A férfi tűnődve nézett maga elé, jobb karját végignyújtva a pad háttámláján. Már legalább ötven éve ült ott, nézte a járókelőket, a téli ruhába öltöztetett kutyákat és a fák törzsét. Ismerte azokat, akik mindennap arra jártak, tudta, hogy mikor merre mennek, és hogy mikor vannak késésben. Volt, aki leült mellé, nekidőlt a karjának, és eltöltött vele egy pár percet csendben. A turisták fotózkodtak vele, átölelték, megpaskolták a hasát, ami talán tényleg egy kicsit gömbölyűbb volt a kelleténél. Szerelmek fonódtak és szakadtak szét a karja alatt, gyerekek másztak fel rá, és sikongatva ültek a nyakába. És a férfi szerette ezt a nyüzsgést, szerette, hogy szeretik. Figyelte a növények színének változását, ahogy elfonnyadnak, aztán újra kikelnek, és nem érezte az idő múlását.
Egy iskolás csoport vonult át a parkon, színes cipők toporogtak libasorban. A sor elejéről a tanárnő időnként hátrakiabált a gyerekekre.
– Figyelj oda! Ne maradj le!
Ahogy elhaladtak a pad mellett, az egyik kislány hosszan nézett a férfira.
– Tanár néni, ki ez? – kérdezte.
A tanárnő feszülten pillantott oldalra.
– Senki, csak egy szobor – felelte, és ismét odakiáltott a sor végén caplató gyerekekre.
A férfi még sokáig hallotta a zsibongásukat. A szél a lába elé sodort egy nejlonzacskót, azt figyelte. És lassan, ahogy a növények ősszel megsárgultak, rozsdásodni kezdett.
Címke: próza
Hogy neveld a sárkányodat?
Mihály atya tulajdonképp nem is bánta, hogy középkorúak nem járnak az istentiszteletekre. Hogy őt nem hívják focizni, hogy nem bújnak el vele a gyóntatófülkébe, még a Facebookon sem jelölik ismerősnek.
A középkorúakkal miről beszélgetne? Ki kit csalt meg, hol, hogyan, miért, melyik párt a szemetebb. Tavaly egy festett hajú, tűsarkú cipős nő toppant be a plébánia konyhájába, és bevezetés nélkül elkezdte magyarázni, hogy A megcsalta B-vel, B megcsalta C-t D-vel, és erre a sértett C őt kezdte rágalmazni. Nincs igazság, sziszegte dühösen. Mihály atya meg ott állt a vanília- és fahéjillatú konyhában, kezében egy tepsi almás pitével, és bárgyún hümmögött. Igen, persze, persze, persze, hogyne… Talán egy kis birsalmával jobb lenne. No de vegyen csak, mondta az ide-oda topogó nőnek, szerintem így is elég könnyű lett… A nő megevett két-három pitét, szidta még kicsit B-t és C-t, aztán leporolta a szoknyáját, és megjegyezte, soha nem beszélgetett ilyen jót.
Hogy szól az a gyerekvers? A felnőttek furcsák néha.
Nagyon furcsák. Mihály atya szülei hajdan megállás nélkül veszekedtek. Elmondták egymást – két felajzott sárkány – impotensnek, csalónak, mindenféle cégéresnek, rossz naplopónak, perverznek… Aztán mihelyt kiordibálták magukat, nekiálltak együtt kuglófot, tortát, muffint sütögetni. Ezért nem váltak el, a közös szenvedély, a sütés-főzés összekötötte őket. Mennyire valóságos bármilyen bűn egy jó körtetortarecepthez képest? Mihály atya gyerekként meglehetősen sokat töprengett ezen.
Esténként a főzőműsorok után néha-néha ma is áttévedt a bűnügyi filmekre. Felnőtt emberek agyonverik, megerőszakolják egymást, felrobbantanak valamit, csapdát állítanak, bosszúért kiáltanak, arra is képesek, hogy megmérgezzék egymás kutyáját… hát valóság ez? Nem inkább valami képzelgésféle? Fatökű vagy, kiabálta néha a kis Misi anyja az apjának. Fatökűűűűűűű! Na, ugye… Mi is az a fatök? Blablablabla… Csak sárkánynyelven jelent valamit.
Szégyen, nem szégyen, Mihály atya a gyónásokat se tekintette egészen valóságosnak. Az emberek néha hajmeresztő dolgokról mesélnek. Magatehetetlen anyjukat halálra kínozzák. Tönkreteszik saját gyereküket. Egyetlen éjszaka vagyonokat pókereznek el. Rágyújtják a házat az ellenségeikre. Hát hogy lehetséges ez? Mihály atya mindig félt, hogy őt butának vagy tájékozatlannak tartják. Azt is restellte, hogy a legöregebb hívek, mint valami nagyra nőtt gyereket, Misikémnek szólítják. Misikém így, Misikém úgy. Azért mindig megfontolt képpel, komoran bólogatva hallgatta végig a gyónásokat.
Ám sokszor volt az az érzése, hogy csak a bolondját járatják vele.
Igazán csak a gyerekek között érezte biztonságban magát. Nagy szerencséjére özvegy unokatestvére, Ági, a közeli városban lakott, úgyhogy Mihály atya minden hétvégén hurcolászhatta a gyerekeit fogorvoshoz, edzésre, uszodába, gyerekzsúrra. A legjobban a mozit szerette, a Legendás állatok és az Így neveld a sárkányodat minden epizódját többször megnézték a fiúkkal. Ági nemcsak a sárkányokat, hanem a sütést-főzést sem szerette, rengeteget lótott-futott, hét közben a fiait mirelit pizzákkal etette. De sebaj! Mihály atya minden szombaton süteményhegyekkel indult Győrbe.
Ám azok a kórházi telefonok! Azoktól mindig rettegett.
Jöjjön csak, Misi atya, megint van egy haldoklónk, fel kéne adni a betegek kenetét! Mihály atya persze tudta, hogy mi a kötelesség! Teljes papi díszben bevágta magát a kocsijába – a kesztyűtartóban gondosan elhelyezett néhány zacskó gumicukrot –, és nagy levegőt véve késlekedés nélkül indult a kórházba. Mi mást tehetett? E szent kenet által és nagy irgalmassága szerint segítsen meg téged az Úr a Szentlélek kegyelmével! Nagyon helyes. De sokan egy kórterem közepén akarják bevallani, hogy agyonütötték a szomszédot vagy élve eltemették a kutyájukat.
Isten bölcs. Ő majd eldönti, mi igaz ebből a tengernyi rémségből.
De mért hazudna valaki élete utolsó pillanatában? Miért az lenne a legfőbb gondja-baja, hogy egy kövérkés, zavarában minduntalan elvörösödő papot megtréfáljon? Mihály atya rettegve gondolt arra, hogy amit hall, az mind igaz, és ezt a sok nevetséges, borzalmas szörnyűséget tényleg elkövették az emberek. Az az ártatlan képű néni vagy bácsi az ajtó mellett.
Pontosan tudta, hogy ő egy fordított detektívregényt olvas: a tettest ismeri, de maga a bűncselekmény homályos és megfoghatatlan.
November végén egy viszonylag fiatal haldoklóhoz hívták.
A férfi nem volt teljesen ismeretlen, Mihály atyának úgy rémlett, hogy az utcán többször is találkozott már ezzel a karvalyarcú férfival. Vagy több ilyen veszedelmes fickó lakik a városban, és jut belőlük minden sarokra? Ilyen ne-járasd-a-pofád-mert-agyonütlekfajta. De a férfi most nem akart senkit agyonütni. Az ágy fejénél egy hamuszürke, szigorú, kis öregasszony szipogott, nyilván az édesanyja. Ugye nem haragszol, Józsikám? Csak a biztonság kedvéért. Az csak nem árt neked, ha imádkoznak érted.
Józsi nem haragudott, igaz, a fejét sem fordította a belépő felé. Mihály atya jóindulatúan krahácsolva odatipegett az ágyához, és már éppen rázendített az e szent kenet által és nagy irgalmassága szerint segítsen meg téged az Úrra, mikor a haldokló felmordult, és egyetlen kézmozdulattal kiparancsolta az anyját, a papot pedig odaintette magához. Mihály atyában győzött a kötelesség, a székét egészen közel húzta, és – jöjjön, aminek jönnie kell! – lehajolt a haldokló párnájához.
– Menj el a Kinizsi utca háromba, és hozd el a gyereket! A kurvát leszúrtam, de a kisfiú még életben van.
Mihály atya körül forogni kezdett a kórterem. Mi ez az egész? Valamit makogott a rendőrségről, a kötelességről, aztán kínjában előhalászta a mobilját, hogy megkérje Józsit, ő maga tegyen bejelentést… De akkor elkezdett sípolni Józsi fejénél egy gép, nagy sebbel-lobbal egy ápolónő rohant a terembe, nyomában az öregasszony a folyosóról ég felé emelt kezekkel, jajgatva. Jóóózsikááááám! Szedd össze magad! Aztán szaladt az orvos, szétnyílt köpenyben, dühödten hadonászva. Az egyre vörösebb atyát egyszerűen félrelökték.
Most higgyen vagy ne higgyen? Mi ez az egész?
Az ápolónők szavaiból lassan világos lett, hogy Tóth József, vagyis Józsika részegen karambolozott, az orvosok olyan reménytelennek tartották, hogy be se tolták a műtőbe. A halott Józsi még az élőnél is karvalyszerűbbnek tűnt: hegyes állát követelőzően Mihály atyára szegezte.
No de, istenem! Hogy tréfálkozhat valaki halála előtt egy gyilkossággal?
És ha nem tréfálkozott? Ha most Mihály atyán múlik egy ártatlan kisgyerek élete? Ha az esetből botrány lesz, ha eljut a hír a püspökig, a pápáig, sőt a lapokig… Ámbár ez nem volt igazi kórterem, inkább olyan őrzőféle, úgyhogy Józsika gyónását senki sem hallotta. Már ha azt gyónásnak lehet nevezni, hogy valaki halála előtt kibök egy ilyen mondatot. Mondhatta volna azt is, hogy tegnap felrobbantotta New Yorkot…
De nem mondta. Nem ezt mondta. A Kinizsi utca nem New Yorkban van, hanem itt a szomszédban. Mihály atya elképzelte egy kisfiú rettenetét, aki merev tekintettel álldogál az anyja holtteste fölött, és biztos abban, vége van a világnak.
Álldogál vagy üldögél… Ő, Mihály atya is üldögélhetne otthon. Süthetne valamit, vagy megnézhetné újra Mr. Bean kalandjait. Milyen remek is az az uszodában játszódó epizód! Mr. Bean felmászik az ugrótoronyba, de nem mer leugrani a vízbe Hányszor nézték ezt meg a hittanos gyerekekkel! Mennyit nevettek!
De talán őt is kinevetik, ha felhívja a rendőrséget. Halló, halló! Molnár atya vagyok. Egy bizonyos Tóth József halála előtt azt vallotta, hogy a Kinizsi utca 3.-ban megölt egy asszonyt. Elment az esze, Misi atya? A Kinizsi utca 3.-ban egy iroda van, onnan nem jelenthettek gyilkosságot.
És ha Tóth József nevezetes bejelentése gyónásnak számít? Ő pedig vét az anyaszentegyház ellen… Ha ezt megtudják a felettesek… A legjobb, ha itt hagyja a kórház előtt a kocsiját, és feltűnés nélkül elsétál a Kinizsi utcába. Talán mégis akad ott valami bank. Épp a Kinizsi utca 3.-ban. Vagy nincs bank, de a házból kilép egy fiatalasszony, és kézen fogva vezet egy gyereket. Ő pedig szép nyugodtan hazamegy.
Mihály atya lassan lépkedett a novemberi utcákon, és imádkozott, hogy nehogy valami borzalom történjen. A legkisebb unokaöccse, Balázs kemoterápiája alatt érezte magát így, már félt meglátogatni a gyereket. De most nemcsak a szörnyűségtől rettegett, hanem hogy kinevetik, csúfot űznek belőle. Mint Mr. Beant, őt is belelökik a hideg vízbe. Körbeveszik az emberek, kinevetik, és fatökűnek csúfolják.
Egy ennyire gonosz, ködös novemberi este bármi álnokság megtörténhet.
A Kinizsi utcát tavaly bontásra ítélték – hogy lehetnének erre bankok vagy irodák? Ezt az utcát már csak lecsúszott emberek lakják. Mihály atya már a gondolatai miatt is szégyellte magát. Jézus nem vetette volna meg még a lecsúszott embereket, még az ilyen részegen száguldozó Józsi-féléket sem.
A ház előtt hatalmas tumultus: rendőrök, szomszédok, járókelők, fejkendős, otthonkára húzott tolldzsekiben toporgó öregasszonyok. Még a fejük is reszketett az izgalomtól. Hát jól van, gondolta Mihály atya, ha ezek a nénik ilyen szépen idetaláltak, akkor hamarosan itt lesznek a gyámhatóság emberei is. De a szíve összeszorult, ahogy elképzelte a négy-öt éves gyereket, aki dermedten tölti első éjszakáját az intézetben… Nem kéne felajánlani, hogy ő keres szállást a kicsinek?
Már odalépett volna a rendőrökhöz, mikor meglátta a kicsit: hatalmas termetű kamasz, a vállán majd szétrobban a bőrdzseki. Mihály atya megkönnyebbült: a gyilkos meglakolt, a kisfiút megtalálták, most már viszontlátásra, nincs tovább! Ez a kamasz nem látszott olyannak, mint aki békésen vacsorázgatna a kántor családjával. De természetesen még nem indulhatott. Oda kellett lépnie az öreg Tóthnéhoz, a gyászoló anyához, és elmormolni pár együttérző szót: hblm…hbmlml… igen, szívből… mélyen. Furcsamód az öregasszony egy cseppet sem látszott elveszettnek.
Egy ennyire gonosz, ködös novemberi este bármi álnokság megtörténhet.
De hát mit tehetett volna? Csendesen eloldalgott.
Este, vacsora után utánanézett ennek a Tóth Józsefnek. Igen, ebben a kisvárosban született, de nyoma sincs annak, hogy valaha megkeresztelték. Ráadásul büntetett előéletű, ahogy az idősebbek mondanák, igazi himpellér. És ez az édesanyja, ez az idősebb Tóth Józsefné! Neki van-e az egyházhoz bármiféle köze? No de mért ne hívhatna papot a fiához valaki, aki egyszer sem tette a lábát a templomba?
Ki ne tudná, hogy a felnőttek furcsák néha.
Amúgy nem merült fel sok kétség a gyilkossággal kapcsolatban. A konyhaasztalon megtalálták Tóth József levelét, egy mocskos papírfecnit: megérdemelte ez a rohadt kurva, nem bánok semmit. Józsi.
Mihály atyát egy régi hittanos tanítványa, egy családos őrmester hallgatta ki a rendőrségen. Mondja csak, Misi bácsi, a feleséggyilkosságról nem mondott a vádlott valami érdemlegeset? Érdemlegeset? Ez vajon mit jelenthet? A jóságos Mihály atya csak forgatta a nyakát. Szörnyű kínjai lehettek szegénynek, vallotta, ő ugyan egy szavát sem értette. Az őrmester bólogatott: értem én, Misi bácsi, a titok az titok, de szerencsére le tudjuk az ügyet így is zárni.
Feleséggyilkosság. Ha lezárták, akkor lezárták. Ha a rendőröknek sincsenek kétségeik, akkor ő miért aggasztja magát? Mihály atya rengeteget evett, járt az unokaöccseivel focimeccsekre, de többé semmi sem esett jól. Mr. Bean csak zuhan, zuhan lefelé, de nem ér a víztükörhöz. Mert nincs ott lent semmi.
A szelídek öröklik a földet. Egyszer. A távoli jövőben.
A morcos öregasszonnyal, Tóth József anyjával többször is összefutott a városban. Köszönjön neki? Ne köszönjön? Nehéz volt dönteni. És közben valami ellenállhatatlanul vonzotta a Kinizsi utcába is. A ház utcára néző szobájában egy albérlő lakott, szerette a hangos zenét, Mihály atya többször hallotta, hogy az öregasszony, vagyis Tóth József anyja beront és leteremti. A-fejedet-verem-a-küszöbbe-ha-meghallom-hogy-levegőt-veszel. Hát nem lehetett kellemes anyós ez a szegény néni … Néha a dagadt fiú, a kisunoka imbolygott el a ködben a biciklijével. Vajon hova tart? A gyárak felé? Vagy a városon túl, a titokzatos semmibe?
Tavaszra aztán Mihály atya elfelejtette az egészet. Új hittanosok, új főzőműsorok. Karácsony. Újév. Vízkereszt. Új mozifilmek, új triatlonversenyek. És egy váratlan kiadás: multifunkciós hátizsák a legkisebb unokaöccsének. És közben az orvosa megfenyegette: ha nem fogja vissza az édességeket, ha nem ad le pár kilót, cukorbeteg lesz. Mihály atya restelkedve megrendelt egy szobabiciklit. Részletre. Mert a hittanosok süteményei, a szombati utazgatások és ez az extra-szuper hátizsák elvitte a megtakarításait.
Májusban a legnagyobb békében sütögetett két tanítványával és az anyukájukkal a napfényes, szépen felújított konyhában. Körtetorta, ez volt Mihály atya messze földön ismert specialitása, ajándék az elsőáldozóknak, csodálatos csemege. Épp betolták a tortát a sütőbe, mikor csengettek, az egyik kislány ajtót nyitott, és Tóth József anyja belépett a konyhába.
– Tessék csak türelemmel lenni – mondta zavartan Mihály atya, és elvörösödve betuszkolta az asszonyt a nappaliba.
Ő visszament a konyhába a körtetortához, de valami megkeseredett a szájában. Pedig nem sajnálnia kéne szegény öregasszonyt? Pár hónapja temette el a menyét és fiát. És a nyakán ott az a nagyra nőtt kamasz, a kisunoka. Hát nem érdemelne több együttérzést? Megkérte az anyukát, fejezzék be a sütést, utána rakjanak rendet, ő meg addig intézi az „elintéznivalót”. A kötelesség, ugye.
Így neveld a sárkányodat! De hogyan?
Az elintéznivaló ott magasodott a nappaliban, és az atya felszólítására sem volt hajlandó helyet foglalni.
– Látom, szobabiciklije is van magának.
– Van – mondta az atya fülig vörösödve. – Csak mondja el, miben segíthetek.
Az asszony kifújta az orrát. Hát azt bizony jól sejti az atya, hogy megint segítségre van szüksége. Hiszen Jézus is mennyire szereti a gyerekeket! Szegény Jocóka, az unokája újra bajba került, megint miatta fájhat a feje.
Mihály atya látta maga előtt a biciklin imbolygó kamaszt, és bólintott. A Jocóka! Hát persze! Engedjétek hozzám a gyerekeket!
Nagyon rendes volt magától, folytatta az asszony, hogy eljött meggyóntatni a fiamat, és elmondta a rendőröknek, amit kell. Mihály atya nem javította ki, csak zavartan bólogatott. Elmondta. Hát persze. Mi sem természetesebb.
Ők mind a hárman haragudtak a menyére. Koszos volt, ivott, mesélte tovább az asszony. Ha rászóltak, csak sírdogált. Semmi hála, semmi jóérzés. Aztán a szegény, kis Jocó már nem bírta tovább. Mind a hárman meglökték azt a semmirekellő Ilonkát, de úgy adódott, hogy Jocóka szúrta le. A körülmények, ugye. Az a szegény kisfiú nem egészen egészséges. Hát lehet ezen csodálkozni? Egy ilyen anya mellett… Az a szegény apja mindent elkövetett, hogy megmentse. Pont úgy, ahogy kell. Mert a szeretet.
Édes vanília- és körteillat kúszott be a konyhából.
Ez most valami éjszakai film? Vagy csak egy vicc?
Mr. Bean mindjárt a nyakát szegi, mert fejest ugrik a semmibe.
– Tessék csak folytatni! – hebegte Mihály atya.
– Már megint a Jocóka. Az én unokám! Ez a szegény kisfiú nem is tehet róla. Az egyik kislány heccelte az utcában, kellette, tette-vette magát, gúnyolódott rajta. Így-úgy, ugye nem mered? Szegény Jocó épp csak meglökte. Azt kéne mondani a rendőröknek, hogy Jocóka jóérzésű, de beteg fiú, idejár magához, és maga tudja, hogy mennyire szelíd, jó gyerek, míg föl nem hergelik. Csak nagyon érzékeny. Ne vigyék intézetbe, mert azt nem éli túl.
– Hogyan? – kérdezte Mihály atya. A szoba forgott vele.
– Fő az igazság, tessék elhinni. Hogy Isten nem hagyja elveszni a legkisebbet sem. Mert a szeretet, ugye. Ez a fő, ez számít igazán, nem a körülmények. Ha már egyszer mellénk állt, nem hagyhat cserben minket.
Első megjelenés: Eső folyóirat
https://www.esolap.hu/archive/99/2642.html
M 45
Nem jön álom a szememre. Az ágyneműt a hátam mögé gyűrve forgolódom. A rossz lelkek órája ez, hajnali három.
Jobb, ha felkelek. Kikászálódom az ágyból. Csak ácsorgok és topogok a panzió ablakában. Kezemben egy pohár pincehideg rizling. Forgatom a bort a pohárban, és a sárgaréz színen át figyelem az előttem elhúzódó M 45-öst. Ízlelgetem a bort: minden érzékemet betölti az enyhe, fanyar íz.
Az autók lángcsóvái végigsöprik az udvart, az út menti vetést, akár a tejút fénypászmái az égboltot. Agresszív, de mégis közömbös, túlvilági fény bombázza a szobánkat, a parkolót, a dombokat, de még a híres kunhalmot is. Az egyik tetején magot vető fiatal paraszt szobra. Csökönyös, magabiztos fiú, az a fajta, aki nem hagyja magát, hiába üti-veri, ostromolja vakító fény. Ha a szemét verik ki, akkor is megőrzi titkát.
A legény úgy szórja a kötényéből a magvakat, mint szél a permetet. Mert vetni kell. Vetni mindig kell.
Itt születtem én is, a Zöld Keresztben. Apám még pengővel fizetett Józsi bácsinak, a szülészorvosnak. Az öreg már évtizedek óta az égi klinikákon vezeti a komplikáltabb szüléseket. Mestere volt ő a bonyolult eseteknek. A bába hozzá küldte anyámat, mert hatalmas gyerek voltam. Sokáig a Zöld Keresztben sem voltam hajlandó előbújni. Nem is csoda, hiszen a környékünkön üvöltött a Sztálin-orgona, és tankok dübörgése rázta a falakat. Élet és halál között lebegtünk az 1945-ös hadiút mentén.
Most inkább visszafekszem. Álmos vagyok, fáradtan vergődőm. Ám ahogy lefekszem, megint felkelek. Hallgatózom. A hideg ablaküvegre tenyerelek, így takarom el az autók okádó fényét, hogy kiszűrhessem közülük az ismerős tanyákat. Úgy zúgnak mellettünk az óriás kamionok, mint a bombázógépek. Pedig ezek itt már a béke zajai. Visszabújok az ágyba, de továbbra sem jön álom a szememre.
A puszta, mindig a puszta rejtelmei járnak a fejemben.
Feleségem tenyerébe fekteti az arcát, fejére húzza a takaróját, és néha-néha meg-megrándul, mikor a fények lecsapnak rá. Feneke az én térfelemen. Úgy csúszom mellé, hogy csípőjét a combom és a hasam ölelje. Mindig így alszunk, de most hiába süti hasamat az acélos fenék, nem tudok álomba merülni, se megnyugodni. Más eszembe se jut. Megöregedtem.
No, de mit súghatnak nekem a rossz lelkek a hajnali órákon?
Megint felkelek. Cipőt húzok, magamra cibálom a dzsekimet.
Itthon vagyok. Itthon. Emlékezem.
Kimegyek az autópálya mellé. Nyelvemen már nem a rizling otthonos ízét érzem, hanem a kipufogógázok fojtó és savanyú bűzét. Sehol egy kis törkölyillat. És nem érzem a levegőben sehol a frissen szántott föld testes illatát. A szemem azért rátapad a távolban pislákoló fényekre. Bámulom a távvezetékeket, a piros gömböket, a terpeszállásban magasodó tartóoszlopokat. A szemközti akácerdőt, ami megfogja az őrült, álnok futóhomokot. Próbálom kilesni az éjjel is száguldozó madarakat. Érzem a nyugtalanságukat a levegőben.
Egy repülőgép húz el felettem. Az utasok talán unottan lapozgatnak az üléstámla hálójából kiemelt színes prospektusba vagy bóbiskolnak. Ha a kivetített térképre tekintenek, akkor láthatják a kiírást: Hungary. Némelyikük éhesnek vagy mérgesnek fordítja.
Lassan szendereg körülöttem az éjszaka. Az elaggott parasztok talán hurutos torokkal krákognak. A hatalmas ágyban régen elfért az asszony és a gyerek is. Ma már csak egy embernyi helyen melegszik át a lepedő. Van, aki a sötétben is rémülten hallgat, van, aki a párnákba süppedve hortyog. A fiatalok pedig meg sem állnak az üveghegyekig. Vagy az Óperenciáig.
A hold sárga fénye öleli át a titkos dombokat, a kunhalmokat.
Emlékezem.
Ezeket a dombocskákat csak tévedésből nevezik kunhalmoknak. Ki tudja, kik, mikor emelték ezeket a fura dombocskákat, melyek évezredek óta hirdetik, hogy milyen szorongva, mennyire otthontalanul vagyunk itthon ebben a világban. Emlékjeleket próbálunk hagyni, mint a Húsvét-szigetek szobraival a polinéz vándorok.
A második világháború végén a szovjet hadseregből szökött katonáknak már minden mindegy volt. Sejtették vagy tudták, hogy hiába arattak nagy győzelmeket, a falujukba nem térhetnek haza, a háború után átnevelő tábor vár rájuk. Fiatalok voltak, de se élni nem tudtak, se meghalni. Itt, az alföldi tanyavilágban vadul, részegen, kiskirályként tomboltak: kergették az asszonyokat. A parasztok élelmeit, értékeit elvették, teheneiket, lovaikat elhajtották. Géppisztollyal lőtték a tyúkokat, utána megfőzették maguknak. Aki ellenszegült, azt azonnal lelőtték. A gyerek mellett állóval is végeztek, ha nem kapták meg az asszonyt. Ha nem kellett, akkor is erőszakoskodtak. A terhes nők kötőtűvel kapartatták el a magzatot a bábaasszonnyal. Volt, aki saját magának. Sokan bele is pusztultak. Amelyik életben maradt, az egy életen át undorral nézett a kötőtűre és az orosz katonára. Mert a nép nem szovjetnek tekintette őket, hanem orosznak.
Egy kanadainak meséltem egyszer mindezt, és erre ő ezt válaszolta:
– Oh! Hát miért nem hívtatok rendőrt?
A hős katonák a többnapos orgiákon halálra zabálták magukat és csontig lerészegedtek. A megalázott parasztok itatták őket, aztán ásóval, kapával, csákánnyal agyonverték azokat, akik asszonyokat erőszakoltak. Némelyeket a kunhalmokban ásták el. A többit ott temették el, ahol érték.
Emlékezem.
A parasztok álmaik legmélyére temették el ezeket a napokat. Akiből párttitkár lett, az is betapasztotta a száját. Még a papnak sem merték bevallani. Hamisan gyóntak egy életen át, vagy inkább nem is mentek a templom tájékára. Pengeélen táncolt az életük.
Engem egy öreg paraszt hatvan év múlva fogadott a bizalmába. A halála előtt kibeszélte magából a bűnt.
Ezután kezdtem faggatni az öregeket, hogy mely halmokban van háborús tetem. Igen kurtán válaszolgattak:
– A fene tudja már, öcsém!
Petőfi-vírus (részlet)
GRÉTI
Valentina, hallasz?
Egyetlen nyavalyás villanykörte a pincében, és a hangulat máris olyan, mint a világháborús nyomoroncokról forgatott filmekben. Lelombozó, szánalmas, rettenetes. Valentina nem hall, nem lát, csak behunyt szemmel gubbaszt. Megdermedt a félelemtől? Vagy tetteti, hogy alszik? Akárhogy szólítgatom, meg se moccan. Legszívesebben én is behunynám a szemem, és megsemmisülnék. Ha ilyen okádék filmet látnék a Netflixen, rögtön átkapcsolnék.
Ahogy bezáródott a pinceajtó, és a többiek eltűntek a hasadékban, Csongor hátat fordított, és belemerült egy játékba a mobilján. Zombikat kell megforgatni a levegőben, és aztán betemetni valami tűzgödörbe. Haha! Pontosan ismerem a szabályokat, mert Csongor már két napja ezzel játszik az órákon is. Puff! Puff! Puff! Ezt hallgatjuk egész nap!
De nem azt kamuzta korábban Valentinának, hogy sajna-bajna lemerült a mobilja?
No de hagyjuk.
Körbejárom az iskola pincéjét újra és újra. Ennek a nyavalyás helyiségnek nincs is ablaka. De kell hogy legyen valamilyen ablaka, mert emlékszem, hogy mikor egy teniszlabdánk eltűnt az iskolaudvaron, Kálmán bácsi szerint begurult a pincébe.
De hol gurult be? Hova? Hogyan?
Csak a szekrény mögött lehet ez az ablak.
Ez a nyavalyás monstrum viszont tele van mindenféle limlommal, meg sem tudom mozdítani. A zseblámpám fényénél elkezdem kipakolni. Régi dobozok, iratgyűjtők, befőttes üvegek. Mindenféle ósdi szirszar.
Csongor, nem segítenél? De nem. Ő is azt játssza, mint Valentina. Nem lát, nem hall. Puff! Puff! Puff! Ki tudja, hányadik zombinál tart? Valahogy mégis sikerül arrébb lökdösnöm a szekrényt.
Kicsi, idétlen bukóablak, de valahogy talán ki tudom préselni magamat rajta. Talán… Ha találok egy sámlit vagy széket. Sámli, sámli, sámedli… Hol van az a sámedli? Nagyanyám mindig így mondta. Sámli nincs, de talán megteszi egy sörösrekesz is.
Mielőtt felhúzódzkodom, megnézem a mobilomon az időt, fél tizenkettő.
De nem akarok bohócot csinálni magamból. Még utoljára odarohanok a hasadékhoz, és bekiabálok. Hol vagytok? Válaszoljatok!
De semmi.
Pedig négy és fél óra alatt már igazán kiélvezhette az osztály a fotózkodást és az életveszélyt.
Baj van, érzem. Réka, Dia, Léna nem olyan bátor lányok, hogy benn akarnának éjszakázni. Még akkor sem, ha nincsenek a barlangban denevérek. Valami szörnyűség történhetett velük.
*
A bezárt iskolából kijutni már nem akkora ügy. Az alsósok is tudják, hogy kell az iskolából kiszökni. De egészen más napfényben átmászni a kerítésen, mint a sötétben, egyedül. No de egy hőst semmi sem állíthat meg.
Az Ürömi utcán aztán enyém az egész éjszaka: szinte szárnyaim nőnek a friss levegőben. Későn veszem észre, hogy a mobilom a pincében maradt. De nem baj, így csak annál izgalmasabb.
Elsétálhattam volna a kerületi kapitányságra, de inkább leintettem egy autót. És nem is akármilyen szedett-vedett, béna kocsit, hanem egy terepjárót. Két playboy ült benne. Leengedték az ablakot, és vigyorogtak.
Mondom, sürgősen be kéne vinni engem a rendőrségre, mert az osztálytársaim életveszélyben vannak. Elvesztek egy barlangban, és nem tudnak visszatérni. Stb, stb, stb.
Ez nem egy taxi, mondták a fiúk. És ha egy barlangban vannak a barátaim, hívjam terrorelhárítókat vagy a barlangi mentőket.
Mondtam, ha ekkora baromarcok, és nem segítenek, a végén megnézhetik magukat. El fogom mondani az apukámnak, aki műsort vezet az RTL-en. Így görbüljek meg!
Nem kellett nagyon meggörbülnöm, a két playboy betessékelt a kocsiba.
De hogyan, mi történt?, kérdezgették. Elfajult valami buli? Eltévedtetek a barátaim valamerre?
Az osztálytársaimmal felfedeztünk egy új barlangot. Vagyis nem mi fedeztük fel, hanem a konyhások, de mi akartuk kikutatni. Petőfi Sanyi vette rá az osztályt.
Petőfi Sanyi? Ez komoly? Rettentő kíváncsiak lettek, és én szívesen elmeséltem volna mindent, de hamar odaértünk a Rómer Flóris utcába.
Majd egyszer máskor, ígértem a fiúknak. Akkor mindent elmondok.
A rendőrkapitányság portájánál Léna apukájába ütköztem.
Hihetetlen! Felfoghatatlan! Tűrrrrhetetlen! Egyszercsak nyoma veszik tizenhat gyereknek. Nem egynek, nem kettőnek, hanem tizenhatnak. Egy komplett osztálynak! És senki a füle botját nem mozgatja! Ő azonnal megy, és felhívja a CNN-t, Ferenc pápát, a miniszterelnököt, az ellenzéket. Na, majd kap mindenki! Mi folyik itt? Ez tűrrrrhetetlen! Milyen ország ez? Érti ezt valaki?
A portás se értette. De megpróbálta Léna papáját lecsillapítani.
Ahogy körbenéztem, láttam, ismerősök közé cseppentem. A recepciónál toporzékolt a nagy bankárnő, Réka anyukája, ott szorongtak Berci szülei egy párhetes babával, Kristóf szülei, nővére, nagymamája, nagypapája, és további anyukák, apukák, akiket még soha nem láttam. Telefonáltak, hadonásztak, sírtak, toporzékoltak; csitították vagy épp hergelték egymást. Olyan izgalom vibrált a levegőben, hogy ha eldobok egy szál gyufát, lángra lobban az épület.
Gréti! Grétikém!, Ugye, te vagy az?, ugrott a nyakamba Réka anyukája. Hát az isten áldjon meg titeket, hova tüntetek?
Mondtam, én itt vagyok, megvagyok. De a többiek lementek a barlangba.
Barlangba? Miféle barlangba? Mi a jóistent csináltok ti egy barlangban?
Egyre több szülő gyűlt körém, húztak-vontak, rángattak, végül betuszkoltak egy irodába, egy valódi főrendőrhöz. Dr. Samu Attila, ez volt az ajtaján. És ez a dr. Samu Attila nem volt egyedül, épp Ildi nénivel és az igazgatónkkal tárgyalt.
Mindent el kellett mondanom. Hogy hogyan cseleztük ki a szülők éberségét, mi volt az a „Tenger és csillag”, amire mindannyian elkéredzkedtünk, hogy Kristóf hogyan lopta el az iskolai konyha kulcsát. El kellett mesélnem, hogy foglaltuk el a pincét, és milyen sorrendbe szálltak le a hasadékba a többiek. Hogy valamit okvetlenül fel akartak fedezni. Mindenki mást: Ottó cseppköveket, Sanyi meg Tomi a világforradalmat.
És te, Gréti? Te miért nem mentél velük?
Valamit makogtam, hogy féltettem a bokámat. Nekem nagyon érzékeny a lábam, én nem kockáztathattam.
A főrendőrt ez nem túlságosan érdekelte. Azonnal hívta a katasztrófavédelmet, a barlangi mentőket, és már épp kitessékelt volna minket a szobájából, mikor berontott Danika édesapja.
Hogy igaz a hír? Egy autista és egy mozgássérült gyerek is a barlangban van? Ez őrület! Az ő Danikájuk sem teljesen egészséges, mióta túlélt egy halálos betegséget, és elvesztette az ikertestvérét, azóta szorongásrohamai vannak. Szegény gyerek! Mit csinálhat most lent a sötétben? A legjobb lenne rögtön értesíteni a honvédséget.
A barlangi mentők már úton vannak, mondta a főrendőr nyugodtan.
No de, no de, no de! Ezek a szegény gyerekek!, hápogott Dani édesapja.
A lépcsőn lefelé menet Ildi néni átfogta a vállamat. Azt mondta,
nagyon önfeláldozó, bátor dolog volt, hogy berohantam a rendőrségre, és ezzel valószínűleg megmentettem a többieket.
Én csak sajnáltam, hogy mindezt nem hallják a többiek.
De miért nem telefonáltál, Gréti?, kérdezte az igazgató.
Meséltem a térerőről, a becsapódott pinceajtóról, a fájós bokámról. Hogy én így, fájós bokával is kimásztam az ablakon, mint egy igazi akcióhős. Az igazgató mosolygott.
Kiderült, hogy a szülők este nyolckor már jártak az iskolában. Réka anyja odarángatta az igazgatót, Ildikó nénit, Kálmán bácsit, a gondnokot. Kálmán bácsi megesküdött égre-földre, az unokái életére, hogy amikor ő hatkor bezárta az iskolát, egy lélek sem volt az épületben. Egy lélek se, higgyék már el!
Elhitték neki, és ezután vonultak be a szülők a rendőrségre.
És most diadalmasan megint birtokba vették az iskolát. Több rendőr, az összes szülő, két nagymama, Berci párhetes kishúga, Léna két öcsikéje meg a többiek.
És a te szüleid, Gréti?, kérdezte tőlem Ildike néni. Hol vannak? Nem kéne telefonon megnyugtatnod őket?
Mondtam, anyuék egy wellnes hotelben vannak, ilyenkor minden kütyüt kikapcsolnak, nem érdekli őket a világ.
Ha így van, akkor hívd fel a tesóidat, Gréti!
Jó, mondtam kelletlenül. Bár eszem ágában nem volt a szemrehányásaikat hallgatni: mekkora idióta vagyok, megint mibe keveredtem, micsoda hülyeséget csináltam. A péntek este az péntek este. Úgyis azt mondják, hogy ha annyira félek egyedül hazamenni, hívjak egy taxit.
A menzán egyszer csak hatalmas felfordulás támadt: Anett anyukája elájult. Nem lehet itt valahol kávét kapni?, kiabáltak a szülők. De lehetett. Bár az igazgatónk epésen megjegyezte, ez nem kávéház, hanem egy tisztességes iskola tisztességes konyhája. Ám Ildi néni felkísért két anyukát a kávéfőzőgéphez a tanáriba.
És végre valahára megérkezett a barlangi mentők is: két fiú, két lány. Az ágyukból rángatták ki őket, úgyhogy ők is elfogadtak egy csészével.
Közben engem kérdezgettek, mit vittek magukkal a barlangba többiek.
Hát zseblámpát vittek, feleltem. Meg kis kekszet, kis ásványvizet.
Ahá, mondták, egy kis kekszet.
A barlangászok egymás után leugrottak a hasadékba, velem meg innentől nem törődött senki sem. Kristóf apja szitkozódott, a csecsemő bömbölt, Léna anyukája imádkozni kezdett. Miatyánkkivagyamennyekben…
Hát én mit csináljak? Fel-alá ténferegtem a folyosókon, aztán kicsit aludtam az igazgatói iroda előtti bőrfotelen.
Anya, apa. A két testvérem, Vili és Dénes. Mikor voltunk együtt nyaralni? Már nem emlékszem. De most álmomban a hatóságok lezárták a Balatont, mert mi Balaton-átúszást tartottunk. Csak mi, öten. Anya, apa, Vili, Dénes és én természetesen. A Kováts-család az egész világ ellen.
Aztán hirtelen lelkes kiáltozásra ébredtem.
A barlangászok megtalálták Lénát, Rékát, Hannát és Diát. Állítólag Hanna beverte a fejét valami cseppkőbe, ezért ők nem jutottak olyan messzire, órákig kuksoltak a sötétben. Dani apja ott fontoskodott a lányok körül, megmérte a vérnyomásukat, sóoldatokat itatott velük, lámpával bevilágított a szemükbe.
Réka elmesélte, hogy előbb Kristóf szakadt el tőlük, aztán valami titokzatos hangokat keresve a többi fiú, miközben Sanyi is eltűnt Dani és Berci nyomában.
Ki ez a Sanyi?, kérdezte a főrendőr. Mi nem láttunk Sándort a gyerekek névsorában.
Petőfi Sándor, mondta Réka.
A rendőr meghökkent. Furcsálkodva nézte Rékát, és újra elővette a táskájából az osztálynévsort.
És milyen hangokat hallottatok?, kérdezte a barlangász csaj. A Szemlőhegyi barlangnak mindezidáig nem létezett természetes bejárata.
Csak mindezidáig, felelte tudálékosan Réka. A barlangban tényleg mászkálnak emberek, ő nem hülye, világosan hallotta őket. Idősek, fiatalok, nők, férfiak, gyerekek. Neki úgy tűnt, hogy már régóta a barlangban laknak.
Az igazgató bizalmasan félrehúzta a rendőrt és a barlangászokat.
Hatodikban tényleg járt ide egy tehetséges kárpátaljai gyerek, őt hívták Petőfi Sándornak. Megbolondította az egész osztályt, nyilván az ő álma volt ez az idétlen barlangászás. Szerencsére nem kell komolyan venni a gyerekek beszámolóit, szegénykék nyilván hallucináltak a sötétségben. Még hogy hangok! Haha! Inkább az éhség és a fáradtság. A hormonok, nemdebár. Érzékeny, felajzott idegek, serdülő gyerekek… Egy felnőtt sem várhat el ezektől a szegény gyerekektől objektivitást.
Az igazgató fene büszke rá, hogy hajdan pszichológiát is tanult.
Réka anyját nem érdekelték holmi forradalmak vagy titokzatos hangok. Egy csomó pizzát rendelt, Ildi nénivel meg közölte, hogy Diát és Hannát ő viszi haza magához, és otthonról értesítik majd a külföldön tartózkodó szülőket. Mindig rémesen ellenszenvesnek tartottam ezt a nőt, az örökös fontoskodását és kotkodácsolását, de most nem bántam volna, ha rólam sem feledkezik meg.
Hazamentem volna velük én is szívesen.
De Diáék még nem voltak hajlandók elindulni. Becsületből meg akarták várni a többieket.
Becsület, becsület… Nagyon irigyeltem őket.
Hajnali háromkor nagy üdvrivalgással kimászott a lyukból Anett a fiúkkal.
Hahaha! Minden nagyon szuper volt!, mesélte lelkendezve. Órákig csatangoltak, közben találtak egy tavat, egy 56-os rejtekhelyet, egy gépfegyvert, rengeteg új járatot. Akár holnap visszamennének – minden olyan fantasztikus volt!
Miféle gépfegyvert?, kérdezte az igazgató. Na, még csak ez kellett!
A fiúk egymás szavába vágva magyarázták, hogy hogy terjednek a föld mélyében a hangok, milyen fantasztikus járatok, forradalmárok, párhuzamos valóságok rejtőznek a föld alatt. És Csen építeni is fog egy ilyen várost! Egy vadiúj Sanghajt és Szingapúrt!
A barlangász lány nagyképűen legyintett.
De még négyen bent vannak a barlangban, sóhajtozott Anett.
Dani, Sanyi, Berci, Miki, Kristóf. Nem megyünk haza, amíg elő nem kerülnek.
Közben gyorsan elfogyott a pizza. Réka anyja mindenkit körbejárt, és felírogatta, hogy ki milyet szeretne. Sonkás, ananászos, csirkemájas, kukoricás, vegán, amit csak akarsz. Lassan rájöttem, hogy ez az undok bankárnő büszke a lányára. Rékát sokáig kiközösítettük, erre ő a botjával lemászik egy barlangba, barátokat szerez… Réka anyja most ezt ünnepelte.
Kólát nem kértek?, kiabálta.
Az igazgató közben valami fejessel beszélt telefonon. Igen, az ő hibája. Vagyis nem az ő hibája, mert a pincét kulcsra zárták, a hasadékot meg eltorlaszolták. Nem, nem, nem. Nem gondolta volna. Meg se fordult a fejében. Soha eszébe se jutott, hogy a gyerekek vagánykodni fognak. Ki hallott ilyet? Hogy egy osztály péntek délután bezáratja magát, és leereszkedik a föld mélyébe.
Kora reggel befutottak a tévések. Az udvar diófája alá állították Ottót, aki olyan komoly képpel tartott előadást a föld alatti járatokról, hogy szerintem a tévések is elunták. Rólam egészen megfeledkeztek, pedig én voltam az, aki megmentette őket. Ottó közben meg csak brillírozott: hőforrások, mészkősziklák, borsókövek. Ez már a tévéseknek is sok volt.
Egyikük odaintette Diát. Hullámos, szőke haj, nagy kék szemek, nyilván azt akarták, hogy valaki rémüldözzön a tévénézők színe előtt. Mert Dia pontosan úgy néz ki, mint azok a lányok, akiket a filmekben folyton meg kell menteni. De Dia nem rémüldözött, közölte, hogy ő végig biztonságban érezte magát. És mért ne? Hiszen együtt voltam a barátaimmal, mesélte. Én csak bennük bízom, nem a felnőttekben.
Egy rádiós Tomit faggatta, hogy mit várt a földalatti kirándulástól.
Hogy megszabaduljunk a felnőttektől is, mondta Tomi komoran. Hogy véget vessünk a kizsákmányolásnak. Hogy leszámoljunk minden hazugsággal és elnyomással… és persze a felnőttekkel. Hogy találjunk egy sokkal igazságosabb világot. Mert a forradalom egy életérzés. Olyan, mint a szerelem.
És honnan jött az ötlet, hogy ezt az igazabb világot a föld alatt keressétek?
Ezt először Sanyi vetette föl, nyilatkozta Tomi. Ő volt az, aki meggyőzött mindenkit, hogy érdemes egy új világot megtalálni.
Sanyi, Sanyi, Sanyi! Az meg kicsoda?, kérdezte a riporter.
Álom és valóság könnyen összemosódik a kamaszok képzeletében, mondta az igazgató, bár őt nem kérdezte senki.
És hajnali fél hatkor, mintha mi sem lett volna természetesebb, Dani és Berci is elősétált a hasadékból.
Szentséges ég! Kisfiam!, zokogott Dani anyukája. Nem fáj semmid? Jól érzed magad?
Szomjas vagyok, mondta Dani nyugodtan.
És én még életemben nem láttam őt ilyen magabiztosnak.
Az apukája persze könnyekkel a szemében ugrált körülötte, ölelgette, aztán megmérte a lázát, a vérnyomását, a hülye lámpácskájával bevilágított a szemébe. Végignyomkodta a kezét, lábát, aztán belediktált valami undorító kotyvalékot.
Nem fáj semmid, Danikám?
Hidd el, apu, jól vagyok.
Hogy találtatok ki egyedül?, hüledezett a barlangász lány.
Egy autistának a részletek az erőssége, magyarázta Berci. És én nagyon jól megfigyeltem mindent. Az összes járatot, minden hasadékot. Azt a termet kivéve, ahol a természet törvényei többé nem érvényesek.
Ahol a természet törvényei nem érvényesek?
Berci nem felelt.
Valami történt a többiekkel a barlangban. És talán velem is történt volna, ha nem maradok a pincében Csongorral és Valentinával. Alig lehetett elhinni, hogy ez a nyugodt, csendes fiú ugyanaz a Berci, aki régen felvisított, ha váratlanul megszólították, és őrjöngeni kezdett, mikor a biológiatanár elárulta, hogy a tarhonya nem a tarhonyafán nő, hanem lisztből készítik.
Nem fáj semmid, Bercikém? Kapsz levegőt? Nem vagy fáradt?
Hidd el, anyu teljesen jól vagyok.
És hol van, Sanyi, a barátotok?
Berci csak annyit mondott, hogy Sanyi jól van. Aztán megkérdezte, kaphatna-e egy szelet pizzát, egy ananászosat. Kólát nem kér, ő csak a gyümölcslevet szereti. Réka anyja nagy sebbel-lobbal odarohant hozzá egy narancslés dobozzal.
És érted mikor jönnek a testvéreid, Gréti?, kérdezte tőlem újra Ildikó néni.
Ja, igen! Most már ideje lenne az én hazautamat is megszervezni. A nagyobbik bátyám talán már kiheverte a péntek esti techno partyt.
Szia, szia! Tudod, hogy hol vagyok?, kérdeztem Dénest.
Ugyan hol? Remélem, az ágyadban, mondta a bátyám morcosan.
Képzeld csak, Dénes, még itt vagyok az iskolában. A többiek elvesztek egy barlangban, de én nem mentem velük, hanem megmentettem az egész társaságot. Kristófot kivéve mindenkit.
A bátyám krákogott. Hát ha jól vagy, és már majdnem mindenkit megmentettél, akkor gyere szépen haza busszal! Nem halsz bele, csak öt megálló 29-essel. Nem várhatod, hogy másnaposan kiugorjak az ágyból, hogy ide-oda furikázzalak.
És letette a telefont. Se a barlang, se én nem érdekeltem különösebben.
És egyetlen osztálytársam sem jött oda hozzám, hogy megköszönje, amit értük tettem.
Közben betoppant Csen édesanyja is – vagyis az a hölgy, akiről mindenki azt hiszi, hogy ő az „igazi”, a hiteles Csen-mama. Mert a felnőttek megjátsszák magukat – elhitetik egymással, hogy tényleg érdekli őket a másik – pedig az egyik kínai nő pontosan olyan a szemükben, mint egy másik kínai. És én is csak egy kínai vagyok, nem engem látnak, csak egy kislányt. Csak a létszám meglegyen, egyedül ez számít.
A főrendőr figyelmet kért, és a konyha közepén bejelentette: útépítő munkások megtalálták Kristófot a Lukács fürdővel szembeni telken. Neki komolyan kificamodott a lába, vannak más sérülései is, kórházba kell vinni, mert nagyon kiszáradt, de a lényeg, hogy megvan!
A szülők éljeneztek, Réka elsírta magát.
Réka és Kristóf? Eddig azt hittem, Réka Sanyiért van oda.
De mit számít? Én ennél fontosabb dologból maradtam ki.
Ennyi öröm után valahogy senkinek nem akaródzott rögtön elindulni.
A barlangászok közben azon vitatkoztak, hogy Kristóf hogy juthatott ilyen messzire. Talán a Szépvölgyi-barlang a Dunáig húzódik? Vagy Kristóf átverekedte magát egy ismeretlen barlangba, aminek eddig a létezését sem sejtette senki? Ezek szerint van egy barlangrendszer a Duna közvetlen közelében, a Lukács-fürdő alatt is?
Elképesztő, teljességgel hihetetlen, bizonygatta a barlangászok vezetője.
Küldtem egy SMS-t a testvéremnek. Seggfej! És tettem utána tíz felkiáltójelet.
De a bátyám arra sem vette a fáradtságot, hogy visszaírjon.
Az igazgató felállt az egyik székre, és közölte a társasággal, hogy itt a vége, köszönjük, de nem kérünk több pizzát. Narancslevet, kólát sem. A gyerekeknek pihenni kell, hétfőn az iskolában majd értékeljük az eseményeket.
Értékeljük, értékeljük, értékeljük.
Most már mindenki szedelőzködött: rendőrök, barlangászok, tanár bácsik, tanár nénik, anyukák, apukák, nagymamák, gyerekek. Előttem Dani ment a szüleivel.
Otthon majd mindent elmesélsz, kisfiam, suttogta az anyukája.
Nem lehet mindent elmesélni, mert történtek nagyon furcsa dolgok is, felelte Dani mosolyogva.
És míg a többieket kocsiba terelték a szülők, majd kikanyarodtak az iskola előtti utcából, én letáboroztam a buszmegállóban. Most éreztem, milyen kibírhatatlanul álmos vagyok.
Már majdnem állva elaludtam, mikor végre befutott a 29-es.
A sofőr, Pali bácsi régi ismerősünk.
Te is benne voltál ebben a barlangi kalandban, Gréta? Épp most beszélnek erről a rádióban.
Hm. Igen. Nem. Vagyis igen. Tetszik tudni, végül én mentettem meg őket.
Pali bácsi elismerően bólintott. És mondd csak, Gréta, tényleg van egy Petőfi nevű osztálytársatok?
Ja, ja, ja, persze, feleltem. Egy nagyon furcsa gyerek.
A Kossuth Rádióban most épp Kristóf beszél.
Minden nagyon klassz volt. Rettentő izgalmas. Szívből örül, hogy megúszta.
De soha többé nem akar barlangot látni.
Én és te
Leírom, mert nem tudom emlékezni fogsz-e, ha majd felébredsz.
Tegnap beszélgettünk. Eleinte semmiről és mindenről. Én nem voltam jól, te dühös voltál. Odébb raktam a tükröt még a hétvégén, ezért nem akartál a szemembe nézni. Mondhatom szépen vagyunk. Egy darabig sírtam aznap, nem tudom, talán a fáradtság lehetett. Aztán odajöttél és jobb lett. Egy kicsit. Mert szép vagy, amikor sírsz. Mondjuk ma elaludtad a hajad. De azért jól nézel ki, főleg, hogy eltakartad egy kendővel. Kár, hogy a szemedet nem tudod kihúzni. Aztán elkezdtél énekelni. Hamisan. Nem baj, én is hamis vagyok. Én is énekeltem, de csak halkan, mert már hajnal kettő volt. Fáradt voltam, de elkezdted mondani, hogy mi minden az én hibám, és én inkább végig hallgattalak. Vagyis inkább egymást hallgattuk, mert énekeltél, és én rád mutattam közben, pedig nem is láttam az arcodat. A tükör miatt. Nem volt ott. Azt mondtad én tehetek róla, én azt mondtam szeretlek. Én azt mondtam, hogy miattad volt, és gyűlöllek. Nélküled senki vagyok, és te sem létezel, ha én nem vagyok. És szeretsz. Oh, de hogy mennyire. Még sírtál is miatta, mikor még nem vittem odébb a tükröt. Bár jobb is, hogy már nem ott van, mert ha leveszed a pólódat az nem esztétikus. De így ruhában, még a pizsamádban is, nagyon szép vagy. Szinte angyali, mintha Aphrodité volna a tulajdon anyád. Amikor a múltkor a képeket néztük, akkor azt mondtad, hogy aranyos vagyok. Meg szép voltam kislányként. Én mondtam, hogy te is az voltál. Aztán inkább filmet néztem, mert meguntam egy kicsit, hogy ott vagy.
De milyen szép voltál ma is, a visszatükröződésben, de lehet azért, mert csak egy pillanatra néztünk farkasszemet. Még jó, hogy ennyire szeretlek, meg, hogy te se tudod mi lenne nélkülem. Kinevettél, amikor azt mondtam, hogy megcsókolnálak. Mondjuk az is igaz, hogy te sokszor elfelejted, hogy nem mindig vagy okos. Még jó, hogy néha igen, különben, hogy szeretnélek. De szeretlek, ez a lényeg.
Azt hiszem, holnap visszarakom a tükröt, mert hiányzik az arcod. Egy kicsit.
Összebetűs
∞ Värttinä: Raijan joiku (Miero, 2015)
nem akartam, hogy kiegyenesedjen az út, mert tetszett a görbe. hogy a fák eltakarják az előrének a végét, hogy nem lehet egészen belelátni a Napnak az útba. de a fáknak is útja volt ez, és a fáknak innentől másfele volt az előréjük, szóval kiegyenesedett az út és a Nap belezuhant az ösvénybe. sugárról sugárra, ahogy a sugarak pocsolyáról pocsolyára, a pocsolyák gödörről gödörre.
a felhők az égen külön álldogáltak, nem akartak egymáshoz odamenni. a fáknak meg a lombjaik, vagyishogy a lomboknak a leveleik, a leveleknek a széleik meg közepeik szépen összekanyarodtak, hogy az égboltot diribdarabra vágják. elbújt az ösvény, és az erdőnek is ez lehetett a vége, eddig jutottak el a fák, tovább még nem, itt álltak meg, nézni a Napot, ahogy a füvek élein bukdácsolnak a sugarai.
kicsi fehér virágoknak a sárga közepeik, ahogy kicsit fölfele néznek. meg lefele néző virágok is vannak, azok a gondolkozóak, nehéz a fejük a sötétben vándorlástól, nem tudnak a Napba nézni. nézz rám, ha velem beszélsz, mondja a Nap. egy felhő a Nap elé megy, vagy a Nap ment be a felhő mögé, csendben várnak a virágok. kunyhó van a következő erdő előtt, odarakták, még mielőtt kunyhó volt.
aztán összekunyhósították a fákat, a kereteket az ablakok köré, az ajtókat a szobák közé. ott ül benn az öregember, nézi a tüzeket, amiket a másik fák csinálnak, amik nem akartak kunyhók lenni, s ezért mentek tűznek. az ajtója nagyon csukott, de kinyitogatja nekem, mikor meglát az ablakban. leülök a tüzekhez, nézzük, milyen görbe a fa, amikor tűz. az öregember sem mer a Napba.
háttal ülünk az égnek, mert az az ablakban lakik innen, és a tűz az nem olyan ablak, amibe belefér az égbolt. három ablak lakik itten, a hátunk mögött, meg lakik még néhány, a másik szobákban. mindegyiknek saját ege van, saját Nappal, amit jól eltakargat, gondoz. egészen be lehet csukni az ablakoknak az egét, ott lakik a karnisról lelógva a függöny, minden ablaknak van, nem osztozósak.
kiengedett nekem a csapból egy kicsike vizet, meg van neki csinálva a kút, hogy abból a víz belejöjjön a csapba. de nem akarok inni a vízéből, ami a kúté, ami a földé, ami a vízé. az öregember megmutatta a kutat is, kint, de csak fölülről, ahonnan pont nem látni, hogyan talál bele a csapba a víz. ittam a vizéből, nem volt egészen kút íze, inkább beleesett napsugár és levegő íze volt.
össze voltak tüzesülve a fák, már majdnem csak tüzek voltak. vannak olyan fák, amik vízben nőnek, de azok nem lesznek vizek. tűzben nem nőnek fák. összekuporogtak az esőcseppek az ablakon, kinéztem, benéztek. a fáknak az összes lombjaik a vizekkel voltak telerakva, ott csurgott meg gömbölygött a sok csepp lefele, a földbe. ivás van kint, isznak a gyökerek.
a bútornak csinált fák azok nem szeretik a vizet, ha rájuk ugrik egy csepp, azt le kell törölni. a kunyhónak csinált az olyan, annak szeretnie kell, ha rája esnek az esők. az öregember megmutatta még a könyvnek megcsinált fákat is, amiket lapozni lehet, pedig se a kunyhót, se a bútort, se még a fát se nem lehet lapozni. és ott lehet olvasni a lapokon a fákról, a lapokról. a betűkről, amikkel írták.
összebetűsítették a mondást, hogy lehessen a fákból összekönyvesített lapokra ráírogatni, amiket beszélünk, hogy el lehessen olvasni, ne kelljen mindig újra elmondogatni, meg hogy legyen, ne legyen vége attól, hogy már senki se mondja, senki se gondolja. meg hogy az iskolában lehessen eléje tenni a nagyoknak, hogy meg kelljen belőle tanulniuk a betűket, el tudják olvasni a többit.
az esők leértek mind, belebujkáltak a földbe. összekuporodott a Nap, ahogy bújt be az égbe. itt újrakezdődnek a fák, merthogy ez egy erdő, ahol a fáknak a menései vannak. attól erdő, hogy a fák itt mendegélnek. amikor befejeződik az erdő, jön megint a fű. egymást nézik az erdők. diribdarabra vannak vágva a mondások a betűkkel, a fák a kunyhókkal, az erdők a füvekkel.
2018. 01. 07. 16: 18–2018. 03. 29. 18: 08: 03
(Illusztráció: Marilyn Peeters: West Coast Forest, Gill Bustamante: Summer Meadow with Swallows)