javasolta keltezéssel Chrétien munkáit illetően, és egyúttal megmutatja, hogy a korszak politikai agendája miként testesül meg kifinomult és elbűvölő eszközökkel az artúri regényekben.”
Nos, fontos hangsúlyozni, hogy az előadó szerint itt egy hipotézisről van szó, nem valamely történelmi és eszmetörténeti valóságosságról. Hiszen maga Chrétien de Troyes igen világosan szólt Lancelot származásáról. Az a lovagi toposzok közé tartozik, hogy a hős sokáig nem árulja el a nevét, és akik ismerik, ők is hallgatnak róla. A Kordé lovagjában előbb szülőhelyét kapjuk meg:

Szól a lovag választ adva: 
„Uram, Logres volt szülőhelyem, 
és e különös, idegen 
tájon most először járok.” (2082-2085.sor)[4]       

mais sans lui demander son nom.
Il répond tout de suite:
„Del réaume de Logres sui,
Einz mes an cest païs ne fui.”[5]

 A jegyzet szerint Logres Arthur országa. Azonosítják Angliával; a kelta Lloegr névből ered, nem a francia ogre (emberevő óriás, vadember) szóból. Ami a származását illeti, mellékneve ’a Tó lovagja’. Azért, mert szülőanyjától az a Viviane tündérhölgy rabolta el, akinek a tava ma is megtalálható Bretagne kellős közepén, nem messze a varázsló Merlin (állítólagos) sírjától, s így Lancelot nála nevelkedett a Tó királyságában. Ami a név eredetét illeti, amint ez az előadásból kiderült, az eddigi irodalom vagy breton, vagy kelta eredetűnek tartotta. Pow úr szerint az eredetet egy fonológiai homológia alapozza meg: a lászló és a lånszló egymáshoz közeli hangzása. A szenvedélyesnek mondható előadás nem hallgatta el a nehézségeket sem. Nehézségnek tűnik a kiejtve lånszló alakban az n. Ezt az előadó azzal magyarázza, hogy az n azért van benne a hangzó alakzatban, mert az o hang megnyújtását követeli; ebben személy szerint én igen bizonytalan vagyok. De sokkal nehezebb az a kérdés, hogy szent László neve latin alakban terjedt el Európában: a mi latin nyelvű szent László-énekünk is azt mondja, ob hoc es dictus Bator Ladislaus, megszólító módban a kezdősor is ezt az alakot adja (Salve benigne rex Ladislae)[6]. Miként került hát ófrancia közegbe a név jellegzetesen magyar alakja?
Nos, erre válaszolna az előadásban a „körülmények egyértelműsége”, vagyis III. Béla lányának, Ágnesnek a házassága champagne-i környezetben. De ezt az előadás épp csak érintette. Pow úr három rendbe sorolta az evidenciákat, vagyis az egyértelműségeket. Az első, és a legrészletesebben kifejtett evidencia az „etimológiai egyértelműség” (holott ezen csak fonológiai hasonlóságot kell érteni). Chrétien de Troyes éleidejénél jóval később adat Várdai Istvántól való, aki Franciaországban volt magyar követ, és leírta, hogy a Lancelot magyar név. Mint az előadásból kiderült, 1937-ben Eckhardt Sándor egy német nyelvű tanulmányában már felhasználta ezt az adatot. A körülmények egyértelműségéről már volt szó. Ezt követi a textuális, vagyis szövegszerű egyértelműség: Geoffroy de Monmoth tanúságtétele szerint volt egy prae-Lancelot-alak, amely közeli a László-ciklus topikájához (az előadó itt utalt Jékely Zsombornak a ciklusról írott tanulmányára).
Bár patrióta öntudatomnak hízeleg, hogy lászlóból lånszlová válva helyet kaptunk a Kerekasztal mellett, sőt, kitüntetett helyet. De fontosnak tartom ismételten leszögezni, hogy itt egy hipotézisről van szó, még akkor is, ha egy nagyon elmemozdító hipotézisről. De tudni kell azt is, hogy nem csak a középkori névtudománynak, a mai onomasztikának is meglehetősen ingatag alapjai vannak. Két példára emlékeztetnék csupán, egy műfaji és egy motivikus példára. Mint ismeretes, a nálunk hajnal-éneknek vagy hajnal-dalnak nevezett műfaj az egész világon mindenütt megtalálható – az észak-amerikai indián törzsektől japán anyagon át az európai trubadúrokig és trouvère-ekig (alba és aubade), anélkül, hogy közöttük bármiféle genetikus összefüggés felállítható lenne. Szintén ismeretes az az angolszász, német, francia és itáliai (sőt magyar!) nyelvterületen elterjedt trubadúr életrajz,[7]a „szívevés története”, egy katalán trubadúr, Guilhem de Cabestanh rövid életrajza. Ezt – több más mellett – Boccaccio két változatban is feldolgozta a Dekameron negyedik napján, áthelyezve a történetet itáliai környezetbe, és egyúttal elolaszosítva a neveket.[8] Az ide tartozó szövegek, sőt még a későbbi brit stb. folklorizációk is, genetikusan összefüggenek egymással. Mivel Enyedi György is verses feldolgozását adta a szüzsének 1574-ben, pontosabban a Negyedik nap első novellájának,[9] gondolhatnánk akár genetikus rokonságra az eredeti trubadúr vida (rövid életrajz) befejezése és egy közismert ószékely népballadánk befejezése között. A trubadúr, miután elmondta a szívevés történetét, és miután a két szerelmes, Soremonda úrhölgy és Guilhem de Cabestanh meghalt a gőgös, a kegyetlen, a féltékeny és a bosszúszomjas katalán férj kezétől, megérkezik Aragónia királya, és igazságot tesz. A férj vagyonát elkobozza, börtönbe veti, és a halott szeretők testét két sírba temeti, egymás mellé. A sírokon egy-egy tő vadrózsa nő, és ezek ágai egymásba fonódnak, A mi Kádár Kata című „klasszikus balladánk” két befejezését idézem. A halott szerelmesek közül
az első befejezésben:

Egyiköt temették ótár eleibe,   
Másikot temették ótár háta mögi.

A kettőből kinőtt két kápolna-virág,
Az ótár tetejin esszekapcsolódtak.[10]

a másikban:

Az egyiket temettette
Az ótárnak elejibe,
S a másikat temettette
Az ótárnak háta mögé.

S az egyikből nevelkedett
Egy igen es szép aranyszál,
S a másiknak nevelkedett
Egy igen es szép aranyszál.

Addig nőttek, nődögéltek,
S ott es öszvekapcsolódtak[11]

                  

Nos, a feltűnő motivikus hasonlóság két tagja semmiféle genetikus kapcsolatban nem áll egymással.
Igaza volt a varázsló Merlinnek: a jövőbe látni nem oly nehéz. De a múltba látni – annál nehezebb.

[1]  Kurcz Ágnes: Lovagi kultúra Magyarországon a 13-14. században, Akadémiai Kiadó,  Budapest, 1988.

[2]  Zemplényi Ferenc: Az európai udvari kultúra és a magyar irodalom, Universitas Kiadó, Budapest, 1998, 64. p.

[3]  Az elbeszélés elemzését ld. Szigeti Csaba: A herceg és Hodierna, Holmi, 2014 december, 1672-1686. p.

[4]  Chrétien de Troyes: Lancelot, A Kordé lovagja, fordította Vaskó Péter, Palimpszeszt Kulturális Alapítvány, Budapest, 1999, 73. p.

[5]  Chrétien de Troyes: Romans, Librairie Générale Française, Paris, 1984, 559-560. p.

[6] A királyhimnusz szövegét ld. Vekerdi József: Szent László-ének, in: A régi magyar vers, szerkesztette Komlovszki Tibor, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979, 13-14. p.

[7]  Viktor Zsirmunszkij: „Atreusz lakomája” és rokon etnografikus szüzsék a folklórban és az irodalomban, Gondolat, Budapest, 1981, in: u.ő: Irodalom, poétika, Válogatott tanulmányok, Gondolat, Budapest, 1981, 109-116. p.

[8]  Giovanni Boccaccio: Dekameron, Negyedik nap, első novella; kilencedik novella, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1961, 397-410. és 471-477. p.

[9] A széphistória szövegének kritikai kiadása: RMKT, XVI. századbeli magyar költők művei, Hetedik kötet 1566-1577, közzéteszi Dézsi Lajos, M. T. Akadémia, Budapest, 1930, 222-258. p.

[10]  Ortutay Gyula: Magyar népköltészet. Népballadák, népmesék, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1985, 38. p.

[11]  Ortutay Gyula: i.m. 39. p.

 

Bélyegkép: székelyderzsi templom freskója

A könyv nyitó sorozata, a futólagosan felvett, habár rögtön át- és tovább gondolt benyomások körvonalazása, közlése által a saját világába is mintegy impresszionisztikusan – érzékletesen, egyszersmind finoman – bevonó, behúzó Évszak-impressziók ciklus egyik verse, a Kristályszimfónia így hangzik: „Puha hó alatt alszik a csend. / Felette a kristályok kórusa húzza / A hideg pelyhek melankóliáját, / S könnyeik hullanak végig / Rég szoborrá vált / Egykötetes, vágatlan történetem húscsomagolásán.” Ennyi a teljes szöveg, és mindezek alapján azt is gondolhatnánk, hogy Marton Réka Zsófia, „Sophie” esetében Pilinszky János valamelyik újabb követőjével van dolgunk, talán éppen a 479.-el ebben a nemben… És mintha talán nem is tévednénk olyan nagyot. Habár pontosan egy olyan darab, amelyről elvileg, a címe alapján komoly, akár tapadó jellegű pilinszkisséget feltételeznénk, nos, pontosan ez lep meg nagyobb önállósággal: „Szélordító kyrie / Hatszínű gloria / Elmúlik credo / Vérvörös sanctus / Bágyadónap benedictus / Ősz: Agnus Dei / Aki elveszi a nyár bűneit” (Az ősz miséje). A hites-keresztényi, sőt, egyenesen misés téma-vezetés ellenére is jól érződik tehát a hangvétel autonómiája. De akkor mi is jellemző hát ezekre a szövegekre általánosságban?
Vallásos-transzcendens nyitottságról vallanak egyfelől, másfelől nyelvi-kifejezésbeli minimalizmust mutatnak, akár dadogást, hogy ne mondjam: makogást. Feltűnő a ziláltságuk, esetenként a kidolgozatlanságuk, esetlegességük. A „szálkásságuk”, amennyiben – mégis csak – Pilinszky kései korszakának egyik emblematikus cikluscímét (könyvcímét) vesszük kölcsön a jellemzésükhöz, stílszerűen. És mégis! Mégis, tulajdonképpen minden „vágatlansága” vagy esetleg helyenkénti ’csiszolatlansága’ ellenére is kiegyensúlyozott, kimunkált szemléletbe simulnak ennek a költészetnek a versei. Mutatja ezt már a könyv, emez első verseskönyv felépítése önmagában is, akár mindjárt önkéntelenül.
A kötet hét ciklusra tagolódik, a már említett, Évszak-impressziók; című ciklussal indulóan, a további hat sorrendje a következő: Relatív ittlétünk; A megigazultak tánca; Történelmi vegyesfelvágott; Láz-álmosan; Lenyomat; Szublimáció. A gazdag világú, tulajdonképpen az átlagosnál terjedelmesebb verseskönyv anyagát ez a hét szerkezeti egység tartalmilag-módszertanilag eleve ’megszórja’, az érvényesülő szerzői szemlélet és költői eljárás szempontjából osztályozza, jól kivehető részekre tagolva fel azt. S az egyes ciklusok felirata nyelvileg mindjárt meg is címkézi a hozzá, alája sorolt verseket, mintegy előre hangsúlyosan jellemezve, hogy milyen típusú, felfogású szövegek sorakoznak az egyes fiókokban, különféle lehetőségeket kidolgozva illetve esetenként (kissé) eltérő irányba mutatva. A felépítésben, szövegeloszlásban is hordozva tehát az első kötet (egy első kötet mint olyan) még szokásosan, szinte törvényszerűen többféle ígérvényét. Egyszersmind a pályakezdő alkotó párhuzamosan, itt vagy ott eltérően, váltakozva alkalmazott, s egyelőre még nem feltétlenül (véglegesen) eldöntött lehetőségeit, máris járt illetve a jövőben várhatóan (inkább) járni kívánt útjait. Ezt akkor láthatjuk teljességgel bizonyítottnak, ha egyenként kissé közelebbről megvizsgáljuk az egyes ciklusok anyagát.
Sorra véve az egyenként, külön-külön megnyíló ösvényeket, felvillanni látszó alkotói lehetőségeket/választásokat, akkor mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, hogy a „Relatív ittlétünk” ciklus illetve (vers)cím szemantikai mezője érintkezik a kötet címadó verséével, hiszen aki „tranzit-helyzetben” leledzik, annak „itt-léte”, bárhol léte meglehetősen viszonylagosnak mondható… Ez valószínűleg nem véletlen, ami pedig bizonyára lényeges jelentéselem, s a ciklus különben is a kötet legterjedelmesebb írás-sorozata (a felsorakozó címek száma szerint biztosan és talán a szövegmennyiséget tekintve is), így bizonyosan a könyv igen hangsúlyos részét képezi az ide sorolt anyag, s címadó darabja nyilván egyfajta ekvivalense, talán valamiféle konkurense is lehetne a tényleges címadásnak és címadó versnek (amely különben ebben a ciklusban is kapott helyet szövegként).
A most górcső alá vett „egzisztenciális” ciklus, vagyis az emberi létezés(helyzet)((ek)) kérdéseivel szembesítő Relatív ittlétünk-sorozat darabjaiban az ember egyéni és/vagy nembeli életének a tapasztalati konkrétumokkal való szembesítése kommunikációs játékként: kihívásként jelentkezik. Ha tetszik, grammatikai mozgolódásként, mozgatásként, amennyiben nem feltétlenül döntődik vagy dönthető el egyértelműen – és ez bizony a modern költészet szövegeinek gyakran az egyik legtermékenyebb bizonytalansága, tulajdonképpen egyfajta oda-visszája –, hogy a szerepeltetett nyelvtani E/2 vajon önmegszólító perspektíva-e a beszélő alkalmazásában, vagy valamiféle másik (személy) céloztatik meg általa? A ciklus-címadó (és talán majdnem kötet-címadó) versében mármost feltehetően inkább önmegszólításról lehet szó: „Borzasztó citromok ízét idézi / Mikor halottaid lecsöpögő levét iszod / A falu egyetlen kútjából / Az elszúrt életek bosszút esküsznek / Relatív ittléted ellen / Vonulnak fel az autók fényszórói / Szemük könnyes a szitáló esőtől” (Relatív  ittlétünk). A nyelvtani kimozdítás itt már a címmel megtörténik, hiszen a szöveg retorikája alapján a „relatív ittléted” kifejezés kívánkozna a vers fölé, mint ahogyan az intern módon le is íródik benne, azonban az emberiség-látomás törvényszerűen kollektivizálódik fel T/1-űre, s a színen megjelenő egyetlen élő a halottak csoportjával, tömegével szemben már biztosan nem pusztán önmagában veendő… Miközben, természetesen, a konkrét szituációban mégiscsak egyedül áll, amit az autókkal kapcsolatos szinguláris tapasztalata is aláhúz, érzékletesen. Más kérdés, hogy az autók megszemélyesítése a tárgyi szféra felől egyenlíti ki a halottas ’visszavonultságot’, passzivitást, csendet.
A Groteszk című versben (még ugyanennél a ciklusnál maradva) az önmagára zárt szinguláris, tehát egyéni és hangsúlyozottan egyedi tapasztalat jut el a legáltalánosabb, egyben bizonyos szempontból nagyon is tárgyias (optikailag plasztikus, s egyszerre átlelkesített és kísérteties) megfigyeléshez, az emberfaj mulandóságával kapcsolatosan: „…maszatos tükörben / Csúf öreg vihog vissza rád / A halálnak is van humorérzéke / Neked álarcot ölteni”. Neked vagy a te arcodat felölteni, akár álarcként? – kérdezhetjük értelmezésünkben a versbeszéd retorikájára hangolódva. És a „csúf öreg” motívuma éppúgy jelezhet „időutazásos” látomást, mint ahogy egyszerűen borzadó jövősejtelmet is hordozhat hirtelen. A saját halál egyfajta megöregedett önazonosság ’pofájaként’ vigyorog az egyénre – mindenkinek, neki is, a magáé gyanánt. És valóban! Mindenkinek a magáét az emberi nem kollektív egyéni vég(ső)-tapasztalatának terén is, amint az Marton Réka Zsófia egzisztenciális ciklusa tanítja, még inkább: megérzékíti. S úgy, hogy közben itt-ott (mint ennél a tükrös motívumnál és jelenetnél) archetipikus kulturális elemeket hasznosít. Mert a tükör legalább annyira közkincs, akár közhelyes játék, mint amennyire meghaladhatatlan is. Egyenesen kimeríthetetlen, megunhatatlan. Ha tetszik, überelhetetlen a maga hátborzongató érzékletességében!
Ebben a vonatkozásban virtuóz módon ’megtévesztő’ a Solus es konkrét-látomásos szituációja – még mindig az előbbi verscsoportnál időzve. Itt ugyanis a címbe emelt latin kifejezés patinásan jelölt (és egyúttal jelölő!, ’nyelvi jelölő’) magányával szemben természetszerűleg társasnak ígérkezik a viszonylat: az alany becsenget valahová. Találkozás várható tehát. Ugyanakkor különös, sajátos helyzetre mutat, hogy a figurát, a szinte már szokásosan önmegszólító alakot „felfelé áramló csend” „billenti fenéken”. (Az ezredfordulós kötetlenség, ’köznapiság’ stílusregiszterét most nem tárgyaljuk külön.) Mintegy lassított felvételen leledzik (jelenik meg) – s a vizualitásban az felel meg az önmegszólításnak –, hogy e lassított felvételen látja is magát (saját magát látja), ami óhatatlanul kísérteties. Elmosódó és bizonytalan, mintha a tudat vetítene furcsa filmet. Ezt a furcsálkodást ragadja meg azután a szokatlan, legalábbis magyarul aligha ’szokványos’ nyelvtani alakzattal kifejezett hátranézés: „fordítod magad mögé fejed”. Mintha ez a furcsa nyelvi felszabdaltság a gesztus, a mozdulat lassítása maga volna – verbálisan. A versbeli „Mintha…” szó (szó-sor, sorszó, hiszen egyedül áll) szituációs logikája természetesen (lenne) az, hogy ekként kínálkozik kitöltenünk a három pont ürességét/terét: akárha lépteket hall(ana) háta mögül az alany, akárha járna, lenne ott valaki… De vajon mögötte vagy fölötte?… Biztos válasz biztosan nincs, azonban úgy is vehetjük, miszerint bele is folytatódhat/folytatódik ez a „mintha” a következő verssorokba: „Mintha… / Egy csepp szimmetria / Zuhant volna végig / A remegve kérődző világ /Arcbarázdáján”. Ez okozhatta hát a zajt… Világnagy megszemélyesülése a világnak, a teremtésnek; óriási és egyúttal stalkeri, „zónabeli” fizimiska, amely az önazonosság panteista tapasztalatában részesít, személyes találkozást biztosítva – akár istennel (?). A megdöbbenést, legalábbis revelációt pedig az biztosítja, hogy – miként azt  a lassított filmfelvétel pergésének megállított: kinagyított kockája a folytatásban adja – a gombot nyomó ujj „összeolvadva / A végtelenség kaputelefonjával”. S éppen így „önmaga” ő, a(z ön)megszólított E/2, így, hogy tulajdonképpen saját magához csenget be… Formálisan nyilván „hiába”. Kommunikációsan megint csak kísérteties a tapasztalat, a misztikus világ-unió, isten-unió alapzatán ellenben pozitív, vidám, sőt, diadalmas híradás ez!
Az előző versben szereplő „végtelenség” érvényessége megmarad a (még mindig az eddig részletesebben tárgyaltakkal szomszédos) Szédülés című versben is, a konkrét tapasztalat azonban itt úgy szállítja le emberi léptékre az ’örökkévalóságot’, hogy lényegi relativitásában abszolút ember-mértékűvé dimenzionálja, amennyiben az egyéni humán léttel állítja párhuzamba. Mármost aligha igényel bővebb magyarázatot, hogy az ilyen fajta élet kontúrozója, lekerekítője a halál, s alapjában mindig, mindenkinél ugyanakkora, tehát akárhogyan is, de: teljes ez az emberi lét, függetlenül tényleges időbeli hosszától…: „Mintha végét járná az élet / Úgy vánszorog lassú kintornaként a vasárnap délután” – hangzik a felütés, amely rögtön igen érzékletes is a viszonylagosságban, közvetlenségben, amennyiben a hétvégi unalmat egy darab ’végtelenségként’ szubjektivizálja (színesíti fel), egyszersmind hangeffekttel metonimizálja-metaforizálja, allegorizálja át: a kintorna ugyanis, ha felhangzik a végtelennek tesző vasárnap délután unalmában, hát, ott az idő valóban csak „vánszorog”. A kintorna említése már maga is finom temporális visszapergetés, talán az 1900 körüli századfordulóra, ám ekkor egy csapásra megemelkedik a nem éppen ebben a munkában először előforduló „időutazás” tétje: „Mit számít, hogy éltél / háromszáz éve?” Nem egészen mellesleg: ez az újkori megcsúszás egyúttal a Marton Réka Zsófiánál annyira szokásos és immár jellegzetesnek mondható E/2-ű (ön)megszólítottsági modult is behozza ismét, megint egyszer, ami igazán jellegzetes szöveggé avatja ezt is a Relatív ittlétünk cikluson belül. Hogy azonban valamiféle szövegi egyediség ugyancsak szerepeljen itt, rögtön ezt követően szinte galádul ’szemtelen’ profánság keretei között szerezhetünk bizonyosságot arról, hogy legalábbis kissé morbid észlelési helyzetben, vagyis egy temetőben vagyunk: „árnyas fák alatti sírodra galambok tojnak”. S a modern profanizmus a sírfelirat elemző értékű megolvasását is kíséri-környezi a továbbiakban: „Akármennyire kérted, hogy legyen áldott az emlék / Csak a nyolcvanas éveket idéző, / Trapéznadrágos cigarettapóz ragaszkodik még / Míg te egyedül szédülsz a mindent elnyomó / fagylaltbódé zenéjére”. Valósággal tobzódik már az ’időutazás’: 1900 tájékának, a XVIII-XIX. század fordulójának említése után most a közelmúlt nyolcvanas évei is beúsznak, vagy inkább csak bevillannak, hiszen ami hordozza, az épphogy csak idézi őket: az ezredfordulós jelen, a vers megírásának, (f)elhangzásának jelene . Ez a jelen pedig mindent elnyomó zenével andalít el. Hogy pontosan kit, az kérdéses, éppúgy lehet a háromszáz éve sírban porladó egyén lelke, mint a churchyardba aktuálisan ellátogató személy figyelme, amely elbambul, belefeledkezik, éspedig trapéznadrágot viselve, avagy trapéznadrágos járókelőt látva maga mellett a parkban… De az is lehet, hogy a kettő tulajdonképpen egy, vagy legalábbis egyesül, fuzionál a szituáció érzékelési-látomásos konkrétságában. Hiszen az E/2-ű (ön)megszólítás grammatikailag egyként vonatkozhat, s vonatkozik is mindkettejükre. Vagy akárhányukra. Az emberi nemre magára, annak valahány elképzelhető kéviselőjére. „Figyelsz?” – harsan fel mindezek, a biztosan bekövetkezett elandalítás után a beszélő kizökkentése, amely természetesen éppenséggel saját magát is illetheti az elmúlásban. „Figyelsz? / Beharangozzák áldozatod végét / Lassan, / komótosan / Őrlődik a homok a szádba”. A churchyard közelében még bizonyára van egy (templom)torony, annak harangja megszólalhat éppenséggel… Lélekharang ez, az életáldozat befejeződött. S pereg a por, a homok. Fent, a napvilágon a por, odalent, a sírban a homok. Ez már részletkérdés, de eléggé egyre megy: egyetemlegesen önt el a por(ad)lás. A vers üzenete minden belep, úgymond, s mindenkit, minden befogadót bevon. Magába.
Feltétlenül kiemelendő a sorrendben negyedik, a „Történelmi vegyesfelvágott” elnevezésű kötet-ciklus is, amely egyfelől szintén viszonylag tekintélyes méretű szövegsorozatot képez – és ezzel sokszor, sok versen keresztül érvényesülő szerzői beállítottságot, alkalmazott költői eljárást mutat meg a többihez viszonyítva –, másfelől pedig egy olyan, historikus-történetbölcseleti látásmódot, amely bizonyosan egyik emblémája Marton Réka Zsófia költészetének. Annyira védjegye, legalábbis feltétlen sajátossága, hogy a benne foglalt történelemfilozófiai vonulathoz csatlakozik a „Megigazultak tánca” cím és motívum által kijelölt és fémjelzett szövegállomány úgyszintén, csak éppen még erőteljesebben transzcendens távlatba és némiképp vallásos reminiszcenciák viszonylataiba helyeződve, azaz teológiai szintemelkedést megugorva vagy éppenséggel „elszenvedve” az egyes versek horizontjaiban. Érdemes talán innen visszabontani az érzést illetve az egész temporális-históriai szemléleti horizontot, amennyiben ugyanis a „megigazulás” egyénileg megragadhatóvá: dokumentálhatóvá (előbb úgymond ’borítékolhatóvá’) válik, úgy feltétlenül üdvtörténeti érvényességű az errefelé felmerülő összefüggésrend. „»Thou shalt resurrect« – indít angol sírkőfelirattal maga a cikluscímadó vers, amely némi ellentmondást felfedezve vezeti tovább mondandóját: – „Akkor azt mondd meg nekem / Miért nem ugrálnak a csontropik / A temető füvén / A szerves kukac-kaja / Nem elég tápláló / Hogy erőre kapjanak / Felkeljenek / És elmondják / »Thou shalt resurrect« / Feltámadva születtél.” Valóban, nem bír kellő tápértékkel ez az „étek”?! A tét ugyanis az, hogy a vallási hittételek által vallott jövő-távlat – amely igénye szerint glédába állítja a történelmi múlt momentumait, tényeit – a jelen aktualitásában vajon mennyire bír hatékonyan működni? „Ma kiástak egy temetőt. / A körzetet egészségügyi okokból lezárták. / Ugyanúgy veszélyesek vagyunk a világra rothadó formában / Mint a fertőző matériát / Életnek leplező fázisban.” (Hírmorzsa) Ez a galádak tetsző, kreatív-költői, naív vagy esetleg „csak” naívnak álcázott szószerintiség sokat enyhül a kettős ciklus vagy ciklus-kettős konkrétabban történelmi verseiben, ám mindig mintha egy historikus pillanatfelvétel részletével lenne dolgunk, mely önmagában partikuláris ugyan, de részlet-hordozásában, részlet-megjelenítésében igenis az egészre, a teljes történelmi folyamatra, a totális időskálára mutat vagy legalábbis kérdez rá: az ember sorsára a teremtéstől/ősvilágtól kezdve a jelenig s az egyelőre ködbe burkolózó jővő(k)ig… A Monarchia vége innen is indít: „Ködbe vájt foszlányok / A múlt húscafatai ragaszkodnak”. Mihez is? Valahol mindegy, hiszen „[n]incs már / Szemétdomb a Hradzsin alatt / Az ablak üresen néz ki magából” (Láncolat). Az egymásra sorjáztatható korszakokból tehát mozaikosan kirakható lenne a történelem totalitása, azonban az aprólékos epochális pepecselés helyére (amelyben a Monarchia periódusa valóban sokszor és sok színben játszva merül fel!) képes oda rakódni a redukció végső elvontságú összerántó gesztusa, amely egyúttal az antikot is képes átkötni az atomkori aktualitás fenyegetettségébe akár. Igen, akár odáig is, ahonnan a Harag napja után eggyel című vers szólal meg: „Hiába gyalogolsz / végig az ösvényen / már csak az aszott csöndet hallod mindenütt / Nincs miért támadni már / Gaius amfiteátruma is néma / Tudta előre / Elepedsz egy élet-jelért / Néha úgy utáltad / Most mégis fáj az emberutáni, élőlénytelen magány / Kődarabok hasítva egymáson / Nincs erő ami megállítja az alkonyat vénáját / Hogy a földekre törjön / Keresd a szelet / Te / Egyedül / Utolsónak”. Ha mármost innen, ebből a gondolati körből lépünk vissza a „Megigazultak…” kisciklus (társ-ciklus) temporális feloldásaihoz, eloldásaihoz, egészen nagyszabásúnak érződhet számunkra a valóban (szinte) ’örökkévalóvá’ váló, és valóban mintegy ’üdvtörténeti’ ember(iség)-program. Amelyben, és ez már a Földi feledés című szöveg tanúsága: „[a]z idő szép lassan / Legurul a lépcsőn, / Elfolyik a vízelvezetőn, / Bele a földbe. Kicsit alább: „A fűszálak rettegésében / Vánszorogva csöpög a jelen”. Még alább: „már a szél sem sóhajt / Megállva lüktet az időtlen körben”. Mígnem legalul, végül: „maradsz bocsánattalan szobor / Isten emlékparkjában”. Költő az, akinek a szavak fontosabbak, mint az élet. Kosztolányi kijelentését némiképp átalakítva: Marton Réka Zsófia, „Sophie” költő(i)sége azon iskolázódik, hogy ’olcsó’ üdvtörténeti biztosítékkal nem engedi kiszúrni a szemét; a (ki)mondás, a róla-való-beszéd drámaisága (miről is, kiről is?) fontosabb neki az üdvözülés ígéreténél, esetlegesen megérezhető ’bizonyosságánál’. (Fontosabb akkor is, ha egyébként a jelek szerint hisz ebben az ígéretben, ’bizonyosságban’.)
Amennyiben pedig az eddig tárgyalt írás-csoportok után vagy mellett a „lenyomat” és a „szublimáció” hívószavaival találkozunk cikluscímben, akkor az legalább annyira a szemlélődő én benyomásainak rögzítési folyamatához tartozik megint (a szubjektum anyagmegfigyelését, anyagkezelését minősítve), mint ahogyan a kötetet indító szövegsor fölé került és abban szereplő „impressziók” sem vallanak másra, mint a költői körbepillantás és számbavétel megvalósulására és/vagy eredményére. Ezek a cikluscímek, vagyis a már tárgyalt Évszak-impressziókon túl a sorrendben hatodik Lenyomat illetve a hetediknek, utolsóként átélhető Szublimáció a kötészeti alapmagatartás tanulási folyamatának állomásait, rátalálásait fémjelezhetnék – úgymond, ’papírforma’ szerint –, s fémjelzik is, persze. Ilyen módon pedig szintén ’papírforma’ szerint elengedhetetlen, egyszersmind amolyan ’szokványos’ momentumait hordozhatják egy első kötetnek valamint egy elsőkötetes szerző versalkotói gyakorlatának, azonban ezeket is már olyan sajátosan, specifikusan és eredetien járja át az egyébként ötödik ciklus címében szó-játékosan, kötőjellel neologizált „láz-álmosság” (pontossággal: Láz-álmosan), hogy az szavatolni képes a megfigyelésekből, értékelésekből eredeztetett megnyilatkozások különösségéért, egyediségéért. Különben is: az impressziók, lenyomatok és azok szublimálása mind-mind egyaránt azokból a tartalmilag igen világosan körvonalazódó, jelentéstanilag jól definiálható szemantikai készletekből táplálkozva történik meg, amelyek a két leghangsúlyosabb ciklus témaanyagát, középponti mondandóját képezik. Ezen a ponton – s ezt akkor emlékeztetőként jegyezzük meg – az egzisztenciális tapasztalatot középpontba állító Relatív ittlétünk és a történeti stilizációt, továbbá valósan historikus gondolati műveleteket végrehajtó Történelmi vegyesfelvágott sorozatok anyagára gondolunk vissza. Azonban a kötet befejezéséhez közelebb elhelyezkedő kisebb ciklusok (látszólag, de csak látszólag ’igénytelenebb’ szöveg-szériák) szintén nem szűkölködnek a korábban önállósuló történelmi-politikai-társadalmi momentumok vagy éppen léttapasztalati modulok elővezetése nélkül, legfeljebb az erre-arra fellelhető (poszt)modern, köznapi beszéd-nyomok, sőt, az ifjúsági szemlélet-perspektívájának szemtelensége* helyett megrendültség-taktusokkal dúsulnak fel, nem ritkán.a személyesség pecsétjét is hordozva: „Mosolyod odafagyott lelkem polcára / Kicserélhetetlen / Elcsépelt remények / Választalan lelkesedések / Kapirgálják. / Hiába. / Az a tudhatatlan, / Mindent-tudó / Titkon odaláncolta.” (Lenyomat) Vagyis – vonhatjuk le a következtetést – a Tranzit-helyzet című verseskötet minden ciklikus feltagoltsága, tartalmi-motivikus szórtsága ellenére igazából jóval egységesebb összeállítás végső soron, mint amilyennek első olvasásra feltűnik, vagy amilyennek viszonylagosan nagy terjedelme mellett eredendően ígérkezik. tisztán, szépen, a végsőkig leegyszerűsödve, egy(-két)sorosokká karcsúsodva mutatkozik ez a szemlélet a Szublimáció-ciklusban, de a címadó szövegben úgyszintén, amely önnön kontextusát ugyanúgy (fém)jel(e)zi, mint ahogyan – természetesen – a saját textusát is (ki)adja: „Hirtelen eltűnt.” Nagyjából a szövegiség legvégén vagyunk ezen a ponton, mindenesetre az utolsó szövegoldalon. Itt hallgat el tehát ez az egységes tónusú lírahang, ha tetszik (és, bizony, tetszik!), errefelé szublimálódik fel, tűnik el maga a beszélő alak is… Marton Réka Zsófia, „Sophie” versbeszéde bár helyenként darabosnak érződik, mindamellett – egy utolsó, ezúttal társművészeti hasonlattal élve – olyan, gyakran még vágatlan (originálisan sértetelen) „muszter”, amely a lelki (és helyenként a „valós”) élettörténetet elmesélő „filmnek” meggyőzően képes akusztikai teret biztosítani.

 

* Mint itt: „Almabombával robbantották fel a pártszékházat / A mozgólépcső tetején meg egy püspök hatalmas hasába ütköztem / Drágakövekkel kirakott keresztje / Rusnyán domborodott »denehézmegmászni« szuverenitásán / Fiatalabb korában / Ő meg banánbombákkal robbantgatott / Az uniós pénzből felújított érseki palota könyvtárkriptájának befalazott folyosóin / Most már csak kiszáradt almamagokat szopogat a British Library 1. emeletén.” (Láz-álmosan)

 

(Marton Réka Zsófia, „Sophie”: Tranzit-helyzet. Versek a szerző felvételeivel, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest, 2015, 96 oldal, 1490 Ft)

 

 

A lovagi eposzokat és a lovagregényeket társadalmi valóságábrázolásuk alapján is szokás megkülönböztetni: míg a lovagi eposzok, a chanson de geste-k a szaracénokkal folytatott, történelmileg dokumentálható történelmi küzdelmeket, addig a Chrétien de Troyes nyomán született lovagregények egy fantasztikus térben és időben élő udvari lovagok mesebeli kalandjait mutatják be[1].
A valósághoz való hűség áll szemben egy csodálatos mesevilággal? Abban persze nem kételkedhetünk, hogy egy középkori befogadó is érzékelhette, hogy Artúr király birodalma másképp valóságos, mint Toledo vagy akár a Pireneusok. Hogy Nagy Károly másképpen valóságos személy, mint a breton meseerdőkben kóborló lovagok. De ilyen éles különbség húzódik meg a két elbeszélő műfaj referencialitása között?
Az imaginárius térben játszódó regények is sokféle módon utalnak koruk társadalmi viszonyaira, és remek lehetőséget teremtenek a középkori posztkolonialitás, alteritás, kelet-kép vizsgálatára.
Jeffrey Jeromy Cohen kutatásaiból is tudjuk[2], hogy a középkori képzőművészetben vagy lovagregények mellékalakjaiként nyüzsgő óriások, szörnyetegek, keveréklények, a „másság” hagyományos megtestesítői gyakran leigázott népek vagy őslakosok szimbólumai vagy emléknyomai. Az ő „jelenlétük” képes a kaland idejét, a lovagi elbeszélések időbeli és szemléleti kereteit kitágítani. Ráadásul a korban fő-fő-ellenségnek, örökös „másiknak” számító szaracénok sem csak ellenfelekként, visszataszító, nem-emberi lényekként, hanem tragikus hősökként, vagy akár szerelmi széptevőkként, példaképekként vagy barátokként, sőt testvérekként is megjelenhetnek a kor lovagi elbeszéléseiben[3].
Ám a gyűlölt, irigyelt, vágyott és rettegett  „idegen” nem a mi, realizmussal kapcsolatos elvárásaink szerint artikulálódik az udvari regényekben vagy az ennél populárisabb elbeszélésekben. Mintha a középkori szerzők csak jelezni akarnák az idegenséget, nem visszatükrözni.

 

És ez nemcsak az udvari regényekre igaz, hanem az ezeknél populárisabb alkotásokra is. A híres XIII. sz-i chantefable-t, az Aucassin et Nicolette-a korban meghatározó keresztény-muszlim ellentétet, a muszlim “idegenség” témáját tematizálja. A férfihős, Aucasssin azért nem veheti feleségül a szerelmét, mert Nicolette szaracénnak született (a cartagenai király lánya, aki csecsemőként, rabszolgaként került Provence-ba):

Mikor Biaucaire grófja, Garin, látta, hogy fiát, Aucasint, Nicolete szerelmétől el nem hajlíthatja, elment a város ispánjához, aki hűbéres szolgája volt, s így szólt hozzá: „Ispán úr, küldd el fogadott leányodat, Nicolete-et. Átkozott legyen az ország, ahonnan országunkba került! Mert általa veszítem el Aucasint, aki nem akár lovaggá lenni, sem egyéb hozzája illő dolgot cselekedni. Tudd meg azt is, hogy ha ama leányt kezeimbe keríthetem, máglyán égetem el, s magadnak is gonoszul lészen dolgod.” „Uram – felelé az ispán –, igen szomorít engem, hogy az úrfi itt jár-kél, s beszélget azzal a leánnyal. Nicolete-et pénzen vásároltam, hogy felnevelvén és megkeresztelvén gyermekemmé fogadjam, s majdan egy becsületes ifjú feleségéül rendeljem, ki tisztességgel eltartja. A te fiadnak, Aucasinnek véle semmi dolga nem lehet. Mivel azonban úgy kívánod és akarod, messzi országba küldöm a leányt, ahol az úrfi szemei őt soha többé meg nem láthatják.” „Úgy vigyázz – felelé a gróf –, e dologból még nagy bajod ne származzék” A két úr akkor elvált egymástól. Az ispán pedig igen gazdag ember volt, s vala néki egy díszes kastélya, kerttel körülövezve. Ide vitette Nicolete-et, a magas emelet egyik szobájába, társául egy és cselédjéül egy öregasszonyt rendelvén, valamint ellátván át kenyérrel, hússal, borral és minden egyéb szükségesekkel. Az ajtót annak utána lepecsételteté, hogy senki azon ki s be ne járhasson. Csak egy kis ablakuk nyílt a kert felé, melyen némi levegő jutott hozzájuk.[4]

Nicolete egy rövid időre visszakerül Andalúziába, a vér szerinti szüleihez, és csak  hosszú vándorlás, megannyi próbatétel után találkozhat megint szíve szerelmével. A mór szereplők, helyszínek, a keresztény-muszlim konfliktus dacára semmiféle felismerhetően muzulmán szereplője nincs a hires, a görög regényekre is emlékeztető, chantefable-nek. A csecsemőkorban elrabolt és megkeresztelt Nicolette fehér bőrű, kékszemű, szőke, előkelően törékeny lány, aki tizenöt év elteltével is mindenféle nyelvi és kulturális nehézség nélkül kommunikál Cartagenában maradt rokonaival. A muzulmán család pedig mintha Garin gróf, Aucassin apja udvartartásának a tükörképe lenne.
A mór lány, Nicolette “világossága” minden módon meghatározza az elbeszélés másokhoz és egyáltalán a mássághoz való viszonyát[5]. A “fényes arc” Nicolette állandó jellemzője, a bőrét az elbeszélő gyolcshoz, liliomhoz, hóhoz, margarétához hasonlítja. Nicolette olyan fehér, hogy az erdő megvilágosodik tőle, a margaréták meg pedig feketének vagy piszkosnak tűnnek a bőréhez képest. De ez a csodálatos fehérségű lány mégis feketére festi a bőrét, hogy elszökhessen Cartagenából. (XXXVIII.) Mintha a “feketeségre” való képesség, az átváltozni tudás tenné Nicolette-et olyan példátlanul hófehérré – és kereszténnyé, a mi hősnőnkké.
Ezek a különleges szerepcserék, átváltozások nemcsak keresztény-mohamedán viszonyban jelennek meg, hanem a férfi-női szembeállítást is dinamizálják. A provanszál költészet donnáihoz hasonló küllemű, a Chrétien-hősnőkhöz hasonlóan szerelmet valló Nicolette egyáltalán nem passzív, a szabadítóra ölbe tett kézzel várakozó várkisasszony: se nevelőszülei, se vér szerinti szülei akaratába nem törődik bele, férfiruhában csatangolja be Hispániát, ráadásul még hegedülni is megtanul, hogy megtalálja Aucassint. Mintha Nicolette eszményi nőiességét épp az biztosítaná, hogy férfiként is remekül feltalálja magát. Ebben a lovagi elbeszélésben más példát is találunk a nemek felcserélődésére. A hispániai kaland előtt Aucassin és Nicolette közösen keresi fel Tolerole királyságát (XXVIII-XXXIV), ahol is a háborúkat az asszonyok vívják (vackorral és sajttal), míg az ország koronás királya, egy férfi éppen gyermekágyban fekszik. Az elbeszélés végén aztán Aucassin és Nicolette visszatalál a patriarchális világrendbe, elfoglalják Garin gróf örökségét, teljesen hagyományos gróf és grófné lesznek – de előtte kipróbálnak másféle szerepeket és világokat is.

A lovagi irodalom kínál az “idegennek” a radikális szembeállítás mellett másfajta, játékosabb lehetőséget, a “mohamedánt” és a “keresztényt” képes egymáshoz hasonlítani, és közelíteni is[6], játékosan felcserélhetővé tenni, de ez egyáltalán nem általános.
A másság számunkra szokatlan szokásokban és testi jelekben mutatkozik meg, de ezek a bizarr furcsaságok sem írhatják felül a középkori gondolkodás legalapvetőbb szemléleti keretét, a leszármazáson, rokonságon alapuló rendet.
A középkor talán legnagyobb lovagregényében, Wolfram von Eschenbach Parzifaljában a főhős féltestvére muzulmán – amit nem is akárhogy érzékeltet a német szerző: kockásként mutatja be. De a különös foltok és kockák mit sem számítanak Feirefiz megtérése után: elfogadván a kegyelmet (ami nagyon kétértelmű, hiszen párbajban épp saját féltestvére győzi le), a Grál várába, a kiválasztott lovagok közé kerül. A középkorias nemzetségbe vetett hit, genealógiai gondolkodás korai humanitás-eszménnyé változik.

A portugál nemesi évkönyvek (livro de linhagens) két nagy, féfi-nő-, keresztény-pogány  határátlépést tematizáló elbeszélésében, a Dona pé de cabrában és a Lenda de Gaiában az az ilyen “szerepcsere” szinte mindig jóvátehetetlen és tragikus. A Lenda de Gaia Aldora kiálynője keserves halállal lakol, amiért álnok és kegyetlen keresztény féje helyett mór elrablójához hűséges: nemcsak a férje, hanem saját fia is a halálát kívánja. Don Enheguez Guerra (Lenda de Gaia) viszonya az erdőben élő, kecskelábú édesanyjához ellenben jóval árnyaltabb. A patriarchális leszármazás jogainak biztosítása képessé teszi Enheguez Guerrát, hogy számot vessen anyai-démoni örökségével, és a mór fogságban sínylődő apja megmentéséhez a “kecskelábú asszony” segítségét kérje  De mivel Enheguez Guerra a “másik világgal” való kapcsolata nem szexuális vágyon, hanem józan belátáson alapul, ezért az ördöggel való “cimborálásért” – saját édesapjával ellentétben – nem lakol halállal. A “muszlim” a legtöbb középkori elbeszélésben elválaszthatatlan az anyaságtól, a női elvtől és a hittagadástól, ahogy a lírai költészetben, a galego-portugál nyelvű cantiga de maldizerekben a szodómiától (pl. Estêvão da Guarda[7])
Ami azért is különös, mert igen valószínű, hogy az Ibériai-félszigeten az elbeszélések szerzőinek a mohamedán-keresztény együttéléssel kapcsolatos konkrét tapasztalataik is lehettek. De a középkori próza leginkább csak áttételesen, szimbólumok segítségével fejez ki konkrét társadalmi tapasztalatokat, nem tükrözni, csak újrateremteni képes a másságot. Nyilván ezt a fajta szimbolikus ábrázolásmódot érezték a középkori befogadók “realistának”.
A szaracénok a félsziget Grál-kereső regényeiben is a “másik” szimbolikus megtestesítői[8]. Ám a saját és az idegen szembeállítása mégsem lehet radikális az üdvösség keresését tematizáló Grál-regényekben. A kegyelem mindenkinek nyitva áll – ezért sem véletlen, hogy az első, középpontba helyezett, meglehetősen árnyaltan bemutatott szaracén hőst, Palamedest a Post-Vulgata Quest du saint-Graaljának (Grál-keresést feldolgozó regényének) galego-portugál verziójában találjuk.
Palamedes amúgy nem itt, nem a Grál-regényekben bukkan fel először, az ófrancia nyelvű Tristan en prose-ban már Trisztán riválisaként harcol Izolda kegyeiért[9]. De a Grál-kereső regényben a neve természetesn nem az udvari szerelemmel, hanem a rejtélyes besta ladrador  utáni hajszával fonódik össze. (Az Artúr lovagjait csatába hívó és egyenként legyőző “tolvaj bestia”, talán a bennünk élő állat, Lênia Márcia Mongelli szerint az eredendő bűn szimbóluma[10].)

A világos-sötét ellentéte ugyanúgy meghatározó itt, mint az Aucassin és Nicolette-ben – noha mi sem idegenebb a Grál-regénytől, mint az ófrancia verses mese csúfondáros játékossága. Palamedes, akit a társai sokáig csak “fekete páncélos lovagnak” (o cavaleiro das armas negras) hívnak “örököl kapja” a besta ladradorral való háborút a saját felmenőitől. Hiszen a rettegett ellenfél ugyanaz a demon, amely apját is gyötörte, és könyörtelenül végzett az összes fiútestvérével. A Demanda do Santo Graal azonban szembeállítja a fekete fegyveres, a szerelemben vereséget szenvedő, de Galahad hatására megtérő és megkeresztelkedő Palamedest a vele egy párviadal során aljasul viselkedő Trisztánnal. Trisztán persze lehet szebb és a szeretreméltóbb Izolda szemében, de a Grált nem Trisztán, hanem a frissen megtért keresztény, Palamedes pillanthatja meg. A keresztény-muszlim, fehér-fekete opció a megtérés pillanatában az értelmét veszti.
A másikból egy pillanat alatt kiválasztott lovag, a Grál védelmezője lehet. Ráadásul a megtérés pillanata átértelmezi Palamedes faragatlanságát, korábbi feketeségét, a besta ladrador iránti mániákus hajszáját, az eredendő bűnnel szembeni kiszolgáltatottságát – már nem egy született ellenséget látunk benne, hanem a bon sauvage, a “nemes vadember” egyik első képviselőjét az európai irodalomban[11].
De a pogányság/mohamedán hagyomány átértelmezése elválaszthatatlan az udvari kultúra belső válságától, az udvari szerelemmel (Trisztán) kapcsolatos) morális fenntartásoktól, egyáltalán a “nyugat” egyik első morális szembenézésétől. A “másik” rehabilitálása ezen belül nyer értelmet.

[1] A két valóságábrázolás különbségét leginkább Erich Auerbach hangsúlyozta. (Erich Auerbach:Az udvari lovag kivonul – In: E. A.:Mimézis. A valóság ábrázolása az európai irodalomban. Ford.: Kardos Péter. Gondolat Kiadó. Budapest. 1985. 121-140.)

[2] Ld. Monster Theory: Reading Culture. Minneapolis, University of Minnesota Press, 1996.  (Editor). Of Giants: Sex, Monsters, and the Middle Ages. Minneapolis, University of Minnesota Press, 1999., The Post-Colonial Middle Ages. New York: St. Martin’s, 2000.

[3] María Rosa Menocal: The Arabic Role in Medieval Literary History: A Forgotten Heritage, University of Pennsylvania Press. 1987., Sophia Rose Arjana: Muslims in the Western Imagination. New York: Oxford University Press. 2015.

[4] Aucasin és Nicolette. Ófrancia széphistória. Tóth Árpád fordítása. Gyoma. Kner. 1921.

[5] María Rosa Menocal: Signs of the times: self, other and history in Aucassin et Nicolette – In: Romanic review vol. 80 (1989) p. 497-511, Marla Segol: Medieval Cosmopolitanism and Saracen-Christian Ethos – In: CLCWeb: Comparative Literature and Culture 6.2 (2004), http://docs.lib.purdue.edu/clcweb/vol6/iss2/4

 

[6] Puskás István: Mohamed a sisakforgón (A korai észak-itáliai lovagregények iszlám-képe) – In: Eruditio, virtus et constantia: Tanulmányok a 70 éves Bitskey István tiszteletére, szerk. Imre Mihály, Oláh Szabolcs, Fazakas Gergely Tamás, Száraz Orsolya, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2011, I, 434–439.

[7] Xosé Bieito Arias Freixedo: Per arte de foder: Cantigas de escarnio de temática sexual. Frank & Timme, Berlin, 2017.

[8] Irene Freire Nunes: Récits mythiques du Moyen Âge portugais. UGA Éditions (ELLUG) – Université Grenoble Alpes. 2008.

 

[9] Az ófrancia Artúr- és Trisztán-regények és a Demanda do Sancto Graal viszonyáról ld. Ana Sofia Laranjinha remek tanulmányát. (Artur, Tristão e o Graal. A escrita romanesca no ciclo do Pseudo-Boron. Porto, Universidade do Porto, 2005.)

[10] Lênia Márcia Mongelli: Por quem peregrinam os cavaleiros de Artur. São Paulo, Íbis, 1995.

[11]  Teljesen egyetértek Thalles Tadeu Brunello Zaban végkövetkeztetésével (O bõõ pagão: a cavalaria de Palamedes em A demanda do Santo Graal. Universidade Federal do Espírito Santo. Vitória. 2013.

http://repositorio.ufes.br/bitstream/10/3272/1/tese_6380_Disserta%C3%A7%C3%A3o%20de%20Thalles%20Zaban.pdf

 

Nem biztos, hogy eltalálnám, melyik apokalipszis áll közelebb A halál milongát táncol írójához. Apokalaptikus írásokban egy idő óta nem szűkölködöm, noha az sem biztos, hogy én keresem azokat. Ez a könyv különösen megragadó. Sőt, pihentető. Nem ment el az eszem, valóban kikapcsol ez a nagyregény. Kikapcs, hogy nem kell idehazai gubancokkal, rám ütő pofákkal, túlfényezett vagy éppen a történelmünkbe belerokkant honi térség kulisszáival bíbelődnöm, szittya lelkületemet rágó átlábolhatatlan, sós, savas, bűzös mocsarakon, evickélnem és tapicskolnom. Pont ez, és máris piros.                                                                                                                                                         Egyetlen magyar vonatkozása nincs a regénynek, mégis jó lesz felfigyelni rá. Vagy éppen tudatosan kerüli az író a „kulcsok” előmutogatását, törje a fejét a Nyájas (avagy Ádáz)? Mert ez sem lenne véletlen, hogy igenis „penge élesen” rólam van szó. A Teremtő, sitty-sutty, gondol egyet, és megvonja bizalmát a Genezis egypontnulla programtól, és dilitál, más szóval oszolj-t üzen. Nem lenne mulatságos, bár éppenséggel a kellő alapot nem nélkülözné döntése. Mindez az író, Kiss Judit Ágnes képzeletében még kellő mértékkel valósulna meg, hiszen bizonyos kivételek (hősök, antihősök, szereplők, valakik), alapos etikai indokkal, megmenekülnének a Gondviselés határozta tabula rasa következményétől, a teljes kiiktatástól. Lelkük és testi valójuk átkerülne a Kreátor (a Jóisten) közvetlen hatálya alá, itt hagyván kárhozatos földi és társadalmi létüket, bűnre csábító környezetüket és korukat. Nem szeretném érinteni, kik a boldog megmenekültek és átköltözők. És tanulság erejű, hogy miféle kvartett folytathatja a földi élet immáron romokkal körülvett milongáját.
Fordulatos regény velem hol a példázatot gondoltatja át, máskor a komor hangulatotot felváltó pikareszk elemek fogadtatják el azt az abszurditást, amire az író-költő Kiss Judit Ágnes felhívja figyelmünket, s ami – valljuk be – korszakunk rögvalósága. Szép tánc ez a könyv? Lehet. Annyi biztos, hogy végig táncolásra érdemes. Akár az élet.

Kiss Judit Ágnes. A halál milongát táncol
Európa Kiadó. 2017.

Az ige elbeszélő alakja ki más lehetne, ha nem maga Jézus.  Ám Hegedűs Gyöngyi verseskötetében nem ő szólal meg, nem ő vall, hanem alakmása, Lev Nyikolajevics Miskin, a “félkegyelmű”.  A versek utalnak ugyan “rohamokra”, “félkegyelmű szeretetre”, de nem teázunk a hóesést bámulva a beszélővel, nem siklunk a szánon, nem eszünk pirogot, egyszóval nem “oroszoskodunk”. Pedig a lírai én szinte mindegyik versben megszólítja a “másikat”, az elérhetetlen szerelmet, Nasztaszja Filippovnát, az utolsó ciklusban pedig a nőt, akit feleségül szeretne venni, Jepancsin tábornok lányát, Aglaja Ivanovnát.
A ritmikusan visszatérő nevek nem valami oroszos couleur locale-t jelölnek ki, nem idéznek meg semmilyen XIX. századi atmoszférát, még a tulajdonképpeni Félkegyelmű cselekményét sem, ők csak amolyan lírai barátnék, a költői reflexiók, levéltöredékek  címzettjei, “kitüntetettjei”. A kötet egy halott költő mellett megidéz egy “fotográfusnőt” is, aki közvetlenül ragadja meg a tárgyát, nem beszél, nem mesél, hanem csak “rögzít”, vagyis “láttat” – és ez felveti a régi kérdést, az európai vershagyomány miért jelöli meg régóta a megszólalás ürügyeként a nőt és beszélőként a férfit? Miért képtelenség, hogy Nasztaszja Filippovna a “herceghez” fordulva (ahogy Villon tette) valljon Istenhez való viszonyáról?
Mert Hegedűs Gyöngyi nem szerelmes verseket ír. A Keresztes Szent Jánost megidéző lélek éjszakájában, a tökéletes kitárulkozás kegyetlen-meghitt pillanataiban megszólított Nasztaszja Filippovna csak egy isteni, a magányban társul vagy gyóntatóul? kínálkozó soror, angyal-nővér, aki úgy hallgatja a személyes sors lehetetlenségéről szóló lírai vallomásokat, hogy ő maga az egyik legvégzetesebb, legsorsteljesebb nevet viseli?
Minden emberi élet imitáció, követés, a De imitatione Christi Kempis Tamás-féle értelmében – Miskiné is, akinek a nevét is, az életútját is csak töredékesen idézi meg a kötet. A figyelem a beláthatatlanra, a mindenhatóra fókuszál, de nem az ő irdatlanságára vagy a végtelenségére (amivel a barokk költők birkóztak), hanem a mi sorsunkba ékelődő jelenlétével. Az ő életútjának és megszólalásának személyességével.
De ha Jézus költőként beszélt és gondolkodott, akkor nem épp a költészet az, amely képes életre kelteni vagy megőrizni a mondandóját? Márpedig a jézusi példabeszédek sem a meggyőzésre, hanem a meghökkenés keltette katarzisra építenek. A jó pásztor megkeresi az elveszett bárányt, állítja Jézus – a pásztorokat jól ismerő hallgatóság pedig elképed: ugyan melyik pásztor hagyná a nyájat cserben, és indulna egyetlen bárány keresésére? Vagy Isten szemében az összes bárány egyetlen és legkedvesebb?  Isten szeretete irracionális, és ezzel épp akkor szembesülünk, mikor mindennapi embernek, gazdának vagy pásztornak képzeljük, a mi ismerős, mindennapi világunkhoz hasonlítjuk. Vagy nem lehet ugyanaz Isten és az ige “elbeszélő alakja”, a róla tanúságot tevő Fiú?
A jó vallásos líra ritkán érzelmes vagy tudálékos a szó hétköznapi értelmében. A hit abszurditását, botrányát, a keresztrefeszítés, az öröklét vagy épp a gondviselés beláthatatlanságát már a középkori költészetben is paradoxonok fejezték ki a legvilágosabban. Hegedűs Gyöngyit olvasva az a hátborzongató érzésünk is támadhat, hogy a helyes bibliaértés nem is lehet más, hiszen (például) miért menekül a szent család a gyerekgyilkos Heródes elől éppen Egyiptomba „hol az elsőszülötteket / maga az isten angyala / gyilkolja.” (menekülés egyiptomba). A folyamatos történetmesélés közben maga a Szentlélek, a „szerző” teszi lehetetlenné, hogy a mindennapi kauzalitás alapján értelmezzük az eseményeket.
És ez a lehetetlenség forgatja fel a személyes élettörténetet, a Miskin-alak mögött felsejlő „fotográfusnőéjét” is. (A kötetben a képek és a versek szerves egységet képeznek.) Ez a nőalak, az „anya”, aki egyben az események krónikása is, „meri halottnak láttatni” a lefotózott gyerekeit (a legnagyobb felbontású kép). Élet és halál felcserélhető a költői közelítés és a kereszthalál-feltámadás révén.  De a gyerekeinek életet adó, a halálukat szó nélkül elfogadó mater dolorosa / fotográfusnő nemcsak a Mária-kultuszban felnőtt katolikusok számára láttatja tragikus iróniával a teremtést.
Az ige „elbeszélő alakja”, az ember (és vele együtt az emberfia – sőt emberlánya) tulajdonképpen elbeszélhetetlen. Vagy mégis elbeszélhető? „Ha megírnám a gyerekkoromat, / nasztaszja filippovna, / üresen hagynék minden második oldalt. / azoknak, akik ugyanarra más égtáj felől emlékeznek. / mint négyből három evangélista. A születés felől. / ők az egész látótér.” (a nyitómondat)
A sokféle történetet és vallomásformát egymásra vetítő, ragyogó kötet egyik, szerintem legkiemelkedőbb verse, a testnek elég víz épp a nőies testtapasztalatokat (a „hullámzás”, a víz, az ehhez kapcsolódó hallgatás nem először jelenik meg a „történeten túli” világ értelmében) emeli a vallomásos-párbeszédes önkifejezés, a „párhuzamos történetek” fölé:

Mikor hagytam, hogy annyi fény
jusson belém, hogy álomnak
tűnjön a sötétség, akkor épült
meg az idő, amiben semmi
nem tartozott nekem magával. s már
nem bántam, hogy az üdvözültek mindig
nélkülem vannak épp elegen. Elég
volt, ahogy a víz a hajótestnek
loccsant. elég
volt testnek. elég
volt megváltásnak.

 

 

Hegedűs Gyöngyi: a pont felett
(Új Forrás Könyvek 56. )Tata. 2017.

(bélyegkép: Fan Ho)

Az alkotó idő hangsúlyozott félidejében („fél életművem már a polcon”) néz szembe a családjával, gyerekkorával, serdülő éveivel Vida Gábor. A nagyszabású mű, az Egy dadogás története érdekes műfajtörténeti kérdéseket is felvet (viszonya az erdélyi önéletíró-hagyományhoz, a szociográfiához, egyáltalán bármilyen fikciós elbeszélő műfajhoz), de mi megragadtunk az elbeszélés (így, pőrén, egyszerűen) felvetette társadalmi és lélektani kérdéseknél. Ha úgy tetszik, faktumoknál. Maga a mű nem nevezhető “Erdély-regénynek”,  hiszen alig esik szó Erdély urbánus és nemesi hagyományairól, a “kontinenst”, Transsylvaniát benépesítő többi nemzetiségről.
Pedig az elbeszélőnek szerencséje van: gyerekkorában két eltérő paraszti kultúra maradványait is megismerhette, az alföldi és a székely paraszti világot. A székelyekről azt képzeljük – Orbán Balázs óta –, hogy ilyenek lehettek az őseink valamilyen népmesei múltban, ilyen felszabadultak, ilyen nyitottak, mikor „zokogó óriások” módjára (69.) járták az erdőket; de aztán leszoktak erről, összeszorították az ajkukat és viselkedtek: ittak és öngyilkosok lettek, őrült beszámolókat irkáltak a felfedezéseikről stb. Pedig ilyen népmesei múlt nincs, a traumák, a történelem, a rögeszmék és a táj együtt alakítják az emberi pszichét. A táj persze minden érzelmes népi emlékezés elengedhetetlen kelléke (gyergyói havasok ringatták a bölcsőm, Tisza vizét ittam kiskoromban, tralala…), de hogy a természeti világ hogyan alakítja át a tudatalattit, hogy veszejt el minket, vagy hogy vezethet az önismerethez, milyen viselkedésmintákat implikál, hogy működhet, mint a saját animánk, azt az elbeszélő fedi fel, egy rögeszmés múltkutató és természetjáró. Persze nemcsak a tájak különbözősége formálta a paraszti tudatalattit.
A XIV. századi nagy pestisjárvány megállt Magyarország határainál, nem tizedelte meg a népességet, úgyhogy elég későn kezdődött meg az archaikus paraszti közösségek felbomlása. Sok hagyományosan zárt közösség érte meg Magyarországon a felvilágosodást. A XVI-XVIII. század háborúit is átvészelő paraszti társadalmakat végül nem a kapitalizmus, hanem a haladás nevében ténykedő szocializmus teszi tönkre. Persze ezek a földművelő közösségek akkor már nemhogy nem „idilliek”, de „ősiek” sem voltak: mindegyikük próbált a maga módján alkalmazkodni a modernitáshoz és a kapitalizmusához. Alkohollal, prostitúcióval, vallási mozgalmakkal, a „megmaradás” görcsös vágyával, amerikázással, székely rendtartással, az „iparkodás”, a függetlenség és az autonómia kultuszával. A kapitalizmusra adott válaszok régiónként nagyon különbözők voltak, de a kelet-európai haladás egyforma tehertételnek érezte az összeset, rendkívüli erőfeszítéseket tett a felszámolásukra így végezte szinte minden paraszti sarj, elsőgenerációs értelmiségi a szocialista „embergyárakban”, külvárosi családi házakban, lakótelepeken.
A magyar polgárosodás és baloldal persze nem ősidők óta ellenszenvezett a paraszti autonómia-törekvésekkel, a 48-49-es radikálisok még nem látták a népet elmaradott bajkeverőknek. Egyes hagyományoktól pedig mindvégig idegen volt az effajta intolerancia. Hinné-e valaki, hogy az Üvöltő szelekben is gazdag parasztcsaládok viaskodásáról olvasunk? Hogy Mr. Earnshaw, Mr. Linton „gazdák” (Joseph, a béres még így szólítja őket), hogy Mr. Heathcliff cigány? Jobb lenne többet tudnunk a magyar polgárosodás kiegyezés utáni megbicsaklásáról, hogy jobban megérthessük a magyar parasztság XX.. századi történetét. Magának a sértődöttségnek és a ressentiment-nak is megvan a hosszú előtörténete, félreálltam, letöröltem, vallja az öreg Arany, a magyar XIX. század egyik legkáprázatosabb karriert befutott költője. Ha majd túl sokan lesznek, akik a „haladást” az előítéletességgel és a pusztulással azonosítják, akkor az nemcsak Kelet-Európa jövőjét befolyásolhatja.
Vida Gábor meglepő fénytörésben mutatja be a paraszti kultúrákat, de elbeszélésének legerősebb fejezetei talán egy nagy közös nemzedéki élményt, a kisjenői éveket részletezik. Milyen táj is a szocialista (lakó)telep? Távolról idilli, közelről elviselhetetlen. Anyák uralta, jellegtelen, gyökértelen, apátlan vidék – nem azért, mert az apák háborúban szolgálnak, hanem mert a nőknél rosszabbul viselik a „rendszer” megalázó infantilizmusát. Kevesen találják fel magukat a telek, a kefélés, a bütykölés, a fusizás szörnyű szabadságában. Az elvett földekért, üzletekért, műhelyekért nem is tűnik méltó árnak az esedékes Trabant-kiutalás. Az apukák nem harctéren futkosnak, hanem részegen vagy depressziósan dülöngélnek a biciklijükkel. Nincsenek.
Pedig a paraszt-, polgár- és munkásivadékokkal teli „telepek” megvalósítanak valami bárgyú egyenlőséget. Az én apai nagyapámnak üzlete volt a város belvárosában, apám, ez a szégyenlős, zárkózott, saját magáról és családjáról sosem beszélő ember mégis ott találta magát az „összkomfortban” egy konok feleség és egy rettenthetetlen, nála mindent jobban tudó, hajdani parasztgazda mellett. Visszahúzódott, elsápadt, belebetegedett. Az emberek rengeteget olvastak (mi mást tehettek volna?), miközben az irodalom is cserben hagyta őket. Hiszen a „hivatalos irodalom” csak üres szövegelés, nem a valóság, semmi köze hozzánk – Arany János, igen, ő még a miénk volt. Identitását titkoló apám sem igen olvasott mást a klasszikus irodalom mellett, csak krimiket, azokat viszont – legyen bár a detektív szocialista őrnagy, viktoriánus úriember, amerikai nyomozó – csillapíthatatlan, őrült szenvedéllyel. Egész életét a rejtélyek felderítésének, megfejtésének szentelte, miközben ő maga mániákusan titkolózó volt.
A lakótelepeken persze nem a részegen vagy depressziósan dülöngélő, mániákus rejtvényfejtő apák történetei öröklődtek tovább, hanem a csalódásaikat továbbadó nagyapáké.
Tanuld azt a latint (németet, angolt), fiacskám, fogd rendesen azt a villát – mi lesz belőled így, az úristenit! Labanc vidékeken létezett olyan hagyomány is, mely az autonóm polgárosodásban és alkalmazkodásban látta a zálogát annak, hogy hamarosan ők, a parasztok népesíthetik be az Osztrák-Magyar Monarchia szimbolikus tereit. Ennek a bizalomnak vetettek véget az ötvenes évek.
De nem foghat a macska egyszerre kint s bent egeret.  A személyes kudarc, a mindkét világnak való megfelelés kudarca könnyen megjósolható. Az írás a szülők-nagyszülők szemében csak „kedves időtöltés”, mint a horgolás vagy a makramé Pedig a paraszti világból származó elvárások sem feltétlenül szellemtelenek. Az én nagyapám Kossuth Lajos mellett Schliemannt tartotta a század legderekabb emberének: a maga ura, független, gazdag kereskedő, aki rákoppint a professzorok orrára, és ott találja meg Tróját ahol kell. Aztán persze őt is utoléri a szerelem, vagyis egy igazi Heléna…, munka után a pihenés…, undsoweiter. De ha én saját kezemmel kaparom ki Trója falait, ha megtalálom Priamosz, Hektór kincseit, az nem elég. Majd ha Attila üzenetére is rábukkanok, ha visszaállítom az “enyéim” becsületét, akkor megérdemlem, hogy kőtöttek rám, hogy taníttattak.
Ilyen mitikus elvárásokat nem lehet egy életen át cipelni. De meg lehet érteni. Mert miközben tanulásra bíztattak minket a könyveket szinte vallásosan tisztelő szüleink, nagyszüleink, ők maguk nem író-olvasó találkozókon, hanem a sportközvetítések alatt élték át a legönfeledtebb pillanataikat. Mert a szabályok a sportban teljesen világosak. Mert ott mindenkinek esélye van. Mert csak egy “bajnok” lehet képes az „övéi” ennyire ünnepélyes, már-már eposzi képviseletére.  
Alkohol, sportrajongás, vallási fanatizmus. Vida Gábornál senki sem szálazza szét érzékenyebben a lelki pótcselekvések, „rajongások” egymással összefüggő rendszerét. De van egy negyedik nagy, nemzedékeken átívelő szenvedély is: az erdő, a természetjárás. A természetjárás gyógyít, távolságot teremt önmagunk és a gondjaink között, szembenézésre kényszerít. A maga szertefutó ösvényeivel az erdő a mesélés régi metaforája. Minden út befelé visz, elveszni annyi, mint hazatalálni. A múlt csak az erdőben, a vallomások színhelyén válik bizonyossá és átélhetővé.
Ám ezt a különleges önéletírást nem feltétlenül a lebilincselő cselekmény vagy a történeti távlatok teszik varázslatossá. Hanem test, lélek, politika egymásra-íródását kutató (amúgy általában a nőírókra jellemzőnek tartott) lélektani kíváncsiság. Rögeszmék, traumák, sebek, krízisek. A testbe írt történelem megannyi jeléről olvasunk ebben az elbeszélésben – és mindenekelőtt „egy dadogás” történetéről, egy kamaszfiú „zavarának” családtörténeti hátteréről. Ebben a világban mindenki jellemezhető valamilyen hiánnyal, fogyatékossággal – talán csak így jellemezhető. Vida Gábor gondosan megnevezi a regényben az „elődjeit”, Bodort, Tamásit, Móriczot, Aranyt, de megfeledkezik egy világképétől távoli íróról, Szabó Magdáról, akit ugyanilyen analizáló szenvedély hajtott, mikor a szifilisz, a morfium-függőség, a frigiditás és egy társadalmi osztály gyökértelenné válásának összefüggéseit fedte föl.
Ez a nagymamák-nagypapák testi-lelki bajait kutató kíváncsiság egészen sajátságos érzékenység fanyar, távolságtartó, játékos iróniával párosul. Távolságtartással, könyörtelenséggel, de egyben tisztelettel is: azért nem biztos, hogy egy nőíró ilyen távolságtartással kezelné a felmenői szexuális szokásait. A szerző fanyar iróniájával barátkozva meglepődünk, mikor megtudjuk, hogy gyerekfejjel nem értette és nem is szerette a Copperfield Davidet (92. old.) Mert az Ottlik által oly csodálattal övezett (és fordított!) regény nyelvi-szerkezeti megoldásai nemcsak az Iskola a határonban, hanem a Dadogásban is visszaköszönnek.
A gyermeki nézőpontból visszatükröztetett társadalomrajz nagy óvatosságot és arányérzéket kíván. Az emlékező, „felnőttek közé vetett” gyermeknek nyilván kellően érzékenynek és sebezhetőnek kell lennie, hiszen e nélkül a megfigyelései mit sem érnek, de nem lehet annyira széthullott és neurotikus, mint a Nincstelenek főhőse. Mert ha így van, akkor az őt körülvevő világból még harangozás közben (az Arany János-i mitikus élethelyzetben) sem lát semmit – vagyis a semmit látja, a nincs-et, ami lehet nagyon érdekes, de nehezen illeszthető bele egy társadalmi regénybe.
De a szilánkosra tört családi emlékek egy életút állomásai köré rendeződnek. És ez a fejlődéstörténeti vonulat nem engedi az elbeszélést valamelyik nagyszülő vagy éppenséggel az apa halálával lezárulni. Persze nagyon érdekes világokat ismerünk a rohadó paraszti kultúrától eltávolodva is: a műszaki technikumot, a rohadó román gyáripart, a hadsereget (és közben meglepődünk azon, hogy a társadalmi nihil és összeomlás Romániában nem a rendszerváltás után, hanem a rendszerváltás előtt következett be), mígnem eljutunk – hisz egy fejlődésregényben jutni kell valahova – a helyünkre, ahol aztán a dadogás is átértékelődhet. Ha csak dadogni tudsz, akkor írj! A Vida-féle önéletírás olvasható szabadulás-történetként is.
Felemelkedés, tapasztalatszerzés? Igen. De a gyerek- és kiskamaszkor, az otthon tájait elhagyva elmaradnak a „nagy karakterek”, a minden módon árnyalt, felejthetetlen jellemek (anya, apa, nagyanyák, nagyapák), a gyárban, a katonaságnál, az egyetemi előkészítő versenyen nemcsak arcok, nevek sincsenek! Embermasszát látunk, nem embereket. Nem ennyire sarkosan, de megjelenik a lassú elnévtelenedés, kiüresedés az íróvá-válással végződő, szintén önéletrajzi ihletésű Copperfield Davidben is. Pedig minden fontos és meghatározó azokon a helyeken történt volna, ahonnan menekülünk (Blunderstone, Yarmouth). Lehet, hogy ez az ellentmondás kódolva van minden fejlődés-történetben, sőt emberi életútban, ezért szabadulunk nehezen a szorongástól, a bűntudattól és az otthon álmától. Ez a feloldhatatlan ellentét a Vida-műben a meditáció és a reflexió kiindulópontja is.

Vida Gábor: Egy dadogás története
Magvető, Budapest, 2017.