IV.

Mielőtt meghalt Emma néni, az utolsó falusi mesemondó, azt álmodtam, hogy a Dunán Nagymaros és Visegrád közt egy kicsi hajó közlekedik éjszaka. Ki van világítva, azon jár Emma néni a két part között, és azt mondja nekem: Ne aggódj. Amikor én már fönt leszek ezen a hajón, még többet segítek neked, mint eddig.

Emma néni már két hete halott volt, amikor kutyasétáltatás közben újra megjelent előttem a Dunaparton a Nyugat géniusza. A Duna vize felett egyszerre ott sötétlett: erdei rengetegből, mohából, fenyőágból, rikoltásból, szuszogásból volt a teste, a hangja meg puha, langyosan kavargó szél. Azt mondta, elfogad engem a táj mesemondójának, és közben a talpamon és a tenyeremen át fénycsíkok haladtak bennem felfelé a földből, a növényekből és az állatokból kiindulva, a fejem tetején át léptek ki a világba, fölmentek a csillagokba, aztán vissza a fejembe, és ki a számon. Akkor lett azokból a szalagokból a mese, amit mondok.

Utána egyszerre a bal oldalamon ott volt Emma néni, és a kezemet fogta. Jobb felől egy másik múzsám, akiről majd eztán lesz még szó. A fejemnél fönt pedig lebegett még valaki, akit Keya nagyinak hívnak, akik ismerik. A fénycsíkok átjártak mindnyájunkat, a géniusz pedig ezt mondta: Magyarország mind az öt géniuszának kell, hogy legyenek olyan mesemondói, amilyen Emma néni volt.

Azon az éjszakán eldőlt: már csak a mesével léphetek közelebb a múzsámhoz és a tájhoz, ahol él. Ahol én befogadott lettem.

De ahhoz, hogy odamesélhessem magam, arra a vidékre, ha ez a sorsom, két másik múzsámmal is zöldágra kell vergődni.

Az egyik mesterféle, tekintélyes valaki, szép sudár, érett férfi, nyírott szakálla, Krisztus-frizurája van. Őrá nagy dolgok, nagy titkok és nagy kiderülések vannak bízva, érzik is rajta az emberek, körül is dongják, csakhogy mégsem felnőtt férfi egészen. Csakhogy a lelkében folyton ott veszekszik egy öregasszony, aki azt kiabálja: ha én nem élhettem szépen, boldogan, akkor te sem élhetsz úgy, te lány. Én erősebb vagyok nálad, és nekem mindenből több jár, mint neked, ezért kilököm a kezedből a szépséget, ami dédelgetsz, és eltaposom veled együtt. Ne alkoss, ne táncolj, ne kacagj, ne szeressenek, ne csodáljanak, mert ez mind nekem jár.

És én mégsem mehetek el tőle, és nem kereshetek helyette másik múzsát, mert rám van bízva. Mert az összes nő közül, akik körüldongják, csak én látom egyedül azt a szegény öregasszonyt.

A nőiség, amit a múzsám megsebzett, ellene kelt, és már többször csaknem elpusztította, sok mindenét elvette, de még mindig azt hiszi, hogy a gyenge hajtásokon taposhat.

Egy éjjel álmomban egy vonaton, amely mulató is volt egyben, és még trónterem is, tűsarkú cipőt és ragadozómacska prémjéből való hosszú kabátot viseltem. Nem volt a kabát alatt semmi. Fölötte dizőzös kleopátra-frizura, erős festék az arcomon. Mindenki engem bámult a mulatóban, mindenki engem akart. Ki uralkodónőnek, ki elegáns, drága kurtizánnak gondolt. Elszántan lépdeltem vagonról vagonra. Az egyik kocsi tele volt meztelen fenekű emberekkel, férfiakkal, nőkkel, öreg, lottyadt, tésztaszerű, kockaforma ülepekkel. Hallottam a saját hangomat, ahogy azt mondom:

Ezeket itt mind nekem kell kielégítenem.

Meglátott aztán ez a prémkabátos nő – aki álmomban voltam – egy öltönyös, elegáns férfit, aki szembe jött vele az előtte levő vagonból. Ez a bizonyos mestermúzsa volt a férfi. Csücsörített neki, csalogatta magához a férfit a prémkabátos nő. De ahogy a férfi közeledett, a nő maga elé rántott valahonnan egy izmos fiatal fiút, és hirtelen a férfi elé lökte maga helyett. A két férfi csókolózott egymással, bár egyik sem ezt akarta. A nő kacagott az öltönyösön, és azon, hogy a csellel végül mégis elérte a célját. A meztelen fiatal fiút meg beburkolta a prémkabátjával.

A mestermúzsám, mikor még nem ismertem, heteken át győzködött telefonon, hogy készítsek vele interjút Lükő Gáborról szóló filmjéről. Akkor még azt sem tudtam jóformán, hogy eszik, vagy isszák a néprajzot. Fogalmam sem volt, miről fogunk beszélgetni.

Azt gondoltam a hangja alapján, talán idős ember lehet, de amikor személyleírást kértem tőle, hogy majd felismerjem a cukrászdában, meglepve hallottam a hangján, hogy nagyon vonzónak tartja magát.

Impozáns jelenség ez a múzsám is, igaz. De ez nem fontos. Az számít, hogy van nála valami, egy láthatatlan pakk, amit nekem küldtek. Valamilyen kérdésemre éppen ő tudja a választ. Követnem kell hát. Vele kell mennem bármeddig árkon-bokron át.

Fizettünk a cukrászdában, és a körúton ballagtunk az interjú után. A kirakatok üvegeiben nézegettem magunkat felvillanyozva, élveztem a vonulást és a pillantásokat. Örültem, hogy rátaláltam erre a múzsára, de sarokról sarokra egyre jobban nyomta valami a szívemet, nehéz, keserves útnak látszott, hogy mint férfit is kövessem. Otthon már volt is egy másik, akit szerettem.

Ledobtam a szívemről a terhet, és láttam, hogy táncolva járok a nyomában, és sok emberhez elvezet engem, élőkhöz, holtakhoz. Olyanokhoz, akiket mindig ismerni vágytam.

V.

Hároméves voltam, amikor az apám azt kérdezte: mi leszek, ha nagy leszek.

Komoly és alapos választ akartam adni, ezt mondtam hát: Tudod, apukám, én itt vagyok, középen, én vagyok a királynő, és körülöttem körben itt vannak a férjeim. Így mondtam, jelen időben, a családi legendárium így őrizte meg.

Mit gondolhatott minderről szegény apám, aki már a nászútján is – amelyen én fogantam – megcsalta anyámat. Felénk, nemhogy az utcában, de az egész környéken nem volt olyan közönséges, kendőzött képű, festett hajú némber, akivel neki ne lett volna dolga. A munkahelyi nők közül is föl-fölvidította némelyiket.

Nem is érték be mindnyájan a vasúti töltésnél fél és hét között történtekkel, hanem voltak köztük, akik még férjül is akarták venni az én apukámat.

Ha még élne, nem is tudom, hogy mivel lehetne jobban kétségbe ejteni őt. Nagyszámú, körülöttem legyeskedő eleven férfival, vagy inkább halottakkal, tündérekkel, avagy egyáltalán nem létezőkkel.

A tündérekkel a múzsakarbantartás kapcsán csak röviden érdemes foglalkozni, pusztán azért, hogy lássuk, nem minden férfi múzsa, még akkor sem, ha sajátos a létmódja: a tündér például álomban, vagy félálomban jelentkezik, és hajlamos líraian fogalmazni, szívszaggatóan udvarolni, könyörögni, zsarolni. Mindig sokkal jobban néz ki, mint bármelyik húsvér férfi, és festői képeken kelleti magát, vagy meséli el tündérré válásának szép és szomorú történetét. A Zalán futásában a deli Hajnának is van ilyen láthatatlan kedvese, a délszaki tündér, akit azonban hősnőnk nem enged magához többé, mihelyt eleven férfi: hadzavaró(!) Ete kedvese lesz. A délszaki tündér végül remény vesztve meghal egy hajnalon a fölszáradó harmattal együtt. Fölisszák az első napsugarak.

Nekem is volt tündérem, 16 éves koromban. Akkor bújt be mellém éjszakánként az ágyba, amikor az első komoly udvarlóm lett. Annyira valóságosnak tűnt a testi jelenléte, annyira biztos voltam abban, hogy tényleg rám feküdt valaki a sötétben – a súlyát is éreztem – hogy még az ágy alatt és a ruhásszekrényben is kerestem a zseblámpával.

Sötét, hosszú haja volt, szép szabályos, kicsit lányos arca, világos bőre, szép csontos keze, hosszú ujjakkal.

Látod, ha én élnék, ő nem kellene neked. Mindig ezt hajtogatta.

Nála is kalandosabb a létmódja annak a múzsának, akit még csak mostanában ismertem meg.

Azt kérdeztem egyszer egy meditáción, hogy mi most a dolgom a világban.

Azt gondoltam, talán majd könyveket látok ott, hogy azokat írjam meg, vagy valami nemszeretem munkával kínál meg a látomás, de nem kaptam én ott egyebet, mint öt férfit, meg egy vidáman ágaskodó lovacskát.

Az öt férfiból egy volt, akit soha az életemben nem láttam. Magas, kecses, izmos férfi. Fekete hullámos hajú, kicsit borostás, bajuszos, férfiasan szép arcú, kiálló járomcsontokkal. Népviseletben van, a fején széles karimájú parasztkalap. És táncol szüntelenül az a férfi, legényest jár.

Valaki, akinek meséltem róla, azt mondta, meglátod, nemsokára találkozol vele valahol. De én tudom, hogy nem. Mert ez a férfi én vagyok. Bennem táncol, amióta csak élek.

Bús ködben, pusztaságban, kívül a világon egymagában járja a legényest elszántan, keserűen, az egész világ ellen, minden ellen, ami csak bántja. Nem a maga kedvére táncol, nem is másnak, nem a teremtőnek, nem a mindenségnek, hanem minden létező és nem létező dolog és körülmény ellenére.

Emeli a kezét, csettint, emeli a lábát, valószínűtlenül szép az ív, ahogy rakja, most dobbant egyet, aztán emeli megint, belesimul a zenébe.

Akárhogy fordul tánc közben, mindig csak a profilját látom. A szemét soha. Pedig nem maradhatnak már így a dolgok, ahogy eddig voltak, hogy külön vagyunk egymástól.

Nézz rám, nézz rám, nézz rám. Szólongatom.

De hirtelen félni kezdek a tekintetétől, tudom már, hogy nem szabad belenéznem a szemébe. És most már azt is tudom, hogy ha akarnám, most könnyedén megőrülhetnék. Csak akarni kellene, csak látni kellene azt a szempárt.

Ne nézz rám. Ne. Nem akarom.

Csak tedd mostantól, amit a legjobban szeretnél ezen a világon.

És visszahullámzik a válasz, ahogy kell: az én szépséges múzsám hozzá hasonló délceg férfiakkal kapaszkodik össze, együtt táncolnak, körben is, vonalban is, sárga gömbölyded fények a testük körül, úgy táncolnak, mint a csillagok. Mintha naprendszerek napjai fogództak volna egymásba, és bolygótáncot járnának fölöttünk, bennünk.

Most először boldog a múzsám.

Már táncol is valakinek: magának meg a társaknak.

Már vagyunk is valahol a térben: kocsma is, táncház is, szent hely is, ahol ő most táncol.

Asztalok, borok, kármentő, iddogálók, táncosok, subák, a falon egy feszület.

Tiszta, levegős tér, itt mindenki jó helyen van, és minden jó megeshet. Minden igaz, jó kívánság teljesülhet

.

Nézem most megint, merre van az én táncosom. Derékon kapott valakit oldalról, ketten táncolnak, a múzsámtól nem látom sehogy sem, hogy ki a másik, azt sem tudom, férfi-e vagy nő, csak azt, hogy most nagyon boldogok.

VI.

Öregapó azt tanácsolta az erdőszélen a szegény jánykának: Ne nézzél se jobbra, se balra, te szegény jányka, menjél csak mindig egyenesen előre.

Úgy is ment a jányka, megfogadta a tanácsot, úgy ért el a nagy kerek kútig, amelynek a kávájához egy öregasszony támaszkodott.

Öreganyám, én egy házat keresek, aminek kristályos kupola teteje, azon süt be a nap, s bent a kereveten hever egy legény. Engem vár, hogy mesélnék neki.

No, leányom, csakhogy megjöttél. Ha a kristálykupolás házat keresed és azt a legényt, aki ott fekszik a szőttesek közt, hát nézzél csak bele a kútba, mert tudd meg, hogy éppen jó helyen jársz.

A jánykának nem kellett kétszer mondani, belenézett a kútba, s ott meg is látott a víztükör tetején öt legényt meg egy szép hatalmas, ágaskodó lovacskát. Meresztgette is a szemét, nézte, hogy ezek a legények ugyan kik lehetnek, és köztük van-e az, akinek a keresésére indult. De túl sokat nem nézelődhetett, mert öreganyó nagyot lökött rajta, s a jányka nyomban bele is fordult a kútba.

Zuhant-zuhant napokon át, heteken át, addig zuhant lefelé, amíg csak a kút legaljára nem ért. Ott egy nagy lyukon kiesett, s valami zörgős, száraz fűre lehuppant. Körbenézett, s egy tágas, elhagyatott udvarfélén találta magát, ahol éppen az a lovacska legelészett, akit a víztükrön ágaskodni látott. Gondolta magában: jó volna megitatni azt a lovat. Meg is a fogta a kötőféket rajta, oda is vezette szépen a patakhoz, amely ott csordogált egy olyan seholsincs mezőnek a szélén. Ivott a ló, fújtatott, hörrentett utána, aztán megszólalt úgy, hogy a jányka minden szavát értette.

Kedves gazdám, most már eleget ittam, de ennem is kellene.

Nézett erre-arra a jányka, hogy most mitévő legyen, honnan adjon enni, a táltosló meg ezt mondta: Dugjad csak be a kezedet az inged elejébe, vedd ki, amit ott találsz. Tüzet fogott meg ott a lány keze, egy nagy darab parazsat talált az inge elejében, de nem égette meg magát vele. A ló a tenyeréből ette meg.

No, te szegény jányka, most tudd meg, hogy abból az öt legényből hármat föl kell vinnünk innen a fönti világba. De ha nem visszük fel őket, akkor jaj neked is, nekem is. A boszorkány, aki a kútnál áll, nem fogja megkímélni az életedet, én pedig itt maradok örökre az alsó világi pusztaságban.

És mi lesz azzal a másik kettővel? Őket itt kell hagyni a kút aljában?

Nincsenek ők itt, te szegény jányka, hiába is keresnéd őket. A csillagokban vannak már. Nézzél fölfelé az égre, hogy meglássad őket, és akkor majd segítenek neked.

S hát hol keressem most azt a másik hármat?

Csak csukd be jól a szemed, pördülj hármat a sarkadon, és most nézd meg az elsőt.

Az első legény, akit a kútban meglátott a szegény jányka, egyedül üldögél a kocsmában. Aztán fizet, kimegy a kocsmából, megy, mendegél, és egyszerre csak égbolttá változik.

Most csukd be megint a szemed, pördülj hármat a sarkadon, és nézd meg a másodikat, akit a kútban láttál.

A második legénynek ki van tépve a nyelve, csak egy alvadt véres csonk van a helyén. El van vágva a torka, csupa friss vér a nyaka. De amikor föléled, és meggyógyul fölmászik egy létrán, fölkap egy olyan egykerekű biciklire, és az égre kifeszített köteleken biciklizik nagyon gyorsan és nagyon ügyesen.

Csukd be megint a szemed, pördülj még hármat a sarkadon, és nézd meg a harmadikat, aki a kútban volt.

A harmadik legény batyut cipel a hátán, de tolvajok járnak mögötte, és mindenét kihúzkodják abból a fehér zsákból. Fogy az ereje, kezd rásötétedni, nem jut már föl az égre, csak azután, ha feljön a nap, és ha az összes tolvaj eltakarodott mellőle.

Hát akkor induljunk elébük kedves gazdám.

Úgy repüljünk, mint a szél, vagy úgy, mint a gondolat?

Úgy menjünk, hogy odaérjünk, de kárt se benned, se bennem ne tegyünk.

Ezt mondták, de elaludtak inkább egy nagy öreg százesztendős fa koronája alatt, mert mind a ketten igen elálmosodtak.

Hullik a hajam, ahogy az emlékek hullnak ki a fejemből, szálanként, egyesével, mit csináljak a lehullott szálakkal, mit csináljak azokkal, amelyek nem akarnak visszajönni, mit, mit? Felszedegetni mégsem szedhetem fel őket egyenként, ahhoz túl sok, beleolvadnak a szőnyeg mintái közé, olyan régóta megvan ez a szőnyeg, emlékszem, a lengyel piacon vettük, amikor ideköltöztünk, van annak már negyven éve is, vagy talán negyvenöt. Nem… Inkább negyven… Fogtam egy hajgumit, és összekötöttem a maradék hajamat, de nem tartja meg, kiesik belőle, lehajolok, hogy felvegyem, naponta porszívózok, mert mindenhol a hajam van, a mosógépben a ruhákon, vennem kell mosóport, el ne felejtsem, a szőnyegen, a tésztában, a levesben, mindenhol, csak a fejemen van egyre kevesebb. Fiatalon olyan szép hosszú hajam volt, olyan sima, olyan erős, selymes… Volt… Meg még volt sok minden. Nagyon büszke voltam a hajamra, elöl volt benne egy ősz csík, így születtem, a többi fekete volt, olyan fekete, mint most a ruháim, a pólóm és a szoknyám, emlékszem, az édesanya hordott mindig fekete ruhákat, és fekete kendőt is kötött a fejére, és néha, amikor levette ezt a kendőt, láttam a hosszú, ősz haját, neki nem olyan volt, mint nekem, neki még ennyi idősen is sok haja volt, és néha megengedte, hogy megfésüljem. Mikor még a húgom karonülő volt, emlékszem, édesanyának sötétbarna haja volt, vagy inkább fekete, igen, inkább fekete volt, de azt is mindig kendő alá rejtette, úgy öregítette az a kendő, mindig idősnek látszott, mindig, pedig fiatal volt, fiatal és gyönyörű, velünk öregedett meg, velünk ráncosodott az arca, ahogy egyre több gyereke lett és azok egyre idősödtek. A Kati egyszer megkérdezte, gyerek volt, talán nyolc éves, miért viseli mindig azt a kendőt, nincs melege? Mert az édesanyám még nyáron is hordta azt a kendőt, harminc fokban, de mégsem válaszolta a Katinak, de igen, melege van, csak mosolygott és megsimogatta a fejét. Lehet, nem is a Kati kérdezte, hanem az Erzsi… Vagy a Kati volt, mégiscsak… Nem emlékszem, melyikük, pedig nem is hasonlítanak egymásra, és mi, többiek sem, nem hasonlítunk egymásra, mindannyian különbözőek vagyunk, csak öregen, öregen már jobban hasonlítunk, hasonlóvá rajzolnak minket a ráncaink. Kimegyek a konyhába, benyúlok a gyógyszeres szekrénybe, kiveszem a krémet, beviszem a szobába, nem, ez nem az, ez egy másik, visszamegyek, benyúlok a szekrénybe, annyi gyógyszer van itt, annyi tabletta és krém, visszamegyek, megcsinálom a ritex kötést. Egy idő után megszoktam ezt a szagot, ezt az erős, átható szagot, amitől mindig gyógyszer szagom lesz, recsegek, ha megmozdulok, recsegek, ha leülök, ha felállok, egy gyógyszerszagú, recsegő vénasszony, viccelődni is szoktunk a Lacival, ő meg már majdnem teljesen süket, nem is hallja meg sokszor, amit mondok neki, pedig ott ül mellettem a fotelban, csendben, nézi a tévében a meccset, és dobol. Ülünk egymás mellett a fotelben, nézzük a tévét és dobol, dobol a fotel oldalán, hagyd már abba, zavar, abbahagyja, aztán dobol a hasán, dobol, és csak nem akarja abbahagyni, azt akarod, hogy elmenjek? Abbahagyja, aztán csücsörít, cuppog, dobol, dobol ütemesen, cuppog, csücsörít, mint egy kisgyerek, észre sem veszi. El kell mennem megint a bőrgyógyászatra, szaporodnak rajtam a szemölcsök, főleg a hátamon, a hátamon rengeteg van, pedig nem volt ilyen, az utóbbi tíz évben van egyre több az egész testemen. Ezek szaporodnak, meg a ráncok, bár az arcomon lévőket észre sem veszem, rákúsztak az arcomra, a fülemre, a szemem és a szám köré, alattomosan, csendesen, egyre több és több van, bezzeg a hajamból egyre kevesebb, minden megváltozik, kihullik vagy megnő, egy sem marad, mint a fogaimból, vagy egyre szaporodik, mint a szemölcsök. A nyakam, a nyakam zavar a legjobban, szép nyakam volt, most pedig lóg rajta a bőr, ráncok, ráncok, ráncok mindenhol, számolni sem számolom őket már. a Laci, ő más, neki alig vannak ráncok az arcán, szerencsés a bőre, az én bőröm száraz, és az én bőrömet örökölte az Anikó is, Petrának meg kevert bőre van, néhol zsíros, néhol pedig hámlik, nem is Petra, Petra az unokám… Éva, Évának van kevert bőre… Szóval betekerem magam a ritex kötéssel, betekerem a karomat és a derekamat, de a derekamról mindig hamar lecsúszik, a karom, azon jó, ott megfogja a melltartó, néha azért, amikor próbálom kikapcsolni a melltartót, belekapok egy szemölcsbe, vérzik, volt, hogy véletlenül lekaptam egyet, leszakítottam, már nem is emlékszem, hogy hol volt szemölcs és hol nem, hol volt, hol nem volt szemölcs, fog, haj…

 *

Látom az arcát. Nyugodt. Látszatra. Nem is olyan vészes, szépen gyógyul, mondja.

Hárman vagyunk a szobában. Mari, Anikó és én. Anikó. Még csak tizenhárom. De bátor. Bejött. Nem ment ki, maradt.

Maradt, amikor levettem a pólót. Levettem a kötést.

A nagy vágás uralja a testem. Torzít. Anikó nem fordult el. Nézte a sebet. Nem sokáig. Kicsit, aztán a szemembe néz. Nem látom rajta az iszonyatot. Nem látom, hogy megijedt. Vagy hogy sajnálna. A keze remeg. A lányom keze. Pont olyan, mint a bátyjáé. Csak kisebb.

Ült a kádban a nővérével. Anikó még csak nyolc éves volt. Éva már tizenhárom. Már menstruált, megnőtt a melle. Anikó ült és nézte a nővére mellét. Neked is meg fog nőni, mondta Éva, de hát mikor? Majd. Most még örülj, hogy nincsen, hogy lapos. Nem fáj, ha a fiúk megrúgnak labdával. Kényelmesen tudsz hason aludni, semmi nem zavar, és nem is fáj, nem dagad meg. Megdagad? Anikó ledöbbent. Ha már egyszer megnőtt, miért dagad meg? Éva nem ment bele a részletekbe.

Egyszer, még kicsi volt, Évát elkezdte érdekelni a mell. Mindig nekem jött véletlenül. A mellem alá ért. Hozzám csapódott. Megpróbált felugrani az ölembe. A keze hozzáért a mellemhez. Kíváncsi volt. Nagy rejtély. Aztán elmúlt. A kíváncsisága.

Néha ellopták a melltartóimat. Tömködtek bele zoknit vagy kicsi labdákat. Felvették, és örültek. Egymásnak mentek. Nevettek. Néha elszakadt a melltartó, és elgurult a labda, kiesett a zokni. Fél mellek a pólók alatt. Mosolyogtam rajta. Akkor. Még. Vagy felfújtak egy-egy lufit, és a ruhájuk alá tömték. Hogy ők terhesek. Néha a lufi kipukkadt. Összerezzentek.

Sebes volt még a vágás. Fájt. Húzódott.

Idővel elmúlik, mondták. Elmúlik. Ez nem, ez nem múlik el soha. Ez a fájdalom.

Belém vágtak. Kivágtak belőlem egy részt. Hosszú vágás, egészen a hónaljamig. Felemás vagyok.

Érzem a szagát. Nem szabadulhatok meg tőle. Mindig érzem. Belülről, az folyik az ereimben. A gyógyszer szaga és íze. Senki más nem tudja, milyen az íze. Milyen a bűze.

Körülvesz. Belőlem árad.

Elmentünk egy szakboltba. Mellet nézni. Árultak olyan melltartót, amibe csak bele kellett tenni a műmellet. Olyan a tapintása, mint az igazi. Én nem érzem igazinak. Nem érzem. Több méret is volt. Kiválasztottunk egyet Marival. Mari segített. Kiválasztottuk a méretemet. Beletettük a melltartóba, felvettem a pólót. Eltakartuk a valóságot. Eltakartuk a fájdalmamat. Eltakartuk, hogy már nem vagyok igazi nő. Csak félig.

Akkor egyszer mutattam meg. Akkor utoljára vettem le a pólót mások előtt. A lányom és a testvérem előtt. Két nő előtt.

Ismertek. Látták a sebeimet.

A testem nem mondja el másoknak az igazságot. A testemet eltakarom. Hiányosan megyek az utcákon, mintha fél cipőben járnék. Vagy elfelejtettem volna nadrágot felvenni. Mindig.

A melltartót éjszaka sem vettem le. Sosem vettem le. Groteszk látvány lennék. Hiányos ott, ahol mindenki láthatja.

Miután elmúlt a seb, egy rózsaszín vágás maradt utána. A fájdalom nem múlt el. Fáj, érzem a sebet. A nyomát. A semmit. A hiányt.

Hogyan fájhat ennyire valami, ami nincsen?

Az ágyban sem vettem le. Akkor sem, mikor hónapokkal a műtét után először voltunk együtt. Újra. Vedd le, nem számít, mondta. Nem vettem le. Ismertem. Nő kell. Nő voltam. Anya. Feleség. Most mindig magamon tartom a melltartót. Fürdéskor bezárom a fürdőszoba ajtaját. Ne lásson senki. Ne érintsen meg senki. Fáj.

*

Na gyere, mondta, és megfogta a kezem. Meleg nyár, olyan sokat fogjuk egymás kezét, hogy összeragad az izzadságtól. Még akkor sem engedjük el. Kimegyünk Nórával és Tomival a műfüves pályára. Éjszaka van, nem jár arra senki. Egyedül lehetünk. Nem világítanak lámpák, átmászunk a kerítésen. Még őr sincsen. Csóró a tulaj. Nóra és Tomi leülnek a pálya közepén, mi arrébb megyünk pár méterrel. Olyan sötét van, hogy csak fekete árnyékokat látunk. Egymást is alig, pedig érzem Máté leheletét a tarkómon. Ülök előtte a fűben, hátamat nekitámasztom. Látszanak a csillagok, de mi a mozgó műholdakat figyeljük. Ott császkálnak az égen, kacsáznak a csillagok között. Mozgó csillagnak tűnnek.

Máté lassan benyúl a pólóm alá, nincs rajtam melltartó. Simogat. Csendben maradok, nehogy meghalljanak. Úgysem ránk figyelnek, tudom, de azért mégis. Megcsókolja a nyakamat, kigombolja a nadrágomat, benyúl a bugyimba. Először nagyon zavarban voltam. De hát senki sem lát.

Anya már alszik, éjfél is elmúlt, a szobám ablakán kopog valaki. Kinézek, de tudom, ki az. Megpróbálom halkan kinyitni az ajtót, de nagyon recseg. Beengedem a hátsó kapun Mátét. Anya sosem jön ki ilyenkor, néha hallom a tévé duruzsolását. Alszik, nem hallja meg, vagy nem akarja meghallani. Máté bejön, és becsukom az ajtómat. Lefekszik az ágyra, leoltom a villanyt. Az utcai lámpa bevilágít az ablakon, ennyi az összes fény a szobában. Máté a kislámpa felé nyúl, Ne, mondom neki. Miért? Látni akarlak. Nem baj, én nem akarom, hogy láss. Mindig takargatom magam. Máté utálja. Már milliószor láttalak, mondja, a sötétben vagy a tévé fényénél, tudom, milyen vagy. Nem baj, az más, felelem, és bebújok a takaró alá, pedig meleg van. Megmarkolja a fenekemet, olyan jó segged van, mondja. Éjjel együtt alszunk. Igazán együtt, nem külön, az ágy egy-egy szélén. Hátulról átölel, ahogy éjszaka mozgolódom, mozog velem ő is, felemeli a kezét, hogy szembefordulhassak vele. Nem ébred fel.

Nincs itthon senki. Kimegyek az előszobai nagy tükörhöz. Meztelen vagyok. A vállaim szélesek, ahogy a csípőm is. A derekam viszont nagyon vékony. A fenekem nagy, a mellem kicsi. A combomon fehér növési csíkok vannak, megrepedezett a bőr. Májfolt van a combom belsején, olyan alakja van, mint egy repülő mókusnak, mondta Máté, de hiányzik az egyik lába. Utálom a lábfejemet, mondtam neki egyszer, ő pedig körbecsókolta. Csikizett.

Féltem, hogy nem fogok megnőni. Hogy alacsony maradok, törpe. Nem leszel törpe, mondta anya, szép, hosszú sípcsontod van. Elhittem neki, és nem lettem. Pont olyan vagy, mint az édesanyád, mondta a mama, nem is, válaszolta a bátyám, egyáltalán nem olyan. Pedig de, és ti ketten is nagyon hasonlítotok egymásra. Mintha indigóval készültetek volna. Dehogy, tiltakozik.

A hasamon halvány krikszkrakszok haladnak végig, egymásba futó, egymáson átvágó vonalak. Máté rajzolta őket filctollal, összekötötte a hasamon lévő anyajegyeket. Kíváncsi volt, milyen mintákat tudna összehozni, vagyis az anyajegyeim, de nem lett belőle más, csak összevisszaság. Talán rosszul kötötted össze őket, nevettem bele a dühébe. A kézfejemen van három anyajegy, ha összekötném őket, háromszöget formáznának. Ugyanilyenje van apának és a bátyámnak is. Öröklött pöttyök. A mellem is olyan, mint anyáé. Szeretem ezért, mert anya nagyon szép. Anya gyönyörű, és kerek melle van. Ettől is féltem pedig. Hogy nem fog megnőni a mellem, hogy lapos maradok, fiútestű. Későn nőtt meg, sokáig csúfolt is miatta a bátyám, hogy nem vagyok igazi lány, mert nekem nincs. Az osztálytársaimnak már van, a barátnőidnek is, mondta, csak neked nincs, tök gáz. Majd lesz, mondogatta anya, majd megnő. Észre sem vettem, és már nem voltam lapos. Már ott volt. Nő lettem.

Máté összefirkálta az arcomat is, bosszúból. Levette a pólómat, és megsimogatta, megcsókolta a mellem. Rajzolt rá egy csillagot is. Nézd meg jobban, ez nem csillag, csak nagyon hasonlít rá. Ez egy műhold. Itt cikázik az anyajegyeid között, mondta, és a filctollal még több vonalat rajzolt rám. A lábujjamtól az arcomig tele vagyok fekete vonalakkal, műholdakkal, anyajegyekkel, családi örökségekkel. Egy kiszínezett, körberajzolt, pöttyös, szeplős test. Mint egy térkép.

 Emesével felköltözünk a Magaslesre, egy villa tetőtéri lakása ez, kicsit olyan, mintha egy villámhárító rúd tetején volna a lakásunk, vagy egy oszlop tetején, mint Simeonnak. Lakályos hely, déli fekvésű, túl sok a fény itt, be kell húzni a sötétítőket.

És elindulok a városszéli villák között, véget ér az aszfaltút, új építésű házak, félkész villák, egy-egy teleknél tábla jelzi, hogy foglalt, aztán már ez sem. A város fölülről olyan, mint a történelem, berendezkedve egy szűk völgybe, megpróbál felkapaszkodni a környező dombokra. A dombok szegélyén villámhárítók, vagy mik, tévétornyok, élő adásban a múlt, zúg az idő, iparnegyed.

A hegy felé tartok, de nem érem el az erdőhatárt, a város és a hegy között túl gyorsan talál rám valami gyilkos fehérség, árnyékra van szükségem, behúzódok egy csoffadt fa alá, onnan nézem, hogy mit nézek. Valami van a levegőben, mintha ki lenne bélelve a semmi porszemcsékkel, zúgással, madárrikoltással, gépzajjal. Kifordítom az egészet, mint egy kesztyűt, az egyik lábam, melyről épp leesni készül az olcsó teniszcipő, belelóg valami szakadékba, a másik a hegy túloldalán lefelé lóg egy fáról, pontosabban fölfelé lóg le egy fáról, valami madzag van bogozva a combomra. A törzsem meg, ez a nevezetes gerinc, valahol a gyér cserjésben hever, évek óta legalább, rájárnak a varjak és a vadkutyák.

Nem fáj semmi, nincsen itt vér, minden fehér, sőt láthatatlan.

És hol van most a szemem, két vaksi, barna szemem? Valahol a városban szökdelnek egy járdán, puha betonon, a járókelők nem látják szemeimet, a lábuk között vibrálnak, mintha csak két öngyújtó lézerfényével játszanának a gyerekek egy vaskerítéssel szegélyezett iskolaudvaron. Az én szemeim jutnak túl a vaskerítésen, a járókelők lábai között iszkolnak, ők sem jutnak messze. A két gyerek pedig egymásra néz és perverzen elvigyorodik. Nem jutnak át a vaskerítésen.

Tehát ülök a fa alatt, nem, nem vagyok én egy Buddha, magánszemélyként épp a terrorizmuson gondolkodom, annak állami változatán főként, valami olcsó könyvet olvasok erről, egyébként meg önelvesztésben vagyok, amikor is a madár- és a felhatoló gépzaj egy résében, egy eltérített frekvenciasávon ismerős csilingelés ér el. És a csilingeléssel együtt, vagyis körülötte valami kerekded csend is érkezik, miként egy tó vagy tengerszem, amely a tisztán kivehető fehér zaj ellenére inkább látszik, mint hallszik, mivel a csend nem hallható.

És attól jó, hogy nem hiszem el. Egyelőre legalábbis, hiszen nincsen semmi jel, ami arra utalna, hogy… de aztán hirtelen nincsen már választásom, a közeli, bekerített gyümölcsös mögül előbb tétován, de pillanatról pillanatra egyre feltartóztathatatlanabbul, a győzelemre születettek idilli szelídségével előrajznak a bárányok, mintha valaki vezetné őket, nem a pásztor, hanem egy távoli hang, egy vezér, egy láthatatlan pásztor. Így, ilyen szelíden, boldogan és vakon és bizakodva, előmászva egy gyümölcsös mögül és elárasztva a tájat, valahogy így kezdődik minden háború, s csak a következő pillanatban válik vaddá, tölti meg hullákkal a harcmezőt és gödrökkel a várost, iszonyú bűzzel a mezőket és kalapál apró szegeket a madarak üres csontjaiba.

VÁNDORLÓ KUTYA

Valamikor régen, olyan régen, hogy meg sem voltam születve, édesapám magával vitte egyik nővéremet az erdőre. Hosszú rendeket vágott a szakállból, az ilyen erdei semmifüvet szakállnak nevezik, mert mire megszárad, már nem is marad belőle semmi, a nővérem pedig, két- vagy hároméves volt, egy borsika alatt aludt, korán reggel volt még, a kaszások korán kelnek. És édesapám persze nem tudta, hogy a legáttetszőbb idillben mindig a háború lakozik, csak vágta a hosszú rendeket, kitartó karintásokkal törekedett a völgyben kanyargó patakmeder felé, s amott a nyakban, ahol a föld, mint egy oldalra fordított arc elé feszített vállcsont, eltakarta a mögötte kanyargó rendeket és a borsikát, apám alábukott a láthatatlanságba. A domb tetején meg se rezdült a borsika, nővérem fején egy sötétkék bundasapkával még az igazak álmát aludta, apám előtt pedig a szemközti hegyoldal, sűrűn nőtt fiatal erdő, a közepén málnavész, a nap meg már a falu fölött vigyorgott keleten, mint egy égre rajzolt, mosolygó gyermekarc.

Én nem voltam megszületve még akkor, a bárányokkal tartottam, hogy úgy mondjam, és apám fölfele indult a levágott rendek közt, először a bárányokat pillantotta meg, amikor a nyak fölé emelte a fejét, vagy úgy is mondhatnám, hogy a lekaszált földnyelv ádámcsutkája fölé. Nem gondolt semmire, még csak a bárányok gondoltak vele, de már fölfogta a bárányok nyelvét, lépet gyorsan hármat, s ekkor már értette is a szavakat, mivel a nyájak őrizője, egy hatalmas juhászkutya éppen a borsika tövében kaparászott, szaglászta a sötétkék bélésű bundasapkát, mert báránybőrből volt az is.

A kasza megállt a harmatos levegőben, a nap megállt a falu fölött és észrevétlen zuhanással a medence iszapos aljára süllyedt, a valamikori tenger hínáros fenekére, fölül mégis megmaradt a világosság, apám szemében legalábbis, és a kasza a nap fölé emelve villogott.

Még egy mozdulat, és vége akkor.

A nővérem aludt, még nem is jutott odáig, hogy a nővérem legyen, talán álmában ő is a bárányokkal tartott, mint én, hiába zizegett mellette a zacskó, amibe apám reggelije volt csomagolva, hiába szaglászta alvó arcát az állat. A félelem pedig, mely a türelem rokona, egyébként nem tudna ilyen hosszan kitartani apámban, egy hatalmas ugrással ott termett a borsika alatt, hogy szemébe nézzen az állatnak, de az állat, talán mert általában minden állat szintén a bárányokkal tart, észre sem vette, hogy valami szörnyű félelem ólálkodik körülötte, hogy ott ugrál az alvó gyermek körül, mint egy őrült szöcske és nem tud hová lenni félelmében. Csak elfogyasztotta apám falatnyi reggelijét, még a zsíros papírt is megette, aztán, mivel a bárányok fönt odébb vonultak, akkurátusan ő is eloldalgott, magára hagyta apám ugráló félelmét és az alvó gyermeket.

A nap lassan emelkedett föl a medence aljáról, a valamikori tenger is kezdett visszahúzódni. Apám nem nézett a napra, de látta, mert saját magában emelte vissza a napot az égre. És nyikorogni kezdtek a percek fogaskerekei, és ahogyan maga elé ejtette a kaszát, már hallotta a penge cikkanó pengésének rövidke visszhangját, ahogy a kőnek ütközött, hallotta fönt az elvonuló báránycsorda csilingelését, látta a csöndet és halotta a juhászkutya puha lépéseit, egyenként hallotta, amint távolodnak a borsikától.

Nem sokkal ezután születtem meg én is, valószínűleg éppen annak az évnek a telén, amikorra a bárányok már téli szállásra vonultak, dacos voltam nagyon és fostam, mint egy víziló, majd elhagytam az almot, járkáltam erre-arra.

Most meg itt ülök egy zúgó város fölött, geológiai magasságokból szemlélem a történelem zúgását, de nem, nem vagyok egy Buddha. Ülök csupán egy csoffadt fa alatt és farkasszemet nézek egy borjú nagyságú kutyával, aki elmaradt a vonuló bárányhadtól, s aki úgy néz rám, kissé unottan és magára maradva, mintha ismerne már régebbről engem. Nem ugrál a félelem, mint egy őrült szöcske, csak a nap süllyed kicsit alább az égen, pedig volna hová süllyednie lejjebb, mert itt is tenger volt valamikor. Tudom, hogy a kutya nemsokára eloldalog, elsétál mellettem némán, mint aki tudja, hogy miért vagyok itt. De azért fölállok, hogy lássa: magasabb vagyok nála.

Kicsivel később becsukom a fűre ejtett könyvet, berekesztem az állami terrorizmus történetét, berekesztem az idillt, elfordítom tekintetem az égen felhők képében viháncoló fasiszta kutyáktól és lefelé indulok, a magasles felé.

Elhatározom, hogy mondani fogok valamit Emesének.

FEHÉR PÉTER

Ahol kialusznak a fények, ott felébrednek a bárányok. A bárányok szeme halott és vizenyős, nem olyan, mint teheneké, mert az kerek és fényes, mint a holdtölte. A bárányok szemében laknak a halott rokonok és az ősök. Előkeresem onnan a következő nevet, amelyet Emese egyik ükapja viselt. Vannak ősök, akik halottak álarcaként tűnnek föl a bárányok szemében, de olyanok is, akik elhagyják a bárányokat, nem törődnek többé velük, és olyan közel jönnek hozzánk, mintha halálukban is csak reánk várnának. Az ilyen halottak nem viselnek álarcot, nevük van pusztán, olyan sugárzó nevük, mint amilyen a Fehér Péteré.

Az egyik szememet most muszáj lehunynom, hogy lássam, ki is volt ő valójában. Valami uradalmi főintéző volt az apja, valójában a ius primae noctis gyermeke ő, a háború szülötte, akinek gerincét, mint egy fehér szalagot, egy fára akasztották a katonák. A mai Szlovákia területén létrehozott mintagazdasági kollégium tanulójaként a jövőbeli kifehéredő történelem letéteményese, aki egy napon arra ébredt, hogy kitört a háború, hogy a mintagazdaság gyümölcsösében a terebélyes almafák alatt sötétkék egyenruhás katonák alusznak, fegyverük a fejük fölött függ az alsó ágakra akasztva.

És a katonák még aludtak, talán ősz volt, vagy talán tavasz, amikor Fehér Péter hátat fordított a történelemnek és elindult haza, gyalog Szlovákiából Romániába, akárhány frontvonalon keresztül. Ismerte a területet, mint a tenyerét és ismerte a farkasokat csakúgy, mint a bárányokat, bele nézett vizenyős szemükbe és látta a feleségét a tornácon és tüstént feléje indult. És ahogy jött-jött, egyre közelebb ért hozzánk, vagyis hozzám és Emeséhez, közben pedig egyre távolabb került a feleségétől, akinek a házát már körülvették a katonák, s akinek kövér kakasait lefoglalták hadizsákmány gyanánt.

A színes kakastollakat Oroszországba küldték, hogy legyen mivel kibélelni a hosszú orosz telet, a kakasok taréját pedig besózták és megszárították, majd talizmánként a nyakukba akasztották a fiatal román katonatisztek.

Egy éjszaka, amikor úgy hajtotta álomra fejét egy a tetvek ellen fehérre meszelt, elhagyott pásztorbódéban, hogy azt sem tudta, épp melyik országban van, Fehér Péter különös álmot látott. Kint még világított a hold, de ahogy magára húzta a deszkabódé rozoga ajtaját, olyan sötétség lett, mintha az ajtócsukással a hold másik oldalára került volna. Látta az ajtó rései között beszűrődő holdfényt, amin belépett a mintagazdálkodási kollégiumba Ákos, a szobatársa, megkínálta cigarettával, majd valamiféle örvös galambokról kezdett el beszélni.

A galambok nem nyalják le a meszet a szoba faláról, mondta, mégis fehérkéset kakálnak. És nevettek ezen.

Majd Ákos megmutatta neki a Közel-Kelet ispotályait, ahol békésen feküdtek a kar- és lábnélküli sebesültek. Nem volt ott vér, nem fájt senkinek a sebe. A testekről levált végtagok fölemelkedtek, mintha csak a Szentlélek fuvallata tartaná őket, és ott maradtak, lebegve a levegőben. Látod, mondta Ákos, mindez semmit sem jelent. Ha meghaltál, már nem fog hiányozni egyetlen végtagod sem.

Amikor Fehér Péter átmászott a tyúkudvar kerítésén, még néhány véres kakastoll ott csillogott a favágó csutakon a reggeli derengésben. A katonák már célba vették őt az almafák lombjai közül. Lőttek, de még nem találták el.

Akkor a tiszt húzta meg a ravaszt, s meg sem várva, hogy becsapódjon a golyó, bekiáltott a házba Fehér Péter feleségének: gyere ki te büdös koca, megdöglött a kandisznód. Fehér Péter még hallotta a slendrián mondat után a torcionár öblös röhögését és a katonák vihogását az almafák közül, ahová elrejtőztek.

Az ólban egymáshoz bújtak a bárányok, ha lett volna ott valaki, hallotta volna, amint magukban dúdolják a Veni-t, látta volna, hogy vizenyős szemük kitisztul a félelemtől, látta volna bennük Fehér Pétert, amint átgázol a monarchikus kerteken, egészen addig, ahol már én is láthatom lüktető halántékán az eret.

Ekkor van, hogy megint mondani szeretnék valamit Emesének, de szívdobogásomra hirtelen felnyitják szemüket a bárányok, én meg leejtem a szavakat, mint a kavicsokat a gyermek, ha észbe kap, hogy késő van és ideje haza indulnia.

VENI

Franciaországban megint egy fa alá telepszem és még mindig nem vagyok egy Buddha. Hallom, amint a templomban a bárányok éneklik a Veni-t, néha egy áthatóbb bégetés szólóba kezd.

A mögöttem lévő kukoricásba járnak a tábor szerelmesei, azon túl kezdődik a szomszéd falu. A faluban található egy régi udvar, olyan uradalom-féle, elhagyott gyümölcsfákkal, kőépületekkel. Egybe van nőve az udvar a temetővel.

Bejárom az udvart, eljutok egy oszlophoz: a kősárkány oszlopa, így nevezem el. Az oszlopon nem látok mást, csak bégető bárányokat.

Nem mondok Emesének semmit, csak gondolok rá, és még gondolok a Fekete Tengerre, amelybe belefulladt egy pap, aki meg akart menteni egy fulladozó báránykát.

Mit mondhatnék? Inkább csak kérdezek. A bárányok nevében kérdem: miféle üreg a test? És miféle hajlat a térdem?

És ekkor már nem látok mást, csak bebalzsamozott bárányokat.