0.
Most, csináld már, most!
Mikor felébredt, először csak a hideget érezte, hogy nincs a testén ruha, majd észrevette a szúrásnyomokat a tenyerében. Aztán fájni kezdett a feje, és odakapott, persze véres volt. Még mindig esett az eső, ő pedig teljesen meztelen volt. Akkor vette észre, hogy a fél lába is hiányzik, térdtől lefelé, a jobb.
1.
Az ablakból pont rá lehetett látni a templomra és a templom előtti parkra, közepén a szökőkúttal. Rá lehetett látni a gyertyaláng-formára metszett tujákra és a cseresznyefára, meg arra a hatalmas fehér nyárra, amiről az apja egyszer azt mondta: populus alba, pontosan 135 éves és két hónapos és egy napos. A populus alba a templom mellett vert gyökeret, állta a viharokat és védte a templomot a lombjával. Márciusban meg elárasztotta a levegőt a nyúlós, fehér könnyeivel.
A fiú nagyot húzott a borosüvegből; az ablakból figyelte az anyját, ahogy sietősen halad, kikerülve a parkot, mintha félne. A padokon öregek ücsörögtek, a szökőkút körül gyerekek és kutyák rohangáltak.
Ez a nagy nap, gondolta a fiú: most végre lemegy, és megteszi.
Az anyja már ott is volt az ajtóban, kulcsa csörrent, a hatalmas szatyrokat, amiket cipelt, a fiú szinte látta: nehezen engedte ki a markából, a műanyag zacskók nyomot hagytak a tenyerében, mintha korbáccsal verték volna. A fiú bedugaszolta az üveget, és a ruhásszekrénybe dugta, az ünneplői közé. Azokat úgyse használta soha.
–Milyen napod volt – mondta az anyja fáradtan, és megcsókolta a fiú homlokát. Kimerült volt, az olcsó parfüm szagát rég elnyomta a munka serkentette verejték. – Vacsoráztál már?
Aztán nekiállt karfiollevest melegíteni a gázon egy hatalmas lábasban. Miközben a levest kavarta, az egyik lábát megrogyasztotta, aztán a másikat, és aztán tovább, váltogatta mindkettőt. A fiú bekapcsolta a tévét a konyhában.
Volt egy macskájuk, úgy hívták: Bébé. Lusta, hosszú szőrű fehér kandúr volt. A nő kikaparta a tálba a macskakaját, aztán visszaállt a gáztűzhelyhez, hogy tovább kavarja a levest.
Vacsora után a fiú megkérdezte, leviheti-e Bébét egy kicsit levegőzni. Nem hajolt túl közel a nőhöz, nehogy megérződjön a borszag.
2.
Este kilenckor jutott le: nagyot szippantott a levegőből, az utcán erősen fújt a szél.
Tudta, hogy melyik padnál ülnek, szinte hallotta őket, és érezte a szagot. A macskát a kabát alá dugta, az meg tűrte. Mindent elviselt. A fiú közelebb lépett, látta a tuja mögött a félkopasz, foltos fejeket. Mielőtt megszólalt volna, jól belehúzott a borosüvegbe, amit a macskával együtt sikerült észrevétlenül kicsempésznie a lakásból.
-Helló – mondta.
-Atyám – mondta az egyik, a kapucnis pulóveres srác –, atyám, egy szellem.
A srác és a másik összefogózkodtak, és úgy néztek a fiúra. Aztán röhögni kezdtek.
-Helló – mondta a fiú. – Semmi gáz… ott lakok abba a házba – és felmutatott arrafelé, ahol az egyetlen, közös szobában laktak ő és az anyja.
-Ez hülye – mondta a másik, és felröhögött, hogy közben össze-vissza köpködött a levegőbe -, ez hülye, még meg is mutatja, nem hiszem el!
A srác és a másik felröhögtek, és össze-vissza köpködtek a levegőbe. Habos nyál csurgott a koszos pulóverükre.
-Ne féljetek – mondta a fiú, és még közelebb lépett. – Helló. Tom vagyok.
A srác megkapaszkodott a pad háttámlájában, miközben röhögött, a másik meg lecsuklott a földre, és úgy. A fiú csak most vette észre, hogy a másik egy lány – eddig, míg figyelte őket, sosem tűnt fel -, egy lány, csak rövidre van nyírva a haja, és semmi nőies cucc nincs rajta. Csak a dereka volt olyan, mint egy nőnek, ahogy a fiú most észrevette, miközben a földön térdelt, és előrehajolt.
Tom vagyok, mondta a fiú megint, és elvigyorodott ő is, mert végre egészen közelről érezte a ragasztó meg a lakk meg a higító szagát. Olyan volt, mintha hazatalált volna. Megkínálta őket borral, az üveg alján még lötyögött körülbelül másfél deci.
-Cigid nincs? – kérdezte a nő hirtelen komolyra váltva.
Tom lehajtotta a fejét, és szomorúan megvonta a vállát. – Tommy – mondta a nő, és aztán röhögni kezdett. – Tommy!
Ideig csupán a szörcsögő, szipogó nevetés hallatszott.
-Csak macska van – mondta a fiú hirtelen, és előránotta a Bébét a kabátja rejtekéből. A nő felsikított, kikapta Tommy kezéből a kandúrt, és simogatni kezdte a koszos, nyálas, húgyos kezeivel.
Tom körbenézett. Még sosem látta így, ilyen közelről:
A templomot hatalmas, égbe nyúló, tompa fényű lámpák világították meg, olyan volt az egész, mint a mennyország kapuja a csillagos ég alatt. Erősen fújt a szél, a fiú orrába, arcába fújta a technocolszagot.
-Te – mondta a srác Tom felé kapálózva a levegőben. – Te… te Tom… Tommy… kérsz?
A fiú nagyot nyelt, és bólintott. Kapott egy zacskót. Csak annyi, hogy be kellett lélegezni mélyen, mint a friss tavaszesti levegőt.
3.
A templom szikár, megvilágított építménye megmozdult, mintha földrengés rázta volna meg. Aztán Tommy összeszedte magát, és a többiek felé nézett. A padon ültek és röhögtek. Tommy beletúrt a homokba, aztán felnézett a templom felé, és röhögni kezdett ő is, aztán félni.
Tudjátok… tudjátok, milyen régóta várok erre?, kérdezte a többieket, de azok, mintha meg se hallották volna. A padba kapaszkodva álltak vagy keringtek, akárha valami ősi körtáncot járnának egy feldíszített, szent fa körül.
Tom is táncolni szeretett volna. A templom súlyos, fekete árnyékot vetett a tujákra és a padra. – Tinektek micsinálnak a szüleitek – kérdezte. – Az én anyám óvónő.
A táncosok most megálltak egy pillanatra, egyszerre, mintegy varázsütésre vagy tapsra. A szürke, kapucnis pulóveres srác Tomra vigyorgott a fekete fogaival és a lukakkal a szájában.
-Dejó pulcsi – mondta, és közelebb lépett Tommyhoz. – Dejó, add nekem.
A fiú arra gondolt, ezt az anyja kötötte neki még nagyon régen, vagy talán a nagyanyja. Észre se vette, hogy időközben elhagyta valahol a kabátját. Lehámozta magáról a pulóvert, amin rombuszminták voltak piros, kék és zöld kerettel, és odanyújtotta a srácnak.
-Hogy hívják a macskát – mondta a csaj, és rávigyorgott Tomra a foghíjaival. Fekete és cserepes volt a szája, mintha földet evett volna. – Add nekem!
Tommy rábólintott. Aztán közelebb lépett a padhoz, és felállt rá. Széttárta a karjait, a pólóján átsüvített a koratavaszi, hideg szél. A srác és a csaj tátott szájjal bámulták, mit csinál a fiú: Tommy a templom felé nézett, széttárta a karjait, hagyta, hogy átsüvítsen a testén a szél, és arra gondolt, hogy a srác majd hordja a rombuszmintás pulóverét, a csaj meg játszik a Bébével.
-Hozok nektek még! – mondta, és a srác félkopasz fejére tette a tenyerét.
Tommy úgy állt a pad tetején, mint egy megfeszített csontváz vagy egy széltépte madárijesztő, a többiek meg a földön, törökülésben, tátott szájjal bámulták őt.
Aztán eleredt az eső.
A srác leránotta Tomot a földre, van egy rejtekhely, mondta, de csak akkor mutatjuk meg, ha nem mondod el senkinek! Tom bólintott. Ment velük, mint két testőrrel, az utcán, megkerülték a parkot és a templomot, és a csikkekkel, borosüveg-darabokkal és műanyag zacskókkal teli patakhoz értek. A patak fölött egy híd ívelt át, az alá rángatták a fiút. A srác rágyújtott.
Tom ekkor vette észre, de még sosem látta ilyen közelről:
A populus alba gyökerei, mintha kecses fekete-barna karok lettek volna, a nyers földbe kapaszkodtak, és a híd mellett ágaztak el, bele a patakba, mintha onnan akarnák felszippantani a vizet; olyan volt az egész így, ahogy megcsillant az esőáztatta rögökön a lámpafény, mint egy földre hullajtott, ezüst szálakkal átszőtt viaszparóka.
-Na micsináljunk – kérdezte a srác, és maga elé fújta a füstöt, aztán odaadta a csajnak a cigit, ami maradt belőle. A nő a patakba köpött, és valami olyasmit mondott, el kéne dugni a zsaruk elől, de minél gyorsabban. Tommy elvesztette a fonalat.
-Honnét tudjam – mondta a srác, és köpött egyet. A nyála egy része a rombuszmintás pulóverre csurgott, amit időközben felerőszakolt a szürke, kapucnis pulóverére.
-Valamit kell csinálni – mondta a csaj.
-Dugjuk el – mondta a srác.
-Hova – kérdezte a csaj, és elnyomta a cigit a földbe, amiből a populus alba táplálkozott.
-Olyan régóta várok erre – mondta Tom, és elmosolyodott. – Húúúú, hogy csak na, húúú.
Végre lent vagyok, gondolta, végre megcsináltam. Majd mint anyu, csinálok valamit ezekkel a gyerekekkel. – Hol van a Bébé? -kérdezte. Hirtelen eszébe jutott.
-Haggyál már – mondta a nő nyűgösen.
-Nyugi – mondta a srác. – Biztos nincs cigid, gyerek?
Tommy megrázta a fejét.-Nem vagyok – mondta.
-Mi nem vagy – kérdezte a srác. Kicsit előrehajolt, mintha hányni akarna.
-Semmi – mondta a nő. – Ne foglalkozz vele.
–Gyerek nem vagyok – mondta Tom.
A srác és a nő most mindketten ránéztek, mintha valami komoly, jelentőségteljes dolgot mondott volna. A templom órája elütötte a tizenegyet.
Tommy a homlokára csapott. – Már rég… rég!…
-Nyugi – mondta a srác, előrehajolt, és lassan, ritmikusan, hányni kezdett a patak felé. A nő megpaskolta közben a hátát, és azt mondta: – Szegénykém.
-Szegénykém – ismételte Tommy is.
-Amúgy nem szar – mondta a srác, miután kihányta magát, és megpróbált felegyenesedni, de nem sikerült, úgyhogy visszahuppant a megáradt patak vize puhította avarba. – Csak dögunalom. Igaz, bébi?
-Ja – mondta a nő. Állva maradt, és mintha fürkészett volna valamit maga előtt a levegőben. – Aha, ja. Abszolút – mondta egy kicsit később.
Eltelt vagy öt perc. Vagy talán több is. Tommy már nem hallotta a templomóra kongását, csak a patak csobogását, és ahogy az eső verte a hidat fölöttük a maga egyenletes tempójában.
-Van még? – kérdezte a srác, és hirtelen mozdulatot tett. Azonnal sikerült felállnia. Talán elszundított az előbb egy kicsit, csak nem merte bevallani senkinek.
-Ja – mondta a nő, és kotorni kezdett a rongyos táskájában. Tom megint megérezte a ragasztó meg a lakk meg a higító szagát, és elmosolyodott.
0.
Most, csináld már, most!
Mikor felébredt, először csak a hideget érezte, hogy nincs a testén ruha, majd észrevette a szúrásnyomokat a tenyerében. Aztán fájni kezdett a feje, és odakapott, persze véres volt. Még mindig esett az eső, ő pedig teljesen meztelen volt. Akkor vette észre, hogy a fél lába is hiányzik, térdtől lefelé, a jobb.
Egy pillanatra majdnem felsikított, de tudta, hogy az lányos dolog, úgyhogy mégse. Megvolt a lába, félig be volt temetve az avarba, a populus alba lábai, a populus alba gyökerei közé. Tommy fejjel lefelé lógott, a feje búbját már majdnem elérte a koszos, szemetes víz.
Kiszabadította a lábát, és csak egy kicsit csúszott bele a teste a patakba, épp hogy lenyalta róla a megalvadt vér egy részét. – Bébé – mondta, és kiabálni kezdett. – Bébé! – A templom órája kilencet ütött.
Meztelenül indult neki a hazaútnak. Volt pár járókelő, egy templomba totyogó vénasszony, kismamák: ártalmatlan korosztály. Alig bámulták meg. Tommy feltotyogott a lépcsőkön, mint egy kopasztott kacsa, nagy tócsákat hagyva maga után, még mindig csöpögött a testéből a víz, de honnan? Bekopogott a laskásuk ajtaján. Aztán még egyszer. Még egyszer. Még. Csak a tizedik kopogás után döntötte neki homlokát az ajtónak, és kezdett el bőgni.
