– Beteg vagyok és prüffszögök… – csöpörészett a lány.

– Tudom, de…

– Nincs több de. Az van, hogy nem van semmi sem. Szóval vége.

– Tudom. De…

– Hüppögélsz megint. Meg bőgicsélsz. – Kiszállt a pocsolyából. Átült a lepedő utolsó száraz csücskére. A hüppögélő-bőgicsélő esőfelhő fölé  szállt megint. – És ez is. Legyél már meg nélkülem! Eláztatsz.

– Öntözlek.

A lány durcásat prüffszögött.

– Nem. Te zuhogsz és fölém szállsz és elárasztasz folyvást! – Pulykamérgében nagyot csapott a párnára. Paccs, köpte a párna; csupa víz volt az is.

– De… Elállok néha – nyögte a felhő, és nem állt el.

A lány alátartott egy vödröt.

– Nézd, megtelt! – szipogta betegen. Lerakta a vödröt az ágy alá a többihez. – Ez volt az utolsó.

– Nem iszol?

A lány a fejére húzta a paplant. Morcosan párolgott alatta percekig. De a percek eltelnek. A rojtok alatti lány formájú dudor nemsokára úgy festett, mint egy megenyhült dudor.

– A…i m.nd.nt t.nn.k .r…d.

– Tessék?

A paplan feketére ázott. A lány kibújtatta belőle a fejét, és a párnára facsarta a copfját.

– Annyi mindent tennék érted – mondta tisztán. Halványan elmosolyogta magát.

A felhő nem állt el és nyögött.

– Annyit? Mennyit? Csak egy kicsike mindent? Vagy sok mindent? Talán minden mindent? – Össze-vissza zuhogta a szobát.

A lányról lehömpölygött a mosoly.

– És ez is. Azt hiszed, a szavakat csak úgy mondom. Pedig érzem. – Felpaccsant az ágyról. – Ez minden minden, amit tehetek érted:

Az ablakhoz csúszkált és ekkorára tárta. Beugrált rajta egy fuvallat, bebugrált rajta egy szellő. Megfogták a felhőt a csücskeinél, és messze repültek vele. A felhő hüppögélt-bőgicsélt. Hiába, nem eresztették a csücskeit. Zöld és kék és sárga foltok felett szálltak. Megálltak egy sárgánál. A fuvallat és a szellő elengedték a felhőt; új ablakokhoz ugráltak és bugráltak. Az esőfelhő a sivatagra borult, és tengerré sírta. A sivatag hálásan ivott.

 

 

 

Az illusztráció forrása: Link.