A szemek átlagosan tizenhetet pislognak percenként. Egy másik oldalon ez az érték tizenhat, egy harmadikon tizennyolc is lehet. Tizenhéttel számolva ez naponta 16320, évente közel 6 millió pislogást eredményez. Nyilvánvalóan merő pislogás az ember. Fokozott koncentráció, összpontosítás, éber figyelem következtében a pislogásszám lényegesen kevesebb. Nem bír, elfelejt, képtelen leereszkedni ilyenkor a szemhéj, becsukódni a szem. Figyelme tárgya nem hagyja. Másrészről a pislogással kiesett idő okán érzett kétségbeesés szorongathatja alkalom adtán a megfigyelőt, mintegy a figyelem folytonos fenntartására sarkallva. Újabb, korábban soha nem tapasztalt látnivalót ígérve, netán, és ez legalább olyan fontos, remélni sem mert, vagy nagyon is remélt, az esetleges előzményekből következő látványosságban bízva néz mereven maga elé bárki. A látnivaló általában egybeesik valami megértésével. A pislogás nemcsak hátráltatja, de veszélyezteti is azt. Nyomát vesztve valamilyen nélkülözhetetlen részletnek, a pislogás alatt meghiúsulhat, vagy ami gyakran még rosszabb: felismerhetően részleges marad. A pislogás kikapcsolásával, amit a megfigyelő sokáig nem vesz észre, a tudat a vizuális folyamatosságot biztosítja – semmi nem téveszthető szem elől, a megértés egyik alapfeltétele tehát adott. Lehet egyfolytában bámulni, érthetővé téve valamit, ami tulajdonképpen nincs ott. Esetenként azonban szúró fájdalom lép fel szemszárazság miatt, megszakítva ezzel a megfigyelést, kockáztatva az aktuális látnivaló megértésére irányuló kísérletet. Igen, valós probléma, pislogás nélkül kiszárad a szem. A héj fönnragad, a szemgolyó nyikorogva mozdul, kellemetlen érzés, valóban. A szemhéj egyenletes, körkörös dörzsölésével a kötőhártyára visszajuttatott folyadék, a könny enyhíti leggyorsabban a fájdalmat, vagy bármilyen szemkímélő szemcsepp. Neki a bal szeme az érzékenyebb, az szárad ki, majd könnyezik elsőként, azzal kacsint, kancsalít. Bal szemes – ha nincs még, lehetne ő ilyen. Kétbalszemes. Olyan, aki nem lát a szemétől. Elkalandozott, pedig már milyen jól értette.

Ilyesmire gondolni sem mer. Nem lesz baj, mindegyre hajtogatja, elragadóan magabiztos léptekkel haladva fölfelé az ormótlan márványlépcsőn. Komoly feltűnést keltve Hamupipőke tipeg hasonlóan derűsen a bálban, egy szerencsésebb kimenetelű történetben.
Vajon mennyi ideig visszhangzana a visítása? – még egy sikkantás is hosszú perceknek tetsző pillanatokig tart. Az ezt követő kuncogásával sincs ez másként. Mintha nem belőle jönnének ezek a hangok. Ezek szerint nem emlékszik a saját hangjára, pontosabban arra, hogy ilyeneket is tud; felszabadító érzés.
Az épület, tág teret kínálva Emi képzelgéseihez, egyszersmind könyvtárnyi irodalmat idézve, mozdulatlan csöndbe dermed. Nem nyílnak ajtók, nincsenek elképedt tekintetek, senki sem szólongatja. Nincs, akit halálra rémíthetne, ami igazán rémisztően hat.
Hogy lehet az, hogy sosem járt itt, és mégis felismeri a folyosó falára bekeretezve fölfüggesztett vízfestményen az elcsurgott vöröstől maszatos arcú, szőke kislányt. Kezében pöttyös labdával, válla fölött ívelő, a papír jelentős részét betakaró, citromsárga nappal a háta mögött, nyugodtan álldogál, egyúttal azt az eseményt is megörökítve, ahogy elsőként suta alkotójára mosolyog.
Ez csak egy dolog.
A társalgó méregzöld karosszékének párnája mellé becsúszva találnia kell egy katicás hajcsatot; íme. A kilincs mellett, a terebélyes, városra néző ablaküvegre lehelve korábbi, ujjbeggyel fölírt szó válik láthatóvá: most. Igen, valahonnan tudja mindezeket.
Azt is, hogy azonnal benyit ezen az ajtón; odabent elegáns iroda és a sötét íróasztal mögött öltönyös férfi várja. Udvarias, mosolyog, hellyel, kávéval, ásványvízzel, keksszel kínálja. Fecseg, szóval tartja, amíg kiszolgálja, aztán leül. Megigazítja zakója hajtókáját, jóllehet nincs rajta gyűrődés. Megigazítja szemüvegét, jóllehet nincs szeme.   Döntenie kell, nincs más megoldás.
Emi nem akar választani.
Akkor kénytelen lesz ő.
Arról hallani sem akar Emi.
Muszáj.
Kéri Emi, ne tegye.
Sajnálja, mondja a férfi, határozott. Mostantól Emi némuljon meg.

Kép: M. C. Escher

Játszódik Magyarország egyik vidéki városában, 2021 tavaszán

Egy napos hétfő délután

Mind a négyen feltették a maszkot. Hanna nyafogott: – Utálom, bepárásodik tőle a szemüvegem. Az anyja egy szúrós pillantással némította el. Bence, szokás szerint nem várva meg, míg nővére befejezi a mondatot, azt tudakolta, mennyi ideig fog tartani az ügyintézés, és vajon lesz-e mellékhelyiség a hivatalban. Keze közben a zsebében matatott, ellenőrizte az expedícióra magával hozott gumicukor-állományt. Ambrus lezárta az autót, és vállára vette a Magyar Pszichiátriai Társaság vándorgyűlését reklámozó textil szatyrot. Benne volt a gyerekek könyve, innivalója, valamint egy vaskos dosszié a különböző hivatalos iratokkal. Nagyon pontosan érkeztek. A lépcsőn nem állt egy lélek sem, Gerda meg is rémült: csak nincs még mindig ebédszünet? A biztonsági őr udvariasan nyitotta az ajtót: – Jó napot kívánok, milyen ügyben jöttek? Gerda hagyta Ambrust beszélni. Ha külföldön voltak, általában ő vitte a prímet, a férje valami megmagyarázhatatlan okból ódzkodott tőle, hogy idegen nyelven rendeljen az étteremben, kérjen segítséget a bolti eladótól, vagy intézzen bárhol bármilyen ügyet.

Most azonban Magyarországon kellett ügyet intézni, nem is keveset. Két külföldön született gyerek elkallódott magyar anyakönyvi kivonatát pótolni, számukra magyar személyi igazolványt, lakcímkártyát és adókártyát beszerezni nem egyszerű feladat rendes körülmények között sem. A helyzetet tovább nehezítették a járványügyi korlátozások, valamint az a tény, hogy a család mindössze a húsvéti szünidő két hetét tervezte idehaza eltölteni. Halasztást azonban nem tűr az ügy, a ház épül, be kell adni a bankhoz a hitel-igénylést. Gerda szívét melegség töltötte el már a gondolatra is, hogy közel húsz év után hazatérnek. Véget érnek a hónapokkal előre való utazás-szervezések, állandó csomagolások. Ha a nagymamánál akarnak ebédelni, elég lesz előző este szólni. Esetleg két nappal korábban. Lázmérés és kézfertőtlenítés után bebocsátást nyertek az előtérbe, és letelepedtek az ablak alatti puffokra. A helyiség tiszta és modern bútorokkal berendezett volt, nagy ablakokkal, a sarokban hatalmas fikusszal.

Ablak, kormányablak, egyablakos rendszer, ízlelgette Gerda a szavakat. Nyugaton ezt úgy mondják, one-stop-shop. Amikor mindent egy helyen lehet elintézni. Hirdetik is szép, színes videókkal a falra akasztott képernyőkön, hogy a járművel, jogosítvánnyal kapcsolatos ügyintézés is ide tartozik. Szerencse, hogy bevezették ezt a rendszert, így biztosan meglesznek az okmányok hamar. A hivatali ügyintézésektől általában nem volt jó kedve, ám ez eltörpülni látszott a megannyi teendő közepette. Eddig minden gördülékenyen alakult, az építkezés és az iskolákba beiratkozás is. Bence azonnal olvasni kezdett, már csak néhány oldal volt hátra a Kétévi vakációból. Hannának nem nagyon fűlött a foga az Egri csillagokhoz, de még nem akarta a tabletjét elővenni. Mostanában elég gyorsan lemerül, kímélni kell az akkut, jól jön majd még egy kicsit később.

Kisvártatva a hármas ablakhoz léphettek. A gyerekek elfoglalták az ügyintéző asztala előtt álló két széket, így a szülők állva maradtak mögöttük. Filigrán hölgy nézett szembe velük, biztatóan mosolyogva. Ambrus vidáman és jól felépítve adta elő a meglehetősen hosszú történetet az elkallódott kivonatokról, a CSOK igényléshez beszerzendő okmányokról és a fojtogató határidőkről. A nagy monológban kissé ki is melegedett, ezért kibújt a kötött pulóveréből, és azt akkurátusan a Hanna által elfoglalt szék támlájára terítette. Gerda ezalatt lendületesen szedte elő és csúsztatta be a kis résen át a hölgy elé a birtokukban lévő iratokat. Bence a haját turkálta, félig még öntudatlanul, lélekben már készült a hamarosan sorra kerülő fényképezkedésre.

Azonban amikor Ambrus odáig jutott a magyarázatban, hogy nem tudnak születési anyakönyvi kivonatot bemutatni, rövid úton kiderült: annak hiányában lehetetlen továbblépni, és ezen nem változtat az érvényes magyar útlevél megléte sem. Dolguk végezetlenül, sebesen távoztak hát, és a helyi anyakönyvvezető felé vették az irányt, a kérdéses okmányok beszerzése végett. Gerda a férje arcát fürkészte, és mivel azt továbbra is megnyugtatóan vidámnak látta, megnyugodott ő is. Így ment ez rendszerint, már vagy huszonöt éve. A Főtéren a korlátozások ellenére is nyitva voltak a fagylaltozók, így okvetlenül be kellett térniük egy gombóc sós karamellára, amit a közeli templom körül sétálgatva fogyasztottak el. Gerda szemügyre vette a könyvesbolt kirakatát is. Jó néhány kötet érdemes lenne megvásárlásra, amint kinyithatnak az üzletek. Ambrus eközben a szemközti ház lábazatán lévő díszkő burkolatot tanulmányozta. Mutatós megoldás, de a miénk ennél különlegesebb lesz, állapította meg magában elégedetten. Ragyogott a nap, Húsvét előtti boldog várakozás úszkált a levegőben.

Két nappal később, egy hűvös szerda délelőtt

Gerda idegesen kotorászott a táskájában rágógumi után. Rendkívül praktikus darab, kis zseb, nagy zseb, kívül, belül, csak éppen azt nem találni, amire a legsürgősebben szüksége van. Persze lehet, hogy a gyerekek fogyasztották el az utolsó szemet is. Igaz, akkor legalább az üres csomagot megtalálná, a szemetet nem szokták maguk után eltüntetni. Régi rossz szokása volt, hogy az ajkát harapdálta, és minél inkább belejött, annál nehezebben tudta abbahagyni. A körömrágásról már alsóban leszokott, helyette jött ez az átkozott ajakrágcsálás. Nehéz tenni ellene, az embernek a saját szája, benne a fogaival mindig kéznél van, egy kis képzavarral élve. Nemcsak sebes lesz belül, de a kívülállók hülyének nézik, olyan fintorba torzul az arc, mintha szélütött lenne. Csakhogy, ez most a maszk miatt nem látszik. Akkor még nagyobb a kísértés. Egy fogpiszkáló kellene, vagy legalább egy rágógumi. – Megnéznéd még egyszer, hogy nem jött-e meg az a nyamvadt email? – fordult Ambrushoz, aki ezalatt ügyesen bemanőverezte a karcsúnak éppen nem nevezhető Ford Galaxy-t a hivatal parkolójában magasodó gesztenyefa árnyékába. Kiszálltak, Ambrus végigpörgette a telefonján a leveleit, majd reményvesztett arckifejezéssel csúsztatta a készüléket a farmerja zsebébe.

Ugyanaz a bajuszos biztonsági őr volt szolgálatban, mint két nappal ezelőtti ittjártukkor. A bajuszt látni nem lehetett ugyan a maszk alatt, de Gerda tudta, hogy bajusza van. Nem lehetett másként. – Friedmann Klárához jöttünk, meg volt beszélve fél tizenkettőre, már jártunk itt hétfőn. Lázmérés és kézfertőtlenítés következett, protokoll szerint. – Kedves Klára, most csak azért jöttünk, hogy jelezzük: ne várjanak ránk a megbeszélt időpontban, ugyanis tegnapelőtt az anyakönyvi hivatalban nem jártunk sikerrel. – Ambrus erőfeszítést tett, hogy a maszkban is tagoltan és jól érthetően beszéljen. – Amíg a pár éve létrehozott elektronikus rendszerbe át nem vezetik a gyerekeket, addig a hölgy nem tud nekünk másolatot kiadni. Az elektronikus rendszert pedig Pesten kezelik. Beszéltünk velük telefonon, írtunk nekik emailt, kifejtve a sürgősség okát, azonban egészen mostanáig nem kaptunk választ. A gyerekeket ezért most nem is hoztuk magunkkal. Az ügyintéző hátrébb csúszott székével a plexi fal mögött, és szemüvegét levéve megdörzsölte a halántékát. Gerda hallani vélte, hogy sóhajt, és emberi együttérzést látott a szemében.

– Gyuri, engedj be néhány ügyfelet, ennyien nem várakozhatnak egyszerre az előtérben – a kék blézeres irodavezető hangja fáradtan csengett. Két ablakkal odébb négyévesforma fiúcska nyűglődött a széken, türelmetlenkedett, míg az édesanyját fényképezték a terem végében. Az elébe tett képeskönyv szemmel láthatólag egy csöppet sem érdekelte, a csuklós busz, amit az imént még fel-alá tologatott az asztalon, épp leesett a földre, az iratkupac tetején heverő színes szövegkiemelőt pedig nem sikerült megkaparintania.

Ambrus megérezte a telefon rezgését, rápillantott a képernyőre, majd egyszerre fordult a feleségéhez és az ügyintézőhöz. Kicsit olyan képet vágott, mint aki nem hiszi, hogy április közepén havazhat. – Most jött meg a központi hivataltól az email, bekerültek a gyerekek az elektronikus nyilvántartásba. Gerda szíve hevesebben kezdett dobogni, Friedmann Klára arca pedig felderült, és a szolgálatkész hivatalnokokra jellemző lelkesedéssel sorjázta a tennivalókat. – Akkor most el kellene menniük a városközpontba az anyakönyvi kivonatokért, és a gyerekekkel együtt visszajönni. Meg tudják oldani egy félórán belül? Nekem egyig tart a munkaidőm. A házaspár összenézett, gyors fejszámolást végeztek magukban mindketten, majd bólintottak.

Te vezess, tegyél ki a hivatalnál, menj fel a gyerekekért, addig megszerzem a papírokat, és a visszaúton felvesztek – katonai vezetőket megszégyenítő határozottsággal pattogtak Ambrus szájából a vezényszavak. Gerda már a harmadik pirosnál ácsorgott, magában sziszegve a rosszul összehangolt lámpák miatt, amikor megszólalt a telefonja. – Nálad maradt a személyim, légy szíves azonnal fényképezd le és küldd át a telefonomra. A férje hangja feszült volt, és a szokásosnál erősebb. Amint lehetősége nyílt rá, félrehúzódott. Nem állította le a motort, de a féken tartotta a lábát, el ne induljon idejekorán. Miután megvolt a másolat küldésével, tárcsázta az anyját: – Úgy alakult, hogy be kell jönniük a gyerekeknek is, öt perc múlva odaérek értük, gyertek a kapuhoz. – Még nem fejeztük be a sakkpartit – hallatszott a háttérből Bence méltatlankodása.

Mire visszaértek a főútra, Ambrus már velük szembe sétált, diadalmasan lobogtatva a frissiben beszerzett – mondhatni, még meleg – születési anyakönyvi kivonatokat. A hivatal lépcsőjén addigra jókora sor kígyózott. A biztonsági őr sehol. A levegő kezdett megtelni nyugtalansággal, és talán koronavírussal is. – Elnézést, hogy előre megyünk, de megbeszélt időpontunk van, és ma már másodszor jövünk. – Gerda jóhiszeműen magyarázkodott a feldúltan rámeredő, mackónadrágos férfinak. Hálásan tekintett a felbukkanó Gyurira, szinte barátként üdvözölte. Az őr beengedte a családot, útját állva a mackónadrágosnak.

Az elkövetkező két és fél óra alatt Gerda megfeledkezett arról, hogy általában fél óránként szokott inni, és óránként mosdóba menni. Angyali türelemmel ült, mintha csak filmet nézne, peregtek előtte az események: Friedmann Klára áttanulmányozta a számtalan dokumentumot, gépelt, nyomtatott, rubrikákat töltögetett, kiadta ellenőrzésre, majd kijavította az első körben vétett hibákat, lefényképezte a gyerekeket, újra gépelt és újra nyomtatott. Ha elakadt, egyeztetett két másik kolléganőjével, egy esetben pedig telefonos segítséget is igénybe vett. Különös módon Bencének sem jutott eszébe a mosdó, holott máskor nehezen birkózik meg az életnek eme kihívásával. Most kizárólag amiatt fejezte ki nemtetszését, hogy tizenkettedik életévének betöltése előtt nem írhatja alá saját kezűleg a személyi igazolványát. Amikor a különleges vonalvezetésű faliórán a kismutató félúton járt a kettes és a hármas között, Friedmann Klára kiadta az elkészült lakcímkártyákat és a személyi igazolványt igénylő lapok másolatát. – Az okmányokat és az adókártyákat postán fogják kézbesíteni, valószínűleg egy bő hétbe is beletelik. A házaspár hálálkodását hallva heherészve hozzátette: Ugyan, nem probléma ez a kis túlóra, a gyerek addig otthon nem ebédelt, de hát nem kell mindig enni, nem igaz?

Szabadlábra lettek helyezve. Kicsit fáradtan, de bizakodva tértek haza, várakozással tekintve a családi programok elé. A bő hét egy szempillantás alatt eltelik majd, van addig is más intéznivaló – Gerda melegen és támogatóan szorította meg Ambrus kezét.

Nyolc nappal később, egy hófúvásos, jégdarával tarkított csütörtökön

Ambrus úgy körözött a nappaliban, mint egy távirányítójával kapcsolatot vesztett drón. Dühös szusszanással lökte le a telefont az asztalra, hogy fél perc múltán újra felemelje, és tárcsázzon egy másik számot. Végre sikerült eljutnia egy ügyintézőig. – Tehát az adószám már létezik a rendszerben, de telefonon nem tudja megmondani. Volna szíves felvilágosítani, hogy miért nem? Hiszen az ügyfélkapun keresztül hívtam, azonosítottam magamat a rendszerben, következésképpen látható, hogy én vagyok a gyerek apja. Nem látható? Tényleg, csak az anyja neve van nyilvántartva az elektronikus rendszerben. Akkor megkérem a feleségemet, hogy ő telefonáljon. – Gerda ekkor lépett be, kezében a Hanna pulóverével. Fintorogva szaglászta – jó erős istállószaga van, mehet a mosásba. Már nyúlt a telefonért, de a férje hangja megállította. – A gyerek anyjának sem mondják meg telefonon? Akkor mit javasol? Csak személyesen? Covid idején? – az utolsó kérdést már inkább csak magában hörögte.

– Na, megvan végre az az adószám, vagy micsoda? Holnap is mehetek lovagolni? Mert most Klári is tudna jönni, szóval jobb lenne együtt. Ugye, nem kell még egyszer a hivatalba menni? – Hanna, a hidegtől kissé kipirult arccal, egy marék jégdarát tartva a kezében futott be a teraszról, és egy szuszra hadarta el az összes kérdést. Közben azon igyekezett, hogy a jégdarát, mielőtt még megolvadna, eljuttassa a fotelban ülő testvére nyakába.

Ambrus újra tárcsázott, majd várt. Folytatta a körözést, ami Gerdát annyira idegesítette, hogy inkább a mosógép bepakolása mellett döntött. Aggodalommal töltötte el a gondolat, hogy az eredetileg tervezett két hétnél tovább is itt kell állomásozniuk, pusztán a hivatalok szervezetlensége miatt. A kormányhivatal helyi irodája elküldte őket az önkormányzathoz, az anyakönyvvezetőhöz, aki viszont visszautalta az ügyet a kormányhivatalhoz, ezúttal a központba. Akkor voltaképpen hány ablakos ez a rendszer és melyik ablakot fogják kitárni előttük, ha egyáltalán? Mikor visszaért a nappaliba, Hanna éppen a nagymamát tájékoztatta csevegő hangnemben: – Három nap múlva lesz a költészet napja, amit József Attila születésnapján ünneplünk. Hétfőre Ibi néni szabadon választott verset adott fel, szerintem én József Attilától fogok valamit megtanulni, csak még nem tudom, hogy mit.

– Talán emlékszik ránk, múlt héten hosszasan időztünk Önnél. Igen, a gyerekekkel. Bocsásson meg, hogy zavarom, de sürgősen szeretnék egy időpontot kérni, mert az imént a központi telefonszámon azt a tájékoztatást kaptam, hogy már elkészült a gyerekek adókártyája, látható is a szám a nyilvántartásban, de nem adják ki, csak személyesen. Ha adóügyben foglalok időpontot, akkor meg kell adnom az adószámomat? De csak a sajátomat tudom megadni, hiszen a gyerekét még nem kaptam meg. Éppen ezért telefonálok. A gyerek nem telefonálhat, mert kiskorú, nincs ügyfélkapuja sem. Nem tudok akkor időpontot foglalni?… A saját nevemre nem lehet?… Értem… Köszönöm…

„édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!” – ez a vers jó lesz, Mama! – csilingelt fel Hanna hangja a kezében tartott verseskötet fölött. Örömében még tapsolt is. 81 forint volt a könyv eredeti ára a hátoldalra nyomtatva, valamikor a hetvenes években, de tavaly vették antikváriumban. Már nem akarták magukkal vinni, tudván, hogy hamarosan itthon lesznek.

Gerda mozdulatlanul állt, az ablakon át kinézett a jégdarától fehérlő kertre, a kert fölött pedig tovább, a főút irányába. Ott van a hivatal is, azok között az épületek között. „édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!” – suttogta maga elé, üresedő tekintettel, és hideg kezével még mindig az istállószagú pulóvert szorongatta, amit gondolataiba merülve végül elfelejtett berakni a mosógépbe.

Dermesztő hideg éjszaka volt, a januári holdvilág sápadt fénye szikrázott a fagyos havon. Az öreg vadőr az órájára pillantott, negyed tizenegy volt. Nem baj – gondolta magában –, majd holnap később jövök ki. Ilyen tájt már nem jön a vad, ezért a férfi csalódottan hazafele vette az útját. A ház mintegy félórányi járásra volt az út szélén. Az öreg cserépkályhában még estéről maradt annyi parázs, amire csak egy kis száraz gyújtóst kellett rátenni, és máris lobogott a tűz. Megéhezett az erdőt járva, elővette a megmaradt pörköltet, fölmelegítette, és megvacsorázott. Evés után végigdőlt az ágyán, hogy kinyújtóztassa megfáradt végtagjait. Az óra mutatója már éjfél felé járt, amikor elaludt.

Az erdő csöndes volt csak itt-ott hallatszott egy-egy faág reccsenése. Minden fázott a nagy hidegben, dideregtek a fák, és még talán a levegő is megfagyott. A környéken minden csendes volt, pihent a táj, az erdő és a vadőr is. Egyvalaki viszont nagyon is ébren volt, ennek a valakinek a nagy hideg sem ártott, testét megvédte a serte alatt lapuló pihés szőrzete, no meg a vastag zsírréteg. Az öreg kant jól ismerték a környéken, több gyümölcsösben és veteményesben is tiszteletét tette már, hogy hatalmas agyarával és igen kemény orrával kitúrja a fiatal almafákat, amit a gazdák ültettek, és azokból lakmározzon. Már két éve tudtak a létezéséről, de eddig nem voltak képesek kézre keríteni. Nagyon óvatos állat volt. A Máramarosi havasokból járt át az Avas-hegységbe, annak is az északkeleti részébe. Késő éjszaka jött, hiszen nagy távolságot kellett megtennie, és dolga végeztével hajnaltájt el is vonult a nappali pihenőhelyére. Sosem járt egy csapáson, sosem távozott ugyanazon az útvonalon, amelyiken érkezett. Éppen ezért volt nehéz elcsípni. Ezen az éjszakán is későn érkezett, és már pitymallat előtt eltűnt, de véletlenül sem azon a válton jött, ahol a vadőr várta. A kis vadászházban a cserépkályha lassan kezdett kihűlni, már jó ideje nem volt, aki fát tegyen a tűzre, és így hajnaltájt a hideg méginkább megmutatta az erejét. A vadőr arra ébredt, hogy fázik. Felült az ágyon. Az órájára nézett, mindjárt fél hat.

– Jól  elbóbiskoltam – gondolta magában, és följebb húzta az asztalon pislákoló petróleumlámpát. Rágyújtott egy cigarettára. Ráérek még – gondolta magában, és nyugodtan pöfékelt tovább, közben azon tűnődött – vajon megjárta-e és vajon milyen tájt. Nagyon szégyenletes dolog a gazdák és a főnökei előtt is, hogy nem tud elbánni egy vaddisznóval, ami annyi kárt okozott. Hiszen, ha azok tudnák – duzzogott magában –, hogy ez nem egy közönséges disznó, ez egy hatalmas és nagyon okos vadkan – gondolta.
No, de nem baj, ma pontot tesz a dolog végére, ma addig  marad kint, amíg ki nem várja, ha közben megfagy is.

A reggelizés alatt eldöntötte, hogy körbejárja az egész területet, és ott fog lesben állni, ahol már rég nem járt a kan. Miután mindent elrendezett a kunyhóban, még a cserépkályha tűzterét is megpakolta, elindult a felderítő útjára. Mikor kilépett a vadászházból, érezte, hogy a hó már nem annyira fagyos, nem annyira ropogós, mint az éjjel. Enyhül az idő – gondolta és elindult a szokásos körútjára. Délfelé valóban megenyhült az idő, fátyolfelhős lett az ég. Havazni fog – gondolta –, de ez neki csak jót jelent, mivel jobban fogja bírni az éjszakai lest. Területe legtávolibb részét kereste fel, ami egy szép fenyves és vegyes erdő volt. Tudta, hogy amikor havazik, a nagyobb vad szereti a fenyőfák védettségét, és ezen a helyen volt egy pompás, még a nyár folyamán összetákolt magasles. Ezt a nézte ki magának éjszakára. Lerakta cókmókját, és fenyőágakkal kibélelte az építményt oldalról és alulról, hogy a lába se fázzon, még a tetejére is rakott, ha esetleg nagyobb havazás lenne az éjjel, biztonságban legyen. Dolga végezetével hazasietett kis tanyájára, a délutánt pihenéssel akarta tölteni, hogy bírja majd a virrasztást. Sokat nem pihenhetett, amire a vadászházhoz ért, délután fél kettő volt. Tüzet rakott, ebédet s egyben vacsorát is készített, hogy a lesen ne keljen vacakolni azzal sem. A termoszát megtöltötte forró teával, az biztos jót tesz az éjszaka folyamán. Mire mindezzel végzett, már két óra is elmúlott, de ő úgy döntött, hogy azért mégis ledől egy órácskára, ki kell pihennie a nap fáradalmait.

Nehezen tudott elaludni, amikor végre elnyomta az álom, a nagy kannal hadakozott.  Egy idő után úgy döntött, nem gyötri magát tovább, felült az ágyon, megnézte óráját: fél négyet mutatott. Épp ideje indulni, gondolta. Már erősen sötétedett, amire a magasleshez ért. Lassan mozgott, nehogy kiizzadjon, mert akkor megfázhat. Fölmászott, a szénával megtömött zsákot maga alá helyezte, a hátizsákot a termosszal maga mellé rakta, ezután megtöltötte drillingjén mind a három csövet. A jobb csőbe ólom töltényt, durva golyót helyezett, a balcsőbe durva sörétet, az alsó csőbe durva burkolatút rakott. Mire mindezzel végzett, korom sötét lett. Egyedül csak az ösztöneire hagyatkozhatott, meg a kevés világosságot adó hóra, de így is elég jól belátott egy 50 méter sugarú területet. Ez a világosság elég volt ahhoz, hogy a kellő időben biztosan célozhasson. Elkezdődött a hosszú bizonytalan várakozás.

Rágyújtott egy cigarettára, a fenyőfa ágai nem engedték kiszivárogni a füst szagát. A fenyves és a vegyes erdő között egy mély völgy terült el, ezt figyelte, innen remélte a ravasz vaddisznó felbukkanását. Október óta ezen a helyen nem járt a kan. Telt-múlt az idő, de semmilyen vadmozgás nem volt a környéken. Közben nagy pelyhekben megindult a hóesés, ami belepte a magaslesre felrakott fenyőágakat is. Zseblámpája segítségével megnézte az óráját, negyed tizenkettőt mutatott. Eközben a mély völgytől balra, a vegyes erdőben, mintha valami megmozdult volna. A vadőr megélénkült, az álom is kiment a szeméből, feszülten figyelt a mozgás irányába, valami biztosan mozgott, úgy tűnt, mintha a hegyoldal egy része csúszna alá. Nagyot dobbant a szíve, mikor kis idő után észrevette, hogy egy hatalmas disznó közelít felé. A nagy kan tolta maga előtt a havat a lassú mozgásával. A vadőr egyre izgatottabb lett, tisztában volt azzal, mit lát, és nagyon tartotta magát, hogy idő előtt ne lőjön. Készenlétbe helyezte a fegyverét, a felséges állatnak, ha tartja az irányt, néhány méternyire kell elmennie a magasles mellett.  Végtelenek tűnt a várakozás, de tudta, ha most elhibázza, soha többé nem lesz alkalma elkapni.  A vad egyre közelebb ért. Lassan, körültekintően, óvatosan, de közeledett. A férfi már a vállánál tartotta a fegyverét, mikor a nagy kan a rejtekhelyével egy irányba ért. Megállt, szimatolt, figyelt, valami nem tetszett neki. Ebben a pillanatban dördült el a drilling alsó golyós csöve, a vad összeesett, de abban a pillanatban fel is ugrott, mire megkapta a jobb cső tartalmát is. Ám az energia, ami egy ilyen hatalmas állatot hajt, még mindig működött, ezért a vadőr a balcső tartalmát is ráürítette, amitől végképp összeomlott. A vadász ösztönszerűen áttöltötte fegyverének mind a három csövet, de mivel látta, hogy a vad nem mozdul, visszaült a helyére és rágyújtott. Most érezte csak igazán az elmúlt percekben átélteteket, úgy érezte, mintha az egyik percben fázna, a másikban forróság öntené el a testét, és közben kissé remegett is. Ez volt ama bizonyos vadászláz, amit csak igazi, vérbeli vadász szokott érezni nagyritkán.

A cigaretta elszívása után lemászott a lesről, hogy közelebbről is megtekintse a hőn áhított remete kant, ami két éven keresztül annyi sok gondot és álmatlan éjszakát okozott neki. Odaérve a vadhoz felkattintotta a zseblámpáját, egy hatalmas állat hevert ő hóban, körötte véres katyvalék keveredett a természet fehérségével. Egyedül nem is bírta átfordítani, rekord nagyságú vaddisznó volt. Nagy volt az öröme, de mit kezdjen magában egy ilyen állattal? Úgy döntött, a töltényhüvelyeket és zsebkendőjét ráteszi a vadra, ily módon a róka, a farkas, vagy más ragadozók nem mennek a közelébe. Haza sietett a tanyára, azzal a tervvel, hogy holnap az erdészet kocsisával meg még néhány emberrel beviszik a tetemet a településre. Az éjszaka hátralévő részét már nyugodtabban, alvással töltötte. Másnap aztán minden úgy történt, ahogyan eltervezte. Az erdészet udvarán már tudtak az esetről, és mivel a kollégái közül sokan hallomásból ismerték a nagy kant, eljöttek megnézni, milyen is az valójában.  A főnökétől dicséretet kapott a jól végzett munkájáért. Az agyarak mérete elérte a 27 centimétert, ami rekord volt, de ő úgy döntött, hogy a trófea inkább a kis szobája falát ékesítse, mintsem kiállításokon vándoroljon. Amíg él, legalább emlékeztetni fogja a feszült várakozással töltött hideg éjszakákra, és különösen arra az egyre, amikor leterítette a hegyek királyát.

Néhány perccel 10 óra előtt szálltam le a sárga kombinóról a Corvin-negyed megállójánál. Tél volt, december eleje, adventi vasárnap, de sajnos hó sehol. Azért jöttem egyedül, mert Hildának megérkezett a lánya, aki ritkán jár templomba, megjegyzem, én sem túl gyakran, most is, főként az Osztováta karácsonyi koncertje miatt. Néhány pillanatra megálltam, hogy ismét megcsodáljam az Iparművészeti Múzeum kivételesen pazar épületét. Ez a tétovázás azt eredményezte, hogy elkéstem, hiába szaporáztam meg lépteimet. A nehéz kapun át jutottam be a tágas udvarra. Majdnem belebotlottam egy középkorú olasz férfiba. Nem tudom miért gondoltam olasznak, mert bár régies, de magyar öltözet volt rajta, talán mert a néhány méterrel odébb álló másik alak Giorgonak szólította. Ő is történelmi korokat idéző gúnyát viselt, határozottan tudtam, hogy germán, az akcentusából ítélve, talán sváb, de valószínűbb, hogy szász. Történészi ismereteim alapján úgy ítéltem, a XVI. század végén, illetve a XVII. század elején viseltek ily gúnyát komoly egyházi emberek Magyari-országon. Nem szeretek elkésni sehonnét, főként nem templomból, ezért kapóra jött számomra, hogy mögöttem sietett egy idősebb hölgy is. Gálánsan magam elé engedtem, így belépéskor főként rászegeződtek a kíváncsi tekintetek, miközben én gyorsan beosontam a hátsó padsorok egyikébe. Egy vendéglelkész beszélt a szószékről, mégpedig egy nő. A tordai ediktum, a dési egyezség, illetve a dícsőszentmártoni zsinat dacára, úgy hiszem, Dávid Ferenc, Heltai Gáspár, Egri Lukács, Bogáti Fazakas Miklós, Toroczkai Máté és társaik számára ez már túl sok lenne, mármint egy női lelkész, ahogy azt Báthori István fejedelem törvénye is kimondta, miszerint a reformáció befejeződött. Szerencsére e téren nem lett igaza a nagy államférfinak. A reformokra folyamatosan szükség van az élet minden terén, csak nem mindegy, hogy ezek a reformok hová vezetnek. A Báthoriak óta eltelt évszázadok alatt a fejlődés az unitárius egyházban sem állt meg. Sőt, állítom, hogy az egyetlen magyar alapítású felekezet, egyben az egyik leghaladóbb és legtoleránsabb. Ami nem kis dolog ebben az ál-toleráns világban, ahol már csak alig leplezetten folyik a vallásháború. A kereszténység a legüldözöttebb vallás, és még a tradicionálisan keresztény országokban is első számú közellenséggé tették. A mások, akik a másság védelmében üldöznek másokat, akik másképpen mások, mint ők és elvbarátaik. Eszembe jutott egy vicc, ami a Rákosi diktatúra idején született: Hogyan érjük el, hogy minél kevesebb ember járjon templomba? Hozzátok ki a keresztre feszített Jézust, és vigyétek be helyette Lenint! Ez persze kissé furcsán hangzik egy protestáns templomban, de mit számít, hogy római vagy görögkatolikus, református, evangélikus vagy unitárius, a templom Isten háza.  És nem allahé – szólalt meg váratlanul Mitracsek úr, aki a templom legtávolabbi sarkában ült és mindenre figyelve jegyzetelt. Tudósítást írt a Kárpátaljai Hírmondónak, az apropót az adta, hogy az Osztováta megzenésített versei között szerepelt a kárpátaljai Lengyel János néhány költeménye is.

            A lelkésznő a karácsonyi ünnep előtti várakozásról beszélt, a gyermeki áhítatról és a felnőttek gondjairól. Mert, sajnos a végletekig elanyagiasított világunkban, sok pénzbe kerül, hogy az emberek megfeleljenek a karácsonnyal szemben támasztott elvárásoknak, miközben néhány európai országban még az ünnep nevét is megváltoztatták, nemhogy a jelentését.

            – Bizony így vagyon ez, az keresztyén világ romlására! – szólalt meg mögöttem egy gondterhelt arcú, ötvenes évei végén járó atyafi. Az ő testét is régi korok sorsviselt gúnyája fedte. Sőt, a hátsó padsorokban, még vagy két tucat hozzá hasonló férfi ült. Egyesek némán, élénk figyelemmel kísérték a prédikációt, mások, meg is vitatták az elhangzottakat. Eszembe ötlött, hogy idén ünnepeljük a reformáció 500. évfordulóját, ezek a férfiak biztosan ezért öltötték magukra történelmi korok viseletét, és ezért beszélnek egymás között ódon magyarul. Lehet, hogy egyesek számára sértő anyanyelvünk ilyetén jelzője, most, amikor egyik neves budapesti-magyar énekesnő, a Kádár-korszak ünnepelt sztárja, egy interjúban azt találta mondani, hogy a magyar elfajzott nyelv. Jogos a felháborodás. Ám, ha meghalljuk egy csángó ember archaikus szavát, kicsit elgondolkodunk, mai nyelvünknek valóban vannak vadhajtásai, mert nem hallunk olyant, mint: pari, ubi, telcsi, pulcsi, i-pad, üccsi, bifidusz-eszenzisz. Mindig elkalandozok más tájakra. Ezért tartják az írókat, megjegyzem, nem alaptalanul, szórakozottnak. Magam vagyok rá az élő bizonyíték, de aki nyitott csatornákkal jár a világban, az információáradat sokszor rongálja meg a szenzorjait.  Találó, mármint korabeli öltözékekkel megidézni a történelmet, gondoltam és odabiccentettem az uraknak. Ezt látva, Felícián presbiter lépett oda hozzám és csak annyit mondott: Kedves vendégek Erdélyből! Kétszer jártam ott, először egy baráti házaspár kalauzolt Mátyás király ékes Kolozsvárán, már, ami maradt belőle, mióta a vlachok bitorolják. A korábban szólott férfiú mintha hallaná a gondolataimat, a város nevének elhangzásakor, nagyot sóhajtott.  Lelki szemei előtt felsejlett szülővárosa, a szülői ház, az édesapja, kinek jóvoltából, hírös külhoni iskolákban tanulhatott. Eszébe jutott a nap, amikor először szólt a hívekhez, akik már lerázták lelkükről a pápai igát, de még tapogatózva, botorkálva keresték az igaz utat a teremtőhöz. Szolid mosoly futott át arcán, azon kort idézte meg, mikor még jó János Zsigmond fejedelem kormányozta Tündérországot, bölcsen, türelmesen, korát alaposan megelőzve. Tanulmányaim során olvastam, hogy akkoron a hitviták nem csupán a tanult deákok és tudós püspökök kiváltsága volt, erről beszéltek a társadalom minden rétegében, csakúgy, mint napjainkban a fociról és a politikáról. Ahogy a 17. századi krónikás, jó Nagy Szabó Ferenc uram írja: „Akkori napokban hallottál volna egész Erdélyben minden helyeken a köznéptől sok esztelen disputatiót és pártolódást: falun, városon, étel-ital között, estve-reggel, éjjel és nappal a két religio, úgymint a calvinista és ariana religiokon valóktól disputálást hallottál volna”.

A múltjában bolyongó férfi ült a legközelebb hozzám, egyedül, társai hátrébb foglaltak helyett, látszott, hogy ez nem a kiközösítés, sokkal inkább a tisztelet távolságtartása. Az egyik vitázó kissé elragadtatta magát és hangosan próbálta alátámasztani igazát. Egy pillanatra a lelkésznő is odanézett, a teremben lévők többségével egyetemben, de nem zökkentette ki áhítattal telt állapotából sem ez, sem a szórványosan felhangzó gyereksírás.

Ferencet viszont visszarángatta a terembe Basilius István öblös hangja. Merengése alatt is figyelemmel kísérte a mögötte zajló vitát, most hirtelen felállt és hátra fordulva mondta: “Akiket Isten Lelke megvilágosított, nem szabad hallgatniok, sem az igazságot el nem rejthetik. Akkora a lélek ereje, hogy az emberi ész minden hamis leleményét megvetvén, csak azon célra törekszik, hogy Isten dicsősége terjedjen, az egyház épüljön!”

Közben Dávid Ferenc, mert most már biztosan felismertem, újra visszatért arra a síkra, ahol lelki szemei előtt életének mozgalmas jelenetei elevenedtek meg. Most vettem csak észre a csuklóin a rabvasak nyomát. A láncok régen az enyészeté lettek, de a püspök tanítása ma is élő, lüktető szívvel táplálja fogyóban lévő magyarjaink haza és nemzet-szeretetét. Nagyon fontos ez a magyart-próbáló időkben, amikor a Hibbant Néró és pártja azon magyarok ellen támad újra, akiket a balsors idegenbe szakított otthonra, oly közel, s mégis távol a maradék Magyarországtól. Amikor azt harsogja a böszme, hogy nincs semmi közünk Budapesthez, s ki Kolozsvárott, Kassán, Szabadkán, Beregszászon született, az legyen jó román, szlovák, szerb, ukrán! De ekkor, Ővári Benedek, aki izgalommal figyelte gondolataimat, felháborodottan kiáltotta: Galádság! Üzeném az cudar uraságnak, legyen ő elébb Pesten jó magyar!

–Látom, kend tanult deák – szólt hozzám Dávid Ferenc.

–Nem vagyok deák, az is Ferenc volt, én amolyan historiális literátus lennék.

–Az imént hallám, hogy egyházam pályázatot írt ki.

–Valóban, arra írtam ezt a rendhagyó novellát. Verssel is készültem, de nem vagyok valami ékes rímköltő. Na meg kevés időm volt, későn fedeztem fel a kiírást.

–Aztán miféle rigmust költött kend, felmondaná-é itt nékem?

–Hát persze, ha ily nevezetes ember kéri, csak a bíráló bizottságban ülő szakemberek meg ne hallják! – azzal elkezdtem szavalni.

Déva foglya

Hát felépült mégis
magos Déva vára,
meghozta gyümölcsét
Kelemenné vére hullása.

Ott áll most büszkén,
óvván Erdély népét,
elemészté derék Ferencet,
unitusok lelkészét.

Fejedelmi ukázzal
tették meg börtönévé,
Blandrata árulásának
ártatlan eszközévé.

…….

Ebben a pillanatban kinyílt a templom ajtaja és belépett a terembe az olasz férfi, akivel az udvaron majdnem összeütköztünk.

             Blandrata! – ugrottak talpra a püspök barátai. – Hogy merészel idejönni? Gazember! Áruló!

Dávid Ferenc jobb kezét felemelve csendesítette le társait. Nehéz pillantást vetett egykori barátjára, majd intett, nyugodtan foglaljon helyet. Blandrata mögött Ráv Mátyás is beosont a terembe, amit Beke Dániel püspök nem nézett jó szemmel. Első ámulatomból felocsúdva eszembe jutott, hogy ez mekkora szenzáció, ha ezt megírom, mind történészként, mind újságíróként nevet szerzek, ismert leszek. Előkaptam a fényképezőgépemet, hogy híven dokumentáljam a nem mindennapi történéseket. De hiába, egyetlen felvétel sem sikerült. Gyorsan szóltam Magdinak, hátha ő a kamerájával több eredményt ér el. De sajnos nem. Megértettem, hogy ez most nem a világi hívságról, a hírnévről, a földi dolgokról szól.

A lelkésznő Krisztus, a Fény, a Remény születéséről beszélt. Fájlalta, hogy mi, emberek, elfelejtettük, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. A szeretetben benne van a megbocsájtás is. Ekkor Dávid Ferenc felállt és lassan, de határozottan odalépett Blandratához és a jobbját nyújtotta felé. Amaz fátyolos szemekkel rázta meg barátja kezét, majd átölelte és azt mondta: Bocsáss meg nekem! …. Megbocsátok!

A templom közönsége elérzékenyült, megéreztük a szentlélek jelenlétét. A lelkésznő elégedetten bólintott, majd így fejezte be prédikációját: Ne legyünk XXI. századi Montaguk és Capuletek, legyünk inkább modernkori Dávid Ferencek és Blandrata Györgyök!

Az ezt követő koncert után elragadott a forgatag, odaköszöntem Katának és Zsoltéknak, de azt még láttam, amikor Beke Dániel odalép a megszeppent Ráv Mátyáshoz és Dávid Ferenc példáját követve, békejobbot nyújt neki. A helyi lelkész mindenkit meghívott a közösségi terembe, szeretet-vendégségre. A közösségi szobába az udvaron át lehet eljutni, én a történelmi vendégeket követve léptem az udvarra, ahol távolabb megpillantottam egy újabb prédikátort, aki nem jött be a templomba. Radeczki Bálint ment oda hozzá Péchi Simonhoz és barátságosan meginvitálta maguk közé. Sosem felejtem el ezt az élményt. Jó volt magyarnak lenni, jó volt embernek lenni itt, ebben az eldugott kis unitárius templomban, a béke és a szeretet csendes szigetén, alig pár méterre Közép-Európa legforgalmasabb körútjától. A szeretet csodákat tesz. A szeretet mindennap itt van közöttünk, csak a zajos információ özönben meghibásodnak a szenzoraink, és nem vagyunk képesek felismerni. Vagy mégis?

Képernyő előtt ül az egész család. Szombat este van, a közös tévézés ideje. Az egyik népszerű kereskedelmi csatorna akció-horror filmjét nézik, hol fellélegezve, hol pedig félelmükben, a szemüket eltakarva, a véres jelenetek láttán. Két kisebb gyermek is van a szobában, az egyik fiú nyolcéves lehet, míg a másik olyan tíz év körüli. Láthatóan könnyebben veszik a kegyetlen jelenetek okozta lelki izgalmat mint a szülők, hiszen ők csak ilyen filmeken nevelkednek, megszokták az erőszakot, a halál látványát. A videó- játékokban is azon versengenek, ki tud több ellenséget agyonlőni, lekaszabolni, szétrobbantani.
A film egy gonosz családról szól, véres dráma a javából. A kis család izgalommal kíséri figyelemmel, ahogy a női főszereplő démonná változik, letépi a saját gyereke fejét, amire az apa előhúz valahonnan egy géppisztolyt, és szakadatlan lövi a körötte röpködő boszorkányt. A még életben maradt nagyobbik testvér anyja védelmére siet, az apja mögé kerül, és egy fejszével kettéhasítja a fejét. Az izgalmak a tetőfokára hágnak, még a tévéből is vér folyik, de váratlanul megszakítják a filmet, jönnek a reklámok, amire a csatorna műsorkészítői a hatályos törvényeket betartva figyelmeztetik a nézőket: “A következő műsorszám megtekintése tizenkét éven aluliak számára nem ajánlott!” Az édesapa és az édesanya a látottakat beszélik meg, de mivel szabálytisztelő állampolgárok, a felhívásnak eleget téve, a gyerekeket kiküldik a szobából.
–  Gyerünk, menjetek ki a konyhába, amíg a reklámok tartanak! Negyedóra és folytatódik tovább a film! – szólal meg az édesanya, de a gyerekek először rá sem hederítenek, ezért többször is figyelmezteti őket.
– Na, ne már anya! Miért vagy ilyen undok, hiszen ezek csak unalmas reklámok! Kit érdekel a fagyálló motorolaj, a szárnyas betét, meg a bélflórás joghurt!? – méltatlankodik a két srác.
– Nem hallottátok mit mondott anyátok!? – áll fel fenyegetőleg az apa, miközben villámokat szór a tekintete. Erre már engedelmeskednek a felajzott lurkók, akik riadt szemekkel, sértetten vonulnak ki a helyiségből.
– Nem baj! –  szólal meg az idősebbik.  – Játszunk mi is démonosdit! – veti fel az idősebb fiú, azzal egy hatalmas kést vesz ki a konyhaszekrényből, és elkezd fenyegetőleg a testvére felé hadonászni.
–  Jól van! – egyezik bele a furcsa játékba az öccse, és ő is kivesz egy éles konyhai szerszámot valamelyik fiókból, amit megsuhogtat a levegőben, mint egy kardot, majd a következő mozdulattal lecsapja a bátyja fejét. A kiskamasz koponyája nagyot koppan a konyha padlóján, a fejetlen test eldől, mindent mocskos vér borít be. A tv-ben éppen egy fejfájás elleni tuti gyógyszert reklámoznak.  A fiú kifejezéstelen arccal elindul a nappali felé, a kezében még mindig a gyilkos bárdot szorongatja. Néhány másodperc múlva két borzasztó halálsikoly rázza meg a környéket.

A mellékhatásokról kérdezze orvosát, gyógyszerészét! – üvölti  a tv.

A fiatal J. K. kapta magát, s elszaladt a közeli boltba egy üveg borért. Mire visszaért, a nő már befészkelte magát lakásába. Cipője az előszobában, táskája a fotelon, szvettere a szék támláján, hálóingje az ágyon, számos kacatja pedig szerteszét az asztalon hevert. A rendszerető J. K.-nak aligha imponált vendégének hanyagsága, de nem tette szóvá. Később sem, amikor vacsora után a fürdőszobába lépve felfedezte, hogy a nő a tükör előtti polcot is telerakta különféle piperecikkekkel, mintha legalábbis egy hétre, nem pedig egyetlen éjszakára érkezett volna. Csendben lezuhanyozott, majd visszament a szobába. A nő már állig betakarózva feküdt az ágyban, s amint megpillantotta a férfit, incselkedve megkérdezte tőle:
– Felkészültél a kísérletre?
J. K. bólintott, keresett a rádióban egy megfelelő állomást, ahol dzsesszt sugároztak, ledobta magáról fürdőköpenyét, eloltotta az éjjeli lámpát és bebújt a nő mellé az ágyba.
Egy hónappal korábban ismerkedtek meg a szomszéd városban, ahol mindketten az álom tárgykörében szervezett szimpóziumon vettek részt: J. K. íróként közelítette meg a témát, a nő pedig pszichológusként Az álom mint motivációs erő címmel tartott előadást.
A fiatal J. K. egy lapszerkesztőről írt prózáját olvasta fel a rendezvényen. A férfi befolyásos szerkesztő hírében áll, aki nemcsak hogy eldönti, mely információ kerüljön a nyilvánosság elé, s melyik nem, mindig a saját szájíze szerint tálalva a kiválasztott hírt, hanem egyben a legnaprakészebb is, az esetek zömében elsőként tájékoztat a legérdekesebb eseményekről itthon és a nagyvilágban. Sokan megpróbálták ellesni ügyességét, de soha senkinek sem sikerült. Nem is sikerülhetett, mert a szerkesztőnek van egy titka, amelyről nem beszél. Nyitott szemmel alszik, nem rendelkezik azzal a képességgel, hogy lehunyja szemét, márpedig ha valaki nyitott szemmel hál, annak rendszerint megvalósulnak az álmai. Ahogyan a szerkesztő sikeres pályafutását álmok százai jellemezték, úgy annak vége is egy álomhoz kötődik. Az adott álomban önmaga halála játszódik le előtte. A történet zárójelenetében a szerkesztő magába merülve ül bőrhuzatos forgószékében, azon morfondírozva, vajon megírja-e, hogy „eddig még ismeretlen körülmények között elhunyt lapunk megbecsült munkatársa, a közkedvelt szerkesztő”, vagy pedig hallgassa el a hírt, abban bízva, hogy amiről nem írt az újság, az meg sem történt igazából.
– Tetszett a novellája! – lépett oda hozzá a műsor után megrendezett állófogadáson a nő. – Lebilincselő a lélektani töltete.
– Köszönöm! – mondta J. K.
A férfi tartózkodó magatartása nem akadályozta meg a nőt abban, hogy részletbe menően kielemezze művét, valóságos kiselőadást rögtönözve a manifeszt álomtartalom és a belőle kikövetkeztetett latens álomtartalom közti összefüggésről. A pszichológusnő lelkes beszámolója hatására J. K. is lassan feloldódott, ihletett beszédet rögtönözve álom és valóság kölcsönhatásáról. Az élet egy körkörös misztériumjáték, mondta, állítása alátámasztására példaként említve, hogy őt mindig lenyűgözte az álom pillanata beálltának megfoghatatlansága. Izgalmas felvetés, hagyta meg a nő, s azt javasolta J. K.-nak, próbálja meg megőrizni emlékezetében, mi jár a fejében elalvás előtt, és majd jelentkezzen neki, ezzel kihúzott táskájából egy névjegykártyát, és átnyújtotta a férfinek.
Amikor néhány héttel később ismét találkoztak, J. K. nemcsak a pszichológusnő, hanem önmaga számára is meglepő felfedezéssel rendelkezett. A javasolt módszer alkalmazásával arra jött rá, hogy minden este, amint fejét a párnára helyezi, egészen addig, amíg át nem kél az álomvilágba, szüntelen DJ Emese jár a fejében. Sőt gyakran az is megesik vele, hogy ébredés után ott folytatja az ábrándozást, ahol elalvás előtt abbahagyta, nem csoda, hogy olykor az az érzése, mintha egyáltalán nem is aludt volna egy szemhunyásnyit sem.
– Ki ez az Emese? – kérdezte a pszichológusnő.
– Egy nő – válaszolta J. K. – Egyszer találkoztam vele. Egy szórakozóhely mosdójában. Besurrant utánam, táskájából egy zacskó zöldet húzott elő, és megkért, hogy készítsek neki egy szál dzsointot.
– Annyira feldob ez az állandó pörgés, olyan izgalmas így élni – magyarázta, amíg tekertem neki az anyagot –, éjszakai klubok, elektronikus zene, új stimulációs szerek… Én nem is tudnék másképp, mellesleg, nem is akarok. Mire betöltöm a negyvenet, úgyis kitalálnak valamilyen csodaszert, a halhatatlanság elixírjét, amit ha beveszek, ismét húsz leszek, befutott lemezlovasként sokat keresek majd, megengedhetem magamnak, és kezdhetek mindent elölről… Tudod, a feltámadás nem történelmi esemény, hanem állapot, az embernek fel kell támadnia élete folyamán, mert halála után már erre nem lesz lehetősége…
– Utána mi történt? – kérdezte a pszichológusnő, miután J. K. elhallgatott.
– Semmi különös. Elszívtuk a füvet, közben a discmanjén meghallgattatta velem szerzeményeit, elég furán szóltak, majd mindenki ment a maga útjára. Emlékszem, azon morfondíroztam, micsoda nő, megy egyedül az utcán, és saját műveit hallgatja…
– Ennyi?
– Ennyi. Soha többé nem láttam.
– És miről szoktál ábrándozni a DJ lánnyal kapcsolatban?
– Sétálunk a folyóparton, a parkban egy padon ülve a galambokat etetjük, vonaton utazunk és az ablak mellett elsuhanó fákat figyeljük, hihetetlen történeteket mesélünk egymásnak, céltalanul bolyongunk az országúton, együtt gyönyörködünk a hóesésben, punk-rock koncerten pogózunk, egy dzsesszbárban nézem, ahogyan táncol, ilyenek…
– Semmi több?
– Semmi több. Talán álmomban több minden is történik, de arra sohasem emlékszem.
A pszichológusnő elmosolyodott, és megjegyezte, hogy J. K. Emese-szindrómájának két lehetséges oka lehet. Vagy teljesen odavan a hölgy műveiért, s azért gondol annyit rá, de mivel ezt az eshetőséget a fiatal J. K. azonnal elvetette, mondván, hogy csak akkor az egyszer, annak a földalatti lebujnak a mellékhelyiségében hallotta a lány zenéjét, maradt a másik lehetőség: minden este egyedül tér nyugovóra, és emberi szükségét érzi annak, hogy nőre gondoljon.
– Ilyen egyszerű. Ha egy hús-vér nővel feküdnél ágyba, biztos nem gondolnál annyit DJ Emesére – mondta bölcselkedőn a pszichológusnő, és rögtön felajánlotta J. K.-nak, hogy ha egyetért, tegyenek egy kísérletet, a legközelebbi hétvégén nála fog aludni, és majd kiderül, vajon igaza volt-e neki.
– Beszélgessünk egészen addig, míg csak egyikünk el nem alszik – ajánlotta fel, miután J. K. is a takaró alá bújt. – Az majdnem a legjobb módszer arra, hogy két ember megismerje egymást.
Másnap reggel J. K. mosolyogva ébredt. Még ha akarta volna, akkor sem tudta volna elrejteni vendége elől boldogságát.
– Köszönöm!
– Én is élveztem – mondta mosolyogva a pszichológusnő, J. K. fölé hajolt és megcirógatta az arcát.
– De én…
– És tudtál gondolni DJ Emesére?
– Nem, és a valóság és álomvilág közti pillanatot sem sikerült megragadnom, de végre emlékszem arra, hogy egész éjjel róla álmodtam!
A pszichológusnő nem szólt semmit, felkelt, összecsomagolta holmiját, felöltözködött, és halaszthatatlan teendőire hivatkozva elhagyta J. K. lakását.