NEGYEDIK FEJEZET.
Gyík koma.

A Nyuszi tipegett vissza lassan s riadtan nézelődött jobbra-balra, mintha elvesztett volna valamit. Évike hallotta, amint magában ezt dünnyögte: „Jaj, a Hercegnő, a Hercegnő. Jaj, szegény talpacskáim, jaj, szegény bundám, jaj, szegény bajuszom. Annyi szent, hogy kivégeztet. Jaj, hol is hagyhattam el?”
Évike tüstént rájött, hogy a Nyuszi a legyezőt meg a fehér kesztyűt keresi s ő is keresgélni kezdte, mert megsajnálta a Nyuszit. Sehol se lelte. Valahová letette. Amióta kiúszott a tócsából – úgy látszik – minden megváltozott körülötte s a nagy csarnoknak meg az üvegasztalkának meg a parányi ajtónak nem volt se híre, se hamva.
A Nyuszi hamarosan észrevette Évikét, amint ide-oda szaladgált. Dühösen rákiáltott:
– Hát te mit csinálsz itt, Rozi? Azonnal rohanj haza s hozz egy pár kesztyűt meg egy legyezőt. Egy-kettő, szedd a lábad.
Évike úgy megrettent, hogy esze nélkül rohant oda, ahová a Nyuszi mondta s meg se próbálta magyarázni, micsoda tévedésről van szó.
– Ez azt hiszi, hogy én vagyok a szobalánya – szólt Évike s közben csak futott-futott. – Bezzeg fog csodálkozni, ha megtudja, ki vagyok. Azért elhozom neki a legyezőjét meg kesztyűjét, csak megtaláljam.
Alighogy ezt mondta, egy takaros kis ház elé érkezett. A kapuján fényes rézlemezre ez volt kiírva:
    

Dr. Nyuszi
kormányfőtanácsos

Kopogtatás nélkül bement, fölrohant a lépcsőn. Nagyon félt, hogy majd találkozni fog az igazi Rozival s az kipenderíti, minekelőtte megtalálná a legyezőt meg a kesztyűt.
– De furcsa, – gondolta Évike – most egy Nyuszi szalasztott el engem. Legközelebb majd Cirmos is parancsolgat nekem.
Évike elképzelte hogy-mint lesz ez.    
– Évike, siess, sétálni megyünk – szól majd a dadája.
– Mindjárt, dadus, – feleli majd ő – csakhogy nekem most őriznem kell ezt az egérlyukat, amíg a Cirmos vissza nem tér, addig én őrködöm itt, hogy az Egér ne szaladjon ki belőle. De aligha hiszem, – folytatta Évike – hogy megtűrnék a Cirmost, ha így parancsolgatna.
Benyitott egy csinos szobácskába. Ott asztalka állott az ablaknál, az asztalkán pedig – ahogy remélte – egy legyező hevert. Meg két-három ici-pici bőrkesztyű. Fölkapta a legyezőt meg a kesztyűt s már éppen indulni készült, amikor megpillantott egy kis palackot a tükör mellett. Ezen nem volt semmiféle fölírás, hogy: „IGYÁL MEG”, de azért ő mégis kihúzta a dugóját s a palackot a szájához emelte.
– Ahányszor eszem, vagy iszom valamit,mindig történik velem valami érdekes ¬– gondolta. – Nézzük, mi történik most. Remélem, ismért megnövök tőle, mert már roppant bosszant, hogy ilyen icurka-picurka vagyok.
Hát csakugyan megnőtt tőle, még pedig sokkal hamarább, semmint várta. Még a felét se itta meg annak, ami a palackban volt, s azt érezte, hogy feje a mennyezetbe ütődik s meg kell hajolnia, hogy el ne törjön a nyakcsigolyája. Gyorsan letette a palackot s így tünődött:
– No, most már elég. Remélem nem növök tovább. Úgyse férek ki már az ajtón. Jaj, csak ne ittam volna annyit.
Csakhogy ezzel a kívánságával már elkésett. Évike egyre nőtt, növekedett s nemsokára le kellett térdelnie a padlóra. Néhány pillanat mulva már nem fért el a szobában sem. Úgy próbált elhelyezkedni, hogy az ajtóhoz könyökölt, lefeküdt a földre, másik karját pedig a tarkója alá dugta. De még egyre nőtt-növekedett. Végül, mert máskép már nem segíthetett magán, kidugta egyik karját az ablakon s egyik lábát be a kályhalyukba. Így beszélt magában:
– No most aztán egyebet nem tehetek, bármi történják is. Jaj, mi lesz belőlem?
Szerencséjére a varázsital hatása megszűnt s ő nem nőtt tovább. Így is roppant kényelmetlen helyzetben volt. Képtelenségnek tetszett, hogy valaha is kijuthat ebből a szobából. Nem csoda, ha szegénykének elfacsarodott a szíve.

A szél gyökere a tenger.

         Hát ezért szerette a királyné annyira a vizet, ami elválasztotta (most már úgy tűnik már, mindörökre) a szülőföldjétől. A távolság, a rettenetes távolság megvédte attól, hogy a régi barátai megpillanthassák.

        Jól van ez így. A szél olyan, mint egy vak futár: átadja az üzeneteket, és már fordul is vissza. Őt, Urraca királynét egyetlen rokona sem szégyenítheti meg azzal, hogy megpillantja. Hogy végigméri a kiszikkadt testét, az arcát, a vállát, a derekát.

        De itt van a kert, az ő kertje! Régebben hogy hihette volna, hogy a titokzatosan meghaló és újjászülető, fátyolszerűen egymásba hajló növények sokaságát is a tenger lélegezteti! A tenger – mi más! Hiszen a sziget terméketlen volt, szikkadt, kimerült. Hiába becézgette, hiába csíráztatta a virágmagvakat nedves rongyok között, az életerő egy-két hónap alatt kimerült bennük. Mikor serdülő lányként megérkezett a szigetre, megtapasztalta, hogy semmiféle növényt, de még egy rekettyebokrot sem sikerül meggyökereztetnie. És a virágok! Mintha mind tetszhalottak lennének! Egy-két hónapig viaskodtak a halállal, aztán a leveleik is kifakultak az északi szélben.

      És sehol sem látott méheket. Ez volt ezen a szigeten a legkülönösebb.

       Mintha csak a szél kényére-kedvére volnának bízva a virágmagvak! Ez csak megerősítette a királyné félelmét: a szigetet azoknak a hajósoknak az álmai éltetik, akik megpillantják a nyílt tengerről, de nem mernek a partjain kikötni. Hiszen ki ne tudná?… maradni lehet, de elmenni sohasem… több, mint harminc esztendeje, hogy senki sem hajózhatott el innen. Ennek ellenére megérezte a szélből a hajósok vágyakozását.

       A szél gyökere a tenger. Ki tudja, hány mérföldet tettek meg a magvacskák a szélben, mielőtt megérkeztek az ő csontos szigetére? Ezek a rózsaszín, sárga, fehér, zöld, vagy éppen szemmel alig látható magvak? Az első tavasszal kikapargatta a sziklák repedéseiből, aztán összezárt tenyerében átvitte őket a kertjébe. Néhány hónap, és ezekből a kis magvacskákból soha nem látott szirmok, áttetsző hártyácskák, piros vagy fehér szemű bogyók, csontokhoz hasonló ágak sarjadtak. A kert végében megrázta levélkéit egy bokor – és láss csodát, almafa lett belőle! Mikor agusztus végén beérett a ribiszke, olyanok voltak a gyümölcsei, mint a vércseppek.

        Egy szigeten, ahol szinte semmi sem terem meg.

       A szél gyökere a tenger. Ahogy a szenvedélyé is, gondolta a királyné. Ha nem lesz kire várnom, elcsitul bennem a betegség is.

       Korábban senki sem látott itt efféle csodát. Hiszen Bandemag király szigetén csak rozs, szúrós tövis és állatoknak való fű termett. Mire eljött a tavasz, már az életerős férfiak is támolyogtak az éhségtől. Hiszen egész télen csak rossz kenyeret és faggyas birkahúst ettek, és abból sem eleget, sohasem eleget. Életerős férfiak! – ugyan már! Az életerős férfiak ott éltek az ő szülőföldjén: telente jól belaktak hússal, elandalodtak a régi, nagy királyok hőstetteitől, aztán tavaszonként elindultak új asszonyokért a szigetekre. Mert erős a vágy, és szűk a tenger. Elfér egyetlen pohárban vagy egyetlen cseppben…

       Urraca királyné már nem is emlékezett, hogy ő miféle alku révén került erre a szigetre. Az életerős férfiak  nem tárgyalnak asszonyokkal, legfőképpen nem fiatal lányokkal – ugyan ki tárgyalna a széllel, még ha ezen az élete is múlna…? Ő volt a legkisebb, a legjelentéktelenebb, a legcsenevészebb lány a családban. És mikor már nem volt szükség rá a konyhában, vagy a nővérei esküvőjénél, akkor becsomagolták a ruháit, és megmagyarázták neki, hogy egy távoli szigetre viszik. Olyan távoli szigetre – mondták –, ahol az álmok is elfáradnak, és ha onnan egyszer visszatérne, ki tudja, hogy egyáltalán megismernék-e…? De akkoriban még jöttek-mentek a hajók tengeren, és a történet a kopár kis szigetről, ahonnan nem térhet vissza senki, dajkamesének tűnt.

       Palotám lesz! Sok-sok gyerekem! És egész nap csak rózsát nevelek…

      Ámde nem kapott sok hozományt. A szülei összedobálták egy ládába, amire a nővéreinek már nem volt szüksége, gyorsan megáldották, aztán kikísérték egy kopott, gyanúsan jelentéktelen kis hajóhoz. Úgy sírt az eső, mintha nem is tudná abbahagyni… És a kelengyeládát is rosszul bélelték ki, mire partra szállt az „új országban”, a kopár szigetecskén, a hímzett hálóingei, az arannyal átszőtt ruhái mind megpenészesedtek. Egy foltos, rossz  köpenyben dideregte végig a saját esküvőjét.

       De az álmok nem fáradnak el! És a gyűrűsujján még ott volt a kék vágás, a dinasztia jele. És nem is volt mindvégig egyedül, ahogy teltek az évek, egyre szebb, egyre tündöklőbb lett a kertje. A virágmagvak onnan jöttek, a saját világából, és a királyné nem tett mást, mint dédelgette ezeket a sziklahasadékokban megbúvó emlékeket. És ha rázúdult a délnyugati szél, már a reszketéséből kiolvasta, mit üzennek a nővérei. A szelek a barátai voltak, a szolgái, és még arra is megkérhette őket, hogy cseresznyemagokat hozzanak, vagy üzeneteket vigyenek.

Tito nyara

Amikor végre behajtottunk amerikai autónkkal, egy mélybarna, mondhatni csokoládészínű Chevrolettel, a nap kegyetlenül égette a kisvárost, a házak és a fák árnyait szinte maradéktalanul felfalta; délidőben hajtottunk be, s mi nyakunkat nyújtogatva néztük, hogy minden ott van-e még, hogy ugyanúgy van-e, mint tavaly nyáron meg az azelőtti években.

Hajtottunk befelé, siklottunk a fenséges nyárfák szegélyezte úton, végig a fasoron, amely a kisváros kezdetét jelezte, és soha senkinek nem mondtam, hogy engem ezek az égnek meredő fák úgy megszédítettek, mint amikor Matteóval enyelegtünk. (Olyan kábulatba estem, mint amikor Matteo meg én vég nélkül forogtunk körbe-körbe a falu erdejének legszebb tisztásán, bensőségesen, homloka a homlokomon, később Matteo sajátosan hűvös nyelve, fekete szőrzete, amely úgy tapadt a testéhez, mintha csak annak szépségét kívánná kiteljesíteni).

Ahogy elsuhantunk a nyárfák mellett, a susogásuk eszemet vette, csokoládészínű hajónk hangtalanul siklott az egyik fától a másikig, s közben a síkság felett szemmel láthatólag megállt a levegő, mert a nap olyan könyörtelenül sütött, hogy Apám hátraszólt a légkondiért; még mindig pontosan ugyanolyan minden, mondta halkan, semmi sem változott, abszolúte semmi.

Felvetődött bennem, hogy Apám vajon profi kertészeket hiányol-e, akik legalább az ágakat megnyesnék – a vadhajtásokat szembeállítva a civilizációval! – vagy hatékony gépeikkel egyszer s mindenkorra kiirtanák a kisvárost jelző nyárfákat? (Mi meg leülnénk az egyik ilyen farönkre, pillantásunkkal uralva a déli hőségben felszívódó síkságot; Apámnak fel kellene állnia egy tuskóra, megpördülne saját tengelye körül, majd olyan ember módjára, akinek későn ismerik el az igazát – de jobb későn, mint soha! – keserűen megjegyezné: végre eltűntek innen azok az átkozott poros fák!)

Senki nem sejti, mit jelentenek nekem ezek a fák, a fák között a levegő, amit szinte látni lehet, és a fákat még soha sehol nem lepte be úgy a hőség, mint itt, ahol a síkság helyet ad nekik, s én most is azt kívánom, bárcsak megállnánk itt, hogy nekidőlhessek egy fatörzsnek, égnek emeljem a tekintetemet, hogy elvarázsoljanak a meg-megzizzenő levelek, és most sem kérem meg Apámat, hogy álljon meg, mert a miértre nem tudnék válaszolni, sok mindent el kellene mesélnem, egészen biztos Matteóról is, hogy megmagyarázzam, miért szeretnék megállni pont itt, a célhoz ilyen közel.

Megy tovább az autónk, melyet mintha valami titkos erő vonzana szinte mindig az út egyenetlenségei felé, s mielőtt végérvényesen megérkeznénk, még egyszer elhangzik a „Semmi nem változott”, a civilizációnak még egy visszavágást, azaz helybenhagyást el kell szenvednie, s mi, gyerekek arcunkat baloldalt a döbbenetesen hűs üveghez nyomjuk, s hitetlen szemekkel mustrálgatjuk a szemétdombon élő embereket, semmi nem változott, mondja Apám, hullámbádogból, gumiból tákolt kunyhók, autóroncsok és háztartási szemét között kócos gyerekek játszanak, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, mi van a szilánkokkal, mi van, amikor leszáll az éj, mozdulnak az árnyékok, amikor a szanaszét heverő tárgyak életre kelnek? S egy szempillantás alatt megfeledkezem a nyárfákról, Matteóról, a levelek susogásáról, a Chevroletről, s a síkság fekete éjszakája teljesen körülvesz, bántón hatalmába kerít, s nem hallom őket, a sokat szidott, sokat csodált cigányok énekét, mohó árnyakat látok csupán olyan sötétségben, amit nem űz el az utcai lámpák fénye.

S Apám kihajol az ablakon, a fejét csóválja, szárazon felköhög, mint szokott, olyan lassan vezet, azt gondolná az ember, pillanatokon belül megállítja a kocsit, nézzétek, mondja, és mutatóujjával kopog az oldalsó ablak üvegén (emlékszem egy tűzre, aminek megbolydult a füstje), én, aki a koszos arcokat rögzítem, az éles pillantásokat, a lámpákat, rongyokat, a szemétdombokon reszkető fényt, elnyújtva nézem, mintha mindent meg kellene értenem, ezeknek az embereknek a képét, akiknek nincs matracuk, ágyuk meg már biztosan nincs, ezért éjjelente talán a földbe fúrják magukat, a mélyfekete földbe, amelyik most, nyáron telis-tele van napraforgóval, télen viszont úgy megadja magát, hogy az ember szinte megsajnálja; a földet, a puszta földet, amit télen százszoros súllyal nyomaszt az ég, s mikor az ég békén hagyja, szélcsendben tengerré lesz.

Még soha senkinek nem mondtam, de szeretem ezt a síkságot, amely vigasztalan vonallá vékonyodik, nincs semmije, amit az embernek ajándékozhatna; egyes egyedül ezen a síkságon, amitől semmit nem akarhatsz, ahol legfeljebb leheveredhetsz, szétterjesztett karokkal, s ennyi oltalmat ad neked.

Ha azt mondtam volna, hogy szeretem Matteót (egy szicíliai fiút, akit a nyári szünidő előtt pár héttel raktak be az osztályunkba, ciao, sono Matteo de Rosa! s a tanárt leszámítva mindenki azonnal megszerette), akkor a legtöbben nyilván értettek volna, de hogy mondja azt az ember, hogy szeret egy síkságot, a poros, közönyös, büszke nyárfákat, s köztük a levegőt? Nyáron, amikor emeletnyit nő a síkság, mindenütt, ahová csak a szem ellát, napraforgó-, kukorica- meg búzaföldek, s azt mesélik, hogy a végtelen földeken minduntalan eltűnnek emberek, azt mondják, ha nem vigyázol, téged is elragad és felfal a síkság, de én nem hiszem el, azt hiszem, hogy a síkság tenger, a saját törvényeivel.

Ezek a szegény párák, mondja Anyám, mintha tévét néznénk, s ahelyett, hogy csatornát váltanánk, elhajtunk mellettük, továbbmegyünk a hűtőládánkban, amely egy rakás pénzbe került, olyan szélesek vagyunk vele, mintha a miénk lenne az utca, Apám felkapcsolja a rádiót, mire az alantast tánclépések ütemére váltja a zene, a valóság szempillantás alatt gyógyítja a dongalábat: Ici-pici kisgalambom, édes párom, Gyere ide az ölembe, jöjj ide hát! A csókodat réges-régen várva-várom, Add ide az ici-pici szád!…