– Most már kíváncsi lennék – szólt Fiammetta, mikor intésére a pincérek összehúzták a függyönyöket –, hogy a Határvidéken élők képesek-e a szerelemre, egyáltalán tudnak-e bízni egymásban ebben az örökös lövöldözésben.
– Először csak a szél kezét éreztem – kezdte a Hang. – Aztán felém nyúlt öt ujj, hogy leszedegesse rólam a tojásdarabkákat. Azóta már tudom, hogy az emberek pezsgővel, keresztelővel ünneplik meg az új életet, de én nem emlékszem másra, csak a szél és az ujjak simogatására.
Eltelt néhány nap, és láttam. Nemcsak a napkorongot, hanem egy ráncokkal szabdalt emberi arcot is, amely mosolyogva hajolt a kalitkámhoz. Hogy vagy csóka, kérdezgette reggelenként barátságosan. Ha ez az arc felém hajolt, minden tagomban forró boldogságot éreztem. Néhány nap múlva viszkettek a szárnyaim, de tudtam, várnom kell, mire én is, mint a gazdám, csupasz bőrű és szakállas leszek. De meddig kell még várnom, töprengtem. Láttam az ablakon át, hogy a fák koronája egyre lombosabb lesz, a nap esténként egyre tovább marad az égen – mintha nem tudná a föld gyönyörűségeiről levenni a szemét.
Tudtam, a világban nem egyedül élünk. Fel-felcsapó madárrajokat láttam az ablakból, de a gazdám – akivel a legjobban szerettem volna röpdösni –, csak lassan, méltósággal csoszogott, és kimért mozdulatokat tett, mikor reggelente odajött a kalitkámhoz. Teltek-múltak a napok: a tollaim erősödtek, a gazdám még szakállasabb lett, és én észrevettem, hogy az éjszakát és a nappalt, a benti és kinti világot egyre élesebb ellentét választotta el.
Miért is jó vágyakozni? Ami csak létezik, minden különbözik, gondoltam, és ahogy az ablakon át bólogató lombokat figyeltem, egyre erősödött a nyugtalanság bennem. Repülni vágysz, ugye, kérdezgette a gazdám, mikor látta, hogy esetlenül fel-alá rugódzkodom a kalitkámban. Pedig igazából nem repülni, hanem cseverészni szerettem volna, de a kurrogás, ami kiszakadt a torkomból, nem hasonlított a gazdám mondataihoz.
Ám kire is kéne hasonlítanom, kérdeztem magamtól. A gazdám az egyik reggel a keze fejére ültetett, és lassan, óvatosan kisétált velem a kertbe. Én megriadtam, mert félelmetesebb és csodálatosabb volt ez a kert, mint amire számítottam. Nemcsak színek, vonalak barázdálták az égboltot, hanem furcsa légáramok is, amelyek felborzolták a tollaimat. Mintha csak habok között lépkedtünk volna a gazdámmal.
Óvatos légy, szólt a gazdám, mikor felröppentem a vállára. De már nem hallgattam rá, a levegő megtelt bátorító, vidám surrogással. Egy fekete madár repült felém, úgy bámult rám, mintha a testvére lennék, és különösnek tartaná, hogy ott gubbasztok a gazdám vállán.
De még nem mertem felemelkedni, csak vártam, míg egy felfelé vivő légáram, ezek a láthatatlan ujjak végiggsimítják a szárnyaimat. Már nem kellett mást tennem, csak elengednem magam. A szél lassan a meggyfa fölé emelt,, amelynek minden ágán vérpiros gyümölcsök nevettek. Láttam egy, az ágak közé zúduló seregélycsapatot, a távolban egy vidáman keringő varjúcsaládot, és lent a gazdám aggodalmas, egyre kisebbedő arcát.
Majd egyszer el fogom veszíteni, hasított belém. A légáramlat egyre magasabbra emelt, és én még nem tudtam, mit kell tennem, hogy a gazdám vállára visszaröppenjek: a szél magától lebegtette a szárnyaimat. Próbáltam volna kiáltani, de csak kétségbeesett kurrogás szakadt ki belőlem, miközben a légáram olyan magasra emelt, mintha át akarna lökni az égen.
Reményt vesztve sipákoltam, ám a gazdám csak integetett a karjaival, és nem sietett utánam. Leültetett végül a szél egy távoli berkenyeágra. Körbenéztem, és sehol sem láttam a meggyfámat a seregélycsapattal. A légáramlatok ott forgolódtak körülöttem, de én már nem mertem rábízni magam egyikre sem. Csak gubbasztottam kétségbeesve, és figyeltem, ahogy a levegő egyre szürkébb lesz, és a fény megtelik kimondhatatlan félelemmel. Ám mikor a sötétség sűrűbb lett, és láttam, hogy a bokrok alatt álmomból megelevenedett alakok közelednek, meglebbentettem a szárnyaimat.
Az áramlat még órákig dobált a sötét levegőben, és a most látott világ ezekkel a félelmükben földre kuporodó bokrokkal nem is hasonlított arra a helyre, ahonnan elindultam. De szerencsésen megéreztem – lehet, hogy a gazdám a gondolataival próbált hazaterelni engem, és én belekapaszkodtam ebbe a másoknak nem is érezhető levegőáramba. Hamarosan megtaláltam a kert közepén integető gazdámat, a meggyfát, amit már elhagytak a sürgölődő seregélyek. Hogy tehettél ilyet, kérdezte a gazdám, mikor leszálltam a kinyújtott kezére.
A szobában a gazdám nem tett vissza a kalitkába, hanem hagyta, hogy letelepedjem a vállára, és egész éjjel beszélt hozzám. Ám az ő világa, ez a veszélyes és zavaros élet nem hasonlított az ébren vagy álmomban látott világokra: tele volt magánnyal, cselvetéssel, árulással, rokonokkal, katonákkal és barátokkal. Hát ne hagyj el, csóka, mondta a végén zavarodottan, most már tudhatod, miért is élek ilyen egyedül ebben az erdészházban. Szerettem volna megsimítani a szárnyammal, felelni neki vagy csevegni vele, de a fáradtságtól elnehezedtek a pilláim.
Aztán csodálatos idők jöttek, vidám, napfényes hónapok. Reggelenként a gazdám válláról indultam, és minden nap birtokba vettem a fénytől kitágult égboltot. A levegő teltebb lett, a nap egyre később nyugodott le, és én azt hittem, minél többet röpdösök, a nappalok annál hosszabbak lesznek – mígnem megszűnik az éjszaka, és a ragyogó világosságban minden órát ébren tölthetek a gazdámmal.
De mint a kísértés, esténként sötét varjúcsapatok szálltak át az égen. Ők szóba sem álltak velem, nem úgy, mint az a csókacsalád, amely újra a meggyfánkra telepedett. Hintáztam velük a levegőben, és mikor visszaszálltunk az ágra, mellém telepedett a legtekintélyesebb. De nem barátkozni akart, hanem odakapott hozzám a csőrével, és én hirtelen megértettem a kurrogását. Rekedt hangon azt magyarázta, ellenségszagom van, és jobban teszem, ha az egész fát átengedem a családjának.
Felháborodva levegőért kapkodtam, de ekkor az egész család ellenem fordult, a csőrükkel odakaptak a szárnyaimhoz, és úgy bántak velem, mintha kitömött, óriási ragadozó volnék. Felröppentem, keringtem fölöttük, de akkor az egész csapat – mintha erre a jelre vártak volna – a nyakamba zúdult, és akárhogy kiáltoztam, ottmaradtak a nyomomban a ház küszöbéig.
A kalitkám tetején bóbiskolva, beledermedve a sötétségbe és az éjszakába, vártam a friss vizet, a magvakat, a gazdámat. De a sötét megértette velem, hogy akármennyire is félek, egyedül vagyok, a gazdám nincs többé. Megvártam a hajnalt, aztán csak röpdöstem kétségbeesve a szobákban, az alvó lámpák, a falra aggatott képek között a szobákban, de a gazdámat nem találtam. Kerestem a konyhában, ahol az ő ételei, a tej és a kenyér várakoztak a terített asztalon.
Délután aztán elbújtam a szekrény mögött, mert a ház megtelt idegen zajokkal: csizmás férfiak jöttek, türelmetlen, ideges emberek, akik fennhangon szólongatták a gazdámat. Nem ijesztőek, inkább rémültek voltak, a sarkukban egy kendős asszony loholt, aki sírva könyörgött a puskás férfiaknak, hogy engedjék meg, hogy kosárba csomagolja az itthagyott ennivalót. Milyen ennivalót, kérdeztem magamtól, de fogalmam sem volt, hogy mi történik itt, ahogy abban sem voltam biztos, hogy szárnycsapkodással el tudnám-e ijeszteni őket.
A kendőjét gyűrögető, sírdogáló nő erősebb volt, mint a férfiak. Beledobált a kosarába, amit talált, almát, befőttet, kenyeret, kolbászt, és azt mondta a férfiaknak, hogy semmi szüksége már erre Fehér úrnak, hiszen olyan gyorsan menekült, hogy mindenét hátrahagyta. Felháborodva (hiszen tudtam, hogy a gazdám nélkülem nem menekülne) ahogyan a dolmányos varjaktól tanultam, elkárogtam magam. Az asszony ledobta a kosarat a szoba közepére, a férfiak is hanyatt-homlok menekültek.
De nem keringhettem sokáig a hálószobában diadalmasan. Az emberek szétspricceltek, és talán mégsem a szárnyaimtól ijedtek meg. A folyó völgyéből felhangzottak a fegyverek, kattogtak a géppuskák, és megindultak az erdő felé a repülőgépek. Most már én is féltem: mint valami elhajított rongydarab, odasimultam a gazdám régi kabátjához.
Vártam rá, vártam sokáig rá, és a következő nap már nem is ijesztett a fegyverdörgés. De ahogy teltek a napok, egyre éhesebben bújtam a szekrény mögé, ha a katonák beléptek a házba. Az egyenruhások letépték a tapétát, a könyveket összetaposták, de én nagyon jól tudtam, hogy a mahagóni szekrényt, ami mögött rejtőzködtem éjszakánként, egyikük sem tudná megmozdítani.
Mihez kezdjek, hova is menjek, kérdezgettem magamtól kétségbeesve. A madarak idegennek tartanak, a gazdám megfeledkezett rólam, a tél pedig olyan gyorsan közeledik, mintha a katonák háta mögött lopakodna. Kióvakodtam a szabadba, és rábíztam magam egy folyó mellől induló, hűvösebb légáramlatra. Nem gondoltam, hogy örökre elbúcsúzom a gazdám házától, de a légáram magával ragadott.
Elhagytam a folyóparton bóbiskoló fűzfákat, aztán elhagytam a szemközti part roskatag, esőtől fénylő parasztházait. Ez az erős szél talán meg akar gyilkolni, gondoltam, de mikor egy ismeretlen mezőre értünk, a széláram leengedett a földre. Ám nem voltam már egyedül: három kis csóka keringett a bokrok között, de vezető híján csak hívogatták egymást kétségbeesve. Közeledett a sötétség, és ők nem mertek a bokrokra egyedül leszállni.
Én már elszoktam attól, hogy a leszállástól féljek. Odaröppentem a csókák közé, aztán leszálltam egy bokor alá, és a madarak úgy telepedtek le mellém, mintha a barátjuk lennék. Láttam, ők nálam is erőtlenebb csókák – bár én is nagyon sovány voltam, hiszen megviselt a gazdám házában a várakozás. Felröppentünk egy alacsony faágra, és ők egészen közel bújtak hozzám. A gazdámról és a nyárról álmodtam, de még hajnal sem volt, mikor a legkisebb sipítozása felébresztett. Meresztgettem a szememet, hívogattam a másik két testvért, de csak valami távoli jajkiáltás felelt.
Hajnalban leesett a hó, és ekkor már holtan hevert a bokor alatt a legkisebb csóka is. Ijedten felrebbentem, rémülten köröztem, de láttam, hogy halott varjak borítják a szántóföldet, és a hó nem szürkés rögökre, hanem fekete madártollakra hullik. Egy sovány róka szagolgatta a madártetemeket, a lábával megfordított néhány dolmányos varjút, de utálkozva továbbment. Valami mérgezés végzett a madarakkal, gondoltam, és újra megkerestem a folyót, amely füzek és körtefák között vezetett a városba.
Láttam a folyóparton a halott kutyákat, a forró verítékükben fetrengő lovakat, akiknek borzalmas lövés tátongott az oldalán. Nincs miért élnem, ezen a tájon mindenki meghalt, megmérgezték a folyót a katonák, gondoltam. De a félelem messzebbre repített, mint a hófellegek, és én egy szárazabb légáram szélébe kapaszkodva megérkeztem a városba. Itt csak szemetelt a hó – embert itt sem láttam –, a sínek mentén, sőt a vasútállomás udvarán is dolmányos varjak lakmároztak.
Hiszen én kétszeresen is idegen vagyok itt, sóhajtottam. Egy ember, aki még csak nem is látszik varjúnak gondoltam − de a madarak nem zavartak el, hanem megengedték, hogy letelepedjek egy nagy varjúcsalád szélére, és ott töltsem az éjszakát a félelemtől dermedt fiatalok mellett. Mert nemcsak a hideg, hanem a szorongás is ott villódzott a levegőben. Mikor körberepkedtem a várost, észrevettem, hogy az utcák üresek, az udvarok üresek, az ablakokon át a láttam nyitott szekrényeket és egy szomjas kanárit, aki ott haldoklott a kalitkájában.
Néhány nap múlva ezt a várost is megszállják a katonák, gondoltam, és a félelemtől reszketve én is útra keltem a tenger felé a dolmányos varjakkal. Az a család, amely befogadott, elővigyázatosabb volt, mint a varjúcsapat többi tagja. Nem ittunk a folyóból, inkább megvártuk, míg odaérünk valami kisebb patakhoz vagy halastóhoz – és mire beköszöntöttek a legnagyobb fagyok, csodálkozva láttam, hogy mindnyájan életben vagyunk.
De vajon élek-e még én a gazdám nélkül, töprengtem, mikor egy kihalt, holttestekkel borított mezőn álomra hajtottam a fejem a többiekkel együtt. Mielőtt ránk szakadt volna a sötétség és a rettenetes hideg, ugrándozva körbejártam a holttesteket – fiatal férfiak voltak, és én örültem, hiszen egyik sem hasonlított a gazdámra. Csak érjünk a tengerhez, sóhajtott a legidősebb varjú, és meglátjátok, nem szenvedünk többet, vége lesz a télnek.
Ám egyikünk sem sejtett semmit a további megpróbáltatásokról. A napok óta tartó eső, amely keserű ízével elcsüggesztett mindannyiunkat, megbetegítette az álmokat is. Élt valaki, aki ismerte a gazdámat, és ábrándozott róla, gondoltam, és tudtam, ha újra emberek közelébe jutnék, már nem érteném meg a szavukat.
Egyszer a családunk leszállt egy hatalmas tó mellé. Ittunk a vízből, és ingerülten veszekedni kezdtünk, mert hetek óta éhesek és fáradtak voltunk. Ittam a vízből én is, de csak még szomjasabb lettem; talán sós, mondta közülünk a legidősebb. Lehet, hogy közel vagyunk a tengerhez, hajtogatta boldogan, de én nem hittem. A víznek sár- és betegség-íze volt, és ahogy felemeltem a fejem, hirtelen belém nyilallt, miért is igyekszünk mi mindannyian a tengerhez.
A balsejtelem úgy vett körül, mint az erdőt az éjszakát hozó fellegek. Soha nem tudunk többé felrepülni, gondoltam, és figyeltem a többi madarat, akik reszketve, felborzolt tollakkal egymás mellett szorongtak. De hát mi közöm nekem a télhez és a többiekhez, hasított belém, és nem törődve az aláereszkedő sötétséggel, arrébb vánszorogtam a csoportomtól.
Talán mindenképp meghalnánk, gondoltam, és hagytam, hogy a metsző szél összevissza pofozza a csontjaimat. De a magányosság miatt mégiscsak elborítottak az álmok. Láttam a meggyfánkat, és visszaemlékeztem az első fénysugárra. Álmodtam mindvégig, de reggel annyira éhes és törődött voltam, hogy nem is figyeltem, hogy a sok, egymás hegyén-hátán gubbasztó test közül valamelyik mozog-e még.
Éhes voltam és halálosan beteg – de semmi más nem maradt, csak a terv, az egyetlen terv, hogy eljussunk a tengerhez. A többiek miatt is repülnöm kell, gondoltam, és mivel a szél délről fújt, nem kellett mást tenném, mint belekapaszkodnom az egyik légáramba, és engedni, hogy a párás levegő a halott madarak fölé emeljen.
Egészségesen minden madár tudja, hogyan kormányozza magát a légörvényben. De most, hogy a szél magasabbra emelt, megszédültem, és kétszer, háromszor is átbucskáztam a levegőben. Nem baj, gondoltam, csak kerüljek minél messzebb a tótól, ahol mozdulatlanul fekszenek a többiek. És miközben odaadtam magam a légáramnak, tudtam, semmiféle balsors vagy véletlen nem sodorhat vissza.
Talán túl sokat ittam a mérgező vízből, gondoltam, de a légáram már nem játszott velem tovább, hanem letett egy fagyból most ébredő kert egyik gyümölcsfájára.
A háború itt is borzasztó pusztítást végzett. Ha nem látom az udvaron eldobált fegyvereket, a bevert ablakokat, azt hihettem volna, hogy a szél a mi kertünkbe sodort vissza. Vártam, várakoztam, közben a felhők mögül átszűrődő fény megszárította a tollaimat. Ez valami fura káprázat, gondoltam, és csak a halálfélelem tartott vissza attól, hogy a nyitott ablakon át behussanjak a szobámba. Ez egy másik világban épült ház, gondoltam, és zavartan tollászkodni kezdtem a gyümölcsfán.
De legyőzött az éhség és a vágyakozás. Már annyit kerestelek, hogy kijöhetsz értem, sóhajtottam, és mihelyt ezt kimondtam, éreztem, hogy mire a kimerültségtől meghalok, a gazdám nehézkes léptekkel – talán botra támaszkodva, hiszen annyi idő telt el – elindul a szobák mélyéből értem.
A fény furcsa köröket írt a dombok fölé. És én már nem éreztem éhséget.
– Nocsak – szólalt meg Filostrato –, ki gondolta volna, hogy a boldog szerelem is ilyen közel van a félelemhez.
Atle Sakes – rendező
ég indul Velencébe, hogy a térítő szent, Gellért családi hátterére fényt derítsen. Magyar hívei ugyanis annyit tudnak csak a karizmatikus, ámde kiismerhetetlen püspökről, hogy Velencéből érkezett. László, az ambiciózus, fiatal király – aki “mellékesen” a dalmát városok meghódítására készül – a kutatómunkával Gellért egykori tanítványát, Sebét bízza meg.
ccaccio mesélő kedvű hőseihez hasonlatosan a Magyar Dekameron főszereplői is a pestisjárványoktól sújtott középkori Itália szülöttei, ám ők nem érik be azzal, hogy csupán valami csendes, vidéki helyet keressenek maguknak, ahol túlélhetik a vészt – minden határon túlra igyekeznek, oda, ahol az embereknek még a nyelve sem ismeri a kórt: Magyarországra. És a hősök nemcsak a téren, de az időn is keresztülhajóznak, -lovagolnak; s mire megérkeznek a Budai Körszálló számukra kedves lakosztályába, már maguk mögött hagyták a második évezredet; az összes szerelmeskedésével, művészetével és háborújával egyetemben nem érnek rá betegeskedni: örökké politizálnak. Magyarországon az emberek nem érnek rá a járványra, a betegségre, másfajta „baj” sújtja őket: Örökké politizálnak.