Negyvennegyedik fejezet
Miután jól kibőgte magát a két megesett lány, Maricska és Frozina, nekivágtak a Szutykós-szögnek. A Kisbuzgó-zsombék keményen megdolgoztatta őket, többször fennakadt a csónakjuk. A kövér televény telis-teli volt csigaházakkal, valaha vízfenék lehetett azon a helyen. Én szégyenemben legszívesebben belebújnék egy csigaházba, mondta Maricska. Akkor legalább nem kótorognék itt egész világ blamázsára. Majd azt mondom édesapáméknak, hogy lefogott egy haramia, nem térhettem ki előle. Újra szűk nádi sikátor következett, a nádbuzogányok mint alabárdos díszőrség sorakozott kétoldalt a tiszteletükre. Ez már a tiltott zóna volt, ahova önszántából nemigen merészkedett be senki csak az, akinek nem volt kedves az élet. Madárfogó hurkok villantak a letaposott nád és sás között.
Bagó Rezi madárjárta, ingó lápok közé benyúló ormon tapasztott magának kunyhót. Az orom mögött elvégtelenülő nádtenger nyújtózott egészen addig, ahol az ég a földet érintette. Közöttük felsejlett egy-két mélyen domborodó porong. Azt tartották, ott már csak lápi őgyelgők, szülehagyott kóbor suhancok, lápi haramiák foglalnak el Isten és ember által elhagyatott, horpadt tetejű, patkányoktól hemzsegő kunyhókat. Olyan szerzetek, akik nem ismerik se apjokat, se anyjokat, sem esztendeiket, még a nevüket se nagyon tudják rendesen kiejteni, mert nem templomban, hanem száraz keresztelőben kapták. Rezi nem félt tőlük, nem félt senkitől, ha valaki nem beszélt vele tisztelettel, úgy dobta ki a kunyhójából, mint egy bolháktól hemzsegő rókabőrt. Fiatalkorában állítólag kackiás, rátarti menyecske volt, de nem született gyereke, ezért az ura is, meg az anyósa is addig-addig szekírozta, hogy egy narancsszínű hajnalon kereket oldott.
Egy vadrucázóval, név szerint Nagypaszuly Palival ismerkedett meg a vásárban, ahhoz szökött ki a lápra. Azt gondolta szegény Rezi, Palival majd minden fenékig tejfel lesz, s megkapja tőle mindazt, amit hites urától nem kapott meg. Egy perc után elcsattant az első csók, egy hét után az első pofon. Rezit hosszú hajánál fogva ráncigálta ki a kunyhóból Pali. Ne szájalj, mindig csak szájalsz, mondta, az én kunyhómban csak én pofázhatok.
Ez a mondat adta az ötletet Rezinek, hogy ha a fene fenét eszik is, addig kujtorogjon a lápban, amíg rá nem lel egy eldugott porongra, ahol kunyhót építhet. Igen ám, de előtte meg kellett szöknie Nagypaszuly Palitól, aki mások által jámbornak mondott, közelről megismerve kötözködős, veszekedős, kiállhatatlan fickó volt. Rezi jól ismerte a gyógynövényeket, született intelligenciájánál fogva szenvedélyesen szerette a dolgok mibenlétét kutatni. Egyik este erős főzetet készített Palinak, leitatta, és amikor már magatehetetlenül horkolt a kunyhó oldalának támaszkodva, Rezi elkötötte a csónakját, és olyan messze evezett, amilyen messzire csak bírt. Meg is találta a gyékényerdő közepén a rejteket egy kunyhómaradvánnyal a közepén. Nem kellett volna semmi mást tennie, csak kipofozni a kalyibát, de Rezit nem olyan fából faragták, hogy más ízlése szerint tapasztott kunyhóban lakjon. Neki megvolt a saját stílusa, majdnem tövig bontotta a nádi ingatlant, és egy szál maga újraépítette.
Frozina és Maricska egy róka- és farkasbőrökkel bélelt kunyhóba érkezett, gyönyörű darutollak hajladoztak a nádkorcban, száraz fűcsokrok lógtak a levegőben. Rezi vadvirágokkal teletűzdelt szalmakalapban fogadta őket. A kalapból kétoldalt a fülénél lófarokból font szép álladzó lógott. Amikor megpillantotta a két lányt, felkacagott, és dalban köszönt. Ember szűre, jószág szőre, Asszony lettél egykettőre, Szélvész anyja, őszi éjen, Hajtsa a szél egykettőre! Rezi rágyújtott acéllal, kovával és nádbuzogánnyal készített taplóval. Ködben úszott a kis sziget. Miután leültette őket a kunyhó előtti lókoponyákra, folytatta a recitálást. Vízen, földön, kövön is túl, Ahol az a malacka túr, Kurta farka, ajaj, Isten, Kotlós ne léssz, drága kincsem.
Szó szót követett, a két lány elmesélte baját, hogy egy hét eltéréssel megesett velük a dolog, tud-e rajtuk segíteni. Persze, hogy tudok, de miért jöttetek ilyen későn. Mire megpancsolom a főzetet, lemegy a nap. És hát nem akarlak ijesztgetni benneteket, de a láp egy valóságos betyárlaktanya.
Nem félünk mi a betyároktól, mondta Maricska, nem mind rossz ember az. Nihogymá’ nehogy elkezdd itt védeni őket, mert olyat mondok, hogy magam is megbánom. Beparancsolta a két lányt a hűvös kunyhóba, ő pedig a kunyhó előtti horgasfára kormos kaszrojt akasztott. Tüzet rakott alá, vizet tett bele, és egyenként dobálta bele a füveket. Mormogott főzés közben, de nem lehetett kivenni belőle semmit. Maricska és Frozina ledőlt az állatbőrre, és gondterhelten várakozott. Csak nem valami mérget kotyvaszt Rezi?, futott át Frozinán. Az ilyen bűbájos-bohókás öregasszonyoktól sok minden kitelik. Semmi kedve meghalni, ő élni szeretne, élni és utazni, elmenni innen nagyon messzire, elfelejteni mindent, aztán visszajönni. Igen, ezt szeretné, de hát ez nem lehetséges. Most, hogy ott növekszik a hasában az a valami, az a gyerekféle, most már nem tehet azt, amit akar. Félálmában gondolta mindezt, aztán kinyitotta a szemét, felrezzent, és megnyugodott. Megnyugodott, mert kitisztult a feje, persze, hogy mehet a világ végére. Hát éppen azért van itt, hogy ne szülessen meg az a kis gyerekféle, vagy hogy is hívják, porongy.
A kunyhóba kígyóként tekergőzött be a főzet illata, Maricska öklendezni kezdett. Na még egy icce pillanat, és máris kész, kiabálta Rezi. Még ilyet!, ingatta a fejét, még ilyet, egy kisasszonkával meg egy pákászlánnyal egyszerre essen meg az eset. Ilyet még nem pipáltam, pedig szívtam már ezt-azt életemben. Legalább jóvágásúak a legények?, kukkantott be a kunyhóba, ó, fiatalság, bolondság, bolond lányok, jól bekaptátok a legyet. Most aztán jól kinéztek, de itt nektek Rezi nénétek, aki minden bajból kihúz benneteket. Reggel este egy-egy nagy kortyot, megjegyeztétek? Reggel éhgyomorra, este utolsónak. Három nap múlva vérezni fogtok, fájni fog a hasatok, de ne ijedjetek meg, a vér kimossa majd belőletek a szégyent, és olyan tiszták lesztek, mint a szűzlányok. Ha megtaláljátok a jövendőbelit, el ne mondjátok neki, hogy rátok már kéredzkedett férfiember. Intézzétek úgy, hogy akkor legyen rajtatok először, amikor véreztek, így nem jön rá, hogy nem vagytok már szüzek. Én is ezt csináltam, én se voltam szűz, amikor férjhez mentem. De tudjátok mit, minden férfi kutya, megkapja, amit akar, aztán továbbáll. Ha meg nem állt tovább, akkor másként gyötör, a lényeg, hogy nem tud mást, csak sanyargatni, nyomorgatni, kínozni. Ha engem kérdeztek, azt tanácsolom, hogy ne menjetek soha férjhez, töltsetek kedvet férfiemberrel, amikor ráéheztek, de maradjatok szabadok. A férfi a nő minden modorát, ami neki hasznos asszonyosnak, ami nem hasznos emberesnek tartja. Soha ne akarjátok megérteni a férfiakat. A hím és a nőstény viszonya a természettől fogva az, hogy a hím az erősebb, uralkodni akar a nőstényen. Nézzétek a láp állatait, a hímek kódorognak összevissza, a nőstények meg nevelik a kicsiket. Hát milyen élet az! Milyen kár, hogy a férfiak nem olyanok, mint a nők, esküszöm sokkal egyszerűbb lenne minden a világon.
A főzet elkészült. Ebből jöttél, ebbe menjél, Isten verje a vakreményt, Szombat, péntek, nagycsütörtök, Vissza ide sose jöttök, skandálta Rezi, és odaadta az üvegcsét. Frozina egy amulettet nyújtott feléje. Csak nem gondoljátok, hogy bármit elfogadok cserébe, csak nem gondoljátok, hogy egy nőn pénzért segítek? Nekem nincs szükségem pénzre, megad mindent a mocsár, amire szükségem van. Férfitól igen, attól elfogadok mindent, pénzt, ékszert, egyebeket. Úgy értem, van, akitől szívesen veszem, ha természetben fizet. Igen, igen, ne nézzetek így rám, Rezi nénétek is szomjazik olykor a csókra, nem csak ti.
Nesztelenül siklott a bödöncsónak a morotva fekete vizén, szótalanul ült benne a két szomorú, fáradt utas. Maricska evezett, Frozina kezében tartotta az üvegcséket. Az egyik kanyarulatban egy vadrucacsalád zárta el útjukat. Keresztben végigérték a morotvát teljes szélességében, hím, tojó és hat sárgapelyhes kis ruca. Nem haladtak semerre, csak lebegtek a vízben és jókedvűen csacsogtak. Frozina feléjük hessegetett a kezével, de a rucák nem mozdultak. Hát megbolondultak ezek a kacsák?, kiabálta Maricska dühösen. Megállította a csónakot, el csak nem csapja őket. Álltak. Vártak. Lebegett az aranyalkonyatban a nyolc kacsa és a két kisasszony, de az organikus sorompó csak nem akaródzott felengedni. Nyakukon volt a sötét. Ráadásul a tojó olyan rosszalló és szemrehányó tekintettel, olyan sandán nézett rájuk, hogy azt nem lehetett elbírni. Én lecsapom az evezővel ezt a pofátlan rucát, mondta Maricska, és lendítette az evezőt a kacsák felé. Erre olyan hápogásba kezdtek, hogy a két lány nem bírta hallgatni, félő volt, hogy megsüketülnek. Fülükre tapasztották kezüket, csak véget ér egyszer a rémálom. Még szerencse, hogy betapasztották a fülüket, mert a kacsák a rögtönzött lápi templomban kíméletlenül kiprédikálták Maricskát és Frozinát. Háp-háp, gyertek csak ide mind, aki él és mozog a lápon, háp-háp. Nádi sármányok, csíkosfejű nádiposzáták, barkós cinegék, búbos vöcskök, nádirigók szálltak a morotva szélére. De érkezett még két berki tücsökmadár, négy kékbegy és egy pár függőcinege is. A káka tövén egy rucatojó ült, költött, a nagy hangzavarban annyira megijedt, hogy mocorogni kezdett a fészkén, a tojásai egymásnak koccantak, és az egyikből előbújt az első rucácska. Mi ez a színjáték?, kérdezte Frozina. Maricska, te jobban ismered a lápot, itt születtél, mondd már meg vége, mi folyik itt?
Háp-háp, folytatta a kacsatojó, ez a két bűnös liba úgy hitte, hogy megzavarhatja az esti istentiszteleti készülődésünket. Azt hitték, hogy ha felénk hadonásznak a botjukkal, akkor mi uccu, neki, már futunk is előlük. Hát, háp, nem futunk. Végig kell hallgatniuk a szertartásunkat, háp, hát de hol késik a tiszteletes úr? És ebben a pillanatban egy hatalmas fekete gólya szállt a morotva szélén álló uszadéktuskóra. Feje, nyaka fémes zölden és ibolyalilán csillogott, szárnya alól kivillant hófehér, makulátlanul simára vasalt ünnepi inge. Áldásom rátok, madártestvéreim, kezdte, és elkezdődött az istentisztelet. Nem volt mese, Maricskának és Frozinának végig kellett hallgatnia a keleplést. a morotva foglyai lettek. Amikor a madarak elszállingóztak és a kacsacsalád behúzódott a sás tövéhez, indulhattak. Végigsírták az utat. Maricska kitette Frozinát a kisláposi parton. Az üvegcse, kérdezte Maricska, hol az üvegcsém? Beleejtettem mind a kettőt a vízbe, felelte Frozina, a mi fiókáink is ki fognak kelni.
(Illusztráció: Szakállas Zsolt – A boszorkányos sminkek territóriuma)
