A lábfejem

A lábfejem szép arányos. Cipőméretem 38-as, de a bal pár milliméterrel hosszabb, mint a jobb. Lábujjaim a kisujjtól a nagyujjig szép növekvő sorrendben követik egymást, nincs ormótlanul előrenyúló láb-mutatóujj, ahogy a legtöbb embernek. Az enyémek tisztességesen, szabályosan állnak egy megbízható lábujj tornasorban. A körmök rajtuk kerekdedek, szófogadók, egyedüli hiba a nagylábujjam körmén esik. Ez itt nem akar olyan szépen viselkedni, mint a lábfejem többi tájegysége, ez itt egy makacs kis különc. Egy lázadó köröm. Ő úgy döntött, nem a természetes útján növekszik előre felé (életem végéig mutatva a helyes irányt), mint a többi rendes köröm.

Nem, ez itt az ég felé tör, szemtelenül felkunkorodik. Ha az egész testem megfeszül is, hogy a rendes irányba haladjon, ezt a körmöt akkor sem érdekli. Voltak gyenge próbálkozásaim, hogy mindenféle vágó eszközökkel móresre tanítsam, és különböző metsző, nyeső technikákkal irányváltásra bírjam, de ezek a próbálkozások mind hiúnak bizonyultak. Ilyenkor lekezelőn felnéznek és azt üzenik: minket akarsz helyre nyírni? Tehetetlen vagyok az öntörvényű nagylábujjkörmökkel szemben, amik csakazértis felfelé nőnek, semmi hatásom nincs rájuk. Talán így mutatják azt a bizonyos helyes irányt?

Nyáridőben ez még nem is lenne nagy gond, ha szandálban, papucsban járok, kedvükre nézelődhetnek, sütkérezhetnek, felőlem iparkodhatnak, amerre akarnak. De amint zárt cipőbe bújnék, a két nagylábujjam feltörekvő körmeit nyomni kezdi a textil, jobb esetben a bőr fedél. A cipő a körmömet nyomja, a körmöm a lábujjamat, a végén az egész lábfejem megfájdul. A cipők így a szarulemezek éle alatt lassú, fájdalommentes foszlásnak indulnak. Orruknál két váratlan kitüremkedés keletkezik, a körmök minden lépésnél nyiszálják, feszítik, vagdossák az anyagot, mígnem egyszer csak a bőr elvékonyodik és megadja magát, a textil szálak elpattannak, s a cipő kilyukad. A renitens körmök: lábfejem kegyetlen cipőgyilkosai. Bárcsak lenne mindig nyár, úgy nem ölnék halomra zárt cipőimet!

Viszont ortopédorvosok szeme gyöngye a talpam belső íve. Olyan íves, mint egy szép banán. És ez nem véletlen. Ez nem más, mint elrettentett tizenéves énem korai tudatosságának gyümölcse. Öt-hatodikos koromban végignéztem, ahogy gerincferdüléses lánytestvéreim földet verdeső lúdtalpaikkal szenvednek, megsüllyedt bokájuk alá kénytelenek műanyag emelő talpbetéteket tenni, és abban járkálni fájdalmas arccal. Engem ez elborzasztott. Az iskolai gyógytornász nálam enyhe gerincferdülést állapított meg, és figyelmeztetett, hogy ügyeljek rá, mindig a külső talpam élén járjak, különben testvéreim sorsára jutok. Nem kellett kétszer mondania, attól a naptól kezdve teljes testsúlyom csak a külső ívekre nehezedhetett. Ettől a járásom kissé furcsa, bizonytalan lett, de folyamatosan szemem előtt lebegtek a kínzó lúdtalpbetétek, mint holmi szeg nélküli fakír lábbelik, amik annyira elrettentettek, hogy még a furcsa járást is vállaltam miattuk. Nézzenek csak furcsán a darabos járásom miatt, nekem nem lesz lúdtalpam!

És nem is lett, egy fél évig akkurátusan figyeltem, és hatalmas koncentrációval szabályoztam lépteimet, ez idő alatt pedig az új, darabos járás hozzám idomult, lekoptak róla a kitüremkedő, bizarr mozdulatok, és hamarosan beállt a tudatos léptek fesztelensége. Egy igazi sikertörténet, dacoltam öröklött hajlamaimmal és a gravitációval, ami lefelé hívogatta a talpam közepét.

Kicsit feljebb vándorolva a bokához érkezünk. Ez a testrészem ugyan olyan szép sikertörténettel nem büszkélkedhet, mint a talpam, (mindjárt rátérek) de formára nem rossz: kecses, vékony. Bevallom, tetszik, hogy így elvékonyul a lábam vége, azonban hátránya is van az ilyen könnyű szerkezetes bokának, mégpedig az illékonyság, könnyen megadja magát és kifordul a súlyom alatt egy rossz mozdulatnál. Nem mintha a vastag bokájúak lába nem tenne sosem ilyet, de biztos vagyok benne, hogy náluk ez ritkábban fordul elő.

Egyik legfájdalmasabb, és leghosszabb lábadozással járó bokaficamom egy gondtalan olaszországi nyáron történt. Az Appenninek rikítókék ege alatt egy feneketlenül mély hegyi tó partján. Itt nyaralgattam, már magam sem tudom, az élet miféle kavarodása következtében, de eltöltöttem pár csodás napot ebben a háromdimenziós festményben. Egészen élethű volt. A tájképhez járt egy elengedhetetlen tartozék is, a jóképű, szépvállú, napcserzette vízimentő.

A tó partján egy régi, kétemeletes kőépület adott hűst a hőség ellen, és persze ágyakat és fedélt az ott pihenőknek. A ház emeletéről egy külső fémlépcső vezetett le, aminek a tetejéről remek kilátás nyílt a terepre, hajóskapitányként lehetett felmérni a környéket, hányan olvadoznak a napágyakon, elfoglalja-e fröcskölő gyerekcsapat a tavat, érkezett-e új vendég vagy a szépvállú vízimentő kikérte-e már első délutáni koktélját a bárpultnál. Csupán arra kellett ügyelni a magaslati terepszemlét követően, nehogy az ember papucs nélkül rálépjen a nyári hőségben tüzes vassá forrósodó lépcsőfokokra.

Egy kora délután tehát hunyorogva léptem ki a sötét kőépület emeletéről a szikrázó fénybe, hogy megszemléljem az olasz tájképben mászkáló vízimentőt. A veszedelmesen villogó lépcsők tetejéről rögtön meg kellett győződjek róla, vajon lát-e engem a formás fickó. Persze mínusz dioptriás látással, szemüveg hiányában eleve hiú próbálkozás szemkontaktust keresni a mélykék tengerszem partján ülő vízimentővel, hiszen a tekintetét, ha akarnám sem kaphatnám el, maximum megbizonyosodhatnék róla, hogy az épület irányába fordul, egyebet nem látnék. De azért figyeltem a fiút, merre tartja szépséges felsőtestét, és úgy tűnt, valóban az irányomba néz. Lelkesen felemeltem a karom, hogy integessek neki, de a lendületes gesztus végül egy torz rángásban végződött, mert mindeközben kecses, de illékony bokám nem engedelmeskedett, vagy csak megérezte a tüzes fémlépcső perzselő forróságát, és, amint a fémhez közelített volna, akaratlanul is elhúzódott, befelé hajlott, testem súlyának pedig nem volt hova érkeznie.

Ötven kilóm bokám külső, torzul behajlított oldalára zuhant, én pedig csak a gyors kézreflexeimnek köszönhetően nem zúgtam le teljes egészében a pokoli lépcsőn, karjaim kétségbeesetten kaptak a tüzes korlátok után, hogy mentsék a menthetőt. Csúnya, liláskék zúzódásokkal tarkított ficam lett az ártatlan integetés vége. Azóta sem tudom, vajon a szépvállú vízimentő tényleg felém nézett-e aznap délután a gyönyörű olasz tájon át, hogy szemtanúja legyen a kínosan fájdalmas jelenetnek. Lehet, épp akkor kortyolt férfiasat koktéljából, és a színes papíresernyő kitakarta látóteréből egyszemélyes tragikomédiámat. Az ügyetlen mozdulat után maradék látásomat is elhomályosították a kín könnyei, így sosem tudtam meg.

Hosszú bűnhődés követte az ártatlan, ám annál szerencsétlenebb próbálkozást, mankózásba, bokafixálóba, drága krémekbe, gyötrelmes rehabilitációs tornákba és több, mint három hónapba telt, mire újra fájdalom nélkül karcsú bokámra helyezhettem súlyomat. Azóta már tudom, hogy öt szépvállú vízimentő sem ér meg ennyi kínlódást.

A lábam

Ha egymás mellé zárom tehát szépívű, makacs nagylábujjkörmű és illékony bokájú lábfejeim, és állásból lefelé nézek, három ponton érnek össze lábszáraim, a bokámnál, a vádlim felső harmadában és a térdemnél. A combjaim közt aztán eltávolodnak. A lábakat mindenféle betűkhöz hasonlítják, az én lábaim azonban nem emlékeztetnek ó-ra még csak x-re sem, ezek ipszilont formálnak. Az ipszilon szárát alsó lábszáraim alkotják, amik szorosan egymás mellett haladnak, a térdemnél találkozó, itt búcsút intenek egymásnak, és két eltérő irányba válnak szét combjaim, az ipszilon két szára, mígnem széles csípőm két végébe nem torkollnak.

Ez az ipszilonláb elég vékony, vádliban és combban is. A combom egy nagyobb tenyerű férfi hüvelyk- és kisujja szinte át is éri. Pipaszár lábak és széles csípő: e két adottságból fakadnak a komoly nadrágvásárlási problémáim. Ahogy az emberek fejében, mint lábkategóriák az ó és x formák léteznek, úgy a nadrág gyártók fejében egy adott csípőmérethez egy adott vastagságú láb párosul. Vagy fordítva, egy vékony lábhoz keskeny csípő dukál. Az ő gondolkodásuktól eltérő, mutáns lábverziókat sajnos nem veszik figyelembe. Él és virul a láb alapú kirekesztés a textíliparban. Így óriási kihívás elé állok, amikor lekopik rólam egy-egy küzdelmesen megtalált nadrág, és muszáj újat vadásznom. Ami csípőben jó, az a lábszáramon lötyög, ami a lábakra jó, az felhúzáskor sajnos a combomon, ahol az ipszilon két szára távolodni kezd, félúton elakad, nem megy tovább. Így végső soron legbiztosabb, ha elasztikus anyagú nadrágot keresek, ami megadón illeszkedik e két jellegzetességhez.

Közelebbről szemlélve a lábakat hamar megakad tekintetem a nők örök ellenségén, a lábszőrön. A szőr ugyan ártatlan volna, esetleg még tennivalója, funkciója is akadna neki, ha a 20. század vége nem kiáltotta volna ki ősellenségnek, miután leáldozott a burjánzó hippikorszak. És a női testszőr azóta is száműzetésben senyved, az új évezredben továbbra is kíméletlenül irtják, amivel csak érik: ollóval, borotvával, gyantával, krémmel, habbal, epiláló gépekkel, lézerrel, és még ki tudja, mi mindennel kaszabolják. A jövőben talán elég lesz hozzá a gondolat is.

De a szőr szívós, nem hagyja magát, újra és újra kinő, mint a makacs fű az omladozó épület oldalából. Végső soron kiirthatatlan. A harc így végeláthatatlanul folytatódik, amíg élünk, szőrtelenítünk. Már, ha nem vagyunk lázadó hipszter-feministák, akik újraélesztvén a hippi testkultúrát szabadjára hagyják szőrzetüket. Én nem tartozom közéjük, talán gyenge vagyok, beálltam a szőrtelenítők tornasorába tizenpár éves koromban. Hetedik osztály környékén az iskolai lány öltözőben téma lett a borotva és a gyanta, ezért egy idő után én is utánanéztem, mire jó a női borotva, és vajon mire is kell az a gyanta. Beavatódtam a szőr-irtás rejtelmeibe. Ez egy amolyan indirekt beavatás volt a nőtársadalom részéről a nőiség mibenlétébe. Meg kellett érteni el kellett fogadni a tényt: ha lány vagy, akkor szőrtelenítesz, ez nem lehet vitatéma. Ma már lázadhatnék, gondolhatnám másképp is, lehetnék egyedi és szőrös. De minek? Már megszoktam, hogy az epilátor végigszántson a lábamon, egy apró fűnyíró gép, ami nem vág, hanem húz és tép, mint a gyomot a földből, szépen eltávolítja lábszáramról a közutálatnak örvendő vékony prémet. A nyomán üres, mérgesen vöröslő szőrtüszők árválkodnak. Tehetetlenek a divattal és velem szemben. Talán bosszúból teszik, hogy egy-egy nyírás után nem simulnak vissza a bőrfelületbe, hogy olyan sima legyen a láb, mint ahogy azt az epilátorok és egyéb szőrtelenítő eszközök reklámain ígérik… A szőrtüszők bosszúból bedurrannak, és apró, vörös lámpásokként világítanak a lábamon. Némelyek egész nagyra dagadnak, mint egy-egy mini-vulkán, kimagaslanak a bőrből, tetejükön izzópiros kis kráter jelöli a helyet, ahol egyszer majd újból, csakazértis előtör a szőr. Az újra növekvő szőrök eleinte még gyengék. Csak, ha szabadjára hagyom őket, erősödnek meg újra. Akad olyan szőrszál, ami kibukkan, de, mintha a vége meggondolná magát a kinti sivárságban, visszavágyik a meleg bőrréteg alá, felfoghatatlan módon visszabújik. Eleje és vége bőrfogságba, a köztük lévő rész pedig hurokként kandikál ki. A természet egyik csodája.

A lábbőröm évszaktól függően változik. Télen hajlamos vagyok megfeledkezni róla, ilyenkor a szőrök is elszaporodnak rajta (ha épp egyedül tengetem napjaimat, páros életmód esetén szünet nélkül megy az irtás). Az ősz beköszöntével hosszú nadrágba bújok, és az odáig napban fürösztött bőr elől eltakarom a világot. Vagy a világ elől a kreolra sütött bőrt. Ilyenkor még D-vitaminnal teli, de ahogy telnek az őszi napok, hetek, hónapok, egyre jobban elszontyolodik, és meleg barnasága kopni kezd. A mindig tevékeny ősz gyorsan elrepül, mire legközelebb rápillantok csupasz lábaimra, már szinte karácsony, s ekkorra nem csak színét veszíti el a lábbőr, de bánatában, s mert ennyire nem foglalkozom vele, hámlani is kezd. Ezen a ponton nemhogy észbe kapnék, és kezdenék vele valamit, kicsit megsimogatnám, tápláló krémmel etetném, nem, nem. Csak ráteszek még egy lapáttal! Hát kinek van kedve a karácsony előtti hajtásban lábat ápolni, amikor arra sincs idő, hogy indulás előtt az ábrázatomat átfussam az előszobai tükörben! Ilyenkor tehát elteszem télire a már így is kiaszott lábakat. Na nem csak a lustaság ám ennek oka. A hideg is. Ez részben a hideg hibája, na. Mikor igazán lehűl, nem elég többé a hosszú nadrág, előkerülnek az alá-öltözetek. Régiesen jégeralsók, modernebben leggingszek. Télvíz idején tehát az alul öltözet sorrendje: fehérnemű, leggingsz, hosszú zokni, amit szigorúan ráhúzok a feszülős alsóra, és végül a vastag, hosszú nadrág, hogy a térdeim lehetőleg kevésbé koccanjanak össze a didergésben. Ekkora anyagelnyomástól a lábbőröm végső elkeseredésbe esik, feladja, és hamar belátja, nem tehet mást, mint, hogy valóban téli álomra szenderül. Meg is teszi. December közepe táján már békésen alszik. Alvás közben a külsőbb bőrrétegek olyannyira elalszanak, hogy tulajdonképpen el is pusztulnak. Meghalnak, elhalnak, majd lehalnak rólam, és a hámló bőrmaradványok az alá-öltözet belső oldalán lelnek végső nyugalomra. Odatapadnak a textilhez, esténként pedig, miután levetem az összes réteget magamról, (a nadrág általában együtt jön le a leggingszel, kifordulva önmagából), könnyed mozdulattal rántok egyet rajta, és csak úgy hullik az elhalt bőr a szobában, mint ritka esetekben odakint a városi hó. Így lesz télen a lábam bőréből még életem során por, ami a ház porához tér meg, és végül egy porszívó begyében végzi majd.

Aztán, mielőtt még maradék lábbőröm úgy érezhetné, ez itt a vég, végre beköszönt a tavaszi újjáéledés. Bár tegyük hozzá, egyre később érkezik ez a reneszánsz időszak, ami korábban kezdetét vette március elején, mostanában csak április közepe felé érkezik. A tavasz első havában azért már elhagyhatom a leggingszet, előkerülnek a könnyebb anyagú nadrágok, és az évszak közepén aztán előmerészkedik a kiaszott, lehámlott, színtelenre fakult, élettelen lábszáram. Akár egy kicsomagolt múmia végtagjai, amit kitesznek napozni, bőröm éledezik a gyenge napsugárban, az enyhe tavaszi levegőn. Istenem! Elborzadva nézem őket. Hát miért nem adtam nekik táplálékul némi krémet?!

Pár napig sirató-asszonyosdit játszom, és szörnyülködöm tragikus állapotú lábaimon, saját nemtörődömségemen, majd, amikor ezzel végeztem, megrázom magam, leperegnek rólam az utolsó elhalt hámsejtek is és beszerzek egy testápolót. Minden évben egy újat. Ezeket aztán csak a tavaszi átmeneti lábmentő-időszakban használom, végül hamar elkallódnak valahova két utazás és egy költözés között. A krém vásárlásnak is megvan a maga evolúciója: kamaszként azt kentem, amit otthon találtam: jellegtelen, mégis nosztalgikus ragaszkodással eltöltő Baba testápolót. Később illatosított sajátmárkásak jöttek, amiket zsebpénzből, vagy diákmunkás bérből ki tudtam fizetni. Később, ahogy vándoroltam előre az életben, lassanként jöttek a jobbak és jobbak, ma már minimum elvárás, hogy svájci vagy norvég legyen és drága, esetleg kézműves és drága. Pedig a lábbőrömnek egészen mindegy, hogy abban a néhány hétben, amikor rám tör a bőrápolhatnék, mit kenek rá, ugyanolyan hálás a retró Baba testápolóért, mint a trendi újhullámosért. Hálás, mert tudja, nem tart sokáig ez a bővelkedő időszak, meg kell becsülni, hát buzgón felszívja, amit ma még felszívhat.

Lassan elérkezik a nyár, kedvenc időszakom, ekkorra szó szerint új bőrbe kerülnek lábaim, lassan visszanyerik színüket, és immár egészségesek, kisimultak (csak az epilátor szánt végig rajtuk rendszeres időközönként). Ebben az időszakban a testápolót felváltja a naptej, ami aztán július után hasonló sorsra jut, mint a testápoló, minden elhatározásom, ígéretem és jóindulatom ellenére elmaradozik. De júliusra a lábbőröm igazán megerősödik, ekkor éri el az éves fénypontját: ez idő tájt szép kreolra sül, szőreim, ha vannak is, kiszőkülnek, szinte alig látszódnak, és a lábamat valami titkos energia szállja meg, a nyár szelleme, vagy csak elkezdi visszasugározni az addig beszívott napsütést, nem tudom, de szó szerint ragyogni kezd. Tükör sima és feszes lesz és csak úgy csillog a napsütésben. Na de nem villogok tovább a nyári lábbőrömmel, mert ez a dicsőséges időszak csupán a nyár végéig, az ősz beköszöntéig tart, egy-másfél hónapot, utána pedig gyors hanyatlásba dönti a következő évszak, és újra indul a láb-aszalás, egészen tavasz közepéig.

Ha a bőrfelszínen túlra nézek, szembe ötlenek a visszerek. Vagyis most még csak visszérkezdemények. Egyszer a távoli jövőben majd életközépi válságát élő férjem rápillant addigra rusnyára dagadt és kék-zöld színekben játszó visszereimre, és elhagy egy fiatal lányért, akinek még szintén csak kezdeményként vannak jelen lábán a visszerek, alig látszódnak, s aztán idővel az övéi is bedagadnak, és őt is elhagyja a második életközépi (vagy talán már élet végi?) válságát szenvedő férj. És ez így megy tovább, míg a világ világ, míg a női visszerek viszik az életet szakadatlan. Egyik lábamon a lila színű miniatűr visszérkezdemények szerveznek egy gócpontban osztálytalálkozót, a másikon zöld színűek róják a lábam hosszant magányosan. Nem is tudom miért szégyellem őket néha, amikor az életerő lüktető vérrajzát láttatják lábaimon. Hát ilyen egy élőlény lába: visszeres, eres, véres. Még jó hogy, hiszen élek!

Lassan véget ér ez a különféle képződmények által tarkított láb, utolsó említésre méltó jelenségek rajta a striák. A combjaim legfelső részén az egyenletes bőr, a csípő deltatorkolatában tízfelé reped és világos színű bőrpatakokként cikáznak tovább, szaladnak felfelé a striák. Állítólag a hirtelen növéstől repedeztek oda a bőrömre. Már nem emlékszem, mikor történhetett az a hirtelen nyúlás, de a bőröm nem tudta tartani a tempót lassan, de biztosan növekvő végtagjaimmal, belehasadt. Bár fürdőruhában nem nyújtanak szép látványt a bőrrepedések, mégis kedvelem őket, ha gondolatban összeillesztem a réseket, megkapom a tinédzserlányt, aki voltam, itt van rajtam, a bőrömön, viszem magammal.

A fogam

Nem bírtam vele. Sem én, sem a fogorvosok. A lázadó fog dühbe gurult, elvörösödött körülötte az íny, és fájni kezdett. Először csak tompán és alkalmanként. Aztán egyre élesebben és egyre gyakrabban hasogatott. Amikor már képtelen voltam vele enni és élni, bejelentkeztem a fogdokihoz, aki gyorsan meg is állapította, hogy itt bizony nincs mit tenni, kegyetlenül ki kell irtani a fog belsejéből a megvadult idegeket, máskülönben nem fognak nyugtot hagyni nekem, és csak tovább kínoznak. Akkor még nem tudtam, mit jelent a szó: gyökérkezelés. Ijesztőnek éppen ijesztően hangzott, de nem volt teljesen világos, miért. A frászt nem is a lidokain injekció hozta rám, bár a doki egészen mélyen az állkapcsomba tolta a vékony tűt, a székben ülve azt képzeltem, biztos kezével az állcsontom legbelső magjáig küldte a szert. Egy utolsót sajdult, majd az arcom fokozatosan érzéketlenné vált. A felső rétegek kifúrását, lefarigcsálását még zsibbadtan, szinte sztoikus nyugalommal tűrtem. Az igazi ijedelem akkor tört rám, amikor az asszisztens parányi üveg tálcán, mint valami guszta, egzotikus ropogtatnivalót, főnöke elé kínálta a különböző vastagságú és hosszúságú, hegyes tűket, amelyekre színes kis műanyag fogantyúkat tettek. A foggyökér-vájó tűket. Hirtelen nem értettem, mit is akarhatnak ezekkel a színes eszközökkel, de nem kellett sokáig várnom, ugyanis a doki némi gusztálgatás után kiválasztotta a számára legszimpatikusabb szúró eszközt, és nekiesett a megveszekedett idegeknek. Keményen harcolt a haragos rostok ellen, újabb és újabb formájú apró tőröket rántva ellenük. Azok meg nem tehettek semmit, a doki nagyobb volt, erősebb, és a harci felszerelése is fejlettebb, ellene mit sem ért az idegek idegbaja és haragja. Én mindeközben, dinoszaurusznyi érzéstelenítő ide vagy oda, a fájdalomtól már kezdtem lila-kék jelenéseket látni a vakító fogorvosi reflektor fényében. Küzdöttem az ájulás ellen. Fél óra döfködés után orvosom biztatóan veregette a vállam, hogy ne aggódjak, nincs sok hátra, mindjárt az aljára ér. A színessé hallucinált fogorvosi lámpa fénysugarán túl láttam, amint a legrémisztőbb méretű tű után nyúl, és fürge ujjai már ismét bent is voltak a számban.

A nyilallás, ami állkapcsomba ekkor keletkezett, a fájdalom egy olyan szintjére hágott, ahol nehéz különbséget tenni kín és gyönyör között, hát inkább a gyönyört választottam, és önkívületben élveztem a képzelt kéjes kínt, ahogy a hosszú tű foggyökerem alján kapargat. Ez a brutális, paradontális szado-mazo aztán szerencsére nem tartott tovább pár hosszú másodpercnél, az orvos végzett, lepattintotta a fényszórót, és hangja visszahozott a révületből. Következő alkalommal szépen be is temette az idegek helyét, az egyik rakoncátlan gyökér kész volt. A másik azonban még rakoncátlanabbnak bizonyult, és végül ez okozta fogam vesztét.

Ez a bizonyos másik csatorna kifogott a veszedelmes gyökér-vájó tűkön és a kegyetlen fogorvosokon, ugyanis az állcsontban hirtelen olyan éles kanyart vett, amit a szúró-szerszámok, minden rugalmasságuk ellenére sem tudtak bevenni. A foggyökér alatt pedig alattomosan vöröslött a begyulladt íny.

A sikertelen próbálkozás után így orvosom átmenetileg betemette a lyukat, és azt tanácsolta, várjunk, hátha a kanyarodó gyökér megbocsát testvére kiirtásáért és megbékél. Így akár a gyulladás is elmúlhat. Ha azonban a fogbéke mégsem valósulna meg, úgy nem marad más hátra, ki kell venni az államból.

Mivel a fájás az egyik csatorna kitisztítása után alábbhagyott, örömmel elfogadtam a javaslatot, igyekeztem jó messzire elkerülni a rendelőt és környékét, a fogról pedig hol próbáltam nem tudomást venni, hol buzgón fohászkodtam, békéljen meg helyzetével az ínyben.

A fog egy teljes évig viselkedett is, aztán, amikor már majdnem teljesen megfeledkeztem volna róla, újra bejelentkezett némi tompa nyilallással, ami, mint legutóbbi alkalommal is, fokozatosan erősödött. Ezt az időszakot még fél évig képes voltam nyújtani, fájdalom küszöböm egész ügyesen kitoltam, de a végtelenségig nem lehetett.

A másfél év eltelte után újabb dokinál próbálkoztam, aki sterilre csempézett szobájában feltérképezte a korábbi műveletek nyomait, röntgenezett így és úgy, újra lefúrt a rakoncátlan csatornába, és elpróbálta az összes fogorvosi szcenáriót, amit egy gyökér-helyzetben lehet. Extrém műszereket is előkapott a fiókjából, utoljára még CT-re is elküldött, hogy mindenen átláthasson. Ennek a fognak már nem lehettek titkai ezután, tüzetesen átvizsgálták, felfedezték minden kis titkát, a bosszúja azonban az volt: hiába tudták meg a titkait, a fájásnak véget vetni nem tudtak. Legalábbis házon belül. Így született meg a végső, visszafordíthatatlan, szomorú döntés, olyan döntés, amilyet alkalmatlan igazgatók szoktak hozni az általuk megregulázhatatlannak titulált gyermekekkel szemben: a renitens csont darabot el kell távolítani mindenestül, ki van rúgva!

Ma már a fognak hűlt helye, a két szomszédos fog közti seb azóta behegedt a sima ínyfelületet csak nyelvem simogatja gyászosan, étkezés után elkergeti az odatévedő ételmaradékokat, amik megszentségtelenítik a rózsaszín foghantot. Egyes fogaim akár több száz évvel is túlélhetnek engem, a régészek, akik egyszer majd kikaparják egy 21. századi sírból, megállapítják, hogy a fogakhoz tartozó személy egy nő lehetett, aki a szuvasodás alapján szerette a cukros ételeket, a fogkopások pedig a korra jellemző urbánus-stresses életmódra utalnak, éjjelente erősen csikorgathatta fogsorát. Viszont egyes fogaim, ahogy a fenti történetből is látszik, már idő előtt eltávoznak, és hűlt helyük csak arra vár, hogy egy híd vagy implantátum – itt a doki elsorolja az építőelemeket forma, anyag és ár szerint, – elfedje a fájó hiányt, és újra teljes fogsorral pusztíthassam a cukros ételeket, az eltelítő húsokat, a fogpróbáló magvakat, az életmentő proteinszeleteket és savas gyümölcsöket, lehetőleg éhgyomorra, kávé után, egyszer, ha a számlámon megfelelő mennyiségű nulla áll majd az egyes után.