A mai nap minden, csak NEM normális. Az ébresztőóra úgy döntött, hogy ma NEM szólal meg a korábban megbeszélt időben, ezzel biztosítva nekem a totális káoszt. A forró víz úgy döntött, ma inkább NEM érkezik meg a csapból és csak cinkostársa a hideg víz volt az, aki megrohamozta elnyűtt testemet. Az általam megformált jégkocka a müzlis tálban sem lelte nyugalmát. A romlott lötty egy vágóhíd szagával operált, ahol a tejet adó lény lelte végső nyughelyét. A müzli így szárazon került a számba, darabkái pedig a lyukas fogamba, amit NEM kezeltettem a múlt héten a fogorvosnál, mert félek tőle. A folytatás már kellemesebb lehetett volna, de a karma karma belém mart egy újabbat. A kiálló szög, amit NEM húztam ki a falból, miután azt a csodálatosan megkomponált fényképet levertem róla, úgy hasította ketté pulóverem vállrészét, mint Mózes a Vörös-tengert, s így egy végzetes sebet ejtve a szeretett ruhadarabon.

A pulóver szálai nélkül, a történetszálon tovább haladva, már a természettel küzdök, hogy eljussak a 7-es busz megállójához a kifordíthatatlan esernyőmmel, széllel szemben tegyem meg. NEM, az esernyő NEM adta fel a szolgálatot, ellenben a busszal, ami úgy döntött, hogy ma egy egészen új útvonalat kell választanom. Tömeggel, széllel és esővel dacolva, eddig bejáratlan területeken barangoltam, ahol a kéregetők fogának a száma sem egyezik a megszokott útvonalon lakókéval. Átvágva az ismeretlenen és két metróvonalon jutottam el a megszokott címre, ami előtt egy idegesítően ismeretlen furgon parkolt. Az irodába belépve, NEM a megszokott csend és béke fogadott. Fekete kabátos homo erectusok álltak mind a három asztal mellett, akik a „sapiens sapiens” rangot akkor érnék el, ha foglalkozásukat testi kontaktusok helyett, verbálisabb megoldásokkal végeznék. Reméltem, hogy NEM velem akarnak találkozni, de a helyzet, hogy a két társamon kívül, akik már kellemetlen testhelyzetben, székhez kötve üldögéltek, csak én dolgozom az irodában, elbizonytalanított. Ági és Iván NEM szóltak, mert NEM igazán tudtak a szigetelő szalagtól, de ahogy beléptem, egy olyan pillantást vetettek rám, mint amikor valakinek le fogják rúgni a veséjét, záros határidőn belül.

A három fiatalember közül ketten úgy döntöttek, hogy segítenek bemenni a kocsijuk csomagterébe, pedig semmi, erre utaló kérést NEM tettem. A kezemet megkötözték, a számra szig’szalagot tettek, majd a fejemre egy zsákot húztak, aminek ázott burgonya szaga volt. Tizenkétszer fordultunk balra, hétszer jobbra és legalább 9 piros lámpánál álltunk meg, ami azt jelenti, hogy elraboltak. Az utazás akkor kezdett kényelmetlenné válni, mikor egy földútra tévedt az autó. Összekötözött kezeim többször is meggátoltak a kapaszkodásban, aminek következtében a csomagtér padlójára estem. Pár, gumószerű dolog volt ott, meg valami kemény rúd. Annak az esélye, hogy egy súlylökő és baseball gálára megyünk, elenyésző volt, ahhoz képest, hogy a fiatalemberek krumplit és egy olyan célszerszámot szállítanak, amivel engem meg fognak verni.

Megérkezésünket dudaszó, féknyikorgás, majd egy gyomorszájba kapott rúgás jelezte. Erdőben lépkedtünk tovább, majd egy folyómederhez értünk. Utóbbi infó abból derült ki, hogy a sár helyett már a vízben járkáltam, majd kiderült, hogy a zsákon is egész gyorsan átszivárog a víz az arcomig, ha azt a folyóba nyomják. Az egyik erectus megkérdezte, hogy „Tudod-e miért vagy itt?”. Mire azt válaszoltam, hogy NEM. Elégedetlenségüket egy újabb rúgással és a zsák lehúzásával fejezték ki. Körülnéztem, de rájöttem, hogy a teóriám NEM volt helytálló. Egy gyártelepen voltunk, aminek egy félreeső épületébe kísértek. Hellyel kínáltak, majd odakötöztek a székhez. A magasabbik fiatalember a tudtomra adta, hogy a főnökük elégedetlen a kiadónk munkájával, majd megkért, hogy olvassam újra a szöveget és keressem meg a hibát.

– Ó, hogy erről az aprócska kis „NEM”-ről lenne szó?

– IGEN – majd a puska eldördült és az eszem már NEM is volt a helyén.

Hát íme, kapóra, dudás közeleg.
Egy sanda, szikár, csúf szőrös öreg,
Tömlője degeszre fújva;
Füle táján két kis szarva gidának,
– Mintha neki volna szarva magának –
Sípján már billeg az újja.

(Arany János – Az ünneprontók)

            Világosság, perzselő világosság. Hosszú, széltében kettébe vágott, keresztszerű lámpatestek szolgáltak fényforrásul. Magasból bombázták le területüket. A fény mindent felégetett. Ketten haladtak egymás mellett a csillogásban. A lépdelőkön megpattan a fénynyaláb, majd a földön kitekeredett magából. Fényszőnyeg, ami mindent letakar. Fölébe emelkedni nem lehet. Érzékel és továbbít. Élet csak alatta ketyeghet. Belemar mindenbe, majd kiköp, és megszületnek az árnyékok. Nyálmirigyének váladéka az élettelen tárgyakkal reakcióba lépve másik leképeződést, élő formát nyerhet. Lusta mozgás. A testek maguk elé merednek, mozdulataik követik az árnyakét. A kettejük közti kapcsolat megváltozott. Nem a test parancsol – aki lent van az irányít. Minden tudás őt illeti, ő a letéteményese mindennek, ami körülöttük látható, tapasztalható. A test számára szükséges parazita. Fogantatást elősegítő, kiküszöbölhetetlen anyag, amit mindig, mindenhová magával kell cipelnie. Az árnyékok nem találtak magyarázatot arra, hogyan tudnák kiköszörülni ezt a fejlődésükön esett csorbát. Az éltető fényszőnyeg alatt botorkált előre a két csont – és húskupac, kommunikációjuk belefagyott a pillanatba, amikor fény érte őket. Az árnyékok mitsem törődtek velük. Feladat érkezett számukra: a városból kivezető régi utat tartó oszlopok támpillérének zárókövei meglazultak, elkezdtek tágulni, félő, hogy előbb-utóbb kilökődnek a kövek. Mielőbbi kivizsgálást sürgetnek.

            Hamelin végét villódzó táblánál megálltak. A fényforrások erősebben, áthatóbban kezdték mutatni az utat, átláthatóvá téve az alagút plafonját. A lezúduló fényhullámok átpréselték magukat a fémszilárdságú úttesten. Ide-odacikkantak a járatban, fényárba lökve azt, hogy amint a testek leérnek, az árnyékok egyből meg tudják vizsgálni a problémát. A két alak a boltívek alatt ácsorgott tehetetlenül, az árnyékok a falakon pásztáztak. Hosszú algoritmusokat engedtek szabadjára. Azok próbáltak szagot fogni, fel-letekeregtek, keresve azt a matemikailag megjelölhető pontot, ahonnan kiindulhatott a távolodást eredményező erő. Az árnyékok helyet cseréltek.

            Miután matematikailag megoldhatatlan volt az akadály, a következő keresési csoportnál folytatódott a kutatás. A letapogató, többsoros algoritmusok kezdtek fesléseket találni, majd azok segítségével felfejtették a fal titkát.

            Biblia idézetek szivárogtak elő a kőből, pászmákba ágazódva majd összecsavarodva. Komoran törték át a patinát, egy korábbi nyelven kondultak meg, hangalakjaik szétterjedtek. Zengtek a gyertyafényben, a faggyú uralta levegőben, amin keresztül újra és újra orrba vágta az áhítatra érkezőt a tömjénfüst. A bölcselet korlátba ütközött, az algoritmus az emlékek sodrába esett, kilépett a városba. Pirosba csomagolt hangok, borízű nevetésfoszlányok csobbantak a zörejek közé. Lógó orrok, fekália, húgyszag terjengett mindenütt. Az esővíz megállt az úton, a kocsmából kihajított részegeket hahotázó asszonyok kerülgették, némelyiket talicskára emelték, elügettek vele. Lecsapódó pöröly fémes találkozása a patkószeggel. Mellét kidüllesztő, fejét hátrahúzó, mély levegőt vevő kovácsinas, akinek kötényének zsebéből több rozsdás patkószeg lóg ki. Mutatóujja az üllőn, nagyot rásújtva a legény hangos káromkodásba kezd. Mosolyogva trécselő piacos lányok, óbégató kikiáltó, az előző esti csatározások viharán keresztülmenő, macskazenét játszó, hályogos, hunyorgó szemű hegedősök. Fiatal fiúk köpködnek versenyt egy tál rothadt gyümölcsbe. A sátorponyva pókháló finomságúvá foszlott anyagát átütő húgycsík. A részeg hangosat böffent, szellent, próbálna sarkon fordulni, aztán mégis elvágódik. Hátrébb az utcában behajtott állatok tolonganak, s most a kóbor kutyák próbálják felprédálni őket, amíg egy mészároslegény ki nem jön a taglóval és ketté nem csapja az egyik szelindek koponyáját. A freccsenő agyvelő érdekesebbnek bizonyult a szűkölő, húsra és vérre éhes falkának, rárontanak döglött társukra és szétszaggatják. A mészáros is kinézett egy pillanatra, sercentett egy hegyeset a tetemre, majd intett legényének, hogy terelje be a megriadt jószágokat. A téren hordákba verődve, emberi, állati és növényi hulladékban gázoltak a patkányok. Hó szállingózott már, a kártevők egyre többen lettek, karácsony napján a templomban a pap reverendájáról lerágták az aranybojtot. A mise után a város elöljárója a kengyelbe lépett volna, amikor halk furulyaszó ütötte meg a fülét. Bármerre tekingetett, meresztgette a szemét, a hang forrását nem találta, senki sem játszotta hangszerét. Kifakadtak az első rügyek, növekedett a nagy hassal járó nők száma. Egy őr találkozott vele először.

            Az algoritmus ennél az információnál ellentmondásba ütközött. Az árnyékok tanácskoztak egymással, nem találták az okát annak, amiért a keresés leállt. Mindent láttak jól, minden részletét a történetnek, ameddig a kereső algoritmus eljutott, feldolgozva kaptak meg, kauzális vagy teleológiai okot mégsem fedeztek fel. A tudósok vérszomjas mohóságával vetették magukat a feladat megoldásába, úgy érezték, mindössze néhány átírt matematikai jelre vannak a céltól. A számítások mégsem mutattak eredményt. Az egyenlőségjel szinte elgörbült, amikor be akarták vonni a relációba. Kérészéletű megoldóképletek. „Egy őr, egy őr”, szajkózta az algoritmus. Az egyik árnyék felemelte, belenyúlt, átkalibrálta. Elégedetlennek tűnt. „Az összes kereső program megtalálható a memóriájában. Nincs valós dolog, ami elrejtőzhetne a falon, anélkül, hogy a nyomára ne akadjanak.” Az algoritmus tovább folytatta a kémkedést, új függőhidak kötötték össze a történet boltíveit.

            Mindent elborítottak. Kis idő eltelte után feleslegesen gyújtották fel fészkeiket, füstölték ki vagy éppen fel őket az elpusztított gócpontból kifutó járatok közül az összeset, így sem tudták elpusztítani. Ott voltak a konyhában, hancúroztak a moslékban, megharapták a disznókat, megkergették a lábasjószágot, felborították a tejes köcsögöt, rajcsúroztak a fáskamrában. A kártevők beférkőztek a szobákba, átfúrták magukat a vastag farétegeken, mintegy ottlétük emlékeit hátrahagyva a ház további nemzedékeinek. A tömzsi, kolbásztól és disznózsírtól kikerekedett rágcsálók végül már nem iszkoltak sehonnan: otthonukká rágták a várost. A férgek átszőtték a város láthatatlan és látható rétegeit. Alakították, bepiszkították, szaporodtak, ettek, fogaikkal rövid és hosszú jeleket adtak le egymásnak.

************************************

            Egy teremtett lélek sincs itt. Két bábu áll előttem, körülöttük fény. Kibontakozom. Tévedtem, nagyon is élnek, újszerűek, félénkek, gyámoltalanok, hiszékenyek, elcsalhatóak, mint a gyerekek. Csendjüket csak a virgonc árnyékok zavarják meg. Mereven bámulnak egy kígyószerű teremtményt, amint körültáncol minden követ a falban. Furcsa lények. Mintha csak patkányok lennének, azoknak sem volt akadály semmi. Bizsereg bennük a hang, az érzés, a látvány és a gondolat. Vibrálnak bennük, át- meg átmossák magukon ezeket az információkat. Mégsem tudnak mit kezdeni velük. A hely megőrizte a történetemet és engem. Kíváncsivá tettek a bábok és a falakon vergődő árnyékok. Mivé váltak az idő folyamán? Megmaradtak-e olyan szavajátszónak, köpönyegforgatónak, pórul járton hahotázónak? Üres zsákból ígéretet szórónak, törött szót szentté avatónak, tivornyában fetrengőnek? Keresgélésüknek én vagyok a végpontja. Azonban nem vagyok patkánykirály, hogy bevárjam, amíg besétálnak a prédák. Vadász vagyok, vörös kalapban.

            Kitüremkedett a falból, testének minden atomja őrjöngeni kezdett, mikor a keze megragadta a fal szélét és kiemelte magát. A test rázkódott, belsejében ütközések történtek, robbanások hangzottak, tajtékok csaptak fel. A heves mozgás remegéssé szelidült. Megannyi tétlen érzület kanyarodott helyére, a test mechanizmusa beledőlt az újra élő és pulzáló idegpályarendszerbe. Hosszú szerszámának alja lekoppant mellé a földre. Steril volt a világ, amibe lépett. A fény szennyező csápjai ólmosan dübbentek vállára, de nem dobott le magából semmit a földre. Megigazította a vállán átvetett pántot, egyet lépett előre, a két tehetetlen test mellé, szemügyre vette, milyen eredménnyel kecsegtet a kutatás.

************************************

            A tekergő, átírt algoritmus belevájta bináris kódjait a történetbe, hogy a kiszipolyozott információkból új értelmezést állítson elő. Új kötéseket hozott létre, újraértelmezte az adathalmazt, megforgatta a műveletek közt, táncolt vele, mígnem újabb és újabb eredményekkel bombázta a két figyelő árnyalakot. Azok nem értették, miféle megnevezhetetlenség tartja fogva a történet értelmét, mert akármerre indult a keresés, minduntalan beleütközött az őr alakjába. Akármit is ígért az algoritmus, nem tudta szóra bírni. A történet szálára rácsapódott a rács. Az árnyalakokat készületlenül érte az újabb kudarcsorozat.

            A fény egy pillanatra átváltott fehérből savószínűbe. Az algoritmus hirtelen végtelenített ciklusba váltott. A két tudatmentes test görcsbe rándult, majd engedett. Az árnyékok kinyújtóztatták kezeiket, vetületük egyenese girbegurbává vált, mintha átrohant volna rajtuk egy függvény. Egymásba forrtak, vártak mereven. A teremben boltívek alatt semmi nem mozdult. A fény letapogatott mindent, élő és élettelen feltárta titkát, amint a pászma elérte. Az utcakövek összeütődtek odafent.

            Az egyik algoritmus ráharapott a történetszálára, lassan majd egyre gyorsabban szippantotta fel. Az őr már nem állt az útjában, készségesen számolt be arról, amit látott: „Mintha poszméh döngött volna a fülemben, egy kiadós lakmározásra várva. Néha élesen, néha tompán zúgott, zümmögése nyugtalanító volt, mintha valaki le akarta volna csapni. Habár, nem is méh volt, hanem inkább madár, ami csattog. Szárnycsapkodás, csattanó csőr, igen. De így visszagondolva, talán olyan hangot hallottam, mint mikor vadkan csörtet a csalitosban. Olyan magas lehetett, mint én. Tarka köpönyeg takarta ösztövér alakját. Miután elhaladt mellettem, vettem csak észre, hogy az őrhelyem ajtaja alatt befúj a szél, a cserepek alatt futó moha már megfeketedett, a városkapu zárja elrozsdásodott. A bal cipőm talpa elvásott, a lábam már szinte a vizes talajt tapodja. A városfal gyilokjáróit jobban alá kellene dúcolni, néhány helyen megrepedeztek a tartógerendák. Láttam rajtuk a patkányok cirkalmas rágatait, kacskaringósabbak voltak, mint egy-egy menlevélen az aláírás. Nem mintha tudnék olvasni, de utánanéztem a rozsdabarna fóliánsban, ahová minden utazó beírja a nevét, hogyan is szólíttatta magát az előbb érkezett. A cirádákból semmit sem tudtam kiböngészni. Talán egy csorba kereszt vagy egy nyakbavalószerű írásjel. Szinte névtelenül sétált be.”

            A házak ablakait nyitva hagyták, a levegő és a patkányok ki-bemasírozhattak. Hiába a magasra falazott első emelet, a lépcsőre futtatott rózsa, a kártevők átbújtak alattuk karcolás nélkül. Az alak csak haladt szótlanul az utcán, ügyet sem vetve a randalírozókra. A templom melletti házba ment be, így súgtak össze a városlakók.

            A keresőmotor ennél a pontnál több változatot azonosított.

            A fehérre meszelt házak között szétszaladtak a férgek, vödrök alá, frissen gőzölgő szemétkupacok árnyékába húzódtak, bajszukat rezegtetve, orrukat és fejüket mosva. Kizsigerelt házak, karikás szemű háziak meredten bámulták a surranó köpenyest. Egyszeriben eltűnt az utcák forgatagában, szem elől tévesztették. A macskakövek beitták a hideget, amit azon a kora nyári napon hozott magával. Lába előtt a kövek szétnyíltak, mint a tenger, eltávolodtak egymástól, mint a széttárt ujjak. Később az útjavítók hiába szedték fel és rakták újra a köveket, immár minden darab külön szigetet alkotott, többé nem álltak össze kontinenssé. Kisvártatva visszatért a történetbe a posztóruha tulajdonosa. Ciripelő hangot hallatott, mire az utcakövek összekoccantak. Szétmentek, majd összeütköztek. Eltávolodtak egymástól, s megint koccantak. A játszott hangsorhoz szívdobogásszerű ritmus párosult. Ahogy a jövevény útjára indult a városkapu felé, az egerek és patkányok sorba rendeződve, egymás farkára ráharapva, lengtek jobbra-balra, mint a falióra ingája, ahogy azt a zene kívánta. Ahogy az utcakövek nyíltak és záródtak, az elcsigázott városlakók elborzadva figyelték, hogyan kap új életre az, ami élettelen volt. A város szíve természetellenesen lüktetett.

************************************

            Azt hiszem, ennyit látni engedek, többit találják ki maguktól. El innen! A gyerekek várnak rám! Nyugodtan várt ott, ahol előzőleg a két test alászállt. Felnézett a fénybe. Hullámaira bontotta, a kötélszerű pászmákba belekapaszkodott, felhúzatta magát a felszínre. Szerszáma érkezésekor felsértette a talajt, mintha egy női sikoly pattogott volna ide-oda a fémfelületen. Kámzsáját hátravetette, szemgödréből a centripetális erő kilökte a fényt. Úgy tűnt, elégedettséggel tölti el, hogy semmi nem változik. Akkor is hiába fürkészték őt, nem akadt senki, aki biztosat állíthatott volna róla. A jelen ugyanúgy ötlettelenül keringett körülötte, próbálta megérteni őt.

            Időszerű, hogy lerója adósságát. Mozgása a többi testhez képest és a memóriapalotában eltöltött idő dacára, ruganyos volt. Begyalogolt a városba, amit már nem őriztek falak, csak a Hamelin felirat LEDje bocsátott ki más fényt, mialatt elhaladt mellette. Árnyékok zsúfolódtak össze mindenütt, míg a testeket lassú mozgásra állított szőnyegek vitték magukkal. A város teste megtisztultan fogadta az érkezőt. A salakanyagok eltűntek, a szűk erek kitágultak, a rendszer kifogástalanná fejlődött. Végigpásztázta alant a különböző korú testeket. Egy sem viselte magán a terhesség nyomait. Megemelte szerszámát, szélesen maga elé tolta, majd játszani kezdett. Az előcsalt hangok elvitorláztak, ő folytatva a zenélést, követte azokat. Többemeletes tömbhöz érkezett. A dallam áttört a falon. A vadász belépett az épületbe. Hívószámok szóródtak szét a térben. „Kérjük a huszonhatos számú ügyfelünket, fáradjon a hatos mintaterembe”, ismétlődött. Szőnyegek szállították el a testeket, ahová az árnyékokat várták. A vadász egy elhaladó párt követett. Erősen megvilágított terembe érkeztek, amelyben zsúfoltan fehér folyadékot tartalmazó tartályok sorakoztak egymás mellett. Egy kar emelkedett a magasba, megközelítette a folyadék felszínét, majd felszívott néhány cseppet. Az árnyékok izgatottan sugdolóztak, miután minden eszköz a helyére került, a szőnyeg az asztalon felállított mikroszkóp elé csorgatta a testeket. Egyik árnyék rávetült a nagyítólencsére. Fürge hímivarsejtek voltak a petricsészén. A vásárlók elégedett bólogattak.

            A dallam megszakadt. A vadász megvárta, hogy a két érdeklődő távozzon, majd belemerítette szerszámát az egyik tárolóba, ami lassan apadni kezdett.

************************************

            A tarka köpenyes elcsalta a rágcsálókat. A kaput bezárták, elreteszelték. Nagysokára csuromvizesen visszatért. Nem engedték be, ügyet sem vetettek rá, hiába dörömbölt, átkozódott, fenyegetőzött. Mikor az algoritmusok eljutottak idáig, a két árnyék gyanakodva összenézett.

************************************

            Minden tárolómedence üres. A vadász kisétált, otthagyta a fényben fürdő várost, ahol a fény alatt van csak élet és a testek pusztán segédanyagai a civilizációnak. Világosság, felperzselt világossá

Örültem, mikor megkaptam a levelet Peruból. Rég vártam erre. Óvatosan nyitottam fel a borítékot, nem szerettem volna, ha Schmidt levelét akár a legapróbb karcolás is éri. Elolvasni azonban még nem mertem. Izgatottan mentem vissza a házba, hiszen ez egy nagy pillanat volt. Két éve nem láttam barátomat, aki érettségi után úgy döntött, Peruba zarándokol missziós körútra az egyetem helyett. Nekem pedig – annak ellenére, hogy gyakorlatilag együtt nőttünk fel – majdnem két teljes évbe tellett, míg rá tudtam szánni magam, hogy írjak neki. Most válaszolt, ez nagyon különleges érzés volt. Elképzeltem, mit írhatott a világ másik végéről, onnan, ahol a modern technika teljes nélkülözése mellett töltött el két hosszú évet szerzetesek közt, árva kisgyerekeket gondozva és tanítva. Aztán mikor úgy éreztem, készen állok, kinyitottam a papírt. Egyetlen szó volt rajta: Elkéstél! Egyetlen, szívbemarkoló szó és semmi más. Az egész felért egy erős gyomorszájon rúgással. Zaklatottságomban kidöntöttem az asztalon álló tintásüveget, melyből a sűrű kék lé  vízesésként zúdult a fehér papírlapra. Szédülni kezdtem és elájultam.

A telefon hangjára ocsúdtam fel kábulatomból. Úgy éreztem magam, mintha álmodnék. Fájt a fejem, az agyamban lüktetett a vér. Nagy nehezen a telefonhoz támolyogtam, majd felvettem a kagylót. Rekedt hangon bemondtam a nevem, mire a vonal túlsó végéről egy rideg női hang angolul kérdezte, hogy beszélem-e a nyelvet. Igennel feleltem, mire tárgyilagosan közölte, hogy tegnap éjjel barátom életét vesztette. Kattanás, búgás. Letette. Nem mondta se azt, hogy mi történt pontosan, se azt, hogy miért vagy hogyan. Egyszerűen közölte a tényt és lerakta. A telefonkagyló tompán puffant a padlószőnyegen, ahogy kicsúszott a kezemből. A levélhez rohantam, mely még mindig nyitva állt az asztalomon. Azonban most már üresen, egyetlen szó sem volt benne. Barátom utolsó üzenete eltűnt a ráömlött tintafolttal együtt.

Kétségbeesetten túrtam fel a lakásom, abban a reményben, hátha becsúszott valahova a levél és csak összetévesztettem egy az asztalomon amúgy is nagyon sokszor heverő üres papírlappal. De nem találtam.

Felkaptam a kabátomat és az esernyőmet és kiléptem az ajtón. Szakadó esőben rohantam végig az utcán. A szél kitépte a kezemből az ernyőt, de nem törődtem vele. Egyetlen célom volt, megtudni az igazságot, így barátom édesanyjához rohantam. A mindig kedves asszony ezúttal is mosolyogva fogadott és teával kínált. Intettem, hogy nem kérek és elmeséltem neki a ma reggeli furcsa történetet a levélről és a különös telefonhívásról. Ő mindezt széles mosollyal nyugtázta és tiltakozásom ellenére teát töltött a csészémbe. Biztosított felőle, hogy ez csak valami otromba tréfa lehetett, mert ő nem kapott semmiféle ilyen üzenetet, majd az ablakhoz lépett és levetette magát a mélybe. Az egész olyan váratlanul ért, hogy az első reakcióm az volt, hogy hatalmasat kortyoltam a kezemben tartott tűzforró teát tartalmazó csészéből. A forró ital szétégette a torkom és ordítva dobtam el a csészét. Az ablakhoz rohantam és lenéztem. A nő teste vérben úszva feküdt a járdán, de az emberek rá sem hederítettek, csak mentek a maguk dolga után. Leordítottam nekik, hogy hívják a mentőket, mire mosolyogva integettek. Ekkor még nem tűnt fel, hogy mindegyikük öltönyt visel és számokról beszél. Rossz érzés fogott el, lerohantam a lépcsőn és a nőhöz siettem. Nem volt pulzusa. Véres agyvelőcafatok csüngtek szőke haján, kezében pedig még ott volt a konyharuha, amivel a forró teáskannát fogta az imént. Hirtelen egy hang szólalt meg a hátam mögül:

– Elkéstél! – suttogta, majd egy lapáttal fejbe vágott.

A lakásomon tértem magamhoz. Körülöttem minden tintában úszott, ám a levél ismét ott volt az asztalomon, rajta a fenyegető szóval. Aztán ismét megszólalt a telefon. Odasiettem, de nem vettem fel. Tudtam, mit hallanék benne, így inkább kihúztam a zsinórját a falból, majd visszasiettem asztalomhoz. Felvettem a tintától csöpögő levelet, majd darabokra téptem és a kandallóba hajítottam. Ezután a kandallópárkány mögül leakasztottam pisztolyom és a koponyámhoz szegeztem. Láttam, ahogy barátom a világ túloldalán, mindentől távol a papírra veti azt a bizonyos szót, majd fejbe lövi magát, hallottam ahogy a gépies női hang a telefonvonal túloldalán a halálát közli és tudtam, hogy ez az egész nem lehet véletlen. Egy játszma részesévé váltam. Ellenük. Ellenük, akik már átvették az uralmat a bolygón és akik elől már nem volt menekvés. Talán az utolsó ember voltam a földön, aki nem fertőződött meg és nem vált egy teljesen érzelemmentes robottá. Az ujjam a ravaszon feszült. Tudtam, hogy helyesen cselekszem, hiszen barátom sem véletlenül választotta ezt az utat. Aztán valami furcsa érzés járta át a testem és a pisztoly kiesett a kezemből. Egy pillanatra minden megszűnt, majd hirtelen az utcán találtam magam öltönyben, kezemben aktatáskával. Automatikusan indultam el egy irányba, úgy éreztem, tudom, hogy merre kell mennem. Az úton öltönyös emberekkel találkoztam, akik mosolyogva viszonozták kedves köszöntésemet, majd követni kezdtek. Mikor megérkeztünk, már mindent értettem. Mindannyian a tőzsde előtt álltunk, ahová özönlöttek be az emberek. Mindenki mosolygott és mindenki boldognak látszott. Ez volt az új világ első napja. Az ő világuké, a mi testünkben. Többé nem voltak tulajdonságok, erények és hibák. Mindannyian egyenlőek voltunk és senki sem érezte magát egyenlőbbnek másoknál. Számokról, százalékokról és átváltási rátákról beszéltünk. Nem voltam önmagam, valaki uralt belülről, de különös módon mégis úgy éreztem, végre boldog vagyok.

Mikor feltarthatatlan volt az élet áradása, és a világ Egyetlen Kertben szökött föl az Égig, belehallgatva az éden zenéjébe, meglesve a lábujjhegyen ágaskodó mesék tündéreit, a bodzabokor alatt csodás szívdobbanás volt minden.

Vajon ez az önfeledt, színeivel vakító jelenés, sohase múló gyermekkori útravaló, meddig lehet még az enyém?

A délután kisimított selyme alatt megülő pára szemérmesen eltakarta a kertek nyitott sebeit, a kikapált, üres virágágyásokat és az őszi égetések utolsó nyomait. Pörkszagot árasztott magából a Föld, oldalra az istállók falának bontástörmeléke púposodott a drótkerítés mellett; a mállott téglákat, ahogy az izmos karok odatalicskázták őket, egymásra burogatták. Egy-egy nagyobb tömbből elgörbült vasrudak meredtek hegyesen a levegőbe; lépcsők letörött darabjai csillantak meg síkosan a reggeli harmat maradékától. A betondarabok közeibe deszkák forgácsai szorultak, mint valami vaskerítés kiálló tüskéi.

Bámulva nézte a rombolást, akinek arra vitt az útja.

A nyári konyha meszes falának támasztva foghíjas ülőke csúfoskodott az eresz alatt, mellette ócska, behorpadt bádogvödör, amelyet nem is oly rég még az állatok itatására használtak. A vödör fülét, hogy erősebb tartása legyen, és jobban kézre álljon, kék műanyag huzallal tekercselték körbe. Sodronyos vaságy rozsdásodott az elfeketedett ajtófélfa tövében. Rajta kiselejtezett matracbélés; évtizedes penésznyom virágzott a csíkos huzaton.

A hirtelen eleredő eső kopogni kezdett a köves verandán, és sűrű szálaival elmosta a színeket. Minden életlenné változott, mintha egy légypiszkos ablak mögül látszana messziről, egy homályba vesző kapuboltozat alól, vagy valahonnan egy eltakart zugból, mely védelmet nyújt valaki vagy valami elől.

Mely összezsugorítana mindent úgy, hogy onnan nem is látszanék.

Hová tűntek a Belsped-istállók kapui, amelyek elnyelték a nappali fényeket, hol maradt el a faltövekből kikapaszkodó lapulevelek poros szomorúsága? Hol marad? Hol maradnak a fuvaroslovak hajnali horkantásai, amikor álmosan nekilódultak az útnak, hogy kiszolgálják a város mohó igényeit? Hová merül el a jegenyék imbolygó árnyjátéka, ha majd kivágják őket, és tüzelő lesz belőlük?

A dróthálós nyíláson, a pinceboltozat rekeszei alatt, egy deszkákkal megmagasított, elkerített sarokba – onnan lehetett a nyerstéglákra támaszkodva az Ég madarait és a felhők vándorló hegyeit félrebiccentett fejjel kémlelni – döntötték be a szénszállítók a rakományukat. Minden erejüket összeszedték az irdatlan munkához. A kicsinyke szünetekben sistergő káromkodás és piszkos beszéd törte meg a szívlapátok dörejét. Az erőlködéstől a fogak összecsikordultak, hogy az inas hátak és a fölhólyagosodott tenyerek legyőzzék a durva terhet. Aztán, ahogy vesszőkosaraikat odacsapták a kövezet pereméhez, Égbe csattanó korbácsütések hallatszottak. A fölszálló szénpor vastagon rátapadt az izzadt fejekre és a meztelen felsőtestekre. Sebek nyomai sötétlettek mindegyre a bőr mélyen bevésődött barázdáiban. Égővörös hegek.

A közelükben álltam, de ennek nem mutattam jelét.

Az Égen az évszak horzsolásaival korhad a délután. A köves veranda fölött egy-egy eltévedt Napszilánk még fakószürkén elidőz. Évődik az idővel. Messzire innen alkalmi madárcsapat húz el, a szárnyak mintha ide-oda lökdösnék a felhőket. A kertek aljáról, az esőtől megdagadt deszkakerítések mögül foszlós szalagban száll föl a füst: égetik az összegereblyézett faleveleket. A keserű szagba valahonnan fűrészpor illata keveredik. A szürke celofánosan ráheged mindenre.

Pár lépésnyire a kerti csaptól az otthagyott bútorok kiszolgáltatva a hideg levegő érintésének.

A hátsóudvarok mélyét kísérteties magány üli meg. Az elformátlanodott gyümölcstestek körül a szürke mintha veszítene még maradék erejéből is. A körtecsonkokat kukacok rágják.

Olyannyira kísértetiessé vált a halott gyümölcsök terhe a szélfútta fűben, hogy a helyet a Kutyák is messze elkerülték.

A távolban már nincs mire fölfigyelni; a gerendákkal megtámasztott istállók falára az ősz kopasz fénye tömörül.

De nem fény ez már, csak kialvó homály, bármennyire igyekszem is.

Későn érkeztél; nem közömbös neked, hogy épp most járt itt, sápadtan, gyűrötten, törődötten. Ősszel nem marad sokáig egy helyben, nem időzik sokáig sehol, mert csábítják a sötét, határtalan földek; van bennük valami varjúszerű, érezni tudod majd te is, ha mindenáron látni akarod őt.

Hát röppenj ki a földekre, ott lesz bizonyosan, behorpadt mellkassal kuporogva a néptelen tarlókon.

A rozsdás, lyukas drótkerítéseket alul korhadó deszkák szegélyezik; toldozottak-foldozottak. Megsínylették, hogy az odagyűlő víz miatt sohasem tudnak kiszáradni, még a legforróbb kánikulában, a legnagyobb szárazságban is nyirkos az érintésük. Szögfejek álltak ki belőlük, vigyázva kellett lépni, nehogy fölsértsék a lábat. A deszkák mindkét oldalához agyagos földet hordtak támasztékul, hogy vihar idején ellenálljanak a közeli mezőről jövő szél hirtelen lökéseinek. Fölső részüket arasznyi vastag faoszlopok közé kifeszített huzalok tartották a levegőben. Nyáron hosszan vadszőlő kúszott föl rájuk, a hőségtől fölpöndörülő levelek néhol barnára égtek a vakító Napsütésben.

Balra az udvar elhagyott végében, távol a gazdasági épületek maradékaitól, a bodzabokrok mellett pincekijárat ágaskodott föl a fák koronája felé, alatta téglával a talaj szintje alá süllyesztve kifalazott verem. Durván ácsolt lépcső vezet a belsejébe, ahová valahonnan víz szivárgott le, amely sosem párolog el teljesen; a helyiség levegőjét a nyirkosság hideg szaga üli meg. A lepedékes falakra csigák és gyíkok telepedtek, furcsa színű gombák tenyésztek az alacsony plafonon.

El innen, csak innen el! Nem kell megmondanod nekem, hová vezetsz.

A mező szélén gazzal benőve elhagyott műhelykocsi áll, eszi a rozsda; hogy mikor került oda, nem tudni. Az öles lapulevelek átkarolják a lyukas bádoglemez falakat, madarak rebbenek ki a mélyéről, jóllakott vadpipitér és pipacs türemkedik elő az altalajból. A növények hová máshová, mint oldalra nyílnak a poros napfényben. Csak a horpadt tető nyújt valamennyire védelmet a Nap tűzétől, vagy a csorgó esőlé elől. De előbb-utóbb elfogy ez a védelem, s csak a jegenyék ideeső árnyéka marad délutánokon. Az von majd éles barázdákat az arcra, ha valaki odatalál hozzá, vállalva odáig a vadszeder horzsolását egy hosszan kanyargó árkon keresztül.

Az árok alja kiszámíthatatlan. Nehéz sebesülés nélkül átgázolni rajta.

Összegömbölyödve fekszik a pecsétes zsákvásznon, mint a magára hagyott kutya. Beszél, folyik belőle a szó. Mindenen zsörtölődik. Elfogytak az illúziói, mondja. Kárhoztatja magát, hogy valamit nem tett jól az életben. A megváltozott világ sem tartogat számára újat, merőben mást. Mindenkire szikrát hány. Amikor magához tér, belebújik a rongyaiba, és kimegy levegőzni. Kiles az utcára is, és csak akkor lép ki a kapun, ha úgy véli, hogy egy teremtett lélekkel sem találkozik. Az utcai csapig merészkedik el, nem tovább. Ott is magában dörmögve panaszkodik, haragosan magyaráz, miközben a vödörbe csorgó vizet figyeli, mintha abból akarna meglátni magának valami biztatót.

Nincs senki a közelében.

Ha kerül mindenkit, vajon egyszer is fölenged-e még a fagyos szíve?

Az esővíz, a hólé lemosta a festéket a Jézust ábrázoló kőszoborról. Kicsinyke mélyedésben áll az utca torkolatában. Talapzata meglazult az állandóan nedves földtől. Messziről látni a dőlését, mintha megtántorodott volna. A vaskerítés körülötte térdig ér, megsüppedt oldalai görbén bedőltek, néhol szépségtapaszként piros futórózsa szökik föl rajtuk. A kicsinyke vasajtót haragosan zörgeti az északi szél, a zárat rég szétmarta a rozsda. Ennél az útszéli feszületnél szokott nyáron féloldalasan feküdni a lapulevelek között a fűben. Mindenfelé színes gyom virít, óriáscsalán nő, és szúrós tövis tör a fölfelé a poros levegőben. Elnyeli őt a világ szeme elől. Nem zavarja, szívós teremtés, az élet tanította meg: bal lábára nyomorék, tudja, hogy csak magára számíthat. Lábfejét tolatáskor a fűtőháznál egy elszabadult tehervagon lapította szét. A forgatómester későn kapott észbe, így mesélik, a baleset akkor már elkerülhetetlen volt. A bokája bánja. Erősen sántít, csak mankóval éled meg a járása, furcsán tolja maga alá az alfelét, minden lépéserőlködés számára. Mégsem nyughat. Rendszeresen megjelenik a környéken, de már nem szúr szemet senkinek. Már nem „idegen”, kikerült ebből az kategóriából. A kutyák is megszokták az imbolygó alakzatot a kerítésen át; nem rohannak acsarkodva eléje.

Egyedül ült a padláson, a pókhálókat meg-meglengette a huzat. Csipke, rémlett neki egy név. Meg Gyurma, rémlett egy másik.

Előtte egy vödör víz. Nagyon kopott vödör volt.

Most…!

A napfény átszivárgott a padlás résein. Délután. Csipke: az ő neve volt régen. Nagyon-nagyon régen.

Mintha csak a múltunk adná meg a jelenünk értelmét egy idő után, mert amúgy önmagában semmi létjogosultsága.

A vödör fölé hajolt. Érezte, hogy beköltözik az ismerős remegés a gyomrába. Pánik, meg szorongás, mondják erre manapság, és ezzel minden el van rendezve.

Most talán…

Ökölbe szorította a kezét. Körülbelül fél óra múlva megérkezik a férfi. A vacsora kész, ki van takarítva, és most önmagában lehet a padláson. Csipke a tenyerébe temette az arcát. Még ha igaz is a teszt eredménye, és kislány lesz, ahogy a férfi várja repesve, változik valami? A víz a vödörben mozdulatlan. A felszíne kifeszített semmi.

Úgy képzelte el a halált, amilyen most volt az élete: semmi remény arra, hogy mozduljon.

Sosem gondoltam volna, sóhajtott, és kinyújtotta a kezét, drága Gyurma, hogy így lesz vége. Sosem megyünk már sehová. Szülök, etetek, dolgozok, míg beledöglök. Megdöglök a végén. Dolgozok. Nyári szünet. Emlékszel? És már mindig csak ilyen dadogás leszek, és mindig csak múlt időben fogok beszélni.

A gyerek meg telehányja a hajamat.

Volt még néhány műanyag íj a sarokban, meg pár pókhálós nyíl is, műanyag tollakkal.

Tök sokat játszottunk vele, mondaná, ha érdekelné valakit, én voltam a legjobb céllövő. A madarakat azért persze nem próbáltuk. Mindig olyan kellemes bizsergés volt a gyomrunkban, és állandóan menekülnünk kellett valahová. Az élelmet magunk szereztük meg és állítottuk elő. Cipó. Víz. Takarmánykukorica a földekről.

Már csak a gyereknek lesz nyári szünete.

A víz fölé hajolt, és meglátta benne az arcát. Fehér volt. Most!… Megragadta a vödör szélét, és belebukott a vízbe. Valamilyen furcsa szag azonban hirtelen megcsapta az orrát, és felfordult a gyomra. Döglött egér? Öklendezni kezdett.

Még csak megdögleni sem tudok tisztességesen! Röhej!

Semmi gond. Telehányta a padlót. Leszédelgett a régi lépcsőkön. Ha betörne alatta az egyik léc… de csak 53 kg maradt, terhesen is. Jó, azért még annyira nem terhes. Az sem teljesen biztos, hogy az. Megigazította az arcát. A férfi a konyhában várta, nagyon aggódó képet vágva.

Csak valami furcsa hangot hallottam föntről, mondta a lány, de aztán jött a fura szag… Egyáltalán, minek magyarázkodik?!

Depressziós vagy, drágám, mondta a férfi, és megcsóválta a fejét, aztán megölelte a lányt. Szerette Csipkét.

És ez jó.

Ennyi, mondta a lány. A gyerekkori játszótárs, Gyurma, még a vécére is elkísérte hányni. Aztán ott volt vele, amikor teleengedte a kádat forró vízzel. Ennyi, érted? De a fiú a fejét csóválta. Azért nem olyan rossz ez. Én már csak múlt időben tudok beszélni, sóhajtott a lány. És azt is tudta, hogy többé már nem tud kerek, egész, szép mondatokat megfogalmazni. De azért elkezdte mondani, hogy

amikor a fa tetejéről dobáltuk a mókusokat, és véletlenül…

és mikor elhatároztam, hogy világhírű színésznő leszek, és a tanárok azt mondták…

és amikor majdnem belefulladtam a bányatóba

és amikor annyit zabáltam a tortából, hogy

és amikor a biciklivel

a nyáron annyit

a nyáron a

nyár

ny

y

Igen, pozitív lett, esküszöm! Mondja majd reggel. És az Avon-katalógusból mit is rendeljünk? Igen, a múltkori krumplipüré fantasztikus lett. A reggel már a barátnőjénél üdvözli, aki szintén terhes, és szintén egy irodában dolgozik. De már csak négy órát, mert terhes. És ő nem hány annyit. Legalább.

Nem szeretem a sárga színt, nekem túlságosan élénk, kirívó, megfájdul tőle a fejem. A sötétebb színeket, mint a fekete, a lila, vagy a méregzöld, sokkal inkább kedvelem, mert azok ünnepélyesek, van bennük emelkedettség, valamiféle hűvös elegancia…

Későre jár, a metrón ülök, kezemben egy női magazinnal. Néha belelapozok, de csak a szemeim követik a betűket, az agyam máshol jár. Vagy nem jár… Félig alszom, azt hiszem. Hol is vagyunk most? Ja, igen, Kálvin tér, az előbb hallottam, aztán már csak az ajtók erőteljes csattanása akadályoz meg abban, hogy tényleg elaludjak, amikor feltűnik, hogy teljesen egyedül vagyok a metrókocsiban.

– Ferenc körút! – hallatszik a jól ismert megálló neve, itt biztosan sokan szállnak majd fel, s valóban, már nem vagyok egyedül. Óvatosan nézek körül. Velem szemben egy középkorú férfi, ódivatú, de nagyon tiszta, világossárga öltönyben, valamivel sötétebb sárga ballonkabátban, a kezében sárga táskát tartva, ami kissé furcsán hat, de hát ízlések és pofonok…

A jobb oldalamra pillantok, ahol egy nő ül, ő is középkorú, és ő is sárga ruhában, sárga kabátban van. Hát, akkor ez egy ilyen egyszínű nap, egy igazi sárga nap, gondolom, majd balra fordulok. Megint egy középkorú férfi, sárga ruhában, ám ő szemüveges, és a szemüvege kerete – micsoda véletlen – sárga! Enyhén izzadni kezdek. Kicsit sok itt a sárga szín, és ezek az emberek úgy ülnek, mintha karót nyeltek volna, tiszták és rendesek mind, de valami akkor sem stimmel, rossz érzéseim vannak.

– Klinikák! – recsegi fáradtan a hangszóró, s az ajtók kinyílnak a sárga megállóban. És akkor meglátom a tömeget, a hömpölygő, sárga tömeget. Legalább ötven ember áramlik be az ajtókon, de lehet, hogy még több. Ötösével, tízesével libbennek be a metrókocsiba, majd leülnek, sorban egymás mellé, mint az iskolás gyerekek. De ezek itt nem iskolások, hanem középkorúak, nők és férfiak, szigorú pillantással, sárga ruhában, sárga öltönyben, sárga kabátban, kezükben sárga táskával. A nők haja kontyban. Az ajtók becsukódnak, elindulunk. Én és a sárga ruhás emberek, a nyomasztóan sárga ruhás emberek, zötyögünk tovább. Az enyhe izzadásom egyre intenzívebbé válik. A metró hirtelen felgyorsul, és nem áll meg a Nagyvárad téren, tovább megy, vagy inkább tovább száguld. A sárga ruhás emberek egyszer csak felállnak az ülésekről. Egyetlen nagy, hosszú sorba rendeződnek, mintha csak tornaórán lennének. Most már valóban félek.

Elindulnak. Lassan, nagyon lassan közelednek felém. A metró megáll, valahol félúton a két állomás között. A sárga ruhás emberek pedig csak lépegetnek, egyre közelebb és közelebb hozzám. Az egyiknek az arca már majdnem az arcomhoz ér, ösztönösen felemelem a kezem, hátha meg tudom állítani. Nem értem, mit akarnak, kiabálni kezdek, de nem jön ki hang a torkomon. A sárga ruhás emberek körém gyűlnek, s most már egy hatalmas félkört képezünk így együtt, ők és én. Egyre csak néznek és olyan áthatóan, hogy szinte belém égnek a pillantásaik. Menekülni próbálok, de nem engednek, teljesen körülzártak. Megint kiáltani akarok. Nem sikerül, olyan, mintha elment volna a hangom. A kör egyre szűkül, azt hiszem, össze akarnak préselni, mint valami ócska hulladékot a szemétfeldolgozóban. Védekezni próbálok, de rám vetik magukat. Ez a vég, siklik át rajtam…

– Hölgyem! – hallatszik valahonnan egy kellemes, mély tónusú női hang. – Hölgyem! A végállomáson vagyunk, keljen fel, kérem!

Kinyitom a szemem. – Csak elaludtam – dörmögöm magam elé. De hiszen akkor ez az egész csak álom volt!

-Köszönöm! – motyogom zavartan, és a nőre nézek. Középkorú, kissé fáradt, meggyötört arccal, sárga kabátban és a haja – ilyet még nem is láttam – sárga!

Felpattanok az ülésről, s eszeveszett tempóban rohanni kezdek, ki a metrókocsiból. Egy pillanatra hátranézek, a nő értetlenül áll, a fejét csóválja, azt hiszi, bolond vagyok, de nem érdekel. Csak futok, föl a lépcsőkön, ki az állomásról a buszmegálló felé. Még éppen elérem a buszt, felugrok rá, a sofőr becsukja az ajtókat, indulunk. Hátranézek, senki nem szállt fel utánam, nincs itt a sárgahajú nő sem, csak a sofőr és én. Lassan megnyugszom, leülök. 

És akkor újra körülnézek. A sofőr a visszapillantó tükörből kaján vigyorral az arcán mered rám. A kabátja sárga…