Claude
Ritkán, egy-egy fűcsomó fölött léptek át. Fűcsomók barátságos aknamezeje fölött. A kisfiú lenézett a fűcsomókra. A fűcsomók visszanéztek rá.
Megálltak ott, ahol a fűcsomók rétté vegyültek. Nejlonzöld, hosszú szárú hajtások között egy cseresznyefa állt szentélyként. Éledező szellő karcolta törzsét.
Ott álltak és Renée nem volt ott.
Pedig igazán lett volna ideje. Megnyújtották az utat, nem a szokott ösvényen vágtak át az erdőn, nem az ismert törzs alatt kúsztak át, és nem a patak kedvelt, keskeny csípője fölé állított pallón sétáltak keresztül. Igazán hagytak neki időt.
De Renée nem volt ott.
Apára nézett, azzal a kérlelhetetlen tűnődéssel, amivel mindig sikeresen kijátszotta magát a szigorú szemöldökökből.
A szemöldökök Apán.
Mozdulatlan kapaszkodó ágak voltak.
Ugyanabban a pillanatban a cseresznyefa virágaiban elpattant a tapintat, ami a szél ellenében még tartotta őket, és egymás után lendültek a légbe. Az ágak is meghajoltak, mélyen, a kisfiú felé nyúlva, groteszk ölelés-próbálkozásként.
Apa szemöldöke mozdulatlanul várt.
A kisfiú szemébe a valódi kétségek erei kúsztak. Seholkék írisze felé mályvaszín szirmokként nyújtóztak. Különben Apa mögé nézett valahova, ahova nem láthatott, egy világszeletbe, amit Apa gondossága, jó szándéka kitakart. Egy pillanatra szerette volna úgy megítélni, hogy Apa az ebéd miatt olyan, amilyen. Komor. Hogy a disznóhús miatt van az egész. Hogy nem bírja a gyomra.
Milyen jó volna, kapaszkodni ebbe a képzetbe.
Tétova mosoly játszott át ess betűként apró, lila szájacskáján.
Most újra Apát nézte. Azon semmi komorság nem volt már. Gyengédség se. Bűntudat volt? Restnek érezte magát, mert valójában koloncként fogta fel, hogy szavakba öntse a fiú előtt? A fiúnak? Hogy ehhez az apró, lila szájacskához tartozó lénnyel megértesse?
Talán végezni akar vele. Vele is. Ezzel a kis, szőke kobakú ártatlansággal. Megöli őt is, akár a disznót tegnap. Megszúrni, átvágni a torkát. A szőkeség toroknyögései kikúsznának a rétre és a cseresznyevirágokkal kergetőznének. Vagy bújócskát játszanának velük? Elbújni a magas, mentazöld fűszálak között, ott elalélni.
Az Apa közönybe vegyülő hókahaja copfban végződött, és nem árult el válaszokat.
A kisfiú szeretett harmadik személyben gondolni magára, és hullámvasútra ültetni gondolatait, de ezt nem árulta el senkinek. Mint ahogy azt sem, hová tart a sínpár, amin a gondolatok siklanak. Gyakran játszotta ezt. Aztán hamar szégyenérzet telepedett szeplős vállaira, és nem tudta mit kezdjen magával. Csak nézte Apát vagy Renéet, és nem látott ki önmagából.
Hiába a seholkék szemek.
De akármeddig játszott is gondolataival, Renée most nem érkezett meg. Nem volt a beígért helyen. Apa ígérte. Ő tette különlegessé rétet, szentéllyé a cseresznyefát.
Apa kapaszkodó szemöldökei. Nem tép le róluk semmit a szél.
Miért ez a másik ösvény? Időhúzás, egyértelmű. Csak ő gondolta, azzal a hülye fejével, hogy adni szokás így az időből. Renéet zöld selyemruhában képzelte el, ahogy kinő a fűszálak közül. Vagy a cseresznyefa tövéből bújik elő. Megragadja ezeket a szőkébe bújtatott gondolatokat, és magára tekeri, szoros fűzőként, derekára, aztán Apa szemöldöke felenged, elhullat néhány konok virágcsemetét, és beszédesebbé válik. Ha legalább megmozdulna. Bármije. Akármelyik porcikája. Ütne, kiáltana, öklében az ujjak tenyerét sebzően feszülnének, fejét fordítaná akármelyik irányba.
Lépne egyet.
Elfutna.
Rászólna, hogy ne bámuljon ilyen bambán.
Lábfejével körbejátszana egy fűcsomót, ami még nem vegyül úgy a rétbe.
Apa szikárságában volt valami megfogható. A mozdulatlanságában valami ősi. Természetének magva. Rossz volt nézni, fájt, de a kisfiú nem tehetett ellene. Vonzotta figyelmét, mint egy macska játéka az egértetemmel. Nézni akarta ezt a ritkán és mozdulatlanul kibontakozó ősingert, ami talán valamikor Apa minden szövetét alkotni fogja. Olyan kevésszer csodálhatta meg ezt a nomád kőarcot pusztulásában. Nem akarta megfogni a kezét, segíteni, vagy ha akarta is, lehetetlen volt bármit is tenni. Önmagán kívül figyelte a nyomorúságot, ami önmagát is környékezte, mégsem tudta magáévá tenni. Nem foglalkozott vele.
– Apa.
Úgy bukott elő ez a szó, mintha valaki a távoli hegyekből kiáltaná. A hegyorom hidegségét hozta, idegen volt és tépázott. Nem akart ő semmit. Renée-t akarja itt, előkerülni. Mondja meg ez az ember, hogy megölte-e őt is. Megöli-e őt is. Milyen hideg és távoli Apa most, mint ez a hang, ez a hegyoromról előtörő, mégis saját szó. Kiáltás, ima és kérlelés volt.
Ahol álltak, most megrepedt egy földdarab, mintha korábban ástak volna ott, majd ledöngölve várt a föld a szélre, ami kiszárítja, hogy repedhessen. A hasadás úgy tűnt, mélyről indult, és elnyeli a kisfiú zokogását. Mikor kezdett zokogni?
Néhány könnycsepp valóban elrugaszkodott a piruló, puha arcélekről. A távoli hegyorom visszhangzott valami visongó, bőgő gyermekhangot, de a kisfiú nem ismert magára a zajban. Újra a cseresznyefát nézte.
Renée nem bújt elő.
A fűszálak közül se nőtt ki.
Apa sírt.
Apa mozdulatlan szemöldök. Az egész lény egy kőszobor. Erős állkapcsa úgy tartotta össze fogsorát, hogy a legkisebb csikorgásra felrepedjen a zománc. Semmi nem mozdult, legfeljebb Apa bal szájszéle, ami a szimmetria halálának adózandó nyílt ki görbén. Egy ovális menekülőút a szájszagnak és a hangoknak, pont mint aludtában, és a gyermeki nyöszörgés, jajkiáltás, ziháló, fojtott riogások mind ebből az ovális útból törtek elő. Az övé volt az a puha arcél.
A kisfiú tudta ezt, és a cseresznyefát nézte. Remélte hipnotikusan hathat rá, és remélte, a hipnózis része mindaz, ami most történik vele. Érezte a tegnapi vérszagot apa kezén, a kés fanyelét is ott érezte mellette, gyanta, enyhe földszag, de talán mind a hipnotikus erejű cseresznyefa hibája. Szőkeségét megzavarta, majd visszarendezte a tapintatlan szél, újra, meg újra.
Akármennyit is gondolkodom rajta, nem értem. Persze még kisfiú volt.
Visszanézett, háta mögé, aztán előre, mint aki dongó röptétől riad meg, aztán Apán állapodott meg. Vége volt a hipnózisnak. Elült a szél is. Apa szobor-arcán nyoma volt még az illúzió könyörtelen textilének, de ugyanolyan volt, mint először. Aztán szemei elkerekedtek, akár a billiárdgolyók, és a kisfiúra visszanézett.
Ágtörés csendjében.
A cseresznyevirágok hideg szeplők a hegygerincen.
A csend végighasadt a földdel, megkerülte kettősüket, majd letelepedett Apa vállán. Ágaskodva játszott rövidre vágott szakállával.
– Apa.
Az ő szája az. Ez a hülye szőkeség erősködik. Hát nem látja, milyen gyönge is ő?
De gyöngeségükben csak ő nem szánta önmagát.
– Add ide a kezed, gyerek.
Apa
– Nem… nem, nem, nem.
Dereng már? Dereng már?
Odakinn az alkony lepusztítja a frissen hajtott kakukkfüvet. Rég megzabálta a búzatáblát, felfalta a zsenge füvek harmatát és mindent ágat letör hája. Elefánt-fenék nyomot hagyva a földön fetrengő korong. Dereng már, dereng?
Nem, nem. Alkonyba vált az ég alja, mire rájössz.
És nézd, hova helyezted a munkát? Hol a munka? A gyerekkel seggel a hokedlin, a sátor kapujában. A gyerek szánalmas arcának dől a munka, és nem mozdul el. Az is csak nézi ezt a felzabáló napkeltét. Őt zabálja. Erőtlen, kékes bőrét.
A jurta ajtaja kitárult, és a férfi a gyermek naptól csonkított sziluettjét vette ki az alacsony nyílásban. Úgy, tétlenül állt ott, belépni sem akar, kinn maradni sem kényszerülne.
A férfi szemüveget viselt, csontkeretes szemüveget, mert nem látott már erősen közelre. A munkához volt szükség rá. A munkadarabok és lécek katonásan sorakoztak a fiú alakjáig, az ajtó mellett. A férfi kiegyenesedett és kicsit közelebb lépett az ajtóhoz, csak annyira, hogy feje már súrolta a jurta anyagát.
A fiú szemét kereste. Vakította a fény. Májszínű árnyat látott.
– Menj, hozz némi tűzrevalót.
– Azt nem hoz majd Renée? – a fiú hangja éles volt, karcolta az apai büszkeséget. Az apai büszkeség háttal állt már, mikor válaszra méltatta. Olyan közönyösen szólalt meg, mintha egy fűnyíró használati utasításából idézne:
– Azt mondtam, hozz fát a tűzre, ne pedig tégy. És ne nevezd többé Renéenek előttem. Anyának hívd. – Az atyai szigor nyelt egyet. – Most menj.
Nem figyelte a zajokat, hogy a fiú valóban eltűnt-e az ajtóból, vagy, hogy bezárta-e azt. Süket volt és vak. Lecsúsztatta szemüvegét orra hegyéig, és két mutatóujjával dörzsölte meg szemeit, miközben visszaereszkedett a bakra.
Rengeteg ideje lesz még átgondolni, mit tegyen, de ezt egy olyan hang mondta a fejében, ami évente egyszer látta el tanáccsal.
Fakó haja kibomlott egyperces kontyából, mire minden bizonnyal sokkal ügyetlenebben fogta fel, mint előtte.
Ránézett a munkadarabra. Forgáccsal hintett, hatoldalú asztalláb várakozott, oroszlánlábbá átlényegüljön. Több érzelemmel tekintett általában egy ilyen fadarabra, mint a fiúra. Most kibújt vörös-barna kockás ingéből, szögre akasztotta és dühös munkához látott.
Be-bekacagott valami illat néha a mezőről, a közeli teheneké, vagy a tóparton tanyázó turisták grillsütésének fűszeres, barna illata, esetleg a levenduláé, ami itt mindenütt megjelent, hogy megtévessze az illatokat kutatóit. Az illatok kutatói gyerekek voltak néha, máskor meg öregemberek. Rókák néha, megint máskor fácánok, vagy halak. Az egész erdő sípoló hangon fuldokló, mély zavarban élt.
Az asztalláb fűrészport szikrázott, forgácsos szélvihart kavart a jurtában, ami minden tárgyat megérintett, egészen a már kész munkákig, az ajtóig, a bekacagó illatok tövéig. Hányta a port, megsemmisülően, pillanatok voltak hátra asztalláb mivoltából. Ha a munkadarab a férfi bánata lehetett volna, az a vér, ami még körmei alján ült, vagy az a forgó asszonykép keretezése lehetett volna, ami most belül pusztítja, alighanem percek alatt forgáccsá pusztul, és a férfi nyugodtan hátradőlve merenghetett volna a bak despotikus, világfordító erején.
De leginkább eltervezhette volna az eljövendő, szép napokat.
– Nem, nem, nem…!
Kiáltozott benne az a fekete patás, kiáltozott haragosan. A munkadarab felsercent, majd kettétört. Nem volt mit tenni. Kicsavarta a bak fogságából, majd elhajította a sátor oldalába, oda, ahova a legkevesebb tűzrevalót hagyni szokta.
Magára csavarta az inget, és zsebébe mélyesztette a legkiábrándultabb hiteket, némi haraggal, és öncélú gondolatok vágtattak ki utána az ajtón. A kisfiú éppen egy kisebb farakást egyengetett a tűzifát védő lécek börtönébe, mikor őt észrevétlen lobogott el mellette a férfi. Valami hasonló, köd-lécekkel keretezett börtönbe lökve őt is.
A tó, napsugarakkal korbácsolt, rókaszín vizéhez ért.
Nádassal keretezett, látszólagos eseménytelenségbe ért.
Nem forgott a Föld. A korareggel levegője pajkos, de még bágyatag, gyermekként ült a hintán, nem lendítve azt, alig észrevehetően súrolva egy-két fűszálat. Előre-hátra, hátra-előre.
Elgondolkodva meredt a vízre. A korbácsolt vízre.
Ki korbácsolja, mégis?
A víztükör gondolatai felszínébe öltözött. Ő maga volt a bágyadt kisgyerek. Apa volt, de bágyadt kisgyermekként, céltalanul, bal kezét puhán lógatva oldalán, jobbal a megtört láncokat szorongatva, körülfonva azokat, erősen, megfeszült inakkal.
Ki korbácsol?
Töprengve, tehetetlenül kémlelte a vízfelszínt, mint hangyaboly ténykedését fürkésző kisfiúk. Hullámok bukkantak fel, és buktak le képzeletében. Törések jelentek meg a vörös víztükrön, pontszerű törések, fodrok, körök, karikák. Távoli becsapódások, sűrűsödve majd ritkulva újra, aztán egészen egymásnak dőlve. A víz felszínét vadul fodrozta az Isten. A fodrok megjelentek, táncoltak, összeértek, társastánc, keringő, tangó, swing, salsa, quick-step, jive, egymást érintő, különböző táncok. Ritmustalan csendben zuhantak a cseppek. Némelyik a férfit érte. Némelyik az arcát nyalta.
Senki szolgáján elkeveredve a kiszolgáltatottsággal, vagy bármivel.
Nem tudta, milyen hatással is van rá ez a kép. Érezte, hogy máshogy képzelte. Emlékezett Renée testére, és Renée teste a tó tükre volt emlékezetében. Szeplői a fodrozódások.
Az eső már egészen átáztatta ingjét, mikor felocsúdott. Nem emlékezett, mikor került rá az ing vagy, hogy ki adta rá. Renée kezeire emlékezett. Pillantása felemelkedett a vízfelszínről, a tó túlsó, termékeny, de idegen partjára.
A parton egy nő állt, forgó keret nélkül, és olyan alakja volt, amire könnyű szeplőket helyezni.
Aztán eltűnt. Eltűnt a part feleslegességével.
A fiúra gondolsz.
Hová ment aztán reggel. Bezárva a lécek közé. Nem maradhatott.
Nagyon hasonlítanak. Ő meg Renée.
Talán a viharban kitépett fához ment játszani. Rég jár már oda. Beszél. Beszél Claude-ról.
Nem tudom, milyen formájú lehet Claude. Talán egy levelibéka. Beszél a levelibékához. Az válaszol. Claude a neve.
Az is lehet, hogy egy madarat nevezett annak. De az is válaszol. Claude a neve.
Akár a fát is elnevezhette így.
Beszél hozzá, az válaszol.
Az is lehet, hogy Claude nem létezik. Kevésbé létezik, mint a békák, a varjak vagy a tölgyek, de mégsem célja tisztának maradni. Beszél hozzá. Claude felesel. Claude-nak olyan hangja van, mint egy motornak, ha szívatsz. Nem is számít. Beszélnél hozzá, kiforgatná a szavaid.
Rég elmenekült a kisfiúból minden szó. Amik még megmaradtak, azok a perceket várják, hogy Claude-nak előbújhassanak.
A fiúra gondolsz.
Claude fogja felnevelni a fiad.
Renée
Cigarettacsikkek között matatott, feltehetőleg egy újabbat nyomott el, nem látszott ki közülük más – a csikkek közül -, mint a mutató és hüvelykujja csőrszerű kapaszkodása. Ahogy a madarak túrják a földet. Füst nem szállt fel.
– Haza kéne indulnom már – mondta Renée. Alkaarcára lágyan terült néhány kopott, rókaszínű hajszál, ami a befőttes gumi bilincséből kibújtatta magát. Ezek a szálak most az indulók bizonyosságát kölcsönözték arcának.
Ezek a szálak őszintén bólintottak, sosem tettek mást.
– Várj még – felelte a hang. Az asztal túloldaláról szólt. Szemközt Renée-nek. Az asztal az Öreg Májushoz intézett kocsmában állt, akár csak a szék, amin Renée helyet foglal. Renée nem tudta, ki lehet az az Öreg Május, sosem érdekelte. Lehetett volna ez a férfi is. De ez a férfi, akinek a hangjával gyújthatóak a sós vízben ázott kanócok, mégsem lehetett az. Ezt a férfit Renée túl régóta ismerte.
– Tudod, néha mind úgy érezzük, elmenekülni jobb lenne. Könnyebb, annyi bizonyos – Renée egész szónoklattal készült, amit a jólfésült cigányhoz intézhet. Jólfésült cigány ült vele szemben. Néhány éve kiszakadt az emigránsok predesztinációjából. Néhány könnyelműen felvázolt, de egyenes vonal szegélyezte az egész embert. Renée hozzá intézte szavait, akkor már csak ritkán, ha Apával nem tudott beszélni valamiről. Az elfojtásokat nagy üvegedényben hordozta, szíve fölött, és ha úgy tűnt, szétpréselik az izmot, elhozta, cseresznyézgetni, cigarettázni, eltűntetni. De már egyre ritkábban fordult ez elő. El akarta mondani, hogy erősebb ő, mint amilyennek Apa, vagy a kisfiú érezheti. Hogy nem az az archetípus ő, aki elhagyja a másikat. Persze eljátszani a gondolattal, az más. Nem célja a tisztaság, Renéenek nem célja, gondolatai pedig nem jutnak át azon a finom szűrőn, amin túl valamiképp testet ölthetnének. Túl finom az a szűrő, a mocsok meg súlyos. Ebben nagyon hasonlít Claude-ra. El akarja mondani, hogy nem akarja, hogy Claude nevelje fel a fiút. Az öccsét. A fiát. Ki tudja már. Eljátszani a gondolattal, az más. Variálni a múltat, összezavarva a jelent, az megint más.
Renée előredőlt, a kurta asztal fölött orrával áttörve a férfi költniszag-páncélját. Mélyen befúrta magát a férfi arcába, ahogy nem mondta:
– Tudod, hogy többé nem kell találkozzunk. Elrendeztél mindent. Talán az vagyok, aki sosem találhatja magát biztonságos talajon. Mert úgy karóztam körbe az életemet, hogy nem a saját kényem-kedvem szerint tettem. Kétszer is. De elmenekülni, amikor ki is önthetem néha ezt az üvegedényt, minek. Vár rám egy fiú, aki azt hiszi az öcsém, én azt hiszem, a fiam, itt mondja nekem a rezes hülyeségét a férfi – igen, ez te vagy -, aki azt gondolja, talán a fiú apja, aki azt hiszi azzal, hogy másokat eltiporva vált jobbá az övéinél, jogot formálhat, hogy a talánokra és arroganciára építse az én új, harmadik életemet. Nagyon fáj, hogy ilyen gyengének nézel, azok után, hogy a családod köré épített előítéleteket ledöntötted. Hogy a szemembe nézve még mindig a női gyengeséget látod. Mert nem a szemembe nézel, hanem a saját korlátozottságod prizmájába. De én a szemedbe nézve pontosan látom azt az elszállt, pökhendi alakot, akivé tornáztad magad, és aki nem lát a fanatizmusától semmit, csak csupasz öncéljait.
A férfi nevét sosem tudtam meg. A kölnije bizonyosan drága volt, rajtamaradt Renée-n, amíg hazaérve, fáradtságos munkával le nem súrolta magáról a tó vizében. Különös volt, ahogy ott felfogta a tó tükrét alakjában, ahogy a tó, amit az ő metaforájaként vájtam a mező végébe, egyszerre elvesztette jelentését, felcsúszott inas karjain és arcán csillogott.
Renée orra a férfi homlokát pöckölte. A férfi képtelen volt mozdulni, névtelenül pihentette szomorú kutyaszemét a kapucsínója mellé helyezett kanálba fordított világ gömbjén. Karcolták Renée kimondatlan gondolatai. Karcolták felszínét, és ő nem engedett magához semmit belőlük. Büszkesége a szívatás utáni motor dübörgése volt.
Csendben mindennél hangosabb.
Renée mégis egyre erősebb lett hallgatásában.
A férfi szeme földszínű volt. Eltemetéshez való földszín. Az nőé hamuszürke. Parázs izzott benne.
Csökönyös, rózsaszín foltokban vált el a férfi arcáról a bánat, amint belépett az ivó tölgyajtaján. Ez a másik férfi volt, az előző, az, amelyik asztalosmunkákat végzett a jurta takarásában, az, aki szabad életét élte egy jurta takarásában, az aki az volt, aki lenni akart, és attól rettegett, hogy megfosztotta Renée-t életétől. Hiszen kiragadta valahonnan, maga sem tudta milyen pókhálóból. Sosem kérdezte. Rettegett korábban, azért. Régmúlt rettegés, otthagyta a tó partján.
Hókahaja most is abban a gyenge, sóhaj-oldható kontyban csámborogta ujjnyi keringőjét a fejtetőn, amit még órákkal korábban kötött.
Erős pofacsontját a kocsmafüstbe szétkenve tolta maga előtt, olyan hosszú pislogásokkal, hogy az a köznapi pislogás reciprokjának nevezhető. Szemei tehát csak fél-fél pillanatokra nyíltak meg, keskeny ívben, akár a föld, amit otthagyott, a fiúval, akinek azelőtt a kezét ragadta meg. Egyenesen a pulthoz nyargalt. Azt kérte, amit azok isznak, akik sosem járnak ivóba, és úgy vélik, nincs-bánatukra valami ilyet szokás frázisba csomagolni, lecsúsztatni a száraz torkon. Tehát már csak illemből is, de a pohár fenekére nézők italát itta.
Fogcsikorgatva nézett körbe, enyhén elnyújtva pislantás-közeit. A füstben kalapok vándoroltak fejtetőkön, csuklottak hátra, és tűntettek el maguk alatt olajosan csillogó nedveket. Nem látta az arcukat, nem látta a füsttől, és a dioptriák hiánya is nehezítette feladatában. Mint azután oly sokáig.
Ugyanebben a pillanatban Claude alighanem előre megfontolt szándékkal, véletlenül rálépett a szemüvegre. Csillagopál gömböket hányt szerte a csontkeret bakancsa undok barnasága alól. Ennek az opálos előtérnek lett csodás, alkonytól csipkézett háttere az ajtó mélyedésébe belépő Renée. Claude-ra nézett. Olyan alakja volt, akár a kisfiúnak.
Renée nejlonzöld selyemruhát viselt, és mint aki fűcsomó hajtásaként nő ki ajtó fakeretéből, harmatként rajta az a néhány vörös folt, ami még színezetett adott ajkának. Vér és bor nevezi egymás színeit ezeken a foltokon, és elegyülnek. Eliramlott minden sejtése és fénye, de abban pillanatban nem volt kérdés, hogy a fiát nézi, vagy az öccsét.
Abban a pillanatban Apa megtörölte szájszélén annak kicsapódását, amit nincs-bánatra szokás lecsúsztatni a száraz torkon. Elszomorította a gondolat, hogy ez a vasas íz ismerős mindnyájunknak, mindegy hány szentélyt állítunk a tőle való rettegésnek.
A szelíd szélben a cseresznyevirágok Claude halványuló emlékével kergetőztek.
