Szűk, puha térben fekszem. Olyan, mintha lebegnék. Csak a gyomromat tekeri szorongó félelem. Hallom a hangokat körülöttem, foszlányok kavarognak értelmetlenül. Sötét van.

Kinyitom a szemem. Egy tér közepén állok. Őszi szagot hoz a szél, ami bele-belekap a zakómba. Emberek sietnek körülöttem, leszegett fejjel, mosolyogva vagy gondterhelten. Egykedvűen. A teret hatalmas, fehér épületek szegélyezik, de elég nagy ahhoz, hogy átfújja a haldokló levelek illata. Ismeretlen városkép nehezül rám. A házak oromfalai robosztusak, teljes súlyukkal elzárják a horizontot. Csak a tér négy sarkán lévő sikátorok vezetnek valahová. Kis résekként duzzasztják fel az igyekvő embereket. Mintha mindenki csak kifelé menne, mégis újabb és újabb arcok tűnnek fel. Belül üresség feszít. A bennem uralkodó szorongás erősödik. Elindulok.

         Meggondolom magam. Nem tudom, melyik sarkot válasszam. Megfordulok, és az átellenes irányba megyek. Nem. Az sem lesz jó. Forgatom a fejem, nézem, melyik lehet az én kijáratom. Az épületeken vakító fehéren verődik vissza a gyenge őszi napsütés. A színek élesek a felhőfoszlányos, párás, hűvös levegőben. Oda-vissza járkálok, egyre gyorsabban és kétségbeesettebben. Ki akarok jutni innen. Egyre többen szorulnak a sikátorok torkába. Odaszaladok az egyik csoporthoz. Várok. Tülekedni kezdek, előrébb, de nem engednek. Súrolnak a ballonkabátujjak. Hátrébb szorítanak a táskák és esernyők állják el az utat. Kiverekszem magam a tömegből, másikhoz szaladok.

         A bennem lévő ürességet szinte teljesen kitölti a fojtogató szorongás. Kezemmel próbálok áttörni a hátak és vállak között. Hiába. Üvölteni kezdek. Rekedten, teli torokból. Üvöltök, az erek kidagadnak a nyakamon. A szemem összeszorul, arcom torz, lilul. Üvöltök, a hangom elcsuklik. De a tömeg marad. Rólam tudomást sem véve folyik ki a sikátorba a sűrű ember-massza. Megmarkolom a mellettem álló ballonkabátos férfi karját. Belekapaszkodom, hátha magával húz. A térdem gyengül. A férfit nem érdekli, hogy piócaként csimpaszkodom rajta. De így ő sem tud tovább menni. Mintha én lennék a mágnes, ami a térhez tapad. És nem engedem. Miért nem húz? Miért nem próbál lerázni? Hát nem érti, hogy így ő is marad?

         Megrángatom a karját, hogy kirázzam közönyéből. Térden rúgom, de nem merem elengedni. Sóhajt, felém fordul megadóan. Csak át kell lépned a küszöböt – mondja. De hát azt próbálom! Mégis akkor hogyan? – kérdezem, de visszafordul, és vár. Várja, hogy elengedjem. Érzem, ahogy a szorításban elpattan egy körmöm, ami már a húsába vájt. A karom remeg. Rettegek. Szorítom. Szédülök. Esernyő csattan a tarkómon és minden elsötétül.

         Egy padon ülök. Barnára festett vékony deszkái nyomják a hátamat. A szélén szögek állnak ki a lécekből. A rozsdaszín festéket kikezdte az idő. Betöredezett, felhullámzott, és ha körmömmel megnyomom a szélét, elpattan messzire, mint a kukoricaszem forró olajból. Mintha ez is menekülne az érintés elől.

         A park homogén, zöld pázsitját lehullott levelek és gesztenyék mocskolják be színekkel. A föld tompán dobban a lehulló gesztenyéktől, a leveleket a szél zörgeti. Hallom, ahogy csúsznak végig előttem a betonon, súrlódnak, darabolódnak. Egyedül vagyok. Azaz mégsem. Egy öreg pár sétál át messze, bottal, hajlott háttal. Vajszínű gyapjúpulóverben és kötött sálban. Lassan lépkednek a puha füvön. Nem beszélnek. Nyugodtak.

         Előttem az aszfalton néhány levél és ág árnyéka himbálózik. Monoton siklanak ide-oda. Én csak ülök, nem bírok felállni. Nem is tudom, hogy akarok-e. Mintha nem is ott lennék. Pedig biztosan a padon ülök, mert a lécek nyomják a csigolyáimat. Piszkálom a száraz festékpikkelyeket. Az egyik a körmöm alá csúszik. A hirtelen, éles fájdalom végigszalad a testemen a lábujjaimig. Elrántom a kezem, de már késő, a körmöm alatt megjelenik egy piros pötty. Közel emelem az ujjam, hogy jobban lássam, ahogy a piros lassan vörösé válik, ahogyan nő a vércsepp. Dagad, aztán óvatosan elindul lefelé az ujjamon. A számba veszem, rozsdás, édes, émelyítő íze van.

         Egy fekete korcs szalad el előttem az úton, mögötte egy kislány rohan trappolva. Rózsaszín, meleg kabátban, kék szoknyában. Kötött fehér sapkája alól hosszú szőke tincseket fúj elő a szél. Utoléri a kutyát és megmarkolja a szőrénél, kézfeje szinte eltűnik a koszos bundában. Másik kezében egy vörös szegfű. A szár nélküli fejet próbálja a kutya nyakörve alá tuszkolni, de nem fér be és a korcs nyüszít, ahogy fojtja a szíj. A virág összenyomódik, a szirmok megtépődnek. Olyan, mint egy megrágott vörös papírgalacsin.

         Fel akarok állni, hogy kivegyem a kislány kezéből a szétroncsolt szegfűfejet. A kutya nyüszítése mintha a saját torkomból jönne elő. Mégis ülve maradok. Tehetetlenül. Körbenézek, itt vannak-e a szülei, de senki nincs rajtunk kívül az árnyas napsütésben. Kinyitom a számat, rászólnék, de néma maradok. Csak a kutya nyüszítése rezeg a hangszálaim között. Nem bírom tovább nézni.

Kezem az arcomat takarja, a homlokomat a két fal találkozásához nyomom. A sarokban állok, félek megfordulni. A szagok idegenek, a padló deszkái érdesen melengetik a talpamat.

A szobában sötét van, zöldes fény dereng. Végigsimítom a falat, érzem a tapéta foszlott, szakadt széleit. A sarok enyhe penész és száraz fa szaga kúszik az orromba. Lassan átfordulok a vállamon, tenyerem az arcomon, hátam a falhoz simul. Az ujjaim közti résen beszűrődik a zöldes homály. Lassan szétnyílik a kezem. Egy üres szoba körvonalazódik. Az ablakok szőrös deszkákkal beszögelve. Középen egy háromlábú állvány, azon egy tévé villódzik némán. Képernyője ontja a zöld fényt. Farkasszemet néz egy ócska fotellel. A berepedt, kopott bőr régen bordó lehetett. Magas támlája feneketlen semmit árnyékol maga mögé a padlóra.

Vonz a fény, húz a fotel felé. Szétfolyik a karomon és lábamon, zöldre festi előttem az utat. Kinyújtom a kezem, elérem a támlát. A kiszáradt, érdes, foszló bőrt helyenként még selymes puha foltok tagolják. Még közelebb lépek, leülök, és lassan hátradőlök. A tenyerem végigsimít a karfán. Velem szemben a tévé babonázó fényei, zöld kígyók tekergőznek benne, talán több százan is. A testek rángatóznak, egymásba gabalyodnak, harapnak. Fogak villannak fel, méreg fröccsen ki a belőlük. Füstszag. Halk ropogás. A deszkák réseiből felszálló füstöt a tévé fénye színezi, mintha csak a Sztüx méregzöld gőze törne át a padlón.

 Alattam egy göröngy megmozdul. Először megijedek, aztán lassan benyúlok a combom alá, ujjaim matatnak. Valami hűvös, sima dologra találok. Hosszúkás, puha, hengeres. Megmarkolom és kiszedem onnan. Egy kígyót húztam elő és most ott tekereg a kezemben. Gombostűnyi szemében villog a tévé fénye. Fejével felém fordul és kiölti villás nyelvét. Ahogy nézem, tapintom csúszós száraz bőrét, érzem, megnyugszom. A fotel mélyére süppedek. Lágyan simogatom a kígyót, de az mind jobban tekereg, húz a tévé felé. Mintha fejest akarna ugrani a többi közé. Minél jobban menne, tekereg, annál jobban tartom vissza. Az enyém lett, ne legyen másé. Közben a füst egyre sűrűbben száll fel.

Nem engedhetem el a kígyót. Velem kell maradnia. Addig nem lehet bajom. De csak vele, vele lehetek nyugodt. Menni akar, nem engedem. Az enyém. Belélegzem a bódító füstöt. A tévé zöld képe elfolyik, a háromlábú állvány megrogyik. A falak hullámzanak. A kígyó ficánkol a kezemben, de nem engedhetem el.

Fél év telt el a temetés óta, és ma voltam először a sírodnál. Ma éreztem először, hogy képes vagyok legalább megpróbálni, hogy szembenézzek azzal, ami történt. Sokszor mondtam neked, hogy csak egy egyszerű, vidéki fickó vagyok, aki nem tud mit kezdeni a túl bonyolult helyzetekkel.

Már akkor tudtam, amikor először találkoztunk, hogy nem lesz könnyű dolgom. De mindig, mindenből a legjobbat akartam. Soha előtted nem találkoztam még ilyen finom nővel. Minden porcikádból sugárzott az érzékiség, pedig állig be voltál gombolkozva. Emlékszem én is, hogy nem volt nálad esernyő, és ez egy kicsit meg is lepett, hiszen minden annyira tökéletes volt rajtad. De talán épp ez az apró figyelmetlenség (én akkor azt hittem, hogy az) húzott még közelebb hozzád, és jó ürügy volt arra is, hogy bebújj az én ernyőm alá. Nem titkoltam, hogy nősülni akarok, és azt sem, hogy gyerekekre vágyom. Mindig egy rendkívül nőies, vonzó, és művelt nőt képzeltem el a gyerekeim anyjaként. Már az első randevúnkon éreztem, hogy te lehetsz a társam. A műveltség nekem azért volt fontos, mert én nem vagyok különösebben művelt. Nem igazán volt lehetőségem a tanulásra. Tudod, hiszen elmeséltem, milyen mélyről indultam, és mennyit küzdöttem, mire elértem a céljaimat. De meg akartam osztani veled mindent, amiért dolgoztam. Az, hogy egyidősek voltunk, engem egyáltalán nem zavart. Soha nem tudtam mit kezdeni a nálam jóval fiatalabb nőkkel. Társat kerestem, nem cicababát. Amikor megkértelek, hogy költözz hozzám, féltem, hogy nemet mondasz, mert a függetlenség mindig nagyon fontos volt neked. De akartalak, annyira akartalak, és talán épp azért, mert te nem akartál minden áron az életem részévé válni. Bár azt, hogy nagyon szeretsz, azt mindig is éreztem. Én soha nem tudtam kimutatni az érzéseimet. És nem vagyok a szavak embere sem. Most is, ahogy ezt írom, küszködök a szavakkal. És küszködök az érzéseimmel. Mindig gyönyörűnek láttalak. Ezért is kértem, hogy ne fesd magad. Nem illett hozzád az a sok kence. Most már tudom, hogy valahol menekülés volt ez is. Mikor először szembesültem azzal, hogy iszol, problémának fogtam fel. Problémának, amit meg kell oldani. Ebben mindig jó voltam, mégsem hagytál nekem lehetőséget, hogy segítsek. Tudtam, hogy nehéz életed volt, de néhány kivételtől eltekintve kinek nem? Kértem, hogy engedd meg, hogy elvigyelek orvoshoz. Nem akartad, én pedig elfogadtam. Hittem benne, hogy együtt megoldjuk, hiszen minden másban annyira egy húron pendültünk, és én mindig csak erre vágytam, arra az összhangra, ami köztünk volt. Úgy emlékszem, sokat beszélgettünk, legalábbis ahhoz képest, amennyit én rajtad kívül bárkivel is beszéltem. Tudtad, milyen vagyok, hiszen annyiszor elmondtam. De próbáltam megnyílni feléd, a magam módján. Most már tudom, hogy ez nem volt elég. Pedig én sokáig úgy gondoltam, úgy éreztem, hogy jól haladok. Vonzott a különlegességed, a mély lelked, és az a furcsa szomorúság is, ami mindig a szemeidben ült. Engem soha senki gondolatai nem érdekeltek, de a tieidnek gyorsan a rabjává váltam. Amikor dolgoztam, sokszor akkor is azon kaptam magam, hogy próbálom kitalálni, minek örülnél. Virágnak, vacsorának, utazásnak, ékszernek? Most már tudom, hogy nem. De nem mondtad. Soha, egyetlen szóval sem mondtad, hogy belőlem kellene még több. És ott volt a munkám. Tudod, hogy mennyi mindent áldoztam fel azért, hogy megvalósítsam a gyerekkori álmomat. A saját vállalkozást, ami jól működik. A nehézségekről senkinek nem beszéltem, neked sem. Nem volt egyszerű, és ma sem az talpon maradni úgy, hogy tisztességes vagy, és ember maradsz. De ez az én gondom volt mindig, és nem akartam, hogy még ezt a terhet is magadra vedd. Amikor már láttam, hogy nagy a baj, megpróbáltalak még jobban óvni. Azt hittem, erre vágysz. Ezért mondtam, hogy ne dolgozz, hiszen nem is volt rá szükség. És amikor nem fogadtad el, hogy gondoskodjak rólad, bevallom, haragudtam rád, hiszen melyik nő ne örülne egy ilyen lehetőségnek? De te annyira más voltál, mint bárki, akivel előtted találkoztam. Ezért szerettelek. És mennyire. Csak a tudat, hogy nem tudtam segíteni, egyre jobban szétrombolta a lelkemet. Nem értettem, miért teszed tönkre magad, amikor mindenünk megvan, amikor szeretjük egymást, és minden út nyitva áll előttünk? És a gyerekek. Igen, gondolatban vádoltalak. Vádoltalak, mert nem tudtad nekem megadni azt, amire mindennél jobban vágytam, és tőled. Csak tőled. Soha nem mondtam ki, igaz. De kimutattam. A végén már egyre gyakrabban. Amíg élek, gyűlölni fogom magam ezért. És még sok minden másért is. Nem akarok mentegetőzni. És hazudni sem. Nem fogom azt írni, hogy nem távolodtam el tőled, mert ez nem igaz. Eltávolodtam. Fokról fokra, egyre jobban. Először akkor éreztem ezt, amikor felhívtál azon a külföldi úton, és üvöltöttél a telefonban. Nem értettem, hogy képes erre az az érzékeny, finom nő, akit én ismerek? Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, bár próbáltam megoldani, de te még akkor sem akartál orvost, és elvonót sem. Hogy segítsek valakinek, aki szándékosan teszi tönkre magát, és vele a közös életünket? Igen, akkor már haragudtam rád. Nagyon haragudtam. Talán erőszakosabbnak kellett volna lennem. Valahogy, valamikor rá kellett volna vennem téged, hogy te is akard a megoldást. De addigra már olyan távolinak éreztelek. És már nem is aludtunk együtt. Te döntöttél így. Te költöztél át a másik szobába. Tudtam, hogy bármit teszek, nincs visszaút. Hogy nyújtsam a kezem a nő felé, akit szeretek, ha ő úgy dönt, hogy már nem akar velem egy ágyban aludni? Innentől csak gyötrődés volt. Elhagyni nem akartalak, mert még mindig szerettelek, annak ellenére, hogy így eltávolodtunk egymástól, de segíteni nem tudtam, és ez a kettősség felőrölt, teljesen. A végső csapás az volt, amit az étteremben csináltál, amikor a barátaimmal vacsoráztunk. Azt hittem, ha emberek közé megyünk, és úgy, hogy vigyázok rád, az talán visszahoz az életbe, mert olyan voltál már, mint egy élőhalott. Nem tudtam, hogy megalázlak ezzel, és hidd el, soha semmi ilyesmit nem akartam. Én még akkor, azon az estén is hittem abban, hogy megmenthetjük azt, ami köztünk van. Éjszakákon át gyötrődtem, járkáltam fel-alá a szobában, és próbáltam valami megoldást találni, de egyre inkább éreztem, nem fog menni úgy, ha te nem akarod. És akkor eljött az az este. Amikor – ahogy írtad – megfizettél mindenért. Klára, nekem az olyan volt, mintha a pokolba löktél volna. Szembesülni azzal, hogy a nő, akit mindennél jobban szeretek, egy őrjöngő állattá válik, és miattam. Mert nem tudtam segíteni. Furcsa, de még akkor is szerettelek. És kívántalak is. Hónapok óta nem voltunk már együtt, és amikor odajöttél hozzám, az után az őrült este után, még mindig vágytam rád. De már nem volt értelme. Túl sok volt a sérelem. Ezért löktelek el magamtól, és nem azért, mert nem szerettelek. Nem láttam már más megoldást, csak azt, ha befejezzük. És tudtam, hogy nekem kell befejezni, mert te nem vagy rá képes. Ha együtt maradunk, megöljük egymást. Ezt nem akartam. Hittem abban, hogy ha elengedlek, talán valahogy, valamikor talpra állsz. Nem akartam, hogy boldogtalan legyél, és mellettem az lettél volna. Szembenézni a kudarccal, talán az egyik legnehezebb dolog az életben. Szembenézni azzal, hogy nem sikerült az, amit annyira szerettünk volna mindketten. Le akartam zárni. Nem akartam, hogy egyetlen elvarratlan szál is maradjon köztünk, ezért volt a válás is, hogy ne tudjak visszamenni hozzád. Pedig akartam. Minden nap. És egyre jobban. Annak ellenére, hogy tudtam, az égvilágon semmi értelme. Mert úgysem működne az, ami eddig sem működött. A tárgyaláson valóban nem néztem rád. Még mindig gyönyörű voltál, én pedig teljesen összetört. Próbáltam úgy tenni, mintha nem így lenne, és azt hiszem, sikerült is. A pókerarc kell az életben maradáshoz. Majd beleőrültem, de nem mutattam a fájdalmamat. Felesleges leírni, mit éreztem akkor, amikor értesültem a tragédiáról, és utána, amikor elolvastam a búcsúleveled, mert arra nincsenek szavak. Nem is tudnék azokról az érzésekről beszélni, amik akkor és azóta is kavarognak bennem, egymással viaskodva, dühösen vibrálva a lelkemben.

Nekem nincs életem Klára, és talán már nem is lesz soha. Ami jó volt bennem, azt elvitted magaddal a sírba. Teszem a dolgom nap, mint nap, pókerarccal, mert én nem választhatom a te utadat. Valakinek itt kell maradnia…

Zoltán

Fél év telt el a temetés óta, és ma voltam először a sírodnál. Ma éreztem először, hogy képes vagyok legalább megpróbálni, hogy szembenézzek azzal, ami történt. Sokszor mondtam neked, hogy csak egy egyszerű, vidéki fickó vagyok, aki nem tud mit kezdeni a túl bonyolult helyzetekkel.

Már akkor tudtam, amikor először találkoztunk, hogy nem lesz könnyű dolgom. De mindig, mindenből a legjobbat akartam. Soha előtted nem találkoztam még ilyen finom nővel. Minden porcikádból sugárzott az érzékiség, pedig állig be voltál gombolkozva. Emlékszem én is, hogy nem volt nálad esernyő, és ez egy kicsit meg is lepett, hiszen minden annyira tökéletes volt rajtad. De talán épp ez az apró figyelmetlenség (én akkor azt hittem, hogy az) húzott még közelebb hozzád, és jó ürügy volt arra is, hogy bebújj az én ernyőm alá. Nem titkoltam, hogy nősülni akarok, és azt sem, hogy gyerekekre vágyom. Mindig egy rendkívül nőies, vonzó, és művelt nőt képzeltem el a gyerekeim anyjaként. Már az első randevúnkon éreztem, hogy te lehetsz a társam. A műveltség nekem azért volt fontos, mert én nem vagyok különösebben művelt. Nem igazán volt lehetőségem a tanulásra. Tudod, hiszen elmeséltem, milyen mélyről indultam, és mennyit küzdöttem, mire elértem a céljaimat. De meg akartam osztani veled mindent, amiért dolgoztam. Az, hogy egyidősek voltunk, engem egyáltalán nem zavart. Soha nem tudtam mit kezdeni a nálam jóval fiatalabb nőkkel. Társat kerestem, nem cicababát. Amikor megkértelek, hogy költözz hozzám, féltem, hogy nemet mondasz, mert a függetlenség mindig nagyon fontos volt neked. De akartalak, annyira akartalak, és talán épp azért, mert te nem akartál minden áron az életem részévé válni. Bár azt, hogy nagyon szeretsz, azt mindig is éreztem. Én soha nem tudtam kimutatni az érzéseimet. És nem vagyok a szavak embere sem. Most is, ahogy ezt írom, küszködök a szavakkal. És küszködök az érzéseimmel. Mindig gyönyörűnek láttalak. Ezért is kértem, hogy ne fesd magad. Nem illett hozzád az a sok kence. Most már tudom, hogy valahol menekülés volt ez is. Mikor először szembesültem azzal, hogy iszol, problémának fogtam fel. Problémának, amit meg kell oldani. Ebben mindig jó voltam, mégsem hagytál nekem lehetőséget, hogy segítsek. Tudtam, hogy nehéz életed volt, de néhány kivételtől eltekintve kinek nem? Kértem, hogy engedd meg, hogy elvigyelek orvoshoz. Nem akartad, én pedig elfogadtam. Hittem benne, hogy együtt megoldjuk, hiszen minden másban annyira egy húron pendültünk, és én mindig csak erre vágytam, arra az összhangra, ami köztünk volt. Úgy emlékszem, sokat beszélgettünk, legalábbis ahhoz képest, amennyit én rajtad kívül bárkivel is beszéltem. Tudtad, milyen vagyok, hiszen annyiszor elmondtam. De próbáltam megnyílni feléd, a magam módján. Most már tudom, hogy ez nem volt elég. Pedig én sokáig úgy gondoltam, úgy éreztem, hogy jól haladok. Vonzott a különlegességed, a mély lelked, és az a furcsa szomorúság is, ami mindig a szemeidben ült. Engem soha senki gondolatai nem érdekeltek, de a tieidnek gyorsan a rabjává váltam. Amikor dolgoztam, sokszor akkor is azon kaptam magam, hogy próbálom kitalálni, minek örülnél. Virágnak, vacsorának, utazásnak, ékszernek? Most már tudom, hogy nem. De nem mondtad. Soha, egyetlen szóval sem mondtad, hogy belőlem kellene még több. És ott volt a munkám. Tudod, hogy mennyi mindent áldoztam fel azért, hogy megvalósítsam a gyerekkori álmomat. A saját vállalkozást, ami jól működik. A nehézségekről senkinek nem beszéltem, neked sem. Nem volt egyszerű, és ma sem az talpon maradni úgy, hogy tisztességes vagy, és ember maradsz. De ez az én gondom volt mindig, és nem akartam, hogy még ezt a terhet is magadra vedd. Amikor már láttam, hogy nagy a baj, megpróbáltalak még jobban óvni. Azt hittem, erre vágysz. Ezért mondtam, hogy ne dolgozz, hiszen nem is volt rá szükség. És amikor nem fogadtad el, hogy gondoskodjak rólad, bevallom, haragudtam rád, hiszen melyik nő ne örülne egy ilyen lehetőségnek? De te annyira más voltál, mint bárki, akivel előtted találkoztam. Ezért szerettelek. És mennyire. Csak a tudat, hogy nem tudtam segíteni, egyre jobban szétrombolta a lelkemet. Nem értettem, miért teszed tönkre magad, amikor mindenünk megvan, amikor szeretjük egymást, és minden út nyitva áll előttünk? És a gyerekek. Igen, gondolatban vádoltalak. Vádoltalak, mert nem tudtad nekem megadni azt, amire mindennél jobban vágytam, és tőled. Csak tőled. Soha nem mondtam ki, igaz. De kimutattam. A végén már egyre gyakrabban. Amíg élek, gyűlölni fogom magam ezért. És még sok minden másért is. Nem akarok mentegetőzni. És hazudni sem. Nem fogom azt írni, hogy nem távolodtam el tőled, mert ez nem igaz. Eltávolodtam. Fokról fokra, egyre jobban. Először akkor éreztem ezt, amikor felhívtál azon a külföldi úton, és üvöltöttél a telefonban. Nem értettem, hogy képes erre az az érzékeny, finom nő, akit én ismerek? Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, bár próbáltam megoldani, de te még akkor sem akartál orvost, és elvonót sem. Hogy segítsek valakinek, aki szándékosan teszi tönkre magát, és vele a közös életünket? Igen, akkor már haragudtam rád. Nagyon haragudtam. Talán erőszakosabbnak kellett volna lennem. Valahogy, valamikor rá kellett volna vennem téged, hogy te is akard a megoldást. De addigra már olyan távolinak éreztelek. És már nem is aludtunk együtt. Te döntöttél így. Te költöztél át a másik szobába. Tudtam, hogy bármit teszek, nincs visszaút. Hogy nyújtsam a kezem a nő felé, akit szeretek, ha ő úgy dönt, hogy már nem akar velem egy ágyban aludni? Innentől csak gyötrődés volt. Elhagyni nem akartalak, mert még mindig szerettelek, annak ellenére, hogy így eltávolodtunk egymástól, de segíteni nem tudtam, és ez a kettősség felőrölt, teljesen. A végső csapás az volt, amit az étteremben csináltál, amikor a barátaimmal vacsoráztunk. Azt hittem, ha emberek közé megyünk, és úgy, hogy vigyázok rád, az talán visszahoz az életbe, mert olyan voltál már, mint egy élőhalott. Nem tudtam, hogy megalázlak ezzel, és hidd el, soha semmi ilyesmit nem akartam. Én még akkor, azon az estén is hittem abban, hogy megmenthetjük azt, ami köztünk van. Éjszakákon át gyötrődtem, járkáltam fel-alá a szobában, és próbáltam valami megoldást találni, de egyre inkább éreztem, nem fog menni úgy, ha te nem akarod. És akkor eljött az az este. Amikor – ahogy írtad – megfizettél mindenért. Klára, nekem az olyan volt, mintha a pokolba löktél volna. Szembesülni azzal, hogy a nő, akit mindennél jobban szeretek, egy őrjöngő állattá válik, és miattam. Mert nem tudtam segíteni. Furcsa, de még akkor is szerettelek. És kívántalak is. Hónapok óta nem voltunk már együtt, és amikor odajöttél hozzám, az után az őrült este után, még mindig vágytam rád. De már nem volt értelme. Túl sok volt a sérelem. Ezért löktelek el magamtól, és nem azért, mert nem szerettelek. Nem láttam már más megoldást, csak azt, ha befejezzük. És tudtam, hogy nekem kell befejezni, mert te nem vagy rá képes. Ha együtt maradunk, megöljük egymást. Ezt nem akartam. Hittem abban, hogy ha elengedlek, talán valahogy, valamikor talpra állsz. Nem akartam, hogy boldogtalan legyél, és mellettem az lettél volna. Szembenézni a kudarccal, talán az egyik legnehezebb dolog az életben. Szembenézni azzal, hogy nem sikerült az, amit annyira szerettünk volna mindketten. Le akartam zárni. Nem akartam, hogy egyetlen elvarratlan szál is maradjon köztünk, ezért volt a válás is, hogy ne tudjak visszamenni hozzád. Pedig akartam. Minden nap. És egyre jobban. Annak ellenére, hogy tudtam, az égvilágon semmi értelme. Mert úgysem működne az, ami eddig sem működött. A tárgyaláson valóban nem néztem rád. Még mindig gyönyörű voltál, én pedig teljesen összetört. Próbáltam úgy tenni, mintha nem így lenne, és azt hiszem, sikerült is. A pókerarc kell az életben maradáshoz. Majd beleőrültem, de nem mutattam a fájdalmamat. Felesleges leírni, mit éreztem akkor, amikor értesültem a tragédiáról, és utána, amikor elolvastam a búcsúleveled, mert arra nincsenek szavak. Nem is tudnék azokról az érzésekről beszélni, amik akkor és azóta is kavarognak bennem, egymással viaskodva, dühösen vibrálva a lelkemben.

Nekem nincs életem Klára, és talán már nem is lesz soha. Ami jó volt bennem, azt elvitted magaddal a sírba. Teszem a dolgom nap, mint nap, pókerarccal, mert én nem választhatom a te utadat. Valakinek itt kell maradnia…

Zoltán

 // a Jéghegy trilógia 3. része //

Ketten vannak. Órák óta nem csinálnak mást, mint keringenek a város turistáktól nyüzsgő terein: a férfi fekete bőrkabátot visel, alatta khaki garbót és elegáns bakancsot. A nő ősztől idegen vékony, tarka ruhát vett magára, hosszú kendő nyakán, rikító vörös ajkáig feltekerve. Látszólag nem keresnek semmit, nem vásárlás címszóval barlangjukból előbújt helyiek, mégis ismerős nekik a környék. Többször körbejárnak a főtéren, aztán betérnek egy sétálóutcába, mások száradó ruhái alatt elvonulni. A keskeny utca újabb forgalmas csomópontba torkollik.
Szabálytalan embersorok kígyóznak mindenfele.
A nő olykor a férfiba karol. Nem néznek egymásra. Napszemüveget visel mindkettő, fülüket hatalmas fejhallgató takarja. Órák óta. Kettősüket teljesen elvágva a külvilágtól. A macskakövekre függesztett tekintetüket csak néha emelik el fel, de horizontjuk akkor sem hág magasabbra mint két lépcsőfok alkotta belépő egy kocsmába, vagy hogy meglássanak egy kirakat előtt fekvő hajléktalant.
A nő kényszeresen megnézi mindet, mint nyaralók külhonban sajátjaikat. Néhány évvel korábban egy volt közülük. Őt is talán ugyanígy megnézte néhány külhoni sajátja. Egy napon aztán odalépett hozzá a férfi. A nő öntudatlan feküdt a földön. Arra sem volt ereje, hogy felemelje a fejét. Csupán a bakancsot vette szemügyre. Díszes. Fényesre nyalt. Reflex-szerűen nyújtotta ki kezét némi apró reményében, bár jól tudta már, minél gazdagabb valaki, annál többet jelent neki a pénz. Tehát minél gazdagabb valaki, annál kevesebbet ad. Kezét visszahúzta a súly, amit a férfi helyezett bele: valami meleg. Egy bögre leves. A férfi megitatta – sosem felejti el annak a levesnek az ízét. Gombaleves. Akkor – kijózanodva a meddő gondolatlanságból – megnézhette már az arcot, és megismerte: egy volt közülük. Máskor borzas haja most jól fésült, arca borostátlan, új ruhát viselt. Megismerte, tehát hitetlenkedett néhány pillanatig. Megismerte a csillogást is a férfi szemében. Egy új csillag fénylik ilyen erőteljesen.
Sosem kérdezte meg a férfit, hogyan jutott pénzhez, hogyan változott meg az élete, vagy miért változtatta meg az övét. Először gyanakvásból, majd félelemből… majd a kettő hideg elegyéből. Később azért, mert egyáltalán nem számított. Szerette őt.
A nő kényszeresen megnéz tehát minden hajléktalant. Sosem ad: ez a férfi dolga. Sosem kérdőjelezte ezt meg. Még most sem, mikor, hónapok óta, ha oldalán volt, a férfi sosem tett semmiféle gesztust az utcán élők felé. Hűvös, korai ősz tartott feléjük.
Elhaladnak a cseresznyeárus bódéja mellett, némán üdvözlik egymást, egyetlen bólintás, sietős léptek tovább. El kell zárniuk magukat a külvilágtól. A cseresznyeárus mosolyog. Nem vesz észre semmit.
Továbbhaladnak, a nő a férfi karján csimpaszkodik most, mint aki nagyon retteg valamitől. Ez a kar nagyobb védelmet jelent, mint a kerítés, a falak, a tető éjjel a fejük felett.  A külvárosban élnek. Csakúgy, mint a cseresznyeárus. Nincs másuk, mint ez a biccentés. Minden nap egy biccentés, ami valamiképpen védelmezi őket a külvilágtól, de ami őszintén ennyit is tesz: nincs egymáson kívül senkink. Befordulnak a sarkon. Megugatja őket egy fekete kutya.
Újabb tér, elhaladnak néhány kergetőző gyerek között. A nő erősebben karol a férfiba. A macskaköveket nézi az is, a fekete napszemüvegen keresztül. Szeretne kikerülni innen. Nem is hallja a zenét, ami áthatolhatatlan falat hivatott képezni, de legalább a guruló almák és a hajléktalan zörgő bögréje, a modern városi nyomor nem sebzi minden érzékszervét.

– Manuel.
A nő megrázza a férfi vállát. A parkban ülnek, festetlen pad deformálja el hátsójukat.
Másodszor is megrázza a férfi vállát, mire az leveszi a fejhallgatót.
– Már itt kéne lennie, nem?
A férfi bólint. Már biztosan a városban van. Majd’ két hete, hogy nem hallották hírét.
– Talán meggondolta magát – fontolgatja a nő. – Nem értem, miért nem jelentkezik.
– Nem mi vagyunk az egyetlen ismerősei a városban – von vállat a férfi.
Ezen aztán elgondolkozik a nő. Sosem hallott róla, hogy ismerne bárkit rajtuk kívül. Biztosan tudná.
– Adj egy cigit.
Egy a nőnek, egy a férfinak.
Rágyújtanak.
– A füst olyan, akár ő. Éppoly tünékeny.
– Milyen költői lettél hirtelen – így a férfi. – Talán hagyd rá az irodalmat.
– Persze.
A nő mélyet szív, aztán a füstöt nézi.
A cigaretta már csonkig égett, a nő elnyomja, eldobja. A férfi felszedi, egy gyufásdobozba helyezi azt.
– Mondtam már, hogy ne csináld ezt – morogja.
– Hiányzik anyám – feleli a nő, meg sem hallva a másikat. – Hiányzik, basszus. – Valahogy mindig ő a az, aki könnyekkel bukkan elő emlékeiből, ha nem talál meg valamit vagy valakit.
– Ne sírj, na – próbál valamit kezdeni a férfi a helyzettel. Átkarolja a nőt. – Talán holnap megtaláljuk.
– De anyám miatt, a fenébe is…
– Ne sírj, na – ismétli Manuel. Enyhén megrázza a nőt. – Megvédi magát az utazó. Ha meg nem úgy volna, tudod… valaki mindig vigyáz ránk.
A nő értetlenül bámul a férfire. Szemei még mindig könnyekben áznak.
– Hagyjuk ezt a témát…
– Nem úgy! – A férfi gyengéden felnevet. A nő rögeszméje, hogy a férfinak rögeszméje az isten-téma. A megoldás mindenre. Az instant-megoldás, ahogy ő nevezné.
Újabb két szál cigarettát vesz elő, mindkettőt meggyújtva, majd egyiket átadja a nőnek.
– A sárkányokra gondoltam – fűzi tovább, s hangja a füsttel indul. – Szeretem azt a történetet. Kérlek, meséld el újra.
A nő hosszan nézi a füstöt, keresi a férfi hangjában a törést, de nem találja. Lágy hullámok viszik azt; erős szörfdeszkán úsztatják.

 // a Jéghegy trilógia 3. része //

Ketten vannak. Órák óta nem csinálnak mást, mint keringenek a város turistáktól nyüzsgő terein: a férfi fekete bőrkabátot visel, alatta khaki garbót és elegáns bakancsot. A nő ősztől idegen vékony, tarka ruhát vett magára, hosszú kendő nyakán, rikító vörös ajkáig feltekerve. Látszólag nem keresnek semmit, nem vásárlás címszóval barlangjukból előbújt helyiek, mégis ismerős nekik a környék. Többször körbejárnak a főtéren, aztán betérnek egy sétálóutcába, mások száradó ruhái alatt elvonulni. A keskeny utca újabb forgalmas csomópontba torkollik.
Szabálytalan embersorok kígyóznak mindenfele.
A nő olykor a férfiba karol. Nem néznek egymásra. Napszemüveget visel mindkettő, fülüket hatalmas fejhallgató takarja. Órák óta. Kettősüket teljesen elvágva a külvilágtól. A macskakövekre függesztett tekintetüket csak néha emelik el fel, de horizontjuk akkor sem hág magasabbra mint két lépcsőfok alkotta belépő egy kocsmába, vagy hogy meglássanak egy kirakat előtt fekvő hajléktalant.
A nő kényszeresen megnézi mindet, mint nyaralók külhonban sajátjaikat. Néhány évvel korábban egy volt közülük. Őt is talán ugyanígy megnézte néhány külhoni sajátja. Egy napon aztán odalépett hozzá a férfi. A nő öntudatlan feküdt a földön. Arra sem volt ereje, hogy felemelje a fejét. Csupán a bakancsot vette szemügyre. Díszes. Fényesre nyalt. Reflex-szerűen nyújtotta ki kezét némi apró reményében, bár jól tudta már, minél gazdagabb valaki, annál többet jelent neki a pénz. Tehát minél gazdagabb valaki, annál kevesebbet ad. Kezét visszahúzta a súly, amit a férfi helyezett bele: valami meleg. Egy bögre leves. A férfi megitatta – sosem felejti el annak a levesnek az ízét. Gombaleves. Akkor – kijózanodva a meddő gondolatlanságból – megnézhette már az arcot, és megismerte: egy volt közülük. Máskor borzas haja most jól fésült, arca borostátlan, új ruhát viselt. Megismerte, tehát hitetlenkedett néhány pillanatig. Megismerte a csillogást is a férfi szemében. Egy új csillag fénylik ilyen erőteljesen.
Sosem kérdezte meg a férfit, hogyan jutott pénzhez, hogyan változott meg az élete, vagy miért változtatta meg az övét. Először gyanakvásból, majd félelemből… majd a kettő hideg elegyéből. Később azért, mert egyáltalán nem számított. Szerette őt.
A nő kényszeresen megnéz tehát minden hajléktalant. Sosem ad: ez a férfi dolga. Sosem kérdőjelezte ezt meg. Még most sem, mikor, hónapok óta, ha oldalán volt, a férfi sosem tett semmiféle gesztust az utcán élők felé. Hűvös, korai ősz tartott feléjük.
Elhaladnak a cseresznyeárus bódéja mellett, némán üdvözlik egymást, egyetlen bólintás, sietős léptek tovább. El kell zárniuk magukat a külvilágtól. A cseresznyeárus mosolyog. Nem vesz észre semmit.
Továbbhaladnak, a nő a férfi karján csimpaszkodik most, mint aki nagyon retteg valamitől. Ez a kar nagyobb védelmet jelent, mint a kerítés, a falak, a tető éjjel a fejük felett.  A külvárosban élnek. Csakúgy, mint a cseresznyeárus. Nincs másuk, mint ez a biccentés. Minden nap egy biccentés, ami valamiképpen védelmezi őket a külvilágtól, de ami őszintén ennyit is tesz: nincs egymáson kívül senkink. Befordulnak a sarkon. Megugatja őket egy fekete kutya.
Újabb tér, elhaladnak néhány kergetőző gyerek között. A nő erősebben karol a férfiba. A macskaköveket nézi az is, a fekete napszemüvegen keresztül. Szeretne kikerülni innen. Nem is hallja a zenét, ami áthatolhatatlan falat hivatott képezni, de legalább a guruló almák és a hajléktalan zörgő bögréje, a modern városi nyomor nem sebzi minden érzékszervét.

– Manuel.
A nő megrázza a férfi vállát. A parkban ülnek, festetlen pad deformálja el hátsójukat.
Másodszor is megrázza a férfi vállát, mire az leveszi a fejhallgatót.
– Már itt kéne lennie, nem?
A férfi bólint. Már biztosan a városban van. Majd’ két hete, hogy nem hallották hírét.
– Talán meggondolta magát – fontolgatja a nő. – Nem értem, miért nem jelentkezik.
– Nem mi vagyunk az egyetlen ismerősei a városban – von vállat a férfi.
Ezen aztán elgondolkozik a nő. Sosem hallott róla, hogy ismerne bárkit rajtuk kívül. Biztosan tudná.
– Adj egy cigit.
Egy a nőnek, egy a férfinak.
Rágyújtanak.
– A füst olyan, akár ő. Éppoly tünékeny.
– Milyen költői lettél hirtelen – így a férfi. – Talán hagyd rá az irodalmat.
– Persze.
A nő mélyet szív, aztán a füstöt nézi.
A cigaretta már csonkig égett, a nő elnyomja, eldobja. A férfi felszedi, egy gyufásdobozba helyezi azt.
– Mondtam már, hogy ne csináld ezt – morogja.
– Hiányzik anyám – feleli a nő, meg sem hallva a másikat. – Hiányzik, basszus. – Valahogy mindig ő a az, aki könnyekkel bukkan elő emlékeiből, ha nem talál meg valamit vagy valakit.
– Ne sírj, na – próbál valamit kezdeni a férfi a helyzettel. Átkarolja a nőt. – Talán holnap megtaláljuk.
– De anyám miatt, a fenébe is…
– Ne sírj, na – ismétli Manuel. Enyhén megrázza a nőt. – Megvédi magát az utazó. Ha meg nem úgy volna, tudod… valaki mindig vigyáz ránk.
A nő értetlenül bámul a férfire. Szemei még mindig könnyekben áznak.
– Hagyjuk ezt a témát…
– Nem úgy! – A férfi gyengéden felnevet. A nő rögeszméje, hogy a férfinak rögeszméje az isten-téma. A megoldás mindenre. Az instant-megoldás, ahogy ő nevezné.
Újabb két szál cigarettát vesz elő, mindkettőt meggyújtva, majd egyiket átadja a nőnek.
– A sárkányokra gondoltam – fűzi tovább, s hangja a füsttel indul. – Szeretem azt a történetet. Kérlek, meséld el újra.
A nő hosszan nézi a füstöt, keresi a férfi hangjában a törést, de nem találja. Lágy hullámok viszik azt; erős szörfdeszkán úsztatják.

Azt fogják majd gondolni, hogy nincs jobb dolgom, ráérek egész nap ilyenekkel foglalkozni és válogatni, a jól eltervezett megjelenést követően pedig a figyelem örömmámorában fürödve a teljesség nyugalmával dőlök hátra párnázott karosszékemben, kockázatmentessé alakított életteremben, egy szobában, ahonnan minden veszélyforrást eltávolítottam és melyen kívülre sosem merészkedtem. Még ha erről volna szó, hogy egyszerű jeleket sugároznék a virtuális térbe, ha valóban annyi volna a szándékom, hogy pusztán látszódjak, feszültségek, elektromos igenek és nemek közé kényszerítve egy állapotot, eljuttatni a megjelenésig, eljuttatni a másikig, figyelmet és megértést követelve, még ha csak erről volna szó, az odafigyelésről, hogy elnyerjem, elszívjam az életerőt kábeleken át a te lelkedből, monitorfüggő barátom, hogy uralomra jussak a kibertérben, sokkal többről van itt szó, ezért nem is érdemli e kicsinyes megközelítést, nem igényel ekkora átgondolást, egy ártatlan zene megosztása veled, a helyeselő tekintetek és lelkiismeretesen hallgató fülek elnyerése, szóra sem érdemes.

         Kilépve egy gondolati létesítményből, jelek és iránymutatások egyszerre megvilágító és eltávolító erejű struktúrájából az utcára, rettentő sárga vonatok közé, a közömbös gondatlanság lefegyverző, irritáló nyugalmatlanságába, maga az életveszély, háborús övezet a húgyos indifferens járda, a két sínpálya közötti senkiföldje, e lélekvesztőn áthaladva semmiség összemérve ezt, a külső fenyegetést, a kilépésből eredő ösztönös éberséget azzal gyomorban és mellkas alatt felhalmozódott súllyal, amit a teljesség megpillantása és megérzése hátra hagyott, igazán semmiség. Egy magát ölelő, önnönmagába tekeredő, egyetlen egy lábon lassan ereszkedő és összerogyó meztelen férfi képe az oktogon közepén – még ez sem éri el azt a tökéletes képet, ami megmutatná mekkora kockázatot vállaltam, hogy szóba álltam veled, kedves olvasóm és kedves te. Sokkal nagyobb a felelősség és a feladat annál, hogy megszán-e egy isten, hogy felkapnak-e téged, süllyedő férfi, a trombitás hírnökök, apokalipszised angyalai, mert éppen az istened az, aki sírva könyörög, hogy gondolj rá, mikor felszállsz mindennapi sárga vonatodra, mikor elfogyasztod rendszeres mérgeid és vitaminjaid, ő nélküled igazán semmi, ott lebeg a lét határán, uralom és bukás között, képzeld ezt a mizériát, képzeld el vérfagyasztó kételyét, kötődését hozzád, hogy mennyire szeretne lenni a te másikad, mennyire szeretné, ha ő lehetne orvosságod és függőséged, ha ő lehetne szemeden a megnyugtató fátyol, úgy, de úgy megjutalmazna, ha nem hagynád magad az oktogon közepén már az emésztőbe süllyedni.

         Elkerülve tekinteteket, melyekből csak tárgylétedre következtetnél, arra, hogy nem különbözöl egy villamosszekrénytől, fejedre csapod a csuklyát, mely az orrodig ér, ha nem figyelnél ez például a veszted is okozhatná, mint egy orkán erejű refrén a zebránál, és nekiindulsz gyalogolni, neki a jótékony távolságnak, hogy a tér–idő–kifáradás együttállására hivatkozva kitakarítsd fejedből gondolati építményed összeomlásának nyugtalanságát, a kockázatvállalás bátor magányát magadra véve, és istened nyomába eredve eljutsz a Dunáig. A vizet irigyled, hogyan képes rá, hogy mindig más és mégis egy, hordja a szart, hordja a palackot az üzenettel, egyszerre hullámsír és elixír, elbírja a cápát és a szexelő párt a bícsen, megoldja, hogy ne találkozz egyikkel se lehetőleg, tisztítja szennyes bolygód, összefogva ősellenségével, a napfénnyel biztosítja neked, hogy felépíthesd gondolati építményed. Még a Dunát is irigyled, pedig a Duna a legszomorúbb és a leginkább tiéd, ott folyt körülötted, mindig figyelt, mikor az első csajt a partra vitted, halkabbra vette a csobogást, elszedte a lámpafény egy részét is, hogy nektek jó legyen, télen befagyott, hogy ezt is lásd, és visszaverte szánalmas januári fotonjaid. Eszedbe jut, hogy mindig középre tartasz, eszedbe jut, hogy le kellene térdelni, és hagyni hogy valami szétszaggasson, mert épülni csak utána tudsz, arra gondolsz, hogy az újraegyesülés a szétszaggattatáson át vezet. Ezzel mentegeted magad, míg kezdesz már valóban elfáradni az egésztől. Felkínáltad magad a semminek.

         Nem tudni feltárták-e már, hogy miként a remegés hidegben azért történik, azért rángat kétszázvalahány izmod, hogy ki ne hűljön a tested, így gondoskodik rólad kiterjedt univerzumod, feltárták-e már, hogy a sírás is, ha belegondolunk, önvédelem, remegtet, ráz, nyomorgat kétszázvalahány izmod, hogy úgy elfáradj, hogy semmiképp ne gondolj többet elhagyott végtagodra, rád, te kedves, elhagyott végtag, hogy ne gondolj többet semmire, a sós fejváladék kimarja a szemed, az izzadság lehűti a tested, mindig naprakész alkarod és vádlid kienged, megszűnik a tartásod, a csendes remegésből üres, álomtalan álomba jutsz. Közben marad annyi lélekjelenléted, annyit meghagy neked féléber kötődéstől bedrogozott tudatod, hogy felismerd ezt a pillanatot, mert ez a legnyugodtabb, legtökéletesebb emberi állapot, mert senkinek a tekintete nem érdekel, az sem, hogy lemeztelenítenek-e, a guggoló férfi képe, kedvenc önsajnáló profilképed lehetősége elpárolog, nem hiányzik semmi, nem törődsz a figyelemmel, a csuklyát az arcodba húzod, betűröd az állad alá, csak befelé figyelsz, és egyetlen egy tény marad neked, a saját magad tekintete, ahogy az számon kérőn haragszik rád, mert egy másik emberrel felezted el magad, önmagad szétszaggatott egészét, nem létező felét gondolati építményed pótlásával hitegetted, azt hitted, hogy bármi más elég lehet, ami nem te vagy. Sétád végére belátod, nincs más biztos, csak, hogy folydogálhatsz, mint a Duna, sodorsz és sodródsz, egy öntudatos kis atom vagy, örülj, hogy létezel, hogy lényegi részecskéidnek valaki alágyújtott. Eltűntetni az életedből valaminek az állandóságát – a legsúlyosabb filozófiai állapot.

Azt gondolod, reméled, hogy a kiegészülés és szétszaggatás sétája most véget ér, elég volt kitörni, eltűntetve-észrevetetni magad, elhiteted magaddal, hogy legalább leikszeltél, de valójában az történik, ami mindig is történik, hogy rád nehezedik egy állapottá szilárdult érzés, gondolattá merevedik egy állapot, és magyarázni kezded magadnak, hogy mekkora hülye voltál az előbb, nevetsz magadon, ahogy másokra is nevettél biztonságos szobádból, alaposan megindokolt gondolati építményedből, idealista váradból, és már kezded is elfelejteni, hogy minden igazi kérdés valójában létkérdés, ezért roppansz meg az akadályoktól és menekülsz az erdőbe vagy hídra megnyugodni, már el is felejtenéd, hogy ezt nem felejtheted el, mert újra sor kerül rá, mégis el kell tőle tekinteni, hogy továbbmehess, hogy mások szemével figyelve újra megalázd magad, és elbújj egy fa mögött abban a bizonyos utcában, ahol lakik a te illékony másikad, szurkolsz neki, hogy elűzze démonjait, a dél-európai cserediákot, akit gyűlölnöd kellene, és képtelen vagy eldönteni, hogy kinek kedvezzél, ki a gyenge, hogy legyőzted-e a legnagyobb bénaságodat, eldobtad-e drogodat, elvágtad-e azt a tenyérmetsző kötelet, ami még mindig lóg a harmadik emeleti ablakból. De nem mész, nem menekülsz, mert hiába ugrál és tombol körülötted a földmélyi kanális összes kénszagú teremtménye, mutogatnak rád és röhögnek, kigúnyolnak, te még mindig arra a függőre szegezed a tekintetedet, mert még mindig ott lóg, az ablak félig nyitvamarad, esetleg még nincs minden veszve, erre gondolsz, ezzel mented ki magad a hangosodó, örvénylő tüzes röhögések zajában, sétálsz nyugodtan és elviseled ezt a metafizikai gúnyt. Sétálok közöttük nyugodtan, és szégyenkezem, hogy azt hittem legyőztem az életet, hogy a szoba nyugalmas, teljesen üres fehér falai között elegendő lesz felrántani egy izgalmas kis lakásmitológiát, hogy távol maradni a megoldás, és elég egy zene meg egy videó keltette öröm és nevetés, hogy a társas figyelmet is megszerezzem, elorozzam, kivonjam a réz és –alumíniumtekervények beláthatatlan összefüggéseiből.

Hazajöttelek téged lezuhanyozni, kedves te, mint egy másnapos fejfájást, a tegnapi öröm helye ma a lélek dehidratációja, az elhagyott végtag helyén nyomul a fantomfájdalom.