Régi és új dalok gyűjteménye (905), Szerelmes dalok negyedik kötete, 694.
[Téma nélkül.] [Ismeretlen költő]
Palota-réten[1]
vén tövön kicsiny lednek:[2]sok harmat súlyát
nem bírja, szelet várja.
Így várlak én is téged.
Dalok későbbi gyűjteménye (951?), Szerelmes dalok második kötete, 638.
[Egy hölgynek küldte, aki iránt gyengéd érzelmeket táplált.] Curajuki
Szumi-öbölnek
hulláma bár nem vagyok,
míg áll a világ,
szerelmes szívem, bizony,
folyvást partodra küldöm.
Új „Régi és új dalok gyűjteménye” (1205)
Szerelmes dalok első kötete, 997.
A Taira no Szadafumi[3] házában rendezett dalversenyen. Szakanoue no Korenori
Szonoharai
szállás környékén nő a
seprűlombú fa:
akár azt, látni, ott vagy,
mégsem találkozhatunk![4]
Fittler Áron fordításai
Ki no Curajuki (紀貫之)
872?–945
Korának egyik legnagyobb költője, a Régi és új dalok gyűjteményének (Kokin vakasú, 古今和歌集) egyik összeállítója. A VII–X. század harminchat legjelentősebb költőjeként számon tartott harminchat költőóriás (szandzsúrokkaszen, 三十六歌仙) egyike. Jelentős szerepet vállalt a japán nyelvű költészet (vaka, 和歌) irodalmi közéletben való elterjesztésében. A X. századi költészetben játszott vezető szerepét jól mutatja az a tény, hogy az első három császári rendeletre összeállított vaka-antológia (csokuszen vakasú, 勅撰和歌集) mindegyikében ő szerepel a legtöbb verssel. Fiatal kora óta számos költői versenyen (utaavasze, 歌合) szerepeltek költeményei, 930 és 935 közötti Tosza tartományi kormányzósága idején pedig maga is rendezett ilyen versenyeket. Gyakran kérték fel paravándalok (bjóbuuta, 屏風歌) komponálására illusztrált paravánok képeihez. Toszából a fővárosba (Heiankjó, 平安京) való hazautazását az első japán nyelvű naplóban, a Toszai naplóban (Tosza nikki, 土佐日記) örökítette meg.
Szakanoue no Korenori (坂上是則)
- századi költő, a harminchat költőóriás egyike. A Régi és új dalok gyűjteményének négy szerkesztője után kora egyik legnagyobb vaka-költője, akinek versei számos költői versenyen szerepeltek, illetve paravándalok szerzésére is felkérték. Költeményeit a Régi és új dalok gyűjteményére jellemző stílusban komponálta, jelen műve is ennek példája.
(A borítókép a fordító felvétele.)
[1] Mijagino (宮城野). Japán északi részén, a mai Mijagi prefektúrában található. A klasszikus japán vaka-költészetben – jelen vershez hasonlóan – meghatározó tájeleme a lednek (bokorhere) és a harmat.
[2] Bokorhere (lat.: Lespedeza, jap.: hagi (萩), ld. a borítóképen). Koraősszel nyíló lila virágú cserje, amely Japánban különösen kedvelt: az ősz hét virágának egyike, így nélkülözhetetlen kelléke az őszi vakáknak.
[3] 平貞文. ?–923. Vaka-költő, a Taira no Szadafumi regénye (Heicsú monogatari, 平中物語) című X. századi verses regény főhőse, a mű epizódjai az ő költeményeiből épülnek fel.
[4] Szonohara (園原) Japán középső részén, a mai Nagano prefektúrában található. A hagyomány szerint itt van egy mitikus fa, az ún. seprűlombú fa (hahakigi, 帚木), amely nevét onnan kapta, hogy messziről egy felállított seprűhöz hasonlít. A legenda szerint ez a fa messziről jól kivehető, amint azonban közelebb megy hozzá valaki, láthatatlanná válik. Jelen vers erre a mondára épül.