Különös, titokzatos alak volt a csillagárus. Mindenkivel nagyon közvetlenül beszélgetett, aki vett tőle csillagot. Meghallgatta mindenkinek a történetét, ő azonban sosem mesélt saját életéről. Arról, miért is lett ő csillagárus. Sokféle ember megfordult nála, de sokféle tündér, kentaur, vámpír és még ezernyi lény is, mindenkinek megvolt a saját története. Egyik délután, mikor már a nap lemenőben volt, Glaistig látogatta meg. Talán ő volt a leggyönyörűbb, akit valaha eddigi életében látott: hosszú zöld ruhát viselt, aranyszínű haja lágy csigákban volt kiengedve. Habár nagyon félt a nőtől, borzasztóan vonzódott is hozzá.
– Üdvözlöm kedves csillagárus! Nagyon messziről érkeztem hozzád, hogy csillagot vegyek tőled. Minden bizonyára nem kell bemutatkoznom neked-szólalt meg kedves, szinte csilingelő hangján a nő.
– Dehogyis, kedves Glaistig! – csókolt kezet a csillagárus.
Izzadságcseppek gördültek végig a homlokáról, hiszen félt, hogy ő lesz a következő áldozat. Glaistig elcsábítja a férfiakat, majd megeszi őket.
– Ugyan már, kedves csillagárus, neked nincs félnivalód. Amúgy is kicsit öreg lennél hozzám – kacsint rá a nő, mintha kitalálná a gondolatát. Ettől megnyugszik az öreg talán.
– Azért jöttem ilyen messziről hozzád, átvágtatva a nagy Zöld Erdőn, mert szeretnék csillagot venni az elhunyt férjemnek.
A csillagárus szeme kikerekedett. Hisz Glaistig sorban öli meg a férfiakat, hogyan is lehetett volna férje? A nő szinte olvasott a gondolataiban, hisz így szólt:
– Tudom, mire gondolsz, kedves. Hogy egy magamfajta nőszemélynek hogyan is lehetett volna férje. Hát ez roppant jó kérdés, drágám. Az igazat megvallva én se tudom pontosan. Azt tudom, hogy mikor megláttam őt a bálon, a szívem teljesen más ütemben dobogott, nem úgy ahogy a korábban látott férfiaknál. Valami belső megérzés azt súgta, hogy őt nem kéne megennem, ő talán rendes férfi lesz. És végül a sejtésem beigazolódott: a férjem lett. Csakhogy időközben megbetegedett, és egy hete meghalt.
–  Ó, nagyon sajnálom, ami történt. Mi volt a férjed neve? Amit a csillagra írhatok.
Hiszen az volt a szokás, hogy mindenki aki vesz csillagot, és egy nevet, egy szót, vagy valami fontos szimbólumot kér a csillagjára. Pont ezért volt minden csillag egyedi és megismételhetetlen.
– Albertnek hívták a férjem. –  Egy pillanatra egy könnycsepp szökött Glaistig szeme szélére, de gyorsan le is törölte. – Tudnod kell, hogy a férjem nem csak úgy meghalt. Megmérgezték. És ha megtudom, ki tette, szépen, falatonként fogom megenni, míg életéért nem könyörög, és be nem vallja bűnét.

 

Felnyílt az élet könyve. Fehér imaruhába öltözött férfiak a názáreti zsinagógában a zsidó újévet, Ros Hasanát köszöntötték. Sokan voltak. Megtelt a napszívta kövekből emelt épület. Yeshua ben Yosef ott állt közöttük. Mint mindig, ha erre járt. Zsidó a zsidók között. Ott, ahol először hívták fel a Tórához, amikor húsz éve férfivá avatták.

Most szombat volt, az év legszebb szombatja. Az újév beköszönte után, az engesztelés napja előtt. Akik látták felnőni, és hallották a történeteket, amelyek Galileában róla keringtek, arra vártak, hogy kiálljon a gyülekezet elé és felolvasson, mint más közülük. Yesayahu próféta szavait vetette közéjük, a szabadulásról beszélt. A zsidók folyton erről beszélnek, ha van hallgatóságuk. Péntek este a gyülekezet házában mindig akad hallgatóság.

Aztán leül. Mint aki jól végezte dolgát. Hiszen jól végezte. De a többiek még vártak. Talán a szabadulásra, ha már arról beszélt. Néma csend. A zsidók most nem szólalnak meg. Várnak. A zsinagógai csend ritka pillanata ereszkedett közéjük.

Kérdezgetni kezdték egymástól: Talán Józsefnek, az ácsnak a fia ez? A zsidók kérdései persze állítások. Egy volt közülük. Azt felelte: egyetlen próféta sem kedves a maga hazájában. Kijelentése kérdésként hangzott.

De az élet könyve nyitva maradt. Szándékosan vagy véletlenül, mindegy. Ilyenkor ez a dolgok természetes rendje. Mint egy félbehagyott olvasmány. Belelapoztam, és még nem döntöttem el, onnan folytatom, ahol felálltam, vagy tovább lapozok, érdekesebb részek felé. Mintha megtehetném.

Minden most dől el. Az egész elkövetkező év. Vannak zsidók, akik úgy vélik, amilyen ez a tíz nap, olyan az elkövetkező év. Mintha ezek a napok a jövendőmondás egy formája lennének. Koldus szólítana meg, hogy jósoljon neked, és az Örökkévaló kíváncsi volna arra, hogy a megbocsátással milyen viszonyban állsz. Miért zárnánk ki ezt a lehetőséget?

Persze Yeshua ben Yosef mégiscsak zsidó, hithű zsidó. Előbőrétől megszabadított, Ábrahám szövetségébe tartozó zsidó. Vajon ő mire gondolt, amikor újév éjszakáján felnyílt neki az élet könyve? Milyen évre írta őt be a Jóteremtő, a születése utáni harminckettedik év Ros Hásána napján? Jó lenne tudni erre a választ. Nem is olyan jó.

Lassan harminchárom éves lesz, igazán kezdhetne már magával valamit.

Elvégre tudja, hogy az égi bíróságon három könyv van. Az Örökkévaló, mint valami lusta könyvelő, egész évben nem vezette megfelelően a nyilvántartásokat. Aztán most, pótolva az elmaradást, mindegyikbe bevezetne valamit. Az elsőbe az igazak kerülnek, hosszú és jó életre, a következőbe ennek az ellenkezői. A harmadikba a közepesek, akik sem ide, sem oda nem tartoznak, és akiknek azért mégiscsak van remény. Akiknek ez a tíz nap sorsdöntő, ha megtérnének, ők is jutalmul kapják a hosszú és jó életet.

Názáret, egész Júdea provincia lakóinak nagy többsége ebbe, a közepesek könyvébe kerül beírásra. Akik ezen a tíz napon kívánnak mindent jóvátenni. Mint a Birodalom minden más provinciájának lakói, amikor elkövetkezik a pillanat, hogy alkudozni lehet a sorssal.

De hová kerül az ő neve? Melyik könyv nyílt fel azért, hogy Yeshua ben Yosef neve abba kerüljön beírásra? Nem is ő az érdekes ebben a történetben. Mi lesz azoknak a hitével, akik benne látják az igaz embert? Mit hisznek ezek, ha mégsem az elsőbe kerül az ő neve? Ha nem hosszú és jó életre lesz beírva? Ki hisz majd akkor abban, hogy az élet könyvének megnyílta után van még remény? A megtérésre, amely mindeddig bárki emberfiának lehetőséget adott ezekben a napokban a személyes alkura az Örökkévalóval? Ahogyan az a zsidóknál szokás?

Yeshua ben Yosef nem egyezkedett a Jóteremtővel. Nem kötötte meg az egyezséget, csupáncsak azért, hogy a mindenek felett álló könyvelő az első oszlopba vezesse be őt.

A szombat kimenetelével a zsinagóga kiürült, a zsidók hazamentek. A hosszúnap előtt még sokat ettek, hogy legyen erejük végigimádkozni azt. Yeshua ben Yosef is így tett.

Aztán bezáródott az élet könyve. Ami újév napján megíratik, az tíz nap elteltével megpecsételtetik.

A Názáreti keresztény arabok a Messiás iskolájának nevezik ezt az épületet. Könnyű nekik, hiszen hitükkel tudják azt, hol állt a Megváltó, amikor először szólították a Tórához.

 

(Illusztráció: Valkó László – Tiszta ingek mezeje)

 

Maszkviselés. Távolságtartás. #Maradjotthon.

Nekünk ebből a távolságtartás volt a legbizarrabb. Az intimitásból éltünk, most pedig még a szomszédokat is kerülni kellett. Nem mintha nem kerültem volna őket egyébként is. Talán mégis így volt a legbiztonságosabb. Nem érdekelt, honnan jött a járvány. Az volt a lényeg, hogy itt volt, és sokan bizony belehaltak. Ha egyik napról a másikra bemehettem volna dolgozni, szaladtam volna. Valami mégis azt súgta: jobb ez így, mintha ebben a helyzetben minden nap féltucatnyi férfi lihegne az arcomba. Sőt, elég lett volna a bajhoz, hogy egyetlenegy közülünk összeszedje a vírust egy vendégtől, hogy aztán mind kidőljünk. S amiket látni és hallani lehetett – hetekig lélegeztetőgépre kötve, a hátból kilógó csövekkel lebegni élet és halál között egy zsúfolt kórházban –, az elég volt ahhoz, hogy ne akarjam kísérteni a szerencsémet.

Abban bíztam, hogy mire jön a nyár, vége lesz. Nem bírtam volna elviselni ép ésszel, ha odakint meleg van, süt a nap, és bezárva kell élnem. Mindenki más is így lehetett vele.

A napi hírek sosem érdekeltek, most viszont naponta – mit naponta? óránként – böngésztem a híroldalakat. Valamilyen oltást ígérgettek, ami majd megold mindent. S egy nap jött a hír, ami után nem az elvonási tüneteim, az unalom és a magány volt a legnagyobb problémám.

Halál, rüh és koronavírus a Fővárosi Önkormányzat idősotthonában.

Eszembe jutott a Mama, és hirtelen az összes saját bajom semminek tűnt. Csöppet sem nyugtatott meg, hogy az eset nem az ő idősotthonában történt. Szinte láttam magam előtt, ahogy lélegeztetőgépen van egy koszos ágyon, és körülötte úgy hullanak az ápolók és a bentlakók is, mint egy C kategóriás horrorfilmben. Csak arra tudtam gondolni, hogy azonnal ki kell hozni onnan fateromékhoz vagy akár hozzám, csak ki onnan a pokolból.

Azonnal izzítottam a családot Viberen.

– Pár napja beszéltem vele, nincs semmi baja – nyugtatott a fater.

– Hogy hozzuk ki az otthonból, ha mi sem mozdulhatunk ki? – tehetetlenkedett a muter.

– Hagynátok, hogy ott fulladjon meg egyedül a szarban? – kiáltottam. A kezem úgy remegett, azt hittem, kicsúszik a kezemből a telefon.

Faterom csitított.

– Nyugodj már le, oda nem visznek be rühes alkeszokat, az annál jobb hely, betartanak minden szabályt, anyádnak igaza van, hónapokig küzdöttünk, mint disznó a jégen, hogy találjunk neki helyet, most ott van, sokkal jobb neki ott, mint nálunk vagy a te garzonodban. Mégis hova tennéd, a fürdőkádba?

– Nem vagy vicces – sziszegtem a telefonba. – A Mama meg fog halni, és még meg sem látogathatjuk.

– Látogattad volna akkor, amikor még lehetett! – jegyezte meg a muterom hidegen. – De neked mindig volt fontosabb dolgod, ugye?

Úgy nyögtem fel, mint akit szíven ütöttek.

– Ez fájt!

– Na, akkor tudod, hogy igazam van – ütötte tovább a szívemet. – Akkor most meg ne kompenzálj, Vivikém!

– Nem kompenzálok. Én aggódom miatta, ti meg a seggeteket vakarjátok. És ne szólíts Vivikémnek, amikor ilyen szemétségeket vágsz a fejemhez!

Nem felelt. Nekem sem kellett volna leüvöltenem a fejét. Ettől csak jobban érezhette, hogy igaza van.

– Fogadjunk, hogy a Mama háza is ott rohad, amióta az otthonba került! – próbáltam visszavágni. – Mikor jártatok ott utoljára takarítani?

– És te?

– Én? Én dolgozom a legtöbbet hármunk közül, nekem van a legkevesebb időm, és akkor nekem kéne kijárni rendben tartani? A fater miért nem megy ki? Ő még a járvány előtt is alig dolgozott, nemhogy most.

– Apád pont a járvány előtt vett számítógépet. Nemsokára nem lesz olyan munka, amit ne tudna itthonról elvégezni. Én is otthonról dolgozom, reggeltől estig.

– Ja… bérszámfejtés home office-ban… Hát az tényleg rohadt megterhelő.

A muter épp mondani akart erre valamit, hallottam, hogy nagyon mély levegőt vesz, azonban a fater közbevágott:

– Anyád nem ért hozzá, azért nem dobott egy hátast az új PC-mtől. Tudod, milyen videokártya van benne? Az új GeForce RTX! Olyan bikaerős, hogy vízhűtéssel megy!

Erre már le kellett tennem a telefont, mert úgy éreztem, nem a fater új számítógépét, hanem az agyamat kellene jéghideg vízzel hűteni. Új PC. Bika videokártya. Igazán remek, hogy a világ épp összeomlik, a Mama rühesen fulladozik egy koszos öregotthonban, erre a fater második kamaszkorát éli, a muterom pedig azzal van elfoglalva, hogy baszogasson.

Meghalnék szégyenemben, ha olyan nő lenne a családunkban, mondta régen, amikor a faterom lekurvázott az első tetoválásom miatt.

Ha tudná!…

Arra gondoltam, talán meg kellene mondanom neki.

Akár megbocsájtana, akár nem, legalább tiszta lenne a lelkismeretem.

Nemcsak a hazugságomtól kellene megszabadulnom. Attól is, hogy mindig, minden fontosabb volt nála. Nem hívtam vissza, mert majd holnap, ma már úgyis késő van, biztos alszik. Nem megyek be hozzá, mert úgyis csak fél órát maradhatnék, majd a jövő héten több időm lesz. És mindezt miért? A munka miatt. „Holnap muszáj bejönnöd, Vivi, mert csak Kati és az egyik új lány mondták biztosra, kettejükkel meg jobb, ha ki sem nyitunk… Szia, Vivi, tudom, hogy holnapután szabadnapos lennél, de annyira jó lenne, ha mégis be tudnál jönni, mert Barbinak aznap fogorvoshoz kell mennie… Vivi, tudom hogy ma háromkor el akartál menni, de jön egy legénybúcsús csapat négyre és kevesen vagyunk…” Én pedig engedtem. „Persze, oké, Vera, hogyne, Zita, igen, első a szalon érdeke, a nagymamám meg várhat.”

Ezt most nem tudtam megbocsájtani magamnak. Mintha nem is látogatóba indultam volna, amikor végre rászántam magamat, hogy szarjak az egész járványhelyzet közepébe és elinduljak a Mamához, hanem vezekelni.

Egész úton Esztergom felé úgy éreztem magamat, mint egy tolvaj. Kesztyű, maszk, sapka a szemembe húzva, jobbra-balra sasolva, nincs-e a közelben közteres, rendőr vagy akárki, aki megállíthatna.

Legalább a buszok még jártak. Rajtam kívül alig voltak a járaton, de még így is kerültük egymást, mintha bármelyikünk leprás lehetne.

Talán jobb is volt, hogy nem kocsival mentem. Ha lett volna, azzal vágok neki az útnak a Mama otthonába, márpedig egy autót csak hamarabb megállítanának ellenőrizni, mint a menetrend szerinti buszt.

Azt még nem tudtam, hogyan jutok be hozzá. Mindenre felkészültem, a térden állva könyörgéstől a zokogásig.

Nem is sejtettem, Esztergomban mennyi az emelkedő, meg egyáltalán mennyire nagy a város. A Google-térkép rendületlenül vezetett a néptelen utcákon, amíg végül egy háromemeletes, sárga sarokház elé értem. Szégyelltem magamat, amiért csak most jutottam el ide.

Az ódivatú kapu nyitva volt. Odabent már egy rácsos ajtó vezetett volna tovább a lépcsőház felé, előtte portásfülke.

– Jó napot! – köszöntem bizonytalanul a maszkomon keresztül. Nem láttam senkit.

A portásfülke ajtaja résnyire kinyílt.

– Jó napot! – köszönt a résből egy testes férfi olyan hangsúllyal, mintha azt kérdezte volna: Hát te mit keresel itt?

Mérhetetlenül idegesített, hogy a maszkon keresztül kellett elmondanom, ki vagyok, kihez jöttem. Alig értem a végére, amikor a portás a kezében tartott rejtvényújsággal már legyintett is:

– Járványügyi intézkedés, nincs látogatás.

Megmakacsoltam magam.

– Addig nem megyek el, amíg nem láthatom a nagymamámat.

– Márpedig nem lehet.

– Akkor a főnökével akarok beszélni.

Vicces lehettem, ahogy mérgesen toppantva felemeltem a hangomat a tőlem három fejjel magasabb férfival szemben, aki a mindenható portások magabiztosságával csak a fejét rázta.

– Beszélhet az intézetvezetővel, de ő is ugyanezt fogja mondani.

– Akkor is beszélni akarok vele.

Az öreg talán csak szabadulni akart a kuckója előtt hisztiző kiscsajtól, vagy unatkozhatott, és kapóra jött, hogy végre van valami tennivalója, mert végül biccentett.

– Kérem – tárta szét a karját –, felvihetem az intézetvezető úrhoz, de ő sem fog magának mást mondani.

Az első emeleti irodában pocakos, kerek fejű, kopaszodó férfi ült egy íróasztal mögött fehér köpenyben, kerek szemüvege mögött véreres szemmel.

– Igazgató úr – kezdte a portás –, elnézést kérek, hogy zavarom, de az a helyzet, hogy én már mondtam a kishölgynek, hogy…

A szemüveges férfi úgy nézett rám, mintha egy másik bolygóról érkeztem volna.

– Igen? – kérdezte fáradt hangon. – Miben segíthetünk?

– A nagymamámat akarom meglátogatni – jelentettem ki határozottan.

Intett a portásnak.

– Menjen csak nyugodtan, Szabó bácsi!

A portás még be sem csukta maga után az ajtót, amikor az igazgató rám emelte véreres szemét.

– A járványügyi szabályok értelmében – kezdte a magyarázkodást, de félbeszakítottam.

– Uram, muszáj látnom a nagymamámat. Az minden hivatalos indokom, hogy muszáj. Tudom, mindenki ezzel jön, de én, igazgató úr, látom, hogy nagyon fáradt, és…

– Van munkahelye, ugye? – kérdezte kurtán. – Szeretné, hogy kirúgják? Ugye nem? Én sem. Látogatási tilalom van. Ha engedem, hogy megszegjék, következményei lesznek, engem pedig egyáltalán nem fog vigasztalni, hogy maga hálás lesz, amiért megengedtem a szabályszegést.

– Pestről jöttem. Végig paráztam, nem lesz-e bajom belőle. Kérem!

– Értse meg….

– Ön értse meg, hogy a saját zsebemből fizetem a nagyanyám ellátását, mert a szüleimnek nincs rá pénze. Legalább megnézhetem, milyen helyre került?

Az igazgató tekintete egyszerre megkeményedett. – Eddig még nem is járt nála?

Könyörgőre fogtam.

– Kérem, engedje meg, hogy legalább pár percig beszélhessek vele! Cserébe…

Még nem volt bátorságom kimondani.

– Na, mondja, mit kapok cserébe? – kérdezte az igazgató hidegen.

– Cserébe…. felajánlom, hogy testben-lélekben felfrissítem egy masszázzsal olyan gyöngéden és finoman, ahogy még nem volt része benne, garantálom!

Ő csak nézett rám mereven.

– Jó, én… ha önnek jólesik, én franciázok is…

Rámosolyogtam a legszebb, legfelkínálkozósabb mosollyal, ami csak kitelt tőlem a maszk mögött.

Nem mosolygott vissza. Csak ült az íróasztala mögött, és nézett egyenesen a szemembe. Nagyot nyelt, mielőtt megszólalt:

– Uramisten! – mondta, és hatalmasat sóhajtott. Levette a szemüvegét, megdörzsölte a szemét, majd a két kezére hajtotta a fejét.

Olyan sokáig úgy maradt, hogy már azt hittem, elaludt.

Egyszerre csak hátradőlt, újra felsóhajtott, rám nézett, és azt mondta:

– Legfőbb ideje, hogy ez az egész őrület véget érjen, különben mindannyian megbolondulunk. – Lassan megcsóválta a fejét. – A legtöbben pénzt szoktak ajánlani. Egy sima látogatásért. Érti?

Értettem. Meg akartam kérdezni, hogy mennyire gondol, de ő hamarabb kérdezett.

– Mi a kedves nagymamája neve?

Megmondtam.

– Jól van, a helyzethez képest… Tizenkettes szoba az első emeleten. Öt percre be tudom engedni.

– Köszönöm – feleltem halkan. Még mindig nem tudtam, cserébe igényli-e, amit felajánlottam.

– Amit pedig az előbb mondott, vegyük úgy, hogy el sem hangzott! Rendben?

A maszk mögött arcom égett a szégyentől.

– Rendben – feleltem.

– Maga egyáltalán nagykorú? – kérdezte.

– Igen, persze, csak hát ilyen alacsony vagyok.

– Na jó, mondjuk, hogy elhiszem.

Azt hittem, miután megmondtam, hogy nagykorú vagyok, meggondolta magát. Nem lepett volna meg. Az igazgató szuszogva felállt, s csak ekkor láttam a pocakját, amihez alig tudtam volna hozzáférni.

– Jobb lesz, ha felkísérem – tette fel a szemüvegét. – Akkor nem fogják zargatni az ápolók, hogy mégis hogyan jutott be látogatási tilalom alatt. Ne haragudjon, de magát még fiatalkorúnak is nézhetik, azoknak meg végképp tilos a belépés.

Felkísért a lépcsőn. Megnyugtató volt érezni a fertőtlenítő szagát, amibe egy kis levendulaillat vegyült. Az otthon egyáltalán nem volt az a lepratelep, aminek elképzeltem. A makulátlanul tiszta kőpadlón hangosan kopogott a cipőm, s a legszívesebben levettem volna, mert olyan érzésem volt, mintha okosabb volna halkan lopakodni a nagy szabályszegés közepette.

Az igazgató bekopogott az egyik ajtón.

– Kezicsókolom, Mautner néni! Reggel óta minden rendben? Hoztam önnek egy látogatót. – Majd felém fordult, s azt súgta: – Öt perc, értjük egymást?

Két ágy állt a szobában. Az egyiken egy aszott néni feküdt, feje mélyen a párnába süllyedve, karjában infúzióval. A Mama a másik ágyon feküdt, közelebb az ablakhoz, feje fölött a fehér falon virágokat ábrázoló festmény. Épp szundikálhatott, amikor benyitottunk, mert álmosan pislogva a szemüvegét kereste az ágya melletti asztalkán.

– Mama! – ugrottam az ágy mellé. – Vivi vagyok. Hogy vagy?

Kellett neki pár másodperc, hogy felismerjen.

– Vivikém, lelkem!

Elmosolyodott. Fájt látni, mennyire beesett és idegen az arca. De csak akkor jöttek könnyek a szemembe, amikor azt mondta:

– Köszönöm, jól vagyok, hála istennek!

Megragadtam a kezét. Millió kérdésem volt, s égetett a lelkiismeret-furdalás, amiért nem tehettem fel őket korábban.

– Milyen az ellátás? Ehetők az ételek? Az ápolók rendesek?

– Minden rendben – nyugtatgatott a kezemet fogva –, az ellátás, az ételek, az ápolók.

Csak az unalomra panaszkodott, és Irénkére a másik ágyon, aki állandóan tévét akar nézni, miközben ő inkább zenét hallgatna. Elmesélte, hogy apám minden héten bejött hozzá látogatóba, mielőtt „kitört volna ez a mostani bolondéria” (így mondta), sőt egyszer Zsoltiék is itt voltak, Alexandráéknál jön az első baba.

Aztán arra kért, hogy inkább én meséljek. Van már udvarlóm? Hogy megy a munka? Én is otthonról dolgozom mostanában?

Meséltem, amennyit tudtam. Udvarlóm? Nem mertem neki elmondani, hogy inkább én udvarolok Petrusznak. A munkám köszöni, jól van, bár pillanatnyilag fizu nélkülin van mindenki, de lassan majd csak jobb lesz minden. Nem, dehogyis, nem csinálok semmi bolondságot. Újabb tetoválásom sincs, ugyan…

– Büszke vagyok rád, kis unokám. Jó lány vagy. Ha csináltál vagy csinálsz is valami rosszat… Ki az, aki sosem hibázik? Huncut, önfejű kislány voltál mindig is. Jaj, mennyire aranyos kislány voltál!

Szerettem volna letépni az arcomról a maszkot, mert megint gyűlni kezdtek a könnyek a szemembe.

– Szóval, jól vagyok, pihengetek, csak hát annyira unalmas itt! Nincs más dolgom, mint pihenni, és végiggondolni az életemet. Várom, hogy nemsokára beszámoljak róla a Jóistennek. Egyszer te is ezt fogod tenni. Neked sem kell majd félned, mert ő bölcsebben nézi a dolgainkat, mint mi. Ő talán még nálam is jobban szeret, pedig hát én nagyon-nagyon szeretlek. Büszke vagyok rád, nagyon büszke.

– Én is szeretlek, Mama, és én is büszke vagyok rád – feleltem, és sírva fakadtam.

– Jaj, ne sirass még! Inkább adj egy kis paradicsomlevet! Ott van a polcon, a pohár meg itt az ágy mellett. Nem is tudom, mi van velem, újabban annyit, de annyit meg tudnék inni, pedig régen nem szerettem.

Örültem, hogy tehetek valamit. Eszembe jutott, hogy visszajövök egy raklapnyi paradicsomlével, ha ugyan beengednek még egyszer.

– Hozzak pár üveggel, Mama?

– Nem kell, Vivikém, köszönöm. Alexandrával mikor beszéltél utoljára?

– Huhh… már nem is emlékszem. Tudod, nem vagyunk annyira jóban.

– Ők sem rossz emberek, csak nem annyira bohémek, mint az apád. Zsolti mindig mindenben ügyesebb volt, jobban is tanult, de apádnak nagyobb a szíve.

Valaki benyitott a szobába. Odafordultam: az igazgató volt az, mögötte egy ápolónő.

– Lassan mennem kell, szorítottam meg a Mama kezét.

– Jaj! – súgta. – Ezek úgy tartanak itt, mint egy börtönben. És újabban azt a maszkot sem veszik le soha. Látom, te is viseled. A tévé is bemondta, mostanában sokan influenzásak odakint. Vigyázz, el ne kapd!

– Mennem kell, Mama – búcsúztam halkan. – De még mondanom kell valamit…

Diszkrét köhintést hallottam az ajtó felől.

– Mit akarsz mondani, lelkem? – kérdezte a Mama.

Nagyot nyeltem a maszk mögött.

– Hát… szóval én már hat éve… vagyis inkább csak öt…

Elsírtam magamat.

Az igazgató mellém lépett. Finoman megérintette a vállamat.

– Ne számold még az éveket, lelkem. Majd ha annyi leszel, mint én. – A Mama erőtlenül legyintett. – Szeretlek, Vivikém, és nagyon büszke vagyok rád.

– Én is rád, Mama!

Még egyszer ránéztem, és kifelé indultam a szobából.

– Hogy vagyunk ezen a szép délutánon? – hallottam az ápolónő hangját a Mama ágya felől. – Tessék? Persze, máris adom a parilevet. Aztán kicsit rendbe teszem az ágyat, jó?

– Köszönöm – mondtam könnyes szemmel a folyosón.

– Nincs mit – biccentett az igazgató. – Ne aggódjon! Szerencsénk van ebben az otthonban. Mostanra ott tartunk, hogy minden csak a szerencsén múlik. A többihez kevesek vagyunk.

– Maga nagyon jó ember – feleltem halkan.

Az igazgató a karórájára pillantott. – Jócskán túlléptük azt a bizonyos öt percet.

– Értem, persze… már megyek is, és még egyszer nagyon köszönöm!

Lépteim kopogásába egy ajtó csapódása vegyült valahonnan az igazgató szobája felől. A portás rám pillantott a vastag szemüveg fölött, végigmért, majd újra a rejtvényújságba temetkezett.

Szeretlek, kipp, büszke vagyok rád, kopp, folyt össze utolsó szavainak visszhangja a  lépteimével.

Azon gondolkodtam, hogy vajon akkor is ezt mondta volna-e, ha lett volna erőm elmondani neki, valójában mit dolgozom sok éve, hogyan élek, és főleg mire lettem volna hajlandó azért, hogy pár percre vele lehessek. Azt reméltem: talán. Muszáj kapnom még egyszer annyi időtt, hogy elmondhassam neki.

Megrezzentem, amikor a kapu zárja becsattant mögöttem. Fémes, barátságtalan, hideg hang volt, mint a telefonom zörrenése a sminkasztalon két héttel később, amikor egy-két napra már be kellett menni dolgozni.

Muterék üzentek. Miután elolvastam, percekig csak bámultam a rúzst a kezemben, és talán estig ott ültem volna, mint aki jéggé vált, ha meg nem hallom a recepcióst: hol vagy már, siess, a vendéged öt perce vár!

Felálltam, elindultam a várósarok felé. Én ezt most nem fogom bírni, kipp, most, most fogom elbőgni magamat, kopp, feleseltek gondolataim a tűsarkú koppanásaival.

– Szia, Tamás vagyok, hogy vagy? – tápászkodott fel a férfi a fotelből.

– Szia, Viki vagyok, – feleltem gépiesen. – És amúgy…

Bal kezemben a tenyerembe mélyesztettem hosszú körmeimet, s miközben  szétsugárzott karomban a fájdalom, hozzátettem:

– Köszönöm, jól vagyok, hála istennek.

 

(Illusztráció: Krebsz Áron – A kezdet vége)

 

 

Sötétben próbálok lenni, összezsugorodott lehulló levelek, nem kapok levegőt.

Veszi a levegőt, ahogy kifújja, sötét ruha hideg napokra.

Nem engedek ki semmit, se szavakat, se levegőt.

Ahogy lépek, ahogy mozdul a föld, esek bele a hideg szavakba, sötét patak kihűlt halaknak.

Semmi álom nem hull, próbálok nem lenni, mintha a levegőn túli világé.

Összenyom a paplan, gömbölyű szakadék, ahogy mozdul, omlik össze az égfehér kékbolt.

Törött víz, napok a levegő nélküli sötétben, megosztom vele, vagy kiveszi belőlem.

Ahogy fulladok, csendben fulladok csendbe, kicsorbult szavak törött parkettán.

Jégtáblán búzakalász, búzatáblán jégkalász.

Nem esik hó, de a szél odafújja.

2022. 12. 31. 2:33
Attert, Luxembourg, Belgium

 

Azok a szavak, amiket nem beszélünk. Az a fullasztó légzés. Mások lélegzetébe fulladok. Lassan álomba, percből percbe.

Ahogyan a szavaink, közös festmény, amit széllel festünk égre, vízre. Közös szavunk, szívünk.

Annyira nem szobor, hogy szinte nincs.

Súlya nélkül, árnyék nélkül, az a fény sötét súlya, tudod.

Melegítő sugaraival, ahogyan a Hold, amikor az éjszakai szavaink.

Ágyban, álomban, más ágy és más álom, amibe lépünk, miután a szavaink is álomba, ágyba.

Ahogy gyökeresen, levelesen egymásba simulunk, mintha fenyők.

Egyvirágunk halk szirmai nyílnak.

Ahogyan lassan, lassan a gödör távoli hangja, ahogy csak egyre halkabb.

2024. 03. 19. 19:40
Vidracco (Damanhur), Piemont, Olaszország

 

EGYIK-MÁSIK
1. Bevilágítani egymásba
2. Hol a Nap
3. sebet mosott rá
4. Esőben kereste
5. eső régi hangja
6. Vigyem magam
7. Másikfelé szavak
8. Kéthold süt szemembe
9. Kitalált szavak nyelve
10. Szavunk egymás felé
11. Ahogy Holdra nehezedik felhő
12. Amikor jól
13. Vele tartsak vagy tőle?

(Illusztráció: Erin Hanson: Sunset Cypress, 2022; Erin Hanson: Color Expression, 2020)

 

Gagyy Lehel, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának szabad bölcsészet alapszakos hallgatója, egy rosszul sikerült esztétika vizsgát követően (micsoda kérdések! még hogy esztétika a politikában!) kimerülten az ülésére rogyva robogott a Déli pályaudvar felé. Ha van szörnyű nap, akkor ez az, hajtogatta Lehel. Elbukott egy fontos vizsgát (amire egyébként nem tanult egy árva percet sem, ugyebár mindig csak a tivornya… hogy lesz így ebből az ifjúból tisztességes ingyenélő!), s ha ez még nem lett volna elég, késésben volt a vonatához. Ez egy normális napon nem jelentene problémát ‒ elvégre manapság oly ritka a pontos vonat, mint becsületes kormánypárt a Kárpátok alatt ‒, de Lehel biztosra vette, hogy ma, csak ma, minden szerelvény óramű pontossággal közlekedik. Mintha az egész világ ellene esküdött volna fel!

Mielőtt az olvasó Lehel hazajutásán aggódva étcsokoládét ragadna, hogy az abban fellelhető örömhormonoktól intoxikáltan visszatérhessen korábbi, kiegyensúlyozott kedélyállapotához (miért is olvas az, aki nem készült fel szenvedni, mondta valaki bölcs hajdan, minden bizonnyal Dosztojevszkij), hadd nyugtassam meg: a mi szeleburdi hősünk még éppen időben ugrott fel a vonatra.

Immár a fedélzeten, némiképp lihegve, Lehel a következő meglehetősen kellemetlen fejleménnyel szembesült: egyetlen ülőhely sem volt szabad!

Álljon hazáig (Budaörs) akinek két lábán négy visszere van, Ő, ha törik, ha szakad, de ülőhelyet szerez. Rövid keresés után ki is választotta célpontját: egy a korához képest meglehetősen sportosnak tűnő idős hölgy, aki elmélyülten tanulmányozott egy napilapot. Odalépett hozzá.

‒ Elnézést, hölgyem, lenne kedves átadni a helyét?

A nő homlokát ráncolva tekintett föl.

‒ Tessék?

‒ Azt kérdeztem, lenne kedves átadni a helyét?

Felvonta a szemöldökét.

‒ Talán mozgássérült?

‒ Nos, nem éppen.

‒ Talán beteg?

‒ Tudtommal nem, de sosem lehet tudni.

‒ Talán messzire utazik?

‒ A távolság relatív. Egy hangyának messze.

‒ Akkor nem. Szép napot.

Lehel nem hagyta annyiban.

‒ No, kérem, ne siessük annyira el a dolgot. Felnőtt emberek vagyunk, bizonyára képesek egy egészséges kompromisszumot kötni. Esetleg a karfára felkapaszkodhatnék? Van egy papagájom, ő tanított meg rá.

‒ Legyen szíves békén hagyni, fiatalember. Keressen máshol helyet.

Lehel egyre kétségbeesettebb lett. Vesztésre állt ebben a csatában, és ami kellemetlenebb, hogy még mindig nem ült.

Ekkor fényes ötlete támadt. Táskájából egy kisbaltát húzott elő, és néhány ügyes csapással tőből levágta jobb lábát, majd felmutatta a nőnek.

‒ Nos, ami azt illeti, mégiscsak mozgássérült lennék. Most már átadja a helyét?

A nő rémülten sikoltott fel, ahogy a csonkból vér spriccelt a szemüvegére. Elhűlten bámulta az előtte állót.

‒ Szent ég! Megőrült?!

‒ Akkor leülhetek?

‒ Magának ez miért nem fáj?!

‒ Nihilista vagyok, kérem. Tagadom a fájdalom értelmét. A tagadás értelmét is tagadom.

‒ Kalauz! Valaki, segítsen!

‒ Ami azt illeti, mégsem tagadom minden fájdalom értelmét. A trianoni békediktátum… az borzasztóan fáj. Leülhetek?

 

(Illusztráció: Krebsz Áron – Amikor beszakad)

 

Húsvét hétfő. Ma van a locsolkodás. Dávid fiam, aki decemberben volt hét éves, kora reggel óta be van sózva. Erre készül már egy ideje. A Húsvétot mindig a Nagyinál töltjük Tatán, és a jókora kert végében a kis házban ott vannak Dédiék is. Kettő az egyben, tiszta szerencse, már ami a locsolást illeti. Dávidka már az előző este kikészítette magának a fehér ingét, a sötét, ünneplő nadrágot és a hozzávaló cipőt. Biztosra akar menni.

-Idén több pénzt gyűjtök, mint tavaly! – mondja elszánt képpel, és még a fogmosást is magától elvégzi. Több ilyen ünnep kéne, mennyi vesződséget spórolnánk meg!

-És miből gondolod, hogy idén több lesz?

Nem jön zavarba, azonnal érkezik a válasz: -Már nagyobb vagyok, és egy évvel öregebb. És aki nagyobb és öregebb, annak több jár a locsolásért. Logikus, nem? És több verset is tudok!

-Tavaly csak egyet tudtál – mondom óvatosan. Ugyanazt a versikét mondta, amit én, csak sokkal vidámabban.

-Idén már kettőt tudok! Nem mindegy. Ezt neked tudnod kéne, te vagy a költő.

Eloldalgok. Dávidka a konyhába megy, odabújik egyanyja hasához, és úgy hízeleg neki. Amióta tudja, hogy testvére lesz, minden nap megsimogatja egyanyja pocakját.

-De szép a fülbevalód! – hízeleg tovább, és megfogdossa az ünnepre felvett aranysárga, rombuszalakú fülbevalót. – Színarany? – Nemrég tanulta ezt a szót egy ásványokról szóló képeskönyvből.

-Nem. Csak egy bizsu, de ez az új kedvencem. Apától kaptam, Helsinkiből hozta.

-Bizsu? – ízlelgeti a szót, azután villámgyorsan felpattan, felkapja az anyjától elkunyerált kölnisüveget, és átszáguld a kert végébe, Dédiékhez.

Mire odaérek, már elhadarta a locsolóversét. Okos gyerek, előbb a dédapját locsolja meg, akinek semmi haja nincs, de a kredencen, az Érsekújvárról kapott öreg óra alatt mindig tart papírpénzt, ami az első ölelés után átvándorol Dávidka zsebébe. Persze a Déditől is kap; elégedetten gyűri be a hadizsákmányt a sötét félkabát rejtett zugába.

Tegnap még esett. A szél lágyan rázza az éjjeli esőtől nehéz ágakat, amikor nekiindulunk. Mi, a két férfi. Dávidka teli izgatott várakozással, én egy kissé feszülten. Nagyika azzal engedett útnak, hogy „legyetek mindenkihez nagyon kedvesek, és ne válaszoljatok semmire, abból nem lehet baj.” Hosszú nap lesz.

A tócsákat kerülgetve átvágunk a Gesztenye fasorhoz vezető téren. A fasor murvasétányán csikorogva lépkedünk előre, miközben az ég kékje egyre nő, hogy elűzzön minden árnyat. A levegőben zajok úsznak. Dávidka rám néz, és amikor bólintok, már nyomja is a csengőt. Gizi néniék biztosan várnak minket. Nyílik az ajtó, Gizi néni kislánya szalad felénk a kapukulccsal. Én kissé meglepődöm, a kisfiam helyben ugrál az izgalomtól. Dóri megnőtt, szemüveget visel, és szőke haja csupa kis gyapjas csiga. Tavaly még nem volt melle. Hangos sziasztok, puszipuszi, és már nyomulunk is befelé. Gizi néni a szeme sápadt ibolyakékjével azonos színű háziköntösben vár minket az előszoba közepén. Dávidka előbányássza a kölnisüveget, és azonnal rákezd:

                                   Kinyílott az aranyeső,

én voltam ma a legelső,

aki kora reggel

locsolkodni kelt fel.

Íme, itt a kölni,

szabad-e locsolni?

 

Nagy a jókedv. Dóri aprókat sikkant, Gizi néni örömködés közben hatalmasra tátja a száját, és mutatja a köntösén, hogy hová szabad locsolni, Dávid fiam élvezi a helyzetet, nem sajnálja a kölnit. Gizi néni túláradó személyiség. Széles, drámai gesztusokkal adja tudtunkra, hogy meg van hatódva. Gyorsan tölt magának egy pohár sherryt, és még ugyanazzal a mozdulattal meg is issza. Talán a hatás kedvéért, talán másért, könnyek gyülekeznek a szeme sarkában. Miután visszanyelte őket, tölt még egy pohárkával. Nem mutathat gyengeséget a lánya előtt, és a sminkjét is elrontaná.

Mielőtt elkezdődne a trakta, Gizi néni félrehúzza Dávidkát, és dug valamit a zsebébe. Kisfiam csak a papírpénz színét láthatta, ám örömében lángvörös lett, és alig bírt úrrá lenni az izgatottságán. Nem hiába tanulta meg az új locsolóverset!

Előkerülnek a szendvicsek, a sonka, a főtt tojás, no meg a sütemények. Bizalomgerjesztőnek tűnik, Dávidka Dórival máris asztalhoz ül. Én szabódnék, hogy ma még sok helyre kell mennünk, de Gizi néni, aki a nagyi szerint igazán nagyvonalú, rafinált nő, de egy gyakorló idegroncs, legyint. Az élet megvár. Csak semmi kapkodás, nem maradtok le semmiről, aminek el kell jönnie, az el is jön. És hálából, amiért nem rohantunk el, Dávidkának hoz még valamit.

-Okos gyereknek okos ajándék! – kiáltja, és a gyerek sütikkel telerakott tányérja elé letesz egy sakk-készletet tömör csokoládéból. – Ha már mindenkit megvertél, megeheted.

A Grófi folyónak nevezett patak mentén kitaposott szűk gyalogösvényen haladva alig negyedóra alatt érünk anyám legjobb barátnője, Rózsika lakásához. Fiam büszke csendbe burkolózva lépdel mögöttem. Én nem kérdezek, ő nem kérdez. Az éppen történő dolgok iránt érzett kiváncsisága most mindennél erősebb.

Rózsika az erkélyen áll, és amikor meglát minket, az egész környék számára jól hallhatóan adja tudtunkra, hogy „második emelet, ha elfelejtettétek volna.” Merevre dauerolt hajjal áll az ajtóban, és a szemével szabályosan megmotoz bennünket.

-Már azt hittem, sosem értek ide. Hívtam anyádat, mondta, hogy elindultatok Giziékhez. Na, gyertek be! – szól szaggatottan fuvolázó hangján, és mosolyt erőltet kissé szétfolyó arcára. Látszik, hogy valami nincs rendben. – Pista bácsi egész éjjel orbákolt. Ávósoknak nevezte a szomszédokat, engem meg elmondott minden rongynak, amiért nem adtam bort neki az éjszaka közepén. Na, halljuk azt a mondókát!

Én már feszengek, de Dávidka szerencsére nem zavartatja magát. Célorientált gyerek, megáll a szobaajtóban, és egy szuszra eldarálja a locsolóversét. Van mit tanulni a fiamtól. Majd a vers végén odalép Rózsikához, és átöleli a derekát. Rózsika arca fénylik a meghatottságtól. Amíg hellyel és főtt sonkával kínál engem, egy borítékot ad át a gyereknek, aki felnőttesen biccent, úgy köszöni meg, és lassan, mintha attól tartana, hogy kihullik belőle a kitapintható papírpénz, becsúsztatja a kabátzsebébe. Alakul a nap.

Az ünnepi pillanatot a másik szobából átszűrődő ádáz hörgés és krákogás zavarja meg. – Beköszöntök neki? Úgysem ismer meg, de örül minden új arcnak. – Beköszönünk. A lehúzott redőnyön át beszivárgó narancsszínű fényben Pista bácsit véljük felismerni. Legalábbis azt, ami maradt belőle. Én ismertem őt korábbról is, amikor még egyedül ki tudott kászálódni a hatalmas fotelből, ahol naphosszat üldögélt, és haláltmegvető bátorsággal nézte a Hosszú, forró nyár soron következő epizódját. Köszönésünkre szelíd morgás a válasz.

, -Lehetne rosszabb is – mondja Rózsika, és visszacsukja rá az ajtót. Fiam ijedt arcán látom, nem is bánja.

   Gyorsan elköszönünk, apámék már várnak, ebéd előtt oda kell érnünk. Odalent a kilégzés és sóhaj keverékét szinte egyszerre fújjuk ki. Nincs idő megbeszélni a történteket, az emberarcú szocializmusból itt maradt egyforma, piszkos-bézs kockaházak közt szaporázzuk a lépteinket. Apámék Naszályi úti birtoka a város határát jelző tábla után tűnik csak fel.

   Apám persze a kapu előtt áll, és türelmetlenül vár minket. Tizenkét évvel fiatalabb felesége, Györgyi, akivel jól megvannak, fent a konyhában készíti elő az ünnepi fogást. Még gimis voltam, amikor elváltak, anyu maradt a szülői házban, apám kiköltözött a városszéli birtokra. Amikor újranősült, csak annyit mondott: A második házasság az optimizmus győzelme a tapasztalat fölött. Soha nem firtattuk a dolgot.

   Dávidka a virágágyások közt kígyózó keskeny járdán siet fölfelé. Az eltervezett sikerhez vezető úton senki sem állíthatja meg. Mire mi is felérünk, már meg is volt a locsolás, és a gyerek csillogó szeméből ítélve a jutalma sem maradt el.

-Engem meg se locsolsz? – kérdi apám titokzatos képpel. – Hátha tőlem is kapsz valamit.

Dávidkának több se kell, már fújja is. Én gyorsan hátralépek, már a kölni illatától is émelyeg a gyomrom. Apám hátramegy a sufniba, és egy nagy papírdobozzal a kezében tér vissza. – Ez a tiéd, amiért meglocsoltál.

A gyerek lassan leveszi a doboz fedelét és beleles. A meglepetéstől elkerekedett szemét mintha belegravírozták volna a boldogságtól sugárzó kerek arcába. Egy hófehér kölyökkutya mocorgott a doboz legalján, és amikor óvatosan kiveszi, ugrabugrálni kezd, és megnyalogatja új gazdája kezét. Ez a nap fénypontja, nem vitás.

-Mi lesz a kutyus neve? – kérdi Györgyi, és egy tálkába friss tejet önt.

Dávidka vajpuha arca egy hosszú pillanatra elkomorul, gondolj, gondolj, majd felcsillan a szeme:

-Legyen Bizsu!

A kis fehér gombóc vidám farkcsóválása felér egy beleegyezéssel.

 

(Illusztráció: Láng Eszter – Morovici formák III. részlet)