Címke: próza

Tóth Andrea: Esődben táncolok

 

0.

Most, csináld már, most!

Mikor felébredt, először csak a hideget érezte, hogy nincs a testén ruha, majd észrevette a szúrásnyomokat a tenyerében. Aztán fájni kezdett a feje, és odakapott, persze véres volt. Még mindig esett az eső, ő pedig teljesen meztelen volt. Akkor vette észre, hogy a fél lába is hiányzik, térdtől lefelé, a jobb.

 

1.

Az ablakból pont rá lehetett látni a templomra és a templom előtti parkra, közepén a szökőkúttal. Rá lehetett látni a gyertyaláng-formára metszett tujákra és a cseresznyefára, meg arra a hatalmas fehér nyárra, amiről az apja egyszer azt mondta: populus alba, pontosan 135 éves és két hónapos és egy napos. A populus alba a templom mellett vert gyökeret, állta a viharokat és védte a templomot a lombjával. Márciusban meg elárasztotta a levegőt a nyúlós, fehér könnyeivel.

A fiú nagyot húzott a borosüvegből; az ablakból figyelte az anyját, ahogy sietősen halad, kikerülve a parkot, mintha félne. A padokon öregek ücsörögtek, a szökőkút körül gyerekek és kutyák rohangáltak.

Ez a nagy nap, gondolta a fiú: most végre lemegy, és megteszi.

Az anyja már ott is volt az ajtóban, kulcsa csörrent, a hatalmas szatyrokat, amiket cipelt, a fiú szinte látta: nehezen engedte ki a markából, a műanyag zacskók nyomot hagytak a tenyerében, mintha korbáccsal verték volna. A fiú bedugaszolta az üveget, és a ruhásszekrénybe dugta, az ünneplői közé. Azokat úgyse használta soha.

Milyen napod volt – mondta az anyja fáradtan, és megcsókolta a fiú homlokát. Kimerült volt, az olcsó parfüm szagát rég elnyomta a munka serkentette verejték. – Vacsoráztál már?

Aztán nekiállt karfiollevest melegíteni a gázon egy hatalmas lábasban. Miközben a levest kavarta, az egyik lábát megrogyasztotta, aztán a másikat, és aztán tovább, váltogatta mindkettőt. A fiú bekapcsolta a tévét a konyhában.

Volt egy macskájuk, úgy hívták: Bébé. Lusta, hosszú szőrű fehér kandúr volt. A nő kikaparta a tálba a macskakaját, aztán visszaállt a gáztűzhelyhez, hogy tovább kavarja a levest.

Vacsora után a fiú megkérdezte, leviheti-e Bébét egy kicsit levegőzni. Nem hajolt túl közel a nőhöz, nehogy megérződjön a borszag.

 

2.

Este kilenckor jutott le: nagyot szippantott a levegőből, az utcán erősen fújt a szél.

Tudta, hogy melyik padnál ülnek, szinte hallotta őket, és érezte a szagot. A macskát a kabát alá dugta, az meg tűrte. Mindent elviselt. A fiú közelebb lépett, látta a tuja mögött a félkopasz, foltos fejeket. Mielőtt megszólalt volna, jól belehúzott a borosüvegbe, amit a macskával együtt sikerült észrevétlenül kicsempésznie a lakásból.

-Helló – mondta.

-Atyám – mondta az egyik, a kapucnis pulóveres srác –, atyám, egy szellem.

A srác és a másik összefogózkodtak, és úgy néztek a fiúra. Aztán röhögni kezdtek.

-Helló – mondta a fiú. – Semmi gáz… ott lakok abba a házba – és felmutatott arrafelé, ahol az egyetlen, közös szobában laktak ő és az anyja.

-Ez hülye – mondta a másik, és felröhögött, hogy közben össze-vissza köpködött a levegőbe -, ez hülye, még meg is mutatja, nem hiszem el!

A srác és a másik felröhögtek, és össze-vissza köpködtek a levegőbe. Habos nyál csurgott a koszos pulóverükre.

-Ne féljetek – mondta a fiú, és még közelebb lépett. – Helló. Tom vagyok.

A srác megkapaszkodott a pad háttámlájában, miközben röhögött, a másik meg lecsuklott a földre, és úgy. A fiú csak most vette észre, hogy a másik egy lány – eddig, míg figyelte őket, sosem tűnt fel -, egy lány, csak rövidre van nyírva a haja, és semmi nőies cucc nincs rajta. Csak a dereka volt olyan, mint egy nőnek, ahogy a fiú most észrevette, miközben a földön térdelt, és előrehajolt.

Tom vagyok, mondta a fiú megint, és elvigyorodott ő is, mert végre egészen közelről érezte a ragasztó meg a lakk meg a higító szagát. Olyan volt, mintha hazatalált volna. Megkínálta őket borral, az üveg alján még lötyögött körülbelül másfél deci.

-Cigid nincs? – kérdezte a nő hirtelen komolyra váltva.

Tom lehajtotta a fejét, és szomorúan megvonta a vállát. – Tommy – mondta a nő, és aztán röhögni kezdett. – Tommy!

Ideig csupán a szörcsögő, szipogó nevetés hallatszott.

-Csak macska van – mondta a fiú hirtelen, és előránotta a Bébét a kabátja rejtekéből. A nő felsikított, kikapta Tommy kezéből a kandúrt, és simogatni kezdte a koszos, nyálas, húgyos kezeivel.

Tom körbenézett. Még sosem látta így, ilyen közelről:

A templomot hatalmas, égbe nyúló, tompa fényű lámpák világították meg, olyan volt az egész, mint a mennyország kapuja a csillagos ég alatt. Erősen fújt a szél, a fiú orrába, arcába fújta a technocolszagot.

-Te – mondta a srác Tom felé kapálózva a levegőben. – Te… te Tom… Tommy… kérsz?

A fiú nagyot nyelt, és bólintott. Kapott egy zacskót. Csak annyi, hogy be kellett lélegezni mélyen, mint a friss tavaszesti levegőt.

 

3.

A templom szikár, megvilágított építménye megmozdult, mintha földrengés rázta volna meg. Aztán Tommy összeszedte magát, és a többiek felé nézett. A padon ültek és röhögtek. Tommy beletúrt a homokba, aztán felnézett a templom felé, és röhögni kezdett ő is, aztán félni.

Tudjátok… tudjátok, milyen régóta várok erre?, kérdezte a többieket, de azok, mintha meg se hallották volna. A padba kapaszkodva álltak vagy keringtek, akárha valami ősi körtáncot járnának egy feldíszített, szent fa körül.

Tom is táncolni szeretett volna. A templom súlyos, fekete árnyékot vetett a tujákra és a padra. – Tinektek micsinálnak a szüleitek – kérdezte. – Az én anyám óvónő.

A táncosok most megálltak egy pillanatra, egyszerre, mintegy varázsütésre vagy tapsra. A szürke, kapucnis pulóveres srác Tomra vigyorgott a fekete fogaival és a lukakkal a szájában.

-Dejó pulcsi – mondta, és közelebb lépett Tommyhoz. – Dejó, add nekem.

A fiú arra gondolt, ezt az anyja kötötte neki még nagyon régen, vagy talán a nagyanyja. Észre se vette, hogy időközben elhagyta valahol a kabátját. Lehámozta magáról a pulóvert, amin rombuszminták voltak piros, kék és zöld kerettel, és odanyújtotta a srácnak.

-Hogy hívják a macskát – mondta a csaj, és rávigyorgott Tomra a foghíjaival. Fekete és cserepes volt a szája, mintha földet evett volna. – Add nekem!

Tommy rábólintott. Aztán közelebb lépett a padhoz, és felállt rá. Széttárta a karjait, a pólóján átsüvített a koratavaszi, hideg szél. A srác és a csaj tátott szájjal bámulták, mit csinál a fiú: Tommy a templom felé nézett, széttárta a karjait, hagyta, hogy átsüvítsen a testén a szél, és arra gondolt, hogy a srác majd hordja a rombuszmintás pulóverét, a csaj meg játszik a Bébével.

-Hozok nektek még! – mondta, és a srác félkopasz fejére tette a tenyerét.

Tommy úgy állt a pad tetején, mint egy megfeszített csontváz vagy egy széltépte madárijesztő, a többiek meg a földön, törökülésben, tátott szájjal bámulták őt.

Aztán eleredt az eső.

A srác leránotta Tomot a földre, van egy rejtekhely, mondta, de csak akkor mutatjuk meg, ha nem mondod el senkinek! Tom bólintott. Ment velük, mint két testőrrel, az utcán, megkerülték a parkot és a templomot, és a csikkekkel, borosüveg-darabokkal és műanyag zacskókkal teli patakhoz értek. A patak fölött egy híd ívelt át, az alá rángatták a fiút. A srác rágyújtott.

Tom ekkor vette észre, de még sosem látta ilyen közelről:

A populus alba gyökerei, mintha kecses fekete-barna karok lettek volna, a nyers földbe kapaszkodtak, és a híd mellett ágaztak el, bele a patakba, mintha onnan akarnák felszippantani a vizet; olyan volt az egész így, ahogy megcsillant az esőáztatta rögökön a lámpafény, mint egy földre hullajtott, ezüst szálakkal átszőtt viaszparóka.

-Na micsináljunk – kérdezte a srác, és maga elé fújta a füstöt, aztán odaadta a csajnak a cigit, ami maradt belőle. A nő a patakba köpött, és valami olyasmit mondott, el kéne dugni a zsaruk elől, de minél gyorsabban. Tommy elvesztette a fonalat.

-Honnét tudjam – mondta a srác, és köpött egyet. A nyála egy része a rombuszmintás pulóverre csurgott, amit időközben felerőszakolt a szürke, kapucnis pulóverére.

-Valamit kell csinálni – mondta a csaj.

-Dugjuk el – mondta a srác.

-Hova – kérdezte a csaj, és elnyomta a cigit a földbe, amiből a populus alba táplálkozott.

-Olyan régóta várok erre – mondta Tom, és elmosolyodott. – Húúúú, hogy csak na, húúú.

Végre lent vagyok, gondolta, végre megcsináltam. Majd mint anyu, csinálok valamit ezekkel a gyerekekkel. – Hol van a Bébé? -kérdezte. Hirtelen eszébe jutott.

-Haggyál már – mondta a nő nyűgösen.

-Nyugi – mondta a srác. – Biztos nincs cigid, gyerek?

Tommy megrázta a fejét.-Nem vagyok – mondta.

-Mi nem vagy – kérdezte a srác. Kicsit előrehajolt, mintha hányni akarna.

-Semmi – mondta a nő. – Ne foglalkozz vele.

Gyerek nem vagyok – mondta Tom.

A srác és a nő most mindketten ránéztek, mintha valami komoly, jelentőségteljes dolgot mondott volna. A templom órája elütötte a tizenegyet.

Tommy a homlokára csapott. – Már rég… rég!…

-Nyugi – mondta a srác, előrehajolt, és lassan, ritmikusan, hányni kezdett a patak felé. A nő megpaskolta közben a hátát, és azt mondta: – Szegénykém.

-Szegénykém – ismételte Tommy is.

-Amúgy nem szar – mondta a srác, miután kihányta magát, és megpróbált felegyenesedni, de nem sikerült, úgyhogy visszahuppant a megáradt patak vize puhította avarba. – Csak dögunalom. Igaz, bébi?

-Ja – mondta a nő. Állva maradt, és mintha fürkészett volna valamit maga előtt a levegőben. – Aha, ja. Abszolút – mondta egy kicsit később.

Eltelt vagy öt perc. Vagy talán több is. Tommy már nem hallotta a templomóra kongását, csak a patak csobogását, és ahogy az eső verte a hidat fölöttük a maga egyenletes tempójában.

-Van még? – kérdezte a srác, és hirtelen mozdulatot tett. Azonnal sikerült felállnia. Talán elszundított az előbb egy kicsit, csak nem merte bevallani senkinek.

-Ja – mondta a nő, és kotorni kezdett a rongyos táskájában. Tom megint megérezte a ragasztó meg a lakk meg a higító szagát, és elmosolyodott.

 

0.

Most, csináld már, most!

Mikor felébredt, először csak a hideget érezte, hogy nincs a testén ruha, majd észrevette a szúrásnyomokat a tenyerében. Aztán fájni kezdett a feje, és odakapott, persze véres volt. Még mindig esett az eső, ő pedig teljesen meztelen volt. Akkor vette észre, hogy a fél lába is hiányzik, térdtől lefelé, a jobb.

Egy pillanatra majdnem felsikított, de tudta, hogy az lányos dolog, úgyhogy mégse. Megvolt a lába, félig be volt temetve az avarba, a populus alba lábai, a populus alba gyökerei közé. Tommy fejjel lefelé lógott, a feje búbját már majdnem elérte a koszos, szemetes víz.

Kiszabadította a lábát, és csak egy kicsit csúszott bele a teste a patakba, épp hogy lenyalta róla a megalvadt vér egy részét. – Bébé – mondta, és kiabálni kezdett. – Bébé! – A templom órája kilencet ütött.

Meztelenül indult neki a hazaútnak. Volt pár járókelő, egy templomba totyogó vénasszony, kismamák: ártalmatlan korosztály. Alig bámulták meg. Tommy feltotyogott a lépcsőkön, mint egy kopasztott kacsa, nagy tócsákat hagyva maga után, még mindig csöpögött a testéből a víz, de honnan? Bekopogott a laskásuk ajtaján. Aztán még egyszer. Még egyszer. Még. Csak a tizedik kopogás után döntötte neki homlokát az ajtónak, és kezdett el bőgni.

 

„Kegyetlen szél fúj, kisasszony” – Petőfi Sándor: A hóhér kötele (részlet)

 

„Egy név állított meg”

 

A temetőbe tartottam, hogy fölkeressem a szegény kis Betti sírhalmát.

Szép, derült alkony volt. Tavaszodni kezdett az idő, a fák hajtottak, a tavalyi száraz füvek között a sírokon itt-ott zöld sarjak bújtak elő. Midőn a temetőbe értem, a nap utósó sugárait lövelé a keresztekre, melyek között magasan emelkedett a nagy fehér feszület, repkénytől környezetten. A temető ajtajához közel egy roskadozó sírhalmon ült egy igen öreg, szegény asszony, ki ájtatosan imádkozott, olvasóval kezében. Más nem volt a temetőben, csak ezen aggastyán és én és a csendesség. Halk léptekkel, érzéketlenül haladtam a mondott gyalogúton a nagy kereszt irányában. Már elfeledtem, mit mondott Betti anyja: az úttól jobbra vagy balra fekszik-e leánya? azért mind a kétl oldalon sorra olvastam a keresztek föliratát. Egyszerre, mintha feneketlen örvény szélére bukkantam volna, megálltam, és úgy tetszett: szívem is megállt egy pillanatra… aztán, mintha ki akarta volna pótolni, amit elmulasztott, gyorsan kezdett verni. Egy név állított meg… Róza neve… az én Rózámé! Leborultam sírja előtt, és csókoltam fejfáját.

–Tehát itt nyugszol, itt enyészel, édes idvességem! – kiálték föl.

Újra elolvasám nevét… tudja isten, oly jólesett azt olvasnom. Fejfája piroslott a nap vérsugarától… egyszerre sötét lett… Félve tekintettem körül; azt gondoltam: valami ellenséges kéz takarta el szemem elől Rózám nevét. A nap leáldozott. Túlnan a még leveletlen, gyér fák között megkezdé útját a telihold, bágyadt halovány arccal, milyen a szenvedő hűség.

– Megtaláltam sírodat, Rózám, szép kedvesem! – szólék. – Tudod-e, mi volt végszavad hozzám? Azt mondád te, hogy hajoljak le hantodra, s híjalak neveddel… te meg fogod hallani, bármi mély lesz is sírod, és feljössz hozzám, és megölelsz, mert még itt is szeretni fogsz. Lehajlok hát hantodra, és nevedet hangoztatom, kedves nevedet, imádott Rózám! halld meg ott alant… és kelj föl… Ah, te nem jössz; nem hallod-e hangomat? vagy már elfeledtél engemet, ki téged sohasem foglak elfelejteni? Oh, nem, azt nem hiszem; de te már meghaltál, és a holtak nem kelhetnek föl, csak éjfélkor. Jó, be fogom várni az éjfélt, hogy még egyszer láthassalak, kit jobb lett volna soha nem látnom!

Így panaszkodám magamban, és vártam az éjfélt, sírhalmán ülve, fejfájára támaszkodva. Minden véle töltött órám emléke átvonult lelkemen, édesen, mintha éolhárfa pengett volna keblemben, mert azok boldogságos órák valának.

– És hová lett e szép idő? – kérdém, s keresve tekinték szét a földön és égen. Körülöttem a fák és keresztek hosszú, sötét árnyat vetének. A földön a harmatcseppek, az égen a csillagok ragyogtak… csak szívemben nem ragyogott semmi. Fölsóhajtottam, és sóhajomat messziről meg lehetett volna hallani, mert csend volt, oly csend, mintha a világ nem létezett volna. Csak távol, alig hallható távolban zengett egy pásztorfuvola oly édes-búsan, hogy azon haldokló hattyú énekét véltem hallani, melyet álmamban láttam a folyam ringató hullámain.

És ezalatt közeledék az éjfél…

Ütni kezdett az óra…

Olvastam…

Tizenkettő!…

Összeborzadtam…

Fáztam és izzadék…

Iszonyodva tekinték körül…

És mit láttam?…

Irtóztató jelenés!…

A sírok megnyíltak. Mindnyájan. Egyszerre. Csak mellettem Rózáé nem. A megnyílt sírokból kiléptek a halottak… ifjak, vének, hölgyek, férfiak. Csak Róza nem volt köztök. A szellemek mellettem lebegtek el. Hallottam, véltem hallani ruháik suhogását, csontjaik koccanásait.

– Hah – kiálték föl -, minden sír nyitva, csak a tiéd nem, Róza; a világ minden halottját látom, csak tégedet nem, Róza!… hol késel? miért nem jössz? még egyszer látnom kell téged, szívem kitépett gyökere! még egyszer látnunk kell egymást. És te csak nem jelensz meg? nem jősz fel sírodból?… jól van, hát én megyek le hozzád!

Őrült gondolat gyújtá meg agyvelőmet.

Rohantam a sírásó kunyhajához, mely a temető közepén állott. Megzörgettem ablakát.

– Ki az? – hangzék ott benn.

– Nyiss ajtót! – mondám.

– De ki az?

– Csak nyiss ajtót!

– Minek?

– Nyisd ki az ajtót, vagy rád gyújtom a házat, és meggyilkollak. Nyisd ki!

– Hah, zsivány… haramja…

– Csitt, ne kiálts… én nem vagyok haramja… jőj ki, és meg fogod látni, hogy nem vagyok az. Jőj ki, jó ember, kérlek, kényszerítlek, légy irgalmas!

Esedező hangom megindíthatta a sírásót, mert kijött.

– Ki az hát? – kérdé, amint az ajtót nyitá. – Mit keres itt, uram, ily későn? mit kíván tőlem?

– Mit kívánok?… mit is kívánok csak? úgy, igaz! adj nekem ásót, kapát…

– Mi végre?

– Ne kérdezd, csak adj. Ha nem adsz: agyonlőlek… töltött fegyver van nálam.

– Hah, csakugyan zsivány…

– Nem, nem igaz, nem vagyok zsivány, nincs töltött fegyverem, csak ijeszteni akartalak. De őrült vagyok, ember, úgy nézz a szemembe, hogy őrült vagyok, és az őrülteknek óriás erejük van… azért adj ásót, kapát!

Félelemből-e vagy miből? id’adta, amit kértem.

– Jól van, köszönöm. Hanem megállj, add ide ezen ajtónak kulcsát is.

– Házam kulcsát? minek?

– Hogy bezárjalak!

– És miért?

– Hogy el ne futhass. Add ide ezt a kulcsot, ha mondom. Így. Most lódulj be, hadd zárjam rád az ajtót. Ne félj, mindent visszahozok. De addig csendes légy, meg ne moccanj; mert ha egy hangodat hallom, hogy segítségért kiáltasz: ott benn termek nálad, és kettéhasítom agyadat ez ásóval, és szívedbe vájom tíz körmömet.

Rázártam a sírásóra az ajtót, és visszafutottam, és ásni kezdtem… Róza sírját.

Ástam, ástam.

Szakadt rólam az izzadás.

Végre lejutottam a sír fenekére.

Nekifeszítettem az ásót a koporsó födelének…

– Mindjárt meglátlak, Rózám, szépséges szeretőm!

A hold pályája tetőpontján állott, s csaknem oly fényesen világított, mint a nap.

Most fölfeszítém a koporsófödelet… a hold elözönlé sugáraival Róza arcát… én megpillantám azt… és… egy jajkiáltással élettelenül rogytam a koporsóba a halott fölé.

Nem tudom, meddig tartott ájulásom.

Midőn magamhoz tértem, hirtelen leborítottam a koporsót födelével. Nem mertem többé rátekinteni Rózára; oh, az az egykor oly gyönyörűséges arc mily iszonyúan el volt éktelenítve! ama homlok helyett, mely fehér volt, mint a zuhatag tajtékja; amaz arc helyett, melyet a szellő sokszor el akart fújni, mert azt gondolta, hogy rózsalevél; amaz ajkak helyett, melyek pirosak valának, mint a rubint lelke; ama lehelet helyett, mely illatosabb volt Arábia minden fűszerénél… mindezek helyett most mit láttam és mit… oh!…

De néhány napig a folyam halaival és néhány hétig a föld férgeivel lenni… s a szépségnek vége!

Kijöttem a sírból, és hánytam ismét be. Minden hantnál, mely a koporsóra zuhant, úgy éreztem, mintha egy óriási kalapáccsal ütnék mellemet. Az idő elkomorodott. Szél jött, haragosan süvöltő szél, mely fekete felleget hajtott magával, mintha egy szerecsen rabszolgasereget hajtottak volna haragos kalmárok.

Midőn a sír be volt hányva, s a temetőt elhagyám: keleten a szürkület első nyoma látszott.

Mentem, mentem, és már messze jártam, mikor eszembe jutott, hogy a szegény Betti sírjához indultam, és nem az övénél voltam.

 

(Martinkó András szövegkiadása nyomán.)

(A fejezet címe – „Egy név állított meg” – önkényes.)

 

A Díva

Összevágott cetlik előttem: Az öreg halász és a holló… Ármány és bűnhődés… A három nővér Afrikában… B. Egy újabb zsákot dobott le elém. Újabb cetlik szóródtak. Fontoskodó arccal vizsgáltam, úgy vettem észre, ezúttal a Winnetou került feldolgozásra – Ez lesz az utolsó fuvar, a Szivárványosok húsvéti szünetet tartanak. A Szivárvány utcai óvoda valóban komoly bedolgozó partner, hetente öt zsák kivágott hópelyhet szállítanak le, a legkiválóbb bestsellerekből összeállítva. Az üzem működik, hangosan csörömpöl előttünk a gigantikus méretű szövőgép, percenként két marok cetlit is elnyel, a keskeny csíkokból születik csodálatos alkotása. – A Díva jelentkezett? – Itt lesz két óra múlva. Sietni kell, még a detektívregényekkel nem végeztünk. Jómagam hivatásos szövegelőként napi 8-10 órát töltök szószövéssel, kivéve vasár- és ünnepnapokon, olyankor muffint sütök.

– Hm, A szegény Dzsoni panaszai… Tamás bátyja és a negyven rabló… B.-nek jó kedve volt, fütyörészve válogatta szét az esetleg összeragadt sorokat. Mindig szerettem nézni, milyen örömmel végzi a munkáját. „Honnan az idézet”-et játszik saját magával, immár harminc éve, meglehetősen alacsony órabérért. Persze ha az órára nézett, mindig elkomorult. A Dívától még ő is tartott kissé. Az a múltkori alkalom mindannyiunkban enyhe homloki fejfájást kelt, ha csak eszünkbe jut. Az akkori megrendelést persze visszadobta, a művünk apró fecnikre tépve szállingózott még egy hét múlva is a szekrény mögött. B. azóta is viharosabb éjszakákon hallani véli a Díva rikoltozását, különös módon az ablakrésekből. Újabban fülvédőben alszik.

Pontosan dél előtt három perccel a szövőgép végre felhagyott a csörömpöléssel, óvatosan emeltük le a húrokról a mesterművet. B. elégedetten csettintett. – No, mondtam én, hogy kell bele az a Winnetou! –további örömködésekre nem maradt idő.

Az utcát ekkor végighasította a rettegett fékcsikorgás. Nem néztünk az ablak felé. Csak semmi izgalom, nem kutyát ütöttek, nem, ez csak a mi hőn szeretett… Másfél pillanattal később nagy elánnal kivágódott az ajtó, egész parfümzuhatag lökődött nekünk, szinte a széknek tántorodtam. Ahogy a köd eloszlott, lassanként kirajzolódott a Díva fejedelmi alakja. Igyekeztünk úgy tenni, mintha mind mélyen meghajolnánk. Kegyes hangulatában volt, csupán a segédszövegelőt csapta pofon, amiért az bal kézzel merészelt a kabátjáért nyúlni. A frissítőt pajzsként magam elé tartva siettem elé. – Parancsoljon helyet foglalni… Ezt persze hiába mondtam volna. Már helyet foglalt. Sőt parancsolt is. – Látni akarom! Négy reszkető kéz nyújtotta felé a Művet. Minden idők művét, a Mi Művünket. Idegenkedve méregette. – Poros, szűknek látszik és fakó. Az ujja rövid. A szöveget meg se próbálta elolvasni. Hiába állítottunk tükröt, fel se próbálta. Dívához méltó kecses mozdulattal intett a díványról – Ah, hát ragasszanak bele még egy kis szerelmet, ez így nem márketing! B. merev arccal darálta be a Trisztán és Izoldát a papírzúzóba. – Nos, így már tűrhető. Kislányosan bájos mosolya a gyilkosan villogó szemei alatt kissé groteszknek tűnt, de ezt magamnak se mertem bevallani.

Hát inkább siettünk valamennyien szerfelett örülni, ha a Díva megérkezett. És módfelett elkeseredni, amikor távozott.

A művünket három segédje vitte utána diadalmasan. Ezúttal nem téphette szét, hisz nem lett volna mit viselnie másnap a karneválon. B. a biztonság kedvéért extra hópelyheket ragasztott a gallérokra, csak olyat, amit Andersen mesékből vágtak.

Másnap estére futballpálya méretű kerek színpad magasodott a főtéren. Különös gyümölcsökként lampionok csüngtek minden fáról. Érkeztek a meghívott vendégek, az érdeklődő turisták és az alkalmat kihasználó kéregetők. Egyikük feltűnést keltett kalapjának lendületes emelgetésével, ahogy szüntelen hajbókolt boldog, boldogtalannak, mindenkit „tiszteletreméltó művészúr”-nak szólítva.

Megkezdődött az előadás. A fények fokozatosan erősödtek a színpad kellős közepén, morajló, zavaros zene csendült fel, s előtűnt a Díva a semmiből.  Most méltóságteljesen és valódi bájjal. Lágy hangon énekelni kezdett. Végigszaladt a tömegen a suttogás – A Díva, aki egyedül énekel kánont! Minden korábbi ellenére valahogy büszkén néztem rá. Mindez a mi művünk. Ruhája ezer és ezer történet szerteágazó szálaiból szövődött, csodás események díszítették uszályát, száz és száz szereplő sorsa fonta körül a derekát. Énekelt, és minden szemet megbabonázott, minden fület elvarázsolt. A dallam erősödött, s ő egyre magasodott, karcsú alakja felnyúlt egészen a házak fölé, végigtekintett a városon. Hangja felhőként úszott felettünk, úgy tetszett, csodálatos kánonáriája az egész világon hallható, még egy utolsó trillába kezdett, majd végtelennek tetsző karjait kitárta, s két markából konfettit szórt nézőire, miközben kecsesen meghajolt. Dübörgő tapsvihar rázta a főtér ablakait. A meghívott vendégek könnyekben törtek ki, az érdeklődő turisták a kezüket tördelték. A hajbókoló koldus áhítattal tartotta ki kalapját a konfettiesőbe, s csak sokkal később, az előadás után, egy híd alá húzódva merte megnézni zsákmányát – mondanom sem kell, még aznap megírta első regényét, a Háború és békét. 

Kicsontozom, összehajtom, megfuttatom….

 

Öreg nők mindenütt. Kopott könyvek, izgatottan egymáshoz súrlódó combok, avas vajszag.

Katja kényelmesen várakozott a kolostorból átépített könyvtár előterében. A neves „kulturális komplexumban”, ahol – állítólag – ki lehet bérelni a leghűvösebb szobákat. Elege volt már a Kitty Panzió családias álszerénységéből, a Liliom Hotel forróságából, pállott átutazóiból. Hölgyem, hát nem próbálja ki a wellness-szolgáltatásunkat? Ma már nem, köszönöm.

Amikor a XVIII. századi építők felhúzták ezeket a majd hetven centi széles falakat, ki gondolta volna, hogy Magyarország titokzatos módon átsodródik majd Észak-Afrikába, a nyári nappalok kibírhatatlanok, a nyári éjszakák ilyen halálosak lesznek?

Pedig Őrskút – „Nyugat-Magyarország kapuja a tenger felé” – talán már akkor is az átmenő forgalomból élt. Se ide, se oda. Az átmenő forgalom: ezt a szálat  a nyomozás során sem szabad figyelmen kívül hagyni…Hány gyerek fér el egy kamionban? Hány gyerek fér el egy teherautó rakterében? Rengeteg. No de  hogy jut odáig egy kamionsofőr, hogy egy kisvárosban feltérképezze a bántalmazott gyerekeket? Jó lenne tudni, hogy más városokban nem történtek-e ilyen csoportos eltűnések.

Mindenhol öregasszonyok. A visszeres, fáradt lábaknak jót tesz a kitaposott szandál, a kinyúlt, kínai strandpapucs. Ó, hát csak leugrom ide! Azért csak nem kapom magam össze, hogy visszavigyem a könyveket! A kontyos-kosztümös főkönyvtáros, Rókáné a pult mögött sürgött-forgott, irányított… visszavett, átadott, irányt mutatott… De még csak nem is látszott tudomást venni a német hölgyről, aki bejelentkezett telefonon, és most itt várakozik, hogy szobát foglaljon.

Mit mondott a telefonban? Hogy ez nem könyvtár, kérem, hanem kulturális központ.

De ha ekkora a munkanélküliség, mért nem vesznek fel egy recepcióst? Egy fiatal nőt, aki kiosztja a vendégszobákat és intézi a bejelentkezést?

Rókáné nyilván kézben tartja a dolgokat: a saját kezében. A „botrányos” kánikula mellett ez a főkönyvtárosi hírnév volt az egyik ok, amiért Katja kijelentkezett a saját szállodájából. Kik azok, akik mindent tudnak a gyerekekről? Orvos, rendőr, tanár, pap, fodrász… Ám úgy látszik, Őrskúton a „főkönyvtárosság” is – egy öregekkel teli, hanyatló városban biztosítani a kultúrát –  bizalmi állás… Ezért is érthetetlen, hogy Rókáné miért segítők nélkül végzi a feladatát.

Katja számolgatta a vénasszonyokat, és türelmesen várakozott. Réges-régi bestsellerek, és mennyi gyerekes cím! Elfújta a szél, A Manderley-ház asszonya, Szeretve mind a vérpadig… Örök ifjúság, ugye. A szívek mélyén ott lobog  szerelem, az első, a legesleg. De a fiatalok  hol szerzik be a könyveket? Talán a könyvtár alatti katakombákban, ahol egy fiatalabb Rókáné szolgálja ki őket.    

Közvetlenül mellette két öregasszony cserélt „bombabiztos” recepteket. Kicsontozom, besózom, kifilézem, bepárolom, megtűzködöm, megfuttatom… Katja csak fél füllel figyelt oda: a recept annyira bonyolult volt, már a puszta elmondása is annyi ideig tartott, hogy Katja nem hitte, hogy ezt az ételt élő ember egyszer valaha is elkészíti. Kisvárosi költészet, verbális gyönyörködtetés… bár ki tudja? Sok asszony nem rádió adó-vevővel a derekán töltötte el a fél életét.

Kicsontozom, besózom, kifilézem… ezekről a régi, tágas konyhákat felidéző szavakról is a gyereklányok jutottak az eszébe. Kellett lennie valami nagy ötletnek, aminek a segítségével összeszedték a lányokat – mármint azokat a lányokat, akiket a családjuk már kicsontozott, besózott, kifilézett. A főzés meggyorsítja a testek bomlását, ahogy az elhanyagoltság, a szeretetlenség a nemi érést.

Nincsenek szebbek a megerőszakolt kislányoknál, mondta Katja egyik régi kollégája. Kifestett, törékeny, összezavart gyerekek. Elbűvölőek, engedelmesek, és már attól bizseregnek, ha az ember csak nézi őket! Attól olyan vonzók, hogy már elkezdték kifacsarni őket. Katja még emlékezés közben is fintorgott. A túlzott szókimondás vagy a túlzott empátia nincs-e rokonságban a bűnnel?

A csontozás, filézés, párolás és más konyhai örömök után a két öreg hölgy rátért a város határában talált késő római temetőre. Döbbenet, döbbenet, kiáltoztak ujjongva. Hét gyerek plusz egy katonasír. Egy légiós, egy igazi! Jön egy régészcsoport Libanonból, hogy megvizsgálja a fegyvereket és a sok gyerekjátékot. Lesz egy szimpóóóózium is!

Hát nincs ezeknek a hölgyeknek unokájuk? Vagy egy kutyájuk? A kicsontozás helyett nem lenne jobb virágot ültetni?

De mintha már lankadna az olvasók áradata. Már mindenki visszahozta, kiválasztotta, megbeszélte, áttekintette… és közben kiélvezte a falak hűvösét és az intelligens társasélet örömeit. Mint egy lassított film. A fáradhatatlan Rókáné felmagasodik a kölcsönzőpult mögül, megigazgatja a haját, és megindul Katja felé.

– Ön az a német hölgy, aki szeretne ideköltözni?

Katja engedelmesen biccentett.

– Nocsak… Évek óta nem láttunk még ilyen hőséget. Tudom, hogy a Liliomban baj van a légkondicionálókkal. De mondja, hány napig marad? Jönnek a régészek, és én nekik tartogatom a szobákat.

Levegőt vett, és tetőtől talpig végigmérte Katját, vajon méltó-e arra, hogy pár napot eltöltsön egy „tudományos apartmanban”. Tudnia kell – magyarázta –, hogy a kolostor egy részét konferenciaközponttá alakították a nyolcvanas években…

De nyilván nem sok sikerrel, gondolta Katja elégedetten. Hiszen Őrskút halálos város a szépen felújított szecessziós házaival, a strandpapucsban grasszáló öregjeivel, a fullasztó kánikulájával, a termálvizével. A “komplexumot”  nyilván nem sikerült gazdaságosan működtetni, így kerülhettek a szobák a könyvtár és mindenekelőtt Rókáné kezelésébe.

– Akkor jöjjön velem, kérem!

Néptelen, csak ímmel-ámmal felújított folyosókon lépegettek keresztül, át az idő labirintusán, a város múltjának a feltáratlan rétegein. A kolostor volt már tüdőgondozó, aztán a hatvanas években fogyatékosok, majd mentális betegek intézete, majd legvégül ideköltöztették Rókánét és a könyveket.

De a hely túl nagy, még egy ilyen ambiciózus főkönyvtárosnőnek is.

Sötétkék dominaruha, zárt körömcipő. Ez az egyenruhája? Na de hogy megy haza? Kint még mindig negyven fok van. Talán valahol átöltözik?

– Szeretné látni a kolostor más részeit is?

Mért ne? Rókáné felelőssége tudatában buzgón idegenvezetett. A kilencvenes évektől konferenciaközponttá akarták alakítani az épületet, már megvoltak a nagyvonalú tervek, de a pénz elfogyott, mielőtt a turisták, különösen a “tudományos turisták” felfedezhették volna a várost. Ittmaradtak az idő kicsontozott rétegei, használatlanul, felfedezetlenül. Rókáné buzgón magyarázta, hol volt a rendfőnök szobája, hogyan raboltak az oroszok, hol alakították ki később a központi fűtést, a fürdőszobákat és az orvosi rendelőket…

De úgy látszik, a magyar egészségügy azóta sem hagyta magára az épületet, vagy talán nem volt hova mennie. Egy beszögellésben a Köjál és a Járványügyi Szolgálat, egy fura kis toldaléképületben a védőnők irodái szerénykedtek.

– Itt serkézik a cigánygyerekeket! – sápítozott Rókáné. – Hát hogy lehetne így kulturális centrumot szervezni! Vendégeket fogadni! Konferenciákat rendezni!

Védőnők, igen, a védőnők, villant át Katján! Orvos, rendőr, tanár, pap, fodrász – no de egy védőnőnél ki ismerhetne több gyereket! A védőnők kijárnak a családokhoz, vigyázzák a terhes nőket, vigyázzák a csecsemőket, és mint a középkori bábák, mindenbe beleütik az orrukat…

És Katja még akkor is megértően bólogatott, mikor Rókáné bizalmasan elősorolta, milyen rendezvényeik lesznek augusztusban, szeptemberben, ha addig egyáltalán sikerül kipaterolni a védőnőket és a köjálosokat. Ha a város vezetése végre belátja, ha a város vezetése irányt mutat.

Vajon Rókáné itt lakik ebben az épületben? És van-e családja?, töprengett Katja. Milyen férj viselné el ezt a dominajelmezes nagyképűséget? Márpedig ha van Rókáné, akkor él(t) egyszer egy Róka is. De a könyvtárosnő családi viszonyaira Katja természetesen nem mert rákérdezni. Ahogy sétáltak visszafelé, elmesélte, hogy ő arról a régi gyerekrablásos ügyről gyűjt anyagot, úgyhogy szüksége lenne némi főkönyvtárosi segítségre.

A könyvtárban nyilván megvannak még a 92-es helyi újságok…

Rókáné nem látszott csodálkozni. Nyilván már órákkal-napokkal ezelőtt eljutott hozzá a híre, hogy egy nyugdíjas német rendőr érkezett a városba, hogy megbolygasson mindent és mindenkit. Talán már döntött is. És nyilván akképp, hogy áll rendelkezésre – talán a város, talán valami magasabb hatóság érdekében.

– Miért nem szólt korábban? Ha telefonál, minden anyagot kikészítettem volna. És akkor az egész paksamétát felvihette volna a szobájába.

Úgy látszik, Rókáné szaván kívül nincs más törvény ebben a könyvtárban. Vajon ki lehet a felettese egy ilyen kisvárosi főkönyvtárosnőnek?

A kihalt olvasótermen át, a kopott könyvgerincek között visszatértek a bal oldali szárnyra.

– Legjobban a lektűr érdekli az olvasókat, na meg néhány klasszikus. Nincs igény a kortársakra, semmi komolyabbra – panaszkodott Rókáné fájdalmasan, mintha Katja azért jött volna, hogy a német kultúra magasából (Goethe, Schiller, lalala) feltérképezze az olvasókat.

 A kicsi, kényelmetlen – olcsó, hűvös, de tudományos – apartmanban Katja úgy döntött, szundít egy órát, mielőtt találkozik Dér Sándorral, a megbízója sógorával.

Kopott könyvgerincek, banálisan örökifjú címek… Nincs igény a kortársakra. Talán a gyerekekre sem.

Pedig minden gyerek egy lepecsételt könyv, suhant át rajta. Lepecsételt könyv tele banális titkokkal. Mert hiszen minden jó bestseller visszavezet az örök ifjúságba: Margaret Mitchell Apa mindig velem van, Stephenie Meyer A szeretet kialvó fénye, J. K. Rowlig Senki  más, csak én,  Rosamund Pilcher Szív nélkül szeret.

         Mielőtt elnyomta volna az álom, megfogadta, hogy holnap lemegy abba a pajtafélébe, és beszélni fog a védőnőkkel.

 

        

MADS BRENØE: Abszolút semmi köze a szexhez

      

Nem volt helyes, tudtam én nagyon jól. Mégis mindig úgy van, hogy akadnak dolgok, amikre annyira vágyik az ember, hogy mindegy neki, helyes-e vagy helytelen, megteszi őket.
    Szerintem sokan vannak így ezzel, amikor az autópályán túllépik a sebességhatárokat, vagy amikor azokat bántják meg, akiket szeretnek, vagy csalódást okoznak a szüleiknek, meg ilyesmi. Talán eszükbe jut, hogy nem helyes, amit tesznek, mégsem képesek megálljt parancsolni maguknak. Egész egyszerűen élvezik a dolgot.
    Így volt ez Estherrel is. Esthernek hívták, s bár nekem mindig az volt a véleményem, hogy a neve kissé régies, őróla semmiképp sem lehetett elmondani, hogy régi darab. Huszonkét éves volt, amikor egy moziban megismerkedtünk – az egész előadás alatt csak engem nézett. Talán mert unalmasnak tartotta a filmet – sose mertem megkérdezni tőle, mindenesetre egyfolytában bámult. Én a filmvásznat néztem. Úgy gondoltam, ezt kell tennem, ha már egyszer kifizettem a jegyet, Esther viszont egyre csak bámult engem. És éppen amikor a legizgalmasabb rész következett, kezét az enyémre tette, és azt suttogta, hogy csókoljam meg. Megcsókoltam. Később még egyszer vettem jegyet a filmre. Látni akartam a végét. Jó film volt. Néhány nagyon bátor kémről szólt, akik nagy cégekbe épültek be keleten, de szerepelt benne egy vörös pisztolyos szőkeség is. Majd’ megvesztem azért a vörös pisztolyért. Sose láttam még ilyet.
    De aztán elkezdtünk járogatni, és egész jól ment a dolog. Lassan megismertük egymást, és Esther olyan szép volt, hogy alig bírtam elhinni, hogy kellek neki egyáltalán, de azt mondta, mindennél jobban szeret ezen a világon. Egy kicsit olyan vékony volt a hangja, nagyon tiszta és kedves, egy csöppet remegős, és nekem nagyon tetszett.
    És hát így történt, kedvem szottyant a dologra, pedig nagyon jól tudtam, hogy ilyesmit nem csinál az ember. Hogy mások után leskelődik. Márpedig én ezt csináltam: leskelődtem. Esther egyedül élt egy lakásban bent a városban, és a hálószobája a hátsó kertre nézett. Szinte véletlenül jöttem rá, hogy ha átlopakodok a házak közt a másik oldalra, találok ott egy hátsó lépcsőt, ahová beslisszolhatok. Innen esténként tisztán láthattam Esthert, amint vetkőzik le fürödni, vagy hogy lefeküdjön. Nagyon különleges érzés volt, egyáltalán nem szexuális jellegű. Valamiféle bizsergető érzés volt ez, mint az elektromos feszültség. Egy kicsit olyan, mint amikor gyerekek voltunk, és elcsentük mások játékát.
Aztán összeköltöztünk, és ezzel hihetetlenül jó munkakörülmények teremtődtek a számomra. Esther reggel egy órával az előtt indult munkába, hogy a levélnyíláson bedobták a postát, úgyhogy rengeteg időm volt. Mielőtt hazajött, szép nyugodtan felgőzölhettem a leveleit, elolvashattam őket, aztán ragasztóstifttel újra lezárhattam. Nagyon élveztem. És a fürdőszobaajtó szélénél volt egy kicsi rés, amin épp át lehetett látni. Néha az volt a sejtésem, hogy tudja, hogy nézem, mégis élvezte a helyzetet. Hogy olyan izgató. Mindenesetre mosakodás közben többször láttam maszturbálni, de ennek talán a mi szexuális életünk volt az oka. Sokszor gondoltam erre, bár ami engem illet, belőlem sugárzott az elégedettség. Esther igen szép lány. Akkor is, amikor egészben látja az ember, nem csak a nyíláson keresztül megvillanó szeletét.
    Önmagukban nézve a levelei általában elég unalmasak voltak, és persze akkor sem történik rém sok minden, amikor valaki elmegy fürödni, de azért nem volt rossz. Mint ahogy az se ott esténként a hátsó lépcsőn, még mielőtt összeköltöztünk. Olyan bizsergető érzés futott végig rajtam. Mindig ajánlom is az embereknek, akikkel találkozom, de a véleményük általában az, hogy különösen hangzik, amit mondok. Úgy néznek rám, mintha perverz volnék vagy ilyesmi, még akkor is, amikor közlöm, hogy ennek abszolút semmi köze a szexhez. Nem mintha olyan sokat tudnék erről a dologról, de azért néha olvasok újságot, és hallottam emberekről, akik különös dolgokra vágynak, én pedig semmiképpen se vagyok ilyen. Semmi esetre sem.
    Néha még követtem is Esthert, amikor munkába ment, és egyszer így jöttem rá, hogy szeretője van. Na, ennek megörültem. Mármint hogy, persze, egy kicsit kellemetlen volt, de nagyon is megértettem Esthert. Nyilván, hogy helytelen dolog így hazudni, de nekem is megvolt a magam kis titka, még ha én sose lennék is képes ilyen direkt módon hazudni. De arra gondoltam, hogy ő is érzett olyan bizsergést, márpedig ilyesmitől nem akartam csak úgy megfosztani.
    Nagyon magas fickó volt, nálam mindenesetre magasabb, és elég jóképű. Nem tudom. Én azért jobban szeretem Esthert. Mindenesetre Esther szerint jóképű. Rengeteget olvastam a fickóról. Szinte minden nap voltak új dolgok róla Esther naplójában, új leírások. Esther a kulcsot a fényképalbumba rejtette, egy műanyag tasakba. Sokkalta könnyebb volt rálelni, mint gondoltam. Egy csomó hízelgő dolgot írt róla; hogy milyen fantasztikus szerető, hogy jószerivel pillanatok alatt úgy kinyalja, hogy eljut az orgazmusig, meg ilyesmik. Szerintem hihetetlenül izgalmas volt. Hisz időről időre azon spekulálunk, milyen is az, amikor az embernek szeretője van. Itt aztán erről mindent elolvashattam.
    Mint Esther írta, lassanként egyfajta titkos nyelvet is kifejlesztettek egymás között. Amennyire meg tudtam állapítani, olyasféle csacska mondatokról lehetett szó, amik nem jelentenek semmit, mégis mindent jelenthetnek. Esthernek meg nekem egyáltalán nem volt ilyenünk. Mi csak dánul beszéltünk. Talán ezért alakultak a dolgok úgy, ahogy alakultak. Nem tudom.
    Az idő előrehaladtával kissé túl kíváncsi lettem. Mindenesetre majdnem megvertek. Néha örülök, hogy olyan gyorsan tudok futni. Kedvem támadt egy kicsit többet megtudni erről a Janról, Esther szeretőjéről, úgyhogy egy egész hétvégén a nyomában voltam. Esther úgy tudta, hogy anyámat látogatom meg, pedig már évek óta nem is jártam nála. Hosszú történet. De Janra tényleg megharagudtam, úgy istenigazából dühbe gurultam, komolyan mondom. Mert azon a szombaton, miután búcsúzóul megcsókolta Esthert, már vette is a kabátját, és elment hazulról, hogy valaki mással találkozzon. Elég csinos volt a nő, de a fenébe, így nem lehet bánni másokkal! Úgyhogy odamentem hozzá az előcsarnokban – az egyik igen drága szálloda előcsarnokában, ahol minden bársonyborítású –, és megmondtam neki úgy, ahogy van: szégyellheti magát azért, amit művelt, a mindenségit neki! Mi a fenét képzel, hogy így átveri az én Estheremet, meg különben is, nem tudja, mennyit jelent ő a lánynak?! És ekkor fejbe vágott, úgyhogy most jól jött, hogy ilyen fürgék a lábaim. Elképesztő volt az egész. Nem túl kellemes.
    És néhány nappal később, amikor Esther már elment dolgozni, én meg csak ültem nyugodtan, és olvasgattam a naplóját, megláttam. Legalul, egészen lent, a füzet szélén vörös betűkkel az állt, hogy “most már elég”. Hagyjam abba ezt a kutakodást az életében meg a dolgai között. Elege van már belőle, hogy a nap huszonnégy órájában árgus szemmel figyelem, úgyhogy elhagy. Én persze azt hittem, hogy dolgozni ment, de ott állt, vörösen fehéren, hogy elhagyott.
    Nem volt túl kellemes. Hosszú időbe telt, hogy kiheverjem, meg az is, hogy új lakást találjak, ami azt illeti. És csak fél év múlva sikerült visszatalálnom hozzá. A szemközti lakásba költöztem be, így most nagyon jó. Esther egy csomó új embert ismert meg, és minden percre szükségem van, hogy lépést tudjak tartani mindegyikkel.
    Közben lett egy kedvesem, Beatének hívják, és bár a neve kicsit régiesen hangzik, még csak most töltötte be a tizenkilencet. Hihetetlenül bájos, nagyon kiszámíthatatlanok a cselekedetei, és ezt szeretem.
    De a francba, mennyi dolgom van! Nem akarok lemaradni semmiről.

                                                                                                                SZAPPANOS GÁBOR fordítása

Csikós Attila: A fűtő

 

 

Kérlelhetetlenül és reménytelenül hullott a hó a hegyek között, mintha el is akarná temetni az erdő szélén álló apró házakat. Mindent belepett a hideg, fájdalmas fehérség. Mintha az ég szégyellte volna a falut.

Szégyelli talán, mondta Csőkös Csaba, a kisvasút kazánházának fűtője hazafelé a ropogós fagyban. Nem is mondta, gondolta csak. Nem érzett fájdalmat, de beszélni már nem tudott. Hát csak gondolkodott. Szégyelli, olyan szegény…

Este még kiment a vonathoz, ami nem járt már egy éve. A síneket meghagyták ugyan, de a mozdonyt csak akkor fűtötték fel, ha turistacsoport érkezett. Ritkán vetődött erre idegen. Csőkös Csabát különös vonzalom fűzte ehhez az öreg masinához. Ugyan csak a vasút melléképületének kazánjában dolgozott, mégis mindig úgy képzelte, hogy a mozdony bendőjében rakja a tüzet. Lapátolja a szenet, aztán kiereszti a gőzt, a szomszéd faluig elhallatszik a vonatfütty, s már indul is, lassan, komótosan pöfékelve a fenyők között… A vezetőfülkét bearanyozza a lángolás, meleg is van a tűztől, jól esik a menetszél még késő ősszel is. Csak nézte a tüzet a kazánházban mindig, és így álmodozott. Ma már az a kazánház se üzemel. Nincs vonat, nincs masiniszta, bezárt a resti is meg a fölötte lévő panzió. Csőkös Csabának már semmi dolga nincs ahelyt, mégis mindig visszajár. Megáll a vonatfordító előtt, és gondolkodik. Azon az estén is elmélkedni ment oda, kigondolni valami jót. Ami megfordítja legalább az ő sorsát, meg az asszonyét, aki rendes is, jó lelkű és dolgos, de a semmiből ő se tud így élni tovább. Ahogy ott állt a hóesésben, hátát a mozdony vasának döntve, mintha el akarná tolni azt a tonnányi kivégzett vasat, eszébe is jutott valami jó. Hogy nem jutott eszébe előbb? Hiszen itt a megoldás karnyújtásnyira. A melléképület, a kazán és a resti mögött volt a gáztározó, ami ellátta a falut. Még a szocializmus alatt építették, amikor az elvtársak vadászni jártak ide, azóta működik, havonta feltöltik rendszeresen. Csupán egy kis gázt kéne leszívnia, annyit éppen, hogy észre ne vegyék, s akkor legalább a kosztpénz kikerekedik. Csak a szerszámokért ment haza, s már fordult is vissza, a gyerekeknek se adott csókot a homlokukra, amit pedig sosem mulasztott el lefekvés előtt. Azt mondta, havat kell a szállodánál lapátolnia… Az asszony úgyse tudja, hogy a szálloda télen zárva van, mert ebben a hóban az se jön fel a hegyekbe, akinek dolga volna itt. A műszerekhez meg a lefejtéshez értett, segített többször is gázosoknak. Nyugodtan, hozzáértően látott neki. Az arcán megelégedett mosoly játszott, olyan furcsa, vidám derengés, mint az első tavaszi napsütés. Tudta, hogy jó lesz ez így, eszébe sem jutott, hogy lopni bűn. Az asszony jutott eszébe, meg a gyerekei, meg, hogy jóra fordulnak lassan a dolgai majd. A vonat is elindul talán, ha itt a tavasz, ha megjönnek a városiak, és lesz megint pénz a szénre elég. Talán a resti és a panzió is kinyit, s lesz munkája megint. Befűt, s majd azt képzeli újra, hogy a vonat kazánjánál áll, a lángok perzselve nyaldossák az öreg vas hasát, pirosas sárga fénnyel töltik meg a fülkét, a lelkét s talán az egész világot is. Úgy ropognak odabent a széndarabok, hogy szinte hallja most is, érzi a forróságot az arcán, vakítanak a lángok, s a nyomásmérőn látja, hogy mindjárt indulhatnak a fák között a kilátó felé. Mondja is Csőkös Csaba, hogy indulás, hallja a füttyöt is, de éles, hideg hang az, furcsállja is, hogy nem olyan, amilyet a vonatnál megszokott. Aztán csak egy dörrenést hall, a lángok az arcába csapnak, végignyargalnak a karjain. Túlfűtöttem a mozdonyt, gondolja magában, és véres ujjaival megtépázott arcába kap. Már a nyomait is elfedte a hó, mire magához tér a tározó mellett. A falu messze, nem hallhatták a robbanást, vagy ha hallották is, hát nem nagyon törődtek vele. Egyedül van. Fekszik a betonon. Nézi a lángokat. Lassan felfogja, mi történhetett. Fájdalmat nem érez. Kitapogatja arcán a sebeket, füle csonkját, szája tépett széleit. Nem érti, miért nem fáj egy kicsit se neki. Nézi vért. Nézi a nyomokat. Nem tudja, mit rontott el, de tudja, hogy vétkezett. Mentőt se hív, csak ül magában, miután feltápászkodott valahogyan, hátát a kőnek veti, mintha attól félne, rászakad. A szemében valami hatalmas bánat gomolyog, valami hideg és fagyos rettenet, ami ellep mindent, minden szépet, ami volt, mint odakinn házakat a hó.

Mindjárt otthon vagyok, gondolta, mert beszélni nem tudott, ahogy a ház felé vonszolta magát. Mindjárt otthon… Úgy feküdt le, véresen. Bebújt a paplan alá, mintha el akarna tűnni, belesüppedni a halálba végleg; a nem létbe temetkezve tudta elviselni csak ezt a kínt. A lelke sajgott, ahogy még alvó asszonyára nézett utoljára, mielőtt elájult a dunyha alatt.

Úgy szégyellte magát, ahogy az Ég azt a kis eldugott, eltemetett falut.