A mosoda mindennap üzemelt. Ezt senki nem mondta neki, amikor jelentkezett a munkára. Aláírta a papírt, amit a billegő asztalon elé toltak, eltette az előleget a vonatjegyre, aztán már nem is figyelt arra, amit a szervezők elsoroltak. Egyikük láncdohányos volt. Az alacsony mennyezetű irodában vágni lehetett a füstöt, nem nyitottak ablakot, mert odakint cudar hideg volt. Az ablaktáblák közé beszorult egy légy, kétségbeesett zümmögése és az olajkályha halk zúgása törte meg a csendet. Kérdezzenek bátran, biztatták a jelentkezőket a szervezők, de senki sem szólalt meg. Ő se volt kíváncsi, minek annyit akadékoskodni, a lényeges dolgok úgyis csak akkor derülnek ki, amikor már késő, mondta mindig a nagyanyja, és igaza volt. A mosodába hármójukat osztották be. A hosszú vonatozás alatt alig beszélgettek. A kövér asszony csak annyit árult el magáról, hogy nyaranta almaszedésből él, és egyedül neveli a fiait. Rögtön elaludt, ahogy elindult a vonat. Egyik kezét arcára szorította, s úgy maradt, mozdulatlan, mint egy különös, rázkódó és bólogató szobor. A másik lánynak szép kék szeme volt, és fényes szőke haja, megnézték a férfiak, amikor kiment a folyosóra. Éjjel érkeztek a városba, bámulták a színes fényreklámokat, a sok új autót, a nesztelenül közeledő trolibuszt. A pályaudvarról egyenesen a munkaadójuk által megadott címre mentek, suhant velük a villamos, és a körút lámpáinak fényében összemosódtak a mindenfélét kínáló kirakatok, a magas, erkélyes házak és a félhomályban maradó kapualjak. Egy pincében kaptak szállást. Szalmasárgára festett hajú öregasszony adta át a kulcsot, a szemközti udvari lakás sűrűn rácsozott ablakán nyújtotta ki. Csattogott a sebtében berakott műfogsora, míg a lelkükre kötötte, hogy vigyázzanak mindenre, különösen a matracokra, a villanyrezsóra és a hűtőszekrény rosszul záródó ajtajára, mert ha valamiben kárt tesznek, kevesebb lesz a fizetésük. Mondott mást is, de ő már nem figyelt oda, túlságosan elfáradt az utazástól. Este kilenc óra után tilos a hangoskodás, fejezte be a mondókáját az öregasszony, és ők végre bemehettek a pincelakásba. Talán nem is laktak ott előttük, inkább raktár lehetett régen. Zománclavór volt a sarokban, a földre dobott matracok mellett. Csorba tükör, kifakult műanyag függöny a magasan levő kisablakon, fogas a ruháiknak, poharak és néhány fazék az asztal feletti polcon, nagyjából ez volt minden. Közömbösen nézett körül. Megmosta az arcát, és végigdőlt az egyik matracon. Félálomban hallotta a vitát a fekhelyekről, a házirendről és a rossz villanykapcsoló megjavíthatóságáról. Hajnalban ébredt, tisztálkodott, átöltözött, és vizet forralt a kávéhoz. Még otthon vett néhány tasakkal. Csendben kortyolgatott, nem kínálta meg a társait, és azok nem várták el tőle. Rosszkedvűek voltak a korai keléstől, szótlanul mentek a villamosmegállóhoz. Este az öregasszonytól kaptak egy kézzel rajzolt térképet, hol kell majd átszállniuk a belvárosba induló buszra, és vehettek tőle jegyeket is. A madarakat nézte. Csodálkozott, milyen sok galamb ült a párkányokon, a háztetőkön, a játszótéri fákon. Fakó tollú, kedvetlen jószágoknak tűntek, és az óvárosi szűk utcákon minduntalan kerülgetni kellett az ürüléküket. Átmentek egy átjáró házon. Az udvaron almahéjat dobáltak szét, a postaládák alatt barna kartondobozban gyűlt a szemét. Azt hitte, a mosoda egy üzlethelyiséghez tartozik, valahol a hátsó traktusában lesz, de tévedett. Közvetlenül az utcáról nyílt az üvegajtó, már messziről látta a hatalmas gépeket és a lepedőhegyet. Éjjel-nappal mostak, hétvégén és ünnepnapokon is. Váltásban dolgoztak, egyik héten nappal, másik héten éjszaka. Valójában egybefolyt az idő, alig aludtak, mert az utazás túl sokáig tartott. A második hónapra megszokta a kevés pihenést. Ez a hónap december volt. A kövér asszony sokat panaszkodott, hiányoztak a gyerekei. Karácsonyra haza készült. Félretett minden fillért, s amikor már kiigazodott valamelyest a mosoda környékén, olcsó holmit vásárolt. A fényes szőke hajú lány arra gondolt, az asszony nem jön vissza az ünnepek után, de az Vízkeresztre, ahogyan ígérte, pontosan megérkezett, elhozta teherautóval egy rokona. Nem ő maradt el elsőként, hanem a fényes szőke hajú, kék szemű. Túlságosan csinos volt a nehéz, egyhangú munkához, és nem titkolta, hogy unja. A mosodába csak ágyneműt hoztak. Szállodákból, panziókból küldték a rakományt, gyűrten, piszkosan, nagy bálákban. A mosónők a párnahuzatokat és a lepedőket összehajtogatták, kisebbre göngyölték, úgy tették be a gépbe. A szőke lány nagyon vékony volt. Nem bírta a hajolgatást, emelgetést, rögtön az első napokban a derekát fájlalta. Szeretett volna óránként egy kis szünetet, de a főnök nem engedte. A főnök hetekig nem mutatkozott, csak telefonon utasította az üzletvezetőt, egy ötven év körüli, arany karkötőkkel és gyűrűkkel felcicomázott nőt. Karácsony előtt jött el a tulajdonos, ha ugyan az volt. Senkinek nem kérdezte a nevét, de megköszönte a munkájukat, és süteményt kínált kör-be. Hatalmas fekete terepjáróval parkolt be a sikátorba. A mosoda a sarkon volt, ablakai két utcára nyíltak. Amikor elment a főnök, meglepően sokat ügyetlenkedett a nagy autóval, a szőke lánynak jutott ideje, hogy alaposan megnézze. Legközelebb farsang táján jött a férfi, frissen borotváltan, sörhasát új bőrzakó alá rejtette. Nem maradt sokáig, talán félórát beszélt az üzletvezetővel, közben le nem vette a szemét a fényes szőke hajú lányról, az meg kigombolta a rövid köpenyét, olyan melege lett. Másnap a fekete autóba szállt be a szőke lány, le sem telt a munkaideje, már ment is a főnökkel. Többé nem látták, a szállásukról sem vitte el a ruháit. Farsang után elköltözött a pincelakásból a kövér asszony is. Azt mondta, jobban fizető munkát talált magának, de az üzletvezető csak legyintett, máshol se fizetnek többet, legfeljebb nincs két műszak. Ekkoriban kezdődött a fejfájása. Két lány érkezett a szállásra, testvérek voltak, ők is vidékiek. Keveset beszéltek, zacskós levest és tésztát főztek a rezsón, mindig sok hagymával. Összegyűjtötték az ingyenes újságokat és a reklámlapokat az utcán, azt böngészték elalvás előtt. Egyikük iszonyúan horkolt. A másik alvajáróként motyogott és keringett a matracok körül, aztán visszaaludt. Kedves lányok voltak, mégis zavarták, maga sem tudta, hogy miért. Talán a horkolás és az álombeli beszéd okozta az egyre sűrűsödő rosszulléteit, talán az átható fokhagymaszag, ami keveredett a dohossággal. Furcsa módon hasznot húzott a fejfájásból, kénytelen volt patikát keresni, és ennek köszönhette, hogy ő is megismerte a mosoda környékét. Felfedezte magának a belvárost. Tavaszodott, amikor egy futó zápor bekergette a gyógyszertár melletti kapualjba. Mióta a városba érkezett, először nézelődött úgy, mint aki egy kicsit ráér. A tollászkodó galambokat figyelte, a mosoda ablakából is gyakran pihentette rajtuk a szemét, amíg lepedőt hajtogatott. Nem is nagyon volt más, amire emlékezett az elmúlt hetekből, mint ezek a morzsák után kutató, pocsolyából ivó madarak. Olyan érzése volt, mintha folyton készenlétben állnának, hogy hirtelen röptükkel megtörjék a sikátor unalmas csendjét. Most is váratlanul zúgott el a feje felett a galambcsapat, egyforma ritmusú szárnyverdeséssel. Körülnézett, és egy félszemű, sebes hátú macskát vett észre az egyik autó alatt. Megsajnálta, mert még sántított is. Kedvelte a macskákat, a gyerekkorát juttatták eszébe. Nyolcan, néha tízen laktak a nagyszülei kicsi házában, szűkösen voltak, de valahogy mindig elfértek. Neki és a két húgának a dédmama ágya végében volt egy dunyha, az alatt kucorogtak. A két kisebb hamar elaludt, hallgatta sokat a szuszogásukat. Igyekezett ébren maradni, hallotta az egybe-nyíló szobákban alvók egyenletes lélegzetét, nagyapja hortyogását. Úgy vélte, ez az éjszakai nyugalom kijár neki, nappal mindig segíteni kellett valamit, tyúkokat etetni, boltba szaladni, megmosni a dédmama lábát. Éjjel jó volt a csend, a biztonságos nyugalom, az a kevés saját hely a közös ágyban. Csak nyitott ablaknál szeretett feküdni. Behallatszott a kisvasút kattogása, a lombok neszezése, a szomszéd kertből a kutyaugatás. Besütött a hold, és a szélben hajladozó fák árnyéka táncolt a falon. A nyár volt a legjobb. Mindig több macska volt a háznál, nagyapja vonzotta az állatokat. Nagyanya külön főzött a macskákra. Dédmama mérges volt emiatt, pazarlásnak tartotta az etetésüket. A nem kívánt kölyköket rendszerint ő fojtotta vízbe, és elkaparta a virágoskert szélénél, az eperfák alatt. A gyerekek egyszer kiástak két elföldelt tetemet, azokkal játszottak. Sári volt a család kedvence, a háromszínfoltos, hatalmas termetű kandúr. Nem emlékezett rá senki, miért kapott lánynevet. Nyáron, ha nyitva maradt az ablak éjszakára, Sári beugrott, és bevackolódott a gyerekek mellé, az ágyvégbe. Amikor nagyon meleg volt, a szőnyegen aludt. Hajnalban addig dorombolt, amíg valamelyik kislány felébredt, és simogatta a hasát. Ez így ment három nyáron át. Aztán Sárit megmérgezte az egyik szomszéd, bosszúból, mert valamin összekülönbözött nagyapával. A félszemű, sebekkel borított macska eltűnt az utca végén. Elállt az eső. Már régen visszaérhetett volna a mosodába, de csak állt, és nézte a felhős eget. Aztán mégis elindult, gépiesen befordult a sikátorba. A zeneiskola tejüveges ablakai mögött nem látszódott semmi mozgás, de zongorázott valaki odabent. A szabóműhely cégéréről megint lelopták a szabólegény pléhfiguráját, csak az üres karika lógott az ajtó fölött. A járdaszéli kővályúnál egy kutyát sétáltató nő hajolgatott, a nemrég beültetett árvácskákat húzkodta ki óvatosan, gyökerestől. Ismerte már ezt a nőt, az utca összes virágtartóját fosztogatta. Ráérősen ment a mosodába. Kerülgette a tócsákat, beleszippantott a levegőbe. A tavasz, az már jó, kevésbé fázik az ember. Az utcán is, a földre tett matracon is a pincében. Süt a nap, leülhet, ha akar, egy padra a folyóparton. A nyár még jobb lesz. Néha vesz magának fagylaltot, nem többet ugyan egy gombócnál, mert elkérik érte a pénzt. Amikor hajat mos, kiülhet az udvarra, a sárga hajú vénasszony hokedlijére. Sétálhat az óvárosban, a girbegurba, macskaköves utcákon, felnézhet a nyitott ablakokra. Találgathatja, hogy kik laknak a szélben meg-meglibbenő függönyök mögött, elképzelheti, milyen az a másik élet, az a titkos világ, ott fent, az emeleteken. Így ment most is, lassan, végig a sikátoron. Felfelé nézett és mosolygott
Kapecz Zsuzsa összes bejegyzése
Nyár
A mosoda mindennap üzemelt. Ezt senki nem mondta neki, amikor jelentkezett a munkára. Aláírta a papírt, amit a billegő asztalon elé toltak, eltette az előleget a vonatjegyre, aztán már nem is figyelt arra, amit a szervezők elsoroltak. Egyikük láncdohányos volt. Az alacsony mennyezetű irodában vágni lehetett a füstöt, nem nyitottak ablakot, mert odakint cudar hideg volt. Az ablaktáblák közé beszorult egy légy, kétségbeesett zümmögése és az olajkályha halk zúgása törte meg a csendet. Kérdezzenek bátran, biztatták a jelentkezőket a szervezők, de senki sem szólalt meg. Ő se volt kíváncsi, minek annyit akadékoskodni, a lé-nyeges dolgok úgyis csak akkor derülnek ki, amikor már késő, mondta mindig a nagyanyja, és igaza volt.
A mosodába hármójukat osztották be. A hosszú vonatozás alatt alig beszélgettek. A kövér asszony csak annyit árult el magáról, hogy nyaranta almaszedésből él, és egyedül neveli a fiait. Rögtön elaludt, ahogy elindult a vonat. Egyik kezét arcára szorította, s úgy maradt, mozdulatlan, mint egy különös, rázkódó és bólogató szobor. A másik lánynak szép kék szeme volt, és fényes szőke haja, megnézték a férfiak, amikor kiment a folyosóra. Éjjel érkeztek a városba, bámulták a színes fényreklámokat, a sok új autót, a nesztelenül közeledő trolibuszt. A pályaudvarról egyenesen a munkaadójuk által megadott címre mentek, suhant velük a vil-lamos, és a körút lámpáinak fényében összemosódtak a mindenfélét kínáló kirakatok, a ma-gas, erkélyes házak és a félhomályban maradó kapualjak.
Egy pincében kaptak szállást. Szalmasárgára festett hajú öregasszony adta át a kulcsot, a szemközti udvari lakás sűrűn rácsozott ablakán nyújtotta ki. Csattogott a sebtében berakott műfogsora, míg a lelkükre kötötte, hogy vigyázzanak mindenre, különösen a matracokra, a villanyrezsóra és a hűtőszekrény rosszul záródó ajtajára, mert ha valamiben kárt tesznek, ke-vesebb lesz a fizetésük. Mondott mást is, de ő már nem figyelt oda, túlságosan elfáradt az utazástól. Este kilenc óra után tilos a hangoskodás, fejezte be a mondókáját az öregasszony, és ők végre bemehettek a pincelakásba. Talán nem is laktak ott előttük, inkább raktár lehetett régen. Zománclavór volt a sarokban, a földre dobott matracok mellett. Csorba tükör, kifakult műanyag függöny a magasan levő kisablakon, fogas a ruháiknak, poharak és néhány fazék az asztal feletti polcon, nagyjából ez volt minden. Közömbösen nézett körül. Megmosta az arcát, és végigdőlt az egyik matracon. Félálomban hallotta a vitát a fekhelyekről, a házirendről és a rossz villanykapcsoló megjavíthatóságáról. Hajnalban ébredt, tisztálkodott, átöltözött, és vizet forralt a kávéhoz. Még otthon vett néhány tasakkal. Csendben kortyolgatott, nem kínálta meg a társait, és azok nem várták el tőle. Rosszkedvűek voltak a korai keléstől, szótlanul mentek a villamosmegállóhoz. Este az öregasszonytól kaptak egy kézzel rajzolt térképet, hol kell majd átszállniuk a belvárosba induló buszra, és vehettek tőle jegyeket is.
A madarakat nézte. Csodálkozott, milyen sok galamb ült a párkányokon, a háztetőkön, a játszótéri fákon. Fakó tollú, kedvetlen jószágoknak tűntek, és az óvárosi szűk utcákon minduntalan kerülgetni kellett az ürüléküket. Átmentek egy átjáróházon. Az udvaron almahé-jat dobáltak szét, a postaládák alatt barna kartondobozban gyűlt a szemét. Azt hitte, a mosoda egy üzlethelyiséghez tartozik, valahol a hátsó traktusában lesz, de tévedett. Közvetlenül az utcáról nyílt az üvegajtó, már messziről látta a hatalmas gépeket és a lepedőhegyet.
Éjjel-nappal mostak, hétvégén és ünnepnapokon is. Váltásban dolgoztak, egyik héten nappal, másik héten éjszaka. Valójában egybefolyt az idő, alig aludtak, mert az utazás túl so-káig tartott. A második hónapra megszokta a kevés pihenést. Ez a hónap december volt. A kövér asszony sokat panaszkodott, hiányoztak a gyerekei. Karácsonyra haza készült. Félretett minden fillért, s amikor már kiigazodott valamelyest a mosoda környékén, olcsó holmit vásá-rolt. A fényes szőke hajú lány arra gondolt, az asszony nem jön vissza az ünnepek után, de az Vízkeresztre, ahogyan ígérte, pontosan megérkezett, elhozta teherautóval egy rokona. Nem ő maradt el elsőként, hanem a fényes szőke hajú, kék szemű. Túlságosan csinos volt a nehéz, egyhangú munkához , és nem titkolta, hogy unja. A mosodába csak ágyneműt hoztak. Szállo-dákból, panziókból küldték a rakományt, gyűrten, piszkosan, nagy bálákban. A mosónők a párnahuzatokat és a lepedőket összehajtogatták, kisebbre göngyölték, úgy tették be a gépbe. A szőke lány nagyon vékony volt. Nem bírta a hajolgatást, emelgetést, rögtön az első napokban a derekát fájlalta. Szeretett volna óránként egy kis szünetet, de a főnök nem engedte. A főnök hetekig nem mutatkozott, csak telefonon utasította az üzletvezetőt, egy ötven év körüli, arany karkötőkkel és gyűrűkkel felcicomázott nőt. Karácsony előtt jött el a tulajdonos, ha ugyan az volt. Senkinek nem kérdezte a nevét, de megköszönte a munkájukat, és süteményt kínált kör-be. Hatalmas fekete terepjáróval parkolt be a sikátorba. A mosoda a sarkon volt, ablakai két utcára nyíltak. Amikor elment a főnök, meglepően sokat ügyetlenkedett a nagy autóval, a szőke lánynak jutott ideje, hogy alaposan megnézze. Legközelebb farsang táján jött a férfi, frissen borotváltan, sörhasát új bőrzakó alá rejtette. Nem maradt sokáig, talán félórát beszélt az üzletvezetővel, közben le nem vette a szemét a fényes szőke hajú lányról, az meg kigom-bolta a rövid köpenyét, olyan melege lett. Másnap a fekete autóba szállt be a szőke lány, le sem telt a munkaideje, már ment is a főnökkel. Többé nem látták , a szállásukról sem vitte el a ruháit. Farsang után elköltözött a pincelakásból a kövér asszony is. Azt mondta, jobban fizető munkát talált magának, de az üzletvezető csak legyintett, máshol se fizetnek többet, legfeljebb nincs két műszak.
Ekkoriban kezdődött a fejfájása. Két lány érkezett a szállásra, testvérek voltak, ők is vidékiek. Keveset beszéltek, zacskós levest és tésztát főztek a rezsón, mindig sok hagymával. Összegyűjtötték az ingyenes újságokat és a reklámlapokat az utcán, azt böngészték elalvás előtt. Egyikük iszonyúan horkolt. A másik alvajáróként motyogott és keringett a matracok körül, aztán visszaaludt. Kedves lányok voltak, mégis zavarták, maga sem tudta, hogy miért. Talán a horkolás és az álombeli beszéd okozta az egyre sűrűsödő rosszulléteit, talán az átható fokhagymaszag, ami keveredett a dohossággal. Furcsa módon hasznot húzott a fejfájásból, kénytelen volt patikát keresni, és ennek köszönhette, hogy ő is megismerte a mosoda környé-két. Felfedezte magának a belvárost. Tavaszodott, amikor egy futó zápor bekergette a gyógy-szertár melletti kapualjba. Mióta a városba érkezett, először nézelődött úgy, mint aki egy ki-csit ráér. A tollászkodó galambokat figyelte, a mosoda ablakából is gyakran pihentette rajtuk a szemét, amíg lepedőt hajtogatott. Nem is nagyon volt más, amire emlékezett az elmúlt hetek-ből, mint ezek a morzsák után kutató, pocsolyából ivó madarak. Olyan érzése volt, mintha folyton készenlétben állnának, hogy hirtelen röptükkel megtörjék a sikátor unalmas csendjét. Most is váratlanul zúgott el a feje felett a galambcsapat, egyforma ritmusú szárnyverdeséssel. Körülnézett, és egy félszemű, sebes hátú macskát vett észre az egyik autó alatt. Megsajnálta, mert még sántított is. Kedvelte a macskákat, a gyerekkorát juttatták eszébe. Nyolcan, néha tízen laktak a nagyszülei kicsi házában, szűkösen voltak, de valahogy mindig elfértek. Neki és a két húgának a dédmama ágya végében volt egy dunyha, az alatt kucorogtak. A két kisebb hamar elaludt, hallgatta sokat a szuszogásukat. Igyekezett ébren maradni, hallotta az egybe-nyíló szobákban alvók egyenletes lélegzetét, nagyapja hortyogását. Úgy vélte, ez az éjszakai nyugalom kijár neki, nappal mindig segíteni kellett valamit, tyúkokat etetni, boltba szaladni, megmosni a dédmama lábát. Éjjel jó volt a csend, a biztonságos nyugalom, az a kevés saját hely a közös ágyban. Csak nyitott ablaknál szeretett feküdni. Behallatszott a kisvasút kattogá-sa, a lombok neszezése, a szomszéd kertből a kutyaugatás. Besütött a hold, és a szélben hajla-dozó fák árnyéka táncolt a falon. A nyár volt a legjobb. Mindig több macska volt a háznál, nagyapja vonzotta az állatokat. Nagyanya külön főzött a macskákra. Dédmama mérges volt emiatt, pazarlásnak tartotta az etetésüket. A nem kívánt kölyköket rendszerint ő fojtotta vízbe, és elkaparta a virágoskert szélénél, az eperfák alatt. A gyerekek egyszer kiástak két elföldelt tetemet, azokkal játszottak. Sári volt a család kedvence, a háromszín-foltos, hatalmas termetű kandúr. Nem emlékezett rá senki, miért kapott lánynevet. Nyáron, ha nyitva maradt az ablak éjszakára, Sári beugrott, és bevackolódott a gyerekek mellé, az ágyvégbe. Amikor nagyon meleg volt, a szőnyegen aludt. Hajnalban addig dorombolt, amíg valamelyik kislány felébredt, és simogatta a hasát. Ez így ment három nyáron át. Aztán Sárit megmérgezte az egyik szom-széd, bosszúból, mert valamin összekülönbözött nagyapával.
A félszemű, sebekkel borított macska eltűnt az utca végén. Elállt az eső. Már régen visszaérhetett volna a mosodába, de csak állt, és nézte a felhős eget. Aztán mégis elindult, gépiesen befordult a sikátorba. A zeneiskola tejüveges ablakai mögött nem látszódott semmi mozgás, de zongorázott valaki odabent. A szabóműhely cégéréről megint lelopták a szabóle-gény pléhfiguráját, csak az üres karika lógott az ajtó fölött. A járdaszéli kővályúnál egy kutyát sétáltató nő hajolgatott, a nemrég beültetett árvácskákat húzkodta ki óvatosan, gyökerestől. Ismerte már ezt a nőt, az utca összes virágtartóját fosztogatta.
Ráérősen ment a mosodába. Kerülgette a tócsákat, beleszippantott a levegőbe. A ta-vasz, az már jó, kevésbé fázik az ember. Az utcán is, a földre tett matracon is a pincében. Süt a nap, leülhet, ha akar, egy padra a folyóparton. A nyár még jobb lesz. Néha vesz magának fagylaltot, nem többet ugyan egy gombócnál, mert elkérik érte a pénzt. Amikor hajat mos, kiülhet az udvarra, a sárga hajú vénasszony hokedlijére. Sétálhat az óvárosban, a girbegurba, macskaköves utcákon, felnézhet a nyitott ablakokra. Találgathatja, hogy kik laknak a szélben meg-meglibbenő függönyök mögött, elképzelheti, milyen az a másik élet, az a titkos világ, ott fent, az emeleteken.
Így ment most is, lassan, végig a sikátoron. Felfelé nézett és mosolygott.
Láng Olivér tündöklése és bukása (Rapai Ágnes: Mindenhol jó)
Ötödik kötet. Folyamatosan írt netnaplók. Frissen elkészült honlap. Rapai Ágnes dolgos asszony, nem tétlenkedik.
Az ötödik kötet karcsú, csinos könyv, tenyérbe simuló. Már az egyszerű, mégis elegáns borítóra is jól esik ránézni. Egyaránt könnyen vihető zsebben, táskában, elfér az autó kesztyűtartójában, bármikor előhúzható, fellapozható, barátoknak bátran ajánlható. Az utóbbi tíz év verseit adja az olvasónak, és nem okoz csalódást.
Kezdjük a végével (hiszen sokan haladnak így, hátulról előre), és akkor rögtön Láng Olivér költeményeivel találkozunk. Azok, akik edzett Rapai-olvasók, aligha csodálkoznak, a többiek valószínűleg felteszik maguknak a kérdést: kicsoda ez a Láng? „ A könyvbe az 1996-ban Láng Olivér néven írt verseimet is beválogattam, de a fiúszerepet hamar meguntam, és visszatértem magamhoz” – írja Rapai a fülszövegben. Az egyik netnaplójában bővebben vall arról, miért érezte fontosnak, hogy egy férfi bőrébe bújjon, ha rövid időre is :”… népiesek és urbánusok rögtön közös nevezőre jutottak mindig nőügyben, évszázados előítéletekkel teli leereszkedéssel fordultak felénk: megsimogatták a buksinkat, sőt még puszikát is kaptunk, ha jól viselkedtünk…próbáltam harcba szállni ezen előítéletekkel…jól kiélveztem…, amíg senki nem tudta, ki is lehet Láng Olivér…” Olivért a szerkesztők nem szerették, ízlését provinciálisnak tartották – , nem az irodalmi választásait, hanem a párválasztását . Valószínűleg ( ha türelmesebbek vele), boldogult volna, mint költő, de rögtön az elején elbukott előttük, mint férfi…
Elgondolkodtató, miért váltott ki Olivér ilyen heves bírálatot a pályatársakból. Talán Rapai meg is ijedt kissé a sokféleképpen markáns, de egyformán elutasító véleményektől, hiszen nagyon kevés időt szabott ki férfi alteregójának, Láng Olivér csak 1996 február közepétől március közepéig, tehát egyetlen hónapig működhetett. A pikantériára fogékony olvasó igencsak bánhatja ezt a rövidke jelenlétet, mert Láng Olivér versei groteszk tükörben mutatják a férfi-nő kapcsolatot, és roppant szórakoztatóak. A Jaj,Máriával! könnyedsége például Weöres Sándor Psyché-verseit idézi meg, a Mikor megszerettem éppen annyira mulatságos, mint a hozzáfűzött lábjegyzet, a Latinos epizód halandzsája nyelvi bravúr, a Jelek a vájtfülűeknek ad többletet, akik ismerik és kedvelik Hölderlint, a Se nagy láng, se kis láng antropomorf bojlerének és a hozzá hívott álomkóros gázszerelőnek kettőséből kiderül, hogy miért nem szabad hirtelen elzárni semmilyen csapot. A Szűk helyen a Láng Olivér-versek utolsója, s egyben a kötetet lezáró szonett. Tréfás hangütése ellenére véresen komoly helyszűkéről-életszűkéről mesél, eszünkbe juthat, Bereményivel szólva, az ötvenes évek szűk levegője, amiből még mindig itt rekedt némi áporodottság, és eszünkbe juthat Örkény ismert egypercese a lakáscsere, azaz a változtatási kísérlet lehetetlenségéről. Ez a vers finoman fanyar, és ettől hangsúlyos befejezés, a kötet címeként választott Mindenhol jó megkérdőjelezése. Rapai a szűk helyen való mozgás avatott feltérképezője, legyen szó egy íróasztal átpakolásáról, költözésekről, az értelmiségi létformáról a közép-európai térségben – , ezt a korábbi írásaiban, főként a Zadarnál a tenger letisztult verseiben már bizonyította.
Láng Olivértől elbúcsúzva, a kötet első, terjedelmesebb részében a költő elmúlt tíz évének összegzését kapjuk. Olyan érzésünk támad, hogy egyszerre vagyunk kukkolók és meghívott vendégek, Rapai nagyvonalúan megosztja velünk a legszemélyesebb hétköznapi gondjait, a rá jellemző kíméletlen, csípős humorral. Erőssége az élőbeszéd, de sohasem pongyola vagy közönséges módon, mindig a lírai formáknak alárendelten alkalmazza a ki- és beszólásokat. A közvetlenségnek köszönhetően ott vagyunk a költővel az emlékek helyszínein, váltakozik a tág és a szűk tér, de a nézőpont ugyanaz, Londonban, Velencében, Frankfurtban, Pécsett, a pesti belvárosban, a Lago Maggiore partján, Óbudán, Barcelonában, a Hold utcai piacon, Balatonszentgyörgyön. Úgy tűnik, hogy tényleg mindenhol jó, de hirtelen az Önáltatás megkérdőjelezi a kiegyensúlyozottságot : „…a rendezetlenségben vagyok otthon, az átmenetben…A szemüvegem, tollam, hamutartóm, kulcsom vajon hol lehet? Majd csináltatok, majd újat veszek…Pestről Budára vágyom, Budáról meg Pestre…De út közben sem jó…” Ugyanez az életérzés mutatkozik a Menni, menni cipőkhöz fűződő visszaemlékezéseiben, az Ajándék ünneprontó fanyarságában, a Térdeplőszéket kéne venni öniróniájában. Az ironikus hang alapeleme Rapai világának. Egyes méltatói szerint ez a világ asszonyi érzékenységből táplálkozik, és az amerikai lírikusok, főképpen Sylvia Plath képeit juttatják eszünkbe. Bevallom, nem nagyon értem a női szenzibilitás egybemosását Plath hűvös távolságtartásával. Nem véletlenül neveztem Rapait dolgos asszonynak, ez a jellemzés, szelíd gúnnyal, a Rapai-versekre olykor ráfogott feminin sajátosságokat óhajtaná fricskázni. Rapai ugyan folyamatosan használja a női lét szerepeit és kellékeit egy-egy élethelyzet bemutatására, de szigorú, pontos fogalmazása, képeinek szikársága megóvja a könnyű megoldásoktól. Verseiben gyakran felbukkannak a színek, érdekes módon, legtöbbször a sárga.” Vágyam az okker” , írja , holott úgy hírlik, egyébként utálja a sárga színt.Talán mégsem véletlen a sárga favorizálása, pszichológiai tesztek bizonyítják, hogy a sárga az elvágyódás színe. Megint csak visszaérkezünk a „mindenhol jó, de útközben sem jó” életérzéshez.
Ez a többszörösen megkérdőjelezett nőies-derűs környezet, ahol Rapai versről-versre körbevezet minket, érdekes módon, a kortárs képzőművészetből ismerős. A cseh-amerikai Barbara Benish rajzai, szobrai, Radák Eszter képei, de leginkább Drozdik Orsolya munkái mutatnak a kezdetben gyanútlan szemlélőnek olyan harmonikusnak álcázott élethelyzeteket, amikor bárhogy ügyeskedhetünk, sem közben, sem a végén nem lesz jó sehogy. Drozdik a legkülönbözőbb műfajokat vegyíti, köztük irodalmi szövegeket, és ugyanúgy kedveli a női szerepek bemutatását, vizsgálja a szerepvállalás lehetőségeit és határait, mint Rapai. Egyik fotósorozatában táncosnő bőrébe bújik, később megteremti Edit Simpsont, aki tudós-kutató státusz birtokosa, és a férfiaknak fenntartott közegben sikereket ér el. Drozdiknál is, Rapainál is, az úgynevezett női szemszög csupán cselfogás, egyfajta szellemi játék a szűkös tér és a szűkre szabott idő keretei között. Miként Drozdik porcelánfiguráinak biedermeier édessége egyszerre több párhuzamos értelmezést kínál, Rapai tűsarkú cipőinek, ruhadarabjainak, kis női holmijának mindig sokrétű mögöttes jelentése van. Nem véletlenül hasonlítom össze a munkásságukat, hiszen Drozdik sok verbális anyagot alkalmaz a tárgyegyütteseihez és az installációihoz, Rapai pedig gyakran verset „fest”, színek, formák tobzódásával. S mindketten mesterei az iróniának.
A Mostan csak talán az egyik legérdekesebb vers a kötetben. „Egy jó könyvvel lenni, az volna jó. Nem kérdezősködne és nem szapulna. Itt lustálkodhatna az ágyamon. Hátára fordulna vagy a hasára. Lassan kinyújtanám a két karom. Felébredne, ha felgyúlna a lámpa. „(Rapai gyakran tekinti élőlénynek a bútorokat, a mindannyiunk által felhalmozott kacatokat -, nincs ebben semmi különös, minden szenzitív ember tudja, hogy a tárgyaknak is van lelke.) Megint csak az irónia … Az elidegenedett világban, a könyv, mint szerető, új távlatot nyithatna a párkapcsolatokban, és mindenki az ízlésének megfelelően választhatna társat. Ha innen nézzük, Rapai ötödik kötete bízvást beválna amorózóként, az érzelmesség, a távolságtartás és a fekete humor tökéletes arányérzékkel váltakozik a csaknem száz versben.