Címke: próza

Ördöglámpa

Határozókban lapuló vadállatok egyike. Magyar és latin neve dacára meg se mukkan – váratlanul: nehéz lesz tőle megijedni. Attól még, hogy valahol itt van, élőhelye, rendszertani besorolása csupán óvatlanul valószínűsíthető. Magas, kusza, elharapódzó sötét, finoman ropogó rengeteg – Lüver Emma megtorpan, leleplezésre várva. Miként az elmúlt napokban, most sem történik semmi említésre méltó, egyedül saját, elviselhetetlenül hangos szívdobogását hallja, látni azonban semmit nem lát. Ezúttal is hátrál; a liget mellett kivilágítva felejtett járda – így könnyű, becsukott szemmel is odatalálni. Határ, ahol az éj sátortartói reszketeg lámpák.

   Hogyan is lehetne hazudni egy szemész apának? – a legapróbb hamisságát is nyomban látná, megszólalnia sem kellene, elég volna az aprócska, idővel mélyülő ránc szabálytalan rezdülése, annak gyakori, aggodalomról tanúskodó megjelenésének hiánya, apja egyből észrevenné, tudná: valami nagyon nincs rendben ezzel a lánnyal. Kérdezné, mi történt, vagy mi az, mi bántja, és Eminek ráncot kellene magára erőltetnie ahhoz, hogy szavai félénkségével megnyugtathassa apját. Aki kacaghatna, ölébe kaphatná, azt felelve: kizárt, hiszen nincsenek semmiféle szörnyek. Sőt, szemüvegét igazgatva orrán hozzátenné, kissé raccsolva: ez egy nagyon tisztes, jólszituált környék, kérem, itt nem fogadunk hívatlan, hogy is fogalmazott, kedvesem, rémalakokat. Ezzel igencsak megnehezítve Emmi dolgát, mert odalenne mindaz az az ismeretlen szorongás, amelytől napok óta nem kívánt szabadulni.

   Mondd el, mit látok! – kérhetné apját, és ő azonnal mondaná: asztalt, mellette a csodaszép anyádat, amint riadtan várja: ebből már megint mi lesz? – de tudjuk jól mindhárman, titkon nagyon is kíváncsi rá. Látod, mosolyog. Nincs a mosolyában más, és a mosolya mögött is ő ül. Miként a poharában málnaszörp, nem pedig bodza van. A könyv azonban, amelyet olvas, már más kérdés. Amit abban lát, azt csakis ő látja, te nem; valószínű, akkor sem azt látnád, ha ugyanazt olvasnátok.

   Emi semmi ilyesmit nem látna, mert sötétből lélegző rengeteg van a konyhában.

/Illusztráció: Paul Klee/

TÁVOZÓBAN, TÁVOLODÓBAN

(ráismerés)

MOHAI V. LAJOS
Az emlékezés melankóliája

          „Az agyongyötört táj szomorúsága miatt, mely fogva tartotta a tekintetemet.”

[ITATÓSPAPÍR] Távozóban, mindig távolodóban. Amikor hazafelé tart, akkor is. Még nem tudom, milyen évszakban, melyik hónapban, – fázom. Mohai V. Lajos hűlt világban jár, hűlt helyeken, de pontosan leírja, kik élnek, éltek az esedékes „máskor”-ban, ugyanitt, ezen a helyen: az agglomerátum betonsilói állandóbbak az alaktalan Templom térnél, ahol elhasznált neoncsövekhez kötözött rózsák állnak, ahol kevesen használják a templombejáróhoz vezető lépcsőt, mert oldalról közelebb a járás, ahol a sápadt harangkongatást a helyiek sem tartják becsben. A jelen mindig állandóbb, pontosabb a múltnál, ebbe az egyedüllétbe nem sétálhat be akárki. Mohai nem engedi az olvasót szabadon járkálni belső tereiben. Az érzelgős együttérzés tilos. Közli, leírja a számkivetettség útvonalait – hajótörött kalandorok, regényhősök fejezetnyitó, dőlt betűs elő-összefoglalóinak stílusában. Egyes szám első személyben, részletesen, a lélek olyan természettudományos élű bevilágításával, mint aki mindig befelé figyel. Mi pedig – elrendelten kívülállók – ezzel a figyelemmel azonosulunk, s a fagyos éjszakát követő hajnalon már az olvasó az, aki crusoe-i leleménnyel és türelemmel kijátssza az elégett kávéfőző-gumi képében megjelenő sorsot, míg a kifolyócső köpdösni kezdi az izzó gömböcskéket. Így tágul a világ egészen föl az üres(?) őszi égig. „Mintha várt(…) volna valakire, aki késett.” TÁVOZÓBAN, TÁVOLODÓBAN bővebben…

Zászló a lomok között

 

Évekkel ezelőtt történt, látogatásaim egyikén barátnőmmel szokásunkhoz híven a konyhában beszélgettünk. Valamiért felálltam, és akkor megakadt a szemem a konyhapulton heverő üres fokhagymás hálón, azon belül vagy inkább kívül is a fokhagyma származását és minőségét tanúsítandó nemzetiszalagon. Nem papírból vagy műanyagból, rendes textilből volt, pontosan olyanból, amilyenből a kokárdáink is készülnek. Néztem a konyhapulton heverő üres hálót, aztán elővettem a fiókból egy ollót, jelentőségteljesen barátnőmre néztem, majd felkötöttem a nemzetiszalagot a világos farmerszoknyám bujtatójára. Azóta is ott van, bár a szoknya egy ideje már nem jön rám, de még nem adtam föl a reményt, hogy nyárra sikerül annyit leadnom, hogy megint beleférjek. Zászló a lomok között bővebben…

Égszínkék

Ahogy lehajtottam a pályáról, az út szinte kötelezően döcögőssé vált. Mint a patchwork takarón, úgy csillogott a napfény a világosabb és sötétebb aszfaltfoltokon, ringattak a hepehupás buckák.

Ha nyár volt, ha tél, már éreztem is az orromban a friss fű, a búzakalász és a trágya illatát. Ezt így, együtt imádtam, ez volt az otthon, a szabadság, a kitárult égbolt illata. Faluszag. Erdőkertes szaga, gyerekkorom szaga.

Rápillantottam a műszerfalra: negyedórás késésben voltam. Nagyanyám azt kérte, öt órára menjünk, Ági meg én, és hiába kérdeztük, csak nincs valami baj, csak azt mondta, ötre legyünk ott, ezt tartsuk tiszteletben, mert lehet, hogy most látjuk utoljára.

– Ezt ugyanaz az orvos mondja, aki már öt éve is eltemette? – kérdezte nővérem a telefonban, amikor előző este felhívott. – Hányadik utolsó találkozás is lesz ez pontosan? Égszínkék bővebben…

A narancs illatú kabát

 

Hét nap múlva szenteste. A falhoz kuporodva nyomkodod a maszatos telefont. A szemed körül elkenődött, olcsó festék fokozza a drámai hatást. Idegesen számolod a napokat. „Két hete nem jött meg.” Ahogy elküldöd az üzenetet, azonnal törlöd is. Éppen időben, kopogtatnak. Mi történt édesem, csak nem összekaptatok, kérdezi egy hang, tartozik hozzá egy aggódó fej is. Az anyád feje, home office frizurával. A narancs illatú kabát bővebben…

Csendes falka

 

UUUUUUHHHHÁÁÁÁÁHHHÁÁÁÁHHÁÁÁÁÁÁÁ

UUUUUUHHHHÁÁÁÁÁHHHÁÁÁÁHHÁÁÁÁÁÁÁ

Mi a franc ez odakint? – veszi a kabátját, felkapja a doboz cigarettát az íróasztalról és rányit az erkélyre. Metsző hideg csapja meg lakásmelegben puhára főtt arcát, a december határozottan betoppant.

UUUOOOOHHHÁÁÁÁÁHHHÁÁÁHHHÁÁÁÁ

Harmadszor is felhangzik a társasház számtalan erkélyének egyikéről a hangos, sátáni kacaj. Vagyis a sátáninak tűnni akaró kacaj, merthogy a kiáltás forrása valójában egészen gyermekded. A hang nagy koncentrációval igyekszik öblös és gonosz lenni.

A férfi idegesen sóhajt, majd kipattintja öngyújtóját és felparázslik a dohány vége. Szétnéz a korlát felett, beszív, a szembe lakásokat pásztázza, kifúj, aztán a következő álnoknak szánt nevetés (ÁÁÁÁÁHHHÁÁÁÁHHÁÁÁÁÁÁ!) lerántja tekintetét balfelé. A szemközti oldalon, fél emelettel lejjebb, ötéves forma fiúcska áll a szűk balkonon, és zavartalanul folytatja az üvöltést. Minden egyes kiáltásnál egyre inkább beleéli magát egy képzeletbeli gonosz bőrébe. A kisfiú elvetemültnek szánt kacagása betölti a társasház belső udvarát. Csendes falka bővebben…