Közeledett a tél. A nappalok egyre rövidebbek, a levegő egyre hidegebb lett. Szépen lassan Szilvásvölgyben is előkerültek a sapkák, sálak, kiscsizmák és nagykabátok.  Ebben a városban minden és mindenki olyan barátságos volt! Az emberek mosolyogva üdvözölték egymást, és néhány összezördülésen kívül szinte soha nem történt semmi rossz vagy rendkívüli. Ám egy szép napon, még a tél elején valami nagyon furcsa dolog történt. Volt egy lány, a Kovács Lili. Nem volt ő rossz gyerek, csak nagyon szeleburdi. Az anyja alig bírt vele. Sokszor kapta azon, hogy a leckeírás helyett telefonozik, vagy hogy se szó se beszéd kiszökik éjszakára bulizni. Azon a bizonyos napon is, amikor az eset történt is veszekedtek. Csak úgy, mint mostanában mindig.
– Kislányom, ez nem mehet így tovább – mondta Lili anyja.
– Jajj, anya, hagyjál már! Majd megcsinálom később, amit kértél.
– Aha, persze. Mindig ezt mondod. Aztán meg azon kapom magam, hogy mégiscsak nekem kell megcsinálnom. Szerencséd van, hogy menned kell az iskolába. De azért majd órák után elbeszélgetünk.
– Aha, jólvanna – mondta Lili, majd éppen indulni készült mikor az anyja utána szólt.
– Várj csak egy kicsit! Így akarsz menni? Egy vékony dzsekiben? Hideg van már hozzá. Vedd fel a téli kabátod!
Lili sóhajtozva tett eleget anyja kérésének, holott biztos volt benne, hogy még nincsen szüksége melegebb ruhára. Hiszen még hó sincs. Már hogy lenne így hideg? Lili visszament a szobájába és a szekrénye mélyéről előrántotta a kabátját. Egy rövid búcsút követően pedig már újra úton volt az iskola felé. Ahogy ment és ment, egyre inkább érezte, hogy az anyjának bizony igaza volt. Kellett az a meleg kabát. Éppen a fázós kezeit próbálta a kabát zsebébe dugva felmelegíteni, mikor egy furcsa dologra lett figyelmes. A zseb nem volt üres. Meglepődve tapasztalta, hogy valami van benne.
De hát én mindig kiürítem a zsebeimet mielőtt elrakom – gondolta.
Ekkor mélyebbre nyúlt, és kirántott valamit. A szája is tátva maradt a csodálkozástól. Egy fül volt az! Lili sikoltva ejtette a földre. Elképzelni sem tudta, hogy hogyan került a kabátzsebébe. Gyorsan megtapogatta mindkét fülét, hogy nem azokat hagyta-e el, de mindkettő megvolt, hiánytalanul. Lili egész testét átjárta a félelem. Nem tudta, hogy mit tegyen. Az utcán csak úgy nem hagyhatta. Felvette a földről és visszarakta a zsebébe. Talán a legjobb az lenne, ha elvinné a rendőrségre. De mit kezdenének ott egy füllel? Még az is lehet, hogy azt hinnék, hogy ő szerezte. Ki hinne el egy olyan képtelen történetet, hogy csak úgy a téli kabátja zsebében találta. Lehet, hogy inkább ki kéne dobni a kukába. Igen. Az lesz a legjobb. Lili körülnézett. Szerencsére az utca, amin járni szokott, nem volt valami forgalmas, így talán nem látja meg senki. Lili ismét óvatosan körbepillantott és kidobta a fület a legközelebbi kukába. Egész nap nem tudott megszabadulni a gondolattól, hogy vajon kié lehet, hogy került hozzá és mi történt vele miután ott hagyta. Még az órákon sem tudott figyelni. A barátai is hiába kérdezgették, nem mondta el, hogy mi baja van. Tudta, hogy úgy sem értenék meg. Amint hazaért, az anyja termett előtte.
– Szia, Lili! Mi volt ma az iskolában? Remélem, végre tudunk beszélni – mondta.
Lili egy percre elgondolkodott. Talán az anyját be kellene avatni. De mi értelme lenne? Máskor sem mond el neki semmit. Ráadásul már megszabadult a fültől.
– Nem történt semmi. Később beszéljünk, légyszi. Fáradt vagyok.
– Rendben. Vacsoránál beszélünk. Jut eszembe, ugye, hogy kellett az a télikabát?
Lili görcsbe rándult. Megint eszébe jutott a kabátzsebben talált fül.
– Igen, persze – motyogta, majd a szobájába indult.
Egész este szótlan volt. Hiába is próbált az anyja beszélgetni vele, a máskor annyira fecsegő lány meg sem szólalt. Az anyja arra gondolt, hogy talán beteg, de mivel nem tűnt annak, így annyiban hagyta a dolgot. Kamaszok. Lili egész éjjel álmatlanul forgolódott. Amint lehunyta a szemét, a fül jelent meg előtte. Másnap nyúzottan indult az iskolába. Amint elhaladt a kuka mellett, amelybe a fület dobta, már nem találta ott. Megkönnyebbülten felsóhajtott.
Valaki biztosan megtalálta – gondolta.
Ahogy sétált tovább, egyre jobban fázni kezdett. Kezét megmelegítve ismét a kabátzsebébe dugta. Abban a pillanatban elfogta a jeges rémület, mert amint kiemelte kezét a zsebéből, benne volt pontosan ugyanaz a fül.
– Nem, nem, nem! – kiáltott, majd elsírta magát.
Addig sírt, míg az egész világ elsötétedett előtte. Mikor kinyitotta szemét, már otthon feküdt az ágyában. Anyja pedig aggódó tekintettel vizsgálta.
– Lili! Kicsikém – ugrott hozzá. – Jól vagy? Nagyon aggódtam. Még szerencse, hogy Szabó bácsi rád talált. Ott hevertél az utcán ájultan.
Lilinek hirtelen minden eszébe jutott. A fül.
– A fül…a zsebemben – mondta.
– Miféle fül? – kérdezte az anyja.
– A fül…a fül. A zsebemben – mutatott a kabátjára, ami most a széken hevert.
Az anyja oda lépett, de hiába is kutatta át a zsebeket nem talált benne semmit.
– Nem értem, hogy miről beszélsz. Most pihenj kicsit. Később még rád nézek.
Amint Lili anyja kiment, Lili kiugrott az ágyból és a kabátjához szaladt. De ő sem talált semmit.
Az nem lehet – gondolta. – Biztos, hogy nálam volt.
Hiába is kereste, továbbra sem találta. Már ő maga sem volt biztos abban, hogy mikor elájult, akkor vesztette el, vagy talán a fül soha nem is létezett.