Mivel megjelenésekor és azt követően igen komoly sikere volt, jól emlékszünk még Földényi F. László Melankólia című könyvére. Csak magyarul négyszer jelent meg ezidáig. Joggal merül föl a kérdés, milyen a viszony a Melankólia és az idén megjelent A melankólia dicsérete között?
Bár vannak közös pontok, a két könyv egymástól alapvetően különböző: a szemléletük és a közelítésmódjuk más. Közös bennük az a hangsúlyosan, többszörösen elismételt tapasztalat, amely szerint a melankólia fogalmilag megragadhatatlan, nem adható meg semmiféle közelítésből sem a definíciója, ennél fogva csak a létezése bizonyos. De léte az antikvitástól napjainkig igen jól nyomon követhető. Ezt tette meg a Melankólia című könyv, Arisztotelésztől Émile Cioranig. A melankólia dicsérete című könyv többszörösen bevezető fejezetében Túl tudáson és érzésen címmel kapjuk meg a korábbi, a Melankólia című könyv szerzői összefoglalását. Vagyis az idén megjelent mű ̶ szemben a korábbival, amely a melankólia kulturális történetével foglalkozik ̶ teljesen független, önálló könyv, amolyan autour de la melancholie, a melankólia körül tett utazás. Amíg a korábbi könyv szövegrészleteket értelmez, addig ez az új kötet, többnyire, képzőművészeti alkotásokat. Olyan művészetfenomenológia ez, melynek valódi tárgya a test és a lélek kapcsolata. Innen ered nagyon erős szubjektivitása is, a hangsúlyos egyes szám első személy.
Legösszefogottabb része két geometriai alakzat „történetének” elbeszélésére épül. Mind a kettőt a múlt század végének képzőművészete tette kiemeltté és hangsúlyossá, no meg a film. Az egyik az a fantasztikus geometriai alakzat, amely Albert Dürer 1514-ből való polihedronja, híres-nevezetes Melancholia 1. című rézkarcán látható. A még ugyan az euklideszi geometriába beleférő, de teljességgel „értelmezhetetlen” tárgy ez, főszereplője lett Stanley Kubrick tényleg zseniális 2001: Űrodüsszeia című filmjének. Azt még valaha megemésztettem, hogy a Franco-éra költője és esszéírója, Dámaso Alonso szerint a petrarkista szerelem alapjai geometriai alapok, de ez a polihedron maga az elmebaj, maga az őrület, a folie mélancolique et geométrique.
A másik geometriai alakzat a könyv címlapján is látható, Giorgione da Castelfranco A vihar című festményének egy részlete. Keletkezését általában 1505-re szokás tenni, legfeljebb „1506 körül”. Giorgione körül minden roppant titokzatos. 1937-ben a Nyugatban Elek Artúr így fogalmazott: „Ugyanilyen bonyolult magyarázatokba csavarták bele az értelemkutatók Giorgione másik hitelesnek elfogadott festményét, a röviden »Viharnak« nevezett kis képet, amely néhány év óta a velencei Accademiában függ. Marcantonio Michiel leltárában ezt a rövid leírást adja róla: – A vászonra festett tájacska a viharral, a cigányasszonnyal, meg a katonával Zorzi de Castelfranco keze műve volt.”[1] Két henger áll egy téglatest alakú síremléket (?) borító kőlapon, a második oszlop olyan, mintha „a levegőben” lebegne.
Hogy e két alakzatot összehozza egymással, Földényi F. Lászlónak össze kellett hoznia a Velencében járó Dürert Giorgionéval. Az I. fejezet címe a következő: Dürer meglátogatja Giorgionét a műtermében, és A vihar láttán mély melankólia vesz rajta erőt.[2]Ugyanitt olvasható, hogy „Mégis, e találkozást néma csend övezi a művészettörténetben. Ami érthető: nincsen rá semmilyen adat. Ám ez önmagában nem cáfolja, hogy találkoztak volna.” Nos, a továbbiakban Földényi F. László már az 1505 őszétől 1507 elejéig tartó időszakon belül (ekkor volt Dürer Velencében) kettejük találkozását megtörténtnek veszi, holott a filológusi erélynek azt kellene mondatnia a szerzővel, ha nincs a találkozásra adat, akkor legfeljebb hipotézisként gondolható el, amiből további következtetés nem vonható le.
Mivel a melankóliát a szerző szerint az definiálja, hogy nem definiálható, így mind a két geometriai test könnyen hozzákapcsolható a melankóliához. Dürer polihedronja ugyanúgy, mint Giorgione két hengere. Ez utóbbi, „A vihar” című festmény azért is érdekes, mert hangulatában Elek Artúr számára épp a fordítottját közvetítette, mint Földényi F. László számára. Az előbbi így fogalmazott 1937-ben: „Giorgione a szépnek legmagasabbrendű megjelenítését kereste: a szép emberi alaknak és körötte a bájos természetnek halk dallamú harmóniáját. Költői álom: a csöndnek, a békének, a boldogságérzésnek megállítása egy lélegzetnyi időre.” A vizuális toposzokból minden és mindennek az ellenkezője is kiolvasható.
A fogalmi gondolkodás hálójához már az antikvitástól kezdve szorosan hozzátartozik egy topikus rács, olyan imaginárius szövegtár, amelyből könnyedén lehívhatók a loci communes, a közös helyek, amelyek néha közhelyek. Bármilyen szép költői vagy filozófusi megfogalmazásban is, de ilyen közhely A melankólia dicséretében a két végtelen, más megfogalmazásban a két semmi, ismét más megfogalmazásban a két örökkévalóság gondolata. Mint oly sok minden más, a kettészelt semmi elgondolása is odatapad a melankólia jelenségeihez, egy remek Nabokov-idézettel. „Az életet megelőző és az azt követő ismeretlen a mitikus érzékenység gyökere. Nem kell ehhez filozófusnak lenni, ez az érzékenység mindenkiben ott lappang, hogy bizonyos helyzetekben fellobbanjon, és mindent elsöprő élménnyé váljon. »Egy szakadék fölött ringatózik a bölcső – írja Vladimir Nabokov az emlékirata legelső mondatában ̶, és a józan ész azt mondja, hogy létezésünk rövid fényvillanás csupán a sötétség két örökkévalósága között.« (Nabokov, 19. o.) E szakadék iránti érzékenységben gyökerezik a melankólia”[3] Amikor a halál könyörtelenségén gondolkodtam, évekig, engem is megfogott a két semmi vagy a két örökkévalóság gondolata, amelyet ott találtam Kosztolányi Dezső Ének a semmiről című költeményében. Lassan jöttem rá, hogy toposzról van szó, olyan közhelyről, amely éppenséggel elzárja az utat a gondolkodás előtt. És csatlakoztak mindehhez példák, újabb és újabb szöveghelyek, majd összeszedtem a toposz általam ismert legfőbb irodalmi állomásait, példáit, hogy ezzel járjam le eddigi legutolsó könyvemet.[4] A melankólia dicsérete könyvnek tehát újabb példát köszönhetek, a Nabokovét.
Maga a toposz vagy közhely Epikuroszhoz vezethető vissza, de legismertebb megszövegezését Lucretiustól kapta, hogy azután végigvezethető legyen irodalmi és filozófiai szövegeken Schopenhauerig és Heideggerig, Kosztolányi Dezsőig és Borges. Alapja egy nem keresztény típusú vigasz volt (Lucretiust sok évszázadon át csak „a pogány”-ként emlegették). Ugyanez a toposz jelenik meg Szabó Lőrincnél, de ugyanúgy, mint Nabokovnál, az élet a fénnyel lesz azonos, a két semmi az éjszakával, a feketeséggel. Szabó Lőrinc Két éjszaka közt című költeménye így szól:
Két semmi sötét börtöne között
fénysík, te, fénysáv, tündöklő küszöb,
két éjszaka közt keskeny pillanat,
ki megvillantod szálló árnyamat:
mult s jövő közt, az érző jelenen,
rajtad suhog át perc s történelem,
s addig van csak a kísértet idő,
addig a tudat, a mindent tükröző,
addig csupán a lázas-bús anyag,
míg rásütöd arany lámpásodat.
Uram, ki fény vagy, s élet vagy, örök,
én vakságból vakságba szédülök,
de most, még, mint te, szellem is vagyok:
óh, világíts rám: látó rokonod
rólad hoz hírt, míg hagyod: léttelent
bejár, s létezőt, végest, végtelent,
s úgy tördeli, mert sejt s emlékezik,
a Kettős Éj rettentő rácsait.
Mindkét szövegben, Nabokovnál és Szabó Lőrincnél közös a sötétség – fény metaforika, és háttérbe szorult mindkettőben a két nemlét, a két végtelen, a két semmi fájdalommentessége, amely fájdalommentesség a sztoikus vigasz alapja volt – szemben az élettel, mely merő fájdalom. Annál érdekesebb viszont e költemény szerzői önkommentárja! „KÉT ÉJSZAKA KÖZT – A születésem előtti időről van szó, meg a halálom utániról. A feltételezett Istenről úgy beszélek, mint arany fénysávról, fénycsíkról a két fekete semmi közt: míg benne (vagyis a jelenben, a tudatomban) úszom, addig élek és egy keveset tudok előre és hátra. Határozottan vallásos vers, csak éppen Isten nélküli.”[5] A nemlét, vagyis a semmi, és a lét, vagyis a valami közötti, emberi léptékkel csak a halálon keresztül átléphető határtól való félelem ellenében szolgál vigaszul a kettéosztott vagy kettévágott örökkévalóság toposza. Mert „az élet, mely vérrel ázott és merő seb” (Kosztolányi Dezső) ellenében vigasz a születésünk előtti és a halálunkon túli semmi. Csakhogy időnek és örökkévalóságnak nincs semmi köze egymáshoz, fogalmilag az örökkévalóság (vagy a semmi) nem vágható ketté, mint egy alma, ráadásul miként szelelődne folyton ketté minden egyes születéssel és minden egyes halállal? Továbbra is a fény – sötétség, világosság – feketeség metaforikájánál maradva, ennek pszichikai hátterét számomra megnyugtatóan rögzítette a Bouvard és Pécuchet egyik jelenete (első kiadása 1881). A két férfi séta közben a patakparton egy kutya bűzlő, bomló tetemére lelt, miként Baudelaire-nél a sétáló szerelmespár az Egy dög című költeményben (Une charogne, 1857). A kiemelés tőlem való – Sz. Cs.): „Pécuchet sztoikusan így szólt
:̶ Valamikor olyanok leszünk, mint ez.
Hatalmába kerítette őket a halál gondolata. Erről beszélgettek visszatérőben.
Ha jól meggondoljuk, halál nincs is. Az ember belevész a harmatba, a szellőbe, a csillagokba.
Része lesz a fák nedvének, a drágakövek csillogásának, a madarak tollazatának. Visszaadja a Természetnek, amit az kölcsönzött neki – s az a Semmiség, amely előttünk áll, semmivel sem rettentőbb a mögöttünk levő Semminél.
Megpróbálták elképzelni mély éjszaka, fekete lyuk, állandó ájulás formájában – akármi is többet ér, mint ez az egyhangú, képtelen és reménytelen létezés.
Összefoglalták kielégítetlen szükségleteiket. Bouvard mindig lovakra, fogatokra, burgundi óborokra és engedékeny szépasszonyokra vágyódott, valami fényes palotában. Pécuchet becsvágya a filozófiai tudás volt.”[6]E rövid részlet iróniája szerintem remek: nehéz a nemlétről irónia nélkül csak megszólalni is.
Nos, nem egészen alaptalanul úgy gondoltam, a kettészelt semmi eredendően és mélyen pogány gondolat, pogány toposz. De nem! Megvan ennek a keresztény változata is, de ez a változat némileg meglepő. Edward Young Éjtzakáiban is megvan a semmi (a könyvben ez az örökkévalóság) kettéosztása, de nem az egyes ember vonatkozásában. Volt már egy örökkévalóság, de a teremtés előtt. És lesz még egy, az Apokalipszis után. A teremtéssel Isten megteremtette az (emberi) időt. Nem véletlen, hogy a gondolatmenet a Kilenczedik éjtzakában kerül elő, amelyik fejezet címe: Halhatatlanság. „Óh Te két örökké-valóságnak felséges Monarchája! mellynek az egygyike vólt már minekelötte a’ lelkek ’s az ember teremtetett vólna. Te, a’ kinek szeme látja, keze vezérli, lehellete lelkesíti az egész természetet! méltóztassál megilletni engem’, mikor akarok beszélleni a’ léleknek halhatatlanságáról, a’ mellykedvesebb az embernek az ő életénél, de a’ mellynek drágalátos árát tsak az érzi, a’ki szeret téged’.”[7] Úgy tűnik, a Paradicsomban még nem volt idő, és csak az áteredő bűnt követő büntetés ítélte az embert az időre, a történelemre, a halálra.
[1] Elek Artúr: A giorgionei titok, Nyugat, 1937, 2., szám.
[2] Földényi F. László: A melankólia dicsérete, Jelenkor Kiadó, 2017, 43. p.
[3] Földényi F. László: A melankólia dicsérete, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017, 31-32. p.
[4] Szigeti Csaba: Macska a fa alatt, Kortárs Kiadó, Budapest, 2016, 260-286. p.
[5] Szabó Lőrinc: Vers és valóság. Összegyűjtött versek és versmagyarázatok, szerkesztette, a szöveget gondozta, az utószót és a lábjegyzeteket írta Kabdebó Lóránt, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1990, II. kötet, 501. p.
[6] Gustave Flaubert: Bouvard és Pécuchet, fordította Benedek Marcell, Franklin-Társulat kiadása,, Budapest, [1921], 231. p.
[7] Yung’ éjtzakáji és egyéb munkáji, mellyek magyar nyelvre fordíttattak Pétzeli Jó’sef révkomáromi prédikátor által,[1787], Harmadik Kiadás, Wéber Simon Péter és Fijának kőltségével és betűivel, Pozsonyban, 1815, 154-155. p.
Földényi F. László:
A melankólia dicsérete, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017.