Címke: próza

Tündérmocsár (regényrészlet)

 

Negyvennegyedik fejezet

Miután jól kibőgte magát a két megesett lány, Maricska és Frozina, nekivágtak a Szutykós-szögnek. A Kisbuzgó-zsombék keményen megdolgoztatta őket, többször fennakadt a csónakjuk. A kövér televény telis-teli volt csigaházakkal, valaha vízfenék lehetett azon a helyen. Én szégyenemben legszívesebben belebújnék egy csigaházba, mondta Maricska. Akkor legalább nem kótorognék itt egész világ blamázsára. Majd azt mondom édesapáméknak, hogy lefogott egy haramia, nem térhettem ki előle. Újra szűk nádi sikátor következett, a nádbuzogányok mint alabárdos díszőrség sorakozott kétoldalt a tiszteletükre. Ez már a tiltott zóna volt, ahova önszántából nemigen merészkedett be senki csak az, akinek nem volt kedves az élet. Madárfogó hurkok villantak a letaposott nád és sás között.

Bagó Rezi madárjárta, ingó lápok közé benyúló ormon tapasztott magának kunyhót. Az orom mögött elvégtelenülő nádtenger nyújtózott egészen addig, ahol az ég a földet érintette. Közöttük felsejlett egy-két mélyen domborodó porong. Azt tartották, ott már csak lápi őgyelgők, szülehagyott kóbor suhancok, lápi haramiák foglalnak el Isten és ember által elhagyatott, horpadt tetejű, patkányoktól hemzsegő kunyhókat. Olyan szerzetek, akik nem ismerik se apjokat, se anyjokat, sem esztendeiket, még a nevüket se nagyon tudják rendesen kiejteni, mert nem templomban, hanem száraz keresztelőben kapták. Rezi nem félt tőlük, nem félt senkitől, ha valaki nem beszélt vele tisztelettel, úgy dobta ki a kunyhójából, mint egy bolháktól hemzsegő rókabőrt. Fiatalkorában állítólag kackiás, rátarti menyecske volt, de nem született gyereke, ezért az ura is, meg az anyósa is addig-addig szekírozta, hogy egy narancsszínű hajnalon kereket oldott.

Egy vadrucázóval, név szerint Nagypaszuly Palival ismerkedett meg a vásárban, ahhoz szökött ki a lápra. Azt gondolta szegény Rezi, Palival majd minden fenékig tejfel lesz, s megkapja tőle mindazt, amit hites urától nem kapott meg. Egy perc után elcsattant az első csók, egy hét után az első pofon. Rezit hosszú hajánál fogva ráncigálta ki a kunyhóból Pali. Ne szájalj, mindig csak szájalsz, mondta, az én kunyhómban csak én pofázhatok.

 Ez a mondat adta az ötletet Rezinek, hogy ha a fene fenét eszik is, addig kujtorogjon a lápban, amíg rá nem lel egy eldugott porongra, ahol kunyhót építhet. Igen ám, de előtte meg kellett szöknie Nagypaszuly Palitól, aki mások által jámbornak mondott, közelről megismerve kötözködős, veszekedős, kiállhatatlan fickó volt. Rezi jól ismerte a gyógynövényeket, született intelligenciájánál fogva szenvedélyesen szerette a dolgok mibenlétét kutatni. Egyik este erős főzetet készített Palinak, leitatta, és amikor már magatehetetlenül horkolt a kunyhó oldalának támaszkodva, Rezi elkötötte a csónakját, és olyan messze evezett, amilyen messzire csak bírt. Meg is találta a gyékényerdő közepén a rejteket egy kunyhómaradvánnyal a közepén. Nem kellett volna semmi mást tennie,  csak kipofozni a kalyibát, de Rezit nem olyan fából faragták, hogy más ízlése szerint tapasztott kunyhóban lakjon. Neki megvolt a saját stílusa, majdnem tövig bontotta a nádi ingatlant, és egy szál maga újraépítette.

 Frozina és Maricska egy róka- és farkasbőrökkel bélelt kunyhóba érkezett, gyönyörű darutollak hajladoztak a nádkorcban, száraz fűcsokrok lógtak a levegőben. Rezi vadvirágokkal teletűzdelt szalmakalapban fogadta őket. A kalapból kétoldalt a fülénél lófarokból font szép álladzó lógott. Amikor megpillantotta a két lányt, felkacagott, és dalban köszönt. Ember szűre, jószág szőre, Asszony lettél egykettőre, Szélvész anyja, őszi éjen, Hajtsa a szél egykettőre! Rezi rágyújtott acéllal, kovával és nádbuzogánnyal készített taplóval. Ködben úszott a kis sziget. Miután leültette őket a kunyhó előtti lókoponyákra, folytatta a recitálást. Vízen, földön, kövön is túl, Ahol az a malacka túr, Kurta farka, ajaj, Isten, Kotlós ne léssz, drága kincsem.

Szó szót követett, a két lány elmesélte baját, hogy egy hét eltéréssel megesett velük a dolog, tud-e rajtuk segíteni. Persze, hogy tudok, de miért jöttetek ilyen későn. Mire megpancsolom a főzetet, lemegy a nap. És hát nem akarlak ijesztgetni benneteket, de a láp egy valóságos betyárlaktanya.

Nem félünk mi a betyároktól, mondta Maricska, nem mind rossz ember az.  Nihogymá’ nehogy elkezdd itt védeni őket, mert olyat mondok, hogy magam is megbánom. Beparancsolta a két lányt a hűvös kunyhóba, ő pedig a kunyhó előtti horgasfára kormos kaszrojt akasztott. Tüzet rakott alá, vizet tett bele, és egyenként dobálta bele a füveket. Mormogott főzés közben, de nem lehetett kivenni belőle semmit. Maricska és Frozina ledőlt az állatbőrre, és gondterhelten várakozott. Csak nem valami mérget kotyvaszt Rezi?, futott át Frozinán. Az ilyen bűbájos-bohókás öregasszonyoktól sok minden kitelik. Semmi kedve meghalni, ő élni szeretne, élni és utazni, elmenni innen nagyon messzire, elfelejteni mindent, aztán visszajönni. Igen, ezt szeretné, de hát ez nem lehetséges. Most, hogy ott növekszik a hasában az a valami, az a gyerekféle, most már nem tehet azt, amit akar. Félálmában gondolta mindezt, aztán kinyitotta a szemét, felrezzent, és megnyugodott. Megnyugodott, mert kitisztult a feje, persze, hogy mehet a világ végére. Hát éppen azért van itt, hogy ne szülessen meg az a kis gyerekféle, vagy hogy is hívják, porongy.

A kunyhóba kígyóként tekergőzött be a főzet illata, Maricska öklendezni kezdett. Na még egy icce pillanat, és máris kész, kiabálta Rezi. Még ilyet!, ingatta a fejét, még ilyet, egy kisasszonkával meg egy pákászlánnyal egyszerre essen meg az eset. Ilyet még nem pipáltam, pedig szívtam már ezt-azt életemben. Legalább jóvágásúak a legények?, kukkantott be a kunyhóba, ó, fiatalság, bolondság, bolond lányok, jól bekaptátok a legyet. Most aztán jól kinéztek, de itt nektek Rezi nénétek, aki minden bajból kihúz benneteket. Reggel este egy-egy nagy kortyot, megjegyeztétek? Reggel éhgyomorra, este utolsónak. Három nap múlva vérezni fogtok, fájni fog a hasatok, de ne ijedjetek meg, a vér kimossa majd belőletek a szégyent, és olyan tiszták lesztek, mint a szűzlányok. Ha megtaláljátok a jövendőbelit, el ne mondjátok neki, hogy rátok már kéredzkedett férfiember. Intézzétek úgy, hogy akkor legyen rajtatok először, amikor véreztek, így nem jön rá, hogy nem vagytok már szüzek. Én is ezt csináltam, én se voltam szűz, amikor férjhez mentem. De tudjátok mit, minden férfi kutya, megkapja, amit akar, aztán továbbáll. Ha meg nem állt tovább, akkor másként gyötör, a lényeg, hogy nem tud mást, csak sanyargatni, nyomorgatni, kínozni. Ha engem kérdeztek, azt tanácsolom, hogy ne menjetek soha férjhez, töltsetek kedvet férfiemberrel, amikor ráéheztek, de maradjatok szabadok. A férfi a nő minden modorát, ami neki hasznos asszonyosnak, ami nem hasznos emberesnek tartja. Soha ne akarjátok megérteni a férfiakat. A hím és a nőstény viszonya a természettől fogva az, hogy a hím az erősebb, uralkodni akar a nőstényen. Nézzétek a láp állatait, a hímek kódorognak összevissza, a nőstények meg nevelik a kicsiket. Hát milyen élet az! Milyen kár, hogy a férfiak nem olyanok, mint a nők, esküszöm sokkal egyszerűbb lenne minden a világon.

A főzet elkészült. Ebből jöttél, ebbe menjél, Isten verje a vakreményt, Szombat, péntek, nagycsütörtök, Vissza ide sose jöttök, skandálta Rezi, és odaadta az üvegcsét. Frozina egy amulettet nyújtott feléje. Csak nem gondoljátok, hogy bármit elfogadok cserébe, csak nem gondoljátok, hogy egy nőn pénzért segítek? Nekem nincs szükségem pénzre, megad mindent a mocsár, amire szükségem van. Férfitól igen, attól elfogadok mindent, pénzt, ékszert, egyebeket. Úgy értem, van, akitől szívesen veszem, ha természetben fizet. Igen, igen, ne nézzetek így rám, Rezi nénétek is szomjazik olykor a csókra, nem csak ti.

Nesztelenül siklott a bödöncsónak a morotva fekete vizén, szótalanul ült benne a két szomorú, fáradt utas. Maricska evezett, Frozina kezében tartotta az üvegcséket. Az egyik kanyarulatban egy vadrucacsalád zárta el útjukat. Keresztben végigérték a morotvát teljes szélességében, hím, tojó és hat sárgapelyhes kis ruca. Nem haladtak semerre, csak lebegtek a vízben és jókedvűen csacsogtak. Frozina feléjük hessegetett a kezével, de a rucák nem mozdultak. Hát megbolondultak ezek a kacsák?, kiabálta Maricska dühösen. Megállította a csónakot, el csak nem csapja őket. Álltak. Vártak. Lebegett az aranyalkonyatban a nyolc kacsa és a két kisasszony, de az organikus sorompó csak nem akaródzott felengedni. Nyakukon volt a sötét. Ráadásul a tojó olyan rosszalló és szemrehányó tekintettel, olyan sandán nézett rájuk, hogy azt nem lehetett elbírni. Én lecsapom az evezővel ezt a pofátlan rucát, mondta Maricska, és lendítette az evezőt a kacsák felé. Erre olyan hápogásba kezdtek, hogy a két lány nem bírta hallgatni, félő volt, hogy megsüketülnek. Fülükre tapasztották kezüket, csak véget ér egyszer a rémálom. Még szerencse, hogy betapasztották a fülüket, mert a kacsák a rögtönzött lápi templomban kíméletlenül kiprédikálták Maricskát és Frozinát. Háp-háp, gyertek csak ide mind, aki él és mozog a lápon, háp-háp. Nádi sármányok, csíkosfejű nádiposzáták, barkós cinegék, búbos vöcskök, nádirigók szálltak a morotva szélére. De érkezett még két berki tücsökmadár, négy kékbegy és egy pár függőcinege is. A káka tövén egy rucatojó ült, költött, a nagy hangzavarban annyira megijedt, hogy mocorogni kezdett a fészkén, a tojásai egymásnak koccantak, és az egyikből előbújt az első rucácska. Mi ez a színjáték?, kérdezte Frozina. Maricska, te jobban ismered a lápot, itt születtél, mondd már meg vége, mi folyik itt?

Háp-háp, folytatta a kacsatojó, ez a két bűnös liba úgy hitte, hogy megzavarhatja az esti istentiszteleti készülődésünket. Azt hitték, hogy ha felénk hadonásznak a botjukkal, akkor mi uccu, neki, már futunk is előlük. Hát, háp, nem futunk. Végig kell hallgatniuk a szertartásunkat, háp, hát de hol késik a tiszteletes úr? És ebben a pillanatban egy hatalmas fekete gólya szállt a morotva szélén álló uszadéktuskóra. Feje, nyaka fémes zölden és ibolyalilán csillogott, szárnya alól kivillant hófehér, makulátlanul simára vasalt ünnepi inge. Áldásom rátok, madártestvéreim, kezdte, és elkezdődött az istentisztelet. Nem volt mese, Maricskának és Frozinának végig kellett hallgatnia a keleplést. a morotva foglyai lettek. Amikor a madarak elszállingóztak és a kacsacsalád behúzódott a sás tövéhez, indulhattak. Végigsírták az utat. Maricska kitette Frozinát a kisláposi parton. Az üvegcse, kérdezte Maricska, hol az üvegcsém? Beleejtettem mind a kettőt a vízbe, felelte Frozina, a mi fiókáink is ki fognak kelni.

 

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – A boszorkányos sminkek territóriuma)

 

Jelenetek a kollégiumi életből – A tétel

 

Éjjelente csak az árnyak voltak láthatók a szúnyoghálón, no meg a lekaparhatatlanul az asztal lapjára száradt kecsöp, valamint a többnapos kenyérszeletek nylonba csomagolva az ágy sarkában. Az unalom és az idegesség egyszerre jellemezte az egyetemi vizsgaidőszakot. A fogadkozások másfél hónapja volt ez, a „csak most az egyszer csússzak át” profán imája vezérelte a kollégisták életét. Az izzadó ujjak türelmetlenül kopogtak a megtanulandó könyv fedelén. A tövig rágott körmök az ujjbegyeknél feketedtek. A zsibbasztó feszültség az idő múlásával állandósult.

Foci elhatározta, hogy nem iszik alkoholt a vizsgaidőszakban, sőt a barátnőjével is kevesebbet találkozik a cél érdekében. Egészen addig könnyedén tartható volt a fogadalom, amíg be nem lépett a kollégiumi szobába. Megbeszélte szobatársaival, hogy a hajnalig tartó, világmegváltó boros eszmecserék helyett tanulni fog. Foci két lakótársa előző délután közölte, hogy elmennek a könyvtárba. Foci ettől megkönnyebbült, hogy este némileg meglepődjék, amikor Gergő és Szőlő spiccesen tértek haza. Normálisak ezek, kérdezte magában. A többiek ugyanis a nevezetes kocsmában, a Békés Telepen töltötték az idejüket. Nem először történt így, Foci mégis rosszalló csodálkozással fogadta őket.

Másnap délelőtt egyedül tanult a hétszáztizenhetes szobában. Nem akarta tudni hol van Gergő és Szőlő. Csendes volt minden, nagyon csendes, kivéve, amikor valahonnan a „megcsináltam” ordítás hallatszott háromszor. A kurva anyádat! A srác irigy volt. Más megcsinálta legalább az egyik vizsgáját. Foci rosszkedvűen nyúlt a multivitaminnal dúsított csapvíz felé, amely egy otthonról hozott, már régen el nem mosogatott üvegpohárban volt nem messze a kezétől. Sohasem olvasott vagy tanult az asztalnál, inkább az ágyán ült, vagy feküdt.

Előre meghatározott koreográfia szerint zajlott az ismeretek elsajátítása. A korai ébredés után az ágyban, még fogmosás előtt előhúzta a vastag, keményfedeles könyvet. Az első cigarettára olvasás közben gyújtott rá, nagyon nem szerette, ha ilyenkor zavarják. Rohadt unalmas, gondolta Foci sokszor, és a mellette fekvő asztali naptárra pillantott. Ennek is, akárcsak a cigarettásdoboznak és a multivitaminos víznek ugyanazon a helyen kellett lennie. Így fel sem kellett kelnie ahhoz, hogy rágyújthasson. Számolta a perceket és az órákat a vizsgáig. Foci szerzett már kellemetlen élményeket, és nem óhajtott újabbakat gyűjteni.

A második egyetemi vizsgáján történt egyik ballépése. Már kora reggel gyülekezett a tanszéki folyosón a tizenöt, szóban vizsgázni kívánó hallgató. Foci hajnalban glédába vágta magát, felvette édesapja öltönyét. A hétszáztizenhetes szoba a mosdó fölé helyezett, koszos tükrében megkötötte nyakkendőjét, parfümöt fújt ruhájára. Elégedetten pillantott a tükörbe, elvégre meg kell adni az ünnepélyes pillanatnak azt, ami jár. Tudta, hogy nem egy lány pillantása akad meg majd rajta, hiszen a szőke fürtök, és a kisfiús ábrázat nagy hatást tett a gyengébb nem képviselőire.

Foci elsőnek ért a helyszínre, és azonnal elvonult a folyosó egyik homályos sarkába. Itt, a körülményekhez képest, kényelmesen átnézhette az anyagot. Aggasztotta, hogy volt három tétel, amelyről semmit sem tudott. Az idősebbek azt tanácsolták, hogy ne menjen beszámolóra anélkül, hogy néhány mondatot ne tudna mondani mindegyik témához. Foci nem tartotta be az íratlan szabályt.

Az oktató késett, és nem is néhány percet. Foci szeretett volna minél előbb túl lenni a megmérettetésen. Csalódott volt, hogy Kurányi tanár úr ennyit várat magára. A felsőbb évesek mesélték róla, hogy szereti a fiatal, feltörekvő tanerő húzni a hallgatók vizsganapokon labilis idegrendszerét. Aztán megkezdődött a vizsga. Foci nem tudta rászánni magát, hogy belépjen azon az ajtón. Később az egyik hallgató megkönnyebbülten lépett a vizsgája után a folyosóra.

A fiatalember szivarzsebéből kilógott egy fehér színű papírdarab. A túlélő boldog arccal mesélte egy vörös hajú lánynak, hogy a legnehezebb tételt húzta. Ahhoz képest jól teljesített, legalábbis ő elégedett magával, hiszen közepesre értékelte Kurányi az ő, a fiatalember tudását. Foci megkérdezte, hogy mit keres az a fehér szalag a szivarzsebében. A már levizsgázott előhúzta a szivarzsebéből a papírdarabot, és azt válaszolta, hogy ez bizony az a nehéz vizsgakérdés. A hallgató lányos zavarában nem tette vissza az asztalra, ahogyan szokás, hanem véletlenül magával hozta.

Foci, bár konstatálta, hogy ez az egyik tétel azok közül, amelyekhez hozzá sem tud szólni, megkérte a vizsgát szerencsésen átvészelőt, hogy vigye vissza a szalagot a helyére, a többi tétel közé. A srác tisztelettel nézett Focira, talán nem gondolta, hogy ez a számára ismeretlen társa képes kiállni a hallgatók esélyegyenlőségéért. Elképzelhető, hogy egy másik próbálkozó az egyik legnehezebb tételt is tudja. A fiatalember összeszedte bátorságát és kopogtatott az ajtón. Amikor kijött, közölte a többiekkel, hogy visszaadta a tételt az oktatónak. Arra a folyosón várakozók által feltett kérdésre, hogy visszahelyezte-e Kurányi a többi csík közé a tanári asztalon, nem tudott válaszolni, mivel nem látta. Foci elégedetten pillantott a srác felé. Elhatározta, hogy sokáig nem húzza a vizsgát, elvégre már alig voltak a folyosón, és csak néhányan buktak meg aznap.

Amikor nyílt az ajtó, Foci villámgyorsan bement. Lendülete nem sokáig tartott. Kurányi köszöntette, majd kérte, hogy húzzon a tételek közül. Foci lelki szemei előtt elsuhant élete néhány sorsfordító eseménye. Másra számított, nem gondolt ekkora feszültségre. Már sejtette, hogy ebből nem jöhet ki jól. Valójában sohasem ismerjük meg önmagunkat. Most őszintén utálta szobatársai közömbösségét. Erősen koncentrált, középről húzott a karcsúra vágott, írással lefelé fordított papírszalagok közül. Azonnal megnézte, és megdöbbenve látta, hogy az a tétel, amelyet visszavitetett a sráccal. Foci hátán a hideg futkározott és zsibbadni kezdtek végtagjai. Nyelve hozzáragadt a szájpadlásához, a hátán patakokban folyt a víz, az inge lucskosan tapadt a hátához. Megint becsaptam önmagam, de ez már nem kamaszkori játék. Ez az élet, gondolta, és szívből gyűlölte az életet. Nem volt mit tenni, padot keresett a teremben, hátha eszébe jut valami.

 

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – A fekete golyóbis elkülönül a tündéktől)

Szókirakó

 

Mindig is az volt a meggyőződésem, hogy én aztán soha nem leszek részese olyan típusú szardobálós veszekedésnek, amiben még egymás hetedízigleni felmenőit is melegebb éghajlatra küldjük, azon túl persze, hogy alaposan lekurvázzuk meg érzéketlen parasztozzuk, majd válogatott szidalmakkal vérig sértjük egymást. És azt gondoltam, te nem tudnál akarattal bántani. Aztán egy nap veszekedtünk. Épp ilyen csúnyán. Ahogy az lenni szokott, valami piszlicsáré ostobaságon pattant ki a vita, majd ez a szikra éktelen pusztításba kezdett, ahogy kezdtük belelovallni magunkat, és répamese módjára rángatták elő egymást a régóta halmokban pihenő sérelmek.

Fullasztó hőség volt, a sarkig kitárt ablakon a huzat az utcára rángatta a függönyt, mintha ki akarná szellőztetni az indulatokat, vagy segítségért integetne, aztán már úgy lobogott, mint ami nekilendül, és inkább kiugrani készül a negyedikről, mint hogy tovább hallgassa ezt az undorító mocskolódást. Semmiféleképpen sem a megadást jelző fehér zászló volt. Egyikünk sem adta fel, nem engedett a maga hülyeségéből. Utálod, hogy ott hagyom a bögre alján a kakaót, belekövül, este már olyan nehéz kivakarni belőle, a faszért nem bírom legalább beáztatni. Erre azt mondtam, ha annyira zavar, áztasd be te, de persze azért is piedesztálért kiáltasz, ha fényévente egyszer elmosogatsz. És különben is, folytattad, felnőtt ember nem iszik kakaót, ez is azt bizonyítja, milyen gyerekes vagyok. Meg nemtörődöm. És lusta is. Te vagy a gyerekes, replikáztam, folyton szedegetem össze utánad a koszos gatyát, nem vagyok az anyád. Micsoda átkozott szerencse, felelted, mire éktelen dühbe gurultam, hogy mégis mi bajod az anyámmal. Innentől indult csak be igazán a cirkusz. Aznap a kanapén aludtál, a langyos lepedőn forgolódva úgy éreztem, sokkal inkább a mellkasomon telepedtél meg, mind a hetvenöt kilóddal és az évek óta hurcolt keserűséged súlyával egyetemben.

Szúrt a hasam. Egyre elviselhetetlenebbül. Már hetek óta. Amióta duzzogva kerülgettük egymást negyvennégy négyzetméteren. Hosszú hetek, hónapok kínlódása következett. Labor, belgyógyászat, vizsgálatok. Tályog. Ki kell vágni. Rutinműtét. Segítettél összepakolni a kórházi motyót, de nem éreztem rajtad az aggodalmat. Feladat ez is, amit teljesítened kell. Utálom a hálóinget, meg a fehér pamutbugyit, de valami belső kényszer folytán dédnagyanyám óta ezt kell viselni, ha orvoshoz vagy kórházba megy az ember. Te hazamentél, mielőtt még betoltak volna a műtőbe. Majd jössz, ígérted üresen. A műtőasztalon fekve figyeltem a sebészek gyöngyöző homlokát, láttam, hogy megpróbálták kimetszeni azt a tályogot, de felhasadt, és betűk peregtek ki belőle. Szétgurultak, az orvosok és a nővérek először próbálták összeszedni, de aztán azt vettem észre, hogy értelmes szavakat próbáltak meg kirakni belőlük. Közben én csöndben összevarrtam a hasfalamat, suta öltésekkel, sosem sem ment a hímzés, és még hatott a bódítószer, kértem elvitelre is, de nem adtak. A szemetek. Átvettem a véres köpenyt egy tisztára, de mielőtt visszacsoszogtam volna a kórterembe, a földön kuporgó egészségügyi személyzet válla fölött bekiabáltam, hogy te ostoba picsa. Felnéztek, mondtam bocsánat, nem önöknek mondtam, csak azt még nem rakták ki, nekem megvan az összes szó és kifejezés, amit ezekből, még emlékszem.

A zárójelentést már a kórtermi ágyamban olvastam, az állt benne, egy betokosodott, elgennyesedett tüske volt. A kakaó rászáradt a pléhbögre peremére, amíg a műtőben voltam. Akkor jutottál először eszembe megint. Újra szúrni kezdett a hasam.

 

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – A piros szín manipulálói)

Kéthold süt szemembe

 

Beestem a Napba, felhő voltam és fűzöld. Sütöttünk a Nappal, jól van, egy napig kibírom, gondoltam, de nem.

Fáradt Nap volt a Nap, én meg súlyos felhő. Nyomtuk az eget sötétre, vakra. Feketeég volt a kékég, örvénylő.

Kerekhold sütött a Napra, nem megyünk le, láttam, de meddig? Nem mentek? Nézett a Hold. Az éjszakai felhők.

Sorban hulltak a nappali felhők tóba, folyóba. Fűre, lombra, kőre, tetőre. Beestem a Napba! Néztem a Kerekholdra fehéren.

Ó, bárcsak tóba, folyóba! Néztem a sárga halak piros pikkelyein a fények zöldjét. Kavicsok pettyeit, levelek suhogó rajzát.

Nap kélt, emelkedett az égre. Másiknap, néztük. Nézett. Sütöttünk a Másiknappal, kétnapig kibírom, gondoltam,

de nem. És a Nappal maradtam, mikor a Hold kélt, a Másiknap lehullott, gurulva, kihűlve. Ahogy záporozva zuhantak a nappali

felhők.

2022. 05. 12. 19:56
Vidracco (Damanhur), Piemont, Olaszország

 

EGYIK-MÁSIK
1. Bevilágítani egymásba
2. Hol a Nap
3. sebet mosott rá
4. Esőben kereste
5. eső régi hangja
6. Vigyem magam
7. Másikfelé szavak
8. Kéthold süt szemembe
9. Kitalált szavak nyelve
10. Szavunk egymás felé
11. Ahogy Holdra nehezedik felhő
12. Amikor jól
13. Vele tartsak vagy tőle?

(Illusztráció: Jaime Barks: Paradise in Real; Mike Lathrop: Clover Point)

Egy steril ember

Érzem, hogy a szombat reggeli napsütés melegíti a szemhéjamat. Pislogok egy keveset, próbálom nyitva tartani a szemem. Ez azok közé a reggelek közé tartozik, amikor olyan jót alszik az ember, hogy enyhe fejfájással ébred. Lehúzom a telefonom a töltőről, s hunyorogva olvasom a tegnap éjjel érkezett üzeneteimet. Nem sok volt, csupán pár hibabejelentés az albérlőktől. Gyorsan reagáltam is rájuk, aztán videókat nézegettem. Már lassan egy órája próbálok kikelni az ágyból, de hétvégén mindig olyan lassan telik az idő, soha nem tudom lekötni magam. Nem mintha hétköznap tudnám. A lakásom és a ruhatáram megszállott tökéletesítésébe már belefáradtam, célokat akarok kergetni, mint a barátaim, akik soha nem érnek rá.
Ekkor pattan ki a fejemből egy gondolat. Angolt kellene tanulni. Ugyan elboldogulok nyelvtudás nélkül is, de kétségtelenül jól jönne ha folyékonyan beszélném, külföldi érdeklődőkkel is könnyebben szót értenék.
Felütöm a laptopomat és tanfolyamok után kutatok. Szerencsére találok is egy nyelviskolát, épp a mai napra hirdet nyílt napot, este hatra. Gondoltam egy kis kocsikázást is csempészek a napomba, mielőtt oda vezetne az utam, beautózom a Pilis dombjait. Az ilyesmi jól kikapcsol és utána tökéletesen tudok fókuszálni huzamosabb ideig.
A mai relaxációmat azonban egy holló szabotálja. Már a nyelviskola felé tartok, amikor nagy huppanást hallok a bal fülemmel, s a szemem sarkában egy nagy fekete folt jelenik meg. Ösztönből elrántom a kormányt, az autóm megcsúszik a nedves úton, de szerencsére meg tudok állni. Az ablakra pillantok és egy nagy vérfoltot látok, aminek közepén egy fekete folt sötétlik, körülötte nedves tollakkal. Erre nem számítottam. Utamat folytatom tovább, egy benzinkutat is útba ejtek, ahol a magam kínos ügyetlenségével először egy fogpiszkálóval próbálom eltávolítani a szétkenődött madár holttestének nagyobb darabjait, mielőtt nekiesnék az ablakpucoló kefével. Természetesen magamhoz híven sikerül a cipőmre pöckölni a madár vértől ragadó csőrét, amit próbálok minél diszkrétebben lerugdosni róla. Közben a pénztáros kissé érdekes arcberendezéssel figyeli, ahogyan árnyék boxolok a kút mellett. A művelet után gyorsan visszaülök a kocsiba és a nyílt napra igyekezek.
Az óra előtt negyed órával érkezek. A recepciós szól, hogy addig nyugodtan üljek be a tanterembe. Óvatosan be somfordálok a szobába. Először kíváncsi szemekkel körbe pásztázom a falakat, asztalokat, székeket és egyéb bútorokat. A szagokat is analizálom. Mosoly ül ki a szám sarkára, jó hangulatot áraszt a hely, a falakon olvasható “élni, nevetni, szeretni” és hasonló feliratoktól eltekintve. Az ötödik emeleten vagyunk, a teremből egy kellemes kis tetőterasz nyílik, az ajtaja is nyitva. Szép tavaszi idő van. Az óra háromnegyed hat-ot mutat, a nap lemenő sugarai melegítik a termet. A mosolyt gyorsan le is törli az arcomról egy hollófészek, amit az az egyik szemközti villanyoszlopon pillantok meg. Legalább tanulni hagyjatok már! Gondoltam…
A teremben rajtam kívül ketten vannak, két középkorú hölgy. Köszöntjük egymást, s egy rövid small talk-ot is megejtünk. Rokonszenvesek…
Két perc múlva hat óra, elkezdenek özönleni az emberek. A terem gyorsan meg is telik, különböző arcok foglalják el a helyeket. Szokásomhoz híven végigfuttatom rajtuk a szemem, s elgondolkodok, vajon ki min mehet épp keresztül az életében az arckifejezése és az egész energiája alapján. Ennek nem érek a végére, ugyanis másodperc pontosan hat órakor, belép a terembe egy különös alak.
– Jó napot kívánok! Mondja csak…
–  Jó estét! – válaszol mindenki, és tekintetüket visszaszegezik a telefonjukra.
Az arcberendezése különösen egységes és szimmetrikus. Mintha egy viasz figura lenne. A haja barna, tökéletesen vasalt. Szemöldöke is barna. Szeme szúrós világoskék, nem illik sem az arcához, sem a haja színéhez. Olyan, mintha utólag megváltoztatta volna a szeme színét, valamilyen puccos magánklinikán. Az arckifejezése arra enged következtetni, hogy a kezelés után sírva fakadhatott, benzintemető terepjárójának visszapillantó tükrébe tekintve.
Azta, gondoltam.
Olyan mereven ül az asztalfőnél, hogy képes lenne egy ceruzát is kibalanszírozni feje búbján. Szemét nem mozdítja, a tanár érkezéséig a tábla kellős közepét bámulja egyenes nyakkal.
Testalkata rendkívül vékony, az anorexia határait súrolja. Vakond szürke kasmírpulóvert visel, szűk fekete farmernadrággal, s comb fölé érő tűsarkú csizmával.
Közben eszébe jut, nem akasztotta fel kabátját, s nem vette elő jegyzetfüzetét. Lassan feláll, kiegyengeti a gyűrődéseket felsőjén. Mintha a kifutón menne végig, mérges tekintetet szegez a fogasra, míg odaér. Felakasztja fekete gyapjú kabátját, táskáját leteszi a kanapéra, feléje hajol, majd szisztematikusan egymásra pakolja különféle jegyzetfüzeteit majd öt különböző színű filctollat. Végül egy kék golyóstoll is kerül a kupac tetejére. Megismétli a sétát, kihúzza a széket, majd óvatosan helyet foglal. Az egész egy aprólékos procedúra volt.
A tanár belép a terembe, hatalmas életkedvvel üdvözli tanulóit. Pár viccet is el lő, néhányan óvatosan kacagnak, mások csendben figyelnek.
– Üdvözlök mindenkit szeretettel, a középszintű kurzusunkon, először is fussunk egy bemutatkozó kört.
Mindenki mond pár dolgot magáról, melyik városban él, mit csinál, csak a szokásos.
A görcsös hölgyre esik a sor.
– Hollós Angéla vagyok, Budapesten élek és biobolt-üzletláncom van, valamint vitaminnagykereskedést üzemeltetek.
Angéla értetlenül néz rám, nem érti miért lesem üveges tekintettel.
– Ennyit tudok mondani magamról.
Elmosolyodik, s átadja a szót a tanárnak. Fura mosoly volt, a szeme nem követte a mimikáját.
Körülbelül az óra felénél járunk, Angéla lefordul a székről. A többiek gyorsan odaugranak hozzá.
– Eszméletlen! Valaki gyorsan hívjon mentőt! –  szól az egyik résztvevő.
Negyed órával később megérkeznek a mentők, de már nem tudják megmenteni.
–  A halál időpontja tizenkilenc óra hét perc. Kérem, most mindenki hagyja el a termet! –  mondja a mentős.
Üres tekintettel és összerándult testtartással araszolnak ki a teremből. Én vagyok az utolsó a sorban. Már a főbejárathoz érek, amikor gyanúsan ismerős puffanást hallok a hátam mögött.

A teljesség igényével

 

In medias rés, de akkortól tolmácsolom gondolatait, amikor már kezdeni vélt megvilágosodni. Bár amondó vagyok, először kerüljünk tisztába saját magukkal, majd azon keresztül vele, talán már az önismerethez sem nélkülözhetjük. Ugyanis ki más tűnődött volna rajta, hogy akár az Exodusból mint a bibliai Kivonulás könyvéből, akár az angol exit szóból ismert előtaggal kezdődik a bennünket jelző is?! A szó, mely azonban korántsem merül ki holmi száraz etimológiában: existentiaként ugyanis valóban kifelé vágyakozunk, konstatálta, hogy abbéli irányultságunkban nyerjük el önmagunkat. A sistoról sem feledkezett ám meg, hiába húzták ki alóla is a talajt, melyen állhatott volna.

Immár, mintha egy próbát kellett volna kiállnia, amennyiben úgy érezte, készülő disszertációjának egy kósza fejezetét sem írhatja minderről: azzal ugyanis, ha bezárkózna, hogy háborítatlan nyugalomban fejtegesse mindazt, ami fenti belátásából következik, elárulná azt. Bár legkésőbb ekkor kellett volna lábával hátralöknie magát a gurulószékkel, hogy végül lakásából is kipenderedjen, tollával mégiscsak megragadta a lehetőséget, hogy kibontsa ezt a… Mit ezt a? A témát. Mentségére szóljon, magában beszélő szája csupán valami prózaféleségre állt, annak megírása pedig aligha igényel bántóan hosszú és merev elzárkózást! Ezekről a jelzőkről hirtelen eszébe jutott az egyéb asszociációkat érdemlő lány, akit megírni egyszerre érzett úgy a legtöbbnek, mint a legkevesebbnek, amit érdemel.

Ott még viszont nem tartott. Elvégre ötlete sem volt, mi lehet fontosabb az önnön létéhez viszonyulni leginkább képes élőlény, vagyis ő, mármint az ember mint olyan közérzeténél. Ez utóbbi szót sem vélte kevésbé árulkodónak az egzisztenciánál: a lehető legtágabb gondolati mező e pontján látott mindent összefutni, még valami istent is, akiről úgy vélte, tán akkor is futkorászhat, ha nem görögként teszi az Olümposz tetején.

Az egzisztencia közérzete bőven megért hát számára egy misét, melyen padtársa sem csak exköz számára, hogy a békejobb nyújtására szolgáljon áldozás előtt. Legfeljebb a túloldalán ülő használhatja ki erre, vele azonban nem járatják a bolondját sem az individualizmus századok előtt felkent papjai, sem a simlis újmegváltók, de még az óvatlanok sem, akiknek előbbiek még félre is citálják az elsőként említettek füveskönyvekbe egyébként sem méltó sorait. Most már jól látta, hogy befelé csakis kifelé vezethet útja.

Mindez egy korábban megírt gondolatában is megerősítette, melyet a biztonság kedvéért ugyancsak prózában firtatott inkább, ha legalább annak elment, mintsem, hogy szakavatottak szeme elé szánta volna. A látszat ellenére a közeg helyes megválasztása ellenben mit sem jelentett nála arra nézve, mennyire biztos magában: inkább a szó bizonyult olyannak, mint amilyen az élet: ott tört utat magának, ahol tudott.

Így is csak falnak irkált művei közül az is példája volt ennek, amelyikben tehát kifejtette hőse, ugyan lét a különböző dolgai olyannyira feltételezik egymást, hogy tulajdonképpen azok mindegyike paradox, maga a lét tárgyiasíthatatlan nem-dolgokként gyűjti egybe a mindeneket. Nem fért hát kétsége hozzá, hogy a lét egységet alkot. Hát még benne a szeretet, jegyezte le, paca ide-oda e nyálas szóért. Eleitől fogva szófacsaró, de lassan az emberhez méltatlanul logikaivá is szegényedő gondolatmenetéből ekkor kiviláglott számára az a megnyugtató idea, hogy az egység kétségtelen kell legyen.

Úgy eredeti, mint nyelvtani hóbort értelmében vett kétségek nélkül, evidenciaként viszont méltatlanul olcsónak bizonyulna, fészkelődött székében. „A lét egységet… alkot.”, akadt fenn ekkor e korábbi mondatán, melyre véletlenül szökött fel a szeme. Hát még a minden is paradox? − mintha ezt sugallotta volna az ige folytonossága, de bárhogy is: ő a maga dolgával törődött, az érték óvadékául véve az érte folytatott küzdelmet.

Nincs mese, az érdemit bizony ki kell érdemelni. Először is, ki kell menni érte. Nem úgy, mint le tejért, de összeállni, mint a… Áh, nem is értette, miért kerítette hatalmába a nyelv, érdemi írandója úgyis kicsorbul rajta, állapította meg legalább annyira felszabadultan, mint csalódottan. Elzár, amikor tárgyiasít. A logikával együtt lerabolja a gondolkodást, döbbent rá, mielőtt összegyűrte jegyzeteit.

Inkább azt a gribedlis lányt keresné meg, merült fel benne, akivel nem is tudja, valóban összeállna-e és aki legfeljebb ki-beteljesülgetésében volt az exe, még, ha különbségeik fényében később lehetett volna szokásos értelemben is. „Csupa mosoly, csupa báj, / never say her ’good bye’!”, kezdte verselni nagy örömében, hogy bár nyelv által, de legalább olyat alkot, amilyet séta közben is lehet, arról, akiért hányt már fittyet a logikára.

 

(Illusztráció: Krebsz Áron – Az erdő mellkasa)