Alig múlt dél. Ida, a takarítónő, aki heti háromszor jár hozzánk, épp most ment el. Az utóbbi időben mogorvább a szokottnál, mintha köszönni is elfelejtett volna. Le se tagadhatná: utálja az olyan dologtalan felső középosztálybeli feleségeket, mint én. Irigy.
A gangról beáradó napsütésben szállingóznak a porszemek. Kinyitom az ablakot, behunyom a szemem, és pár pillanatig csak fürdetem az arcomat a fényben. Úgy vártam már erre, pláne az elmúlt hetek őrülete után.
Március végén kezdődött. Lackó estére belázasodott, másnapra Katus is beteg lett. Ervin volt a következő, aki ágynak dőlt, én pedig mindent megtettem: Algopyrin, borogatás, vitaminok, mindent, csak kórházba ne kerüljenek! És egyik reggel már én is alig bírtam kinyitni a szemem: fejfájás, láz és az a szörnyű köhögés, mintha ki akarna szakadni a tüdőm…
Bele se akarok még egyszer gondolni. Iszonyú volt. De szerencsére már a múlté. Viszont Ervint és a gyerekeket nagyon megviselte. Biztosan poszt-covid depresszió. Hetek óta csak bolyonganak a lakásban, mint valami kísértetek. Szinte észre se vesznek. Lackó olykor-olykor rám néz, aztán sírva fakad. Néha Katus is. Erre megjelenik Ervin. Sápadt, nyúzott és elgyötörten kérleli a gyerekeket: hallgassanak már el, mert nem bírja tovább. Én hiába kérdezem, mi a baj, nem válaszol egyikük sem.
Közben az ablakon kipillantva látom, hogy két emelettel lejjebb valaki épp nagyban pakol. Ebben a hatalmas belvárosi házban alig lakik rajtunk kívül néhány ember. Nagyrészt kihalt irodák, bérlőkre váró üres lakások vannak, meg egy idős házaspár az elsőn, így rögtön kiszúrtam az ismeretlent. Ahogy elnézem, ilyen öko-lány lehet: harmincas, nem sminkel, tuti csalánlével mos hajat meg ecettel öblíti a ruháit.
Nekem minimum egy szájfény és egy szempillaspirál kell ahhoz is, hogy levigyem a szemetet.
Apropó szemét, Ida már megint elfelejtette levinni. Szerencsére van lift, nem kell gyalogolnom. A földszinten, kilépve a fülkéből kinyitom az udvari szeméttároló ajtaját, és a „természetes” lány az első, akit meglátok. Tényleg nem sminkel, de a haja gyönyörű, dús, hullámos. Biztosan jógaoktató vagy ilyesmi, olyan kellemesen feszes és egyben van. Épp a szelektívbe rakosgatja a műanyagot, amikor belépek én is.
– Hello – fordul meg széles mosollyal.
– Hello – kissé zavarban vagyok, ő meg csak néz rám. – Mi az?
– Te itt dolgozol? – nagyon furcsa arcot vághatok. – Tudod, olyan üres ez a ház, alig látni embereket. Esténként néha beleborzongok, hogy mennyire egyedül vagyok. Még szoknom kell.
– Azért megvannak az előnyei is – próbálok visszamosolyogni. – Ami azt illeti, itt lakom.
– Tényleg? De jó! És hol?
– Az ötödiken, a lifttel szemben – mondom. Egész nap itthon vagyok, lehetetlen, hogy még nem láttál. Furamód egy kis dühöt érzek. Most meg milyen bamba képet vág! – Miért?
– Á, csak azt hittem, ott az az apuka lakik a két gyerekével. Egy kisfiú meg egy kislány… De akkor még nem ismerem eléggé a házat – árnyékba borul az arca, mert felhők úsztak be a nap elé. Épp ki akarom javítani: dehogyis téved, csak éppen annak a két gyereknek van egy anyja is. Én. De máris folytatja. – Hallottam, mi történt. Szörnyű! Elveszíteni a feleségét ilyen hirtelen… Hogy lehet ezt kibírni? Ráadásul ott a két kicsi… Arra gondoltam, felajánlom a segítségemet. Szívesen főznék valamit, vagy ilyesmi. Szerinted?
Mit is mondhatnék erre? Ha akarnám, se jönne most ki hang a torkomon. Nem akarok emlékezni. Csak nézek a lányra meredten, és tudom, az arcomra valami tömény borzadály ült ki, nem embernek való. A mellkasomat furcsán szorítja valami; érzem, ahogy elönti a szememet a forró könny.
Hirtelen egy napsugár bújik elő valahonnan. Felnézek, és látom: kitisztult az ég. A közelben megkondul egy harang, és megtöri az ólmos, sűrű csöndet. Negyed egy van. Kidobom a szemetet. Az elemeket a külön gyűjtőbe kellene. Nem érdekel. Ahogy ez a fura lány sem. A vak is látja, hogy tiszta bolond és sületlenségeket beszél.
