Még a középiskolában történt. Talán az érettségi évében, nem tudom pontosan, hogy új osztálytársat kaptunk. Egyenesen valamelyik északi országból. Izlandról, ha jól emlékszem. Félreértés ne essék, magyar volt, csak valamilyen okból kifolyólag egy évet vendégeskedett Európa egyik legészakibb pontján, a vulkánok szigetén.

Ez a srác több mint, fura volt. Idősebb, és legalább egy fejjel magasabb mindannyiunknál. Szakáll, barkó, mikrofonszerű göndör haj kölcsönzött neki egészen sajátos megjelenést. Kifejezetten jól pörgött az agya, ez kiderült a tanórákon, de a beilleszkedéssel gondjai voltak. Nem tudom, hogy zavarban volt-e, azért csinálta, vagy csak egyszerűen unatkozott és fel akarta dobni az órákat, de ha mondjuk egy matematikai egyenlet példás levezetéséhez hívta ki a tanárnő a táblához, ő, amíg nem kapott krétát, a szemünk előtt táncolt: sasszézott, emelgette jobbra-balra a lábát, és különös, leginkább a drum & bass dobtémáira emlékeztető hangokat adott ki a száján. (Akkor még nem tudtam, mi az a beatbox.) Az osztály nyitottabb, barátkozóbb tagjai persze próbálták őt megnyerni egy-egy közösségi eseménynek. Például többször elhívták sörözni. Nekem azonban mindig ellenérzésem volt az újonnan érkezőkkel szemben. És egyáltalán nem éreztem szükségét annak, hogy megismerkedjünk. Hiszen osztálytársi, baráti körben már régóta kitalált és bejáratott figurája voltam a mi kis társadalmunknak, és ez bőven elég volt akkor. Bár kétségkívül volt valami lenyűgöző abban az idegenségben, ahogy a maga (vagy mások) szórakoztatására tett-vett az órákon.

Aztán az egyik alkalommal egy művészettörténeti kurzuson ültünk. Ő egy padsorral előttem foglalt helyet. Szombat volt. (Igen, a történet helyszíne egy olyan művészeti intézmény, ahol vasárnapot kivéve, hétvégén is van oktatás.) Ment a szokásos diavetítés elől a táblánál. Azt hiszem, a preraffaelitákat vagy a bécsi szecesszió mestereinek legkiemelkedőbb munkáit vettük, amikor hátrafordult, és minden kertelés nélkül azt mondta rám, hogy buzi vagyok. Köpni-nyelni nem tudtam. Furcsálltam, nem értettem a dolgot, de emlékszem, egy hang se jött ki a számon, hogy bármit is reagáljak. Ő pedig, mialatt szótlanul teltek a másodpercek, egyre csak mosolygott kinyilatkoztatása rám gyakorolt hatásán. Végül látva, hogy mélységes megdöbbenésem, majd az azt követő lefagyásom miatt már nem tud több élvezetet kisajtolni a helyzetből, visszafordult az iskolapadja felé. Nem kísértem végig a szememmel, mert megalázott voltam, és megalázottságomban egyszersmind dühös arra, hogy velem ilyesmi megtörténhet, de úgy sejtem, nagyon is büszke lehetett magára, ahhoz hasonló diadalérzés keríthette hatalmába, mint amikor valaki nagy nehezen a helyére rak egy régóta szorongatott puzzle-t a több száz darabos, többnyire eget és tengert ábrázoló kirakóban.

Mit lehet erre mondani: hogy nem vagyok az? Hogy eddig egyszerű volt az élet: fiúk- lányokkal, és hogy ezt láttam, ezt csináltam, sose gondoltam arra, hogy máshogy is lehetséges. Faluról jöttem, ahol a helyi srácokkal kizárólag szitokszóként, valamelyik elesettebb osztálytársunk piszkálására használtuk ezt a kifejezést. Annyit tudtunk róla, hogy nagy-nagy trágárságot jelöl, de hogy ez a szó azt jelenti, egy férfi nem a lányokhoz, hanem a fiúkhoz vonzódik, irántuk gyúl lángra, igazán nem tudhattuk. Most meg valaki egyértelműen a szexuális tartalmával jön nekem. Mi több: felcímkéz! Nem kevesebbet állít, hogy eddig hibásan, rosszul gondoltam az életemre. És benne arra a jó pár lányra, akivel dolgom volt a kamaszéveim alatt. Ő legalábbis egészen biztosan így gondolta, ugyanis ettől a naptól kezdve megpróbált lebuktatni. Ha felszólítottak, és beszélnem kellett a többiek előtt – márpedig gyakran felszólítottak, én pedig mindig elvörösödtem, mert csak kiscsoportban, pár ember előtt tudok megnyerő lenni – büdös, hússzínű zavartságom tovább mélyítette azzal, hogy feltűnően, kárörvendően bámult. Szinte majd kiesett a padból, úgy lesett. Azt akarta, hogy vegyem észre: ő tudja „azt”, amit se én, se a barátaim nem tudnak rólam, és hogy ő, aki a „dolog kizárólagos tudója”, engem néz. A történet valahogy úgy folytatódott, hogy „csupa-szív” osztálytársam még legalább egy évig (másfél évig, nem tudom pontosan, nem emlékszem már igazán, mi volt, az érettségit követő szakmai évben) szúrópróbaszerűen rám vigyorgott a tanórákon, bele a képembe, én pedig a vele szemben érzett eszköztelenségem, és a feltételezéssel kapcsolatos szégyenérzetem és dühöm hatására, naponta többször elpirultam. Már egészen olyan voltam a menetrendszerűen bekövetkező arcszínváltozástól, mint egy közlekedési lámpa. (Észrevette már valaki, milyen gyorsan, milyen könnyedén követi az első kiadós, „egészestés” elpirulást, a soron következő második, harmadik? Elég az, hogy egyszer istenesen felszökjön az ember fejébe a vér, utána már nincs megállás, a legártatlanabb személyét érintő kérdésektől is legszívesebben kirohanna a világból.)

Érdekes, amennyire zavart a dolog, úgy nem tettem semmit annak érdekében, hogy megoldjam vagy legalább csak egy kicsit is könnyítsek a magam helyzetén. De eleve mit tehettem volna?! Túl gyáva és zöldfülű voltam ahhoz, hogy bármit is csináljak. Talán minden további sérelmet megelőzve le kellett volna neki kevernem egy ordas nagy pofont, miután kimondta, még ott, a legelején. Vállalva a kockázatot, hogy esetleg a szünetben bevár és dologtalan, unatkozó csibészek módjára pillanatok alatt egymásnak esünk. Összekötjük a bajszunkat. (Talán, ha akkor lett volna bajszom, amit össze lehet kötni, bevállaltam volna az efféle hősködést.) Ugyanakkor nem tudom, hogy ebben az esetben az erőszak, mire lett volna válasz. Egy biztos: az iskola ultrahumánus, szélsőségesen liberális szellemiségéből adódóan a beszélgetés lett volna az egyetlen megoldás. Na de hogyan? „Figyelj, haver, tulajdonképpen te engem miért is tartasz buzinak? Mit mondtam, vagy tettem, amiből erre következtettél? Ráadásul úgy, hogy nem ismersz. Miért csinálod velem ezt az egész játékot?” Az ilyen záporozó, bénábbnál-bénább nyitókérdések hallatán, nemhogy ő, még én is elröhögtem volna magamat. Mindenesetre mivel én nem csináltam semmit – csak tűrtem csendben, mint az az elítélt, akinek büntetésképpen még kivágták a nyelvét is –, ő pedig zavartalanul folytathatta tovább a műsorát, olyan zseniálisan rosszul jöttem ki az egészből, hogy még éveken át, ha valaki ismerős társaságban meggondolatlanul buzizott egyet, vagy csak szóba jött a homoszexualitás valami téma kapcsán, zavarba jöttem.

A sráccal a történtek után még kétszer találkoztam. Először egy budapesti belvárosi szórakozóhely férfivécéjében, ahol egyszer csak felbukkant a semmiből, miközben én épp a dolgomat végeztem, és bár helyezkedtem a piszoárnál, próbáltam elbújni, hogy ne ismerjen fel, ő nem tett ugyanígy. Látszólag nem csinált nagy ügyet az általa elszenvedett régi sérelmeimből, sőt, mintha mindig is jó pajtások lettünk volna, akik ugyan eltávolodtak egymástól, de azért nem restek bármilyen helyzetben felismerni, sőt, előreköszönni a másiknak, ha éppen úgy hozza a sors, hogy az érettségit követő hosszú és eseménytelen évek alatt véletlenül egymás portájára sodorja őket az élet. A második, tartalmát tekintve ezzel szöges ellentétben lévő találkozásra valamivel később került sor, amikor egy már nem tudom hány éves osztálytalálkozó alkalmával pont úgy jött ki az ülésrend (mondhatnám esetlen tánclépések gyűjteményének is, hiszen ha kettőnél több ember ül össze egy asztalnál, akkor a társaságból valaki kénytelen lesz magára vállalni a koreográfus szerepét), hogy mellettem foglalt helyet. Ekkor a középiskolából jól ismert, már-már védjegyévé vált lábdobolós, a beszélgetések szüneteiben fogai közt sziszegős, ütemet kierőszakolós viselkedését vette elő. Magyarul: a szokásos zárkózott, közben meg nagyon is lekezelő modorát, amiből azonnal kiderült számomra, hogy hiába minden, rólam se változott meg a véleménye. Távolságtartó volt és talán feszélyezte, hogy mellettem kell ülnie. Vagy én voltam feszélyezve ugyanettől, nem tudom pontosan, miközben úgy tettem, ahogy annak idején is, amikor eljátszottam (rákvörös képpel!), hogy tudomást se veszek az egészről; ettem, ittam, röhögcséltem az érdeklődés hiányában egyre inkább megfogyatkozó osztálytalálkozók megmaradt, decens elemeivel.

(Illusztráció: rinka)

Végülis mi a baj az asszonyokkal? Nem érnek-e ugyanannyit, mint a férfiak?
Hiszen ki tagadná, hogy Évának kevesebb jutott a sárból, mint Ádámnak, aki a föld porából vétetett?
És mégis, mégis… töprengett Benjamin kínlódva.

Hát nem egy tőről fakad a szerelem és a megaláztatás?
Nem az a sorsa az asszonyoknak, hogy a férfiak megalázzák őket? A gazfickók durván, a hajukat rángatva, a jámborak szelíden, a Törvényre és a költőkre hivatkozva? Minden asszonyt megszépít az engedelmesség – de akit egyszer valakik megszépítettek, arra hallgathat-e a bölcs ember? Számít-e mit gondolsz, ha mások már engedelmességre szoktattak?
Őt, Benjamint szerencsére nem verte meg semmilyen béklyóval a Teremtő. Koros apa legelső, várva várt, fiaként született, édesanyjának, a tizenöt éves Rebekának pedig Benjamin volt a dicsősége, a csillaga, a hazája, a becsülete. Mióta a fiamat megszültem, nem a saját testemben hordom a szívem, mesélte mindenkinek. Bár lettek még testvérei, lányok is, fiúk, de a szív, az egyetlen, a legfontosabb szív már az ő bordái között dobogott.
Soha nem kiabált vele senki. És a kezét sem emelte rá senki emberfia. Ő, Benjamin nem vette kezébe soha más kanalát, és az asszonyain és a gyerekein kívül nem érintett más testeket. Mikor egy nyári viharban, negyven évesen el kellett fogadnia unokatestvére köpenyét, őszintén zavarba jött. És persze soha nem mulasztott el egyetlen szombatot, egyetlen parancsolatot, ahogy nem hagyta küszöbén éhezni a szűkölködőt. Tiszteletreméltó kereskedő volt.
Az árulás és a szolgaság minden teremtményen nyomot hagy, magyarázta az édesapja. Akiket megaláztak egyszer, viseljenek bár bíborpalástot, nevezzék magukat kalifának, azoknak ott a folt a lelkükben. Isten látja ezeket a sajgó sebeket, ezeket a félelmeket, furdalásokat, vonzalmakat, csak mi nem vesszük észre. Minden nőt ahhoz fűz eltéphetetlen, emberi szemnek láthatatlan kötelék, aki először ránehezedett. És egy kisfiút gyerekkorában megaláznak, meglehet, nem emlékszik a támadója arcára, de ha megnő, sokszor maga is gyerekeket szeret.
Csak a kövek felejtenek, az emberi lelkek, az emberi testek sohasem.
De kifordult a világ a sarkaiból!
Sokan ódivatúnak titulálják ezeket a bölcsességet.

Benjamin erőt vett magán, és elgyalogolt a hajdani levendula-szárítóba, hogy megnézze a rabszolgákat, a „jövő fiait”.
Mert hát nem azt akarják vele elhitetni, hogy ezek a megalázott, szláv gyerekek egyszer majd tisztek és elöljárók, adószedők és vezérek lesznek? A kalifa jövendő támaszai? Akik soha nem kérdeznek semmit, csak zászlóval  a kezükben, ész nélkül rohannak előre?
Megkopott falak, nyöszörgés, félelem. Repedések.
Hol van már az az idő, mikor ebben a levendulaszárítóban Marseille-i piacra szánt hófehér párnácskákat tömtek a lányok?  Jószagú virágokkal tömött „álompárnácskákat, amiken Benjamin apja hajdan meggazdagodott.
Már az emléke is eltűnt. Csak a név maradt, mint valami homályos sírfelirat.

Te hol hordod a szíved? Benjamin lehajolt egy tízéves-forma, göthös kisfiúhoz. A gyereknek nem volt sok hátra: a bokáján kilátszott a nyers hús, a szeme nemcsak begyulladt, hanem elfertőződött. És ezt is megerőszakolták a frankok földjén, gondolta Benjamin. Ahogy az összeset az úton –hogy engedelmesek legyenek, hogy összetörjék bennük a honvágyat, hogy ne gondoljanak az éhségre és a szomjúságra.
Hát nem egy tőről fakad a megaláztatás és a szerelem?
A dicsőség és a fájdalom?
Összehúzta magán a köntöst, amit a feleségein és a gyerekein kívül nem érinthetett meg senki, azt a Babilonból hozatott nevezetes selyemköntöst, amin liláskék ég alatt madarak ábrándoznak, és a cselédjét, Hannát figyelte, aki kását mert egy nagy fatányérba, és egy szláv dalt dünnyögött a gyerekeknek.
De hogyan képes egy nagyothalló vénasszony megtanulni egy ilyen idétlen, kutyaugatásra hasonlító nyelvet? És hogy tud ezen a borzasztó nyelven ilyen gyengéden beszélni? Benjamin beleborzongott, ahogy a sovány gyerekarcokat figyelte.
Minden nyelven el lehet mondani, hogy meg fogunk halni.
Egy férfiszolga kirántott a kását kezükkel lapátoló fiúk közül egy ernyedt, nehezen lélegző gyereket, talán azért, hogy ne ragasszon a többire valami szörnyű betegséget. – Bátorság! – kiáltott a fiú utána Hanna, és Benjamin belereszketett: ő ugyan egy szót se beszélt a szlávok beszédéből, de ez a szó valahogy kikívánkozott az összetorlódott mássalhangzók közül, és érezte, mást nem jelenthet.
A fiú már nem is tudott kiegyenesedni.
Akinek meg kell halni, annak meg kell halni.
De nem bámészkodhatott tovább, hiszen üzletfelei, a mór főtisztek kérték meg, hogy vizsgálják meg együtt a gyerekeket.

– A leghűségesebb katona is. végigjárja a halál ösvényeit. A megaláztatás és a szigor elkerülhetetlen – bólogatott Al-Ruzi, a nagyvezér tisztje. – Akinek gyerekkorában összetörték a csontjait, az legyőzhetetlen lesz. Nem tartja sokra a saját életét, ahogy nem tartja sokra a másikét sem.
Ezen a kedvetlen, borzasztó reggelen Benjamin viszolyogva figyelte a nagy hadvezér arcvonásait. Résnyire húzott, szürkéskék szemek, a nyári nap forróságától hámló bőrön kis, vörhenyes szeplők.
Talán hajdan Al-Ruzi is ezen az útvonalon érkezett?
Netán itt szállt meg, ebben a levendulaszárítóban látták el a sebeit, és egy tizenöt-húsz évvel fiatalabb Hanna nyújtotta neki a kásával teli tálat?
Ki tudhatná?
Minden lehetséges.
De nem tartotta szerencsésnek, hogy a valenciai hadurak az ő rabszolgaszállásán válogatják ki a testőröknek alkalmas fiúkat. Mert az semmi jót nem jelent, hogy szombatonként katonák csörtetnek végig a birtokán, hogy  kisfiúkat tapogatnak a levendulaszárítóban, és foghegyről beszélnek az öreg Hannával.
– Egyre kimerültebbek, egyre soványabbak ezek a gyerekek – sóhajtozott Al-Ruzi. – Ebből a hét fiúból talán egy sem marad meg. Miért nem látod el őket olyan gondosan, mint a lányokat? Miért nem kapnak az úton eleget enni? Nincs az a jövendő hűséges és konok katona, aki túléli, hogy napokig szomjazni kell.
Benjamin megrántotta a vállát.
Hát ne tudná Al-Ruzi? A lányokat szüzen adják el, ezért rájuk jobban vigyáznak: nem ütik a hajcsárok az arcukat, nem rugdossák a térdüket, és még arra is ügyelnek, hogy óvatosan kötözzék meg őket. De talán nem emlékszik Al-Ruzi, hogy mi folyik a rabszolgaszállásokon? vagy talán elfelejtette, hogy hogy kelnek át az Elbán a megkötözött gyerekek?
Kit akar ez a tökkelütött megtéveszteni?
– Ha saját embereid nem tudják épségben elhozni a gyerekeket, kérhetnél segítséget az Ardennek környéki zsidóktól. Mibe kerül ez neked, Benjamin, mondd? Hisz ti, zsidók, éjjel-nappal leveleztek. igazán jobban gondoskodhatnál a szállításukról. Mert jegyezd meg, mi erős fiúkat akarunk, jövendő katonákat, akiket megtörnek, de nem összetörnek az úton . Akikben marad annyi lélek, hogy tovább szolgáljanak.
Benjamin engedelmesen bólogatott.
Mi mást tehetett?
Hallott a rabszolgákból álló zászlóaljakról, egy szláv rabszolga vezette, csodálatos selyemgyárról, és persze mindent tudott a kalifa legmegbízhatóbb, életre-halálra hűséges testőreiről. Természetesen tudta, hogy tizenkét-tizenhárom éves korukban szokás kinevelni a legjobb katonákat, akik aztán húsz éves korukra aztán átverekszik magukat Allah paradicsomába. Aki a hadakozást túléli, az nagy úr lehet – mi sem természetesebb. De a szíve mélyén Benjamin jeges rémületet érzett.
Milyen birodalom az, amit rabszolgák védenek?
Miért nem bízta vajon rabszolgakatonákra Salamon Jeruzsálem védelmét? Miért nem vásárolt rabszolgákkal küzdöttek a dicső Makkabeusok? Hogyan is lehetne megtört emberekkel felépíteni egy jó országot? Hát nem kellett-e az ő népének negyven évig vándorolni, hogy senki se maradjon, aki emlékszik a rabszolgahajcsárokra?
A szív, ugye. Ami másképp dobog, ha nem törik össze. Ha nem árulod el ezerszer az isteneidet. Ha a szüleid, és nem a gazdáid ajándékoznak meg a neveddel. Ha nem törték el benned azt a titokzatos valamit, amit mások akaratnak neveznek.
És az Ardennek környéki zsidók! Hogy ő – számításból – testvérnek tekintse azokat, akik megtagadták a hitüket? Vagy a hirtelen-lett zsidókat, akik mint a kazárok, egyik napról a másikra döntöttek a Teremtő Isten mellett?
Hát nem lett volna jobb, bölcsebb, ha bele sem vág a rabszolga-kereskedelembe? Ha csak levendulával tömött álompárnácskákat árul a Marseille-i piacon?
A hittagadás rosszabb, mint a paráznaság. Sivataggá teszi az emberi szívet.
– Hozzá kéne szoknod Allah diadalmas idejéhez, Benjamin – bólogatott Al-Ruzi. – Fejlődnöd kéne! Nem élhetsz örökké ilyen csökönyös tespedtségben.
És barátságosan végigsimított Benjamin köntösén.
A madarakon, amihez csak Benjamin asszonyai és gyerekei érhettek.

A hajnal a fiatal lányoké, tűnődött Hákim, mikor végigjárta az épülő város félhomályos hálótermeit.
Ha figyeled őket az ébredés előtti percekben, és nem engeded, hogy a hajlatok, a szétnyíló ajkak elvonják a figyelmedet, akkor szinte érzed, hogy bizsereg bennük az összes nedv, már-már látod, hogy még a leeresztett szemhéjuk is reszket az életerőtől. És mintha ez az örökös növekvés, hullámzás, zsizsegés túlnőne az egyes testeken: a lányok mellkasa egyszerre emelkedik és süllyed, mintha láthatatlan szálakkal egymáshoz láncolták volna őket, és te úgy érzed, még a halottak is megelevenednek ennyi alvó lány mellett.
A legtöbb vénember persze azért fantáziál erről, mert a legünnepibb pillanatokban a tudat nem tud ábránd és valóság között különbséget tenni, a lemondás és a remény jóvátehetetlenül összekeveredik. Akkor is, ha mindenki tudja, hogy ezekre a viruló rabszolgalányokra csalódások, hosszú, unalmas órák várnak: mosogatás, söprögetés, vízhordás, zöldségpucolás, unalmas, fárasztó munka, sok-sok megaláztatás, vagy ha szerencséjük van, a háremek mélyén töltött, végtelenbe vesző órák.
Nem lennének mind boldogabbak, ha csak a fiatalságuk maradna?

No de egyetlen kortyintás az ő találmányából, a gyöngyvirág leveleiből főzött vörösesbarna teából képes lerövidíteni a lányokra váró unalmat és szenvedést. A fonnyadni kezdő, húszéves nőknek nem kell végigjárni az öregedés stációit: egyik napról a másikra kihullik a hajuk, petyhüdt lesz a bőrük, és míg képtelenek bármilyen folyadékot magukhoz venni, a saját kalimpáló szívük végez velük. De addig! Szerelemben és munkában, Allah dicsőségében tölthetik életük minden óráját. A tekintetük, a hajkoronájuk ragyog, és bár aludni alig tudnak, serények és elevenek, készségesek és vidámak, akár az angyalok a Paradicsomban.
Női szentek, mondta Hákim Al-Zadzsrnak, a nagyvezérnek.
Hiszen ők az igazi szentek, nem azok, akik kolostorokban porosodnak, éjjel-nappal miséznek, és ha elunják az imádkozást és a térdeplést, lekvárokat főzicskéznek.
Ezek a lányok életük minden percét derűben és hasznosan töltik el.
A született arabok, a papok és a kalifa többi ingyenélője persze azt terjeszti, hogy ő, Hákim óvatosan adagolt arzénnel vagy valami más kábítószerrel rövidíti le a rabszolganők szenvedéseit. Ezért csillog olyan eszelősen a tekintetük, ezért esznek keveset, és ezért kezdenek már húszévesen ráncosodni.
Ám aki effélét állít, gondolta Hákim dühösen, az lebecsüli az ő gyakorlatias lángelméjét. A kalifa új bogárkái, az Almériában élő rabszolganők nemcsak kívánatosak és ellenállhatatlanok, nemcsak szépek és szerencsések, hanem hasznosak is: ők soha nem egyetlen gyereket, hanem mindig kettőt-hármat hordoznak a méhükben. És ha a csemeték elérik a hatéves kort, az anyák már elégedetten adhatják vissza a Teremtőjüknek az életüket.

Tizenkét lány a selyemgombolyítóban, tizenkét lány a szövőszékek mellett, ötször tizenkettő a nagyteremben a katonák szórakoztatására, hozzá még legalább harminc édesanya ötven vagy hatvan cseperedő aprósággal – apró, de tökéletesen szabályozott női város, amely megállás nélkül gyermeket, selymet, tejet, örömöt és életet termel. Gazdaságilag is figyelemreméltó, hiszen már a szépen hímzett, északi piacra szánt selyemszövetekből fedezhető egy hatalmas gyümölcsöskert és tizenöt-húsz testőr-rabszolga. A születő fiúk aztán a kalifa hadseregét, a születő lányok pedig a kalifa kincstárát gyarapítják – szorgalmas gépezet ez, mely megállás nélkül áldással és gyönyörrel árasztja el a világot.
Eleven  testek alkotta perpetuum mobile.
Allah legszentebb városaiban, ezekben a kicsinyke Női Palotákban mindenki fiatal. Itt nincs helye haszontalan nagynéniknek, semmittevő nagypapáknak: minden életnek, minden pillanatnak, minden mozdulatnak kijelölt sora van.
A lányok azért imádkoznak a rabszolgapiacokon, hogy elég szépnek és ügyesnek találtassanak, és bekerülhessenek egy földöntúli palotába. De nemcsak a lányok gondolkodtak így, hanem az Elba mellől összefogdosott fiúk is. Hiszen mi készíthet fel jobban az iszlámra, az odaadásra, ha nem az engedelmesség? Az otthonról hozott tabuk és félelem alóli szabadulás.
Mi más a rabszolgaság, ha nem az emberi lélek felszabadítása?

De Hákim, akinek gondosan kiválasztott orvosságai életben tartották ezeket a laktanyákat kiszolgáló női házakat, még mindig nem volt teljesen elégedett. Egy lány, aki napi húsz órát gubbaszt egy szövőszék mellett, vagy két-három magzatot hord a hasában, nem törődik azzal, mi lesz holnap a világgal. Minden orvosságnak van mellékhatása: a gyöngyvirág-kivonatot bármilyen gondosan adagolják, rémálommá változtatja a múltat.
Márpedig nem akárhonnan jönnek ezek a lányok. Hanem a köd, a szelek országaiból, olyan távoli vidékekről, ahova Allah katonái is tartanak.
Az igazi tudósokkal ellentétben Al-Zadzsr nagyvezér nem gondolta, hogy több Arisztotelész-olvasás segít majd eligazodni a fjordokban, hogy a tündéreket majd elbűvölik a tökéletes accusativus cum infinitóval, vagy Ptolemaiosz segít majd rábukkanni Thuléra. Ha pedig ez így van, akkor mi szükség a könyvtárakra?
De Hákim úgy gondolta, nemcsak a nők kezére és méhére van szükség, hanem a tapasztalataikra. Hiszen mindig mindenhol annyira gyakorlatiasak. Ő már találkozott pásztorlányokkal, akik lerajzolták az esthajnalcsillag tavaszi és téli pályáját, beszélt öregasszonyokkal, akik pontosan tudták, hogy a járványokat nem átkok vagy istenek, hanem bolhák okozzák. Ráadásul a nők a férfiaknál gyorsabban tanulnak nyelveket, és mivel hogy alázatosabbak, minden apróságra jobban odafigyelnek.
Az okos asszonyok két lábon járó, nyitott kódexek. Ráadásul olyan könyvek, győzködte Hákim a nagyvezért, ahol nemcsak a konklúziók,  hanem a cím is változhat idővel.
És ezzel Al-Zádzsr tanácsadója is egyetértett.
Hiszen még fel sem épült Bagdad, az Abásszidák fővárosa, de már egy csodálatos lányról mesélnek, aki az ottani kalifát minden éjszaka mesékkel szórakoztatja. Egy fogoly lány, aki úgy kerülheti el a halált, hogy új és új történeteket talál ki, és  új és új gyerekeket szül élete urának… Persze Hákimot, ahogy Al-Zadzsrot sem, egy csöppet sem érdekelték a mesebeli királylányokról vagy vidám csirkefogókról szóló történetek. Ezek csak azért terjednek országról országra, mert a mór asszonyok nem tanulhatnak, és nincs semmi olyan gyakorlatias ismeret, ami a képzeletüket megmozgatja.
Északon  a nők szabadabban járnak-kelnek, katonákkal beszélnek, országokat alapítanak, követeket fogadnak, és ha kell, hadseregeket vezetnek. A viking nők ott állnak a hajók tatjában, és a testvérükkel vagy a férjükkel vizsgálják a csillagokat.
Almériában, a Hákim tervezte csodálatos városban persze könyvtár is lesz valódi kódexekkel és térképekkel. De a legértékesebb kincsek mégiscsak a nyitott kódexek, az idősebb, sok földet bejárt északi asszonyok, akik az életükért cserébe mesélnek és beszélgetnek. Akiknek nincs más dolguk, csak az, hogy emlékezzenek. Utakra, szelekre, tengeráramokra. Éhínségekre, háborúkra, családi viszályokra. A napkövekre, amikkel testvéreik a ködös északi vizeken tájékozódnak.
Ezeket az asszonyokat persze senki sem eteti majd az öregségeket meggyorsító kotyvalékokkal, nekik forrásvíz, sok méz, friss gyümölcs, zöldség kerül az asztalukra.
Ha a könyvtár felépül, a város olyan lesz, mint a legtökéletesebb nő, amit emberi elme el tud képzelni: egy tengerparton elnyúló óriási asszony halhatatlan, örökké termékeny méhvel, számtalan szorgos kézzel és persze világos következtetésekre képes elmével
Ám  mégoly laza vagy éppenséggel szelíd rendnek persze a könyvtárban is kell lenni, különben ezek a nyakas asszonyok fellázadnak. Az ő mindennapi felügyeletüket Hákim egy ráncos, félig süket kis öregasszonyra bízná, aki szinte minden szláv és germán nyelvet töviről hegyire ismer: Hannára, a Narbonne-i rabszolgakereskedő távoli rokonára, akiről a szláv katonák meséltek.
Mert rendnek kell lenni.

Al-Zadzsr nagyvezér délutánonként szokott Hákim terveire időt szakítani.
De az utóbbi hetekben már ez is fárasztotta. Óvatosan kitapintotta a szinte észrevétlenül növekvő csomót a bordái alatt.
Végülis mit számít?
Ha élettel telnek meg a falak, ha a megfelelő testek összekapaszkodnak, ő is búcsút vehet a világtól.

Reggelre egy rókát akasztottak a kilincsére, ami lehetetlen: itt nincsenek rókák.
Alig akarta felismerni, évek óta nem látott a környéken, és az sem könnyített a dolgán, hogy az a korábbi élt, erről meg nehéz volt feltételezni; még inkább azt – jutott Pardó bácsi eszébe –, hogy az a róka ez a róka lenne. Ennek nem volt szeme, bűzlött, tekergett belőle minden; hullt a szőre, ahogy a hurokkal együtt a zsákba ügyeskedte. A zsák száját szorosan kellett bekötnie, csak utána húzhatta a csúszdához.
Mérges vagyok rá, igazán megmutathatta volna.
Erre meg addig mondja, hogy felejtsem el – egy hangot se –, ha eszembe jutna a róka, ne maradjon belőle semmi. Mégis, amikor szuszogva föláll, a dobozai felé indul. Reménykedni kezdek: talán mégsem dobta ki, nem dob ki semmit, mindent összegyűjt. Jó lesz valamire, és mindig hozzáteszi: lesz helye. Feladatuk a gyűlés: felkészülés minden eshetőségre.
Képet tol elém egy villanó szempárról és egy kutyaforma foltról, meg fákról. Fákat az ablakból is látok, áll az erdő, önsúlyától mégsem dőlt össze még; kutyát meg nem nehéz találni.
Legyen elég, téma lezárva. Hozzam inkább a füzetet és a táskát, és én hozom, ha nála vagyok, egyfolytában hozom, legyen az bármi.   Listára nincs szükség, de szeret írni, vagy nem bízik bennem, pedig soha nem hagyok ki semmit, elég jól jegyzek meg. Kenyeret, krémet meg apróhalat – ezeket szokta kérni –, ma nem, ma máshova küld. Ez fontosabb. Ha bemehetek a városba, onnan kellene valami. Papírdarabot ad. Azzal már nem is idegesítem, hogy hiszen most is a városban vagyunk.
Éjszaka a lámpa árnyéka ráfagy a cserepekre, és még nem tért magához a nap, ami eltüntethetné. Ki kell innen menni; mindenem nehéz lesz, és félni kezdek, hogy úgy maradok. És addig – addig félek, hogy tényleg az lesz. Állok a járdán, a házak közt belóg a Lyukas erdő, fölötte megtévesztett madarak rezdülnek. Egyre ritkábban. Amíg csak nem. Ahogy nézem, tovább is van. Nem mozdulok, nem mozdulnak, elromlik belül, nem tudok pislogni, behunyni. Valaki rángat, kiabál és elszalad velem. Ilyesmi ne forduljon elő többet.
Az orrom hegyéig tekerem sállal. Elfelejtem azt az apróságot, hogy leszakadt, és megpróbálok begombolni egy gombnyomot. Nincs is hideg a hideghez képest. Az évhez, évszakhoz, hónaphoz, napszakhoz. A váróban vidáman füstölögnek. Amikor belépek a magasabb férfi, aki már messziről mutogatott, nem fejezi be a viccet vagy történetet, amiben tartott, inkább köszön, azt mondja: szép idő van. A legvalószínűbben azt mondom: ühüm.
Mit kezdjen azzal, hogy doboz, egy üres szóért nem vihet el. Kimelegszem. Átkutatom a kabátot, mégis a nadrágomból kerül elő a bérlet. Elcserélem a papírokat.
Az ablaknál ülök, nem ül mellettem senki, lassan zötyögünk. Az erdő mellett néhányan – nem tudom, mit csinálnak. Úgy nézik azt a rengeteget, mintha bent hagytak volna valamit, amiért szeretnének, most mégis szégyellenének visszamenni, hátha meglátjuk és kinevetjük őket. Nem is fordulnak meg.
Elmaradoznak a fák. A csukott ablakok ellenére tengerszaggal telik meg a busz. Gazdátlan kutyák kíváncsiskodnak a felborult kukák menedékéből. Nincs annyi, hogy elkezdjék begyűjteni vagy kilőni őket. Az éttermek és a büfék zárva vannak ezen a részen. A nyílt színen egy lélek sem, ahhoz itt nem lenne semmi: homok, és erre az egész éves – megrögzött – fehérre még rámeszeltek néhány bungalót, hiába, mert a munkán, a háttérből bereped az égből a szürke. Vagy egy tucat sirály a játszóteret szegélyező korláton, a számukhoz képest gyanúsan mozdulatlanul, ki lehetnének tömve, akkor legalább valamiért idepakolták mind. A parti szakaszára fordul a busz, és nincs meg a tenger.
Nézem a helyét, ahogy ott és ott, és még ott is ott volt. Bóják a kifújt földön. Amikor nincs meg, olyankor hol van? Mélyebb helyre megy? Várom megtörténni a tengert. Senkit nem érdekel, maguk elé néznek, újságot lapoznak, bóbiskolnak, a sofőr nem lassít, nem gyorsít.
Miért kellene azt látnom, ahogy nyakig állok vagy lebegek, kicsi vagyok, nagy a szám, túl sűrű a hajam; ahogy mégis hunyorgok, becsukom a szemem, az nem változott, az tényleg megvan. És közben, akinek a hátát, a tarkóját és a kezét látni – hallani azt, ahogy nevet –, egyre gyorsabban fröcsköl, be fog temetni vízzel.
Már a helyét sem látni, elkanyarodunk; több ház lesz, több autó a szétfutó utakon, mindenből több várható. A belváros épületei magasabbra nőnek, lent is ez a jól eső zsúfoltság alakul. Megállunk, leszállunk, elnyel a tömeg. Mintha ünnep lenne, vagy elfelejtették lekapcsolni a világítást, mindenesetre a homályos füzérek működnek mindenhol. Színtévesztő kabátokra, felemás cipőkre, elkapott és elengedett félmondatokra bomlik a forgatag. Gesztenyét árulnak egy napernyő alól. Hullámzása kitart a férfi arcán, amiből csak a sárga bajsza tekereg elő. A meleg szemeket belenyomom a számba. És sodródom a lépcsőházig, ahol a lépcsőn nem iszik, nem dohányzik senki, miközben a kaputelefont nyomom.
A lift sosem akar fölérni. Ha itt laknék, várnám, mikor ugranak a szemközti házból. Attól félnék, akkor nézek ki, amikor ugrik, vagy pont földet ér, vagy még ott van a földön az a valami, ami az a valaki volt – nem is sokkal előbb –, akit látásból ismerhettem. Amikor kimennék a házból, egy pontra merednék – a stop táblára –, odáig futnék, onnan már nem lenne baj, csak háttal kellene maradnom egész nap. Esténként úgysem ugranának.

   Kinagyítják a lencsék, ahogy szemeiből oldódik a zöld. Levendula száj, ujjbegy arc: nehéz vele boldogulni. Pardó bácsinál idősebbnek hiszem, de nem merem megkérdezni vagy eldönteni; követi a bőre, amíg a karmocskákba érve gyűrűk nem szorítják el. Babrál, igazít, odébb rak. Számított rám, pedig Pardó bácsi soha nem hív fel senkit. Valakire csakugyan vár, akivé, lehet, hogy csak véletlenül, a helyzet kedvéért lettem. Tálcán már tea és sütemény. Illedelmesen mártogatok. Meleg van nála, leveszem a kabátot, hogy ha már így alakul, elismételhesse, mennyire vékony vagyok, már megint milyen magasra nőttem.
Hogy van Pardó, persze, jól, mindig jól, mégsem bírja ki szenvedés nélkül. Mit tehet értem?
Odaadom az üzenetet. Megkeresi a dobozt. Elsüllyesztem a hátizsákba.
Valami történik, ha ez kell. Inkább nem akarja tudni, mi. Ne lepődjek meg, valami van benne, ami időnként mozog. Kinyitni nem tudom, mert a kulcs az öregnél. Nem volt tanácsos a kettőt egy helyen tartani. Vigyázzak az úton.
Végszóra egy székre akasztott kardigánról molyok fedik fel indulásuk, meglepődöm, hogy mit keresnek itt. Akkor is röpülnek, amikor nem figyelek.

2.

Napokig, hetekig egyfolytában nézem. Mozog, egyre közelebb rángatózik hozzám. Pislogni sem merek, nehogy pont akkor ne mozduljon, mert az valamit jelent, mondjuk, a kezdetét. Egyszer csak nyílik, és kijönnek belőle. És akkor nincs időm felkészülni. Ha meg néha nézek rá, szinte elfelejtem, lassan – ahogy helyzetek sora kívánná –, úgy nyerne napról napra több teret, szorítana ki minden mást az életemből, jelek, álmok következnének, a felsejlő összefüggések értetnék meg nemcsak ezek előjel és rémálom voltát, de szerepét is: mindez a doboz miatt van, nincs más, hogy már csak ez a doboz van.
Furcsábbakat is hallottam már. Ez a doboz-mániája. Ha csak ez az egy lenne, de mindig és mindenhol a dobozai sorakoznak. Kíváncsian várom, mi lesz belőle. Előkerül a nyakláncáról a kulcs. A doboz idegesen zörren. És, és igen, gyorsabban vágódik fel a teteje, minthogy Pardó bácsi leszoríthatná, és ott himbálózik a rugó végén egy kipattogzott hallány. Elromolhatott, a zene sem szól, csak nyekereg körbe az alja, a kényelmes szikla. Mindketten nevetünk. Ezért volt a hűhó. Behozom az üveget, töltök.
Úgy csinálok, mintha nem venném észre ezt az újabb papírlapot. Úgy csinálok: majd kiesik a szemem. A szikla alól, a doboz mélyéből kerül elő, a zsebébe rejti, és a leragasztott, kisméretű képet sem láthatom, amin Pardó bácsi arca egy olyan időből kifejezéstelen, amikor még nem volt bácsi, amit – más körülmények között – a legénykorának hív.
A doboz kellékeit visszatuszkolja, bezárja.
Muszáj elkezdenem a tengert, a maradékot: a beesett, holdbéli felszínt, amivé az apály tette. Hogy még az jutott eszembe róla, és felsorolom, mi minden.
Nem lepődik meg semmin; eljön, ennek is itt lesz az ideje. Már nem tudja, mikor látta, nem hiányzott neki, mert tudta, hogy megvan. Eltűnő égitestek, növények, állatok, emberek is vannak, akkor miért pont a tenger volna a kivétel? Reméli, ő már nem éri ezt meg. Kerítsem elő a Kapitányt, szóljak neki, hogy várja. Most hagyjam egyedül, mert.
A tengeren jár az eszem, és rossz emeleten szállok ki, majdnem hazamegyek.
Pim. Pim. Pim. Annyiszor megnevettetett, de amióta hagyom, hogy néha megcsókoljon, fájdalmasan komoly képeket vág. Mintha mindig valahogy akkor bántanám. Belenyomom az arcom a mellkasába. Megsüketülök. Azt sem értem, mit akarok. Egy biztos, a jéghideg ujjait nem. A rossz kedvét sem. Ez máris kettő. Csak ne akarjak több dolgot ne akarni tőle. Az ajándékát, a kis kitűzőt átszúrom a gallérján. Mosolyog végre, pedig nem láthatja. Ha megnézné, mi lenne?
Kicsit izgulok, de Pim megy elől, ő nyitja az ajtót. Kikapja bentről a füstöt a szél.
Ilyen hőség nincs: leizzadt ablak, a függönyből sárga lé csöpög, azonnal átázik tőlem az ing. Valaki bejön utánunk, akkor meg rám fagy.
Terpeszkednek, könyökölnek, rogynak, támaszkodnak, kapaszkodnak. Pólóban, pulóverben, mellényben, trikóban, zakóban. Lejárt sorsjegyekkel játszanak a pulton, a kaparó kezét lesik. Ha nyerhettek volna, dühösek lesznek. A mondandójuk sehogy nem tűr halasztást, nem is törődnek az arcukat felmérő muslicákkal. Az van, amit mondanak: szédülés, fájó gyomor, a következő üveg, egy lány feneke olyan, mint a… – nem hallom, milyen.  A sarokban, a kályhánál valamikori nők várják, hogy megváltozzon a helyzet.
Amíg Pim rendel, a Kapitányt próbálom kivenni a helyreálló füstből.  Állandó társával, Mr. Fókával ücsörög.
Odamegyünk, de mielőtt megszólalhatnék, int.
Mr. Fóka egy bedugaszolt üveget vesz elő, magasba, a koszos neon felé tartja, nézi benne az úszkálót. A tarkójáról a tenyerébe söpör egy szúnyogot, finoman kihúzza a dugót, beleengedi az üvegbe, hogy az a víz színén rebegjen pillanatokig, és onnan egy torkocskába vesszen. A dugót igen, az üveget nem rakja vissza rögtön. Rálehel néhányat, letörli a párát, és csak mindezek után kerül foglya a belső zsebbe.
Egy valamire való, magára kicsit is adó hajóskapitány a fekete, durva szövésű, kétsoros gombolású kabátot részesíti előnyben. A zsebekben spárga, bicska, pipa, dohányszelence, térkép, napló, gyertya, öngyújtó, tompa végű ceruza és egy iránytű mutat jól, ezek elengedhetetlen velejárói a kapitányi készletnek. Továbbá: finom bőrkeményedések a tenyéren, határozottan imbolygó járás, mindig frissen borotvált arc, esetleg ápolt szakáll, gondozott haj, tiszta körmök. Apróságok, de ezek nélkül nem veszik kapitányszámba az embert.
Elismerően bólinthatunk.
Nem bonyolítom, nem részletezem: körülbelül nincs meg a tenger. Vagyis hát, most éppen nincs, de az is lehet, hogy már megint van. De mégis, mi van, ha nincs, vagy nem lesz? Vagy?
Váratlan cigarettát kotor ki. Hatásosan gyújt.
Homlokán egy csöpp kinő.
Van egy térképe. Mi máson, kártyán nyerte. Nem tudja, kitől, sokan megfordultak az asztalnál akkor éjjel; sokat ivott: kitörölte azt az embert a szesz. Értelmetlen, egyszerűen nevetséges, ezért fogadhatta el tétnek, később biztosan ezért tartotta meg. Ilyen elrontott munkát soha nem látott. Alig jött rá, mi az; mi akar lenni. Sok minden nincs rajta, többek közt nem jelöli a város szélén a tengert, mintha az egy jöttment, városszéli tengerecske volna. Ami lemaradhat. De most, ezek után…, mi van, ha ez a térkép nagyon is pontos, csak még nem lépett érvénybe?
Mélyen hallgatunk.
Eszembe jut, miért vagyok itt:
Kapitány úr, Pardó bácsi szeretne beszélni magával.
Már besötétedett?
Ketten kísérnek, Mr. Fóka az Ismétlésben marad. Pipa pislog, a Kapitány dünnyög, Pim meg sóhajtozik hozzá, a semmiből rám szakad a karja.
Most jó, hogy átkarol, nem fúj át a szél.
A Kapitány fölmegy a bácsihoz, mi a lépcsőházban búcsúzkodunk.  Hazaérek.
Az ablakból nézem az utcát, ami még annak a néhány lámpának a fényéből sejthető, amiket nem dobáltak le. Rezegve engednek egy-egy falat, háztetőt, padot felrémleni; a színük eldönthetetlen lenne, ha eleve nem tudnám. Kéken – amilyennek tűnnek –, szebbek lennének, megy a kék az estéhez, a nézésemhez. Leeresztem a redőnyt, ledőlök. Olvasni próbálok, de nem bírok figyelni, máshol jár az eszem. Aztán már arra sem tudok figyelni, arra a másra; lekapcsolom a villanyt, hogy legalább meglegyen.

(Illusztráció:  Bill Gingles)

– Csalánból? No de hogyan? – hüledezett Lea. És óvatosan végighúzta a kezét a takarókon.
– Csalánból, igen – mosolygott az öregasszony. – De nem a leveleket szedjük, hanem a csalánszárat. Úgy szőjük meg, mint a kendert, és keverjük más füvekkel, hogy puha és selymes legyen.
Lea elképedve figyelt. Ő úgy tudta, csak a mesék bűnbánó királynői szőnek csalánból ingeket. Éjszaka kióvakodnak sötét susnyásokba , ártó szellemekkel teli völgyekbe, és kesztyűs kézzel szedegetik a leveleket.
– Ugyan! – nevetett az öregasszony. – Unatkozó agyalágyultak találnak ki ilyen meséket! Még csak nem is csíp a csalán, ha ügyesen fogod meg, és értesz a csalánszövéshez.

Lea nem értett hozzá. Moises bácsi házába távoli országokból hozták a kelméket, rabszolgalányok szabták ki a végeket, és ők hímezték rá a virágokat. A család asszonyainak más dolga sem volt, csakhogy méltósággal viseljék őket.
De ha ebben a faluban mesél a Narbonne-i életéről, el sem hitték volna.
Szegényesebb, de sokkal izgalmasabb volt itt az élet.
A férfiak fúrtak-faragtak, méhészkedtek. Az asszonyok a mézből ragacsos süteményeket sütöttek, madár, ló, sárkány alakú kalácsokat, bevonták valami csillogó mázzal, és árulták a városi piacokon. Erdei bogyókból, vérből, nyálból, vizeletből festékeket kevertek, és ezekkel színezték meg a különleges módon elvékonyított csalánszöveteket. Az öregasszonynak volt egy titka, amitől ezek a nyáron hűvös, télen meleg kelmék olyan csillogóak lettek, hogy össze lehetett téveszteni a legfinomabb arannyal átszőtt selyemmel.
De Dán népe – ahogy magukat nevezték – nem szívesen osztotta meg a titkait Leával. Amíg élet-halál között lebegett, aggódtak, mi lesz a méhében növekvő gyerekkel. Ám ahogy felrémlett, hogy Lea nemcsak megszüli a gyerekét, hanem a nyakukon marad mindörökre, az öregasszony is egyre kedvetlenebb lett.
– Hallgass és egyél! Ugyan mi közöd a mi titkainkhoz?
Lea evett és hallgatott: melengette a hasában növekvő életet, és azon töprengett, hogy mik lehetnek ezek a nagy titkok, és miért nem eléggé zsidó ő Dán fiainak szemében.
Ugyan mit vétettem? Hol rontottam el?
Ahogy jobban lett, már azt sem engedték, hogy hozzáérjen a szombat esti ételeikhez. Ha hasára szorított kézzel kisétált a kunyhók közé, a gyerekek, mintha csak egy leprás illegetné magát köztük, rögtön szétrebbentek.
Hát mi a baj velem?, töprengett.
Egy tekintélyes kereskedődinasztiához tartozó, vihorászó kamaszlányt persze senki sem tanít ki töviről-hegyire a zsidó hit alaptörvényeire. Minek is kéne kitanítani? Narbonne-ban a különbségek világosak és látványosak: senki sem kevert volna össze egy keresztényt egy mohamedánnal, egy zsidót egy szláv rabszolgával. De ez a vízmosással és barlangokkal körülvett falu nem illett egyik világba sem. Dán népe zsidónak mondta magát, elválasztotta a húsos ételeket a tejes ételektől, a tejes edényeket a húsos edényektől, egy héberhez nagyon hasonló nyelvet beszélt – de nem voltak könyveik. A férfiak fejből mondták az imákat, és mindennél jobban tiszteltek egy öreget, aki a Tórára kívülről emlékezett, és szombatonként felmondta a gyülekezetnek.
Valahogy magukra maradtak, és elfelejtettek olvasni, gondolta Lea. De ő ezt egy csöppet sem tartotta  fogyatékosságnak: az itteniek kevesebbet álmodoztak, kevesebbet vitatkoztak, viszont annál boldogabban vetették bele magukat a kétkezi elfoglaltságokba, szövésbe-fonásba, méhészkedésbe, ácsmunkába, cukrászkodásba. De akármit mondott volna Dán fiaira Moises bácsi, ő, Lea elégedetten élt volna köztük.
Mi magunk vagyunk a szent betűk, mondta az öregasszony, mikor Lea próbált a szokásaikról tudakolózni.
Lea csak evett és hallgatott, de minél többet evett, és minél mélyebben hallgatott, annál jobban félt tőlük. Mintha a finom falatok nagyra növesztették volna benne a rettegést. Pedig mikor az éhségtől kábultan, kettesben járták Benjaminnal az erdőket, egy csöppet sem félt, de itt, a puha ágyban fészkelődve majd szétmarcangolta a rettegés. Dán fiai azt vallották, isteni parancsra rejtegetik a titkaikat. Talán ha megszülöm a gyerekem, gondolta Lea, eladhatnak rabszolgának.
No de kinek kiáltozzon egy lány Hágár országában?
Dán népe persze örülni fog egy újszülött kisbabának. Hiszen – ahogy Lea kivette a szavaikból – a fiatalasszonyok közül hárman meddők, ketten meghaltak egy tavalyi járványban.
– Hát neked nem a gyereked az első? Hát nem az a legfontosabb, hogy neki jó sora legyen? Hogy jámbor, istenfélő családban nevelkedjen? – kérdezgette álnok arccal az öregasszony. – Hogy itt éljen velünk a szentek közösségében?

Lea kora hajnalban, a rettegés legmélyebb óráiban, a felkelő nap első sugaraira várva talált vissza a szívében a saját édesanyjához. Ha nagyon figyelt a csendes kunyhóban, már-már hallotta Hanna lélegzetét.
Hát mit tegyek? Hova meneküljek?
Tényleg alávaló, gyilkos szekta ez a Dán népe?
Hát nem mentették meg télen az életét? És nem inkább a zavaruknak, mint a gyűlöletüknek tulajdonítható a mostani ellenszenvük?
Befogadtak egy haldokló, terhes anyát, akiről mostanra kiderült, hogy talán élete végéig a nyakukon marad. És hiába is venné feleségül bármelyik Dán fia örömmel, ha Lea az öregek szemében férjes asszonynak számít… Vagy egy ki-tudja-milyen-paráznának, aki becsületesen meghalni sem hajlandó, hogy a gyereke a szentek közösségében nevelkedhessék.
Dán fiai minden évben útra keltek, hogy eleven betűk módjára elvigyék völgyekbe a titkaikat és a törvényeiket. És minden völgyben, minden vidéken, minden hercegségben szívesen látták őket. A várurak örömmel adtak engedélyt, hogy a kaptáraikkal, a szövőszékeikkel egy-egy telet a birtokukon töltsenek. Mert Dán fiai ügyes mesteremberek voltak: megjavították a várak tetejét, kitisztogatták a rómaiak kútjait, és elkápráztatták a várúrnőket az általuk selymessé tett csalánszövetekkel.
Lea kihallgatta, hogy most épp Burgundia és egy rettenetesen kegyetlen, de a fiatal nőkhöz jóságos öreg hercegnő, Hildi országának a határán vannak.
Ha átvág az erdőn, ha sikerül átjutni a folyón, akkor pár óra alatt Normandiába juthat.
De ebben a betűk nélküli világban a hetek, a hónapok és a napok már szép egyformává koptak: Dán fiai csak a szombatokat és az évszakokat tartották számon, a többi ünnep idejét a csillagok járása alapján szabták ki.
Ahogy az idő lassan felmelegedett, Lea hajnalonként a csendet fürkészte. Mennyi ideje van még, nem fog-e elkésni?
Próbált a csillagok mögött hallgató, mégis mindenütt jelenlévő Úrtól tanácsot kérni.

Egy pünkösd utáni éjjelen kivárta, hogy a kutyák is álomba szenderedjenek, majd imádkozva, a legtöbb különös kelmét magára kötözve kisettenkedett a kunyhóból, és elindult az erdő felé.
Ünnep utáni boldog csönd volt, és Lea szinte haragudott magára, hogy a falu határában vizelnie kell: mi van, ha a csobogásra felriadnak a kutyák, aztán a lovak, aztán a tehenek… majd jönnek a kicsik és a nagyok, Dán fiai és lányai kiáltozva, fenyegetőzve… Vizelés után megint ellenállhatatlan frissesség járta át, és szinte ugrándozott, mikor beért a fák közé. Olyan jókedve támadt, hogy nem is törődött a hol három-, hol ötpercenként rátörő hányingerrel. Hiszen nem állhatok meg minden bokorban, gondolta, és törtetett a kitaposott úton a folyó felé.
De az akaraterő, a jókedv nem szüntette meg a furcsa émelygést.
Mit volt mit tenni, hasára szorított kézzel, tekintetével a csillagokba kapaszkodva sietett a folyó felé.
Egy rettenetes rántás megállította.
Lea meglazította a ruháját, letérdelt, és míg egyre nagyobb görcsök rázták, belekapaszkodott egy borókafenyő ágába. Egy óriási lökés… és hirtelen vakító fehérség öntött el mindent.
Lea karjába vette a nyüszítő, eleven gyereket, megtisztogatta, bebugyolálta a ruháiba. És nyugtatgatta magát: semmi baj, gyerekkel a karján, életerős vidám és bizakodó anyaként is megérkezhet Hildi országába.
De a vidám, életerős és bizakodó anyáknak is pihenniük kell valamennyit a szülés után. Lea tett néhány lépést, aztán ernyedten lerogyott egy bokor alá. Megpróbálta számon tartani a perceket… aztán már nem is a perceket, csak az órákat…  de ahogy egyre erősebben folyt a vére…, ahogy csak folyt-folyt megállás nélkül, átadta magát az álomszerű, édes megkönnyebbülésnek.
Egy bátorítóan ragyogó, egyre közeledő csillag volt, amit utoljára látott.

Dán fiait másnap reggel a csecsemő ordítása igazította útba.
Egy kökénybokor alatt találtak rá – gondosan kelmékbe bugyolálva, a halott Lea karjában.
No de hogy-hogy kibírta csecsemő a hajnalt? Hogy-hogy nem fagyott meg?
Talán tényleg nincs párja a jó csalánszövetnek.

Szabó Esztert – aki világ életében gyűlölte, ha Esztusnak hívják – születésem óta ismertem. Együtt jártunk óvodába és általános iskolába, a szolfézs órán padtársak voltunk, a templomi gyerekkórusban – mint két legmagasabb – mi álltunk a szoprán szélén, és ugyanígy a torna sorban is. Egyikünk sem volt napközis –ami nagy kiváltság volt akkoriban –, s így a délután általában a piros körtárcsás telefon mellett talált minket, ahonnan minden egyes alkalommal felhívtuk Eszti anyukáját, hogy átmehetek-e aznap is játszani.
Természetesen mindig átmehettem, ez a délutáni telefonálás inkább csak rituálé volt. Az utolsó óra után a szomszédos iskolaépületből átsétáltunk hozzánk, ahol a sötét előszobában egy barna virágállványon volt az a bizonyos piros telefon. Illedelmességből mindig telefonáltunk Eszti anyukájának, nálunk sohasem töltöttük a délutánt.
Esztinek négy nagyobb nővére volt, így mindig a naprakészek természetességével beszélt olyan témákról, amiket én, a „kétbáttyos” lány, csak megértő mosollyal fogadtam (legalábbis úgy képzeltem mindig, hogy a mosolyom megértő) és hevesen bólogattam: tettetve, hogy természetesen tudom, miről van szó, mikor épp egy IM cikkről állítja, mekkora hülyeség, vagy egy divatos sztárt pocskondiáz.
Emlékszem egy délutánra, hét évesek voltunk, az első osztály vége felé járhattunk. Ő a hozzájuk vezető út közben elmondta, hogy a kedvenc együttese a Kvín és halálosan szerelmes Dzsonideppbe. Megkérdezte, hogy tudom-e ki az a Dzsonidepp. Mondtam, hogy persze, és hogy ő tényleg nagyon-nagyon jól néz ki!
Azt hiszem ez is közre játszott abban, hogy mennyire felnéztem Esztire, sőt már-már tartottam is tőle és a mindig magabiztos véleményétől. Minden dolgáról tudtam, és ő valamiért elviselte, sőt talán igényelte is ezt. Nem nézett le, de egyértelmű volt, hogy a kapcsolatunkban ő irányít.

***

Szabó Eszti vallásos volt. Igazából mindketten azok voltunk. A szüleink a helyi református gyülekezetből ismerték egymást. Apáék nagyon tisztelték az anyukáját, és örömmel vették, hogy mi lányok ilyen jóban vagyunk. Esztiéket az apjuk még kiskorában otthagyta. Egyedül maradtak egy kétemeletes házban, öten nők. Eszti anyja halálra dolgozta magát egy magánrendelőben, ahol egymaga készített mindenféle egyedi gyógyászati segédeszközt. Nagyon kicsi cég volt ez, a húgával együtt vitték, de a munka manuális részét egyedül végezte. Naphosszat ült egy leredőnyözött szobában és mintákat öntött. Mindig karikás volt a szeme, de nagyon szép nő volt. Ezt egyébként már gyerekkoromban megállapítottam, pedig akkor egyáltalán nem figyeltem az ilyesmire. Esztiéknél egyébként mindenki szép volt, és korán érő. A mi osztályunkban Eszti egy Barbi nevű lánnyal vetekedett a legszebbnek járó helyért. Azaz csak vetekedett volna, mivel Esztit nem érdekelte az ilyesmi, s ez a nemtörődömség, ahogy nőttünk, egyre inkább az ő pártjára állította a fiúkat.
A negyedikes fotózásunkra Eszti haját begöndörítette az egyik nővére. Akkor éreztem először igazán rosszul mellette magamat. Pontosan tudtam, mi a rosszérzésem oka: szégyelltem magamat. Aznap reggel a legjobb felsőmet kerestem elő a szekrényből, és nem engedtem, hogy anya fehér blúzt adjon rám. Nem volt stílusérzékem, de azt gondoltam, most igazán sikerült úgy felöltöznöm, hogy végre meglássa mindenki, én is itt vagyok, én is lány vagyok, sőt nem is akármilyen! Az iskolai táskámat rendesen bepakoltam és majdnem futottam az odafelé úton, ami az osztálykirándulások előtti reggeleken kívül, azt hiszem sosem fordult elő. Aztán megláttam Esztit és rájöttem, mennyire nevetséges vagyok. Egy teljesen átlagos virágos felső volt rajta, testhez álló. Eszti már melltartót hordott, a haja pedig olyan természetesen göndörödött, mintha mindig is úgy állt volna. Tökéletes volt: nem a dauer erőszakosságával csavarodtak lefelé a szálak, sem a besütés túlszabályozottságával kunkorodtak. Nyoma sem volt lakknak, nem állt csomókban, de nem is rázódott szét szálakra. Azt mondta, háromágú fésűvel szabad csak fésülni.
Sokszor megnéztem azóta az akkori közös képünket. A negyedikes képen egy ijedt lányka és egy csinos kamasz ül egymás mellett.
Hiába siettem aznap reggel annyira.

***

Ősszel és tavasszal a családom mindig bement Pestre az Kedvezményes Cipő- és Ruhavásárra. A szüleimnek meggyőződése volt, hogy ez a vásár még őriz valamit a régi mesteremberek szavának tartásából és áruiknak tartósságából, és ráadásul itt, az igazi minőségi termékek a legjobb áron érhetőek el, hisz a nevében is benne van, hogy kedvezményes.
Azt hiszem, semmivel nem volt kedvezményesebb, mint bármilyen mezei áruház mindennapi kínálata, de apropóul szolgált a vásárlásra, amit a szüleim még akkor is nagyon kiváltságos dolognak tartottak, mikor már nem falun éltünk és olyan luxuscikkekre is futotta, mint dobozos chips, vagy Rio Máre konzervtonhal. Így tehát minden évben kétszer elzarándokoltunk a tisztességes árusok tisztességes vásárára, ahol tisztességesen otthagytuk azt az összeget, amit bárhol otthagyhattunk volna.
Harmadikos voltam, mikor egy alkalommal szintén felkerekedtünk erre a furcsa vásárjárásra. Nekem cipőre volt szükségem, mert kinőttem a tavalyit, így ezen a részen kezdtük a kutakodást. Apukám szempontja az volt, hogy a cipő lehetőleg bőrből készült legyen, és ne kerüljön túl sokba, mert ugye ez egy kedvezményes vásár. Meg is találta a szerinte megfelelőt, egy öregbarna dudorodó orrú, varrott (nem ragasztott!) félcipőt, amit talán régi Chaplin-filmekben láthatna az ember -ha egyáltalán nézne még bárki is Chaplin-filmeket.
Apukám, úgy látszik, sosem törődött a Chaplin-filmekkel: nagy lelkesen és félreérthetetlen taglejtésekkel odaintett engem és anyukámat. Természetesen mire átevickéltünk a tömegen már mindent megkérdezett a tisztes eladótól, aki szerint nagyon csinos és egy ilyen kislánynak pont megfelelő, ráadásul csupa bőr, kényelmes cipő volt az, amit apukám olyan nagy hozzáértéssel kiválasztott.
A nő nézte, ahogy felveszem. Anya is nézte. Nem szólt, örült, hogy olyan cipőt találtunk, ami egészséges és nem melegszik be benne a lábam. Mikor bekötöttem a fűzőt az eladó lelkendezett, mintha rám öntötték volna. Apa is mosolygott, és azt kérdezte: Na milyen?
Először csak azt mondtam, hogy Hát. Aztán egy kis szünet után, hogy nem tudom, miközben sokatmondóan és keservesen néztem apára, hátha megérti a szememből, hogy rettenetesen undorítónak találom a cipőt és már akkor láttam, hogy ez nem lesz jó, mikor idefele jöttünk, csak épp nem merek szólni az eladó miatt.
Apának úgy látszik, ahogy a Chaplin-filmek, úgy a gyerektekintet értelmezése cipővásárláskor fejezet is kimaradt az életéből. Nézett. Nézett és mosolygott, aztán elővette a pénztárcáját. Hazafelé sírtam. Nem értették.
Nekem tényleg nem volt stílusom, sokszor most is úgy érzem, hogy nincs. Nézek a tükörbe, és még az is előfordul, hogy félek utcára menni, pedig külső megerősítésből tudom, hogy a stílusmentes időszak már rég a múlté. Mindenesetre, ha akkor még nem is volt meg az a látásmód, amit stílusnak szoktak nevezni, ahhoz mégsem fér semmi kétség, hogy ezt a cipőt már első pillantásra szívből gyűlöltem.
Apa azt mondta, jó lesz az, majd meglátom, és hogy teljesen szép, és nagyon praktikus. Nem fordultunk vissza a városhatárból, hogy kicseréljük. Bár akkor még azt hiszem, nem is voltunk olyan tudatos fogyasztók, hogy a kicserélés lehetősége felmerüljön bármelyikünkben.
Két éven keresztül hordtam a barna cipőmet. Minden reggel megalázva vettem fel és a lábamat takargatva álltam az iskolaudvaron, mikor kiestem a kidobóból. Valahogy abban a két évben hamarabb kiütöttek. Pedig előtte veretlen kidobó bajnok voltam.
Keservesen hordtam a barna cipőt, miközben Eszter lassan felnőttesedni kezdett, szépült és egyáltalán nem érdekelte, mit vesz fel. Mindenben érett és nőies volt, akár egy felsős.
Egyébként ő egy fekete tornacipőt hordott. Egyszer azt mondta, lázadásból.

***

Ötödikes koromban elköltöztünk egy kétszáz kilométerrel távolabbi városba. Eszter azon a nyáron egy hetet nálam töltött, ahogyan én is nála. Akkor még Myvip sem volt, nemhogy Facebook, így leveleztünk, kézzel írt betűkkel, hagyományosan. Két napja laktunk az új városban, mikor először kimerészkedtem egyedül a boltba. Levelezőlapot vettem meg borítékot. Öt macskás boríték volt egy csomagban és tíz ugyanolyan macskás lap. Az első öt levelem pár héten belül el is ment a macskákkal együtt. Szolid, kék epres borítékban jöttek a válaszok. Aztán egyre ritkábban fordult meg a levél és egy éven belül elkopott teljesen. Először azért, mert áttértünk az emailre, aztán meg ki tudja, hogy hogyan is szűnt meg a dolog. Évekkel később ugyan ismerősök lettünk a Facebookon, -én kerestem rá és jelöltem be – de az ismerősi viszonynál azóta sem jutottunk tovább.
Keveset posztol és csak két profilképe van a mappában.
Én mostanában kezdek csak leszokni arról, hogy amint rossz kedvem van, egy új profilképet töltsek föl magamról, és álszent dicséretekkel nyugtatgassam magam, hogy mennyien szeretnek és tartanak szépnek. Ő úgy látszik erről is hamarabb szokott le… Ha egyáltalán volt ilyen korszaka.
Eszter olasz szakos az ELTÉ-n, ez is kiderül még a Facebookról, és van egy barátja, akinek nem tudom megnyitni az adatlapját. Egy közös képüket látom csak. A fiú a hátán viszi Esztert egy őszi erdőben. Mindkettőjükön túrabakancs van és sportos kabát. Nevetnek.
Egyszer álmodtam is ezzel a képpel. Nem emlékszem belőle semmire, csak, hogy én is ott vagyok velük az erdőben. És túrázunk egy egész nagy csapattal. Valami baráti társaság vagy ilyesmi.

 ***

Így állok én most Szabó Esztivel. Egyike a 846 ismerősömnek a világ legnépszerűbb közösségi oldalán. A születésnapján a többiekkel ellentétben nem kapok értesítést arról, hogy varázsoljam szebbé a napját egy bejegyzéssel, amiben boldog születésnapot kívánok, mert nincs megadva, hogy mikor született.
De minden március elsején eszembe jut, ahogy közömbös és kicsit tudálékos hanggal magyarázza a hittan terem előtti alagsori wc-ben, hogy az anyukája azt mondta neki, igazából ő hozza a tavaszt.
Tudniillik  március elsején született.

***

Tegnap vettem egy leértékelt fekete harisnyát. A pult előtt háromszor is kanyarodott a sor, mert a boltban végkiárusítás volt. Egy anyát és a lányát figyeltem álldogálás közben. Az anya azt a taktikát választotta, hogy beállítja a sorba 7-8  éves forma kislányát, míg ő bevásárol. Ám a sor számításainál gyorsabban haladt, az okos szemű kislány pedig néha aggodalmasan körbepillantott, félt, hogy túl hamar kerül a kasszához. Ez így is lett, bár pont akkor nem figyelt oda, a fekete tornacipőjén kötötte be a fűzőt. Az anyja a bolt másik végéből hangosan odakiáltott, Esztus, engedd előre a nénit, még nem végeztem!
Esztus kelletlenül előreengedett. Én pedig biztos voltam benne, hogy azért pirul el, mert a kedvenc együttese a Kvín és szerelmes Dzsonideppbe, márpedig, aki szerelmes Dzsonideppbe, azt nem lehet csak úgy leesztusozni.

(Illusztráció: Paul Klee: Kinder und Hund)