Amikor P.J. meghalt, feketére festettem a hajamat és a szemhéjamat. Néhány napra nem emlékszem, csak arra, hogy ősz volt és szokatlanul hideg. A lakás magába nyelte az éjszakák hűvösét, de a délutánok melegét teljesen kirekesztette. Néhány napig mintha csak kint ültem volna a teraszon, persze nem ültem kint, és néztem volna a kertet. A szőlőt meg a tűzhelyet a ripityára tört borosüveg-darabkákkal, a paca alakú részt, ahova a pokrócot terítettük és közben boroztunk. A darált hús megrohadt a hűtőben, a bor pedig, amit előző este bontottunk, megsavanyodott.

A temetésre még elmentem. P.J. mamáját akkor láttam körülbelül harmadszorra életemben. Ő a ház elülső felében lakott tökegyedül, és bérleti díjat kért tőlünk, hogy a hátsó, kertre néző lakrészben lakhassunk. Láttam egyszer, amikor P.J.-t megismertem egy kocsmában, és hajnalban hazavitt, és nem történt semmi, úgy aludtunk mint a bunda, mert annyira részegek és fáradtak voltunk, de az anyja azt hitte, hogy P.J.egyedül alszik, és simán becaplatott a konyhába, hogy gyorsan megsüssön egy mirelit pizzát. Akkor találkoztam vele, mert felébredtem, hogy pisilnem kell, és kócosan és félmeztelenül tántorogtam részegen a vécé felé, amikor beleütköztem.

Pici, aszott teste volt, és félénk nézése.

A temetésre P.J. legjobb barátja is eljött, meg az ő barátnője, Nita. Nagyon kedveltem őket, sokat kóvályogtunk együtt régen négyesben, és mindig összevesztünk hajnalra. Nitának mindig más színű volt a haja, de most bíborvörös. A temetés napján úgy ragyogott a nap, mintha a nyárral kacérkodna. Pedig talán esnie illett volna.

Nita megígérte, hogy másnap eljön hozzám. Mikor megérkezett, a teraszon ültem, és a kertet bámultam.

-Igyál, hidd el, jót tesz.

Kaptam házi pálinkát, ami felmelegített, és bort. Nita akkor azt kérdezte tőlem: – Mihez fogsz kezdeni?

-Fogalmam sincs. Ezen még nem gondolkoztam.

Másnaposan bementem a gyárba, és dolgoztam. Valaha egyetemen tanultam, de aztán megismertem P.J.-t, és dolgoznom kellett, hogy beszálljak a rezsibe és főzzek magunkra; P.J.egy kábelgyárban volt gépbeállító, és sikerült engem beszerveznie oda, a leszázalékolt nők közé. Az egyik nő, aki már túl volt a tüdőrákon, de nemrég diagnosztizálták nála az agydaganatot, odajött hozzám az öltözőben, és azt kérdezte: -Most mihez fogsz kezdeni?

Talán két-három héttel lehetett a temetés után, amikor először vettem észre a nyomokat. Vagy talán akkor ébredtem fel először, nem tudom. Feltűnt, hogy az ágy, amit úgy hagytam, ahogy kikeltem belőle, be van vetve. Úgy emlékeztem, hogy a gázpalackból rég kifogyott minden gáz, de most megpróbáltam megemelni: tele volt. Főztem egy kávét, és sokáig gondolkodtam a teraszon ücsörögve.

Másnap véletlenül korábban értem haza, és azt láttam, hogy az ajtó tárva-nyitva áll. P.J. anyja a hűtőbe görnyedt, és éppen kaparászott benne valamit. Mikor észrevette, hogy ott vagyok, összerezzent.

-Ne haragudj… ne haragudj. Csak látom, lesoványodtál, alig eszel valamit. Hoztam egy kis friss tojást a szomszédból.

Megpróbáltam mosolyt erőltetni magamra, és akkor tűnt fel, hogy az arcom olyan, mintha leöntötték volna egy pohár vízzel és utána betették volna a fagyasztóba.

-Ne haragudjon… bocsánat. Már régen meg kellett volna beszélni…

-Mit? – a nő arcát hirtelen félelem ugrasztotta össze. – Semmi megbeszélnivaló nincs itt.

-Egyedül képtelen vagyok állni a költségeket…

De ezt már nem hallotta, mert kirohant azt ajtón. Kinyitottam a hűtőt, és láttam, hogy van benne egy üveg bor is. Felnyitottam. P.J. tanította meg, hogy kell bicskával bort megnyitni. Az éjjeli szekrényen találtam egy kis dobozt, tele apró halványsárga bogyókkal, mellette egy hosszú és részletes betegtájékoztató hevert. Megittam az üveg bort, és bevettem egy fél gyógyszert. Úgy aludtam, mint egy csecsemő.

Tudtam, hogy fel kéne hívnom anyámat, hogy visszamehetek-e. De mindennap bementem a gyárba, és ott meleg volt a gépek mellett, ha épp nem küldtek le a raktárba. A leszázalékolt nők túlcsacsogták a hihetetlenül hangos gépeket, és a zaj betömte a fülemet, mint a vatta. Össze kellett volna pakolnom a cuccaimat, de mire hazaértem, hulla fáradt voltam, és csak ahhoz maradt erőm, hogy kinyissak egy üveg bort.

Egyik este felkapcsoltam a sólámpát, amit még együtt vettünk, és ebben a narancs fényben kicsit jobban éreztem magam. A ház nagyon öreg volt, úgy terveztük, hogy októberben kimeszeljük, a penész meg folyamatosan terjeszkedett és ette a falakat. Akkor P.J. mamája bekopogott az ajtón, és én beengedtem.

-Hoztam egy kis lencsefőzeléket… olyan ritkán eszel mostanában, úgy lesoványodtál.

Ahogy néztem aszott sziluettjét, a narancsos árnyékot, amit maga mögé vetett a teraszra, arra gondoltam, talán meg akar mérgezni ez a nő. Jól esett a tudat.

-Köszönöm szépen.

De a nő nem mozdult. Eszembe jutott, hogy tartozom neki. Behátráltam a házba. – Ó, ne haragudjon, mindjárt hozom a pénzt. Hamarosan ki fogok költözni, csak fel kell még hívnom anyámat, hogy visszamehetek-e…

A nő mögém surrant, és becsukta a bejárati ajtót.

-Kérlek, hagyd, hagyd… nem azért… esküszöm, nem azért jöttem…

A pénzt kiszámoltam, és a kezébe nyomtam. Leejtette a földre.

-Nem kell, édesem, nem kell!

A pénz a földön hevert.

A nő kerülte a tekintetem.

-Nem azért jöttem…

-Nézze – mondtam. – Én tudom, hogy nekem már semmi jogom nincs itt tartózkodni. Elmegyek, amint tudok. Ne haragudjon.

A nő akkor hirtelen összerogyott, átkarolta a lábaimat, és bőgni kezdett. – Jaj, édeském!…

Próbáltam felsegíteni, de rázta a testét a zokogás. Hoztam egy üveg bort, megbontottam, kitöltöttem neki egy pohárral, ő meg felhajtotta, mint a vizet. Hoztam még egy pohárral, azt is felhajtotta, és közben bőgött. – Adjál abból a szarból… – a gyógyszer felé mutogatott. Adtam neki a gyógyszerből, és aztán már egyre kevésbé sírt, csak szipogott. – Csak egy pólóját, kérlek… csak egy pólóját adj oda, egy alsónadrágot, egy fél pár büdös zoknit… bármit, ami rá emlékeztet…

Feltúrtam P.J. szekrényét, és egy csomó ruhát kivettem onnan. Megcsapta az orromat az illata. Odaadtam a nőnek egy pólót, azt átkarolta, és elaludt. Fogtam P.J. egyik vastag kapucnis pulóverét, belebújtam, megöleltem magam, megittam a maradék bort, bevettem három egész gyógyszert, és úgy aludtam, mint egy csecsemő.

A nő másnap is átjött este. Bekopogott az ajtón. Beengedtem.

-Hoztam egy kis krumplifőzeléket… olyan sovány vagy mostanában…

Kikapartam magamnak egy kicsit, és betettem a mikróba melegedni a főzeléket. A nő végignézte, ahogy megeszem.

-Milyen volt? Szerette a krumplifőzeléket?

Lesütöttem a szemeimet. – Nem tudom.

-Szerette a lencsefőzeléket?

-Nem tudom.

-Mit… szeretett?

Megvontam a vállam, és próbáltam visszaemlékezni: – Szusit, pizzát, gyrost, sültkrumplit jó sok ketchuppal…

A nőnek megint könnyek gyűltek a szemébe, de nem kezdett el sírni. Borral kínáltam, és kiültünk a teraszra.

-Akartunk… egy pálmafát ide a sarokba… -mondtam, nem tudom, miért. – Imádott fogadásokat kötni. Azt hiszem, valaha nagyon jól focizott, de aztán valami történhetett, amit sosem mesélt el, és azóta csak nézte a meccseket, de azt nagyon. Halálra untam magam, amikor az ment a tévében, és ezen mindig sokat röhögtünk.

Ilyeneket mondtam. A nőnek könnyes volt a szeme, de mire a harmadik-negyedik pohárral is megitta, már megszáradt. Így telt el pár nap ezután. A nő átjött esténként, és mindig elvitt magával egy-egy ruhadarabot. Néha történetet fűztem hozzá: P.J. ezt akkor hordta, amikor nagyon tetszeni akart nekem, mert tudta, hogy imádom a fekete cuccokat. Ezt akkor, amikor itthon tespedt fáradtan, sörözött és focimeccset bambult, miközben én a teraszon ültem, és olvastam, vagy néztem a kertet.

Satöbbi.

Aztán egyik nap, már nagyon hideg volt, és úgy éreztem, kicsit összeszedtem magam, pakolni kezdtem. Már előtte is takarítgattam ezt-azt, de a munka annyira lefárasztott, hogy nem volt erőm semmire. Fogtam egy nagy műanyag zsákot, és elkezdtem belehajigálni a cuccaimat, ami épp a kezem ügyébe akadt. A sólámpát felkapcsolva hagytam, és minden olyan szépnek és rendezettnek tűnt. Megittam egy üveg bort, és bevettem négy gyógyszert, amikor meghallottam a kopogást.

A nő bejött a nagyszobába, aztán leült a nagy ágyra, és a penészedő falakat bámulta.

-Visszamegyek anyámhoz – mondtam. – Visszaenged. Elvileg fiatal vagyok még, huszonöt éves.

P.J. anyja rám villantotta a tekintetét.

-Pasizni fogsz?

Megráztam a fejemet. – Dehogy! – Pedig nyilvánvaló volt, hogy egyszer majd igen. Nagyon sokára.

Akkor a nő elkezdett sírni. Megint rázta a zokogás. A majdnem teli műanyag zsákot néztem, aztán hoztam egy üveg bort, megbontottam, ahogy P.J. tanította, de akkor már szédültem egy kicsit, és kitöltöttem valamennyit belőle egy borospohárba, de a pohár majdnem kicsúszott a kezemből, és egy kis bor is löttyent a földre, aztán odaadtam a nőnek, aki remegő kezével elfogadta, és azt mondta: – Adjál abból a szarból is… -, és én adtam neki, aztán láttam, hogy van még körülbelül tíz szem az üvegcse alján, és arra gondoltam, hogy akár be is szedhetném az egészet, az se lenne baj, a nő meg folyamatosan zokogott, most már nem halgattatta el semmi, a taknya ráfolyt a lepedőre, ahogy rádőlt arra az eddig érintetlenül hagyott, P.J. teste által formált részre, ahol valaha P.J. aludt mindig.

-Nem is ismertem őt… igazából soha nem ismertem őt…

Éreztem, hogy egyre jobban szédülök, én is lerogytam az ágyba, arra a részre, ahol mindig is aludtam P.J. bal oldalán. A nő elterült, és rázta a zokogás. Az üvegcséért nyúltam, és bevettem három szemet. P.J. anyja azt kérdezte:

-Nagy volt neki legalább? – és már szinte bömbölt, hisztérikusan. – Jó volt vele az ágyban?!

Az üvegcséért nyúltam, és bevettem négy szemet. Akkor kinyújtottam a nő felé a kezem, és éreztem, ahogy rátekeredik a karomra az egész teste, mint valami kígyó vagy folyondár, és aztán az én testemhez simult az ő aszott teste, hogy szinte egybeolvadtunk, és éreztem, ahogy a borszag befed minket, mint egy szúnyogháló, és megvéd mindentől, és akkor észrevétlenül beletoltam a számba még pár szemet, és már tökéletesen tudtam, hogy nem megyek innen sehová, P.J. anyja meg egyfolytában azt kérdezte, hogy jó volt-e az ágyban, meg nagy volt-e neki, én meg csak simogattam, simogattam a ritkás, ősz és zsíros haját, és azt mondtam, hogy minden rendben lesz, és igen, hatalmas nagy volt neki, és közben azt reméltem, hogy soha, soha, soha nem ébredek fel többé, aztán elaludtam, és olyan, de olyan mélyen aludtam, mint egy igazi csecsemő, aki nemrégen született csak, és fogalma sincsen a halálról.

Másnap mégis felébredtem. P.J.anyja mellettem hevert, mint egy kiszáradt madártoll. Benéztem a hűtőbe, és találtam tojást meg egy csomag darált húst. Begyújtottam a gázt, és a konyhaablakon keresztül láttam, hogy havazik, most először ebben az évben. Ez biztos ízleni fog neki, gondoltam, és felforraltam egy nagy lábas vizet, és beletettem a hármasba tördelt spagettitésztát, és ahogy a gőz fölé hajoltam, éreztem, hogy átmelegedik a testem, és eszembe jutott P.J., amikor egyszer régen ugyanígy főztem, és ő hátulról megölelt, és aztán magáévá tett a konyhaasztalon, és közben szarrá főtt a spagettitészta és odaégett az egész csomag sertés-marha vegyes darált hús, és én nagyon boldog voltam.

A nő aztán este felébredt. A sólámpa fénye szinte átvilágította vékony bőrét, láttam zörgő, puha csontjait. A konyhában vártam, hogy visszaérjen. Visszahozta P.J. néhány pólóját, és azokkal ágyazott meg magának P.J. helyén. Aztán kijött a konyhába, mellém ült, és csendesen, hogy egy szót se szóltunk egymáshoz, enni kezdtük a bolognai spagettit, miközben odakint a kertben szakadatlanul hullott a kékes hó, és betemette a tűzhelyet, a ripityára tört borosüveg-darabkákkal, meg a paca alakú részt, ahova a pokrócot terítettük.

Két koraeste meg egy reggel az négy késődélután-mérték

A Duna bádogszín mocskos kocsmapult. Szomjasak vagyunk. Ki így, ki úgy.

Esett. Ráérősen, melankolikusan, mint a beázások első szakaszában, amikor még tart valamennyire a födém. Ennyi víz nincs. Mennyi van? Sok nem kell, az biztos. A fél liter bőven elég a két liter borhoz. Csak két liter? Legalább fehér?

Az elméleti matematikusok vidám emberek. Azon vitatkoznak, miután leülnek a konvektor és a piros, a hajdani boldog cigarettázások emlékét felidéző, ezer helyen kiégetett futóval borított asztal mellé, hogy vajon kiszámolható-e, s főképpen miként, hogy adott idő alatt, adott területre mennyi esőcsepp hullik egy átlagos zivatar alatt.

Nem lényegtelen. Ha tudnánk, biztosak lehetnénk abban, hogy nem vagyunk egészen véletlenül.

A leghátsó asztalnál fiatal pár tapogatja egymást szemérmesen, ahogy egy hallatlanul elegáns boltban vesz kézbe az ember egy kimondhatatlanul drága tárgyat, olyan jóvátehetetlenül, ugyanakkor legyőzhetetlen kíváncsisággal.

A pultos nő kezei között sértett csörömpöléssel készül egy kávé.

A munkanélküli zöld Tigázos kabátban, ökölbe szorított kézzel álldogál oldalt, s megbarnult fogakkal elropogtat pár fáradt káromkodást. Néha késsel rohangál a vendégek között, de mindig van, aki megszereti dohányzás közben, a bejárat előtt, ott szokott ismerkedni, elmondja, hogy dolgozni akar, s ha elhiszik, akkor behívják és ihat. A pultos nő nem szereti. Számára ismeretlen.

Az országos hírű prímás késében van, számára készül kapkodva a kávé, koncertje lesz szemben, a talponálló sarokban feketéllik öltönyében, kedvesen biccent a matematikusok felé.

Azok már új problémán töprengenek. Úgy látszik, az esőcseppek ügyét biztosra vehetjük. Közelítő értéken: kurva sok. Bár borból esne annyi. Most a golyókra koncentrálnak, golyóból mennyi van, s azok közül hány piros, mennyi kék? Hogy hol, az véletlenszerű.

A szerelmesek emlékeznek. Alig húsz évesek. Van mire.

A munkanélkülinek lenne módszere a golyós problematikára, mesterlövész volt, erről mesél most legalábbis egy aranykeretes szemüveget viselő, öltönyös, korosabb úriembernek, aki vagy gimnáziumi igazgató vagy filozófus, olyan végtelen türelemmel hallgatja a ködös tekintetű, állítólagos mesterlövészt, mintha az maga volna a hamvasi példaszövegben a bölcs által szemlélt fa, mely utóbbinak autarkeiája van.

Fogynak a borok és a függvény alatti tartomány. Csak a szóda nem fogy. Konvergálunk.

Az ifjak is. Az asztal alatt. Miközben arról beszélnek halkan, hogy jöhetne már a tavasz.

Az országos hírű prímás felhörpinti a feketét, fizet, biccent, majd mosolyogva elrohan a szemközti koncertterem felé. Hangszerét magához öleli, hogy adott idő alatt minél kevesebb eső érje az adott út során.

Helyét a támaszkodónál nemsokára egy lódenkabátos, kócos, zilált szakállú férfi foglalja el, vágyakozva belenéz az üres csészébe, aztán lemondóan felmorran, és olajbogyó-fekete ujjaival óvatosan elemeli a kockacukrot, körbenéz, majd a szájába ejti, mielőtt beköszön.

Ő a másik, akit a pultos nő nem hajlandó megismerni, vissza se köszön, pedig tíz éve tudja, hogy kicsoda.

Már két ismeretlenes a hely.

Az elméleti matematikusok jó úton haladnak. Újabb kancsót rendelnek, újabb papírokat, miken újabb lehetséges képletek íródnak majd az elkövetkező két liter alatt.

Az idős, szemüveges úr végighúzza arcán finom ujjait. Konyakjába mélyed, s mélyen megszánja a munkanélkülit. Tulajdonképpen szégyelli magát, amiért számára nem jelent gondot, hogy rendesen igyék. Kettejük közt most valamiféle titkos barátság alakul, mely nem igényli a további találkozásokat, sem a levelezést, a telefonhívásokat, a párbeszédet sem, az is lehet, hogy nem is látják egymást már soha többet, mégis eltéphetetlenül összekötődtek itt, mint egy elméleti probléma és annak hipotetikus megoldó képlete, örökre így lebegnek már ketten a világóceánban, mint két megfulladt muslinca a fröccs tetején.

A szerelmesek szedelőzködnek. A lódenkabátos kihívóan ácsorog a pultos nővel szemben, sértetten nézi a zöld kabátos munkanélkülit, a lelke legmélyén érzi, hogy miatta nem ihat most, mert ravaszul elhappolta előle a jótékony öreget. Az öreg kiissza konyakját, aztán rendel még a lódenkabátosnak meg a mesterlövésznek egy-egy sört, és fizet. A mesterlövész munkanélküli előzékenyen asztalához invitálja a lódenkabátos munkanélkülit, majd mosolyogva hátradől. A két matematikus igen közel jár már a lényeghez a konvektor előtt. Meredten, bűvölten egyszersmind diadalittasan néznek egy számsort az egyik jegyzetlapon.

Ekkor kivágódik az ajtó, berobban egy fiatalember, kezében vonó, sietve közli, hogy a prímás megbízásából érkezett, felkapja az ajtó mellé támasztott rozzant, szürke esernyőt, amit az otthagyott, gyorsan és elnézést kérő grimasszal köszönömöt kiállt, majd lóhalálában távozik. Az esernyőt nem nyitja ki, látni a műanyag függönyön át, de szabad kezét a feje fölé emeli, ahogy elrohan a kis templom plébánosa előtt, ki talán a Krisztus sebeit számolja épp, egy másik algebra szerint, s a tócsák közt lavírozva eltávolodik a koncertterem felé.

Elindulnak lassan, a szerelmesek, az öreg, csak a két ismeretlen marad, meg a részeg matematikusok.

Isznak, mert mind igencsak szomjasak.

És az utcán, a Duna felől érkező felhőkből csak zuhog, megoldás nélkül esik az eső.

A nő a benzinkút melletti presszóban ült. Martinit kortyolgatott. Lassan itta, hogy minél tovább érezhesse azt az édeskés, mégis kicsit kesernyés ízt, amitől valahogy gyorsabban szaladnak a percek. Este hét óra volt, és ő várt. A férfit várta, már megint. Vagy még mindig. Vékony, fekete kabát volt rajta, amit most levett, fekete, hosszú ujjú pulóver, szűk, épp csak térd fölöttig érő szürke szoknya, ami kihangsúlyozta a sok sporttól formás lábait, a szoknyájánál egy árnyalattal világosabb szürke harisnya, és magassarkú, hosszú szárú fekete csizma. A nő ápolt volt, barna, alacsony, az alakja telt, de izmos, sportos, az arca szabályos, a haja félhosszú. Nagy diószemeivel furcsán méregette a félig üres poharat. Tudta, hogy a férfi nemsokára megjelenik, mert itt szokta bonyolítani az üzleti megbeszéléseit. Egy másik férfival jött, jobb kezében a mobiltelefonját szorongatva. Ahogy kinyílt az ajtó és beléptek a presszóba, a nő abban a pillanatban tudta, hogy ott van, pedig háttal ült a bejáratnak. Megérzés. Ahogy megérezte azt is, hogy kell neki ez a férfi. Nem tudta, hogy miért, csak azt, hogy kell. Ilyen egyszerűen. Csakhogy az érzés – most már – egyoldalú volt. Amikor megismerkedtek, ez persze nem így volt. A férfinak nagyon tetszett a nő, imponált neki, hogy csinos, és van agya. A nő először még nem volt ilyen lelkes, neki több idő kellett, hogy igazán elkezdjen vonzódni a férfihoz. Többször találkoztak és sokat beszélgettek. Jól működött köztük a kémia, mégsem feküdtek le egymással, mert odáig nem jutottak el. A nő hibájából. Ahogy érezte, hogy kialakult benne a férfi iránti vonzalom, elkezdte üzenetekkel bombázni, és hívogatni. Pontosan azt csinálta, amitől minden férfi menekül. De nem tehetett róla, olyasmi volt ez, amin nem tudott uralkodni. Ritkán tetszett meg neki valaki, mert sajátos, furcsa ízlése volt, de ha felkeltették az érdeklődését, akkor szinte azonnal üldözőbe vette. A legtöbb kapcsolata valahol ezért ment tönkre, mint ez is. A férfi, ahogy szaporodtak az üzenetek és a telefonok, úgy hátrált ki a kapcsolatból. Miért nem válaszolsz? Mikor jössz? Miért nem jössz? Találkozunk? Nincs válasz. Ha hívta, a férfi már fel sem vette a telefont. Akkor már tudta, hogy vége van, mégsem akarta elfogadni. Nem bírta elfogadni. Tucatjával kapta a bókokat más férfiaktól, de nem érdekelte egyikük sem. Csak az, amelyik visszautasította. Amelyik még arra sem méltatta, hogy elbúcsúzzon tőle. Valamit látott benne, amit a többiekben nem, ezért ragaszkodott hozzá ilyen eszeveszettül. Talán azt, hogy erős, férfias, hogy mennyire határozott, mindig, mindenben. Azonnal megérezte, ahogy elmegy az asztala mellett. Akkor megfordult, és látta, hogy a társával együtt leülnek egy másik asztalhoz, az övétől körülbelül két méternyire. A férfi észrevette a nőt. Alig láthatóan, de elhúzta a száját. Újabb tőrdöfés. Pedig már hetek óta nem is hívogatja. Csak vár rá itt a kútnál, hetente kétszer, amikor a férfi idejön. Ezt még a beszélgetéseikből tudja. A két férfi nem beszélt túl hangosan, a nő mégis tisztán hallotta minden szavukat.

– Ki ez a nő, ismered?

– Miből gondolod?

– Csak abból, ahogy ránéztél.

– Igen, ismerem.

– És?

– Mit és? Beszéljünk inkább az üzletről, jó?

– Jó, jó, majd az is szóba kerül, de ez most valahogy jobban érdekel. Szóval?

– Megismerkedtünk, találkozgattunk. Először nagyon tetszett, de aztán elkezdett nyomulni, sms-ekkel bombázott, meg hívogatott, és provokált. Állandóan. Én meg kiszálltam. Nem bírom ezt. És egyébként is, túl bonyolult a lelkivilága. Ezt sem bírom. Minek?

– Megvolt?

– Nem, addig nem jutottunk el. Pedig fel is ajánlkozott nekem.

– Te hülye vagy?

– Miért?

– Barátom, ha rám nyomulna egy ilyen nő, én aztán nem bánnám, az tuti. De legalábbis biztos, hogy lefektetném. Megadod a számát?

– Figyelj, ez veszélyes. Hidd el. Valami nem százas nála. Lelkileg nincs teljesen rendben. Volt dolgom hasonlóval korábban, ezért is menekültem el. Nem kell a fölösleges bonyodalom. Van így is épp elég.

– Kár. Most is miattad van itt?

– Igen. Hetek óta idejár, mert tudja, hogy itt szoktam megbeszélni az üzleti dolgaimat.

– És nem mozgat meg benned semmit?

– Már nem. Mondom, túl bonyolult. És nem bírom, ha valaki ennyire nyomul. Beszéljünk az üzletről, jó?

– Jó.

Pár perc volt az egész beszélgetés, de a nő úgy érezte, mintha tüzes vassal szurkálnák. A másik úgy mérte végig, mint egy darab húst. Nem ezt akarta. Nem erre vágyott. Csak azt akarta, hogy a férfi kívánja, újra, úgy, ahogy akkor, amikor az autójában ölelkeztek, csókolóztak. Akkor még nem voltak sms-ek, sem számonkérő telefonok. Akkor még akarta a férfi, igazán, őszintén, és még ő húzódozott egy kicsit. Hogyan lehetne valahogy oda visszamenni? Abba az univerzumba, amikor még ő volt nyeregben, és nem a férfi? Most egy pillanatra dühöt érzett. Dühöt és kétségbeesést, amiért a férfi ennyire semmibe veszi, szóra sem méltatja, mintha a világon sem lenne, vagy csak egy apró féreg lenne, amit el kell taposni. Behunyta a szemét, és ösztönösen szorította a jobb kezében lévő, majdnem teljesen üres poharat.  Már nem érezte magán egyikük tekintetét sem, most ő nézett a férfira. Szenvedély volt a nézésében. Olyasfajta szenvedély, amit, ha működne a kapcsolatuk, a férfi nem tudna figyelmen kívül hagyni. A jobb profilját nagyon szerette. Amikor vezetett, akkor is mindig azt látta, ahogy mellette ült. Nem volt kifejezetten jóképű, inkább karakteres, férfias. A haja barna, de már őszült és ez roppant jól állt neki. Nem volt túl magas, alig 180 centi. Ez volt az egyetlen, ami a nőnek nem tetszett a külsejében. Ő az igazán magas férfiakat szerette, talán azért, mert alacsony. A testalkata erős volt, kicsit mackós, ez is imponált a nőnek. Lazán, sportosan öltözködött, mégis volt benne némi elegancia. Most fekete bőrdzsekit, világoskék inget és sötétkék farmert viselt. Egy hegyes orrú, fekete cipő volt rajta. A kék ing jól illett a szeme színéhez. Kék szem, hideg szív… Nyolc évvel volt idősebb a nőnél. Túl egy váláson, több rosszul sikerült kapcsolaton. Ahogy a nő is. Csak neki volt egy gyereke. Most az anyja vigyázott rá, ezért tudott idejönni munka után. A férfi nem volt különösebben szenvedélyes, inkább gyakorlatias, és a végletekig realista. Az üzlet és a pénz érdekelte, mert ezeket tartotta értékmérőnek. A nő ennél jóval idealistább volt, de elfogadta a férfi gondolatvilágát, mert ő is ebben a világban élt. Mindenért harcolni kell, a szerelemért is. Szerelem… A pohár, amit a kezében tartott, abban a percben eltörött. Szerencsére nem vágta meg a kezét. A pultoslány azonnal odaszaladt, hogy rendet rakjon. A nő szabadkozott, szégyellte magát egy kicsit. Természetesen kifizetem, mondta. A férfi akkor végre ránézett. De valahogy, ez most nem olyan nézés volt, mint amit a nő az utóbbi időben megszokott tőle. Nem szánalom tükröződött a szemeiben, hanem valami más, és miközben a nőt nézte, a nyakához kapott. Olyan volt, mintha meg akarna fulladni. És a nézése… Félelem volt a szemeiben. A nő nem tudta mire vélni ezt az egészet, és látta, ahogy a társa felugrik és megpróbál segíteni neki. De addigra vége lett, elmúlt a szorító érzés, és a férfi elengedte a nyakát.

–         Mi volt ez? – kérdezte a másik.

–         Nem tudom. De menjünk innen, jó? Nincs rám jó hatással ez a nő.

Felálltak és elindultak a kijárat felé. Megint elhaladtak az asztala mellett. A nő most elfordult, nem akarta magán érezni a férfi szúrós tekintetét, épp eléggé megalázó volt így is az egész. Akkor fordult hátra, amikor kimentek az ajtón, és látta, ahogy a férfi beszáll az autójába, és elviharzik. Megint egy eredmény nélküli nap, gondolta. De mi volt ez a szorítás? Vajon én okoztam ezt? De hát én nem akarok ártani neki. Csak vágyom rá, és meg akarom szerezni. Ezért járok ide, nem azért, hogy megfojtsam, gondolta.

A férfi nem ment többet abba a presszóba. A nő még hetekig járt oda, mindig azokon a napokon, mint korábban, de soha, egyszer sem találkoztak. Tudta, hogy megijedt tőle, azt gondolhatta, hogy a szorító érzést a torkában valahogy a nő okozhatta. Nem hitt az ezoterikus dolgokban, ahogy a nő sem, csak valahogy pszichésen érezte, hogy talán a nő van rá ilyen hatással, és nem akarta, hogy ez az érzés teljesen a hatalmába kerítse. A nő nem gondolta, hogy bármilyen hatalma is lenne a férfi felett, sőt, inkább úgy hitte, hogy már egyáltalán nem érdekli, még annyira sem, hogy akár csak ránézzen, hiszen még az üzleti megbeszélései helyszínét is megváltoztatta. A férfi élte az életét. Néha találkozgatott más nőkkel, néhánnyal közülük le is feküdt, de nem fogta meg egyik sem. Reggelente, amikor borotválkozás közben belenézett a tükörbe, mindig érzett egy-egy apró, szorító érzést a torkában. Nem volt annyira intenzív, mint akkor, ott a presszóban, de minden nap érezte, és mindig ugyanakkor. Lassan elfogadta ezt, úgy hitte, hogy ez a büntetése, amiért semmibe vette a nőt, és még annyit sem mondott neki, hogy viszlát, csak szó nélkül lelépett. A nő minderről semmit sem tudott. Miután hetekig hiába járt a presszóba, szép lassan megpróbált tovább lépni. Megértette, hogy nem kellett a férfinak, és soha nem is fog kelleni neki. Nem volt könnyű ezt elfogadni, mert mély nyomokat hagyott benne, de idővel sikerült. Találkozgatott valakivel, aki újra felkeltette az érdeklődését, és ez a kapcsolat végre kölcsönös vonzalmon alapult. A férfi azonban kezdett megváltozni. Ahogy a nő élete rendeződött, úgy jelentek meg az első repedések az ő korábban nagyon is szilárd életén. Az üzleti döntései sem voltak olyan sikeresek, mint korábban. Valahogy úgy érezte, hogy szép lassan kicsúszik a lába alól a talaj. És folyton a nőn járt az esze. Ő, aki korábban hallani sem akart róla, azon kapta magát, hogy egyre többször gondol rá. Akkor is, amikor más nőkkel szeretkezett. Akkor is, amikor vezetett. Akkor is, amikor tárgyalt. Mindig. Mikor ezt felismerte, hirtelen kiverte a víz. Már nem érezte a szorító érzést a torkában, sokkal nagyobb bajtól tartott. Attól, hogy a nőnek igazán hatalma van felette. Még ha ő nem is tud róla. Éjszakánként képtelen volt aludni, csak hánykolódott az ágyban, és megint a nőre gondolt. Az arcára, a finom bőrére, a formás lábaira, és a szavaira, amiket a fülébe sugdosott, amikor az autóban ölelkeztek. Úgy érezte, megőrül, ha nem jár ennek a végére. Másnap két komoly tárgyalása is volt, amikhez nagy reményeket fűzött, de mind a kettőt elbukta. Ez már komoly problémát jelentett a számára. A szemei pirosak voltak a kialvatlanságtól, százévesnek érezte magát, és dühös volt, végtelenül dühös, amiért elszúrta a lehetőségeit. De semmi nem érdekelte annyira, mint a nő, még az üzleti kudarcai sem. Ettől viszont már komolyan megijedt. Beszállt az autójába és egyenesen a nőhöz ment. Tudta, hol lakik, hiszen annak idején többször hazavitte. Tudta, hogy a nő lakásának az ablakai éppen arra az oldalra néznek, ahol megállt az autójával. Egyelőre sötétek voltak az ablakok, úgyhogy várt. Szombat késő délután volt, és arra gondolt, hogy ez a hétvégéje szabad lehet a nőnek, mert ha a gyerekkel lenne, akkor biztosan itthon lennének. Fel is hívhatta volna, de azt nem akarta. Szemtől szemben akart vele beszélni. Tudta, hogy a nő szeret moziba járni, így arra gondolt, hátha most is ott van, és nemsokára hazaér. Arra, hogy esetleg más férfival van, gondolni sem mert. Ő, aki korábban kinevette és ostobának tartotta a féltékeny férfiakat, most úgy érezte, hogy meg tudná ölni azt, aki csak egy ujjal is hozzáér a nőhöz. Az ő nőjéhez. Ahogy várt a ház előtt a kocsiban, egyre inkább úrrá lett rajta a birtoklási vágy. A szíve hevesen vert, úgy érezte magát, mint egy kamasz, aki leskelődik a kiszemelt lány után. De hiszen éppen ezt csinálta. A felismerés csak még ingerültebbé tette, és már alig tudott uralkodni magán, amikor végre meglátta a nőt. Egyedül sétált hazafelé, a fekete kabátjában, és egy lila táskát lóbált a kezében. Sapkát nem viselt, ahhoz már meleg volt az idő. A férfi azon nyomban kiszállt az autójából, és a nő elé ugrott.

–         Szia!- kiáltotta. A nő láthatóan meglepődött, kicsit meg is ijedt.

–         Szia! Hát te? – kérdezte tétován, és végigmérte a férfit, de nem azért, hogy megalázza, hanem, mert látta, hogy mennyire ki van készülve.

–         Nem tudom, mi van velem, hetek óta. De megőrülök érted, látni akartalak.

–         Látni? Most? Ezt nem értem – a nő kissé zavartnak tűnt, ami érthető is volt. – Annyiszor kerestelek korábban. Annyiszor írtam, annyiszor hívtalak. Olyan sokáig járkáltam utánad abba a nyomorult presszóba, mert az volt az egyetlen kapocs. De semmi. Soha még csak szóra sem méltattál. 

–         Tudom. Ne haragudj. Olyan hülye voltam. Nem tudom, nem értem, miért voltam ennyire érzéketlen. 

–         Mit akarsz?

–         Téged.

–         Miért? – a nő felhúzta a szemöldökét.

–         Nem tudom. Csak akarlak, és kész. Teljesen kivagyok. Megőrülök, ha nem leszel az enyém – a nő felé nyúlt, és ő látta, hogy a kezei remegnek.

–         Nekem most van valakim. És ez komolynak tűnik. Ő értékel engem és törődik velem. Nem teher neki, ha írok, vagy, ha hívom – a férfi arcán halvány remegés futott végig.

–         Nem érdekel. Küldd el. Tudod, hogy én jobb vagyok. Én vagyok a hozzád való.

–         Miért küldjem el? Mit nyújtottál te nekem, azon a pár csókon, meg ölelésen kívül? Folyamatosan csak megaláztál, semmibe vettél, most meg arra kérsz, hogy lökjem el azt, aki végre nőként kezel? – a nő hangján idegesség hallatszott, de nem volt teljesen közömbös. Még mindig hatással volt rá a férfi. Így is. Kiszolgáltatva, kikészülve, kialvatlanul, remegő kézzel. De tudta, hogy nem működne. Túl sok a sérelem. Soha nem tudná megbocsátani, hogy korábban ennyire semmibe vette, hiába áll most itt könyörögve. Bármennyire is érezte, hogy meg akarja érinteni, át akarja ölelni, és hozzábújni, erőszakkal hessegette el magától a gondolatot. – Nem akarom – folytatta. – Nem akarlak, értsd meg – a férfi kétségbeesett. Már nem tudott úrrá lenni az érzésein. Hirtelen megfogta a nőt, és teljes erejével tolni kezdte, az egy méterrel odébb álló fához. A nő próbált védekezni, és szabadulni a férfi szorításából, de nem tudott, mert ő sokkal erősebb volt nála. Amikor a fához értek, a férfi lerángatta a nő jobb válláról a kabátot, és a pulóvert, és elkezdte csókolni, vadul, szenvedélyesen. A nő teljes erejéből ellökte. Ekkor végre észhez tért, és már nem a vágy, hanem a fájdalom tükröződött a szemeiben. Megértette, hogy a nő nem akar már tőle semmit. Megértette, hogy bármit tesz is, a másik már nem fogja akarni, ahogyan nem akarta ő sem akkor, amikor a nő kívánta olyan eszelősen. Valahogy elkerülték egymást az érzéseik. Valahogy nem volt közös pont. Nem lehet itt már mit tenni, gondolta. Ha beledöglök, akkor sem. Mert, hogy beledöglök, az biztos… Még egyszer a nő szemébe nézett, aztán hátat fordított, és elindult az autójához. A nő nem nézett utána, nem akarta látni, nem akart újra és újra szembesülni a fájdalmával. Mert még mindig volt benne fájdalom. Fásultan indult a ház kapuja felé. És akkor meghallotta a csikorgó, visító, vonyító hangot. Egy száguldó autó hangját, ahogy fékezni próbált, sikertelenül. Megfordult. Meglátta a hatalmas fekete dzsipet, aminek az eleje csupa vér volt. És jó néhány méterrel arrébb a férfit, az úttesten fekve, mozdulatlanul. Látta az egyre gyarapodó embertömeget, akik a dzsip köré gyűltek. Látta a rendőröket, és a mentősöket. És látta, ahogy fekete fóliával takarják le a férfit….

A nő a benzinkút melletti presszóban ül. Ápolt, barna, alacsony, az alakja telt, de izmos, sportos, az arca szabályos, a haja félhosszú. Nagy diószemeivel furcsán méregeti a félig üres poharat. Várja a férfit. A prédát….

Budapest, 2013. március 22.                                                                        Zoltay Lívia

Én mondom komám, a mai emberek mind meg vannak bolondulva. S métt es mondom ezt? Azétt, met lopnak, csalnak, s hazudnak, többet, mint münk fiatal korunkba.

A múltkor es, ülök a lépcsőn ember, szürkületbe, s hallom, hogy valami motoszkál hátul az udvaron. Meg kell nézzem, mondom, hátha valaki eltévesztette a házszámot, s a mű vécénkbe akar szarni. Menyek hátra ember, s hát látom, hogy egy zsák szökik átal a kerten. Mintha csak a szemem káprázott vóna. De nem vót azzal semmi baj, s hogy hátra értem, hát atyám, egyből meglett a szökdöső zsák misztériája. Valaki addig szökdösött a zsákkal, hogy az összes tyúkot megmenesztette. Csak kapnálak el, mondom, met akkor felszentelnélek nefé.

Hitvány egy emberek vannak.

Ott van az a Kulcsár Jani es, az a nagy traktorista. Olyanokot hazudik, hogy Délhegybe még a fák es meghajolnak derekba. Aszongya nekem, hogy azt se tudom mi az a traktor, nemhogy vezessem, s hogy ő egész életébe vezetett, s annyi pénzt nem tudnék adni neki, amennyi kilométert ő lenyomott. Mennyel te picok, mondtam neki, én lükvercbe többet vezettem, mint te előre, s annyi traktort tönkre tettél, hogy ha azokot mind el kéne ásni, egész életedbe áshatnád a gödrököt. De mit lehessen tenni, hitvány egy emberek vannak.

S még Hencegő Dénesről nem es beszéltem neked. Ismerem én, mondja komám, hallottam a fiáról, nagy birkózó. Valahol Amerikában van most es. Dénes es nagy birkózó vót, mondom, nagy bokszos, met sokszor megbirkózott az itallal, s legtöbbször lent es maradt. Komám röhögött, de tudta, hogy így van, met Dénes, a nagy birkózós fejivel, úgy szerette az italt, mint a macska a meleg tejet.

Na, s ott van Vadász Feri es, olyanokat vadászik, hogy még álmába sem lő olyan állatokat. Aszongya múltkor, mikor voltak azok a Gazdanapok Alfaluban, hogy ő csakis vadkanokra vadászik már évek óta. Két hete es lőtt egyet, s majdnem az életébe került, met alig tudta elészedni a puskáját, olyan hirtelen jött az a vad. Nagy vót a közönsége, sokan hallgatták Ferit, de én tudtam, hogy hazugság amit mond, s szóvá es tettem ott, mindenki előtt. Hallode-e te, mondom, ezt nekem a múltkor es mesélted, de én nem így emlékszek erre. Nem baknyúl vót az, amit lőttél? Na, erre aztán akkora röhögés, rikácsolás lett, hogy talán még Újfaluban es hallani lehetett. Vadász Ferinek a pofája kiveresedett, s úgy eltűnt onnat, mint a kámfor. De hát, én mit csináljak, hitvány egy emberek vannak.

Ahogy sétált, az idős asszony megpillantotta a lakótömbök közötti játszótéren a kisfiút. A gyermek éppen a homokozóban töltötte meg a halacska-, csillag- és süteményformákat. A forró nyári napon száraz volt már a homok, így egy kék műanyagvödörben vizet vitt magával, azzal nedvesítette meg, hogy ne essen szét majd a kiborított homokmű.

Az asszonynak megtetszett, ahogyan a fiú játszik, és felé vette az irányt. Egykor sötét hajába már sűrűn szövődtek az ősz szálak, de az arca nemes, egyenes vonásokat őrzött. Vékony testét a meleg ellenére fekete, virágmintás ruhával és szürke, horgolt kendővel fedte. Fehér gyöngysort és két gyűrűt viselt: egy aranykarikát és egy zafírkövest.

A gyermek csak akkor vette észre, amikor a nő megszólította. – Hol vannak a szüleid? – kérdezte a fiút, mire az abba sem hagyva a játékot a szemközti panelház egyik ablaka felé tekintett. – Anyu főzi az ebédet, apu meg Törökországba ment pihenni egy barátjával, aki néni.

– Te tündér vagy, vagy boszorkány? – kérdezte a kisfiú.

– Miért gondolod, hogy bármelyik lennék a kettő közül? – mosolygott rá szelíden a nő.

– Hát csak azért, – kezdte a gyermek, és letette a formákat -, mert úgy nézel ki, mint a mesekönyvek szerint a varázslatos nénik.

Az asszony nagyon komolyan nézett a fiúra: – Elmondhatok neked egy titkot, ha megígéred, hogy senkinek, de tényleg senkinek nem adod tovább – suttogta. A gyermek óvatosan az ablakuk felé tekintett. Egy fiatal, de megviselt arcú nő nézte őket aggódva. Résnyire kinyitotta az ablakot, szólni akart, megkérdezni, minden rendben van-e, de ahogy elnézte a fiát és a nőt, anyai ösztönei nem keltettek benne rossz érzést. Így csak integetett nekik, és azok visszaintegettek.

– Mi az a titok? – faggatta a fiú a nőt.

– A titok az, – fogott bele – hogy mégiscsak van néhány varázsképességem. Nem mindig kényelmes, de azért elég jó, hogy van. A gyermek izgatott lett.

– Repülni tudsz? Vagy elolvasztod a fémeket a szemeddel?

Erre az asszony felnevetett. – Dehogy, semmi ilyesmi. Csupán változtatni tudok a jövőn.

 A fiú szeme elkerekedett. – Az egész világ jövőjén?

Ezen a nő elgondolkodott. – Azt hiszem azt azért nem. De a sajátomon, és a körülöttem lévőkén igen.

Van, amikor ez nagyon jó: például amikor már nagyon éhes vagyok, és várom, hogy megjöjjön az ebédes férfi. Minden nap hozza a kék autójával. Ha huszonötig elszámolok, és megmosom a kezem, nemsokára megérkezik. Vagy ha sütit sütök, akkor mindig meg kell kavarnia egyszer a férjemnek, mert különben nem lesz különleges. De ha a sütőbe tétel előtt megkavarja, akkor nagyon finom lesz.

A fiú elámult ezeken. – Azt mondtad, nem mindig kényelmes. Olyankor mi történik?

Ezen a nő elmerengett. – Tudod – kezdte -. nem szeretnélek megijeszteni. Ez veled nem történhet meg, csak velem, mert ez az én erőm hátránya. Minden varázsképességgel jár valami hátrány, azt hiszem. Ez az ára az erőnek. Az enyémmel az a baj, hogy például amikor véletlenül beütöm a sarkam, gyorsan be kell ütnöm direkt a másik sarkamat is. – A fiú hitetlenkedve nézett rá: – De minek?

-Hát azért – mondta az asszony minden szomorúság nélkül -, mert különben aznap valami rossz történik. Ugyanígy van ez azzal, hogyha megvakarom az egyik szemem. Muszáj a másikat is. És ha a lépcsőket párosával kezdtem el lépni, akármennyire fáj a derekam meg a lábam, egészen a harmadik emeletig párosan kell szedni. Amikor nem jön ki úgy a lépcső, a páratlanra páros lábbal kell ugranom. Nagyon nehéz ám ennyi szabályt betartani, és sokszor úgy érzem, nem éri meg.

Sokáig hallgattak, maguk elé nézve. Végül a gyermek nézett fel rá újra: – És van ellenséged, vagy valami szuper gonosz? Aki ellen harcolni kell?

A nő erre úgy mosolygott a fiúra, mint egy jóságos nagymama. – Nem mindig ölt testet az ellenség.

De nem mondhatta végig, amit gondolt, mert ekkor megjelent egy idős, de nagyon vállas férfi, és gyengéden átkarolta az asszonyt. – Menjünk haza, kérlek. – A nő engedelmesen felkelt a fiú mellől, elköszöntek, és a pár karonfogva az egyik panelház felé indult. A kisfiú még tűnődött a hallottakon, gépiesen gyártotta a homokhalakat, a homokcsillagokat és a homoksütiket. A sütiken mindig simított egyet, hogy biztosan nagyon szépek legyenek. Nem árthat, gondolta.

Az öregúr halkan odasúgta az asszonynak: – Nem kószálhatsz el állandóan. Bajod is eshet, meg aztán tudod, milyenek az emberek. Néznek ki az ablakon, és beszélnek, aztán meg hiába vagyunk a városban, a pletyka terjed.

Erre a nő haragosan kitépte a karját a férfiéból: – Tán szégyelled, hogy őrült a feleséged? – sziszegte. Aztán dobbantott kettőt a bal lábával, és kettőt a jobbal, mert a varázslat szerint ezután nemsokára kibékülnek.