Címke: tudomány

Az élet milongát táncol

Nem biztos, hogy eltalálnám, melyik apokalipszis áll közelebb A halál milongát táncol írójához. Apokalaptikus írásokban egy idő óta nem szűkölködöm, noha az sem biztos, hogy én keresem azokat. Ez a könyv különösen megragadó. Sőt, pihentető. Nem ment el az eszem, valóban kikapcsol ez a nagyregény. Kikapcs, hogy nem kell idehazai gubancokkal, rám ütő pofákkal, túlfényezett vagy éppen a történelmünkbe belerokkant honi térség kulisszáival bíbelődnöm, szittya lelkületemet rágó átlábolhatatlan, sós, savas, bűzös mocsarakon, evickélnem és tapicskolnom. Pont ez, és máris piros.                                                                                                                                                         Egyetlen magyar vonatkozása nincs a regénynek, mégis jó lesz felfigyelni rá. Vagy éppen tudatosan kerüli az író a „kulcsok” előmutogatását, törje a fejét a Nyájas (avagy Ádáz)? Mert ez sem lenne véletlen, hogy igenis „penge élesen” rólam van szó. A Teremtő, sitty-sutty, gondol egyet, és megvonja bizalmát a Genezis egypontnulla programtól, és dilitál, más szóval oszolj-t üzen. Nem lenne mulatságos, bár éppenséggel a kellő alapot nem nélkülözné döntése. Mindez az író, Kiss Judit Ágnes képzeletében még kellő mértékkel valósulna meg, hiszen bizonyos kivételek (hősök, antihősök, szereplők, valakik), alapos etikai indokkal, megmenekülnének a Gondviselés határozta tabula rasa következményétől, a teljes kiiktatástól. Lelkük és testi valójuk átkerülne a Kreátor (a Jóisten) közvetlen hatálya alá, itt hagyván kárhozatos földi és társadalmi létüket, bűnre csábító környezetüket és korukat. Nem szeretném érinteni, kik a boldog megmenekültek és átköltözők. És tanulság erejű, hogy miféle kvartett folytathatja a földi élet immáron romokkal körülvett milongáját.
Fordulatos regény velem hol a példázatot gondoltatja át, máskor a komor hangulatotot felváltó pikareszk elemek fogadtatják el azt az abszurditást, amire az író-költő Kiss Judit Ágnes felhívja figyelmünket, s ami – valljuk be – korszakunk rögvalósága. Szép tánc ez a könyv? Lehet. Annyi biztos, hogy végig táncolásra érdemes. Akár az élet.

Kiss Judit Ágnes. A halál milongát táncol
Európa Kiadó. 2017.

“Az ige elbeszélő alakja” (Hegedűs Gyöngyi: a pont felett)

Az ige elbeszélő alakja ki más lehetne, ha nem maga Jézus.  Ám Hegedűs Gyöngyi verseskötetében nem ő szólal meg, nem ő vall, hanem alakmása, Lev Nyikolajevics Miskin, a “félkegyelmű”.  A versek utalnak ugyan “rohamokra”, “félkegyelmű szeretetre”, de nem teázunk a hóesést bámulva a beszélővel, nem siklunk a szánon, nem eszünk pirogot, egyszóval nem “oroszoskodunk”. Pedig a lírai én szinte mindegyik versben megszólítja a “másikat”, az elérhetetlen szerelmet, Nasztaszja Filippovnát, az utolsó ciklusban pedig a nőt, akit feleségül szeretne venni, Jepancsin tábornok lányát, Aglaja Ivanovnát.
A ritmikusan visszatérő nevek nem valami oroszos couleur locale-t jelölnek ki, nem idéznek meg semmilyen XIX. századi atmoszférát, még a tulajdonképpeni Félkegyelmű cselekményét sem, ők csak amolyan lírai barátnék, a költői reflexiók, levéltöredékek  címzettjei, “kitüntetettjei”. A kötet egy halott költő mellett megidéz egy “fotográfusnőt” is, aki közvetlenül ragadja meg a tárgyát, nem beszél, nem mesél, hanem csak “rögzít”, vagyis “láttat” – és ez felveti a régi kérdést, az európai vershagyomány miért jelöli meg régóta a megszólalás ürügyeként a nőt és beszélőként a férfit? Miért képtelenség, hogy Nasztaszja Filippovna a “herceghez” fordulva (ahogy Villon tette) valljon Istenhez való viszonyáról?
Mert Hegedűs Gyöngyi nem szerelmes verseket ír. A Keresztes Szent Jánost megidéző lélek éjszakájában, a tökéletes kitárulkozás kegyetlen-meghitt pillanataiban megszólított Nasztaszja Filippovna csak egy isteni, a magányban társul vagy gyóntatóul? kínálkozó soror, angyal-nővér, aki úgy hallgatja a személyes sors lehetetlenségéről szóló lírai vallomásokat, hogy ő maga az egyik legvégzetesebb, legsorsteljesebb nevet viseli?
Minden emberi élet imitáció, követés, a De imitatione Christi Kempis Tamás-féle értelmében – Miskiné is, akinek a nevét is, az életútját is csak töredékesen idézi meg a kötet. A figyelem a beláthatatlanra, a mindenhatóra fókuszál, de nem az ő irdatlanságára vagy a végtelenségére (amivel a barokk költők birkóztak), hanem a mi sorsunkba ékelődő jelenlétével. Az ő életútjának és megszólalásának személyességével.
De ha Jézus költőként beszélt és gondolkodott, akkor nem épp a költészet az, amely képes életre kelteni vagy megőrizni a mondandóját? Márpedig a jézusi példabeszédek sem a meggyőzésre, hanem a meghökkenés keltette katarzisra építenek. A jó pásztor megkeresi az elveszett bárányt, állítja Jézus – a pásztorokat jól ismerő hallgatóság pedig elképed: ugyan melyik pásztor hagyná a nyájat cserben, és indulna egyetlen bárány keresésére? Vagy Isten szemében az összes bárány egyetlen és legkedvesebb?  Isten szeretete irracionális, és ezzel épp akkor szembesülünk, mikor mindennapi embernek, gazdának vagy pásztornak képzeljük, a mi ismerős, mindennapi világunkhoz hasonlítjuk. Vagy nem lehet ugyanaz Isten és az ige “elbeszélő alakja”, a róla tanúságot tevő Fiú?
A jó vallásos líra ritkán érzelmes vagy tudálékos a szó hétköznapi értelmében. A hit abszurditását, botrányát, a keresztrefeszítés, az öröklét vagy épp a gondviselés beláthatatlanságát már a középkori költészetben is paradoxonok fejezték ki a legvilágosabban. Hegedűs Gyöngyit olvasva az a hátborzongató érzésünk is támadhat, hogy a helyes bibliaértés nem is lehet más, hiszen (például) miért menekül a szent család a gyerekgyilkos Heródes elől éppen Egyiptomba „hol az elsőszülötteket / maga az isten angyala / gyilkolja.” (menekülés egyiptomba). A folyamatos történetmesélés közben maga a Szentlélek, a „szerző” teszi lehetetlenné, hogy a mindennapi kauzalitás alapján értelmezzük az eseményeket.
És ez a lehetetlenség forgatja fel a személyes élettörténetet, a Miskin-alak mögött felsejlő „fotográfusnőéjét” is. (A kötetben a képek és a versek szerves egységet képeznek.) Ez a nőalak, az „anya”, aki egyben az események krónikása is, „meri halottnak láttatni” a lefotózott gyerekeit (a legnagyobb felbontású kép). Élet és halál felcserélhető a költői közelítés és a kereszthalál-feltámadás révén.  De a gyerekeinek életet adó, a halálukat szó nélkül elfogadó mater dolorosa / fotográfusnő nemcsak a Mária-kultuszban felnőtt katolikusok számára láttatja tragikus iróniával a teremtést.
Az ige „elbeszélő alakja”, az ember (és vele együtt az emberfia – sőt emberlánya) tulajdonképpen elbeszélhetetlen. Vagy mégis elbeszélhető? „Ha megírnám a gyerekkoromat, / nasztaszja filippovna, / üresen hagynék minden második oldalt. / azoknak, akik ugyanarra más égtáj felől emlékeznek. / mint négyből három evangélista. A születés felől. / ők az egész látótér.” (a nyitómondat)
A sokféle történetet és vallomásformát egymásra vetítő, ragyogó kötet egyik, szerintem legkiemelkedőbb verse, a testnek elég víz épp a nőies testtapasztalatokat (a „hullámzás”, a víz, az ehhez kapcsolódó hallgatás nem először jelenik meg a „történeten túli” világ értelmében) emeli a vallomásos-párbeszédes önkifejezés, a „párhuzamos történetek” fölé:

Mikor hagytam, hogy annyi fény
jusson belém, hogy álomnak
tűnjön a sötétség, akkor épült
meg az idő, amiben semmi
nem tartozott nekem magával. s már
nem bántam, hogy az üdvözültek mindig
nélkülem vannak épp elegen. Elég
volt, ahogy a víz a hajótestnek
loccsant. elég
volt testnek. elég
volt megváltásnak.

 

 

Hegedűs Gyöngyi: a pont felett
(Új Forrás Könyvek 56. )Tata. 2017.

(bélyegkép: Fan Ho)

Félidő (Vida Gábor: Egy dadogás története)

Az alkotó idő hangsúlyozott félidejében („fél életművem már a polcon”) néz szembe a családjával, gyerekkorával, serdülő éveivel Vida Gábor. A nagyszabású mű, az Egy dadogás története érdekes műfajtörténeti kérdéseket is felvet (viszonya az erdélyi önéletíró-hagyományhoz, a szociográfiához, egyáltalán bármilyen fikciós elbeszélő műfajhoz), de mi megragadtunk az elbeszélés (így, pőrén, egyszerűen) felvetette társadalmi és lélektani kérdéseknél. Ha úgy tetszik, faktumoknál. Maga a mű nem nevezhető “Erdély-regénynek”,  hiszen alig esik szó Erdély urbánus és nemesi hagyományairól, a “kontinenst”, Transsylvaniát benépesítő többi nemzetiségről.
Pedig az elbeszélőnek szerencséje van: gyerekkorában két eltérő paraszti kultúra maradványait is megismerhette, az alföldi és a székely paraszti világot. A székelyekről azt képzeljük – Orbán Balázs óta –, hogy ilyenek lehettek az őseink valamilyen népmesei múltban, ilyen felszabadultak, ilyen nyitottak, mikor „zokogó óriások” módjára (69.) járták az erdőket; de aztán leszoktak erről, összeszorították az ajkukat és viselkedtek: ittak és öngyilkosok lettek, őrült beszámolókat irkáltak a felfedezéseikről stb. Pedig ilyen népmesei múlt nincs, a traumák, a történelem, a rögeszmék és a táj együtt alakítják az emberi pszichét. A táj persze minden érzelmes népi emlékezés elengedhetetlen kelléke (gyergyói havasok ringatták a bölcsőm, Tisza vizét ittam kiskoromban, tralala…), de hogy a természeti világ hogyan alakítja át a tudatalattit, hogy veszejt el minket, vagy hogy vezethet az önismerethez, milyen viselkedésmintákat implikál, hogy működhet, mint a saját animánk, azt az elbeszélő fedi fel, egy rögeszmés múltkutató és természetjáró. Persze nemcsak a tájak különbözősége formálta a paraszti tudatalattit.
A XIV. századi nagy pestisjárvány megállt Magyarország határainál, nem tizedelte meg a népességet, úgyhogy elég későn kezdődött meg az archaikus paraszti közösségek felbomlása. Sok hagyományosan zárt közösség érte meg Magyarországon a felvilágosodást. A XVI-XVIII. század háborúit is átvészelő paraszti társadalmakat végül nem a kapitalizmus, hanem a haladás nevében ténykedő szocializmus teszi tönkre. Persze ezek a földművelő közösségek akkor már nemhogy nem „idilliek”, de „ősiek” sem voltak: mindegyikük próbált a maga módján alkalmazkodni a modernitáshoz és a kapitalizmusához. Alkohollal, prostitúcióval, vallási mozgalmakkal, a „megmaradás” görcsös vágyával, amerikázással, székely rendtartással, az „iparkodás”, a függetlenség és az autonómia kultuszával. A kapitalizmusra adott válaszok régiónként nagyon különbözők voltak, de a kelet-európai haladás egyforma tehertételnek érezte az összeset, rendkívüli erőfeszítéseket tett a felszámolásukra így végezte szinte minden paraszti sarj, elsőgenerációs értelmiségi a szocialista „embergyárakban”, külvárosi családi házakban, lakótelepeken.
A magyar polgárosodás és baloldal persze nem ősidők óta ellenszenvezett a paraszti autonómia-törekvésekkel, a 48-49-es radikálisok még nem látták a népet elmaradott bajkeverőknek. Egyes hagyományoktól pedig mindvégig idegen volt az effajta intolerancia. Hinné-e valaki, hogy az Üvöltő szelekben is gazdag parasztcsaládok viaskodásáról olvasunk? Hogy Mr. Earnshaw, Mr. Linton „gazdák” (Joseph, a béres még így szólítja őket), hogy Mr. Heathcliff cigány? Jobb lenne többet tudnunk a magyar polgárosodás kiegyezés utáni megbicsaklásáról, hogy jobban megérthessük a magyar parasztság XX.. századi történetét. Magának a sértődöttségnek és a ressentiment-nak is megvan a hosszú előtörténete, félreálltam, letöröltem, vallja az öreg Arany, a magyar XIX. század egyik legkáprázatosabb karriert befutott költője. Ha majd túl sokan lesznek, akik a „haladást” az előítéletességgel és a pusztulással azonosítják, akkor az nemcsak Kelet-Európa jövőjét befolyásolhatja.
Vida Gábor meglepő fénytörésben mutatja be a paraszti kultúrákat, de elbeszélésének legerősebb fejezetei talán egy nagy közös nemzedéki élményt, a kisjenői éveket részletezik. Milyen táj is a szocialista (lakó)telep? Távolról idilli, közelről elviselhetetlen. Anyák uralta, jellegtelen, gyökértelen, apátlan vidék – nem azért, mert az apák háborúban szolgálnak, hanem mert a nőknél rosszabbul viselik a „rendszer” megalázó infantilizmusát. Kevesen találják fel magukat a telek, a kefélés, a bütykölés, a fusizás szörnyű szabadságában. Az elvett földekért, üzletekért, műhelyekért nem is tűnik méltó árnak az esedékes Trabant-kiutalás. Az apukák nem harctéren futkosnak, hanem részegen vagy depressziósan dülöngélnek a biciklijükkel. Nincsenek.
Pedig a paraszt-, polgár- és munkásivadékokkal teli „telepek” megvalósítanak valami bárgyú egyenlőséget. Az én apai nagyapámnak üzlete volt a város belvárosában, apám, ez a szégyenlős, zárkózott, saját magáról és családjáról sosem beszélő ember mégis ott találta magát az „összkomfortban” egy konok feleség és egy rettenthetetlen, nála mindent jobban tudó, hajdani parasztgazda mellett. Visszahúzódott, elsápadt, belebetegedett. Az emberek rengeteget olvastak (mi mást tehettek volna?), miközben az irodalom is cserben hagyta őket. Hiszen a „hivatalos irodalom” csak üres szövegelés, nem a valóság, semmi köze hozzánk – Arany János, igen, ő még a miénk volt. Identitását titkoló apám sem igen olvasott mást a klasszikus irodalom mellett, csak krimiket, azokat viszont – legyen bár a detektív szocialista őrnagy, viktoriánus úriember, amerikai nyomozó – csillapíthatatlan, őrült szenvedéllyel. Egész életét a rejtélyek felderítésének, megfejtésének szentelte, miközben ő maga mániákusan titkolózó volt.
A lakótelepeken persze nem a részegen vagy depressziósan dülöngélő, mániákus rejtvényfejtő apák történetei öröklődtek tovább, hanem a csalódásaikat továbbadó nagyapáké.
Tanuld azt a latint (németet, angolt), fiacskám, fogd rendesen azt a villát – mi lesz belőled így, az úristenit! Labanc vidékeken létezett olyan hagyomány is, mely az autonóm polgárosodásban és alkalmazkodásban látta a zálogát annak, hogy hamarosan ők, a parasztok népesíthetik be az Osztrák-Magyar Monarchia szimbolikus tereit. Ennek a bizalomnak vetettek véget az ötvenes évek.
De nem foghat a macska egyszerre kint s bent egeret.  A személyes kudarc, a mindkét világnak való megfelelés kudarca könnyen megjósolható. Az írás a szülők-nagyszülők szemében csak „kedves időtöltés”, mint a horgolás vagy a makramé Pedig a paraszti világból származó elvárások sem feltétlenül szellemtelenek. Az én nagyapám Kossuth Lajos mellett Schliemannt tartotta a század legderekabb emberének: a maga ura, független, gazdag kereskedő, aki rákoppint a professzorok orrára, és ott találja meg Tróját ahol kell. Aztán persze őt is utoléri a szerelem, vagyis egy igazi Heléna…, munka után a pihenés…, undsoweiter. De ha én saját kezemmel kaparom ki Trója falait, ha megtalálom Priamosz, Hektór kincseit, az nem elég. Majd ha Attila üzenetére is rábukkanok, ha visszaállítom az “enyéim” becsületét, akkor megérdemlem, hogy kőtöttek rám, hogy taníttattak.
Ilyen mitikus elvárásokat nem lehet egy életen át cipelni. De meg lehet érteni. Mert miközben tanulásra bíztattak minket a könyveket szinte vallásosan tisztelő szüleink, nagyszüleink, ők maguk nem író-olvasó találkozókon, hanem a sportközvetítések alatt élték át a legönfeledtebb pillanataikat. Mert a szabályok a sportban teljesen világosak. Mert ott mindenkinek esélye van. Mert csak egy “bajnok” lehet képes az „övéi” ennyire ünnepélyes, már-már eposzi képviseletére.  
Alkohol, sportrajongás, vallási fanatizmus. Vida Gábornál senki sem szálazza szét érzékenyebben a lelki pótcselekvések, „rajongások” egymással összefüggő rendszerét. De van egy negyedik nagy, nemzedékeken átívelő szenvedély is: az erdő, a természetjárás. A természetjárás gyógyít, távolságot teremt önmagunk és a gondjaink között, szembenézésre kényszerít. A maga szertefutó ösvényeivel az erdő a mesélés régi metaforája. Minden út befelé visz, elveszni annyi, mint hazatalálni. A múlt csak az erdőben, a vallomások színhelyén válik bizonyossá és átélhetővé.
Ám ezt a különleges önéletírást nem feltétlenül a lebilincselő cselekmény vagy a történeti távlatok teszik varázslatossá. Hanem test, lélek, politika egymásra-íródását kutató (amúgy általában a nőírókra jellemzőnek tartott) lélektani kíváncsiság. Rögeszmék, traumák, sebek, krízisek. A testbe írt történelem megannyi jeléről olvasunk ebben az elbeszélésben – és mindenekelőtt „egy dadogás” történetéről, egy kamaszfiú „zavarának” családtörténeti hátteréről. Ebben a világban mindenki jellemezhető valamilyen hiánnyal, fogyatékossággal – talán csak így jellemezhető. Vida Gábor gondosan megnevezi a regényben az „elődjeit”, Bodort, Tamásit, Móriczot, Aranyt, de megfeledkezik egy világképétől távoli íróról, Szabó Magdáról, akit ugyanilyen analizáló szenvedély hajtott, mikor a szifilisz, a morfium-függőség, a frigiditás és egy társadalmi osztály gyökértelenné válásának összefüggéseit fedte föl.
Ez a nagymamák-nagypapák testi-lelki bajait kutató kíváncsiság egészen sajátságos érzékenység fanyar, távolságtartó, játékos iróniával párosul. Távolságtartással, könyörtelenséggel, de egyben tisztelettel is: azért nem biztos, hogy egy nőíró ilyen távolságtartással kezelné a felmenői szexuális szokásait. A szerző fanyar iróniájával barátkozva meglepődünk, mikor megtudjuk, hogy gyerekfejjel nem értette és nem is szerette a Copperfield Davidet (92. old.) Mert az Ottlik által oly csodálattal övezett (és fordított!) regény nyelvi-szerkezeti megoldásai nemcsak az Iskola a határonban, hanem a Dadogásban is visszaköszönnek.
A gyermeki nézőpontból visszatükröztetett társadalomrajz nagy óvatosságot és arányérzéket kíván. Az emlékező, „felnőttek közé vetett” gyermeknek nyilván kellően érzékenynek és sebezhetőnek kell lennie, hiszen e nélkül a megfigyelései mit sem érnek, de nem lehet annyira széthullott és neurotikus, mint a Nincstelenek főhőse. Mert ha így van, akkor az őt körülvevő világból még harangozás közben (az Arany János-i mitikus élethelyzetben) sem lát semmit – vagyis a semmit látja, a nincs-et, ami lehet nagyon érdekes, de nehezen illeszthető bele egy társadalmi regénybe.
De a szilánkosra tört családi emlékek egy életút állomásai köré rendeződnek. És ez a fejlődéstörténeti vonulat nem engedi az elbeszélést valamelyik nagyszülő vagy éppenséggel az apa halálával lezárulni. Persze nagyon érdekes világokat ismerünk a rohadó paraszti kultúrától eltávolodva is: a műszaki technikumot, a rohadó román gyáripart, a hadsereget (és közben meglepődünk azon, hogy a társadalmi nihil és összeomlás Romániában nem a rendszerváltás után, hanem a rendszerváltás előtt következett be), mígnem eljutunk – hisz egy fejlődésregényben jutni kell valahova – a helyünkre, ahol aztán a dadogás is átértékelődhet. Ha csak dadogni tudsz, akkor írj! A Vida-féle önéletírás olvasható szabadulás-történetként is.
Felemelkedés, tapasztalatszerzés? Igen. De a gyerek- és kiskamaszkor, az otthon tájait elhagyva elmaradnak a „nagy karakterek”, a minden módon árnyalt, felejthetetlen jellemek (anya, apa, nagyanyák, nagyapák), a gyárban, a katonaságnál, az egyetemi előkészítő versenyen nemcsak arcok, nevek sincsenek! Embermasszát látunk, nem embereket. Nem ennyire sarkosan, de megjelenik a lassú elnévtelenedés, kiüresedés az íróvá-válással végződő, szintén önéletrajzi ihletésű Copperfield Davidben is. Pedig minden fontos és meghatározó azokon a helyeken történt volna, ahonnan menekülünk (Blunderstone, Yarmouth). Lehet, hogy ez az ellentmondás kódolva van minden fejlődés-történetben, sőt emberi életútban, ezért szabadulunk nehezen a szorongástól, a bűntudattól és az otthon álmától. Ez a feloldhatatlan ellentét a Vida-műben a meditáció és a reflexió kiindulópontja is.

Vida Gábor: Egy dadogás története
Magvető, Budapest, 2017.

 

 

„pedig barbár a lelkem” (Nichita Stănescu  költészetéről)

 

A Nobel-díjra jelölt Nichita Stănescu nak nagy magyar fordításirodalma van, mégis keveset idézzük, keveset tudunk róla. Pedig Szilágyi Domokos nagyon szerette, sokat fordította, később Zirkuli Péter és Ráduly János is jelentkezett önálló Stănescu -kötettel.
A Napkút Kiadó gondozásában, Kiss Zsuzsánna mesteri tolmácsolásában, épp az „újrafordítások” divatja idején megjelent, kis kötet előszava nem tér ki a válogatás alapelveire. Úgy tűnik, a nagy kísérletező, a román intellektuális líra nagy megújítója minden korszakából, minden hangjából fel akar villantani valami izgalmasat.
És ez sikerül is. A kötetnek már a barátságos mérete is arra bíztat (amolyan régimódi „zsebkönyv”), hogy csúsztasd a zsebedbe, a strandtáskába, a hátizsákba, vidd magaddal, kapd elő mozgólépcsőn, a jegypénztárnál várakozva. Kóstolgasd!

 

 

A lenyűgözően vagány és szerteágazó, a szinte minden élethelyzetben vagy költői hagyomány felől megközelíthető vagy újraolvasható Stănescu -lírának én egyetlen aspektusát emelném ki: az antik hagyományhoz való viszonyát. A kommunizmus éveitől eltávolodva számunkra a román költő-óriás nem is annyira románul vagy kelet-európaiul, hanem „rómaiul” beszél. A magyar költészetnek is nagyon szerteágazóak a latin gyökerei, a közös latin örökség vagy akár a himnuszfordítások nélkül természetesen elképzelhetetlen Babits újklasszicista műveltség- és költészeteszménye is, és már korai antik fordításai is izgalmas áthallásokban bővelkednek (hiszen például a Paraszt-hexameterek nemcsak Theokritosz pásztorainak, hanem a századforduló dunántúli népi kultúrájának is emléket állítanak), de ilyen ironikus és politikailag átértelmezett viszony a két hagyomány, az antik és a XX. századi között nem képzelhető el. A műveltség és oktatás átalakulásával aztán – két igen jelentős költőt, Kovács András Ferencet és Csehy Zoltánt kivéve –már-már a latinitás emléke is kikopott a magyar költészetből. Bár közben megjelent az ógörög hagyomány feminista, lírai olvasata Polgár Anikó költészetében – teret engedve az antikvitás (akár) politikai átértelmezésének.
A románok „rómaisága” természetesen számos élc forrása a mai Magyarországon. Stănescu  mélyen reflektált költészetében viszont a rendezettség, a mérték, az emelkedett vagy hűvös józanság már-már elérhetetlen viszonyítási pontjaként tűnik fel, még akkor is, ha az „antikos” költemények sajátos iróniája már-már Kavafiszra is emlékeztet. Idézhetnénk a címadó költemény, a Fényhajlítás pompás kezdősorait is, de álljon inkább itt egy epigrammatikus tömörségű vers, a Kivégzés:

 

A vesztőhelyet felállították
a tönköt fényesre törölték
az áldozat haját tarkóján lenyírták
a hóhér felöltötte fekete köpenyét
szóltak a dobok
tata-tam rata-tam
vagy ahogy Vergilius mondja
„Et tararam
et taradixit.”
Az áldozat megállt egy pillanatra
szemével a fákon merengve
aztán hattyúnyakát a tönkre
hajtotta.
– Ne túlozz! mondta neki a hóhér.

 

A latin idézetet vagy „megmondást” többször is a fordító által tararam-tatamként visszaadott fordulat vezeti be vagy zárja rövidre.
Stănescunál nem az antikvitás idillje, harmóniája vagy akár a Ricardo Reis-versekre (Fernando Pessoa) jellemző rezignációja, filozófiai mélysége jelenik meg. A lírai én sokszor öntudatos vagy éppenséggel elveszett barbárként, „befejezetlenként”, a formátlanságát („beszélő vérfolt”) hangsúlyozva, saját alaktalanságát öntudatosan vállalva áll szemben a „császár” képmásával vagy parancsával. (Az olvasó nehezen tud elvonatkoztatni a „császárok ezüst képmásairól” olvasva a borítón látható szenvedő és elgyötört férfiarctól.) A Stănescu -költészet „császára”ráadásul egészen megejtő jelentést kap a megalomániás, a római hagyományt már-már államvallássá tevő  diktátor korában született versekben, ahol a tarararam-tatam, a „megmondás akármiféle szólammal vagy paranccsal is könnyen behelyettesíthető.

A kötet előszava és a fülszöveg a szocialista évek „lázlapjához”hasonlítja Nichita Stănescu  költészetét. Pedig a magyar fordításkötetekben megjelent Stănescu -versek egyike sem a mi fogalmaink szerinti politikai vers. Ám a távlatosság mellé rendelt társadalmi-politikai kontextus nemcsak a ragyogó bibliai versekre igaz, hanem a fanyar hangulatú, antikizáló költeményekre is.

Nichita Stănescu: Fényhajlítás.
Válogatta és fordította Kiss Zsuzsánna. Napkút. Bp., 2017.

(Illusztráció: Giorgio de Chirico

“Egy jó könyv vonzereje és ennivaló idomai” (Daniel Banulescu: Csókolom a segged, Szeretett Vezérünk!)

 

 

A cím meglepő bátorsága és leplezetlensége sokatmondó: provokatív jellege jelzi, az írói én nem fog kesztyűs kézzel bánni sem a mű szereplőivel, sem az olvasójával; szatirikussága pedig a szembenézés, a leszámolás – egyfajta dekonstrukció gesztusát feltételezi. Daniel Banulescu prózája ugyanis nem kevesebbre vállalkozik, mint a diktatúra nyelvének és világának felépítésére, valamint annak egyidejű ki- és felforgatására. Ezzel a talaj- és értelemvesztett, szürreális világgal az érzékletes és erőteljes nyelvhasználat által annak részesévé váló olvasónak is meg kell küzdenie.

 

 

A Csókolom a segged, Szeretett Vezérünk! korántsem könnyen követhető mű. A történetvezetés klasszikus linearitása felbomlik, a helyszínek, szereplők, történések és anekdoták közti gyakori ugrások, a szálak elvarrása, majd néholi összekötése a töredékesség érzetét kelti. Az üres, kipontozott szöveghelyek a párbeszédekben még inkább felerősítik ezt, a kommunikáció, a megértés sikertelenségét mutatva fel. Nincs mit mondani, de tulajdonképpen nem is lehet a Vezér jelenlétében: „amikor másnak kellene hozzá szólnia: beszélgetőpartnerei megnyilatkozásaiban az iszonyat nyüszít, a csend.”[1] Ezeknek a csendeknek a gyakorisága minduntalan meg-megakasztja a párbeszédek által a történeten épp gyorsítani kívánt tempót és akciót, arra késztetve az olvasót, hogy egy-egy gondolat erejéig megpróbálja kitölteni a szöveghelyet. Ez a rövid, pattogó, lényegre szorítkozó, mégis a valóságot, őszinteséget gyakran elkendőző megnyilvánulási forma nemcsak a Diktátor dikciójában üti fel a fejét, de beférkőzik a hétköznapi ember mindennapi interakciójába is, lehetetlenné téve a kommunikációs üzenet átadásának sikerét. A csend az egész regényvilágra (az 1980-as évek második felének diktatórikus Romániájára) érvényes, mely a Vezér akaratának embertömeg nélkülözése árán való megvalósításának egy példája:
„Csengetett a szobafiúnak, és ráparancsolt, legyen csend, mert ő aludni akar. Azon az éjszakán a Szekuritáté csendet teremtett az utcájában. Másnap a Szekuritáté csendet teremtett az egész negyedben. Az ötödik napon a Szekuritáté egész Bukarestre kiterjesztette csendjét. Attól az évtől egész Romániában csend honol.”[2]
A regény kilenc fejezetében megjelenő valamennyi szálat, akárcsak a könyv borítóján, egy kéz szövi és mozgatja, mindenféle kiszámíthatóság nélkül: a Vezéré, Nicolae Ceausescué. Minden egyes részben, akárcsak utalás szintjén is, de felbukkan neve, mígnem a kezdetben külön blokkokat alkotó történetvezetés a mű végén össze nem gabalyodik. Minden és mindenki kapcsolatba kerül a „Szeretett Vezérrel”, nem lehet elkerülni: „ott van / jelenvalóan / mindenekben”.[3] Ceausescu személye és kultusza a legendák, anekdoták, viccek, valamint a heroizálás és deheroizálás („A tény, hogy kádja van, emberivé tette a Főtitkár Elvtársat”.[4]) bonyolult szövedéke által épül, melyek szájról szájra terjedve részét képezik a köztudatnak. Nem lehet többé szétválasztani a félelem alkotta képzeletet a tényszerű valóságtól, mely a Vezér beszélő labradorának esetében is nyíltan megmutatkozik:

  • „Ön hasbeszélő?
  • Hát mit hittél? Hogy a fenébe beszélhetne egy kutya?”[5]

A labrador a későbbiekben viszont újra megszólal, mely már nemcsak a Vezér szavahihetőségét, de a narrátor valóságérzékelését is kérdőjellel látja el. A narráció szintjén az omnipotens, tudósító narrátort váltogató E/1 személyű, korlátozott tudással bíró autodiegetikus elbeszélő, aki nem mellesleg az író, Daniel Banulescu nevét viseli, valósághoz való viszonyának és megbízhatóságának kérdésessége nem csak ezen a ponton lepleződik le: „A jelenet valós, én találtam ki.”, „úgy ordítok, hogy remeg a ház, egy olyan mondatot üvöltök, amelynek semmi köze a valósághoz.”[6] Lehet-e értelmet találni egy értelmetlen korban, melyet a Vezér egyre elhatalmasodó őrülete tesz mindinkább groteszkké, melynek abszurditása a következő mondatban kumulálódik: „Ceausescu mindennap szemügyre vette őket, hadd lássa, vajon úgy tesznek-e, mintha megértenének valamit, amin nincs mit megérteni”.[7]
Az akarat működésének diktatúrában megnyilvánuló anomáliája is megelevenedik: „Megbénít. Mintha tyúk lennél, akit kötéllel egy székhez kötöttek.”[8] „Nem menekülhettél. Olyan idegen akaratkisüléseket tapasztaltál, amelyek felülkerekedtek az erőiden.”[9]
Ennek ellenére mégis érezhetően jelenvaló a Vezér elleni lázadás: „Románia lakosságának 60%-a titokban agitál Nicolae Ceausescu ellen”[10]. Teszi azt Lakatfű is, a legendás tolvaj, aki több fejezeten keresztül merénylet tervét szövi az államfő ellen.
A diktatúra nyelvhasználatának újrateremtése, a realitás és szürrealitás közti határ elválaszthatatlanságának a szöveg groteszkségét alkotó elemei ugyanakkor a kor valóságát is rögzítik. Nem véletlenül merül fel gyakran a regény elemzése során Bulgakov Mester és Margarita című művének némely, kétségkívül hasonló narratológiai eljárása. Megelevenedik a közhangulat, valamint még a viccek mögött is megbúvó nyers való, mint például az éhezés, a bizonytalanság, az önkényes igazságszolgáltatás, valamint a börtön világa. „Lássuk csak, mit eszik a proletár  család? / Krumplit persze. / Legalább hét kiló van itt. / Akkor hát mit morognak mind arról a napi egy csirkecsontról meg arról, hogy a románoknak az éhségtől annyira elsorvad a belük, hogy már vécére sem kell menniük?”[11] A lábjegyzet segítségével nyomon követhető referenciális utalások a korszak Romániájának valós történelmi személyiségeit, helyeit, folyóiratait vonultatják fel, melyek játékba lépnek a fikciós elemekkel.
A regény végi csavarral pedig az egész szöveg és a narrátori szerep új megvilágításban tűnik fel, mely megint csak játék, ez esetben a fokalizációval. Az Ország Himnuszának megírására felkért Danielt a merénylet elől menekülő Ceausescu kérdezi: „- És nem akarod megmondani nekem, Daniel, mi a címe a te csodálatos könyvednek?

  • Menekülj a te felháborító és rusnya életedből a könyvembe.
  • No lám, testvérem, az irodalom életet ment! – kiált föl Nicolae Ceausescu elvtárs.
  • Életet – reszket a Szellem. – De főleg az, amelyik megíratlan marad.”[12]

Az ország himnuszának, avagy a diktátor dicshimnuszának megírása úgy tűnik, csupán egy cím erejéig, abban is a várttal szemben ellentétes jelentéstöbblettel valósul csak meg: „Csókolom a segged, Szeretett Vezérünk!”

 

[1] Daniel Banulescu: Csókolom a segged, Szeretett Vezérünk! ford. Demény Péter, Scolar Kiadó, 2014. 187.

  [2] Uo.  

[3] Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról. In: Illyés Gyula: A vadak etetése. Válogatott versek. http://mek.oszk.hu/04300/04340/04340.htm

[4] Daniel Banulescu: Csókolom a segged, Szeretett Vezérünk! ford. Demény Péter, Scolar Kiadó, 2014. 71.

[5] 219.o.

[6] 51.o.

[7] 16.o.

[8] 52.o.

[9] 63.o.

[10] 153.o.

[11] 75.o.

[12] 220-221.o.

„A VILÁGŰR GYÖNGYSZEMŰ UTAZÓJA” – SÁNDOR ZOLTÁN J.K. CÍMŰ PRÓZAKÖTETÉRŐL

 

…(A) nő már nem volt ott, lehet, hogy soha nem is létezett – olvassuk Sándor Zoltán kötetének belépőjében (J.K. ébredése), mintegy  sejtetőn előrevetítve az idézett mondatban és a novella címében egyaránt ott rejlő misztikus-filozofikus háttér kiteljesedését.
Egy teljesen hétköznapi jelenettel indul a prózakötet: egy férfi reggeli ébredése utáni pillanatainak lehetünk tanúi, melybe szinte belekiált a hirtelen megvilágosodásként  felmerülő gondolat: a nő, akit előző este ismert meg egy bárban, talán soha nem is létezett.
Sándor Zoltán prózáit olvasva valahol mindig a képzelet/álom és valóság határán járunk, s ez a kettősség ad teret a J.K. ébredező bensőjéből felsejlő változásoknak.
A valahonnan valahová elmozdulni vágyást jól láttatják a bevezető novella utolsó sorai: …megkereste a nőt…kifeszítette, megölte, feltámasztotta, életet lehelt belé, az Ő szemével nézte önmagát – és felébredt.
J.K. valójában saját magát keresi meg, a köré növő illúziókkal és látszatokkal átitatott önvalóját feszíti ki, öli meg, támasztja fel, lehel belé életet, belső, igaz szemével nézve önmagát – s a világot. Mindez már magába foglalja a kötet alapmotívumát: az önkeresés rítusát, amelyre a főhőst, J.K.- t ítélte a szerző.

Sándor Zoltán prózakötetében különböző élethelyzetekben láthatja maga előtt J.K.-t az olvasó. Egy-egy képkocka nem magányosan, önmagában áll, hanem szervesen összekapcsolódik a többivel. A szövegfüzérben előrehaladva vissza-visszatér egy-egy korábbi részben szerepelt történetelem, mozzanat (ez jól megmutatkozik a J.K. és a pszichológia, valamint a J.K. egy punk-rock dalban c. szövegekben). Egymásba ér a képzelet és a valóság is, melyek határvonalát minduntalan finoman érzékelteti a „felébredt” ige használatával a szerző. J.K. részese egy egyszerre külső és belső utazásnak, amely szintén keresztezi egymást.
A külső utazás újabb és újabb groteszk helyzetet teremt a főhős köré, az “utazás” mindazt előre jelzi vagy inkább magába foglalja, amely J.K.–ban történik. E kettő párhuzamosan fut.
A J.K. körül kibomló élethelyzetekben a céltalan bolyongás az uralkodó. A világi boldogulás és megelégedettség tükrének torz,  megtévesztő tükrében jelenik meg a boldogság és kielégülés érzése.
J.K. a szabadság illúziójában, az önámítás árjában úszó idegenek hamis közösségét ismeri fel maga körül. Ebben a világban nincs különbség a törvényhozás és egy igényesebb kártyajáték között. Dj Emese stimulációs szerekkel fűszerezett állandó, nyugtalan pörgésében ott visszahangzik az elfojthatatlan, apokaliptikus kérdés: De mihez kezdünk, ha véget ér a dal?
J.K. a világ látszat-valóságának megnyomorító súlya alatt teszi fel kérdését: Mit keresek én itt?
Ennek a világnak a hitelességében csalódva születik meg benne a biztonsági játékosok manipulációtól,  hamisságtól, művitől átitatott „végtelen pusztaságának, örökös szürkületének” létjogosultságát feszegető elhatározás: megtalálni a helyes útirányt, kitárni az ajtót az ismeretlen előtt.
Az önkeresés útjának reflektív oldala jelenik meg a J.K. a szobában c. részben, mely szoba számtalan apró tükörrel van díszítve. A tükrök sajátos módon tükrözték a képét, mind torzított, csalt, elvett vagy hozzátett valamit a látottakhoz. Ahhoz, hogy J.K. megtalálja a tiszta mélységet önmagában, figyelmének befelé kell irányulnia, le kell vetkeznie magáról minden  kívülről belé sugallt illúziót.
A főhős az új megszületésének előérzetében egy reggel arra ébred, hogy nincs teste, álmában embert öl, tulajdonképpen önmagát semmisíti meg – egy ismeretlen, vélhetően képzelt egyént.
Valódiságának ébredése fénylő jobb tenyerében világlik fel először, mely mindig (is) fénylett.
A létezés tiszta világosságára ébredve, a látszatvalóság megsemmisítésére irányulva, a Nem akarom álmodni az életem!-felkiáltás végső elhatározásában az ismertből az ismeretlenbe rugaszkodás során olyan, akárcsak egy járműje felett uralmát vesztett vezető, aki eddig jól kiszámítható útján járt, mely valójában mindvégig tévút volt.
J.K. tehát kivonul a világból, elhatárolódva többek közt  a manipulációtól, a hamisságtól, a művitől. A kivonulásnak ára van, örökös potyautasként kell élnie az életét, kívülállóként kísérni, figyelni a létezést, a megváltás pillanatát várva.
A záró ciklus – J. K. az autóbuszban – című egyetlen novellájában az örökös potyautasként utazó főhős a busz többi utasával ellentétben nem öregszik. Így őrizve megtalált, tiszta lényegét az elérkező időt várva, amikor – akárcsak Isten egyszülött fia, Jézus Krisztus – az emberek közé léphet, megváltásukat hirdetve. Erre utalhat a borítón egy kopasz férfi fejét körülölelő glória. A füleiből kinövő szaggatott vonallal jelölt, kékségbe és homokszínbe hajló felosztás pedig, mintha eget és földet kötne össze: a romlandót az örökfényűvel, mindkettő dallamát hallva, értve és érezve.
Egyetlen kérdés maradt még hátra. Ki is valójában J. K.? Nem más, mint egy szimbolikus alak, a világ űrjében egy gyöngyszemű utazó, aki valamennyiünkben ott rejtőzhet, ha a körénk épülő valóság meghasonlottságával szembeállva, a létezés tiszta értelmének és igazságának keresésére indulunk.
Ahány Raszkolnyikov, Meursault, Josef  K., Harry Haller, Humbert Humbert, ugyanannyi J.K. is él a Földön, örökös potyautasként számlálva a napokat – a hagyomány szerint ők tartják az egyensúlyt a Világegyetemben.
Valamennyien tudják: Sokkal fontosabb, amit egyedül fedezel fel a sivatagban, mint amit mások észleltek a Paradicsomban.
J. K. kalandjai ezt a spirituális utazást járják körül megrendítő erővel.