Címke: próza

Szata Ineko: Szánalom

1

 

Anyja, Tosiko már reggel óta talpon volt aznap, sürgött-forgott, még lába is könnyedén csusszant a szobák tatamiján.

– Mineko! Menj hamar, csináltasd meg a hajad! Majd anya rendet rak. Ja, és még valami. Ha elmész a fodrászhoz, mégse középen választasd el, inkább oldalt. Szerintem az jobban áll neked.

Tosiko szavaiban érződött a lendület, lányára, Minekóra vetett tekintete pedig úgy csillogott, mint amikor valami féltett kincsre néz az ember. Mineko kistermetű lány volt, arca fehér és kerek, gömbölyded vállakkal, huszonhat éves koránál fiatalabbnak látszott. Lehajtotta fejét, mintha anyjára bízná magát.

– De édesanya! Mit vegyek fel mára? Nyugati ruha lenne jobb? Vagy inkább kimonó? Hiszen a frizurámat ahhoz kell igazítanom.

– Ja, valóban – nézett végig Tosiko a felismerés érzésével Minekón, majd mint aki valami nehezen megfogható tárggyal küszködik, így szólt:

– Hirai úrnak vajon melyik tetszhet jobban?

– Hát… Nem nagyon mond semmit, úgyhogy nem tudom.

– A múltkor nyugati ruha volt rajtad, ugye? Akkor ma vegyél fel kimonót! A férfiak amúgy is jó véleménnyel vannak róla, ha egy nő japán viseletbe öltözik, nem igaz?

– Csak olyan kényelmetlen az a kimonóöv.

– Miket beszélsz? Ennyit igazán ki lehet bírni.

Tosiko még ezt is vidáman mondta, és gondolatban már össze is állította Mineko öltözékét.

Házuk a Tokió-Jokohama vasútvonal mellett fekvő, Tama folyóhoz közeli város gyors iramban növekedő lakóövezetében épült egy dombon. Az asszony férje egy állami hivatalban dolgozott, ám amikor meghalt, eladták addigi jocujai ingatlanjukat, majd itt építettek egy faszerkezetes tömbházat, és mellette egy családi házat, ahol az asszony két gyerekével lakott. Fia valamivel később született Minekónál, még csak a középiskola első évét végezte, ő volt azonban Tosiko támasza magányos életében.

Az asszony szerint, bár a világ valahogy színesebb lett az utóbbi időben, és a levegő is vidámsággal telinek tűnt, úgy érezte, nekik még a valahova tartozás útja sem adatott meg, és ez a tehetetlen útnélküliség igencsak nyomta lelkét. Még nem volt itt az ideje, hogy fia jövőjére bízza magát. Milyen jó lenne valami örömteli esemény a családban! Milyen jó lenne, ha megvolna az útja, hogy tartozzanak valahová. Ezt az utat pedig ebben a családban csak Mineko nyithatja meg. a lány a főiskola elvégzése után egy kereskedelmi vállalatnál dolgozott, ám Tosiko határok nélküli álmai miatt abbahagyatta vele a munkát, és az eladó lányság zarándoklatára fogta. Mineko ráadásul nem is igen szeretett a vállalatnál dolgozni. Az első két-három házassági ajánlat aztán nem tetszett Tosikónak.

– Nem várom el, hogy akár Kazuhiko kedvéért is kijavítsd a hibáidat. Biztosan megtalálod a megfelelőt – mondta Tosiko Minekónak, miközben szemében mély gondolatok fénye csillogott, így egyszer csak Minekót is rabul ejtette anyja előbbi kívánsága. Hasonlított ez az ókori dinasztikus kor azon anyáinak érzéséhez, akik támasz nélkül maradt lányuk boldogulását kívánták, és kettejük esetében sokkal inkább voltak életszerűek az elvárások, mintsem valóságtól elrugaszkodottak.

Ez a házassági ajánlat éppen elég volt ahhoz, hogy szárnyakat adjon Tosiko álmainak. Először is mindennél örvendetesebb volt számára, hogy az illető annak a hivatalnak fiatal munkatársa, ahol azelőtt férje dolgozott. Férje halála után megszakadt kapcsolatuk a hivatallal, és Tosikónak az volt az érzése, hogy ez által a világtól is elszigetelődtek. Ha ez a házasság létrejönne, családja újra kijut a napfényre. Fia jövőjét is bebiztosíthatja vele, és a férfival kapcsolatos benyomásai is pozitívak voltak a találkozás alkalmával. Vékony, középmagas termetű, jó modorúnak látszó fiatalember volt, ráadásul jó hírű egyetemen végzett. Családi körülményei is kedvezőek voltak. Azt mondta, anyjával él, de csak amíg meg nem nősül, az asszony utána visszaköltözik szülőhelyére, elsőszülött fiához.

Már az is csodaszámba ment, hogy belibbent a képbe ez a történet, amely olyan volt, mintha lefestették volna. Mégis megvolt az oka, a kiszemelt, Hirai Sózó azonban másodszor nősült. A házasságközvetítő elmondása szerint az előző felesége, akitől az esküvő után három évvel elvált, szerette a fényűzést, más szóval nem illettek össze. A tény, hogy Hirai Sózó másodszor házasodik, a többi körülmény mellett nem sokat nyomott a latba. A házassági tárgyalás azonban az első találkozást követően nem haladt előre. Mivel a másik fél szándékai bizonytalanok, jobb lenne beszüntetni a tárgyalást – javasolta a házasságközvetítő. Ez pedig burkolt elutasítást jelentett. Tosiko először megkövült arccal hallgatta, ám hirtelen nyugodt hangon megszólalt:

– Egy sikertelen házasság után bizonyos fokig pesszimistává válhat az úr, nincs igazam? Hiszen egy férfi esetében is jelentős negatívum egy második házasság. Természetes, hogy a másik fél bizonytalan.

Eközben Tosiko fejében egyetlen gondolat járt. Mineko pedig nem értette anyja magatartását, mitől lett ilyen hirtelen nyugodt, és valami leheletnyi ellenszenvféle érzés fogta el. Úgy látszott ugyanis, Tosiko teljesen figyelmen kívül hagyja Mineko elkomorult hangulatát. Mineko elégedetlen volt vele, hogy anyja, akinek a találkozás után szintén elnyerte a tetszését a férfi, és végig reményteli érzéseket táplált benne, most ilyen higgadt tudott lenni. Amikor aztán belépett Mineko szobájába, Tosiko arckifejezése kemény volt, mintha meredten bámult volna valamit. Mineko Tosiko léptei hallatán gyorsan kezébe vette kötőtűit, és kötni kezdett, rá sem nézett anyjára.

– Mineko! – szólalt meg halkan Tosiko, és leült mellé.

– Mineko! Nem szabad csüggedned amiatt, amit ma Mijaucsi asszony mondott. Hiszen ő mint házasságközvetítő mondta ezt, de ahogy maga is elmondta az elején, ő csak bemutatja nekünk a partnert. És ő nem is igazán olyan ember, aki összegzi a mondandóját. Ráadásul épp Mijaucsi asszony volt, aki azt mondta: – A bemutatás után mindent a felek egymás közt, emlékszel? Nos, ez a Hirai úr pedig, hisz másodszor nősül, miért ne lenne távolságtartóbb a nőkkel szemben, nem? Anya legalábbis így gondolja. Ebből a szempontból egy kicsit sajnálom őt – Tosiko megittasult a gondolattól, amire az imént eljutott. – Mineko! Az lesz a legjobb, ha legközelebb személyes találkozót kérsz Hirai úrtól. Bízzál anyában! Nem szabad elhagynod magad. Hiszen te képes vagy rá. Anya veled van. Csodálatos dolog ám szeretni valakit.

Anyja szavaitól Mineko egyre nyugtalanabb lett.

– Hogy tudnék tőle találkozót kérni? – kérdezte Mineko, aki ekkorra már egészen kétségbeesett. Tosiko szánalommal nézett lányára.

– Miket beszélsz? – válaszolt – Nem tudtad, hogy a mai fiatalok milyen szabadon cselekszenek? Szedd össze magad! Ha bemész a hivatalba, máris találkozhatsz vele, nem?

– És ő nem fog csodálkozni?

– Egy férfi – azt mondják – nagyon örül az ilyen alkalmaknak. Hirai úr megsebzett lelkét pedig te meg fogod vigasztalni.

– Én… megpróbálok találkozni vele.

Feltörő érzéseitől Minekónak is elevenség ült ki arcára.

– Így van – bólintott Tosiko, és még titokzatosan mosolygott is, ahogy Minekóra tekintett.

– Mondtam, hogy mindenkinek magának kell megszereznie a boldogságát. És nekünk is van jogunk a boldogsághoz, nem igaz? Mineko! Neked megvan hozzá a képességed.

– Azért egy kicsit félek.

– Csak bátorság!

Anya és lánya, a két nő elhatározásukban eggyé váltak. Különösen Tosikót villanyozták fel különböző gondolatai. Miközben Minekót lelkesítette, úgy érezte, lángolnak benne az érzések. Nyilvánvaló volt, hogy ezt a Hirai nevű fiatalembert már Mineko leendő vőlegényének tekintette. És ebben egy cseppet sem kételkedett. Tosiko szíve azonban úgy zakatolt, mintha még meghalt férje mellett sem tapasztalt érzéseket ismerne most meg. Attól is megittasult, ahogyan Hirai mint férfi pszichéjét igyekezett megfejteni. Maga akarta megragadni az emberi érzések apró részleteit. Szavai pedig egyre élénkebben pattogtak. Egyszer lány korában egy barátnője, akiről úgy gondolta, nem különösebben szebb nála, őrülten szerelmes lett egy jóképű, nagyszerű férfiba, majd végül összeházasodtak. Akkor ezt is furcsának találta, azonban könnyen megmagyarázható: az a lány volt elszántabb, mindössze ennyiről volt szó. Ez is azt példázza, hogy az emberi lélek apró részleteit utólag érti meg az ember. Ha minden mást félretesz, egészen biztosan magához láncolhatja partnerét. Előfordult, hogy amikor Tosiko elégedetlen volt férjével, megbánta, mennyire alkalmazkodott hozzá, mintha ezt a hibáját sosem tudná helyrehozni. Ezek a dolgok most újra eszébe jutottak. Minekónak tavaly ősszel kezdődött a szóban forgó házassági tárgyalása, Tosiko pedig felkészült rá, hogy saját kezével irányítsa azt. Már fél év eltelt azóta. Mineko ez alatt havonta nagyjából egyszer vagy kétszer találkozott Hiraival. Előfordult, hogy azzal ment haza: Hirai aznap nem ért rá találkozni, ám Mineko ilyenkor sem volt különösebben lehangolt, és egyre inkább megszokta, hogy Hirairól beszéljen. Tosiko pedig eltelt a jövőbeli derűs tervekkel, biztos volt benne, hogy minden az elképzelései szerint alakul. Végtelen boldogságot okoztak ezek a gondolatok magányos lelkének. Aztán egyszer csak aggodalma nyughatatlansággá nőtt, mígnem egy este elküldte Minekót a találkozóra.

 

2

 

A város ezen a kora tavaszi alkonyon – hiába voltak hosszúak a nappalok – már esti kivilágításban úszott. A Toranomon városrésznek ezen a környékén végeérhetetlenül haladt a munkából hazatérő emberek sora a kávézó ablaka előtt. Mineko az ablak mellett ült, szemben a bejárattal, rózsaszín kimonókabátjának nyakát gondosan felemelte. Már fél órája várt. Nem azért, mert Hirai Sózó késett, a lány jött korábban. Elégedettnek érezte magát, amiért vár valakit. Időnként összeszorította apró ajkait, és körbepillantott a helyiségben. „Nézzenek meg engem!” – még ennek öntudata is tükröződött arckifejezésében. Édes óra volt ez számára. Mostani érzései nem függtek Hiraival való korábbi találkozásaitól. Ez pedig Mineko különleges érzületének köszönhető. Így hát amikor Hirai Sózó megjelent, és jól láthatóan szigorú arccal, a lány arra sem reagált.

            – Már vártam önre.

            Mineko kedves mosollyal nézett fel Hiraira. A férfi nem válaszolt, csak rendelt két kávét, és komoly arccal tekintett a lányra. Ott volt azonban a lány mosolya, amely egy pillanatra zavarba ejtette Hirait. Cigarettát vett elő, majd miután visszapattintotta az öngyújtót, úgy tett, mintha valóban cigarettázna, és újra ránézett Minekóra.

– Miért jött ma el?

– Hogyan?

– De hát már a múltkor is mondtam: még ha maga el is jön, én nem fogok találkozni magával.

– Nahát! De hiszen…

– De hiszen? Micsoda?

– Ön mégis eljött, Hirai úr, nem igaz?

– Ma csak azért jöttem, mert már unom ezt az egészet, és még egyszer világosan meg szeretném mondani magának.

– Értem – válaszolt lágyan Mineko. Hirai szeme Mineko finom, ellenállás nélküli válasza hallatán olyan lett, mintha valami különös dolgot látna.

– Legjobb lesz, ha kimegyünk. Beszéljük meg útközben!

– Nem vacsorázunk meg valahol? Van nálam egy kis pénz.

– Nem, hagyjuk!

Az elején Hirai egyszer együtt vacsorázott Minekóval. A férfi szándéka most az volt, hogy kitörölje az emlékezetéből, hogy egyszer ilyen is megtörtént, ám még nem vette észre, hogy Mineko azt a vacsorát a maga módján értelmezi. És a lány ma is olyan volt, mint akkor.

– De hát miért? Édesanyám azt mondta, hogy ezúttal én hívjam meg önt vacsorára.

– Mondtam, menjünk ki!

Amikor Hirai fizetett, és kiléptek a kávézóból, Mineko könnyedén vállára terítette csipkés kendőjét, ezzel is próbálva elnyerni a férfi tetszését. Már annak a ténye is elérzékenyítette, hogy Hirai oldalán megy. A férfi ekkor gyors léptekkel elindult.

– Mineko kisasszony! Mit szokott mondani rólam az édesanyjának?

– Ő egy igazi anya. mindig bízik bennem.

– Nem ezt kérdeztem. Persze, hogy úgy van, ahogy mondja. Viszont a múltkor is mondtam már, nem emlékszik? Hogy nem találkozhatok magával többet. Nem mondtam elég világosan? Erről is beszélt édesanyjának?

Mineko ekkor ajkába harapott, és nem válaszolt. A lány ezt nyilvánvalóan titkolta. „Mi az? Hisz csak megértette” – ültek ki Hirai arcára gondolatai. A férfi ettől úgy érezte, megmenekült.

– Kellemetlen lenne számomra, ha édesanyja valamit félreértene.

– Édesanyám sajnálatra méltó teremtés – adott ismét kitérő választ Mineko. „Jaj, már megint ezt csinálja” – gondolta Hirai, és ezúttal ő fűzte tovább a lány szavait.

– Milyen értelemben sajnálatra méltó?

– Tiszta lelkű, talán inkább így mondanám. Még most is van benne valami a lányos bájból.

– Attól még nem lesz szánalomra méltó, nincs igazam?

– De, igen. Mindegy. Mi, anya és lánya hasonlítunk egymásra – mondta végül Mineko, és halkan felnevetett.

Hirai egy ideig elhallgatott. Ez kellemetlen – gondolta. Mineko megfoghatatlan, huszonhat évesen is ártatlan lelkével, vagy inkább érzületével a férfi ez idáig már néhányszor találkozott. És mivel tudja, hogy a lány apja életében igen magas pozícióba jutott a hivatalban, tartózkodóbb volt: úgy gondolta, úgysem tud ellene mit tenni. Ráadásul a lány megkedvelte őt, így nem is akarta megbántani. Végig azt gondolta, Mineko egyszer majd megérez mindent. Amikor azonban rájött, hogy ez nem így van, világosan ki kellett nyilvánítania elutasítását.

Mindenekelőtt a legfontosabb, hogy Hirai ez év elején máshonnan is kapott egy házassági ajánlatot. A férfi pedig az iránt a lány iránt mutatott gyengéd érzelmeket. Fájdalmasnak találta azonban, hogy ezt kinyilvánítsa Mineko felé, így inkább nem szólt róla. Ennyire viszont már talán nem érezhetett vele együtt.

– Mineko kisasszony! Ma azért jöttem, hogy elmondjam magának még egyszer, amit a múltkor, mivel úgy láttam, nem értett meg.

– De én nem is szeretném megérteni. Ha ugyanarról van szó.

– Nos, azzal nehéz helyzetbe hoz.

– Miért?

– Hogy miért? – kérdezett vissza meglepetten Hirai.

– Igen – bólintott erre is Mineko.

– Nem fogja fel, hogy azért kerülöm, mert nem kívánok magával találkozni? Nem akartam magát megbántani. Mégis el kell mondanom valamit.

– Nos, szeretném hallani.

– Úgy néz ki, hamarosan megnősülök. Kérem, ne értsen félre! Nem magával.

– Én is gondoltam, hogy nem velem. Édesanyám viszont nem így gondolja. Ő beleélte magát, hogy ön feleségül vesz engem. Ezért sajnálom őt.

– De miért? Már kezdettől fogva mondtam, hogy nem áll szándékomban magát feleségül venni. Miért gondolja édesanyád mégis ezt?

– Ő most boldognak érzi magát – mondta Mineko maga elé, és lesütötte szemeit. Mineko előbbi szavaiban Hirai először érezte meg, mekkora nyomás alatt áll a lány, és valami szánalomféle érzés fogta el iránta.

– Kérem, mondja el édesanyjának! Erről van szó, Mineko kisasszony, úgyhogy kérem maga is értse meg! Maga kedves lány, egyszer biztosan boldog lesz. Én legalábbis ezt kívánom. Nos, a viszontlátásra! A metrólejáróig azért elkísérem.

Hirai kedvességétől Mineko – úgy tűnt – hirtelen felbátorodott.

– Hirai úr! – szólalt meg ismét, és biccentett egyet.

– Nem tehetek az ellen semmit, hogy ön megnősül. De szeretném, ha néha találkozna velem úgy, mint most.

– Nem. Ez lehetetlen. – válaszolta a férfi, mert el akarta kerülni, hogy megint belegabalyodjon a lány megfoghatatlan érzelmeibe.

– Lehetetlen? Valóban az – gondolkozott el Mineko, és megállt. – Édesanyám szomorú lesz.

Hirai arcán látszott, nehezen tudja mindezt megérteni, úgy nézett Minekóra, mintha távolról figyelné. Amikor ugyanis Mineko azt mondja, az anyja, őt magát érti alatta. Ezt pedig a lány úgy fejezte ki, hogy még maga sem vette észre.

Végre kiértek a park kerítésével párhuzamos sétányra, a metrólejáróhoz. Hirai idáig kísérte Minekót. A lány rózsaszín kabátja az utcai lámpák fényárjában úszott. Ahogy Mineko ott állt, Hirai úgy érezte, el legszívesebben elkergetné őt magától. Minekóban azonban egy szikrányi gyűlölet sem volt, csak mosolygott, azt sem tudta, sírjon-e vagy nevessen.

– Kezet fog velem búcsúzóul?

Hirai némán nézett Minekóra, és lassú mozdulattal nemet intett. A lány ezúttal rögtön visszahúzta kezét, és gyorsan hangnemet váltott.

– Akkor hát, a viszontlátásra!

Hangjában őszinte, lányos báj csengett, amilyet az imént édesanyjával kapcsolatban emlegetett. Hirai megint sajnálni kezdte őt, és nem tudta, megvárja-e, míg rózsaszín kabátos alakja eltűnik a lépcső alján. A férfi azonban elindult, még mielőtt Mineko visszanézett volna. Úgy érezte, ha ottmarad, nem bírna szabadulni különös bájától és szánalomra méltó sorsától, amelyen pedig úgysem tudna változtatni. Mineko búcsúszavaiban ugyanis érezte a visszhangot, mintha azt mondta volna: hamarosan találkozunk.

 

1969

 

Fordította: Fittler Áron

Az ötödik és én

 

 

Ablaka homályos, kivehetetlen tájra nyílt. Csak sejthettük a fák áthatolhatatlan sűrűjét, a házak vörös-cserepekben bujkáló vakolatlan repedéseit. Már régóta nyitva lehetett. Friss, hűvös levegő járta át a szobát. Az ajtó kitárult, fehér-munkásruhás emberek könnyű bútorokat cipeltek be. Nem tudom, hogyan kerültem ide, a sarokba húzódtam és leguggoltam, hogy ne lássanak.

A becipelt tárgyak benépesítették, és egyben korlátozták is a teret. Kezdtem elbizonytalanodni a határok kapcsán. A berendezés siváran kulturált: a fal fehérre meszelve (a plafonon ottfelejtett tiplinyomok), a sarokban egy kis monokróm-tévé, bekapcsolva. A képkockák gyors egymásutánja, mintha valaki egy láthatatlan kapcsolóval sietve váltogatná az adókat. Szőnyeg nélküli gumipadló. Az ablaktól jobbra, a falnál, egy fenyő íróasztal, rajta egy éjjeli lámpa, az ajtó mellett szekrény, üresen és ezekkel szemben, egy sorban négy kórházi vaságy, megsárgult párnákkal, ágyneműkkel és négy kis éjjeliszekrénnyel. Kívülről valamiféle elektromos zaj szűrődött be. Nem a tévéből, távolabb, máshonnan, talán a falakon túlról az áramfejlesztők zúgtak ilyen alattomosan. Az ajtó tömör műanyag, abból a berúghatatlan fajtából… és most becsukódott. Végeztek a cipekedéssel.

Szoktam a környezetet, próbáltam elfogadni így. A kis asztali lámpán kívül nem volt a szobában más fényforrás, a plafon neoncsövei szakadozva világítottak; bár ne tennék, az agyamra mentek. Kívül, az ablak felől halvány világosság szűrődött be. Nem is nevezném fénynek, inkább egyfajta átmenet a fény és a sötétség között: változónak tűnt, minden percben váltakoztak az arányok.

Kopogás. Nem felelek, idegen vagyok itt, nem az én tisztem felelni. Az ajtó kimérten kinyílt, valamilyen akciófilm, vagy krimi mehetett épp a tévében. Két lövés, egy kövér test kiszolgáltatott, nehéz csobbanása, aztán csönd. A kamera nem mozdul, a körkörösen fodrozódó vizet mutatja – belépett az első.

 

Kissé konvencionálisan ódivatú, barna ballonkabátban hozták be az elsőt, feltehetőleg az utcáról. Lefektették, átöltöztették; egész testén szúrások, sebhelyek nyomai. A Doxa karórájától nehezen vált meg, hadakozott, de az ápolók nem tágítottak, azt is lerángatták róla. Mutogatta is a helyét, kiabálva; állítása szerint születése óta rajta van, édesapjától kapta a háború előtt és ilyen meg ilyen díjakat nyert ez az óra.

Az első végül fölsóhajtott és lecsukta a szemét. Éberen pihent. (Az a zúgás lehet, hogy mégis alulról jön.)

 

A második férfi nem kopogott, mivel az ajtó nyitva maradt (hagyjuk a formaságokat). Kezében zsebkendő, ritka haja tépetten az égnek meredt. A saját lábán jött be. Leült az ágyára kötelességtudóan, az orrát törölgette; folyton csöpögött. Aztán felriadt, odacsoszogott hozzám, próbált szólni néhány szót. Torkán kidagadtak az erek, de nem értettem, csak néhány jellegzetes mássalhangzót, mint a „k” az „f” és a „t”. Odahajolt, nagyon közel, szája lassan mozgott, lehellete erős volt, kellemetlen; féloldalasan tartotta a fejét, bele az enyémbe, és amikor már csak néhány centi távolság maradt köztünk, nem bírtam, tüntetőleg elfordultam. Visszasétált ágyához. Nem feküdt le, ülve, előre-hátra ringatózva magában beszélt. Félt. Az ablak felé nézett, letérdelt az ágy széléhez és imádkozott.

 

A harmadik én voltam. Erre úgy derült fény, hogy a második után ugye a harmadik következik szám szerint, és amikor a második imáiba révedve már jó ideje mozdulatlanul térdelt, egyszer csak akaratomon kívül megmozdultak a lábaim, és mint egy marionett-bábú, úgy lépegettem a soron következő, azaz a harmadik fekhely felé. Ott, előtte hirtelen megtorpantam. Ha ellenkezni próbáltam, erős fájdalmat éreztem: szúrt a szívem, nehezen kaptam levegőt. Ez csak akkor enyhült, amikor az ágyra ültem és akkor szűnt meg teljesen, amikor lefeküdtem és jól betakaróztam.

 

Aztán jött a negyedik – egy nő. Teste formás, fiatal, de nyaka ráncosabb és onnan fölfelé egyre fonnyadtabbnak, öregebbnek hatott. Mintha nem élne együtt a két rész egymással. Táncolva jött be, energikus, könnyed léptekkel. Fejét hátraszegve suhant végig a termen. Amerre járt, éreztük kétes minőségű kölnije illatát. Körbetáncolta az elsőt, a másodikat, saját magát, végül hozzám közelített.

Régen Klinda bácsi megtanított tangózni, úgy-ahogy, egy-két lépést. Most ezektől az emlékektől felbátorodva fölpattantam, és dacolva fájdalmaimmal karjaimba fogtam a negyediket és elindítottam emlékezetemben egy lassú, de annál markánsabb ritmusú katalán zenét. A harmadik forgásnál azonban megtorpant, mint aki megbénul, és amikor a derekát tartva lehajtottam, mint egy rongybabát, hirtelen elkapta a fejét… az Ötödik miatt.

 

Az érthetetlen zúgás egyre élesedett.

 

Ötödik komoly, kimért mozgása szöges ellentéte volt negyedik izgágaságának. Fölhúzta szemöldökét, majdhogynem haja vonaláig. Bársony öltönyben volt, mintás nyakkendővel és mezítláb. Léptei alatt kormot hagyott a gumipadló, majdhogynem lángra lobbant. Elsétált a tévéig, kikapcsolta. Nála volt a távkapcsoló, zsebre is tette.

Látszólag nem törődött velünk, de amikor rápillantott a másodikra, ahogy mormol és miránk, ahogy egymáshoz simulva dermedten állunk, ujjával intett, és mindegyikünk a helyére sietett.

Leült az íróasztalához, kis füzetet vett elő, körmölt rá valamit és a szoba szereplői sorban távozni kezdtek. A hölgy ment ki elsőnek (ahogy illik), aztán a második, és végül az első következett, aki csodával határos módon most ápolók segítsége nélkül, korához képest fürgén lépett ki. Az ajtóban még visszaadták az óráját is.

 

Engem kihagyott. Azt hittem elfelejtett, így hatalmas erővel fölküzdöttem magam függőleges helyzetbe és indultam volna az ajtó felé, amikor megszorította a kézfejem és – „…!” – nem értettem, amit mondott, mert az egyre élesedő, patkányölő zajtól jóformán megsüketültem. Szándéka nyilvánvaló volt: maradjak!

Visszakuporodtam a helyemre, türelmesen vártam. Addig ő belső zsebéből előhúzott egy másik füzetet, egy új tollal, felkapcsolta az asztali lámpát és ismét írni kezdett.

 

Sötétség borult ránk, már-már esteledett. A lámpa pedig… az íróasztalon, mintha sötétséget világított volna magából. Csodálkoztam ezen, hiszen eddig azt hittem, csak a fényt lehet így kiterjeszteni egy területre, hogy mindenhol legyen.

Tehát az asztali lámpa sötétje lassan, fokozatosan eltűntette az Ötödik jobb kezét, és pár pillanatra rá eltűnt ő is, de még mindezek előtt maradék erejével felém fordította a búrát. Mindent bekebelező feketeség haladt át a szobán… először elhomályosította a bútorokat, a padló frissen mosott fényeit, elnyomta az illatokat… kiszárított minden világosságot, ami az útjába került… rámszűkültek minden oldalról a falak (tompult a zúgás); beszorítottak, összenyomtak… nem fájt, de kellemes érzés se volt… és elért hozzám, ott lett bennem, a terjedő sötét… ott voltam, csak nem testként… és elindultam vele…

 

Úgy éreztem, nincs akadály. Átszivárogtam a falakon. Az utca félhomályában jól láttam mindenkit: a zebrán fiatalok vonulnak, az irodaházakban alkalmazottak túlóráznak, a parkokban szerelmesek szeretkeznek, a közeli templomban valaki elalszik a gyóntatóban.

Látom a másodikat is, aki úgy szeret élni. Ő is megérz engem és menekül… fut… egy tűzfalhoz tapad megpihenni…

És jöttek újra a bútorszállítók.

 

A becipelt tárgyak benépesítették, és egyben korlátozták is a teret. A berendezés siváran kulturált: a fal fehérre meszelve (a plafonon ottfelejtett tiplinyomok), a sarokban egy kis monokróm-tévé, bekapcsolva. A képkockák gyors egymásutánja, mintha valaki egy láthatatlan kapcsolóval sietve váltogatná az adókat. Szőnyeg nélküli gumipadló. Az ablaktól jobbra, a falnál, egy fenyő íróasztal, rajta egy éjjeli lámpa, az ajtó mellett szekrény, üresen és ezekkel szemben, egy sorban négy kórházi vaságy, megsárgult párnákkal, ágyneműkkel és négy kis éjjeliszekrénnyel. Kívülről valamiféle elektromos zaj szűrődött be. Nem a tévéből, távolabb, máshonnan, talán a falakon túlról az áramfejlesztők zúgtak ilyen alattomosan. Az ajtó tömör műanyag, abból a berúghatatlan fajtából… és most becsukódott. Végeztek a cipekedéssel.

 

Más embereket hoznak be, más bajokkal, más sorsokkal. De köztük lesz biztosan egy én, aki velem tart majd.

 

A mentés

 A kozmoszban már nem számított a tér és az idő. Az újfajta űrjárművek hajtóművei képesek voltak rövid idő alatt fantasztikus távolságokat megtenni, így az emberiség igen gyorsan kinőtte a saját naprendszerét, és mohó kezeit hamar az ismeretlen mélyűrre tette.

A Föld szerepe lecsökkent, amikor már több gyermek született földönkívüliként, mint földiként. Már több száz űrállomás és bolygó viselte magán az emberiség nyomát, hol így, hol úgy. A legtöbb bolygót csak bányászás, kitermelés céljából lakták be, de rengeteg, a Földéhez hasonló klímájún, komplett közösségek, városok, sőt, néhol országok jöttek létre. Érdekes módon az időszámítást viszont mindenhol megtartották, hűen a Földhöz. Az emberiség nem követett semmiféle előre eltervezett utat, csak terjeszkedett, terjeszkedett lendületesen. Kicsit olyan volt, mint mikor felfedezték Amerikát, és elkezdték kizsákmányolni, kihasználni, miközben nem foglalkoztak semmivel és senkivel. Egyre nagyobb területet foglaltak el, nem gondolva arra, hogy az esetleg már másé. Az emberi természet ilyen, ha egy bizonyos megvilágításból nézzük.

A legjobban kolonizált bolygókon erős, szigorú uralom vette kézbe az irányítást, hogy biztosítsa a fennmaradást. Jól működő kereskedelmi és gazdasági viszonyokat építettek ki a hasonló bolygókkal, miután letudtak pár kisebb csatát, itt-ott nagyobb háborúkat. Amolyan új vadnyugat volt ez, ahol kereskedők, szállítók, kalózok és még ki tudja hányféle –fajta ember száguldott keresztül­-kasul az univerzumon. Voltak szabályok és törvények mindenhol, de kevés helyen lehetett azt betartatni, főként messze a kolóniáktól. Ott minden csak az emberiségen múlt, ami miatt már milliók vesztek oda, hiszen az emberek gyakran elveszítik józan ítélőképességüket és elfelejtik, hogy honnan jöttek.

Ebben az űrben egy közepes méretű űrhajó haladt látszólag céltalanul. A csendes világűr sötétsége fojtogatóan ölelte körül. Kisebb sérülések borították a burkolatát, de úgy tűnt, hogy ez nem jelent semmiféle akadályt a működésében, inkább csak ütött-kopott kinézetűvé tette. Hajtóműve ütemesen, de csendesen tette a dolgát, talán azért is, mivel csak készenléti állapotban volt.

A hatalmas gépmadár oldalán egy mamutvállalat logója díszelgett, jelezvén a környezetének, hogy milyen érdekeltségi körbe tartozik, ám a szakértő szem hamar észrevehette, hogy ez egy kiselejtezett gép, amit elfelejtettek átfesteni. A hozzáértő arra is könnyedén rájöhetett, hogy a megnövelt raktéren kívül fel is van fegyverezve, és alkalmas űrbányászatra is, azaz űrben lebegő tárgyak begyűjtésére. Amolyan mindenes hajó.

A legénység létszámára, képzettségére és a raktér tartalmára azonban csak komoly vizsgálat után derülhetett fény. A pajzsokat – amelyek gátat szabtak a kíváncsi tekinteteknek és védelmeztek az egyszerűbb sérülésektől – komoly tartalékkal bíró energiacellák látták el. A látszat ellenére jól felszerelt gép volt ez.

A főnök kabinjában hangos, de nem túl tolakodó hangon szólalt meg a kommunikációs konzol. Néhány másodperc elteltével egy vékony férfi lépett elő a szoba egyik sötét szegletéből. Nyújtózott egyet, és hunyorogva közelebb lépett a pulthoz, hogy pár gomb megnyomásával elnémítsa a jelzést. Leülhetett volna, hogy pontosan átolvassa az imént érkezett üzenetet, de inkább csak sietve átfutotta, majd hamarjában megnyomott még pár gombot, azután nekiindult a gép gyéren megvilágított folyosóinak.

A folyosó halvány fénye épp csak arra volt jó, hogy biztos lábbal lehessen haladni a fém burkolatok közt, de olvasáshoz már kevés lett volna. Nem telt bele másfél percbe, és a főnök a kapitány ajtajában állt. A kapitány volt a gép pilótája, holott képzettsége, tudása messze túlmutatott ezen a munkakörön.

– Gyere be! – mondta a kapitány az ajtó felé fordítva fejét. Az ajtó halkan félresiklott, és a főnök belépett, majd alaposan végigmérte a másikat. A pilóta lényegesen vékonyabbnak látszott a főnöknél, de ez a jelentős magasságbeli különbségnek volt betudható.

– Láttad? – kérdezte a főnök, bár tudta a választ, és inkább csak fel akarta mérni a viszonyokat.

– Megkaptam az üzeneted, és felőlem rendben. Beállítom a koordinátákat… – mondta, majd munkához látott.

A főnök mozdulatlanul várt, miközben a bal kezét egy tőr nyelén pihentette.

– Kész. Negyed órán belül már ott is vagyunk, ha sietünk. Nem szeretem ezeket a mentőakciókat, nagyon kockázatosak. Nem beszélve arról, hogy mi lenne, ha belefutnánk valami kalózcsapatba – fejezte be a pilóta a mondanivalóját, majd neheztelőn a főnökre nézett.

– Te csak foglalkozz a gép irányításával, a többi az én dolgom! Majd jövök – válaszolta a főnök, majd kisietett. A kapitány fellélegezve vette tudomásul, hogy egyedül maradt. Visszacsúsztatta a pisztolyát a tokjába, majd még egyszer leellenőrizte az adatokat.

A főnök fejcsóválva haladt a folyosón, miközben léptei alatt jól hallhatóan kongott a fém burkolat. Sietett, hogy felkészítse a hajót a mentőakcióra. Az űrhajó gyomra felé tartott, ahol a raktér volt. Belépve csak a gépek és a technika zaját hallotta. Körbenézett a sötét előtérben. Innen nyílt a légmentesen elzárt csarnok, ami az űrhajó fejlesztésekor raktérbővítést kapott. A hermetikusan lezárt kaput egy erős alkatú, testes férfi őrizte, a fedélzetmester. Szemei fáradtságról árulkodtak, a kötés pedig, ami a karjait fedte, elárulta, hogy sérült. Az érkező ember nem lepte meg különösképp, talán azért sem, mert már előre hallotta. A fém jól vezeti a hangot.

– Főnök – üdvözölte a belépőt.

– Rendben vagy? – kérdezte a főnök, miközben a helyiség állapotát vizsgálta. – Látom a kár elenyésző.

– Nincs bajom. Legközelebb jobban odafigyelek majd az automata védelmi rendszerekre. Nem hiányzik, hogy felforduljak.

– Jó hozzáállás – vigyorodott el a főnök. – Az eddigi összegzés alapján úgy számoltam, hogy a hajó javítása után az áruból marad nagyjából 400-450 kredit fejenként. Mit szólsz?

A sérült férfi sejtelmesen elmosolyodott, majd bólintott.

– Ja, és majd elfelejtettem, készülj, vészjelzést fogtunk. Úgy tíz perc, és ott leszünk.

 

*

 

Egy mentőkabin általában nem túl nagy, éppen csak arra elég, hogy a nemzetközi űrszabvány legalapvetőbb elvárásainak megfeleljen. Egy átlagos mentőkabin öt személy számára kell, hogy biztosítsa a legalapvetőbb szükségleteket, legalább tíz napig. Persze léteznek kisebb és nagyobb luxus kabinok is, melyek már majdnem egy kisebb űrhajónak felelnek meg.

– Dan, vettél valamit a tegnapi jelzés óta?

– Nem, azóta sem történt semmi. Sőt, olyan, mintha a rendszer nem is működne, csak a mesterséges gravitáció és a létfenntartás. Visszatérve a tegnapi jelzésre, olyan, mintha valami szikla pattant volna nekünk. Még szerencse, hogy a burkolat nem rongálódott meg.

– A vészjelzést vajon sugározzuk még?

– Fogalmam sincs. Ha jól működik a számítógép, akkor még hat napunk van.

– Szerencsére nem elhagyatott pályán haladtunk.

– Éppen ettől tartok. Mi lesz, ha kalózokkal, csempészekkel futunk össze, és nem elég nekik a megmentési díj?

– Matt, ne kelts pánikot, így sem lehetünk biztosak semmiben!

– Dan, te is nagyon jól tudod, hogy megy ez…

– Matt, most már tényleg fejezd be! – mondta valaki a kabin hátsó részéből. Ezt többen is helyeselték.

 

*

 

A főnök a kabinjában ült a pultnál, és a monitorokat tanulmányozta.

– Főnök, a rakteret előkészítettem – hallatszott a kommunikációs pultról.

– Kösz – felelte, majd összegezte az információkat. – Egy közepes méretű mentőkabinról van szó, ami ismeretlen számú túlélőt rejt. A jelzései alapján a megmentési díj 300 kredit.

A mikrofonból halk röhögés hallatszott, majd egy hang:

– Tudják ezek mennyi a rabszolgaárfolyam a Diso-n? Idióták!

– Munkára fel! – mondta a főnök, majd a külső robotkarokkal megközelítette a kabint, amelyen a mentési célokra kialakított fogantyúk voltak. A karok biztosan ragadták meg az űregységet, majd határozott mozdulattal behúzták a raktérbe.

– A kabin megérkezett, a raktér külső ajtaját bezártam, pajzsot aktivizáltam. Visszajelzést kérek.

– Minden rendben, külső ajtó csukva, pajzs hetven százalékon. Megkezdheted a raktér levegővel való feltöltését! Ja, és készülj a szkennerrel.

– Vettem!

A főnök elégedetten dőlt hátra, majd a mikrofonba mondott pár új utasítást.

– Kapitány! Kérném a legközelebbi bolygórendszer nevét, és elérési idejét.

– Mondom. Lave, a lehető legnagyobb utazósebességgel haladva 3 óra, Diso pedig 6. Na?

– Mit gondolsz?

 

*

 

A mentőkabinban zavartság uralkodott. Mindenki magához tért, hogy részese legyen az eseményeknek.

– Dan, ugye te is érezted?

– Igen, mindannyian éreztük, bár ez most jóval gyengébb rezgés volt – felelte, majd a műszereket kezdte babrálni. – Remélem nem megint valami űrszemét, vagy szikla. A műszerek továbbra sem jeleznek semmit, sajnálom.

– Nem tehetünk mást, csak várjunk ölbe tett kézzel? – idegeskedett Matt.

– Te is tudod, hogy nem tehetünk semmit, várunk az utolsó pillanatig, ez a protokoll!

 

*

 

Az űrhajó belseje ismét lépésektől volt zajos, sietős, határozott lépésektől. A raktér ajtaja feltárult, majd két alak lépett be a lassan teljesen telítődő helységbe. Óvatosan, vigyázva körüljárták a mentőkabint, majd egymás felé fordultak.

– Főnök, láttad a sérülést a törzsön, a zsilip mellett? Nem sok jót ígér.

– Láttam. Ennyire súlyosnak látszik? Hamar a szkennert, nézzünk csak bele!

– Rendben – hangzott a válasz, majd megkezdődött a letapogatás. Nem tartott sokáig, hamar jött a válasz. – Nincs bent élő személy, csak két fagyott test.

– A fenébe, munka a semmiért! Mindegy, a megmentési díj akkor is jár.

– Valaminek nekiverődhettek. Ez van, de várj főnök, megnézem a többi vendégünket, megvannak-e még – mondta mosolyogva a fedélzetmester, majd tett pár lépést a raktér egy sötét szeglete felé, ahol egy másik mentőkabin várta a segítséget.

– Rendben, nézd! Remélem, ezek kibírják azt a néhány órát, míg vevőt találunk rájuk! – mondta a főnök, majd lehajtott fejjel kilépett a raktérből. – Kapitány, irány a Diso-i rabszolgatelep! – mondta a központi kommunikátorba, majd visszaballagott a kabinjába.

 

 

Vége

 

Sir Thomas Malory: Artúr király (részlet)

Harmadik fejezet

 

Avagy hogyan lelt rá Arthur legendás kardjára

 

 

Egy nap egy pajzshordozó esett be a fiatal király udvarába. Halálra sújtott mesterét a hátán hurcolta, és annak gyilkosa ellen hajszát követelt. Griflet, egy Arthurral egyidős fiú ekkor felpattant, és bár csupán fegyvernök volt, azt kérte, hogy üssék lovaggá, mivel üldözőbe akarja venni azt a lovagot, aki ezt a galádságot elkövette. Az udvarban tudták hol találhatják meg a gazfickót: az erdőben, egy forrás mellett vert tábort.

Arthurnak nem tetszett a gondolat, hogy egy ilyen ígéretes, bátor fiatalembert ily végzetes kalandra küldjenek. Végül azonban beadta a derekát Griflet esdeklésének, a fiatal lovag pedig szelek szárnyán rohant a forrás felé.

Meg is találta ott a keresett lovag sátrát. A gazfickó lova kikötve pihent, viszont fel volt nyergelve és kantározva. A lovag sátrától nem messze álló fa ágán egy sokszínű pajzs és egy hatalmas lándzsa hevert. Griflet a lándzsája tompa végével egy hatalmasat vágott a pajzsra, mire az hangos kongással leesett a fáról. A kondulásra a lovag kijött a sátrából, és ennyit kérdezett:

– Ugyan mondd meg, kedves lovag, miért verted le pajzsom?

– Mivel meg fogok küzdeni veled! – válaszolta Griflet

– Jobban tennéd, ha lemondanál erről – vágott vissza az idősebbik lovag, – hiszen túl fiatal vagy még ahhoz, hogy csak úgy eldobd az életed. Azt a vak is láthatja, hogy képességeid meg sem közelítik az enyémet.

 

S mégis Griflet ragaszkodott a párbajhoz. A két ellenfél oly erővel rohant egymásnak, hogy az ifjabbik lovag lándzsája darabokra tört, ló és lovasa pedig súlyos sebekkel zuhant a földre. Az idősebb lovag megszánta fiatal vetélytársát, amikor meglátta, hogy az a földön hever. Levette hát annak sisakját, hogy levegőhöz juthasson, végül pedig felsegítette a lovára, és bátorító szavakkal visszaküldte a királyhoz. A királyi udvarban mindenkin őrületes jajveszékelés lett úrrá, miután meglátták Sir Griflet sérüléseit, Arthurt pedig a dühroham kerülgette.

 

Másnap a király felöltötte legjobb páncélját és már hajnal előtt távozott leggyorsabb lován, hogy maga mérkőzzön meg a hírhedt lovaggal. A harcuk hevében a király lándzsája kettétört, ő maga pedig lezuhant a lováról. Bár a legtöbb összecsapás itt véget ért volna, ez kardvívással folytatódott. Ha lettek volna nézők, akkor rengeteg rafinált trükköt, és még ennél is több vért láthattak volna. Végül azonban Arthur kardja az ellenfél hatalmas erejének következtében darabjaira hullott. A végső csapás bevitele helyett a lovag döntés elé állította Arthurt:

– Vagy beismered, hogy alulmaradtál és gyáva féreg módjára távozol, vagy meghalsz.

– Ami a halált illet, – szólalt meg dacosan Arthur – jöhet bármikor, én szívélyesen fogadom. Azt a megaláztatást viszont, hogy gyáva féregként távozzak erről a helyről, nem viselném el. Inkább választom a halált!

 

Ekkor érkezett meg Merlin, ki felfedte Arthur valódi kilétét, majd bűbájt bocsátott a lovagra, aki ennek hatására mély álomba merült. Míg a bűbáj tartott, addig Arthurt elvitte egy remete ismerőséhez, hogy az meggyógyíthassa a király sérüléseit.

 

Háromnapnyi gyógyító pihenés után Arthur elég jól érezte magát a lovagláshoz, így hát távoztak Merlinnel. Az út során a királynak eszébe jutott, hogy a kardja darabokra hullott.

 

– Ne is foglalkozz vele – vetette oda Merlin – nem messze innen van egy remek fegyver, amit talán meg tudok neked szerezni.

 

Így hát addig lovagoltak, amíg egy hatalmas, gyönyörű tóhoz nem értek. A király a tó közepén egy csodálatos kardot markoló, fehér selyembe burkolt kézre figyelt fel.

– Itt van hát! Ez az a kard, amiről beszéltem – szólalt meg Merlin, – amott pedig a Tó Úrnője látható, kivel, ha tiszteletteljesen bánsz, talán segít neked megszerezni az áhított pengét.

Menten meg is érkezett az említett hölgy, aki Arthurt meglátván mélyen meghajolt, a király pedig viszonozta ezt a gesztust.

– Hölgyem, – szólította meg az úrnőt Arthur – miféle kardot tart az a testetlen kéz a víztükör fölött, ott a távolban? Igazán örülnék egy ilyen csodálatos pengének, mivel a saját kardom apró szilánkokra hullott utolsó ütközetemben.

 

– Arthur király uram – válaszolt az úrnő, – az a kard az enyém. Azonban ha egy általam választott időpontban megajándékozol valamivel, akkor odaúszhatsz, és elviheted mind a pengét, mind a kardhüvelyt.

 

Így hát Arthur és Merlin kikötötték lovukat, majd beszálltak a bűvös csónakba, mellyel a tó közepén található kézhez eveztek. Miután a király megfogta a kard markolatát, a kéz visszahúzódott a víz felszíne alá, a két utazó pedig a partra visszatérvén továbbállt.

 

Lovaglás közben Arthur alaposabban szemügyre vette új kardját, mely az Excalibur nevet viselte, minek jelentése: acélvágó. Nagyon kedvére való volt a penge, az már csak ráadás volt, hogy a markolata drágakövekkel volt díszítve.

– Melyik tetszik jobba, – érdeklődött Merlin, – a penge vagy a kardhüvely?

– A kard – válaszolta Arthur.

– Nem vagy túl bölcs – szidta le a királyt Merlin, – a kardhüvely legalább tízszer olyan értékes. Amíg hordod, addig egyetlen csepp véred sem fog hullani. Így hát azt tanácsolom, hogy mindig tartsd a kezed ügyében!

 

Hangos üdvrivalgás fogadta Arthur királyt és Merlint, amikor visszaértek a Carlioni udvarba. Bár néhányan csodálkoztak, hogy a király ilyen veszélyeknek tette ki magát, abban azonban mindannyian egyetértettek, hogy nincs annál nagyobb megtiszteltetés, mint egy olyan király keze alatt szolgálni, aki ha kell, a lovagjaihoz hasonlóan felvállalja az út porát, és a vele járó megpróbáltatásokat.

 

Ez hát az Excalibur megszerzésének története. A karddal az oldalán Arthur királynak rengeteg hősies kalandban volt része. Volt viszont olyan is, hogy a gonosz erőknek ideig-óráig sikerült ellopniuk a kardot, mely a királyt életveszélyes helyzetekbe keverte. Ha viszont a király keze a kardját szorította, akkor bármely bonyolult csatát játszi könnyedséggel vett, hiszen a kardhüvelynek köszönhetően nem volt gyenge pontja, a kardot pedig egy misztikus erő vette körül, mely óriási hatalommal ruházta fel viselőjét. Végezetül viszont eljött az az óra is, amikor Arthurnak vissza kellett szolgáltatnia a kardot a jogos tulajdonosának, melyet egy áruló ki is használt, s halálos sérülést mért az immáron sebezhető királyra. 

Cicamicám

 

 

Lukács Zoltán okleveles építészmérnök számára ez a nap is úgy kezdődött, mint az elmúlt tíz évben bármelyik: hat harminckor bekapcsolt az ágyával szemben lévő televízió, és válogatott ízléstelen programkavalkádjával üvöltött bele a férfi arcába. Ez hatott, és Zoltán már fel is pattant, gondosan átugrálva az előző napok-hetek során elhányt ruhákat, de a sunyi pamutzokni kifogott rajta, és csak kicsi hiányzott, hogy metszőfogait nem verte bele a küszöbbe, akkorát esett. Mikor magához tért a fájdalomtól, feltett magának egy kávét, majd lassú, robotikus mozdulatokkal felhajtotta. Jó pár év gyakorlata után már tudott uralkodni arcvonásain, így nem grimaszolt, amikor a fekete, keserű, forró lé lefolyt a torkán. Mikor túl volt rajta, elindult a fürdőszobába, és csekély tíz perc alatt már készen is volt, és üdén, jól fésülten lépett ki a harmadik emeleti lakás ajtaján. Gondosan ellenőrizte a biztonsági zárat, kétszer is, ugyanis évek óta egyre elhatalmasodó zárparában szenvedett, melynek folyományaképp legalább negyedórával hamarabb el kellett indulnia otthonról, hogy legyen elég ideje a meghatározott kis rítusai szerint megbizonyosodni róla: tökéletesen bezárta-e az ajtót.

 

Amikor már vagy a negyedik csíkot vájta a kulcs segítségével a kézfejébe, csak hogy biztos legyen benne később, a metrón is, hogy tényleg, de igazán bezárta a lakást, hirtelen a szeme sarkából egy sötét árnyat látott elsuhanni a lépcsőházban. Megfordult, felkapta a fejét, és egy csillogó zöld szempár meredt rá kíváncsian. Zoltán ijedten hátraugrott, és sikeresen beverte a könyökét a kilincsbe. Felüvöltött a fájdalomtól, mire a szempár tulajdonosa, egy cirmos macska rémülten hátraugrott és elmenekült. Zoltán egy darabig nézett utána, aztán eszébe jutott, hogy ideje lenne munkába indulni.

 

Késő este, nyolc után, mikor a villamoson zötykölődött hazafelé, pillantása megakadt egy „A macskák viszkaszt vennének!” reklámon. Mekkora baromság, gondolta, majd a reggeli macskára gondolt. Vajon mi lehet vele? Ha állatot tartanék, sosem vennék neki ilyen drága vacakot. Bőven elég a kajamaradék is. Tovább nem nagyon filozofálhatott a macskatartás örömein, mert egy agresszív néni, aki kétségbeesetten szeretett volna utat törni magának a tömegben, magával sodorta. Ezután Zoltán kissé szédülten végigtámolygott a sok ember között, és besétált az első boltba, hogy gondoskodjon a vacsoráról. Bedobott pár doboz salátát, némi zsemlét és virslit a kosarába, aztán ismét belefutott a macskaeledel-reklámba. Ha megint ott találom, befogadom, döntötte el, és leemelt egy konzervet a polcról, gondosan ügyelve arra, hogy a legolcsóbbat válassza.

 

Benyitott a lépcsőházba, és még saját magának sem engedte bevallani, de egyre a sarkokat pásztázta, ott van-e valahol a macsek. De sehol nem találta. Csalódott sóhaj kíséretében szállt be a liftbe. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor a lakás előtti lábtörlőn megpillantotta az állatot. A macska Zoltán jöttére felemelte a fejét és halkan nyávogott egyet. Mintha csak rá várt volna.

 

Szia, cica – mondta zavartan a férfi, és kikerülte, hogy kinyithassa az ajtót. Most invitáljam be, vagy mi? töprengett, de a macska megoldotta a kérdést: kecsesen besétált előtte. Zoltán nem tudta, mit tegyen, így egy tálkában feltálalta a konzervet a cirmosnak, majd úgy döntött, ideje felkészülnie arra az eshetőségre is, ha az állat állandó lakója lesz otthonának, ezért elővett egy kimustrált tálcát, és szórt rá némi homokot, amit a közeli játszótérről lopott. Kezdetnek jó lesz.

 

A macska, akit nemes egyszerűséggel csak Cicamicának keresztelt el, láthatóan megbecsülte Zoltán nagylelkűségét, és roppant udvariasan a homokos tálca közepére ürített, hogy megmutassa, tudja az illemet, majd nekilátott a konzervnek, és ráadásként belefetyelt egy tányér tejet is. Végül elfeküdt a heverőn és dorombolni kezdett. Zoltán óvatos mozdulatokkal közelített hozzá, majd tétován az állat fejére tette a kezét. A dorombolás erősödött. A férfi végre elmosolyodott. Cicamicám!

 

Másnap frissen pattant ki az ágyból, és elégedetten szemlélte a még alvó Cicamicát. Résnyire nyitva hagyta az erkélyajtót, ha napközben Cicamicának friss levegőre lenne szüksége, majd gyorsan elosont a munkahelyére. Hosszú évek óta ez volt az első nap, amikor nem vacakolt a zárellenőrzéssel.

 

Aznap alig bírt a munkájára koncentrálni, egyre csak arra gondolt, ha hazaér, ott várja majd egy éhes, doromboló szőrgolyó. Olvatag tekintettel bámulta a monitort. Szerelmes, állapította meg róla Gabika, az elvirágzás ellen elkeseredetten küzdő ötvenes titkárnő, és rémülten rángatta push-up melltartóját: eddig, az anyján kívül ő volt az egyetlen nő Zoltán életében (ő töltötte ki a teáját, és szervezte az ügyeit), most pedig rettegett, hogy ezt a pozíciót is elveszítheti. De hiába: Zoltán csak mosolygott átszellemülten, ügyet sem vetve Gabika próbálkozásaira és híresen jó kapucsinójára. Gabika tátott szájjal bámulta, hogy Zoltán pontban ötkor felállt és elköszönt, felrúgva a hosszú évek rutinját, amikor rendre hétig-nyolcig túlórázott.

 

Hazatérve meglepő dolog fogadta: a lakás csillogott-villogott a tisztaságtól, a hatalmas hűtő pedig végre tele volt étellel és nem csak egy üveg százéves szilvalekvár és pár doboz sör árválkodott benne. Az asztalon pedig új terítő, tányérok, evőeszközök és még gőzölgő étel. Zoltán elismerően szippantott bele a levegőbe, aztán kiverte a víz. Valaki járt itt! Uramisten, mit lophattak el! Ekkor jutott eszébe, hogy reggel nem folytatta le a szokásos zárellenőrző ceremóniáját. Tudtam, tudtam, hogy ha csak egyszer is kihagyom… közben gyorsan körülnézett, mit lophattak el. Szerencsére minden a helyén volt. De ez furcsa, akkor is furcsa. Ám a rendőrséget nem hívhatja fel azzal, hogy valaki betört a lakásába, kitakarított és még vacsorát is főzött. Kiröhögnék. Tehát egyedül kell kiderítenie az igazságot. Cicamicára tévedt a tekintete, de az állatka lustán hevert az egyik fotelben, és Zoltán közeledtére hevesen dorombolni kezdett. A férfi megsimogatta a macska fejét, majd, mivel nem volt mit tennie, gondosan végigkóstolta a vacsorát, hogy nem mérgezett-e. Mivel életben maradt, most már jóízűen nekilátott az ételnek. Másnap reggel azonban a szokott negyedóra helyett fél órán át ellenőrizte különféle szertartások keretében a zárat.

 

Hazatérve ismét a szokott rend és tisztaság és gőzölgő vacsora fogadta. Zoltán sápadtan lapátolta be az ételt, és remegett az idegességtől, hogy kicsúszott a markából tulajdon lakásának irányítása. Cicamica pedig csak dorombolt a fotelben.

 

A dolog még kétszer ismétlődött meg. Harmadszorra Zoltán úgy döntött, ha esik, ha szakad, kideríti, ki is a titokzatos takarító és főző fantom, aki az otthonában garázdálkodik. Reggel úgy tett, mintha a szokásos módon menne a munkába, a látszat kedvéért még a zárral is szórakozott egy keveset, aztán elbújt a pincében lévő biciklitárolóban és várt. Amikor úgy érezte, a fantom már behatolt a lakásba, felnyargalt a lépcsőn és hatalmas harci kiáltás közepette berontott a lakásba. Érkezését egy női sikoly fogadta. A sikoly tulajdonosa, egy fiatal, barna hajú nő egy szál topban és bugyiban mosogatott éppen, és ijedtében beverte a fejét a konyhaszekrénybe, és elájult. Zoltán így, a tervezett kárörvendő leleplező mosoly helyett azzal kezdett el foglalatoskodni, hogy magához térítse a lányt.

 

Mégis, ki maga? És mit keres itt? – érdeklődött, mikor a lány végre kinyitotta a szemét. Jé, pont olyan zöld, mint Cicamicáé, állapította meg Zoltán.

Csak gondoltam, segítek. Ha már voltál olyan jó, és magadhoz vettél, gondoskodtál rólam… – magyarázta a lány.

Mi van? – Zoltán úgy érezte, megőrül. Mi a franc folyik itt körülötte az utóbbi napokban?

De hiszen tudod… – folytatta a lány értetlenül. – Én vagyok a macska, akit magadhoz vettél!

Micsoda?

Esküszöm!

Ennyire még nem ment el az eszem.

Akkor ne higgy nekem, a te dolgod – a lány felpattant és duzzogva folytatta a mosogatást.

Most mit csinálsz?

Gondoltam, még elmosogatok, mielőtt elmegyek.

Jó, várj – mondta Zoltán hirtelen, mert igencsak vonzónak találta a barna macskalányt. – Tegyük fel, hogy hiszek neked. De azért neked is el kell ismerned, hogy eléggé bizarr történet, nem?

Rendben, maradok – mosolyodott el a lány. – Viszont egy valamit meg kell ígérned.

Mit?

Veled maradok, de soha nem szabad emlékeztetned arra, hogy voltaképpen macska vagyok, különben örökre el kell hagyjalak téged.

Megígérem – mondta ünnepélyesen Zoltán. – Hm… én Zoltán vagyok. De téged hogy szólítsalak?

Cicamica?

Valami emberibb név?

Ez a nevem, te adtad.

Jó, legyél Cicam Ilona. Ilona. Mit szólsz hozzá?

Szépen hangzik.

Holnap elmegyünk az okmányirodába és megcsináltatjuk az irataidat. Aztán kérünk egy időpontot az anyakönyvvezetőnél és elveszlek feleségül.

Rendben.

 

Zoltán sosem szerette a totojázást, így a magánéletében sem. Itt egy rendes, csinos lány, jó mellekkel, és rendben tartja a lakást, elveszem feleségül, döntötte el, és hamarosan (némi kenőpénz fejében persze) el is készültek az okmányok, aztán megtartották az esküvőt, két, az utcáról behívott tanúval. Utána elmentek egy gyorsétterembe, és az élet ugyanúgy folytatódott tovább, mint korábban, csak éppen Zoltán bejelentette Gabikának, hogy megnősült, és ezért nem lesz ideje annyit túlórázni, és egy hét szabadságot is szeretne kivenni, hogy elmehessenek nászútra. Egyiptomba. Zoltán valahol olvasta, hogy az egyiptomiaknak mekkora macskakultuszuk volt, és gondolta, Ilona szívesen meglátogatná ősei földjét. Gabika csak hápogott meglepetten és majdnem lenyelte a szájfény applikátorát, mert Zoltán közlése épp szépítkezés közben érte. Elveszítettem, gondolta keserűen, és bánatűzésként belevetette magát egy pletykaújságba. Vajon milyen lehet a felesége? És hol ismerte meg? Hiszen eddig Gabika gyakorlatilag főnöke minden lépéséről tudott. A kíváncsiság nem hagyta nyugodni. Éppen ezért felajánlotta, hogy megszervezi az egyiptomi utazást, és volt rá gondja, hogy főnöke irodában tartott személyes okmányai között is alapos kutatást végezzen.

 

Cicam Ilona, micsoda hülye név! Hm, itt valami nem stimmel, én érzem! Dohogta felháborodottan, különösen, amikor megtalálta Ica fotóit a közösségi oldalakon, és konstatálta, hogy „vetélytársa” szép és fiatal. És jók a mellei is. Viszont gyanús volt, hogy Ica profilját alig pár napja hozták létre. Gabika a női újságok ezotéria rovatából tudta, hogy a női megérzésre hallgatni kell, és úgy döntött, nyomozásba kezd.

 

Közben Zoltán és Cicamicája megjárták Egyiptomot, és Ilona nem győzött álmélkodni a rengeteg macskaábrázoláson: éjszakánként boldogan dorombolt férjének. Zoltán csak egy valamit nem tudott megérteni: hogy Ilona ember alakban miért nem szereti a konzerv macskaeledelt, amiből annak idején olyan jókat falatozott. Eleinte ugyanis így próbált kedveskedni feleségének, sőt, a lehető legdrágább, márkás, aszpikos lazacos konzerveket vásárolta meg, és gondosan, zöldség és gyümölcsdekorációval tálalta Ilonának. A nő azonban az első pár falat után elzöldült arccal rohant a vécébe, és hosszú percekig öklendezett.

 

Mi a baj szívem?

Nem tudom, ez a vacsora…

Pedig a legdrágábbat vettem, direkt a te kedvedért.

Zoltán, te macskaeledelt adtál nekem?

Ne haragudj… Ó, de hülye vagyok… A világért se gondold, hogy…

Rendben. Viszont jobban örülnék egy grillezett lazacnak salátaágyon.

 

Szerencsére a házaséletük kifogástalanul alakult a nászút után is: Zoltán nappal dolgozott, Ica közben háziasszonykodott, meg eljárt különféle tanfolyamokra, éjszakánként pedig fergetegeseket szexeltek.

 

Gabika mindeközben csak őrlődött a munka, a nyomozás és a klimax okozta hőhullámok között, és roppant mód bosszantotta, hogy még semmilyen terhelő adatot nem talált Ilona ellen, pedig már az összes törvényes módon utánajárt a dolognak. Úgy döntött, tizenöt átrobotolt év után végre kivesz egy hét szabadságot, és ezt az időt Zoltán lakásának megfigyelésével tölti majd. Csak rábukkan valami nyomra.

 

Így is tett: gondosan álcázta magát, hol tisztítószerekkel házaló ügynökként, hol kutyát sétáltató nyugdíjasként bukkant fel. Ügynökként még azt is megtette, hogy becsöngetett Ilonához, hadd lássa személyesen is a nőt. Ilona szexi Hello Kitty-s topban és sortban nyitott ajtót, kezében egy porronggyal.

 

Igen?

Elnézést a zavarásért hölgyem, hallott már a (síp) cég szenzációs tisztítószereiről?

Nem.

Megengedi, hogy bemutassam Önnek?

Tessék, fáradjon be – mondta kelletlenül Ilona, és betessékelte az elszánt tekintetű ügynöknőt. Leültette a heverőre és várakozón nézett rá. Gabikának ekkor jutott eszébe, hogy elfelejtett magával hozni bármiféle mintát is, ezért kínosan feszengeni kezdett. Ilona egyre szúrósabban nézett rá, és közben rágyújtott egy cigarettára. – Nos, mit akar?

Ööö, én, izééé… – hebegte zavartan Gabika, és szeme egy cirmos macskára esett, aki a fotel mélyéből figyelte őt. – Milyen aranyos jószág…

Ezért jött? – Ilona Gabika arcába fújta a füstöt. – Mert nekem sajnos dolgom van…

Gabika összefüggéstelenül motyogva-hajbókolva-mentegetőzve távozott.

 

E kínos találkozáson kívül semmi kézzelfogható bizonyítékkal nem rendelkezett, mindössze annyit állapított meg, hogy Zoltán felesége egy önző, gonosz dög. Viszont a macskája szép. Ezt szóvá is tette Zoltánnak.

 

Láttam a facebookon a feleséged cicáját. Nagyon édes.

Tessék?

Azt a tündéri kis cirmost.

 

Zoltán nem tudott mit kezdeni titkárnője megjegyzésével, hiszen ő csak egy macskáról tudott, az pedig Ilona volt. Á, nyilván feltett magáról egy képet macska alakban. De ki fotózta le? Hm, ez érdekes. Hogy megnyugodjon, megnézte Ilona adatlapját, és jé, valóban ott pózolt a felesége, ölében a cirmos macskával, akiről ezidáig azt hitte, szintén Ilona. Mi a fene?

 

Otthon szóvá is tette a dolgot Ilonának, aki válaszul elnevette magát, és közölte, hogy a képen látható macska valójában az ikertestvére, Vanessza. Zoltán nem igazán tudott különbséget tenni Vanessza és Ilona macskaalakja között, de csak bólogatott bután, és megsimogatta az új állatkát.

 

Vanessza most nálunk fog lakni egy darabig, ugyanis a férje csúnyán elbánt vele, és haza sem mehet a szüleinkhez – magyarázta Ilona. – Ugye, nővérkém…

Miau – reagálta le Vanessza röviden és velősen.

 

A házaspár napjai így teltek egy darabig, ám Zoltán kezdte egyre kevésbé tolerálni macska-sógornője jelenlétét, ugyanis Vanessza láthatólag nem ismerte az illemet és minden szívbaj nélkül lepisálta a heverőt, az ágyba ürített, és nem volt már a lakásban egy olyan hely sem, ahol Zoltán ne találkozott volna macskaszőrrel: a fürdőkád, a hűtő és a mikro is tele volt vele, ám amikor a férfi még a söröspohár alján is szőrszálakat talált, kiborult a bili: artikulálatlan hangon elkezdett üvölteni.

 

Mi a baj szívem? – kérdezte Ilona ijedten. – Kérlek, halkabban, mert megrémíted szegény Vanesszát.

Leszarom szegény Vanesszát! Tele van a tököm vele! Mindent tönkretesz! Küldd el innen, vagy kivágom, mint…

– … macskát szarni? – kérdezte élesen Ilona, és dühös láng villant a szemében. – NA, ennyit rólad. Egy seggfej vagy!

Tessék?!

Egy seggfej vagy! Még egy védtelen, bántalmazott macskát sem tűrsz meg magad mellett. Hát milyen ember vagy te? Ember egyáltalán?

Mi van? – Zoltán elképedésében csak hápogni tudott. Mi történt az ő kicsi feleségével? De Ilona csak folytatta tovább, és káromkodott, egyre ocsmányabb hangnemben. És itt a kedves férj már nem bírta tovább cérnával:

Aljas, sunyi macska, az vagy te, mindig is tudtam! Egy alattomos kis behízelgő rohadék. Csak dorombolsz és hanyatt veted magad, ha el akarsz érni valamit… Undorító. Mélyen megvetlek. És magamat is. Inkább lehugyoznám a kezem, mint hogy hozzád érjek!

 

Ilona szeme ismét villant egyet.

 

Jól van – mondta hűvösen. – Sértegess. Látom, elfelejtetted, mit ígértél.

Mi van? – Zoltánt szemmel láthatóan meglepte felesége viselkedése.

Emlékezz: ha emlékeztetsz rá, hogy valójában macska vagyok, örökre elveszítesz – felelte Ilona haragosan. – Ostoba pöcs!

 

Ezzel magára hagyta a férjét, és becsapta maga mögött az ajtót. Zoltán csak állt ott, ledermedve, Vanessza pedig panaszosan nyávogott egy narancssárga, tükröcskékkel kivarrt díszpárnán.

 

Másnap Zoltán ámokfutásba kezdett: a Vanesszáról készített fotókkal teleplakátolta a környéket, alatta az alábbi felirattal: „Eltűnt a feleségem, Ilona, jelenleg valószínűleg macska alakban jár. Kérem, aki látja, hívja az alábbi számot: ….” Otthon pedig egyre Vanesszához beszélt, mert meg volt róla győződve, hogy a macska tudja, hol bujkálhat az ikertestvére. Vanessza azonban csak nyávogott panaszosan. Zoltán pedig, akit ingerelt sógornője értetlensége, csak üvöltött, üvöltött, még akkor is, amikor már berekedt.

 

Te büdös ribanc, azonnal árul el, hol van Ilona, vagy kitépem a beled és letömöm a torkodon! – és hasonlókat. A szomszédok már többször is kopogtattak, hogy nem hallják az üvöltözéstől a Barátok köztöt, de Zoltánt nem érdekelte semmi. Csak egyet akart: visszaszerezni Ilonát. És mivel nem járt sikerrel, dühében tönkreverte a berendezést.

 

Harmadnap megérkezett a rendőrség és a mentők. Felmérték a károkat, és Zoltánt egy csinos kényszerzubbonyban el is szállították a legközelebbi elmegyógyintézetbe. Megállapították róla, hogy beszámíthatatlan, ön- és közveszélyes, és tartós gyógykezelést igényel. Ebben fontos szerepet játszottak Zoltán plakátjai, de azok a videofelvételek is, amelyeket Zoltán felesége, C. Ilona nyújtott be a rendőrségen, egy nappal korábban, amikor is feljelentést tett a férje ellen. A videofelvételeket azok a mini kamerák szolgáltatták, amelyeket az asszony hetekkel korábban elhelyezett a lakás különböző pontjain, mert, saját bevallása szerint úgy érezte, baj lesz. És nézzék meg, milyen erőszakosan gesztikulál a felvételeken (sajnos hang nem volt). Aztán a szegény cicát is agyonterrorizálja… Komolyan, félek tőle, jelentette ki Ilona szipogva a vallomástétel végén. Ugye, számíthatok a segítségükre, uraim?

 

Ezekben a napokban Zoltánt csak egy valaki kereste fel: a hűséges Gabika, aki egy csokor gerberával és egy háló naranccsal állított be hozzá. Remegett a félelemtől, hogy egykori főnökéből mikor tör majd ki a gyilkos vadállat. Ám Zoltán csak ült, és bámult maga elé megtört tekintettel.

 

Cicamicám, cicamicám, merre vagy? – kérdezte egyre. Gabika még udvariasságból szobrozott néhány percig, aztán eliszkolt. Az elmegyógyintézetből kilépve felsóhajtott.

Te jó ég. Ki hitte volna, hogy Zoltánka egy közveszélyes őrült? Vajon mit tűrhetett mellette az a kis asszonyka? Nem csoda, hogy olyan ingerült volt… Akit naponta testileg-lelkileg bántalmaznak, hogy is lehetne… És még azt hittem róla, hogy… Istenem, mekkorát tévedtem!

 

A férfit gyámság alá helyezték, így ezentúl minden vagyonával Ilona rendelkezett. Gyorsan el is adta a lakást meg az értéktárgyakat, majd felpakolta csekélyke holmiját és a rengeteg pénzt, aztán a macskáját szólította:

 

Cirmi! Gyere már! Itt végeztünk

 

 

Cicamicám

 

Lukács Zoltán okleveles építészmérnök számára ez a nap is úgy kezdődött, mint az elmúlt tíz évben bármelyik: hat harminckor bekapcsolt az ágyával szemben lévő televízió, és válogatott ízléstelen programkavalkádjával üvöltött bele a férfi arcába. Ez hatott, és Zoltán már fel is pattant, gondosan átugrálva az előző napok-hetek során elhányt ruhákat, de a sunyi pamutzokni kifogott rajta, és csak kicsi hiányzott, hogy metszőfogait nem verte bele a küszöbbe, akkorát esett. Mikor magához tért a fájdalomtól, feltett magának egy kávét, majd lassú, robotikus mozdulatokkal felhajtotta. Jó pár év gyakorlata után már tudott uralkodni arcvonásain, így nem grimaszolt, amikor a fekete, keserű, forró lé lefolyt a torkán. Mikor túl volt rajta, elindult a fürdőszobába, és csekély tíz perc alatt már készen is volt, és üdén, jól fésülten lépett ki a harmadik emeleti lakás ajtaján. Gondosan ellenőrizte a biztonsági zárat, kétszer is, ugyanis évek óta egyre elhatalmasodó zárparában szenvedett, melynek folyományaképp legalább negyedórával hamarabb el kellett indulnia otthonról, hogy legyen elég ideje a meghatározott kis rítusai szerint megbizonyosodni róla: tökéletesen bezárta-e az ajtót.

 

Amikor már vagy a negyedik csíkot vájta a kulcs segítségével a kézfejébe, csak hogy biztos legyen benne később, a metrón is, hogy tényleg, de igazán bezárta a lakást, hirtelen a szeme sarkából egy sötét árnyat látott elsuhanni a lépcsőházban. Megfordult, felkapta a fejét, és egy csillogó zöld szempár meredt rá kíváncsian. Zoltán ijedten hátraugrott, és sikeresen beverte a könyökét a kilincsbe. Felüvöltött a fájdalomtól, mire a szempár tulajdonosa, egy cirmos macska rémülten hátraugrott és elmenekült. Zoltán egy darabig nézett utána, aztán eszébe jutott, hogy ideje lenne munkába indulni.

 

Késő este, nyolc után, mikor a villamoson zötykölődött hazafelé, pillantása megakadt egy „A macskák viszkaszt vennének!” reklámon. Mekkora baromság, gondolta, majd a reggeli macskára gondolt. Vajon mi lehet vele? Ha állatot tartanék, sosem vennék neki ilyen drága vacakot. Bőven elég a kajamaradék is. Tovább nem nagyon filozofálhatott a macskatartás örömein, mert egy agresszív néni, aki kétségbeesetten szeretett volna utat törni magának a tömegben, magával sodorta. Ezután Zoltán kissé szédülten végigtámolygott a sok ember között, és besétált az első boltba, hogy gondoskodjon a vacsoráról. Bedobott pár doboz salátát, némi zsemlét és virslit a kosarába, aztán ismét belefutott a macskaeledel-reklámba. Ha megint ott találom, befogadom, döntötte el, és leemelt egy konzervet a polcról, gondosan ügyelve arra, hogy a legolcsóbbat válassza.

 

Benyitott a lépcsőházba, és még saját magának sem engedte bevallani, de egyre a sarkokat pásztázta, ott van-e valahol a macsek. De sehol nem találta. Csalódott sóhaj kíséretében szállt be a liftbe. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor a lakás előtti lábtörlőn megpillantotta az állatot. A macska Zoltán jöttére felemelte a fejét és halkan nyávogott egyet. Mintha csak rá várt volna.

 

– Szia, cica – mondta zavartan a férfi, és kikerülte, hogy kinyithassa az ajtót. Most invitáljam be, vagy mi? töprengett, de a macska megoldotta a kérdést: kecsesen besétált előtte. Zoltán nem tudta, mit tegyen, így egy tálkában feltálalta a konzervet a cirmosnak, majd úgy döntött, ideje felkészülnie arra az eshetőségre is, ha az állat állandó lakója lesz otthonának, ezért elővett egy kimustrált tálcát, és szórt rá némi homokot, amit a közeli játszótérről lopott. Kezdetnek jó lesz.

 

A macska, akit nemes egyszerűséggel csak Cicamicának keresztelt el, láthatóan megbecsülte Zoltán nagylelkűségét, és roppant udvariasan a homokos tálca közepére ürített, hogy megmutassa, tudja az illemet, majd nekilátott a konzervnek, és ráadásként belefetyelt egy tányér tejet is. Végül elfeküdt a heverőn és dorombolni kezdett. Zoltán óvatos mozdulatokkal közelített hozzá, majd tétován az állat fejére tette a kezét. A dorombolás erősödött. A férfi végre elmosolyodott. Cicamicám!

 

Másnap frissen pattant ki az ágyból, és elégedetten szemlélte a még alvó Cicamicát. Résnyire nyitva hagyta az erkélyajtót, ha napközben Cicamicának friss levegőre lenne szüksége, majd gyorsan elosont a munkahelyére. Hosszú évek óta ez volt az első nap, amikor nem vacakolt a zárellenőrzéssel.

 

Aznap alig bírt a munkájára koncentrálni, egyre csak arra gondolt, ha hazaér, ott várja majd egy éhes, doromboló szőrgolyó. Olvatag tekintettel bámulta a monitort. Szerelmes, állapította meg róla Gabika, az elvirágzás ellen elkeseredetten küzdő ötvenes titkárnő, és rémülten rángatta push-up melltartóját: eddig, az anyján kívül ő volt az egyetlen nő Zoltán életében (ő töltötte ki a teáját, és szervezte az ügyeit), most pedig rettegett, hogy ezt a pozíciót is elveszítheti. De hiába: Zoltán csak mosolygott átszellemülten, ügyet sem vetve Gabika próbálkozásaira és híresen jó kapucsinójára. Gabika tátott szájjal bámulta, hogy Zoltán pontban ötkor felállt és elköszönt, felrúgva a hosszú évek rutinját, amikor rendre hétig-nyolcig túlórázott.

 

Hazatérve meglepő dolog fogadta: a lakás csillogott-villogott a tisztaságtól, a hatalmas hűtő pedig végre tele volt étellel és nem csak egy üveg százéves szilvalekvár és pár doboz sör árválkodott benne. Az asztalon pedig új terítő, tányérok, evőeszközök és még gőzölgő étel. Zoltán elismerően szippantott bele a levegőbe, aztán kiverte a víz. Valaki járt itt! Uramisten, mit lophattak el! Ekkor jutott eszébe, hogy reggel nem folytatta le a szokásos zárellenőrző ceremóniáját. Tudtam, tudtam, hogy ha csak egyszer is kihagyom… közben gyorsan körülnézett, mit lophattak el. Szerencsére minden a helyén volt. De ez furcsa, akkor is furcsa. Ám a rendőrséget nem hívhatja fel azzal, hogy valaki betört a lakásába, kitakarított és még vacsorát is főzött. Kiröhögnék. Tehát egyedül kell kiderítenie az igazságot. Cicamicára tévedt a tekintete, de az állatka lustán hevert az egyik fotelben, és Zoltán közeledtére hevesen dorombolni kezdett. A férfi megsimogatta a macska fejét, majd, mivel nem volt mit tennie, gondosan végigkóstolta a vacsorát, hogy nem mérgezett-e. Mivel életben maradt, most már jóízűen nekilátott az ételnek. Másnap reggel azonban a szokott negyedóra helyett fél órán át ellenőrizte különféle szertartások keretében a zárat.

 

Hazatérve ismét a szokott rend és tisztaság és gőzölgő vacsora fogadta. Zoltán sápadtan lapátolta be az ételt, és remegett az idegességtől, hogy kicsúszott a markából tulajdon lakásának irányítása. Cicamica pedig csak dorombolt a fotelben.

 

A dolog még kétszer ismétlődött meg. Harmadszorra Zoltán úgy döntött, ha esik, ha szakad, kideríti, ki is a titokzatos takarító és főző fantom, aki az otthonában garázdálkodik. Reggel úgy tett, mintha a szokásos módon menne a munkába, a látszat kedvéért még a zárral is szórakozott egy keveset, aztán elbújt a pincében lévő biciklitárolóban és várt. Amikor úgy érezte, a fantom már behatolt a lakásba, felnyargalt a lépcsőn és hatalmas harci kiáltás közepette berontott a lakásba. Érkezését egy női sikoly fogadta. A sikoly tulajdonosa, egy fiatal, barna hajú nő egy szál topban és bugyiban mosogatott éppen, és ijedtében beverte a fejét a konyhaszekrénybe, és elájult. Zoltán így, a tervezett kárörvendő leleplező mosoly helyett azzal kezdett el foglalatoskodni, hogy magához térítse a lányt.

 

– Mégis, ki maga? És mit keres itt? – érdeklődött, mikor a lány végre kinyitotta a szemét. Jé, pont olyan zöld, mint Cicamicáé, állapította meg Zoltán.

– Csak gondoltam, segítek. Ha már voltál olyan jó, és magadhoz vettél, gondoskodtál rólam… – magyarázta a lány.

– Mi van? – Zoltán úgy érezte, megőrül. Mi a franc folyik itt körülötte az utóbbi napokban?

– De hiszen tudod… – folytatta a lány értetlenül. – Én vagyok a macska, akit magadhoz vettél!

– Micsoda?

– Esküszöm!

– Ennyire még nem ment el az eszem.

– Akkor ne higgy nekem, a te dolgod – a lány felpattant és duzzogva folytatta a mosogatást.

– Most mit csinálsz?

– Gondoltam, még elmosogatok, mielőtt elmegyek.

– Jó, várj – mondta Zoltán hirtelen, mert igencsak vonzónak találta a barna macskalányt. – Tegyük fel, hogy hiszek neked. De azért neked is el kell ismerned, hogy eléggé bizarr történet, nem?

– Rendben, maradok – mosolyodott el a lány. – Viszont egy valamit meg kell ígérned.

– Mit?

– Veled maradok, de soha nem szabad emlékeztetned arra, hogy voltaképpen macska vagyok, különben örökre el kell hagyjalak téged.

– Megígérem – mondta ünnepélyesen Zoltán. – Hm… én Zoltán vagyok. De téged hogy szólítsalak?

– Cicamica?

– Valami emberibb név?

– Ez a nevem, te adtad.

– Jó, legyél Cicam Ilona. Ilona. Mit szólsz hozzá?

– Szépen hangzik.

– Holnap elmegyünk az okmányirodába és megcsináltatjuk az irataidat. Aztán kérünk egy időpontot az anyakönyvvezetőnél és elveszlek feleségül.

– Rendben.

 

Zoltán sosem szerette a totojázást, így a magánéletében sem. Itt egy rendes, csinos lány, jó mellekkel, és rendben tartja a lakást, elveszem feleségül, döntötte el, és hamarosan (némi kenőpénz fejében persze) el is készültek az okmányok, aztán megtartották az esküvőt, két, az utcáról behívott tanúval. Utána elmentek egy gyorsétterembe, és az élet ugyanúgy folytatódott tovább, mint korábban, csak éppen Zoltán bejelentette Gabikának, hogy megnősült, és ezért nem lesz ideje annyit túlórázni, és egy hét szabadságot is szeretne kivenni, hogy elmehessenek nászútra. Egyiptomba. Zoltán valahol olvasta, hogy az egyiptomiaknak mekkora macskakultuszuk volt, és gondolta, Ilona szívesen meglátogatná ősei földjét. Gabika csak hápogott meglepetten és majdnem lenyelte a szájfény applikátorát, mert Zoltán közlése épp szépítkezés közben érte. Elveszítettem, gondolta keserűen, és bánatűzésként belevetette magát egy pletykaújságba. Vajon milyen lehet a felesége? És hol ismerte meg? Hiszen eddig Gabika gyakorlatilag főnöke minden lépéséről tudott. A kíváncsiság nem hagyta nyugodni. Éppen ezért felajánlotta, hogy megszervezi az egyiptomi utazást, és volt rá gondja, hogy főnöke irodában tartott személyes okmányai között is alapos kutatást végezzen.

 

Cicam Ilona, micsoda hülye név! Hm, itt valami nem stimmel, én érzem! Dohogta felháborodottan, különösen, amikor megtalálta Ica fotóit a közösségi oldalakon, és konstatálta, hogy „vetélytársa” szép és fiatal. És jók a mellei is. Viszont gyanús volt, hogy Ica profilját alig pár napja hozták létre. Gabika a női újságok ezotéria rovatából tudta, hogy a női megérzésre hallgatni kell, és úgy döntött, nyomozásba kezd.

 

Közben Zoltán és Cicamicája megjárták Egyiptomot, és Ilona nem győzött álmélkodni a rengeteg macskaábrázoláson: éjszakánként boldogan dorombolt férjének. Zoltán csak egy valamit nem tudott megérteni: hogy Ilona ember alakban miért nem szereti a konzerv macskaeledelt, amiből annak idején olyan jókat falatozott. Eleinte ugyanis így próbált kedveskedni feleségének, sőt, a lehető legdrágább, márkás, aszpikos lazacos konzerveket vásárolta meg, és gondosan, zöldség és gyümölcsdekorációval tálalta Ilonának. A nő azonban az első pár falat után elzöldült arccal rohant a vécébe, és hosszú percekig öklendezett.

 

– Mi a baj szívem?

– Nem tudom, ez a vacsora…

– Pedig a legdrágábbat vettem, direkt a te kedvedért.

– Zoltán, te macskaeledelt adtál nekem?

– Ne haragudj… Ó, de hülye vagyok… A világért se gondold, hogy…

– Rendben. Viszont jobban örülnék egy grillezett lazacnak salátaágyon.

 

Szerencsére a házaséletük kifogástalanul alakult a nászút után is: Zoltán nappal dolgozott, Ica közben háziasszonykodott, meg eljárt különféle tanfolyamokra, éjszakánként pedig fergetegeseket szexeltek.

 

Gabika mindeközben csak őrlődött a munka, a nyomozás és a klimax okozta hőhullámok között, és roppant mód bosszantotta, hogy még semmilyen terhelő adatot nem talált Ilona ellen, pedig már az összes törvényes módon utánajárt a dolognak. Úgy döntött, tizenöt átrobotolt év után végre kivesz egy hét szabadságot, és ezt az időt Zoltán lakásának megfigyelésével tölti majd. Csak rábukkan valami nyomra.

 

Így is tett: gondosan álcázta magát, hol tisztítószerekkel házaló ügynökként, hol kutyát sétáltató nyugdíjasként bukkant fel. Ügynökként még azt is megtette, hogy becsöngetett Ilonához, hadd lássa személyesen is a nőt. Ilona szexi Hello Kitty-s topban és sortban nyitott ajtót, kezében egy porronggyal.

 

– Igen?

– Elnézést a zavarásért hölgyem, hallott már a (síp) cég szenzációs tisztítószereiről?

– Nem.

– Megengedi, hogy bemutassam Önnek?

– Tessék, fáradjon be – mondta kelletlenül Ilona, és betessékelte az elszánt tekintetű ügynöknőt. Leültette a heverőre és várakozón nézett rá. Gabikának ekkor jutott eszébe, hogy elfelejtett magával hozni bármiféle mintát is, ezért kínosan feszengeni kezdett. Ilona egyre szúrósabban nézett rá, és közben rágyújtott egy cigarettára. – Nos, mit akar?

– Ööö, én, izééé… – hebegte zavartan Gabika, és szeme egy cirmos macskára esett, aki a fotel mélyéből figyelte őt. – Milyen aranyos jószág…

– Ezért jött? – Ilona Gabika arcába fújta a füstöt. – Mert nekem sajnos dolgom van…

Gabika összefüggéstelenül motyogva-hajbókolva-mentegetőzve távozott.

 

E kínos találkozáson kívül semmi kézzelfogható bizonyítékkal nem rendelkezett, mindössze annyit állapított meg, hogy Zoltán felesége egy önző, gonosz dög. Viszont a macskája szép. Ezt szóvá is tette Zoltánnak.

 

– Láttam a facebookon a feleséged cicáját. Nagyon édes.

– Tessék?

– Azt a tündéri kis cirmost.

 

Zoltán nem tudott mit kezdeni titkárnője megjegyzésével, hiszen ő csak egy macskáról tudott, az pedig Ilona volt. Á, nyilván feltett magáról egy képet macska alakban. De ki fotózta le? Hm, ez érdekes. Hogy megnyugodjon, megnézte Ilona adatlapját, és jé, valóban ott pózolt a felesége, ölében a cirmos macskával, akiről ezidáig azt hitte, szintén Ilona. Mi a fene?

 

Otthon szóvá is tette a dolgot Ilonának, aki válaszul elnevette magát, és közölte, hogy a képen látható macska valójában az ikertestvére, Vanessza. Zoltán nem igazán tudott különbséget tenni Vanessza és Ilona macskaalakja között, de csak bólogatott bután, és megsimogatta az új állatkát.

 

– Vanessza most nálunk fog lakni egy darabig, ugyanis a férje csúnyán elbánt vele, és haza sem mehet a szüleinkhez – magyarázta Ilona. – Ugye, nővérkém…

– Miau – reagálta le Vanessza röviden és velősen.

 

A házaspár napjai így teltek egy darabig, ám Zoltán kezdte egyre kevésbé tolerálni macska-sógornője jelenlétét, ugyanis Vanessza láthatólag nem ismerte az illemet és minden szívbaj nélkül lepisálta a heverőt, az ágyba ürített, és nem volt már a lakásban egy olyan hely sem, ahol Zoltán ne találkozott volna macskaszőrrel: a fürdőkád, a hűtő és a mikro is tele volt vele, ám amikor a férfi még a söröspohár alján is szőrszálakat talált, kiborult a bili: artikulálatlan hangon elkezdett üvölteni.

 

– Mi a baj szívem? – kérdezte Ilona ijedten. – Kérlek, halkabban, mert megrémíted szegény Vanesszát.

– Leszarom szegény Vanesszát! Tele van a tököm vele! Mindent tönkretesz! Küldd el innen, vagy kivágom, mint…

– … macskát szarni? – kérdezte élesen Ilona, és dühös láng villant a szemében. – NA, ennyit rólad. Egy seggfej vagy!

 – Tessék?!

– Egy seggfej vagy! Még egy védtelen, bántalmazott macskát sem tűrsz meg magad mellett. Hát milyen ember vagy te? Ember egyáltalán?

– Mi van? – Zoltán elképedésében csak hápogni tudott. Mi történt az ő kicsi feleségével? De Ilona csak folytatta tovább, és káromkodott, egyre ocsmányabb hangnemben. És itt a kedves férj már nem bírta tovább cérnával:

– Aljas, sunyi macska, az vagy te, mindig is tudtam! Egy alattomos kis behízelgő rohadék. Csak dorombolsz és hanyatt veted magad, ha el akarsz érni valamit… Undorító. Mélyen megvetlek. És magamat is. Inkább lehugyoznám a kezem, mint hogy hozzád érjek!

 

Ilona szeme ismét villant egyet.

 

– Jól van – mondta hűvösen. – Sértegess. Látom, elfelejtetted, mit ígértél.

– Mi van? – Zoltánt szemmel láthatóan meglepte felesége viselkedése.

– Emlékezz: ha emlékeztetsz rá, hogy valójában macska vagyok, örökre elveszítesz – felelte Ilona haragosan. – Ostoba pöcs!

 

Ezzel magára hagyta a férjét, és becsapta maga mögött az ajtót. Zoltán csak állt ott, ledermedve, Vanessza pedig panaszosan nyávogott egy narancssárga, tükröcskékkel kivarrt díszpárnán.

 

Másnap Zoltán ámokfutásba kezdett: a Vanesszáról készített fotókkal teleplakátolta a környéket, alatta az alábbi felirattal: „Eltűnt a feleségem, Ilona, jelenleg valószínűleg macska alakban jár. Kérem, aki látja, hívja az alábbi számot: ….” Otthon pedig egyre Vanesszához beszélt, mert meg volt róla győződve, hogy a macska tudja, hol bujkálhat az ikertestvére. Vanessza azonban csak nyávogott panaszosan. Zoltán pedig, akit ingerelt sógornője értetlensége, csak üvöltött, üvöltött, még akkor is, amikor már berekedt.

 

– Te büdös ribanc, azonnal árul el, hol van Ilona, vagy kitépem a beled és letömöm a torkodon! – és hasonlókat. Már a szomszédok is többször kopogtattak, hogy nem hallják az üvöltözéstől a Barátok köztöt, de Zoltánt nem érdekelte semmi. Csak egyet akart: visszaszerezni Ilonát. És mivel nem járt sikerrel, dühében tönkreverte a berendezést.

 

Harmadnap megérkezett a rendőrség és a mentők. Felmérték a károkat, és Zoltánt egy csinos kényszerzubbonyban el is szállították a legközelebbi elmegyógyintézetbe. Megállapították róla, hogy beszámíthatatlan, ön- és közveszélyes, és tartós gyógykezelést igényel. Ebben fontos szerepet játszottak Zoltán plakátjai, de azok a videofelvételek is, amelyeket Zoltán felesége, C. Ilona nyújtott be a rendőrségen, egy nappal korábban, amikor is feljelentést tett a férje ellen. A videofelvételeket azok a mini kamerák szolgáltatták, amelyeket az asszony hetekkel korábban elhelyezett a lakás különböző pontjain, mert, saját bevallása szerint úgy érezte, baj lesz. És nézzék meg, milyen erőszakosan gesztikulál a felvételeken (sajnos hang nem volt). Aztán a szegény cicát is agyonterrorizálja… Komolyan, félek tőle, jelentette ki Ilona szipogva a vallomástétel végén. Ugye, számíthatok a segítségükre, uraim?

 

Ezekben a napokban Zoltánt csak egy valaki kereste fel: a hűséges Gabika, aki egy csokor gerberával és egy háló naranccsal állított be hozzá. Remegett a félelemtől, hogy egykori főnökéből mikor tör majd ki a gyilkos vadállat. Ám Zoltán csak ült, és bámult maga elé megtört tekintettel.

 

– Cicamicám, cicamicám, merre vagy? – kérdezte egyre. Gabika még udvariasságból szobrozott néhány percig, aztán eliszkolt. Az elmegyógyintézetből kilépve felsóhajtott.

– Te jó ég. Ki hitte volna, hogy Zoltánka egy közveszélyes őrült? Vajon mit tűrhetett mellette az a kis asszonyka? Nem csoda, hogy olyan ingerült volt… Akit naponta testileg-lelkileg bántalmaznak, hogy is lehetne… És még azt hittem róla, hogy… Istenem, mekkorát tévedtem!

 

A férfit gyámság alá helyezték, így ezentúl minden vagyonával Ilona rendelkezett. Gyorsan el is adta a lakást meg az értéktárgyakat, majd felpakolta csekélyke holmiját és a rengeteg pénzt, aztán a macskáját szólította:

 

– Cirmi! Gyere már! Itt végeztünk