Volt egyszer, hol nem volt, volt egy fiatal román-magyartanár, inkább közép-, mint magas termetű, vállas, erős ember. Úgy hívták, hogy Nagy Pál. Névrokon? Nem, kérem tisztelettel, ez bizony én magam vagyok. Nagy elvtárs, illetve domnu profesor¹, ahogy akkoriban neveztek. Istenem, de rég volt az a bizonyos szeptember, amikor elfoglaltam első munkahelyemet Dohon².

1966 szeptember. A Nagyderzsidáról Zálnokra vezető úton két fiatal, Maja és én lovagoltunk az apostolok lovain.

– Micsoda kopár, kietlen vidék! – fürkészett körül fekete hajú, széles csípőjű arám. – Sehol egy ház, fa, csak szántóföld, por és bokor.

– Ilyen a Szilágyság! Úgy látom, fáradt vagy. Pihenjünk egyet, ha gondolod.

– De még mennyire, hogy gondolom! – roskadt Maja egy kiszáradt bokor tövébe. – Legalább egy kétkerekűt küldhettek volna elénk, ha már a buszt itt hírből sem ismerik.

– Ne viccelj! Még ha agrármérnökök lennénk, hagyján. De ki törődik falun egy tanárral? DOHOS EMLÉKEK bővebben… →

Arra gondolsz, hogy lassan indulnod kéne, mikor a vörös szalvéta alatt a tányérodon alakzatba rendeződnek a morzsák. Kedvetlenül fordítod el a fejed a párás ablak felé, amely mögött formátlan foltok úsznak fel és alá. Odanyúlsz, hogy letöröld az üveget, de abban a pillanatban nem jár arra senki. Tudod, hogy nem maradt sok időd, a tünetek hamarabb jelentkeztek a megszokottnál. Zsibbad a feneked, ahogy feltápászkodsz, nem emlékszel pontosan, mióta ültél egy helyben, ahogy arra sem, mikor ürült ki a kávézó.

Ujjaidról víz csorog a padlóra, először cseppekben, majd vékony sugárban. Zsebre teszed a kezed, és elindulsz, mielőtt elolvadnál. A pincért kutatod, de épp valahol máshol jár. Eszedbe jut, hogy már fizettél, az érméid csörgése még visszhangzik a helyiségben. A kávéfőző gőzében muslicák fuldokolnak, a szürke mosogatóvízből halfejek bámulnak utánad szemrehányóan. Nem érted miért, te csak egy cappuccino-t ittál. Bíbor póráz bővebben… →

– Beteg vagyok és prüffszögök… – csöpörészett a lány.

– Tudom, de…

– Nincs több de. Az van, hogy nem van semmi sem. Szóval vége.

– Tudom. De…

– Hüppögélsz megint. Meg bőgicsélsz. – Kiszállt a pocsolyából. Átült a lepedő utolsó száraz csücskére. A hüppögélő-bőgicsélő esőfelhő fölé  szállt megint. – És ez is. Legyél már meg nélkülem! Eláztatsz.

– Öntözlek.

A lány durcásat prüffszögött.

– Nem. Te zuhogsz és fölém szállsz és elárasztasz folyvást! – Pulykamérgében nagyot csapott a párnára. Paccs, köpte a párna; csupa víz volt az is.

– De… Elállok néha – nyögte a felhő, és nem állt el. Negyven nap eső bővebben… →

1943.  január

Egy dunántúli kis faluban leszállt az éj leple, s a megmaradt tücskök szomorú nótába kezdtek odakint a réten. A még kopár földek felett égő holdsarló kevéske fénnyel világította meg azok útját, akik a közeli erdőből gyalogoltak haza. A baglyok halkan huhogtak a fák ágai között, a kis állatok pedig kevéske zajjal neszeztek. Bent a faluban már egy lovas kocsi se rótta az utcákat, az asszonyok mind visszahúzódtak, ki-ki a maga házába, lámpát gyújtottak, behordták a fát, és befűtötték a cserépkályhát. A gyerekeket is beterelték, hidegtől kipiroslott arcukon a fáradság keveredett örökös játékvággyal. Csak a faluszéli kocsmából hallatszott ki még zeneszó, ahol azok a férfiemberek dalolták ki magukból minden szívfájdalmukat, akiket nem hívtak be. Január volt, és nem csak a hideg, kemény tél, hanem a háború vészszele is elérte e kicsiny falut. A termésárak mindig magasabbá nőtték magukat, a munkabérek napról napra csökkentek. A fiatal, életerős férfiakat hamar besorozták, s előttük csak féltő édesanyjuk, feleségük, mátkájuk könnyei mosták az utat. A lista bővebben… →

Ösztönösen próbált a szilvafa takarásában maradni, majd óvatosan kinézett az előtte kinyúló ág mögül. A kora őszi este egy kicsit volt hidegebb az átlagosnál, de a csöpögő eső miatt már kabátot vett fel. Hirtelen kirázta a hideg, ezért összehúzta a zipzárt és rágyújtott. Lesben állt – gondolhatnánk –, de valójában nem várt ő senkire, a völgynek ezt a pontját azért szerette annyira, mert innen mindent belátott. A rejtekhelytől alig egy kilométerre futott össze a falu két legszélső utcája és ebben a kereszteződésben állt az utolsó villanyoszlop is. Szép lassan, egyesével vizsgálta az itt sorakozó házakat: az ablakokkal kezdte és nagy megelégedésére sehonnan sem szűrődött ki fény. Az utolsó slukkot még a szokásosnál is mélyebbre szívta, komótosan kifújta, a fához támaszkodva a cipője talpán elnyomta a csikket. Miközben az orrából távozott a dohány kesernyés illata, mély levegőt vett. A kémények következtek. Végigpásztázott a soron, ezzel kicsit nehezebb dolga volt, mint az ablakokkal. A sötétben a közeli köztéri világítás rontotta az esélyeit, ezért is próbálta az égett fát kiszagolni. Rendben volt ez is, senki se fűtött, ami ebben a hidegben egyet jelentett azzal, hogy valószínűleg nincs is otthon senki. Csöndben helyzetet váltott és a fa másik oldalán kezdett leskelődni. A falu végén kezdődő kiskerteket és szántóföldeket nézte. Szeme apránként hozzászokott a holdvilághoz és nyugodtan kémlelhette az elterülő útszakaszt, ami a céljához, a közeli dűlőhöz és kiserdőhöz vezetett. Egyetlen dolog aggasztotta: a félúton elterülő régi tehenészet épülete. Az épület felé sandított és rögtön látta: aggodalmai nem voltak alaptalanok, ugyanis a kéményből füst gomolygott. Abban a pillanatban egy lámpát is felkapcsoltak és a távoli ablak sárga fénnyel kezdett világítani a sötétben. Bár esélye sem volt, hogy észrevegyék, összerezzent és hátrébb húzódott. Nappal gyakran haladt el az épület mellett, a régi istállókat apró lakásokra osztották és vendégmunkásoknak adták ki a nyári szezon alatt. Ezért is érte meglepetésként, miszerint még van itt valaki. Sebaj, nyugtatta magát, kerülő úton megy, a mezei csapáson keresztül, a tehenészetet megkerülve. Még egyszer ellenőrizte, nem közeledik-e senki. A hátizsákját felvette, benne a kis ásó és a csákány egy rongydarabba volt bebugyolálva, így amikor összeütődtek, nem csaptak különösebb zajt. Szinte nesztelen léptekkel haladt a kis ösvényen, tisztes távolban elkerülve az egykori mezőgazdasági épületet. Hamar a háta mögött tudta az egészet, de ekkor elfogta a rémisztő érzés. Valaki figyeli. Az az egyetlen tetőtéri ablak járt az eszében, nem tudta elhessegetni a gondolatot, miatta kapcsolták fel. Elkezdett verejtékezni a homloka, vagy egy esőcsepp gurult le rajta? Már alig volt pár lépés hátra az első fákig, amikor eszébe jutott hol kezdődött ez az egész. Nem hagyja nyugodni bővebben… →

A novemberi vasárnap nyirkos csendje észrevétlenül tapad a házak falára. Alattomosan szivárog a hajszálrepedéseken. Visszatükröződő gyűrődéseimet bámulom a konyhaablak üvegén. Mozdulatlanul ülök jó ideje, mint az alattam lakó kölyök leopárdgekkója. Percenként kettőt pislogok, igaz, én nem az alsó szemhéjammal. Nem szeretem a novembert. Idén az októbert sem. A január volt az utolsó jó hónapom. Órák óta semmi mozgás. A folyosó végén lakom, rálátok minden ajtóra. „Kulturált, barátságos szomszédok társaságát élvezhetem majd”, cseng a fülemben az ingatlanos kortesbeszéde. És tényleg. Már csak két havi törlesztőrészletet kell kiköhögnöm. Anyám lakberendező, kihasználtuk a kis zugokat is. A műteremnek szánt szoba egyik falán nyitottunk egy hatalmas ablakot. Azt terveztem, Julival bulit csapunk, ha enyém lesz a lakás. Reméltem, hogy ideköltözik. Február elején ez a bizonytalan jövőkép is ködbe veszett. Fenébe, elfogyott a cigim. A szekrény tetején dugdosok néhány félig elszívott blázt. Kénytelen vagyok megmozdulni. Találok egy utolsót. Megsárgult a papír, de még érzem a pipadohány cseresznye illatát. Saját recept, Borkum és Drum keverve. Örömtánc. Ha Julira gondolok, muszáj rágyújtanom. Hétköznapi történet. Juli pszichiáter. Az egyetem után néhány év alatt kiépítette a praxisát. Logikus és vonzó nő. Egyszerre praktikusan hűvös és sodróan veszélyes. Gyakorlatias énje türelmetlenül dörömbölt az ajtómon. Gyereket akart és biztonságot. Mégis, vagy éppen ezért, kislányos hévvel tapadt bele egy pókhálóba azon a bizonyos brüsszeli konferencián. Lou Andreas-Salomé, az első női pszichoterapetuta jár a fejemben. Nietzsche megszállottan feleségül akarta venni, Rilke a szeretője, mentora és barátja pedig Freud volt. Juli rajongott Lou-ért. Talán túlságosan is azonosult a hétköznapinak nem mondható életúttal. Végül Brüsszelben maradt, gyűrűvel fűzve szorosabbra a hirtelen szövődött köteléket. Nietzsche legalább tisztában volt vele, hogy az ember életét sokkal inkább a tudattalan impulzusok vezérlik, mintsem a tudatos döntések és belátások. Én annál kevésbé, legalábbis nem akartam tudomást venni róla. Nietzsche a csalódást írta ki magából, amikor Salomé nem őt választotta. Maradandó lenyomatot hagyott. Égszínkék és cinóber bővebben… →