– Szerintetek tízes skálán mekkora probléma, hogy leütöttem Télapót?

Mindketten felemelték fejüket az arcuk előtt tartott kártyalapok mögül, először egymásra, majd rám pillantottak.

– Úgy hallottam, mintha azt mondtad volna, leütöttem Télapót – köhintett Ősz.

– Azért hallottad úgy, mert azt mondta – világosította fel Tavaszapó, aki a fejét koronázó, tarka virágfürtökkel babrált.

Őszapó lecsapta gyűrött kártyáit a körasztal közepére, átvetette nyakán sáros avartól zörgő, méteres szakállát, majd felágaskodott, kiropogtatta öreg csontjait, és a sűrű fellegpadlón elém nyargalt. Szürke tekintetét pironkodó arcomra emelte.

– Nyár, most megpróbálok nem üvölteni veled – közölte olyan vörös fejjel, mint a kalapján viruló almák. Gyorsan fülembe húztam szalmakalapom.

– Mi történt Télapóval? – harsogta végül szótagolva. Metsző széllökéstől ingott meg a lábam, hullámos szakállam hátrapöndörödött. Őszapó rendszerint nem tartotta magát a nyugalommal kapcsolatos ígéreteihez.

Tavasz is felállt, odalibbent hozzánk lombszínű köntösében.

– Hallgatunk – csendült fel tenorja, és teátrálisan intett.

– Nos… az úgy történt – habogtam –, hogy a hetes felhőszobában válogattam sakkbábukat az esti partihoz, de a láda tele volt mindenféle felesleges kacattal, amiket a hátam mögé hajigáltam. Egy tekebábu volt a bűnös… Tél éppen akkor lépett a szobába, és hát… kupán vágtam vele. Most ott fekszik aléltan, teljes felszerelésben, ugyanis ma…

– December hatodika van – mondtuk kórusban.

Hozzáfűzném, hogy Tél volt mindig a sztár, a boldogság reklámarca. Mi, többiek, folyamatosan rommá törjük magunkat az egyenlő figyelemért, de eddig még sosem sikerült olyan évet zárnunk, melyben mindannyian mindenhová eljutottunk volna. Van olyan része a világnak, ahol én még nem jártam. Bezzeg Télapó… Neki saját márkája is van! Csoki, cukor, üdítőital, kamionponyva. Nyilván emiatt mutogatja folyton azt a tökéletes, csillogó fogsorát. Még ott is várják minden évben, ahol havat sosem látnak az emberek. Sőt, többször is jelenése van a Földön, mert nem minden országba ugyanakkor visz ajándékot. Máskor csupán babrál a hőmérséklettel, mi pedig csak rejtőzünk, és suttyomban változtatjuk az időjárást, nehogy bárki meglásson minket.

Ősz megiramodott a hetes felhőszoba felé. A barna köpenye mögött feltámadó fuvallat tengerszínű lebernyegem alá kúszva büntetett meg figyelmetlenségemért. Tavasz lágyan tipegett mögöttünk a világos, dús fellegfalak között.

Télapó elterülve hortyogott, a küszöb megfelelően párnázta fejét.

– Ily kényelmes téli álomból nekem sem volna kedvem felébredni – jegyezte meg Tavasz.

– Mi lesz így az ajándékokkal? – kérdeztem aggodalmasan. – Van elég manó szolgálatban?

– A manók karácsonykor kézbesítenek csupán – közölte Tavaszapó.

– De az ajándékok célba fognak érni ma este is – sziszegte Őszapó Tél mellett térdelve. – Gondolom, nem szeretnél magyarázkodni Télapónak, amiért a te szórakozottságod miatt gyerekek százai csalódnak benne.

– Jaj, az imidzse! – hüledezett Tavasz.

– No, meg a játékjogait és a márkát is elveszítené – hümmögtem, majd rögtön rájöttem, hogy lépre csaltak.

Őszapó tapasztalt mozdulattal rántotta le Télapó fejéről a sapkát, és hozzám hajította. Tavasz fiatalos lendülettel segített társunk vetkőztetésében, miközben én bepróbálkoztam ellenérveimmel:

– De hiszen Télapónak nem lehet sárgás vörös a szakálla meg a haja!

– Majd behajtogatod a ruha alá – vetette oda Ősz.

– A kabát és a nadrág rettenetesen bő rám!

– Lesz hely benne a szakálladnak.

– Ez a csizma hatalmas, csak bukdácsolnék benne!

– Kitömjük csokimikulással és naranccsal.

Ott álltam Télapó ruhájában, Őszapó komor, ködös tekintetében fürödve, miközben Tavasz végérvényesen meggyőződött arról, hogy Tél ma már nem ugrik talpra. Ezután precízen eligazgatta rajtam a ruhát, és zöld szakálla alatt kuncogva, kezembe nyomta a jókora, feneketlen puttonyt.

– Nem lesz gond abból, hogy mindenütt, ahol megjelenek felmelegszik a levegő? – kérdeztem nyugtalanul. – Ez a csekély mennyiségű puttonyzsebben őrzött hópehely vajmi kevés rejtővarázs ekkora akcióhoz. Hol a tartalék?

– Tudja a bánat! – fújtatott Ősz. – Tél mindig gondosan elrejti a holmiját.

– Jó, jó, de fülledt párapermetet mégsem használhatok téli időben!

– Ahogyan pollenport sem, szóval, barátaim, hiába néztek oly esdeklőn rám – zárta rövidre Tavasz. – Kínáld a tiédből, Ősz, az avarpereg mégis csak jobban illik ahhoz az éghajlathoz.

Őszapó kelletlenül ugyan, de belátta, hogy ez a legokosabb megoldás. Zsebemben hópehely, párapermet, avarpereg és egy csipet pollenpor – végül Tavaszapó sem akart kimaradni a jótékonykodásból.

Az Odaportál előtt álltam, melyet egy felhők fölé nyúló, széles fatörzsbe vájtak. Muszáj volt ezt használnom, mert Rudolf csak Télapóra hallgat. Egyébként sem szívesen ülök szánra; nem stílusom.

Fájdalmasan néztem vissza társaimra, akik már az esti sakkpartiról diskuráltak. Panaszosan felsóhajtva léptem át a járaton.

74-es trolimegálló, Közlekedési Múzeum, Városliget, Budapest, Magyarország, Európa. Nagyszerű. A Visszaportál a szemközti trolimegállóban volt, a Pántlika Bisztró mellett. Nyolc óra alatt be kellett járnom az ajándékozásban érintett zónát, nem kímélve hipergyorsaságot, fejlett tájékozódóképességet és az évszakok mágikus rejtőporát. De sikerrel kézbesítettem minden csomagot, noha a címlista rejtélyes módon egyre rövidült. Nem bántam, mert a rejtőporkészletem éppen kifogyott a végére. Hajnali négyre értem a trolimegállóhoz, hogy megnyissam a Visszaportált…

– … A többit tudják: jöttek maguk, és most itt ülünk a XIV. Kerületi Rendőrkapitányság kihallgatótermében, mert önök szerint bolond vagyok.

Az egyenruhások összehúzott szemmel hallgattak. Ahogyan haladtam a történet mesélésében, egyre többen tódultak be a szobába, és lassan már a csilláron is tisztek lógtak. Az egyik rendőrnő az asztalra tenyerelve foglalta össze, amit hallott:

– Azt akarja mondani, hogy a maga többféle varázspora tehet arról, hogy a környező országokban az elmúlt néhány óra leforgása alatt olyan különleges természeti jelenségeket tapasztaltak, mint a hirtelen beállt harminc fokos hőmérséklet, a virágba borult kertek, rügyfakadás és a gyümölcsösök váratlan, gazdag termése?

– Így van – feleltem büszkén, majd felemeltem megbéklyózott kezem az asztal fölé. – Akkor most már leveszik a bilincset?

Hiába próbáltam meg olyan meggyőzően vigyorogni, ahogyan Télapó tenné, nem értem el vele a kívánt hatást: fülsértő nevetés tört ki az őrsön.

De mielőtt a fulladozó hahotát bármelyikük abbahagyta volna, különös, fehér ragyogás jelent meg a plafonon, mely egyre gyorsult, amint kúszott lefelé és tekeredett körém. Ebből az egyenruhások semmit nem vettek észre. Egy csapásra megéreztem testem anyagtalanságát, mire ott álltunk Télapóval a trolimegállóban, a Visszaportál helyén. Elrejtő hópiheburok örvénylett körülöttünk. Tél vidám, öblös nevetéssel köszöntött.

Nyitottam a szám, hogy elnézést kérjek tőle balgaságomért, de ő felvilágosított róla, hogy nem egyedül végeztem ilyen serényen a kézbesítéssel, hiszen kevéssel utánam magához tért és becsatlakozott. Arra is megkért, hogy a karácsonyt inkább bízzam rá, a manókra és Jézuskára a szomszédból.

– Valakit egyébként elfelejtettél megajándékozni, cimbora – mondta.

– Ó, a csudába!

– Sebaj, meg sem érdemli, képzeld csak, leütötte a Télapót.

A lélegzetem is elakadt szégyenemben. Tél egy pillanatig kifejezéstelenül bámult rám, majd életfilozófiájának megfelelően lezárta az éjjel megpróbáltatásait: harsányan nevetve elővett puttonyából két palack üdítőitalt, melyek körül jellegzetes címke tekeredett. Elvigyorodott, és én ösztönösen utánoztam mosolyát, mert fogának csillanása éppen olyan volt, mint a vakuvillanás.