A patkány, már akkor rothadt, mikor hozzám került, csak még nem látszott rajta. Egy kupacon aludt a másik kettővel, és mindig az etetőtálban volt a feje. Ha adtam nekik valamit, például egy darab répát, vagy sajtot, elsőnek ő kapta el. Csak az tűnt fel, hogy sokat tüsszög. Kis májkrém-galacsinokat gyúrtam, és porrá tört Algopyrinbe gurgattam őket. A javulás gyors és látványos volt, de csak ideiglenes: egy hét múlva még többet tüsszögött. A májkrémes-algopyrines kúrát többször megismételtem, mindig hasonló eredménnyel. Aztán Rubophenre váltottam. Úgyszintén hamar gyógyult, majd napok múlva ismét visszatért a taknyosság, ezúttal sokkal súlyosabb formában: már nemcsak tüsszögött, hanem hörgött és kaffogott. Állatorvoshoz a hóvihar, és a következtében beállt közlekedési dugó miatt nem vihettem, és különben sem igen foglalkoznak tengerimalacnál könnyebb állattal, a beadott injekció meg is ölné a kölyökpatkányt. Nyilván ugyanazt a tanácsot adná, mint az enyémek régi gazdája, hogy etessem őket apró dózisú embergyógyszerrel.
Péntek reggel a patkányok nem voltak a ketrecben. Felemeltem a rongyukat, alatta sem. Viszont jól nyomon követhető ürüléksorozat vezetett az ágyneműtartó felé, mint Jancsi és Juliska kenyérmorzsái. Almával visszacsaltuk őket a helyükre, de hiába. Ki-be jártak a ketrec rácsai között. Mert ahol a patkány feje átfér, ott a teste is, mint a macskának. Vígan ugrándoztak, kergetőztek, hancúroztak, és összehugyozták a szőnyeget. Cannabis-füstölőt gyújtottam, hogy elfedjem a szagot. Egész napokat ültem a földön, kezemben nápolyis vödörrel, azzal terveztem ugyanis befogni őket. De ügyesebbek nálam, direkt szórakoztak, incselkedtek velem. A beteg is, aki már nem is tűnt betegnek. Örültem. Még nem tudtam, mi vár rám.
Végül is Apámmal úgy oldottuk meg a dolgot, hogy vettünk egy kisebb, sűrű rácsozatú ketrecet, ebbe hajigáltuk őket farkuknál fogva a több órán keresztül tartó, a szoba felforgatásával járó patkányvadászatot követően. Dühös voltam rájuk, belerúgtam a ketrecükbe, repült vagy fél métert. Kurva kis dögök! – ordítottam, miközben legalább annyira imádtam őket, mint eddig.
A kérdéses szürke patkány nem volt kérdés többé, míg nőni nem kezdett a hasa. Vemhes nem lehet, hiszen mindhárom nőstény. Ha netán hasasan jött, akkor igencsak túlhordja a kicsiket, a patkányok terhessége 21-23 nap. És már egy hónapja voltak nálunk. Arra gondoltam, bizonyára túlhordja, de már hamarosan meglesznek. Reménykedve füleltem, hátha meghallom a jellegzetes rágcsálócsecsemő-vinnyogást, vagy látok egy kupac piros, magzatmázas forgácsot. De nem hallottam, nem láttam, az idő telt. Nem szült akkor sem, és később sem. Nem kölykökkel, mással volt terhes…
A has egyre nagyobb lett, a gazdája egyre soványabb, borzasabb. Szokásom négykézlábra állni, hogy közelebbről figyelhessem meg az állataimat. Most is ezt tettem. A szürke patkány közel jött, mellső, kézszerű mancsával a rácsba kapaszkodott. Egyik szemét behunyta, a másikkal üresen, és guvadtan bámult. Benyúltam, végigsimítottam a hátát, mire megharapott. Gyorsan kiszívtam, el ne fertőződjön a tűszúrás-szerű seb. Másnap ismét megtörtént, mert nem törődtem bele, hogy nem vagyok jó viszonyban a kis kedvenccel, és megint megsimogattam. Ezúttal még nagyobbat harapott. Harmadnap Apámnak is odakapott. Mohón evett, leginkább a húsfélékre szokott rá. A hasra pedig egyre nőtt. Bár már rég nem volt ésszerű, azzal vigasztaltam magam, hogy azért vad, mert félti a kicsinyeit.
Szerdára leapadt a hasa, a helyén egyetlen diónyi búb maradt, ami napról napra feketedett. Alomtársai fokozott figyelemmel gondozták, nyalogatták a fülét, a farkát, és: a búbját. Nem volt kérdéses, hogy rákos daganat.  Még mindig sokat evett, és közben a náthája is visszatért. Vért tüsszögött az etetőtálkára.
Szokásos reggeli vizitemet tartottam a patkányoknál. Friss uborkaszeleteket hoztam nekik. A szürke felállt a ketrecre, nyújtózott egy nagyot, közben ásított, megmutatva hosszú, hegyes metszőfogait. Dögszagú volt a lehelete. Felugrottam, rájuk zártam az ajtót, és megkértem Apámat, azonnal tüntesse el. Tudniillik, piszkos munkát – mint a halak büdös vizének leszívatása, vagy a temetések – rá szoktam bízni. Ám nem ért rá, én meg minél előbb el akartam különíteni a többitől a fekéllyé vált egyedet. Sárga, vastag munkáskesztyűvel megfogtam, és egy kilyuggatott tetejű átlátszó vödörbe tettem. Alig sikerült, annyira kapaszkodott, ettől kirázott a hideg. Alomnak papírtörlőt, enni uborkát és magvakat kapott. Rázártam a tetőt, és az egészet egy nagy, szintén zárható műanyag-dobozba csuktam.
Már egészen elfeledkeztem róla, mikor meghallottam, hogy kitartóan rágja a vödör tetejét. Félve néztem meg. Az orra már kilátszott. Véres volt. Ezt már nem bírtam idegekkel, így a végső megoldásként a pincét választottam. A pincénk meleg, mert közvetlenül a társasház kazánja mellett van, megfázni nem fog tehát. Ide került régen a haláltusáját vívó hörcsög, Mogyoró, és a megrühesedett fehér egér, Cini is. Ez a félhalott állatok temetője.
Apám minden reggel ránézett és megetette. Az étel érdekes módon eltűnt, de a patkány csak fogyott. Egyszer csak üres volt a vödör. Titkon örültünk, hogy végre megszabadultunk tőle. Ám örömünk nem tartott sokáig.
Késő délután, mikor egyedül voltam otthon, a redőnyöket lehúzni mentem a földszintre. Dolgom végeztével már loholtam volna is vissza meleg szobácskámba, a laptop elé, mikor megcsúsztam valamin. Valami nyálkás és csatornaszagú gombócon. A villanykapcsoló kattanásával egyszerre sikoltottam fel. A patkány bámult rám kidülledt, üveges szemeivel. Ráhajítottam egy kezembe akadó kabátot a fogasról, és a csizmám sarkával ütöttem a mozgó, visító púpot. Elhallgatott. A biztonság kedvéért rásóztam még párat, majd óvatosan felemeltem a kabátot. Zacskót húztam a kezemre, úgy fordítottam meg a döglött állatot, amit nemrég még olyan szeretettel gondoztam, simogattam. De ez nem az a patkány volt. A daganata sem az, mint előtte: egy emberarc nézett vissza rám belőle. Kopasz, orr nélküli, mint egy félig elbomlott hulla arca. Mint szülei a csontjából és a szolgái véréből újjászületett Voldemort nagyúr. És nevetett.
Rémületemben eldobtam. Akkor is a vécéajtónál hevert, mikor Apám hazajött. Remegve mutattam a tetemre.
– Nahát, szegény – sóhajtott – feljött a vízvezetéken.
Csak ennyi? Még hogy szegény! – hördültem volna fel, de nem jött ki értelmes hang a torkomon.
– Agyonvertem ijedtemben – mondtam.
– Már úgyse lett volna sok hátra neki. De akkor már rendesen agyonverhetted volna. Látod? Mozog az egyik lába. Szenved.
Tényleg mozgott, csak enyhén, de mégis. Kíváncsi voltam, mikor veszi észre az arcot a patkány hasán. De nem vette.
Kukazsákba csomagoltuk, és kivittük, hogy kíméletesen megfagyjon, mínusz tízet ígértek éjjelre. Jobb ötletünk nem volt. Apám sajnálta megölni, én meg iszonyodtam és rettegtem tőle. Kitettük a házunk mögötti fás részre, egy bokor aljára. Ha már úgyis kint voltunk, megsétáltattuk a kutyánkat, Momót. Alig lehetett elhúzni a zsáktól. Végigsétáltunk szokásos útvonalunkon, körbe az egész városrészen, majd vissza. Közben beszélgettünk.
– Világos van az öregasszony boltjában! – jegyezte meg a bódé felé mutatva, ami olyan sokat jelent nekem. Odajárok ugyanis udvarolni a hetvennyolc éves boltos néninek.
– Igen, mert vasárnap van, most számolja össze az egész heti bevételt. Ma láttad a buszon? – kérdeztem csak úgy mellékesen.
– Minden reggel látom, mikor jövök a piacról.
– Helyes, nem?
– Ööö…
– Komolyan nem látod, milyen szép arca van? Vagyis lehetett… Pár éve még megnézte a fiúkat-lányokat, kacsingatott, körbe is nyalta a száját. Akkor kellett volna kezdenem vele. De nekem most tetszik igazán.
– Mikor már rothad. Mint a patkány.
– Az… Azért nem ugyanaz – hebegtem, mert tudtam, hogy nagyon is ugyanaz.
Több szó nem esett erről.
Másnap délelőtt meglátogattam idős barátnőmet. Már-már tavaszias idő volt, szikrázóan sütött a nap, és az esti horror messzi, jelentéktelen álomnak tűnt csupán. Hogy megbizonyosodjam valós voltáról, szerelmemtől jövet a bokorhoz mentem, hogy lássam a zsákot. Ott kéklett. Közelebb hajoltam, hogy megnézzem, púposodik-e, benne van-e a patkány. Nem volt benne. Viszont apró, ötujjú nyomok sorakoztak körülötte, azt nem lehetett kivenni, merre vezetnek. Egy helyütt azonban pontosan kivehető volt egy arc lenyomata, a boltos nénié.

Tegnap, hétfő hajnalban – öt óra körül – a Vaskapui út
felvezető, beépítetlen, manapság még mezőgazdasági
területként funkcionáló szakaszán, egy keskeny kukoricaföld mellettvaddisznótámadás érte N. N., Tekintet-, WillMed-,
Sop’ASZ-, Unicum-, Palócföld-, Kőbányai Sörgyár-díjas,
 NKA és MASZRE ösztöndíjas írót – tájékoztat a Bulvár Press.

Derűsen fölfelé a Szent Tamás utcán a Kettőspince sor felé a K. Béla átvágáson, hétfőn, amikor a fű se nő. A széles frontot nyitó ősz nyomokat hagy a hajnalon. A Duna párája, mint a füst lebeg Szamárhegy fölött, mögötte a kelő nap, előtte rózsaszínű ködfátyol leng, akár a gézfüggöny a nyári konyha ajtaján. Percenként változik, néhány pillanat még, félkörben előbújik a nap és vége. Jókedv és derű, okkal. Hetek óta terménylopás közben meglincselt tolvajról, árammal védett kertekről, áram égette húsról, szegregációs iskolák elleni tüntetésről, a tüntetés utáni részeg kocsmai verekedésről, pálinkafőzés közben összevesző, egymást megszurkáló idiótákról tudósítottam, semmi érdekes, semmi különleges, hagyományos őszi program. A betakarítás nemzeti programja. Ahová most tartok: vaddisznótámadás a város keleti szélén. Orral bele a napkeltébe. A Suzuki orrával.
Mentős barátom csörgése ébresztett:
– Hahó, kiskollegina, vaddisznóbaleset a kettőspince úton, valakit megtámadott egy vaddisznó, jöszöl-é?
Hogyan ne mennék? Rablótámadás, kutyatámadás, politikai támadás, karakter- és rablógyilkosság mindennapos esemény, kit érdekel? De a vaddisznótámadás már valami, a vad postás leharapta bolond házőrző fele fülét. Kiugrok.
– Hogyne. Kösz. Úton vagytok?
– Persze, már az átvágás alján.
Katonaként élek, inkább kommandósként. Egynapi hideg élelem, kis tisztasági csomag, a diktafonban, a Nikon nevű fotómasinába minden este frissen töltött elem, a tartalék a töltőn piroslik. Aktuális időjárási viszonyokhoz igazított ruhakészlet, a kocsi tankja soha nem üres, csomagterében tartalék eszközök. Éppen csak bogrács nincs, és hozzá való tűzifát nem pakolok előre.
Húsz másodperc alatt készülök el, kommandós a nyomomba nem érhet, tizenöt, amíg leérek a kocsihoz a garázsba, ami mínusz tíz, de kénytelen vagyok garázsban tárolni, mert a Suzukit könnyű ellopni, és amit könnyű ellopni, ellopják. Ilyen a világ, ilyen a város. Ha nem volna ilyen a világ, nem volna munkám, nézhetném az eget, gazdag férjért imádkozhatnék az ünnepi Bazilikában.
A kocsiban sminkelek, ami sminkre szükség van, itt fésülöm a hajam, az se nagy ügy, sapka a fejre, amikor a hajkefe időveszteség. Rágógumi helyettesíti a gyors hajnali fogmosást. Az első cigaretta, az első kávé is a kocsiban. Tűzhelyet a forró vízhez a szivargyújtó szolgáltatja, a kávé a legegyszerűbb kiszacskós hurka-nescafé. Leharapom a végét, és úgy forrón, keserűen iszom a mosatlanul kesztyűtartóban tárolt bögréből. Szép az élet. Begyakorolt, jól üzemelő rutin. Kávé után könnyebben érzékelhető minden, ami körülvesz.
Az ég gyönyörű. A napkelte gyönyörű. Az új és még újabb hullámban érkező őszi esők után még szebb. Az eladósodott, takarítatlan város ledobja a mocskot, öntiszul. A szemetet elsöpri, átmossa a természet, a zivatar leöblíti, homokkal kevert halmocskákban lepakolja. Felérek a K. Béla átvágás legmagasabb pontjára, az ég és a föld kinyitja magát, megmutatja, mije van. Öt óra múlt.
Lassan lefelé, nehogy túlszaladjak. A mentős nem ad pontos helyszínt, a Kettőspince sor túl hosszú egyetlen balesethez. Úgy is lassan, hogy jobbra-balra mindenütt épületek. Balra lakótelep, jobbra családi házak. Az út mentén mély vízelvető árok, a túloldalon kisajátított-elhanyagolt gyümölcsös, szőlő, vékony parcella, nyolc sorból álló töretlen kukoricaültetvény.
Egymás mellett villog a mentő és a rendőrautó a Kettőspince sorra kanyarodó utacska hídja mellett, lehúzódva a keskeny betonsávról, hogy a munkába indulók elférjenek.
Gyors vagyok, mégis lassabb a kelleténél, a sérültet hordágyon éppen csúsztatják a mentőbe. Óvatosan közelítek, ha már nagyon munkában az illetékesek, elcsíphetők félmondatok, amit idegennek soha ki nem mondanának.
– Mi van? – kérdem a mentőst.
– Idősebb fickó, talán ötvenes, melegítő, hajnali séta, közben a támadás – mondja.
– Támadás? A disznó nem területvédő kutya, ha jól tudom.
– Nem pontosan látható, mi történt.
– És az áldozat?
– Szarul van, háromszor is megtépte a disznó.
– Biztosan disznó?
– A harapásnyomokból ítélve kutyának tűnik, de vaddisznó, anyadisznó. Száz százalék – mondja. – Szerintem letépte a pasi farkát. De ha nem, hát majdnem.
Még éppen lekapom, hogy a mentő betegterébe középkorú nő lép fel, sziréna, robognak a dombon fölfelé.
A rendőrök fotóznak, én is. Hallom, hívják a kerület fővadászát, hogy szakértse a helyzetet. Várunk. Nem látok semmit a kukoricában, illetve nincsenek feltűnő nyomok, az árok innenső felén véres ruhadarabok, szakadt nejlonzsák, szétszóródott száraz kutyaeledel, csirkecsontok, ételmaradék. A véres melegítőt a mentősök vágták le a férfiról, mielőtt ellátták. Nem mehetek közel, egy hivatalos közeg elhajt.
A civilben érkező fővadász nem emlékeztet vadászra, sehol a pödrött bajusz, a zöld öltöny, a csatos csizma. Apró, talán százötven centis ember, horpadt, savanyú képű. A csenevész, kapálatlan kukorica címere a feje fölé ér. Úgy áll a rendőrök közt, olyan kicsi és elveszett, mint egy koravén kiskamasz. Viszont azonnal talál valami érdekeset. A kukoricaszárak egyikéből nyílvesszőt rángat ki, karbon, sárga műanyag tollal a végén.
– Íjnak kell itt lenni, egy íjnak – mondja. – Sportíj. Valaki vadászott. Talán a sérült. A nyomokból ítélve malacra vadászott hajnalban egy íjász. Ha az áldozat, akkor itt kell lennie az íjnak.
Olvassa a helyszínt. Ki nem nézni belőle indián nyomkereső a prériről. A rendőröket nem érdeklik részletkérdések, mielőbb eredményt várnak. A vadásszal tartok, legalább hallgatja valaki. Nem oldalog el, látja, figyelek. A vaddisznóról ad elő, tőmondatokban pörgeti.
– A kan marmagassága lehet akár egy méter – mutatja, mókás, ahogy mutatja. – Tömege ötventől kétszáz kilóig. A koca kisebb. A Kárpátokban elérheti a háromszázötven kilót. Aki a Hargitán nyíllal vadászik malacra, megeszi a konda, nem csak megharapja. A Pilis vaddisznói fele akkorák. Ökológiai szabály – mondja, – melegebb vidéken kisebbek és könnyebbek, mint a hideg tájakon. Az agyara életveszélyes fegyver. A vaddisznó jól elvan mindenfelé, de búvóhely nélküli nyílt területről elvándorol. Az elmúlt években jól szaporodnak, nézzen szét – mondja –, belakja a műveletlen mezőgazdasági területeket, belátogat az üdülőkörzetekbe. A vaddisznó családbarát természet, kondában jár – mondja a fővadász.
A rendőrök egyre türelmetlenebbek, integetve sürgetik, hogy igyekezzen, ne locsogjon.
– A főnök az öreg koca, körülötte a süldők és a malacok, kamaszkoruk végéig, akár egy évig a kondában maradnak. A kan csak dugni jár feléjük, bocsánat, hölgyem, de ez van, a malacnevelés nem szenvedélyük. Apró szemével alig lát, de egyéb szenzorral kiválóan felpakolva. A kan harcos jószág. De itt koca tettes. A malacos koca mindenkit megtámad. A kant is, ha rosszkedvében találja. A koca ölt már turistát, gombagyűjtőt, bogyószedőt. A vaddisznó mindenevő, ha marad ideje, nem csak megöli, a finomabb falatokat meg is eszi bogyószedőből.
– Úgy tudtam, akkor támad, ha veszélyben érzi a malacokat. Itt erről nem lehet szó – jegyzem meg. – A kukoricás az árok túloldalán.
– Hölgyem, egy férfi nem tudja, a nő mikor érzi veszélyben a gyerekét, mert a férfi agya másképpen jár. Azt meg az ember nem tudja, ha nem disznópszichológus, a koca mikor érzi támadásnak a véletlen közeledést.
A fővadásszal maradok, amíg a rendőrök mellett bejárja a kukoricást, és a kukorica mögötti leromlott, száradó szőlős-gyümölcsös telkeket. Az előadás halk, monoton, hegyezem a fülem, nem akarok lényegi disznóinformációkat elveszíteni.
– Süldők, a nyomokból ítélve ezek süldők, a legfinomabb pecsenyehús. Nyilván beszoktak a kukoricára, és a rapsic kiszúrta. Ingyen húsnál nincs olcsóbb.
Mutatja a nyomokat. A kukoricát a vaddisznó éppen úgy töri, mint az ember, egyetlen harapással lenyúzza a sústya felét, kitépi a csövet. Ha nem sikerül, földre nyomja a kukoricaszárat is, hogy ne kelljen ágaskodnia.
– Itt is ajánlott óvatosan mozogni, könnyen megeshet, hogy a bokor mögött fekszik egy sérült malac, oldalában a nyíllal, mert az anyja nem hagyja el, amíg élet van benne, és akkor nincs hová futnunk. Ezek a félkegyelműek – mutat a csatasorban haladó rendőrökre –, úgy csörtetnek, mint a bölények. Kíváncsi vagyok, mire mennek egy dühös koca ellen a szaros pisztolyaikkal.
De nem találunk se íjat, se malacot, semmit. A fővadász mutatja, a konda egy hete jár ide vacsorázni, a három napos szolid eső félig elmosta korábbi nyomokat, de felismerhető a rombolás, amit a kukoricásban folyamatosan műveltek.
– Értem a helyzetet – mondja a fővadász, miközben ötödik cigarettájára gyújt. – Közel a lakótelep, itt épeszű vadorzó nem használ hangos fegyvert, valaki meghallja, bejelenti. Csakhogy malacra profi íj kell.
Visszajutunk a kiindulási pontra. Kezdődik a reggeli forgalom, kíváncsiskodók állnak meg. Az utcára néző konyhaablakok világosak, álmos asszonyok indulnak boltba az iskolába készülődő gyerek tízóraiját megvásárolni, amikor a közeli árokpartról a leghagyományosabb hangon megcsörren egy mobil.
Nézünk egymásra a fővadásszal. Talán az áldozat telefonja. Jobb esetben a vadászé. Harmadik eset kizárható messze a normál járdavonaltól.*

Ha az íjászé, akkor rendőrségi ügy, technika kérdése, azonnal megfogják. Ha az áldozaté, beszélek a férfi hozzátartozójával. A családi modul mindig megdobja a szöveget. A sérült anyukája, lánya, felesége, valakije, és a pillanat, amikor a tragédiával szembesül. Megrendül, zokog, dadog, elsápad. Tragédia van, tragédiák vannak, minden napra sok tojás, de velünk, velem ilyen nem történhet. A józan ember ezzel a tudattal él. A hang irányába lépek, megvan, becsúszott az alacsony, tömör paréjbokor alá. A későn jött eső a gyomnövényeknek tett jót.
De a közelben álló nyomozó is hallja, fülel, közelebb lép. Bajuszos, türelmetlen, ingerült, civil ruhás. Fotózáskor is ő hajtott el, nyitott tenyérrel mutatta, maradjak tisztes távolban. A csengőhangból tisztán hallható, nem zsebből, hanem néhány méterre, a földről szól. Ő világítja meg elemlámpával a területet, hajol le, emeli fel, nyomja a vétel gombot, szól bele. A rendőr nem mutatkozik be, azt mondja, a járda mellett találta a telefont. Halkan megbeszéli a hívóval, hol találkozzanak. Egyszerűbben mondva, a nyomozó csapdát állít. De hol.
A vadász elköszön. Újra okosabb lettem. Ki gondolná, hogy az erdélyi vaddisznó néhány nap alatt szőröstől-bőröstől, mackónadrágostól megeszi a gombaszedő családot? Várok, merre indul a nyomozó, közben hívom a mentőst, mi a helyzet, tudnak-e valamit.
– A férfi meghalt, mire beértünk, vége.
– Tényleg vaddisznó?
– Tényleg.
– De hát egy disznó képes elintézni egy felnőtt férfit?
– El nem hinnéd, mit művelt. Felhasította a hasát, kiszaggatta a beleit, letépte a farkát, kiharapta a combi vénát, tizenhét sérülést számoltunk össze.
– Kiderült, mit keresett a kukoricás mellett? Nem ő vadászott?
– Nem, dehogy. A felesége itt volt, azt mondja, a barátaik üdülnek, a kutyának vitte fel a napi kaját. Azért ilyen korán, mert hattól dolgozott.
– Hát ez remek.
– Judit, tudod, ki a fickó – helyesbít gyorsan –, az áldozat?
– Nem, dehogy. Itt senki nem tudja, azt hiszem.
– N. N., az író.
– Tényleg?
– Bezony. Én ugyan nem ismerem személyesen, de a felesége jött velünk a mentőben. Na, szia, mennem kell, munka van.*

Atyavilág, gondolom, atyaég!
N. farkát, a cenzort (ez egy külön kerek történet), ahogy nevezte, letépte a koca!
Nem hiszem el, ennek utánamegyek azonnal.
Közben szemmel tartom a nyomozót, távolról követem, amikor gyalog elindul a Dobozi út felé, a nagybolt előtti járdára kanyarodik, megáll a kukánál. Várjuk a vadászt. Én is várok. Öt perc múlva fehér terepjáróval érkezik a hegyről, a Márta panzió felől, felzökken a járdára, a sofőr terepruhában, magas szárú vadászbakancsban. Mosolyogva a nyomozóhoz lép, aki közben int a kocsiban ülő kollégájának, hogy jöjjön, az érkező terepruhással kezet fog, igazoltatja, érkezik a jelöletlen rendőrautó, két kerekével ez is felugrat a járdára, beülteti, elhajtanak. Jó keleti fény, jó szög, készítek néhány fotót.
Tudom, mi következik. A forrónyomos beviszi, leülteti, kihallgatja, aláíratja vele, hogy nincs panasza a házkutatás ellen, eddigre összetrombitál néhány reggel elérhető specialistát, akik rámásznak a házra, megtalálják, amit keresnek. Főként, ha váratlan a dolog, a rabsicnak (a német rauben-rabolni és schiessen-lőni szavak egybeolvasásából- okosodjunk együtt, kedves olvasó!) nincs módja felkészülni. Ekkor kezdődik a munka java.
Az események kronológiája a rendőrségi jegyzőkönyv alapján, némi bővítéssel:
04. 20 perc körül: a rabsic íjjal meglő egy kószáló malacot, rosszul találja el, a malac körbe-körbe fut visítva, az anyja utána, a rabsikc jobbnak látja eredménytelenül zárni a vadászatot.
05. 00. N. N. elindul a K. Béla úton a kutyaeledellel megpakolt szatyorral, beszól alvó asszonynak, hogy visszafelé vásárol reggelit, úgy készüljön.
05.05. N. N. levágja a kerülőt, az vízelvezető árokkal párhuzamosan halad a földúton. A trafóház előtt éri a támadás. A disznó hátulról feldönti, kétszer harapja meg a combját, és visszarobog az árkon át a kukoricásba. N. N. kutyára gondol, nem látta a támadót, azt viszont érzékeli, hogy nagy a baj. A feleségét hívja, mert nem jut eszébe a mentők telefonszáma. Az asszony riasztja a kórházat, rohan a színhelyre. Az ordításra a koca visszatér, és a földön fekvő, már ekkor nagyon vérző N. N-t megtapossa, megtépi néhányszor, miután nem mozdul, ott hagyja, elmasíroz a malacaival.
05.17. Érkezik az asszony, aki folyamatos telefonkapcsolatban a mentőközponttal. Nincs mit tenni, túl azon, hogy betakargatja.
05. 30. Érkezik a mentő.
05. 33. Érkezem én is, hajszálnyira a rendőrök után, de már nem látok csak vér- és egyéb nyomokat.
05.43. Érkezik a fővadász.
06. 30. A rendőrök elviszik a Coop elől a vadorzót.
06. 55. N. N. meghal.
07.15. Indul a házkutatás.
08.55. Befejezik a házkutatást. A rendőrök komplett húsfeldolgozó üzemet találnak, zsigerelt vadakat, szétbontott, csomagolt, árcédulával felcímkézett szarvas-őz és vaddisznóhúst, kolbász és szalámi gyártására alkalmas gépeket, hűtőrendszert, vadászpuskákat (golyós és sörétes), verseny-íjakat, a megtalálás napján is működő füstölőt, irodájában vendéglők, kifőzdék listáját, ahová a húskészítményt szállította, időponttal, mennyiséggel. A házkutatást végző vezető nyomozó szerint a kisüzem szemmel láthatólag legalább tíz éve prosperál. Az épületet lepecsételik, az engedély nélkül tartott fegyvereket lefoglalja, elszállítja a rendőrség.
09. 15. A vadorzó elhagyja a rendőrség épületét. Szabadlábon védekezhet.
12.00. N. N. temetéséről nincs hír. Amennyiben tudomásunkra jut, értesítjük a Bulvár Press kedves olvasóit.
19.08. Este van, semmi nem érkezik a tárgyban, nem várhatunk tovább, feltöltöm a portálra.
Tanulság nincs.
Hacsak Heinlein egyik élettel/halállal kapcsolatos konklúzióját nem idézem ide:
„Az emberi lénynek ki kell tudnia cserélni egy pelenkát, megtervezni egy inváziót, kormányozni egy vitorlást, felhúzni egy épületet, írni egy szonettet, rendezni egy számlát, vigasztalást nyújtani a haldoklónak, utasításokat elfogadni vagy kiadni, együttműködni vagy egyedül tevékenykedni, egyenleteket megoldani, elemezni egy új problémát, számítógépet programozni, főzni egy jó ételt, hatékonyan harcolni és becsülettel meghalni.”
Hogy váratlan vaddisznótámadás ellen miképpen védekezzen emberi lény, nem jut Heinlein eszébe. Tanácstalanok vagyunk, nehéz érteni, feldolgozni, hogy így is meg lehet halni, ennyire értelmetlenül egy közönséges nap közönséges kezdetén.

xxxxxxxxxxxxxxx

Gizella, az öreg özvegyasszony meg volt győződve róla, hogy lakásában szellemek  járnak. A szomszédok szerint csak a magány  meg az ura elvesztése miatt hiszi ezt. Az asszony egyszer azt mondta szomszédjának, Irénkének hogy képes bebizonyítani, hogy szellemek járnak nála.
Egy alkalommal áthívta Irénkét.
– Jól figyelj! – mondta Irénkének.
A köcsögöt az asztal szélére tette, de úgy, hogy az magától állt, nem billent semerre. És a köcsög egyszercsak leesett.
– Látod?
Irénke a szemét dörzsölte és sóhajtozott.
– Ez mi, ha nem a szellemek bizonyítéka?
Irénke megvizsgálta a köcsögöt, aztán egy asztal közepére tette. Ott is elborult.
– Látod? Rossz a köcsög.
S azzal ott is hagyta. Gizellának nem fért a fejébe a dolog. Újra visszatette az asztal szélére. Már nem esett le!
– Ez is a szellemek műve!
– Direkt nem esett le!
Visszarakta az asztal közepére, s ott sem borult fel.
De mérges lett Gizella! Tudta, hogy a szellemek fognak ki rajta.
Aztán felkeresett papot, pszichiátert s azok megmondták neki, hogy a magány és az egyedüllét miatt hiszi ezt az egész marhaságot. Kezdte kapiskálni.
Már nem foglalkozott a köcsöggel.
Lassan minden a régi lett körülötte. Nem hanyagolta el a tisztálkodást, rendesen takarított, főzött, vasalt, porszívózott és így tovább. Majd újra áthívta Irénkét, s beszámolt a gyógyulásáról.

A konyhában beszélgettek s megkínálta egy kávéval. De azért egy korty pálinkát is lehúztak.
– Szóval már nincsenek nálad szellemek?
Gizella nevetett.
– Nincsenek.
Ivott a pálinkából, s azt mondta:
– Ilyen dolog az uram elvesztése!
– Igyunk rá, s előre nézzünk! – mondta Irénke.
– Úgy legyen! – s koccintottak.
S nagyban csevegnek erről-arról, Gizella épp a köcsögről beszélt, hogy leesett az asztal széléről – miközben majdnem hasát fogta a nevetéstől – s egyszer csak, puff, a köcsög leesett a varrógépes asztalról és széttört.
Gizellának arcára fagyott a mosoly.
Irénke nevetett, kacagott, nem bírta ki…
– Ilyen az élet! Ne is törődj vele! – mondta baráti hangon.

Ahogy felvillant a piros figyelmeztető lámpa, Malkai felgyorsította lépteit, és a legközelebbi ajtóhoz rohant. A zúgás elhallgatott, a piros fény kialudt. A HÉV nagy rándulással indult el, odakint nekilendült a peron.
Körbenézett. Üres tekintetek meredtek maguk elé, későn hazatérők, munkások, éjjeli baglyok, és egy fickó a sarokban sörös dobozába kapaszkodva. Malkai elnyomott egy ásítást, és táskáját az ölébe véve leült az ablak mellé. Odakint házak, büfék, gyorséttermek kivilágított ablakai és feliratai. Utcai világítás, neon, és autók reflektorai, akár a karácsonyi függősorok. A fickó kezéből kicsúszott a sörösdoboz, és élesen csörömpölve a HÉV padlójára hullott. A fickó nem törődött vele, egy kissé előrébb görnyedt, de ennyi. Talán halott, gondolta Malkai, de nem érdekelte. Felőle lehet akár kétnapos hulla is. Egyedül a kanapéra vágyott, és a tévére. Zuhanyra, vacsorára. Anyja szavai jutottak eszébe, aki most is ott ül a kivilágított konyhában és várja, hogy hazaérjen, aki folyton a nősüléssel zaklatja. Huszonnyolc éves vagy fiam, miért nem szerzel magadnak egy rendes lányt, aki főz rád, hallotta anyját. Ilyenkor mindig azt mondta, persze, csak magában, nem úgy megy az, előbb kéne egy jobb állás. A nőknek olyasvalaki kell, akinek sok pénze van. A sörösdoboz egy mobilja fölé hajoló lány elé gurult. A lány oda sem nézett, úgy rúgta arrébb a dobozt. Malkai kinézett az ablakon. Saját elnyűtt képe nézett vissza rá, nagy, karikás szemek, de legalább a képe megborotválva. Talán nem kéne borotválkoznom, gondolta, az arcom sokkal nyúzottabbnak néz ki tőle. Nem lehet komolyan venni egy ilyen arcot.
Felpattintotta táskáját és kihúzott belőle egy könyvet. Clayton A. Morris: A futurista. Sima puha fedeles könyv. Egy antikvárium előtt találta a háromszázas könyvek között. Valakinek nagyon bejött, mert elég kopott volt a fedele. Akkor miért hagyta ott a járda szélén? A könyv valami csapatról szólt, akik menekülnek egy városban. Ennyi. Utazós regény, nem igazán érdekelte.  Ellapozott a százharmincnegyedik oldalra, aztán a százharmincötödikre. Megnézte a bekezdések hosszúságát. Asszem itt tartottam. Olvasni kezdte:
Nemsokára megtalálták a Marquee klubot. Jake kinézett a sikátorból, át az út túloldalára. A füstszínű téglaház basszus ütemére lüktetett. Egy teremtett lelket sem látott az utcán, csak a nagy foncsorozott vasajtót, fölötte a Marquee pislákoló neonjával. Visszament társaihoz. A maroknyi kompánia szorosan a fal mellett lapult. Mindenki lihegett a kimerültségtől. Ulster testét a falnak támasztották.
Malkai előtt egy kettő harminc körüli zöld óriás jelent meg, először nem tudta miért. Az óriás mosolygott. Aztán visszatértek az ismerős hangok, az ismerős zötyögés. Lehunyta a szemét. Baromi fáradt volt, de folytatta a könyvet. Tehát:
Ulster testét a falnak…
De ki az az Ulster?, kérdezte az embert a létra tetején. Tágas teremben voltak, falai mellett padlótól a plafonig nyúló hatalmas olajfestmények. Az ember egy festékszóróval lefújkálta a képeket. Egy ideig csak a létra recsegése és a festékszóró sziszegése hallatszott. Aztán az ember abbahagyta. Meglóbálta a festékszórót és lenézett. Legnagyobb meglepetésre, egy konszolidált, hivatalnokforma fickó volt. Vastag lencséjű szemüvege óriásira nagyította szemeit. Föleszmélt. Megint elszundított.
Szóval Ulster teste… – Jake, tudod egyáltalán mit csinálsz? – zihálta Raw a térdére támaszkodva. Szíve ki akart ugrani a bordái közül. Amfetaminnal kevert túlélési ösztön. Látszott, hogy szétbassza a feszültség, hogy legszívesebben berúgna a létező legjobb faja vörösborral, és leszólítana egy húszdolláros prostit.
Malkai a szemét dörzsölte. De mi van Ulsterrel? Visszaolvasta azt a részt.
Zihálta… Ulster… Támaszkodva… Támasz…
Mit szól ehhez az ember a létra tetején? Most a nagy zöld óriás nézett rá a létra tetejéről, aki kettő harminc magas. Azt mondja a nagy zöld óriás: Malkai Endre, A futuristát olvasod, és mindjárt elalszol.
Sötét volt, amikor fölébredt. A sötét egészen maga alá gyűrte. Első gondolatát, hogy hol van hamar megválaszolta. A HÉV-en vagyok. A másodikra, hogy miért áll a HÉV és miért van sötét, nem tudott válaszolni. Lába elzsibbadt. Maga mellé helyezte táskáját, ami mindvégig az ölében volt, és kinyújtózott. Ez így nem természetes. Mobiljának kijelzője felvillant a sötétben. A HÉV-en vagyok, és egy darab utas nincs itt. Ennyit aludtam? Picsába! Kinézett az ablakon. Nem volt egy nagy kilátás. Közvetlenül az ablak mellett fal húzódott, szerszámfélék lapultak a fal mellett. Elaludtam, és a vonatot szép csöndben kivonták a kocsiszínbe, most itt dekkolunk. A HÉV-en ragadtam, és senki sem vett észre. Nem látták, hogy itt vagyok. Eltette a telefont a táskába, és bizonytalanul a közlekedő folyosóra lépett. Most mitévő legyek, morfondírozott, haza kell jutnom. Tompa zajt hallott maga előtt, és látta, hogy a kocsi túlsó végében egy kékes fénysugár szökik be az utastérbe. Aztán furcsa hangot hallott. Olyasféle volt, mintha lánc csörrenne. Megnyugodott. Valaki a közlekedésiektől. Átnézi a kocsit. De hogy szólítsam meg? A fénysugár nyugodtan haladt a sorok között, majd a kocsi közepénél megtorpant. Morgás hallatszott. Egy kutya! Malkai ereiben megfagyott a vér. A kutya ugatni kezdett. Lánccsörgés.
– Nyugi, nyugi – nyugtatta egy mély férfihang. – Mit érzel? – A férfi előrevilágított, egyenesen Malkai szemébe. – Hát maga mi a faszt keres itt?! – a mély hang most fenyegető dörrenésre váltott. – Itt nem lehet, ember! Mi a faszt keres itt, mit?!
Malkai csak dünnyögött. Remegett az ajka. Mire megtalálta a hangját, a férfi és a kutya már sarokba szorította.
– Én csak… én…
A férfi lassan közeledett:
– Nem érted? Húzzál innen! Ne akard, hogy a kutyát rád eresszem – megcsörgette a láncot, és megmarkolta Malkait. Az ajtó felé lökte.
Ezzel képtelenség tárgyalni. Esélyem sem volt, dühöngött magában, miközben a HÉV  mellett kigyalogolt a hangárból. Odakint megigazgatta a ruháját. Tompa fények. Jó, hogy nem tépte szét a kabátomat. Az ilyen nem ért a szép szóból. Mit gondolt, hogy valami tolvaj vagyok? Odakint körülnézett. Félig kivilágított és sötét hangárok. Időnként felsikoltott egy körfűrész, vagy egy csiszoló, vagy fúró, vagy a jó ég tudja mi. Lába alatt sínpárok kígyóztak a sötétbe. Világos, gondolta, ez a kocsiszín. Ekkor bevillant neki: A francba, a táskámat fent hagytam! Elindult vissza egyenesen a hangár belseje felé. A közelben fény derengett. Két munkásforma alak jelent meg  lámpával.
– Elnézést uraim – kezdte bizonytalanul. – A táskámat fennhagytam… Felmehetek. Nem zavarnék…
Hireteln befejezte, mert a két fickó barátságtalanul ránézett, aztán egymásra, majd vissza rá. A gyér fényben is ki lehetett olvasni: nem díjazták az ötletet. Elindultak felé, mozgásuk lassú, fenyegető volt, mint annak a másiknak, a kutyával.
– Mi a faszt keres itt? – mondta az egyikük. – Ide tilos bejönni! Húzzon innen. – Malkai észrevette, hogy a másik vascsövet szorongat. Sarkon fordult és elfutott a kijárat felé.
Legalább háromszor összerezzent a távoli kutyaugatásoktól, mire megtalálta a kaput. A kaput tárva-nyitva találta, őr nem állt mellett. A portás fülkéjét is megtalálta: ablaka beverve. A fülkében csak néhány újságpapír volt, meg üvegtörmelékek. Fölötte szöveg: KUTYÁVAL ŐRZÖTT TREÜLET! BELÉPNI TILOS!
Majd holnap reggel, határozta el magát, visszajövök a táskáért. Biztos van talált tárgyak osztálya vagy mi. Egyúttal panaszt is teszek a melósokra. Milyen bánásmód ez?
Az utcán volt, de nem tudta merre. Kéne találni egy buszmegállót. Valami éjszakai járatot, ami hazavisz. Úgy okoskodott, hogy a külvárosban lehet, a rendező pályaudvaron. Elindult a betonkerítés mellett.
Nem sokkal a telephely után talált egy buszmegállót. Pénztárcája a zsebében volt. Legalább ez megvan. A telefont úgyis baszhatja. Én hülye, miért tettem a táskába, korholta magát, ha most nálam lenne, legalább egy taxit  hívhatnék. De legalább pénzem van. Ez is több mint a semmi. Megszámolt a pénzt. Egy buszútra még elég lesz. A táblához lépett, menetrendjét leszakították. Talán valaki tud segíteni. Körbenézett, de egy teremtett lelket sem talált. Az utca kihalt volt. Vagyis: Mégis volt ott valaki. Egy háromszintes ház árnyékában lapul a fal mellett. Most előlépett az árnyékból, és felnézett az egyik földszinti ablakra. Megszólítsam, morfondírozott Malkai, látszólag nagyon elvan, meg, ki tudja milyen ez is. Úgy döntött, inkább behúzódik a buszmegállóba és megvárja mi történik. Addig itt vár, amíg nem jön a busz. Kb. tíz perc. Az a fura alak még mindig az ablak alatt állt, és fölfelé nézett. Várt. Volt valami a kezében. Egy cső. Talán egy vascső, vagy pajszer. Az ember hátrahajtott fejjel meghúzott egy üveget, és az ablaknak hajította. Éles csörömpölés. Malkai összerezzent. Behunyta a szemét, mintha attól jobb lenne, de a kíváncsisága erősebb volt. A fickó már az ablakban lógott. Lábai jó darabig a levegőben tapostak, de végül sikerült beküzdenie magát. Fojtott csörömpölés, ahogy földet ért a törött üvegszilánkokon. El kell tűnnöm innen, pattant fel Malkai, itt nem biztonságos.
Céltalanul rótta az utcákat, valami támpontot keresve. Házak, házak mindenütt. Itt néhány panel, arrébb kertes házak. Néhány üres, gazos telek. Kutyaugatás. Autók zaja valahonnan, sötét mellékutcák mélyéről. Ahogy így csendben sétálgatott, és hallgatta belső kétségei visszhangját, egy éjjel-nappali üzletet talált. Világított az ablaka, emberi jelenlét fényét öntve az utcára. Elindult a bejárat felé, ami előtt egy ütött-kopott tragacs állt. Egy özönvíz előtti félig roncs matuzsálem. Közelebb lépett. A matuzsálem oldala mindenféle színes festékkel és feliratokkal telefirkálva.  Malkai az ajtóhoz lépett. Félig benyomta, amikor egy kéz megállította. Egy lány lép elé a sötétből. Fényes bőrcsizma, miniszoknya, és bunda felső. Arcán erős smink. Barna hajába néhány szőkített tincs is vegyült. Álmatag tekintet.
– Én a helyedben most nem mennék be – figyelmeztette Malkait, aki elengedte az ajtót.
Mit akarsz, pénzt?
A lány elengedte a kezét.
– Segíteni akarok.
– Honnan veszed, hogy segítségre szorulok? – kérdezte Malkai, és közben arra gondolt, hogy végül is a lány is segíthet neki.
– Mert úgy tűnsz, mint aki segítségre szorul.
A lány ujját végighúzta Malkai arcán, mire az ellökte magától.
– Csak az időmet vesztegeted.
A lány megragadta és magához ölelve elrántotta a bolt mellé, a sötétbe.
– Hagyjál! – kiabálta Malkai, de a lány apró kezét a férfi ajkára tapasztotta.
– Ssss, inkább bújj hozzám – suttogta a férfinak, és halkan felkacagott. Jó móka, mi, gondolta Malkai, és maga sem tudta miért ökölbe szorított kezét ütésre emelte.
Ekkor megcsörrent a bolt ajtaja. Malkai megállította a kezét. A boltból egy fehér inget és piros nadrágtartót viselő alak ugrott a járdára. Nadrágján megcsörrentek a láncok, lábán méretes katonai bakancs. Baseball-ütő a kezében. Nyomában három társa lövellt ki a boltból. Az utolsó kezében ezüst fényű pisztoly csillant. Malkai a lányra nézett, aki behunyt szemmel ült mellette, és a vállát simogatta. Segített nekem, ismerte be magának Malkai. A punkok egyenként beugrottak a rozoga matuzsálembe, és elhajtottak. Benzinszagot és kényelmetlen csend maradt utánuk.
– Most már mehetsz – mondta a lány színtelen hangon, azzal felegyenesedett, és elindult az utcán lefelé. Malkai a fejét forgatta. Vajon kövessem?… Vagy menjek be a boltba. Őrült egy nőszemély, de segített nekem. A boltot viszont most rabolták ki, nem hiszem, hogy érdekelné a nyavajám. A lányt figyelte, aki egy utcai lámpa fénykörébe érve megállt és visszanézett.
– Na mi lesz? Akkor jössz vagy sem?
A lány után sietett.
– Szóval bajban vagy, Andy – állapította meg a lány. A férfiba karolt, szorosan hozzásimult, akár egy macska. Malkai már várta, mikor kezd el dorombolni. Furcsa, egyszer a végletekig kedves, másszor, úgy beszél, és bánik velem, akár a tulajdonával. A filmekben van ilyen, gondolta. A lány nagy kerek szemekkel, túlontúl ártatlannak tűnő szemekkel nézett rá. Ne hagyd magad megtéveszteni, intette magát, de tudta, nem tehet mást. Nem rázhatja le, haza akart jutni és ebben jelen pillanatban csak ő segíthetett.
–Csak azt szeretném, hogy segíts – mondta a lánynak, miközben azon volt, hogy elhúzódjon előle. – Ha nem akarsz segíteni, már itt sem vagyok.
A lány csak mosolygott.
– Rendben, de nem lesz egyszerű. Van feleséged?
Kitépte a kezét a lány karjából.
– Franc essen beléd. Fáradt vagyok. Csak mutasd meg nekem, hol van a közelben buszmegálló, és ennyi, elköszönünk egymástól.
A lány megsimogatta a vállát.
– Jól van édes, csak érdeklődtem. Nem beszélgethetünk, ha már egyszer összehozott minket a sors?
– Franc beléd, nincs feleségem!
A lány elégedetten mosolygott. Elérte a célját. Hozzádörgölőzött a férfihoz és egy park felé irányította.
– Hová viszel?
– Itt levágjuk.
– Csak vigyél egy buszmegállóhoz.
– Innen nem jár busz oda, ahova szeretnél menni. És ha már olyan pancser voltál, hogy a telefonodat is elhagytad, legalább kedves lehetnél. Lássuk be: patthelyzetben vagy. De bízd rám magam.
Belátta, hogy a lánynak igaza van. Tényleg a kezében volt. Rá kellett bíznia magát.
– Hívhatnál nekem egy taxit – próbálkozott.
– Bízz bennem – súgta a fülébe a lány. – Jobb öltetem van.
Nem ezt a választ várta.
– Tudod, csak látnám már azt az ötletet! Pénzt akarsz? Van pénzem. Csak légy szíves ne játssz velem. Fáradt vagyok.
A lány megállította, és mélyen a szemébe nézett.
– Mit gondolsz, mi, hogy kurva vagyok? Hogy szívességből ne segítenék a barátaimnak?
Erre nem tudott mit mondani. Tényleg kurvának nézte.
– De egy vacsorára meghívhatnál – kacsintott a lány, ahogy kiléptek a parkból az út túloldalára mutatott. Egy kínai étterem csalogató fényeire.

Miközben a lány jóízűen evett, Malkai a terem másik végébe nézett, ahol egy nagydarab  dagadék (jó hogy nem folyt szét a hája) nyers békát tömött a szájába. A béka olyannyira nyers volt, hogy még élt, amikor a pacák elkezdte rágni. A béka csontjai halkan sercegtek. A szertartásos zabálás végeztével a dagadék lenyúlt egy újabb példányért hájas kezét mélyen belefúrva az előtte felpúpozott nyálkás mocorgásba. Malkai még sosem látott ilyet, hányingere támadt. A lány a szezámmagos csirkét rágcsálva kuncogni kezdett.
– Én inkább kint megvárlak – mondta Malkai. – Nem bírom ezt.
– Ne legyél gyerek. Ha nem bírod, ne nézz oda.
– Könnyű neked. Te háttal ülsz.
Undorította a hely: két skatulyából húzott kínai leste a békát zabáló Jabba-hasonmást. Idegesítette a lány is. Úgy volt vele, hogy már eleget játszadoztak.
– Eleget játszottunk, végre mondd el, hogy juthatok haza. Vagy most azonnal elmegyek.
– Itt maradsz, oké? Különben nem segítek.
– Eddig se sokat segítettél. Oké, a boltnál fejbe is durranthattak volna, azt köszönöm. De azóta csak a mellébeszélés megy, meg a hájas buzi a békáival.
– Nem mész sehová – ismételte a lány. – Nincs más választásod. Ha elmész, sosem jutsz haza.
– Csak látnám azt a segítséget. Még annyit sem árultál el, hogy hol az ördögben vagyunk.
– Ó, te szegény, menten megsajnállak.
– Na jó, viszlát – mondta Malkai, és lendületes léptekkel megindult az ajtó felé. A lány hangja azonban megállította.
– Ne menj ki – habozás. – Kérlek maradj.
Visszafordult.
– Miért is?
– Mert itt találkozom valakivel. Egy barátommal.
– Akinek ingyen teszel szívességet?
– Aki nekünk tesz szívességet… Ingyen.
– Nekünk?
A lány lenyelt egy falatot.
– Van kocsija, hazavisz téged.
Bazd meg, kezdhetted volna ezzel is, mondta magában. Most tűnt fel neki, hogy az egész kajálda őt bámulja. Még a hájas is abbahagyta a rágást. Méretes békaláb lógott a szájából. A láb rándult egyet. Malkai gyomra hasonlóképpen.
– Oké – mondta a lánynak. – Kint megvárlak.
A lány közömbösen intett neki.
Kinyílt az ajtó:
– Hol vagy, Andy? Hazamentél, édes?
– Még nem – lépett elő a sötétből.
– Szarul nézel ki. Hánytál?
Inkább nem válaszolt. Leült a járdaszegélyre. A lány letelepedett mellé és rágyújtott. Most nagyon szexi volt, ahogy hátrahajtott fejjel kifújta a füstöt. A füst felkígyózott a sötétségbe, és eloszlott az éjszakában. Nem látszott csillag, mintha egy hatalmas sötét kupola zárná el a valódi éjszakát. Legszívesebben ő is rágyújtott volna, pedig életében nem dohányzott. Taszította az érzés, de nem tudta miért.
– Dolgozol valamit? – kérdezte a lány.
– Igen.
– Mit?
Nem egyből válaszolt: – Teremőr vagyok… Köhm. Egy galériában.
– Na, ne mondd – kuncogott a lány.
– De!
– Komolyan? Én valami dílernek néztelek. És stukkered is van?
– Nem vagyonőr, teremőr, az más.
– Hm. Az unalmas lehet. Mármint, én halálra unnám magam.
– Nem mindig az.
– Lehet. Nem járok gallériába.
Mielőtt Malkai válaszolhatott volna, felberrent egy motor a közelben. Egy pár reflektor kúszott a járda mellé, és a hozzá tartozó ütött-kopott kasztni. A lány felpattant és tapsolni kezdett.
– Á, a barátom, Greco!
– Kicsoda?
– Be ne vedd, semmi köze a spanyolokhoz. Ez amolyan becenév. Majd én beszélek, oké?
Greco áthajolt az ülésen, és megnézte magának Malkait. Éles tekintete volt, olyan, ami már fegyvernek számít.
– Pattanjatok be – dörmögte. A lány magánkívül volt a gyönyörűségtől.
– Hát nem aranyos!
Az autó márkáját nem lehetett volna megmondani. Átalakított jószág sokféle autóból összetákolva. Ahhoz hasonló, amit korábban a bolt előtt látott, csak graffitik nélkül. A hátsó ülésen ült a lánnyal, mert az anyósülés Greco kardjának volt fenntartva. Micsoda lökött környék, gondolta egykedvűen.
– Szóval ő az új áldozat? – Greco a kérdést a lánynak címezte, de közben Malkait figyelte a tükörben. – És neve is van?
– Malkai Andy – hajolt előre a lány.
– Endre – helyesbített Malkai. – Malkai Endre.
– És miben utazik, Mr. Endre?
Megint a lány válaszolt: – Teremőrködik egy galeriben.
A tekintet egy árnyalatnyit enyhült.
– Valóban? Kapásból dílernek néztem. Ez a lökött tyúk csak olyanokat csíp fel.
– Jaj, Greco, az úr bajban van, segítenünk kell neki.
– Mi baja? A zsaruk üldözik?
Miért hiszi mindenki, hogy bűnöző vagyok, gondolta Malkai.
– Szóval hazaviszed? – kérdezte a lány.
– És mit kapok cserébe?
Malkai elővette a tárcáját, de a lány megállította. Olyan mozdulat volt ez, amiben benne van az is, hogy ő majd lerendezi a tagot. Greco ezt nem láthatta. A lány hangja mézes-mázas lett:
– Légysziiii… Grecooo?
Malkai látta, hogy morzsolni kezdi Greco fülcimpáját, aztán a szájába veszi.
– Na, jó! –mondta a sofőr. – Csak mondjátok a címet.
– Hurrá! – huppant vissza a lány nagyokat tapsikolva, Malkai pedig magában hálálkodott egy sort. Először érzett megkönnyebbülést. Végre társakra lelt. Elmondta a címet. Egy ideig csendben mentek. Az autó halkan és simán vette a kanyarokat. Malkai érezte, hogy a tagjai elnehezülnek. Ásított. Ahogy az utcákat figyelte ismerős érzés szállta meg. Így kezdődött az egész.
– Min gondolkozik? – kérdezte Greco a visszapillantóból.
– Semmin, köszönöm, hogy hazafuvaroz.
A lány vette át a szót.
– Greco a legjobb. Őt nem bánthatja senki. Most már biztonságban vagy.
– Hogyhogy nem bánthatja senki? – kérdezte Malkai a visszapillantótól.
– Csinálok ezt-azt. A rendőrség nem bánt, és a helyi bandák se. Én érinthetetlen vagyok. Olyan, mint azok Indiában, a kasztrendszer alján. Csakhogy én nem legalul állok. Én nem állok sehol. Tudja, kívülálló vagyok.
Nem hitte, hogy különösebben érti a dolgot, de nem is akarta megérteni. Örült, hogy végre vége a bolyongásnak, hogy egy happy endes sztori marad belőle, semmi több. Fejét az üvegnek támasztotta. Érezte, hogy a szemhéja elnehezül, hogy minden pillanattal közelebb kerül egy álomhoz. Utolsó emléke az volt, hogy a Marquee Klubról beszélnek. Honnan tudnak ezek a Marquee Klubról?
– Jársz még oda? – kérdezte Greco a lánytól.

Megálltak. Vége az álomnak. Emberek beszélgettek a közelben, a könyv lecsúszott az öléből. Lassan kinyitotta a szemét, és felszisszent…
A HÉV helyett egy kocsiban ült. Egy lány ült mellette, aki lassan, gyengéden simogatta a kézfejét.
Hirtelen beugrott minden. Az egész. Ahogy a lánnyal találkozott, ahogy Grecoval találkozott, a kocsikázás az éjszakában. Most is a férfi autójában ülnek, megálltak valahol.
– Itt vagyunk – Greco szeme a visszapillantóban, halványkék füstcsík terjengett körülötte. – Háromezer lesz.
– E-egy pillanat – Malkai előkotorta a tárcáját, és ügyetlen mozdulattal kihúzott egy pár ezrest. Greco  hátrafordult. Cigi és ráncos félmosoly.
– Csak vicceltem haver. Majd a csajjal lerendezem. Az adósom, te meg az övé. Neki tartozol, oké?
Greco kirakta őket, és elhajtott. A lány belé karolt. Már nem érdekelte. Kezdte megszokni.
– Vigyázz vele – figyelmeztette a lány. – Grecóval. Előadja a nagy kemény orgazdát, de közben a zsaruknak dolgozik. Ezért nem bántja senki. Légy vele óvatos.
Hál’ istennek, nem látom többet, tette hozzá magában.
– Gyere menjünk – rázta meg finoman a lány. – Látni akarom, hogy élsz.
Ahogy elindultak a ház felé, megállította a lányt.
– Ez nem az én házam. Rossz címre hozott.
Ez nem az ő háza. Széles, földszintes épületet látott leredőnyözött ablakokkal. Sehol a kivilágított konyhaablak, ami mögött az anyja épp halálra aggódja magát.
– Ez nem az a cím. Rossz, címre hozott – A lány felé fordult. Megragadta a vállát és rázni kezdte. – Ez volt a terv? Mi? Hogy elcsaljatok ide? Válaszolj, így van, igaz?
Rémült, remegő szempár. A rémület őszinte volt, a szempár is. A lány totál beijedt.
– Nem dehogy, nem – megölelte. – Nem, nem, Greco jó helyre hozott. Ő megbízható. Nézd meg a kulcsoddal. Nézd meg, hogy jó-e.
Nem bízott benne, valami mégis azt súgta, hogy meg kell néznie. Nem kevés rossz érzéssel, beillesztette a kulcsát a zárba. Elfordította. A zár kattant egyet. A kapu kinyílt. Ez hogy lehet? Kinyílt. Engedett. A saját kulcsa, és egy idegen zár. Belépett a kapun. A bejárati ajtó is egyből engedett. Nem a saját lakása, mégis sikerült bejutnia, és ami a legfurcsább… úgy érezte, mintha már járt volna itt. Otthonos volt, pedig a tárgyak nem az ő ízlését tükrözik. Minimalista módon berendezett konyha. Elegáns fekete és fehér színek. Ez neki luxus. Benyitott egy tágas szobába. Talán ez a nappali. A villanykapcsolót nem találta. Feltűnt neki, hogy nincsenek ablakok. Ahogy a kapcsolót kereste, a lány jelent meg az ajtóban.
– Váo! Micsoda kéglid van! Ilyen jól keresel a teremőrködéssel? – Malkai elengedte a füle mellett. – Mit keresel?
– A villanykapcsolót – morogta.
A lány valamit kiszúrt magának, átvágott a szobán.
– Nem is tudtam, hogy ilyen kamerás vagy – mondta, egy állványhoz lépve. Lenyúlt valamiért a sötétbe. Amikor fölegyenesedett Malkai látta, hogy egy hatalmas lila műfaszt szorongat a kezében.
– Neked ilyen cuccaid vannak? – vigyorgott a lány diadalmasan. – Nem is tudtam.
– Őszintén? Én se.
– Lebuktál. Nem teremőr vagy te, hanem pornós – kacsintott a lány. Malkai otthagyta a szobában. Bezárkózott a fürdőszobába, nekidőlt az ajtónak. A francba, mi történt velem? Miért épp a fürdőszobába jöttem, tudva, hogy ide akartam jönni? De rögtön meg is tudta válaszolni. Mert már jártál itt, mert itt laksz. Mert a kulcsaid nyitják az ajtókat. A felismerés rémülettel töltötte el. A mosdóhoz lépett. Megmosta a kezét, és vizet locsolt az arcára. Önkéntelenül megérintette az arcát, amikor a mosdó feletti tükörbe nézett. Szája kerekre nyílt, de a hang a torkában fagyott. A tükörben nem a saját arcát látta.

Illusztráció:

Kiss Ákos Zoltán: 7. dimenzió

Sündör kísérletezik a napállatkákkal, meglazul Sündör és Niru barátsága

A sikertelen napvadászat utáni hetekben Sündör teljes némaságba burkolózott, alig lépett ki a házból, olyankor is csak épp odaköszönt Nirunak, aki a zajokkal bíbelődött a szomszéd kertben.
Niru aggódott miatta, esténként átment hozzá, együtt vacsoráztak, Sündör ilyenkor alig evett, egyre a rajzait, jegyzeteit tanulmányozta.
– És mikor megyünk újra napvadászni? – kérdezte Niru, miközben kétszersültet mártogatott a kösöntyűkencébe. Sündör olyan dühösen nézett vissza rá, mintha Niru miatt hiúsult volna meg az egész napvadászat, de nem válaszolt, csak mormogott valamit arról, hogy úgy látszik, keményebb eszközökkel kell fellépni a nap ellen. Meg hogy már dolgozik az ügyön. Niru jobbnak látta, ha csöndben marad, ezért rekordmennyiségű csoffasztott gesztenyét falt be a vacsora hátralévő idejében.

Pár nappal később újabb kérdést kockáztatott meg:
– És a napállatkák? Mi lett a napállatkákkal?
– Már kísérletezek velük – csillant fel Sündör szeme lelkesen, és intett Nirunak, hogy kövesse. A ház sarkából egy lépcső vezetett a föld alá.
– Nahát, nem is tudtam, hogy pincét építettél! – rikkantott Niru.
– Nem pince, laboratórium! – pisszegte le Sündör.

Sündör laboratóriumában mindenféle csapdák álltak. Összecsapó csapda, csirizes fénycsapda, örvénycsapda – mutatott rá egyesével Sündör, aztán az egyik fémdobozból előhalászott egy napállatkát, és a csirizes csapda fölé tartotta. A napállatka sápadt volt és sovány, elkeseredve kapálódzott tüskelábaival. Niru megsajnálta.

– Ugye nem fogod beledobni, Sündör?
– Nézz, és tanulj! – mordult rá, és a napállatkát ráhelyezte a csirizes fénycsapdára. Ahogy hozzáért a csirizes felülethez, rögtön fakulni kezdett fénylő teste, már alig-alig mozgott, amikor Niru nem bírta tovább.
– Hagyd abba! – azzal félrelökte Sündört, és kiemelte a napállatkát. – Ne bántsd őket!
– Nem értesz semmit – vette ki Niru kezéből a napállatkát és visszatette a fémdobozba. – Nem lesz semmi bajuk!

Niru attól a naptól kezdve egyre kevesebbszer kereste fel Sündört, inkább a zajokkal foglalkozott. Miért olyan fontos Sündörnek, hogy elfogja a napot, miért nem elég neki az a sok fénylény, amit már sikerült levadásznia? – morfondírozott néha magában.

A hajnali fényvadászatokról könnyűszerrel mondott le Niru, de a közös vacsorák eléggé hiányoztak neki. Még a csoffasztott gesztenye sem esik olyan jól, ha egyedül kell megenned – mormolta magának.

Részlet a Csimota Kiadónál 2015 májusában megjelenő Sündör nyo­má­ban című kötetből. A könyv FB-oldala: https://www.facebook.com/sundoresniru