Márta és férje, Ottó karon fogva sétáltak egy felhőtlen nyári délutánon. Amióta a gyerekek kirepültek, sokszor megtehették ezt. Amikor egy tömbház takarásából kiléptek a napfényben fürdő főtérre, félelmetesen ismerős zene csapta meg Márta fülét. Tágra nyílt szemmel kereste a forrását, bár tudta, kit talál majd a tér túlsó végén: ezer közül is felismerte volna Karcsi stílusát.

A zenész egy platánfa árnyékában állt, két ősrégi hangfal között. Behunyt szemmel játszott kopott, faburkolatú szintetizátorán, melynek előtte heverő, nyitott tokjában pénzérmék csillogtak. Márta menekülni akart, amíg észre nem veszi. Mielőtt azonban férjével együtt megfordulhatott volna, a férfi rávillantotta fekete szemét, és az asszonyt elárasztották az emlékek.

Harminc évvel ezelőtt hallotta először Karcsi játékát. A fantasztikus hangszínek és érzékeket simogató effektek tavaszillattal keveredve áradtak be az ablakán. Felkerekedett, és mint akit megbabonáztak, elindult a hang irányába. Eljutott egy bérház belső udvarára, ahol a középen álló tulipánfa alatt egy kócos hajú fiú hajlongott az akkor még új Moog szintetizátor billentyűi fölött.

A hangszer egy deszkán nyújtózott; Karcsi törökülésben játszott, csukott szemmel. Márta odalopózott mellé. Amikor a fiú a szám végén felnézve meglátta, hogy ott ül mellette egy lány, képtelenül tágra nyitotta igéző, fekete szemét. Elmondta, hogy aznap kapta a Moog-ot – a nagybátyja hozta Ausztriából –, és még csak próbálgatja rajta a hangokat; nem gondolta, hogy rögtön közönsége is lesz. Márta megkérdezte, mi az, amit játszott, mire Karcsi mosolyogva azt felelte, A jövő zenéje.

Attól kezdve minden este a fiú játékát hallgatta. Karcsi legtöbb idejét a zenének szentelte, és néhány hónap alatt elképesztő szintre fejlődött. Nyáron négy másik fiúval együttest alapítottak, és ők is meglepődtek, amikor a semmiből felbukkanva megnyerték a ’82-es városi Ki mit tud?-ot. Ezt követően a sok fellépés miatt Karcsinak autót kellett vennie, hogy szállítani tudják a felszerelésüket. Azt mondta, azért választott kocka Ladát, mert az elején és a hátulján is lehet autogramot osztani. Ugyanez a kocsi most rozsdától lyuggatva, lógó lökhárítóval búslakodott a tér melletti parkolóban.

Márta csodálkozva kapta fel a fejét. A férje oldalba bökte, így sikerült kiszakítania a fekete szemek bűvköréből. Márta elnézést kért, hogy elbambult. A hőséget okolta. Érezte, hogy el kell menniük innen, mégis azt javasolta Ottónak, vegyenek fagyit, és keressenek egy szabad padot.

Amíg a férje sorban állt a nyalánkságokért, lopva szemügyre vette Karcsit. Felette sem múltak el nyomtalanul az évek. Kócos haja őszbe hajlott, mély ráncok adtak medret a homlokáról csorgó verítéknek, de a zenéje ugyanúgy szólt, mint annakidején. Amíg ott ültek a fagyijukkal, eljátszotta a kísérteties Tó a szélben-t, majd az andalító Nyáresti álom következett. Márta csodálkozott, milyen jól emlékszik a szerzeményeire, pedig néha klasszikusok címét is elfelejtette.

Karcsival a zene hozta össze, és az is választotta el tőle: az őszi koncerteken a fejébe szállt a hírnév; egyre kiállhatatlanabb lett. Márta többször látta dekoratív nőkkel furikázni a városban, és amikor az egyik próbán azzal viccelődött, hogy belépőjegyet fog szedni tőle, betelt a pohár. Akkor látták egymást utoljára. Márta később megtudta, hogy Karcsiék együttese alig egy év múlva feloszlott, és a dalaik hamar feledésbe merültek.

Akkoriban ismerte meg Ottót, aki elvitte színházba és komolyzenei koncertekre. Karcsi utáni kiábrándult hangulatában mindent elért nála a pénzével és a kifogástalan modorával. A szülei is nógatták, nehogy kihagyjon egy ilyen jó partit, így amikor Ottó odatérdelt elé egy méregdrága eljegyzési gyűrűvel, igent mondott neki. A házasságuk mintaszerű volt. Ottó tetemes üzleti sikerei ellenére szerény maradt, szerette őt és a gyerekeket. Az asszony hirtelen ráébredt, mennyire hálás neki ezért. Megfogta a kezét, de az érintés üres volt, színtelen.

Felálltak a padról, hogy folytassák a sétát. Márta eltökélte, hogy nem fordul vissza, azonban néhány lépés után felcsendült A jövő zenéje, olyan káprázatosan, mint soha azelőtt. Megtorpant, hátranézett. Hirtelen rengetegen gyűltek a térre, alig találta Karcsi sóvárgó tekintetét. Látszott, hogy őt is zavarja a sok ember, nem nekik játszik, már megelégedne azzal, ha egyvalakit elvarázsolhatna. Márta némán formálta ajkán a szót: Késő.

– Mi a baj, drágám?

– Ez a zene…

– Szerintem is borzalmas – mondta Ottó, és látva, hogy mások pénzt dobnak a hangszertokba, hozzátette: – Én azért fizetnék, hogy hagyja abba.

Ahogy távolodtak, a dallam disszonáns futamokká alakult, és amikor beértek egy háztömb takarásába, a szólamok visszhangzó elektronikus sikolyban egyesültek. A rákövetkező fájó csendben az asszony úgy érezte, a levegő ellenáll a lépteinek, mintha vízben vagy mély homokban járna. Ottónak szinte vonszolnia kellett.

– Kedvesem, biztos napszúrást kaptál. Legjobb, ha most hazamegyünk.

Márta belekapaszkodott és követte, de tudta, hogy a múlt zenéje örökké elkíséri.

                                                                            Lehet, hogy…       

                                                                                     Lehet, hogy ez lesz életem utolsó napja. 
                                                                                     Felemelt jobbommal köszöntöttem a napot, 
                                                                                     de nem azért köszöntöttem, hogy elbúcsúzzak, 
                                                                                     csak jeleztem, hogy örülök, hogy még látom.

Intelmek Petőfi Zoltánhoz:

Lehet, hogy lehet… Mindent elérsz, fiam, ésszel, jó beosztással, ezt jegyezd meg. Utána csinálhatod. Neked is eljön. Te is egyszer. Csak fogadj szót, töröld meg a kezed, mosd meg jól az arcod! Vedd fel, tedd oda, rendesen gombold be! Mert apád sem adta alább, megbecsülte. Életre-halálra. A jó muzsikaszó megtöri a szívet.

Na de ő költő volt, sebbel-lobbal élt. Még jó, hogy olyan gyorsan, olyan kapkodva, hogy olyan nagy hirtelen, mert elvitte a szív, az ő nagy szíve. A szívet szeretjük, a nagy szíveket. a nagy szíveket. De az emberkedést, a hagymázat, a virtust, azt nem becsüljük semmire sem. Itt a Tisza, hol a Tisza?  Szabadság, szerelem… de ki hiszi el? Nem farizeuskodom, ó, nem, nem tenném egy percig sem. Becsülöm, tisztelem. Én egy körömpiszoknyit sem. Egy költőnek ne lenne joga? Vagy az ifjú szívnek? Hogy neki nincs joga játszani? Szőke, barna, sovány, kövér, puccos, szutykos, minden férfinek kell ilyen is, olyan is. De olyan a világ, hogy egy szegény fiúnak  mindig csak az álomszavak jutnak: lélekszabadság, üdvhon… leazúristennel, még ez is. De jóllakottan más srófra jár a szellem, egy biztos, komoly, nagy srófra, mert rákészül a férfiéletre, a biztos feladatra. A lánglélek is lenyugszik, ha hivatala lesz, ha érzi a súlyát, ha érzi a megbecsülést, ha ott az asszony is, és teszi, amit mondasz. Kellem, báj, szívek, gyerekek, pince, szőlő – hitelbe, felesbe, teljesen. A költőkön is megkönyörül felnőttkor.

Tudod jól, hogy te vagy a kapocs. A mi Zoltánunk. A mi szemünk fénye. Hogy aztán ne fejjel a falnak, ne sebbel-lobbal, ne kapkodva, ne handabandázva! Mert jó a kergeség, a szív, a láz, a nagy indulatja, de csak akkor, akkor ha… Ha időben, ha tekintettel, mert játékból mindent lehet. Leazúristennel, igen, halkan néha szabad. De ha nem vigyázol, ha ilyen izgágán, akkor a szavak rád tekerednek, és nemcsak rád tekerednek, hanem agyonnyomnak, álmodban megfojtanak. Ilyen volt  szegény édesapád is, ő mindig a saját feje után, se oldalra, se hátra, se lefelé, se felfelé. Mert ilyenek a komédiások, egyre csak szavalnak, egy életem, egy halálom, egyem-begyem, mindent-belé, az egészet ők hiszik el a leghamarabb. Ahány fellépésük van, annyi haláluk. Pedig a szavakat mások, az okosabbak tették a szájukba.

Hogy ez ígéret? Egy ígéretvers? Ahol sírjaink domborulnak… aki időben meghal, abból bálvány lesz. No de Isten őrizz, hogy én azt a szívet, azt a nagy szívet egy körömhegynyit, egy tűszúrásnyit. Én semennyire sem. De igazad van, nehéz sorsod van, én aztán megértelek! Mit tehetne itt egy gyerek? Mit tehetne az érzékiségben remegő idegekkel? A szülei idegeivel, a szülei hírével, a szülei becsületével? Hidd el, fiam, világéletemben anyád pártját fogtam! Mindig a pártját, körömszakadtáig, a lelkem legmélyéig, a legnagyobb tisztelettel. De azok a nyavalyások mit pletykálnak! Hogy hívják azt a herceget? Lichtensteinnek? És hogy mi történt Miklós pap házában? Ajtók nyílnak-csukódnak, hogy jönnek-mennek a férfiak, pénzzel, jótanáccsal… ne tessék úgy, fel a fejjel, lehet, hogy lehet… Talán még a Haynau is, de én nem hiszem el, Isten őrizz. Én a körömszakadtáig! Csak hát meggondolatlanok a nők, olyan meggondolatlankák, árvalánykák, vesszőcskék, tiszavirágok. Hajlanak jobbra-balra, nem vigyáznak, elszórják, elvesztik, elhajigálják, nem becsülik, aztán csak sírnak utána. Kikezdi őket a képzelet, végül gyorsan megöregednek. Ilyen a természet, mit tehetnénk, a költők jobban megértik ezt. No de Isten őrizz, hogy én anyádat egyetlen bántó szóval vagy férfitekintettel! Megverte szegénykét már a Jóisten.

Mindenkinek a maga keresztje. Dugd vissza az üveget, töröld le, töröld fel, mindent a maga helyére, mindent a maga idejében! Egyél, igyál, aludj rendesen! Óvatosan, jól meggondolva, tekintettel másokra! Erőt ad a vörösbor, ha mértékkel, ahogy erőt ad a költészet. Semmi leazúristennel, vagy csak nagy néha, mert van, aki meghallja. Pihenni kell, beosztani, egyik lány erre való, a másik arra, ilyen a világ már mióta, hisz megértesz. A harmadik lány meg szombat estére való, mikor a cigány belehúz, Sárga cserebogár, Mikor én kimegyek... milyen  bátran, milyen szépen megmondta az édesapád.

Mért töröd úgy magad? Mindig ugyanazt a diadalmas ívet járja be a nap. 

Neked is sikerülni fog!

A kabócák a tavalyi bogyószikkadás idején költöztek Niru házába. Akkoriban Niru olyan beteg volt, hogy egész nap ágyban feküdt, emlékei közt barangolt, és alig vette észre a szellőzőnyíláson beóvakodó kabócákat. Akkora volt a kosz, a rendetlenség a konyhában, fürdőben, hálószobában, hogy a kabócáknak hetekbe telt, mire járható ösvényeket alakítottak ki az ágytól az asztalig, a konyhától a fürdőszobáig.

Niru már olyan öreg volt, hogy reggelente csak csörlők segítségével tudta felemelni a szemhéját, csontjai olyan törékenyek voltak, hogy hat kabóca segített neki kikászálódni az ágyból. Most ott ült az ágy szélén, nagyokat nyammogva próbálta nyitva tartani a szemét. A kabócák közben sürögtek-forogtak körülötte, egyik papucsot húzott Niru lábára, másik kettő a fürdőköpeny ujjait cibálta föl Niru karjára, a többiek pedig kint sertepertéltek a konyhában, vizet forraltak, felbontották a csipkebogyó lekvárt.

Niru kicammogott a fürdőszobába, jobb felől, bal felől belesandított a poros tükörbe, nézte, hogy ott van-e még az orrán az a fekete pötty. És a pötty bizony ott volt, ahogy minden reggel Niru gyerekkora óta. Az egyik kabóca készségesen nyújtogatott egy fogkefét, de jó időbe telt, mire Niru észrevette. Akkor aztán alaposan körbesúrolta egyetlen megmaradt fogát, egy drótkefével kisutulta szemöldökét, köldökéből kipattintotta az apró koszgöböket, és a konyha felé vette útját.

A kabócák közben elkészültek a citromfűteával, a kössöntyűkencével, úgy várták türelmetlenül Nirut. Az egyik kabóca apró darabokat rágott ki a cipóból, a másik rásimickolta a kössöntyűkencét, a harmadik, mindeközben az asztal közepére tolt egy kicsiny hajítógépet, hátracsörlőzte a kanalat, a kanálba helyezte a kössöntyűkencével megsimickolt cipófalatot, és amikor a Niru vállán ülő kabóca jelt adott, kilőtte a falatot, ami egyenest Niru tátott szájában landolt. Rosszabb esetben az orrát, homlokát találták el a falatok, de Nirut ez sem zavarta különösképpen, csak a hajítógépet irányító kabóca morgolódott mérgelődve. Aztán hunyorogva újra célzott, és pitty, a falat újra Niru szájába röppent.

Mióta a kabócacsapat ott élt Niruval, feljavult az állapota, a kabócák etették, öltöztették, rendet raktak utána. De amikor reggeli után Niru a zajraktárba lépett, oda nem mentek utána. Az egyik kabóca azonban annyira kíváncsi volt, hogy egy nap nem bírta tovább, és belesett a résnyire nyitott ajtón.

A zajraktárban fenyőpolcokon dobozokba zárva sorakoztak a hosszú évek alatt összegyűjtött zajok. Volt itt minden: kerítésléc közé szorult nyekergések, csikarfa koronájába tapadt óbégatás, pázsiton megtelepedett pittyegések, rikoltások, üvöltések, halk csuszkorálások, alig hallható szuszogások, mézcsepp zuhanásának hangja.

Niru ott üldögélt a műhelyasztalnál, maga elé helyezett egy dobozt, kürtcsigaházat tapasztott a doboz oldalához, és szemét behunyva hallgatózott, ráncai elmélyültek, ahogy elmosolyodott egy-egy zaj hallatán.

Azon a délelőtt épp egy fagyott tulipánszirom pendülését hallgatta a kürtcsigaházzal, amikor valami furcsa zúgást, vinnyogást hallott valahonnan. Most a kürtcsigaház nélkül tapasztotta fülét a dobozhoz, de onnan csak a fagyott szirom pendülését hallotta, mi lehet ez a zaj? Végigfülelte a közelben raktározott zajokat, de azok békésen szunyókáltak dobozaikban.

Mi lehet ez a zaj? Kinyitotta az ablakot. Amerre ellátott, mindent belepett a hó, kertet, a fákat, a kint hagyott nyugágyat. A kapu mellett piskótamadarak röpdöstek, a postaláda előtt meg sipkás egérgyerekek játszottak célbadobóst, ding, kongott a postaláda, ahogy az egyik kis egérfickó telibe találta. Niru nézett jobbra, nézett balra, de csak nem tudta eldönteni, honnan jön a furcsa vernyogás.

És akkor a csikarfák mögött, a messzi domboldalon egy apró fekete pöttyöt vett észre, nem volt az nagyobb a Niru orrán éktelenkedő fekete pöttynél, és mintha lefele gurult volna a domboldalon. Mintha onnan jönne a vinnyogás. Niru egészen kihajolt az ablakon, de még így se látta, hogy mi lehet az apró fekete pötty. Az egyik kabóca Niru kezébe nyomta a látcsövét, Niru tekergette, élesítette, és hát a látcsőben egy icuripicuri farkast látott lefelé gördülni a hóban, az óbégatott, vinnyogott gurultában.

Mire a kabócák beráncigálták az apró farkast a sparhelt mellé, már alig-alig vinnyogott, csak szűkölt, didergett. Pokrócot terítettek rá, forró csipkebogyópálinkát dugtak az orra alá, és néhány perc múlva láss csodát, a kis farkas pofáját az égnek emelve, szemét lehunyva visszanyerte hangját, úgy süvöltött, vinnyogott, hogy megremegtek a konyhaszekrényben álldogáló befőttesüvegek.

(folyt.köv.)

Szereplők

Trisztán, habár neve kelta eredetű, hiszi, hogy nem determinálja, hogy a bábeli könyvtár mindegyik kötetében valamilyen formában megtalálható, hiszi, hogy az ember mindenkor és mindenhol, mindegyik tulajdonság hordozója, csak a körülményei határozzák meg, és ez az elképzelése magyarázza azt a mindenre kiterjedő magyarázatkeresést, ami a fejében lévő zűrzavart okozza, így épp azt nem veszi észre, hogy ebben a káoszban eredezik neve jelentése is.

Izolda, szerelme, szintén szeret tisztán látni és uralkodni a dolgok felett, sokszor érzelmein is, ami bizonyos távolságtartásban jelentkezik. Bizonytalanná teszi a környezetében lévőket, rendelkezik felettük, irányítja őket, de ez valami jeges tulajdonságot kölcsönöz neki, és mikor ez megolvad, nem tiszták a határai, látni mi az, amire rárakódik ez a kedves hűvösség, ez a megkapó báj és messzeség, valami úrinői. Amiről nem tud, az nem biztos, homályos és félelmetes határvonal, veszélyes sáv, vékony jég, ami beszakadhat alatta.

3 éve vannak együtt, történik Budapesten és más városokban: Bécs, Párizs és újra Budapest. Néha képzelt, néha reális helyeken vannak, néha utaznak még akkor is, ha nem jól emlékeznek. Közben sok minden történik és történt.

Az idő folytonos és körkörös, egyik és egyszerre mindkettő.

Az előzékenység

Kávé, cigi, maszturbáció.

Egzisztencia-reggeli,

önkifejezési öröm.

Magunk magunkért

a létben és az ellen,

halál a tenyér ereiben

vagy a karambol-fal

sziámi-fehérjén, esetleg

az abrosz meghitt csipkéje,

mint túlsúlyosra képzelt nők

kombiné-zuhataga, még annak is

nyomnia, nyomasztania kell, kell a súly,

ránk kell tolulnia, mint fejbe a vér, érezni kell

a lehet nem-élvezést, mert a pontban eljövő gyönyör

annál erősebben veti ki, és le magáról a súlyt, mely egy zsák fekete vonzó szájába húz.

Egy szép téli napon, ami már épp kezd átváltani tavaszba, Trisztán úgy dönt, hogy írnia kell. Meg kell neveznie dolgokat. Lassan sétál hazafelé egy koszos pesti úton, a hetedik kerületben, a körúton túl, ami régebben szebb volt, az ezredfordulón még szebb, nemhogy a századfordulón, képeken látta, de a kettő között, a háborúk között és után és most, abban az évben amikor vége kellett volna lennie a világnak, csak egyszerűen lerongyolt, kispolgári hangulatot áraszt, ahol az utcát már utol érte a világvége: méterenként csövesek, szerencsére csak minden ötödik kér aprót, vagy piára, de másnap megszólítja az Úr és arra szólítja fel, hogy élvezze az élet apró örömeit, kutyája is van, de azt nem veszi észre, hogy a kutya csak nem pusztul el öt éven belül sem, ott ül a gazdája mellett táblával nyakában még mindig és átvállalja a felelősséget, láttam már ugyanazt a kutyát öt éven belül öt embernél is megfordulni, egyre kövérebben, úgy látszik valaki jól jár ezzel, aztán Trisztán azon is gondolkodik hogyan tud megélni egy ötven méteres útszakaszon belül öt vegyes kisbolt, ha ötven méteres sugárban ez a szám csak hatványozott és feltételezhető, hogy a lakók száma közel állandó, nem számítva az áthaladó forgalmat.

Nem érdekli különösebben, hogy, de tudja, mikor, mit, hol lehet megvenni. A túlélők néha felesleges tudásának egy kicsike részletével ő is rendelkezik: Párizsi kockát tíz méterre jobbra, vele átellenben tizenegyig bort, nem asztalit, és sört, nem három százalékosat, változóan, éjfélig vagy akár hajnal kettőig, szemben, ami sosincs eléggé behűtve, de van, ha a szükség megkívánja. Ez a pici ABC már csak sört tart, mini fogkrémet, kis kiszerelésű óvszert, nem csak kis méretben, olcsó bonbont, doboz csacska csokoládét…

Trisztán tudja, hogy minden, amit elgondolt, csak megfigyelés és csak részlete a valóságnak, de hirtelen ennyire jutott.

Belép a lakás ajtaján, ami nem az övé – nem az ajtó, a lakás – leveszi cipőjét és nyitva hagyja az ajtót. Pakol, ruhát hajtogat, nem gyújt rá, magában beszél, összevissza, néha értelmesen, néha értelmetlenül, mintha franciául beszélne. Bekapcsolja a rádiót, zene szól, egy olyan tipikus idióta fajta, ismétli a refrént, ő is énekli – hogy basznátok meg magatokat –, durva arckifejezéseket csinál, majd észreveszi magát. Kinéz, az udvaron senki sincs kint. Fura, pedig valaki mindig járkál a gangon, vagy a másodikon ugat a külföldi csaj kutyája, aki kaparja az ajtót és nyüszít reggelente mindig. Az elsőn meg hegedülnek, amikor nem veszekszenek és kiabálnak egymással. A falszomszéd nincs otthon, lelakatolta a lakást, elment a hipermarketbe vásárolni. A szembe szomszéd sem hallgatózik és gyűjt információkat a lakók hollétéről, de épp kijön cigizni, csak cigizni, köntös van rajta. Trisztán köszön és becsukja az ajtót, rágyújt, amióta belépett a házba, ott lóg a szájában a cigi, de eddig nem gyújtotta meg. Reggel 6 óra 50 perc van. Írni kezd. Összemegy a függöny.

Trisztán Ma nem dolgozok, nem vagyok hajlandó dolgozni, mindenki dögöljön meg, elszívok két doboz piros szimfóniát, itthon maradok, rekedten morgok magamban, mint egy kiherélt macska. Itthon maradok és írni fogok, ki sem szellőztetek, pálinkát főzök és hallgatom, hogy ég el Árkádia. Semmi sikítás, csupa csönd, fehéren izzanak a még fehérebb márványoszlopok. Nézd, hogy ég városod! Érted ég.

Lator Tristan vagyok.

Te Szép Iseult.

És ezt most megírom:

És akkor szeressünk!

Lazuljunk el a kételyben és más betűtípusokkal nekidőlve faragjunk ki új bekezdéseket!

Kacagott magában és az égett szűrő ízű csikket elnyomta karján, majd a csonkot, a csikkét, a többi, még parázsló rigó közé dobta.

Az én kis rekedt énekes madaraim, gondolta. Még feketén füstölve is csak gyászt ontanak. Saját magukat hamvasztják és szélnek is eresztik, a világegyetem legegyszerűbb és mégis legönállóbb teremtményei.

Nincsenek ráutalva senkire. Szépen élnek, vannak, ha nem gyújtják meg őket. Papírjuk bebarnul, mintha kávéztak volna egész életükben, a dohány kiszárad és erős lesz, mint a lélek, a szűrő pedig tönkremegy és összeassza magát. Főleg, ha szénszálak szabdalják, még korát is megvizsgálhatnánk, ha száz évekkel később találnánk egy még éppen ép cigarettát. De rigót gyűjtögető hajléktalanok vannak. Kinek a papír, kinek az a kis dohány kell. Felhasználják, azt, ami szépen leélt egy-két emberöltőt és megköszönik fiaiknak, kik nem szívták el akkor lelküket.

Aztán van, mikor meg is gyullad. Akkor hamar ég. Főleg, ha a lelket is erősen és mohón szívják. Cigaretták vagyunk, dohány a testünk és füst a lelkünk, a többi hasonlatot ki-ki maga, megtalálhatja.

Elnyomta a cigit. Tehát. Új lapot fűzött az írógépbe, a kopott kurváról és rongyos, íróról mesélő plakátra egy megvető pillantást vetett, majd félmerev ujjával a karimához emelt egy tiszteletteljes mozdulatot, és elengedte. Írt.

És írt. Aztán írt, meg még: mindig írt. Írt és csak írta, mert írnia kellett, hogy írni bírja a leírandót, mit magában először kiirtott, felégetett, de betűkkel megtűzdelve, a gyom parázson táplált földben csak újra kikel.

Addig nem akart felállni, míg azt a pár nyomorult oldalt le nem írta, hogy egyáltalán lássa, mihez is kell kezdenie, hogy maga is történetet láthasson, miben talán túl- és továbbéli magát. Nem csak a valóságot akarta megírni. Az eseményeket igen, de a történet, aminek vége van, azt nem tudta. Mert még magának sem volt vége. Valamit ki kellett találnia… mi van, ha, és egyéb szavak, miket gyűlölt, de kihasználta őket, hogy nyögjön a papír. Az üveg mellette volt, mellette meg egy kés és ki nem nyitott borítékok. Ha elfogyna az …ötlet. Csak végső esetben. Soha nem küldte el őket. Zárványok voltak. És egy penge is ott hevert, szájába vette, és magában csókolózni tanult.

Trisztán Emeljünk emlékeket a múltidők homokváraiból. Semminek sincs értelme. Ruházzunk fel fákat érzésekkel és rázzuk le lombjaikat, ha eljön az idő. Fújjuk ki a levegőt és romboljunk le mindent, mit nem mi építettünk fel.

Zavarosan indul a kezdet, mint mindig, régóta készülök. Nem ülhetek neki vázlatokkal a tényeknek, különben a piszkozat elvész és az elmosódások híján minden csak olyan fekete-fehér lesz, mint az A4-es másolt papír. Sosem írtam le előre semmit, mindent mindig onnan emelek ki, ahonnan jön és ahogy gondolom.

Az év véget ért, elhúzhatja a halál fasza a ködbe minden emlékkel együtt. Nem mintha nem akarnék emlékezni, de így nincs értelme. Hasonlítgatásokkal és hasonlatokkal átformázva, új bábba bújtatva azt, ami magától beszél.

Két éve, újévkor, már Bécsben, valamelyik kocsmából egy másik kocsma felé tartva szaggattuk töredék időnk nagy részét. Minden jól indult és boldog új évet kívántunk. Aztán máshogy végződött. Aztán egy éve, újévkor, Párizsban, egyedül, egy összetört-vert arccal vártam, hogy megnyíljanak az egek és hab öntse el a csillagokat, mintha lángokat csitítanánk.

Úgy jött ez a Párizs, mint a félrenyelt meggymag. Hirtelen és lélegzet-elvonva. Kitérő volt, hogy meddig tart, nem tudta. Addig köhécselt és nyeldekelt, majd meglátjuk mi lesz. Kiköpjük-e. Lenyeljük-e. Lenyeltük és köptünk egyet. Ennyi volt. Hova tovább, merre tartanak az álmok. Chopint kell hallgatni, és abban amúgy is minden benne van, mert olyan, mintha most találnák ki. Mintha most próbálkozna az ujj. Meg merjük-e tenni, tudva, hogy a hang, a történet úgyis tökéletesen illeszkedik a dallamba. Valami hasonló volt ez is. Nem történt semmi érdemleges, semmi jelentős, csak egy nagy kitérő, egy év, egy semmi, az eddig eltelt húszhoz képest. Még van időnk, rengeteg és nem köt semmi és nem kell tenni semmit se. A lényeg a valahova-tartás. Talán csak ennyi és semmi más. De mire mindezt megfogalmazzuk, addig csak árnyas ligetek egyszerűsége alatt ülünk és gondolkodunk annak bonyolultságán. Ez már csak így van.

„Megtettem, mert égtem és égett az élet lángja is, mi meg összekaptunk és láng égette a másik lángját. Szította és tüzelte egyik a másikat és így volt szép, így lett szép. Mert ennyiről szólt és soha semmi többről. Hazudtam és megvezettem, késtem és előresiettem kétezer kilométert is, ha kellett, mert arról volt szó és főleg, mert jól esett. Mert mertem égni” és picsába az élet hűs vizével, azt az örökifjúság forrását kerestem, ami nem ígér hosszabb és örök életet, de egy év alatt megöregít. Felesleges az örök élet. Én jól csináltam. Nem hiszem, tudom. Ráérek még mindig, de nem akarok várni. Hideg vagy meleg, az Úr szája a langyosat kiköpi. Semmi másnak értelme és létjogosultsága nincs az életben, érzem és kész. Mindent magamhoz mérek. Nehéz, de így van.

A névtelen leült és kezébe vette a piszkozatot. Ez jelenthetett mindent, mit önmaga elől is eltakart. Minden volt ez, csak épp nem a tisztaság, sose tudta mit ír, mindent lélegzetből indított, hogy belülről jöjjön, sose tudta minek van értelme és minek nincs, csak jött, csak belülről, csak úgy, mint a lélegzet. Egy nagyobb írótól látta, hallotta és csak ezt tartotta igaznak, minden mást veszett fegyelemmel és vizsgálattal szemlélt, hogy vajon életképes-e abban a környezetben, amit ő teremtett magának. És most megint itt van.

Trisztán Mindössze háromszor találkozik az ember. Több a halál, kevesebb a koraiság, akárcsak egy elcsöppenő magömlés. A középsúlynál gördül csak az örömcsepp, mely édesítve olthat termékenységbe, de egyben ártatlan is, mint a belőle fejlődő hátha-csíra. Három az élet és nem is kevés, egyben van csak benne mindig a megismerés, utána csak vágyakozás a másodszoriság, harmat-ízű a harmadik, bizonyítva, hogy egyszeri, saját kérdéseinkre kapott vágyakba oltva ott lappang a lassú felismerés: ő lett volna, ha az idő szétválaszthatatlan folyna, nem szabdalva szakaszokra a hiány múlatását. Háromszor és nem tovább, utána mindenki magába zár és szépen lassan hazatalál. Álomba bújtatja extázistól exitált testét, s szemét hajára meresztve tapasztalja; több ott a titok mit kérlelhetett, nem várt feleletek, elsimogatott emlék-hegek, illat. Sodorj ki álmokat hajadból szép szerelmem, csókold meg mindazt kétszer, mi valaha megrebbent. Sosem múlik már a kétely-gyász, fehérrel töröld orrod alatt pattant vadnyomát a szökő érnek, melyik szökőévben látod újra halványát a fénynek mely tőled gyúl s világítasz tőle a sötétben, megtalál a vándor nyár is hazamenőben.

Egyet, csak mit töltöttünk, felismeréssel begubózva egymás ölelésébe, feloldva magunkban az őrültséget, hátha csak magunk mit szorítani kell, másikat és nem egymást, főleg, ha ikrek, gondolattal összenőve. Kettő lesz, ha bimbózik a mentalevél, frissülve fáj a soha-talán, az ismert kétely édessége ront majd bűnbe, harmadszor lesz a sokadszor eltévedt életek egymásba fonódása, az lesz a második éjszaka. A második éjszaka soha nem múlik. Együtt alszanak immár egymás mellett, nem másik mellett, fedetlen kebellel kínál a kívánás gyöngy-beteget, ha szúr a mell, markommal simítom el szívedet. A második éjszaka soha nem ér véget.

Minden hazugság és soha senki sem tud tudhatást, mert mi végre? Remélem soha nem találom meg a boldogságot, különben mi értelme. Melletted keresem. Ez elég. Soha nem hozok virágot, nem kívánom kiváltani a kiáltást mely belőlem szakad, ha levéllel hull őszbe a dér-fagy…

És írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Első bekezdés meg a cím. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Megtelt az oldal. És írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Írt. Kiesett az a kurva X betű. Túl sokszor írta le a ’szex’ szót. Helyette most már csak közösülést írhat, illetve az x-eket kiváltja a maradék helyen k-sz betűkapcsolattal.

Az a koros és sovány asszony, aki épp egy betonkerítés mögé próbál átlesni fel-felugrálva, tekintet nélkül arra, hogy ki lát be a szoknyája alá, tulajdonképpen a szomszédom. Még szerencséjük, hogy van rajta szoknya egyébként, más esetekben meztelenül kellene őt látniuk. Kérdezhetik, hogy jutott idáig? Nézzék, az övé egy szomorú sztori, magányos és reménytelen. A szomszédom egy élő negatív példa.

Azt mondják, július hetedikén kezdődött, vagyis akkor kellett volna befejeződnie, a lényeg, hogy ez egy nagyon fontos, előre lefixált időpont volt mindkettejük életében. A fiú aznap negyven perccel később kelt, mint kellett volna, és ezzel mindent elrontott, amit lehetett, mert amikor kitámolygott a kert hátsó részébe, a nő már vagy egy órája tevékenykedett a veteményesben – szorgosan és izzadtan -, és a fiú hiába hajította be az első keze ügyébe akadó kapát a karalábék és fejessaláták közé, képtelen volt leállítani őt.

-Ez így nem ér! – ordította a fiú. – Egyeztessünk új időpontot!

-Még csak az kéne– mondta a nő, és gazolt tovább.

A szomszédom kicsi volt és aszott; bőrének redőin látszott, hogy valaha jobb húsban volt, mostanra azonban lefogyott. Huszonéves kori ruháit hordta. A fiú huszonéves volt, de egy harmincéves férfi méreteiben tetszelgett; magas volt és szőke. Már évek óta harcoltak, de ez a nyár végre megérlelte a végső összecsapás körülményeit. Július hetedikére tűzték ki az időpontot, hogy feldarabolják, amijük van, és soha többé ne kelljen osztozniuk semmin.

A fiú letört pár lécet a fakerítésből, káromkodott és köpködött, de a nő rendületlenül gazolt és rendezgette tovább a káposztaleveleket. A fiú akkor azt mondta neki, hogy „majd meglátod, te szuka”, vagy valami ilyesmit, aztán visszatámolygott a házba.

Aznap a szomszédom délig dolgozott a veteményesben, megállás nélkül gazolt és locsolt, aztán bement a házba, és ebédet főzött. A fiú addig kialudta magát, és behabzsolta az elé tolt tökfőzeléket tükörtojással. A nő délután újra kiment a kertbe, és megjavította a kerítést ott, ahol a fiú kárt tett benne.

A szomszédom meghitt szokása volt egyébként, hogy meztelenül feküdt ki a napra. Az én kertem, jogom van hozzá!, mondogatta. A fiú gyűlölte ilyenkor, mert látnia kellett anyja aszott, öreg, megfáradt testét, minden gusztustalan domborulatával és zugával együtt; de a nő azért is csinálta. Mindig kifeküdt, és órákon keresztül aszalódott a napon, a fiú pedig rágyújtott, felpattintott egy dobozos sört, és összeköpködte a kertet.

Ismerem a fiút, régebben gyakran lógott át hozzám cseresznyét lopni. Ügyes srác, nem vitatom, de amit tett, azért mégis túlzás.

A nő tehát meztelenül feküdt a napon, amikor egyszer csak egy hatalmas, mély és súlyos árnyék vetült rá.

Kinyitotta a szemeit, és egy olyan ember magasodott fölé, akit még sosem látott azelőtt.

Ez a fiú hatalmas volt, nagyobb, mint bárki, akit eddig látott; fekete pólót viselt, de a szín semmit sem karcsúsított rajta, fehér hája kibuggyant a derekánál, és olyan átható verejtékszagot árasztott magából, hogy a nő megszédült, és majdnem a földre hányt tőle.

-Gábriel vagyok – mondta a fiú ellentmondást nem tűrő hangon, és rágyújtott.

A csikket pedig a meggyfa alá hajította.

A szomszédom nem egy szemérmes típus, hiszen én is láttam őt meztelenül napozni nem egyszer, még át is köszöntem neki párszor, ha már túl feltűnő volt saját magam számára is, hogy bámulom. De azért most meglepődött. Olyannyira, hogy mozdulni sem bírt. Egyáltalán. Meg se nyekkent alatta a napozóágy, csak a napszemüvege csúszott egy kicsit lejjebb, ahogy – sejthető volt – tekintetével követni kezdte a hatalmas, zsíros jelenséget.

Gábriel a maga komótos, de határozott, megfellebbezhetetlen módján azonnal nekiállt a dolgoknak. A nő meg csak nézte, tök meztelenül, ahogy a fia egy haverja összeszorított szájjal, inkább hájjal, mint izmokkal, megemel és odébb tesz néhány dolgot.

Nem mondom, hogy jól lehet látni, de még az ablakomból is nagynak tűnt a gyerek. Folyamatosan csinálta, csinálta és csinálta, amit – megparancsoltak neki? Vagy ösztönből jött? A fiú rágyújtott, nekitámaszkodott egy kerítéslécnek, és úgy nézte Gábrielt, mint profi idomító a betanított harci kutyát. Biztos volt magában, biztos volt Gábrielben.

Gábriel izzadt, néha megtörölte a homlokát, ez már délután három körül lehetett. Nagy volt a hőség. A fiú felpattintott egy dobozos sört, és odavitte az óriásnak. Gábriel egy hajtásra megitta az egészet, aztán felemelte a fiút a vállánál fogva, és egyszerűen odébb tette, mert útban volt.

Nem tudom, a nőnek feltűnt-e egyáltalán, mi épül az orra előtt? Mert az nyilvánvaló volt, hogy képtelen levenni a tekintetét a hatalmas hájtömegről. Szinte átégette a tekintete a napszemüveget, ahogy a nap perzselte fel Gábriel szabadon hagyott, szőrrel borított bőrfelületeit. Mindketten Gábrielt nézték: a nap is és a nő is.

A fiú aztán odalépett a szomszédomhoz, és sovány árkényot vetve rá közölte vele, hol fog húzódni közöttük a határvonal ezentúl: a veteményest ketté kell vágni; két kaput nyitnak elöl a kerítésben, amit külön fognak használni, és két út fog vezetni természetesen, egy hátra hozzá, egy pedig előre, a nagy házhoz. A nő ekkor eszmélt fel először.

-Hogyhogy hozzá? Kihez vezet a hátsó út?

A fiú gonoszul elvigyorodott, és a földre köpött. Szőke feje körül úgy ragyogott a nap, mint egy glória. – Na vajon?

A nő körülbelül ezután kezdett el káromkodni és sikítani, de ez elég mindennapos jelenség volt akkoriban mifelénk. Mindig sokat veszekedtek, de megszoktam az ordibálást, mint a kutyaugatást vagy az autók berregését. Nem aludtak egy ágyban, azt láttam volna. Gyűlölték egymást.

A nő tehát sikított és ő is köpködni kezdett, de mivel meztelen volt, így elég tehetetlen is egyben. Gábriel akkor odalépett hozzá. A torkomban dobogott a szívem, ahogy fölé magasodott, mintha el akarná temetni őt. Olyan sovány és olyan szánalmas volt az a nő! És ráadásul meztelen!

De Gábriel csak felemelte a napozóágyat a szomszédommal együtt, és egyszerűen odébb tette, mert útban volt.

Útban volt, mert a veteményes következett, azt kellett feldarabolni.

-Az én részem nem kell – legyintett a fiú. – Nyugodtan széttaposhatod a hülye zöldségeit, nekem aztán nem kellenek!

Akkor azonban Gábriel megszólalt:

-De nekem igen – azt mondta. Akkor szólalt meg másodszor és utoljára. A hangja messze dörrent, mint egy ágyú vagy egy győzelmében előre biztos csatakiáltás. – Nekem igen, kell. Kell a veteményes.

És nem hiszik el, de ez a monstrum lehajolt, és megsimogatott egy salátalevelet; pont azt, amelyiket az a kapa sértett fel, amit még a fiú hajított oda reggel.

-Jól van, haver – mondta a fiú elcsöndesedve, lehajtott fejjel. – Végül is, majd megosztozunk, lehet a tiedé a kert. Ha majd hozzuk a csajokat és piálunk, megpróbálunk nem oda rókázni.

Gábriel nem szólalt meg többé. A nő a ribizlibokor tövéből, ahova csak úgy oda lett téve, nézte, ahogy a fal kezd teljesen felépülni. Két paradicsom-ágyás között kígyózott tovább Gábriel óvatos és gondos tevékenykedése nyomán, és egészen elvékonyodott arrafelé. Gábriel úgy lépkedett, hogy egyetlen levelet se taposson el, egyetlen hajtásban se tegyen kárt. Estére végzett. Akkor mintha biccentett volna a fiú felé, már sötétedett, és erre a fiú kihozott valami pokrócot a házból, és betakarta vele az anyját. Utána fogták, és átvitték a falba vájt kapun a szomszédomat. Letették a földre. Volt itt egy viskó – régebben, mikor a fiú apja még élt, szerszámraktárként funkcionált -, pár kiszáradt málnabokor és egy dűlőfélben lévő kerítés.

-Végeztünk – mondta akkor a fiú szinte ünnepélyesen, már ahogy kitelt tőle. – Megosztoztunk az örökségen. Nincs többé vita.

Másnap persze áthordták a ruhákat, edényeket; Gábriel úgy-ahogy kipofozta a viskót – megjavította a tetőt, hogy ne essen be rajta a víz és a hó; kirámolta a macskahullákat, és egy nagy mozdulattal áthajította őket hozzám – jogos, nem vitatom, én mérgeztem meg őket; letett pár deszkát itt-ott, és egy molyos függönyt is felaggatott az ablakra. Aztán kiment, és otthagyta maga után azt a szúrós izzadtságszagot. Örökre.

Én elég jól hallom, amikor a srácok bulikat rendeznek: ezerrel dübörög a zene, szarnak a csendtilalomra. A fallal jól eltakarták előlem a kert egy részét, de még így is látom, hogy általában a fügebokrot célozzák meg, ha hánynak, és miniszoknyás meg kivasalt hajú festett lányokat hoznak magukkal. Összegraffitizték a fal rájuk meredő részét, és vasárnaponként úgy tarkítja a szemét a kertet, mintha tenger hányta volna ki magából dagálykor. A Gábriel se jobb egyiküknél sem, csak ő nem beszél annyit, és lassabban mozog.

A Gábriel csak abban különb náluk talán, hogy alkonyatonként vagy délben, miután kialudta a másnaposságát, néhány órácskát foglalkozik a veteményessel. Gazol, rendezget, cigarettázik, közben locsol, és még véletlenül se köpné le a karalábékat. Ő nem látja, amit csak én látok: a nő, ez a sovány, csontos asszony, a szomszédom, folyamatosan kukkolja őt, ha éppen ott van. De ha nincs ott, akkor is! Akkor ugrál, mint látják, néha ruhában, máskor meztelenül. Néha egymásra halmoz pár ládát, és felmászik rájuk. Lukakat fúrt a falba, hogy több különböző szögből láthassa Gábrielt, ahogy gazol.

Van Gábrielben valami lenyűgöző, valami tüneményes, valami bámulásra ingerlő, ezt be kell ismernem. Nem tudom. Én is szoktam nézni őt néha egy sörrel a kezemben, mint egy filmrészletet a tévéből; de amikor lehugyozza a meggyfát, felfordul a gyomrom, és gyorsan elkapom a tekintetem. Azt viszont most már beláthatják, hogy a szomszédom sztorija szomorú és magányos. A szomszédom egy megtestesült negatív példa. Ne kövessék őt, ha lehet. Főként a kukkolásban ne. Függőséget okoz.