Azért hagyott el, mert nem tudott mellettem alkotni.
Amikor megismerkedtünk, nem a csapzott haja, az űzött tekintete, az igénytelen borostája, vagy a hosszú, izzadtságszagú télikabátja győzött meg, elhiheted. A kisugárzásában volt valami mámorító, a mozdulataiban, az életszeretetében, ahogyan fesztelenül odaült mellém a bárban, és megkérdezte, főzhet-e nekem tyúkhúslevest vasárnap ebédre. Annyira meglepett, hogy csak azt kérdeztem, mi lesz a második, és kapok-e desszertet. Erre felnevetett, öblös, sörszagú kacajjal, hogy borjúpaprikást és házi krémest is fog készíteni.
Már az első kanál sűrű, gőzölgő levestől megremegtem. A pörköltben a hús könnyedén levált a csontról, de nem is ez a lényeg, hanem az érzés, amit kiváltott. Az étel, érted? Miközben ettem, megkívántam őt. Alig ismertem, és mégis, szeretkezni akartam vele, el tudod ezt képzelni? És ő úgy is viselkedett, mint aki tudja, türtőztesd még magad kicsit, ezt súgta, meg kell kóstolnod a krémest. Nem tudnám felidézni az ízét, viszont ahogy ettem, belészerettem.
Komolyan hatni tudott az emberekre az ételekkel. Egyszer átvittem hozzá egy filozófus barátomat, aki állandóan beszél, tudod, le sem lehet lőni. Mégis, ültünk hárman az ebédlőasztalnál, csöndben ettük a rostélyost, és miután befejeztük, megrohantak a gondolatok. Mintha mélysége lett volna a húsnak, a fűszereknek, a sült hagymának a tetején. A barátom meg sem szólalt. Aztán eltűnt egy hónapra, amikor előkerült, azt mondta, írt egy könyvet, nemsokára kiadják.
Egyébként a lakása nagy része olyan volt, mint az öltözéke. Poros, zsúfolt hálószoba, hiába próbáltam rendet rakni benne, másnapra visszaváltozott, hajszálas kád, büdös vécé, ismered a típust. De a konyhája, az döbbenetes. Megcserélte a szobát és a konyhát, így a háló igazából inkább fülkének tűnt, míg a főző helyiség akár egy étteremé. Minden pénzét ebbe ölte, hihetetlen kések, edények, csillogott a tisztaságtól, ha belépett, tiszta ruhára váltott, hajhálót viselt, és csak akkor mehettem utána, ha ugyanígy tettem. Egy másik félszobában rendezte be a szűkös, de elegáns ebédlőt.
Rajongtam érte. Komolyan. De aztán teltek a hónapok, és egyre kevésbé éreztem a bizsergést a palacsintában. Egy pénteken megkértem, hogy főzzön már valamit, éhes vagyok, mire rám ordított, hogy mi az, hogy főzzön valamit? Ő művész, nem szakács, hogy csak úgy összedobja az ételt. Elég baj neki az a közepes színvonalú étterem, ahol egész nap főznie kell a sok igénytelen emberre, hogy megéljen. Vegyem tudomásul, ő otthon csak alkot. És én a közönsége vagyok, aki élvezhetem a művészetét. Mivel a konyhájában csak ő nyúlhatott bármihez, haza kellett mennem, hogy összedobjak egy rántottát. Képzelheted.
Máskor meg hajnalban felriadt, kikelt az ágyból, csörömpölt, felvert az álmomból, kérdeztem, mi a baj, rám parancsolt, hogy ne szóljak hozzá, álmodott egy receptet. Érted ezt? Álmában jött neki az ihlet, vagy tudomisén, micsoda. Kirohant a konyhába, hallottam, hogy szeli a kés a húst, aztán berontott a hálóba, levetette a konyhai öltözékét, véletlenül a pizsamáját vette vissza, arra a hosszú kabátot, úgy rohant az éjjel-nappaliba, mert nem talált koriandert a fűszeresben, anélkül pedig az egész nem ér semmit.
Néha napokig nem láthattam, olyankor kísérletezett, új érzéseket főzött, ezt mondta. Máskor pedig kedves lett, hívott, hogy kóstoljam meg az új műveit. Elém tett egy burgonyapürét fasírttal. Azt kérte, előbb a húst, azután a krumplit egyem, úgy lesz meg a hatás. Miután megízleltem őket, fél éjszakán át zokogtam a bánattól, ő pedig elégedetten nézte. A puncstortájától a régen elhunyt nagypapámat gyászoltam egy héten át.
Látod, mit kiálltam érte? És még többet is. Végül csak annyit kértem, főzzön újra vidámat, szerelmeset. Erre kiakadt, hogy az nem úgy van, nem tőle függ. Ő csak eszköz ebben az egészben. Része a konyhának.
Te nem akadtál volna ki? Kértem is, hogy pihenjen, ne csak mindig főzzön, akkor mondta, hogy nem akar látni többet. Hogy értsem meg, ő nem főz, hanem alkot. Mellettem pedig már nem tud. A kezembe nyomott egy kis diós szárazkekszet, búcsúcsomag, meg sem akartam enni, de a buszon hazafele éhes lettem, megkóstoltam, és nem tudtam rá haragudni többé.

Várom, hogy az önműködő ajtó önműködésbe lépve becsukódjon mögöttem. Alig férek fel a metróra, de nem is baj, nem szeretek belegázolni az embersűrűbe. Ez talán még a szorongásokból maradt vissza. Bár ha belegondolok, a tömegtől speciel nem is rettegtem soha, most is egyszerűen kényelmesebben érzem magam, ha nem tűnök a részüknek. Plusz a szaguk. Az ember tényleg egy vírus. Becsukódik, hátradőlök. Ő sose dől az ajtónak, zavarja, hogy kinyílhat. Ahogy a föld is alattunk, mondtam erre néha, még ha nem is hitte egyikünk sem, hogy ez a kettő kábé ugyanaz. Mégis, egy ilyen gúnyos válasz épp elég volt, hogy idővel kiépítsen benne valamiféle gátat, ha ismét szóvá akarta tenni. Olyankor látszott az arcán, ahogy magában lejátszódik az egész párbeszéd, gyorsabban persze, mint ahogy valójában történne, a gondolat felvetődése elég ilyenkor, érzet-csillám, de nem mondja ki, innen már feltételes reflex. Pillanat alatt átéli az egészet, és némán állunk akár egy percig, mint akik megsértették egymást. Ki-ki szégyelli a maga hibáit.
Balról az üléseket határoló vékony, de masszív világoszöld támla és az ívben hajló, amolyan fogózkodónak használatos, kopások és horzsolások miatt durva tapintású alumíniumcső, hátulról pedig ez a mozgás közben akár halálos veszéllyel is fenyegető automata ajtó képez sarkot, ahová beszorulva is érezhetném magam. Mégis inkább támaszként fogom fel, börtön és biztonság, korlátok, melyek megóvnak. Elég kitámasztanom a jobb lábammal, alig kerül erőfeszítésbe és máris stabilan állok a száguldó kocsiban.
Balra lenézek, egyenes fekete hajú nő. Az arcára csak nagyon kis szögben látok rá innen felülről. De ez a kevés is, az arcszelet simasága, a diszkrét, apró zöld köves, ezüstszínű fülbevaló, a szem alatt alig kéklő halvány maszat és a távolból időről időre felerősödő huzattól felszabadított hajszálak vékony, törékeny alakzata ismerős.
Biztos, csak mert épp ő járt az eszemben.
Az újság a kezében közepesen gyér minőségű papírra nyomtatott tompa színű katyvasz, buszbaleset, halott diákok, ezeket a szavakat kapja el elsőként a szemem a címből és vastaggal szedett leadből. Reménykedni kezdek. Egyrészt sosem szokott ilyen lapokat olvasni, másrészről teljesen logikusnak tűnne, ha most mégis vett volna egyet, mert mondjuk épp az ő osztályának gyerekei vesztek oda a hegyi úton – most már ezt is sikerült elolvasnom. Így már összeáll a kép. Rögtön a következő gondolatom, hogy de miért nem szólt, hogy itthon van. Két megállót utazunk így, én annyit mozgatom a fejem és a szemem, míg a feje tetejéről az újságra, a fekete kabát vállán megrekedt szöszökről az ujjaira utaztatom a tekintetem. Az ujjait nem ismerném fel. Furcsa, azokat talán sose néztem meg igazán. Próbálok fókuszálni az apró színtelen körmökre, ha mondjuk, harsány színre lenne festve, akkor sejthetném, hogy mégse ő, bár ki tudja, az ember változik, ez volna a normális, ha örülünk neki, ha nem. Lehet, hogy tényleg nem ő ül itt mellettem, mert továbbra is Londonban van valahol, egy iskolában tanít jól nevelt (bár ezt is miből gondolom?) angol és nem angol gyerekeket és ott festi körmeit lángoló vörösre. Hülyeség, senki nem festi már a körmeit lángoló vörösre, amennyire megfigyeltem. Talán az öreg nők, akik idejében az egyet jelentett a nagyvilágisággal.
Még mindig ugyanazt a cikket olvassa. Ha más is érdekelné az újságból, nyilván már ellapozott volna. Öntudatlanul mozgásba jön a csövön támasztott bal kezem, inkább csak a csuklóm lendül a feje irányába, tényleg alig van a mozdulatban tudatosság, abban pedig végképp nem vagyok biztos, hogy az ujjaimmal a hajához, a kabátjához, vagy kezéhez akarok hozzáérni, csak észrevétlenül megérinteni akarom, meggyőződni róla, hogy nem egy hologram, egy délibáb, egy neonreklám, vagy egészen konkrétan meg akarom rázni a vállát, hello miss, hoppárdon, tévedés. Ezek az ábrándok mindig egy pillanat alatt, előzmény nélkül szakadnak meg, nem adva esélyt, hogy felkészüljünk rá.

Kezdek összezavarodni.
Össze- és egybemosódtak a napok. Fekszem az ágyon és próbálom átgondolni ezt az egészet, hogy hogy is van ez az egész, ha nem fél. Fél, mert remél, tőlem semmit, bárcsak halált. Nem értem magam és a szavaimat. Nem haladok előre magammal, csak mindig vissza, ugyanoda vissza, ugyanarra a pontra. Mindig. Nem haladok a történetben. Csak kitérek és visszatérek. Fekszem és szenvedek, vagy állok és iszok, és társai. Kedvező befektetés. Kedvezőtlen belefektetés a koporsóba, fura csuporba, csak a rím kedvéért, mert megengedem magamnak, mert megint csak fekszem és nem tudom. Nem tudhatok tudhatást semmiről, bizonygatom magamnak, lassan el is hiszem, bedőlök magamnak, megtévesztem magam, mint régen, mint amikor még gyermek és hó és halál és más nem létezett, csak a játék, csak a gyerekes fájdalom, a kín, hogy élvezem. Mert élveztem és nem mertem elmondani magamnak sem, nem hogy még másnak, a többieknek, többed magamnak. Mert bizony többen lakunk magunkban. Néha átkopogtatok egy kis cukorért, néha átmegyek és megbaszom a szomszéd feleséget, kibaszok magammal, néha meg üvöltök, hogy jöjjenek már át, hívják rám a magunkat és mindenkit, aki megbocsáthat. Mert itt, bent nem a büntetés a lényeg, hanem az elnézés, hogy furdaljon a lelkiismeret, hogy milyen nehéz magadnak megbocsátani azért, ami vagy. Mert nem tehetsz róla. De magadért? Talán azt sem, itt nem feltétlen vannak mélységek és bölcsességek, csak gyerekes megjegyzések és új világok, amik feltárulnak a bezárt kapuk mögött és csak a fény szűrődik át a résen. Mint a barlanghasonlat és ilyenek. Amikor kicsi voltam, Platónnal rémálmodtam, féltem, hogy az ideák összeomlanak, hogy, mint már mondtam, hogy az univerzumok összeérnek és egybeolvadnak és meglátom magam mását, ki másomnak se mása, mert mind, mind magammá egyetlenedem – oh, belle, oh belle, que belle Vous êtes M Bella, nőalakú szóalak mögé bújt szép ember, Akárki is vagy – és féltem és tartottam, hogy félhettek, bizonygattam magamnak, hogy meg van a magamhoz való jogom, hogy nem csak a többiek azok, akik hozzám szólhatnak, hanem én is magamhoz; magányos.
Fekszem az ágyon és várom, hogy leleplezzem önmagam, hogy ne adjam ki magam senkinek, de megleshessem magam. Lassan megy.
A baj az, hogy talán nem kéne foglalkoznom ezzel, csak lennék, csak lennék, csak Phanta Rhei. Minden folyik, én is lassan elfolyok, elengedem a markom. Töltök egy vodkát, jó nagy üvegből jó pici pohárba.

Pici. Pici. Pici. Pici voltam, most nagy vagyok és azon vagyok, hogy még nyomorultabb legyek. Egy ideje ez az életcélom, most már találni is használati utasítást hozzá az interneten, mindenhol, az emberek bármit és bármiért tesznek. Én is ezért ülök és fekszek talán szüntelen, hogy magam legyek magamnak. De! De tudom, hogy magamnak ezzel jót teszek. Ez az én terápiám. Jól szétbaszni magam, hogy talán összerakjam…
Büdösek a lepedők, lepedékes a fogam, fogas a földön, földes… sáros a kabátom, a cipőm, mindenem rajtam van, magam vagyok magamon, meghágtam az éjjel lassan önmagam, mint éjjelt hág lassan önmaga. Mert magamnak vagyok és nem tudok befejezni, csak a lányra gondolok, a lányra, a lányra, hogy milyen jó volt hozzáérni, belé bújni és belé bújni újra és újra és milyen rossz, hogy elmúlt, hogy elküldtem, mert erős voltam, maradtam volna gyenge, mint gyerek az alomban. Olyan, volt, mint az álom, álom volt az öle, még akkor is, ha nem az, amire vágyok. És íme, lelepleztem magam…. nem vágyok másra valójában, mint semmire, mint biztonságra, semmi kézzelfogható dologra, csak magamra, hogy magamban magam legyek és félek már attól is, hogy csak telek, csak telek, mint ez a lap, mert tudom, magam írom magamat s kezd szétesni a szöveg, de mit tegyek, ha én is szétesek, először oldalakra, majd bekezdésre, s hirtelen szavakra, elveszve a gondolatokban, s végül csak betűk, csak betűk, azok is tévesztések, mint szándékos figyelemfelhívás a toldalékban. De ostoba nem vagyok. Ki nem szolgáltatom magam, annál több vagyok. Figyellek titeket. Ti ének. Mert nekem ti az vagytok. Ének. Kétértelmű zengések, többes értékek. Látom, ahogy megénekeltek engem némán, nem a hangról beszélek. Csak emlékezzetek, hogy tudom, hogy mennyire tudom kihasználni az embereket s ez nem hazugság, talán nem, de ha még mindig itt vagy, s olvasol, akkor sem lepleztem le magam, mert az intenció az enyém, de én nem írok. Én írom magam s most ne folyjunk bele irodalmi körökbe. Köröznek maguk felett, mint keselyűk a saját tetemük felett. És ez most csak egy hasonlat. Metafora. Abúzió. Ismétlés. Hiperbola s csupa minden kikerülés, mint ahogy én kerülöm ki magam, hogy magamról beszéljek, hogy magam mondjam, nem leplezem le magam előtt önmagam, nem olvasom vissza azt, ami én, amit én írtam.

Felkelek. Felveszek egy zöld pólót, egy bordó nadrágot. Nem túlzok, de valamiért vérfoltos. Nem érdekel. Most befogom a pofám, nem figyelem magam, túl fáradt vagyok. Nem beszélek. Csak felveszem szépen és egyszerűen a vérfoltos nadrágom és egy pillanatra azért belegondolok, hogy hogyan ölném meg magam. Hogy szeretném-e, ha vér folyna… talán. Talán. Holnaptól nem iszom. Az embert megviselik ezek. 

ÉS most lazuljunk el a kételyben.

Dél-India, fullasztó hőség. Szoláris pillanatok, amikor az emberek kifordulnak magukból.
A célszemély érkezéséig már csak percek voltak hátra. Nyolckor pontban vége. Fontos alkalom volt ez az életében, ugyanis ma este a századik alkalommal kell majd meghúznia a ravaszt. Ha volnának kollégái, akikkel összejárhatna munka után sörözni, akkor biztosan járna köztük egy ilyen legenda, hogy „a századik, az valami”, „a századik után megváltozol”, „a századik a mi meseszámunk”. Istenek volnának, de így is azok, élet és halál urai, akárcsak az orvosok, csak sokkal diszkrétebben. Mert senki nem ismeri fel őket, mert valójában nem voltak kollégái, de arra gondolt, valahol messze, más éghajlaton, más körülmények között egy hozzá hasonló ember, valaki az ő feladatát hajtja végre kicsit másképp, talán szintén a századikra készül, és szintén erre gondol, hogy „a száz a mi meseszámunk”.
Megigazította a szerkezetet, a kétlábú hevedert az ablak előtt felállított és az ablakpárkánynak belülről nekitámasztott asztalkán biztosította. A gömbcsuklóban egyszer körbeforgatta a Steyert, de még anélkül, hogy a toldalékot a végére ráillesztette volna, és megnyugodva tapasztalta, hogy minden a helyén van és megfelelően működik. A gépek felkészültek az eseményre. Izgult, hogy a vadonatúj fegyvert vajon használja-e még majd, vagy itt kell hagynia, hogy szükség lesz-e a gyors elrakodásra, esetleg menekülésre, ha úgy adódik, mert ilyenkor, és főleg így, hogy ez egy mesés, ünnepi alkalom, bármi megeshet.
Levette a zakóját meg az ingét, és egy szál atlétában leült a székre, majd az íróasztalnál sodort magának egy cigarettát, töltött magának egy pohár vizet. A füstöt kifújva arra gondolt, képtelenség volna, hogy sörözni járjon a kollégáival, hisz mióta ezzel foglalkozik, immáron kilencvenkilenc megbízás óta, melyet mind, kivétel nélkül hibátlanul teljesített, egy kortyot sem ivott. Már nem is emlékszik a sör ízére. „Talán kívánnám, ha emlékeznék rá”, mondta magában. „Rohadt meleg van”, tette még hozzá.
Felállt, hozott fürdőszobából egy törölközőt, és felitatta homlokáról, majd a feje tetejéről a verejtéket, megtörölte a hónalját is. Még az utazás előtt levágatta a haját, mert eszébe jutott, hogy első alkalommal, mikor ilyen éghajlaton dolgozott, mennyire pórul járt, és hogy dühében az utolsó pillanatokban kellett levágnia a szemébe lógó tincseit egy vadászkéssel, hogy ne zavarja a koncentrációban.
Visszaült a székre, de közben már érezte, hogy egyre jobban ver a szíve. Kezdődik. Újabban mindig ez volt. Ha nem húzza ki magát ilyenkor, akkor szinte fullad, túlságosan is izgatott lesz. De az izgalom kell, fontos a jó teljesítményhez, „aki nem izgul, kicsit sem veszi komolyan az egészet”, jutottak eszébe kedvenc énekesének a szavai, és ettől mintha lohadni kezdett volna kedve. Kitapintotta a pulzusát, és azonnal tudta, hogy nem így van. De már nincs mit tenni, itt az idő.
Még egy perc volt hátra.
Elnyomta a cigarettát, a konyhában szappannal kezet mosott, majd odatérdelt az ablak elé. Arra gondolt, talán a nikotin sincs már jó hatással rá, inkább ront a helyzeten és figyelmén, ahelyett, hogy javítana.
Ekkor még fogalma nem volt róla, hogy ezek a kifogások mind hasztalanok és hamisak, és percek múltán majd semmit sem számítanak.
Iszonyatos volt a forróság. Dél-India, pára és hőség. Biztos volt benne, hogy esni fog. Utálta az ilyen időt. Jobb lábbal térdelt az ablak előtt. Felcsavarta a toldalékot és a vállára illesztette a Steyert, majd belenézett távcsőbe. A gömbcsuklóban tisztán járt a szerkezet. Nehezen fókuszált, lassan találta meg a megfelelő ablakot, és azt is homályosan látta, hiába állítgatta az optikát, nem javult a helyzet.
„Talán nem kellett volna annyit olvasnom délelőtt”, gondolta, majd bal kezével megdörgölte a szemét és hunyorgott, ugráltatta a szemöldökét. Újra belenézett a távcsőbe. „Nem sokkal jobb”, gondolta, de valamivel mégiscsak.
Becélozta a célszemély lakását. Eddig minden a terv szerint halad. A feleség éppen benyit az ajtón, egy kisfiúval, a fiával. A nő leveszi a cipőjét és láthatóan utasítja a fiút is, hogy vegye le. Az ajtó még nyitva. Itt az idő. A nő átkíséri a szomszéd szobába a gyereket, ezalatt a bejárati ajtó még mindig nyitva. Fordul egyet és a távcsővel most a szomszéd szoba felé tekint. Még mindig ketten vannak. A nő eltűnik a gardróbban, a fiú leül az ágyra, elkezd levetkőzni. A szeme sarkából látja, hogy valaki eközben már belépett a szomszéd szobába ezért újrafókuszál. Bekapcsolja a célzó lézert. A tökéletes pillanatra és lövésre van szükség. A célszemély már az előszobában van. Szmokingban, cipőben, most léphetett be az ajtón, és az még mindig nyitva. A célszemély odasétál és becsukja. Lehajol, hogy kikösse a cipőjét, ilyenkor takarásban van, nem lehet lőni. Már egy perccel a tervezett idő után van. De ezen már semmi nem múlik. A célszemély ekkor felmagasodik, nekiáll kikötni a nyakkendőjét.
Ekkor egy csepp izzadtság csordul végig a távcső hozzá közelebb eső végén, a combja megremeg. Miért nem lő? Máskor már rég úton lett volna lefelé, már menekülésre fogta, és már el is felejtette volna, hogy éppen gyilkolt. Hosszú volt ez a pillanat. Nagyon, nagyon fülledt idő van. Egy csiklandós, kellemetlen izzadságcsepp kiválik a ravaszon tartott jobb keze alatti hónalján. A célszemély, nyakkendővel a kezében a bejárati ajtóhoz lép. Balszerencse. Kinyitja, és egy kopaszra nyírt, fehér atlétát viselő férfi jelenik meg az ajtóban.
Megremeg a keze, de talán egy tizedmásodperccel később mégis meghúzza a ravaszt. Azonnal, vélhetően a szakmai rutintól űzve, elhúzza az arcát a távcsőről és behúzza a Steyert az ablakból. Utolsó emléke az ajtó felé mutató vörös lézerpötty, és az atlétás férfi arcán a döbbenet, a felismerő tekintet, mely pontosan őrá irányult, egészen a puskahegyére, azon föl a távcsőig, azon is keresztül egészen az ő homályosan látó, izzadságtól kimart tekintetéig. Megtörli a szemét. „Nem, ez lehetetlen”, mormolja maga elé, majd felpattan, kivágja az ajtót, és rohanni kezd lefelé a lépcsőházban. Éppen úgy, ahogy vészhelyzetekben szokás. Márpedig mi más volna ez, ha nem vészhelyzet?
Futás közben az órájára pillant. Rosszul jár, gondolta, a digitális kijelző szerint egy perc múlva nyolc.
Leér a lépcsőn, kinyitja bejárati ajtót, közben felidézi maga előtt a papírfecnit, amire felírta a címet, az emeletet, és az ajtó számát. Harmadik emelet, kilences ajtó.
A lift nincs lent, úgyhogy rohanva indul neki a lépcsőháznak. Kettesével, hármasával szeli a lépteket. Felér a harmadikra. Mindenhol sötét, kivéve balról, úgyhogy a fény irányába fordul. Futva érkezik meg a kilences számú lakáshoz, a férfi, akit látott már sehol, a lakás tárva nyitva.
Megáll az ajtóban, előtte a célszemély, értetlenül és gyanakodva, nyakkendőjével a kezében. „Segíthetek”, kérdezi tőle. „Én csak,” ám ekkor elakad a szava. Egy vörös villanás éri a szembogarát, hunyorog, megszédül, meglátja végül a vörös pontot a mellkasán, az átizzadt atlétán, a szegycsonttól három centiméterrel balra. „Uram”, kiált rá a célszemély most már dühösen, „segíthetek”. Ám ő már tudomást sem vesz róla, kinéz az ablakon, a túlsó házig, és ahol az előbb állt, annál az ablaknál, meglát egy fekete foltot, egy keskeny csövet, lát egy fehér atlétás férfit, aki pontosan rá céloz. Fuvallatot érez, enyhe jeges szellőt, hideget a hátán és a tarkóján, egy pillanat alatt minden nagyon, nagyon lelassul, és minden végtelenül kiszélesedik, szinte látja magát kívülről. „Én vagyok az”, mondja döbbenten, elhaló hangon, majd egy  hatalmas lökést érez a mellkasán, éppen ott, ahol az imént még egy vörös pöttyöt látott.
A háttérben az óra elütötte a nyolcat.

Ketten vagyunk a vadászlakban. A délután elviselhetetlenül meleg. A ventilátorok hasztalanul forgatják a levegőt, a hőség úgy feszül a falak között, akár egy pókháló. Arra gondolok, hogy talán abba kellene hagynom az ivást. A behűtött sör talán kellemes dolog, az alkohol hatása viszont a legkevésbé sem. Szinte már undorodok tőle.
Egy pillantást vetek a puskámra. Vén darab, ott nyújtózkodik a szafari-képek alatt. A szárított kígyótetemek mellett. Káromkodni akarok. Hangosan. De csak egy erőtlen motyogásra futja.
Karádi felnéz.
– Mit mondasz? – kérdezi.
– Semmit.
Észreveszem, hogy zavar a jelenléte. Utálom, ahogy kíváncsian rám pillant, miközben a tekintetében nincs értelem.
Végül Karádi bólint, és hátradől a székében. Inge kigombolva, hogy lássam, milyen sörhasat növesztett az elmúlt években. Erre még inkább azt gondolom, mennyire gyűlölöm őt. És undorodok tőle is, akárcsak az alkoholtól.
A forróságban már csak egy kevés választ el attól, hogy rémeket lássak. A vadászkunyhóban eltöltött hétvégék ezt hozzák ki kettőnk barátságából. Ha ugyan ezt barátságnak lehet hívni. Már teljesen feleslegesen járunk fel ide. Még vadászni sem lehet itt rendesen. Az erdők nagy részét kivágták, a kunyhót szabályosan körülmetélték.
– Este akkor merre indulunk ki? – kérdezi Karádi.
Ásítok.
– Nem tudom – mondom neki.
– Mert akkor kimehetnénk a lapos sziklához. Ott a pataknál.
– Ja.
–Emlékszel, a múltkor ott találtuk azt a régi petróleumlámpát. Mennyit is kaptunk érte, hallod, hat rugót, vagy mennyit?
– Ja.
– Most mit találunk ott, szerinted? – fecseg tovább. – Dinoszaurusz-csontokat? Aranyat?
– Fogd már be.
– Hogy mondod?
– Ja, ja.
Karádi mintha elbizonytalanodna. Olyan képet vág, mintha nem tudná, hol hagyta abba a mondandóját. Egy pillanatig csak néz maga elé, aztán vállat von, és visszaroskad a székébe.
Ebben a pillanatban furcsa károgás hallatszik.
Felnézek. Kinyitom a számat, majd becsukom.
– Ezt a hangot a szék adta ki? – kérdezi Karádi.
Nem felelek. A forróság ellenére a kiráz a hideg. Hallgatózunk. Leteszem a poharat, felállok a székről.
Ekkor újra hallani lehet a hangot. Karádi alig észrevehetően összerezzen.
A hang kintről jön, furcsa ötvözete a macskanyávogásnak, a varjúkárogásnak, és az emberi halálsikolynak. A hangot követő csend szinte töretlen, csak a ventilátorok halk zümmögése hallható. A levegő súlyos teherként mozog a szobában.
– Mit gondolsz, mi ez? – kérdezem.
– Valami madár lehet – mondja Karádi, és ő is felemelkedik a székéről, hogy odaléphessen az ablakhoz.
A fejemet ingatom. Rohadt hülye seggfej, fut át az agyamon, ki tudja, hányadszor.
A gyomrom kavarog az italtól. A fejem hamarosan darabjaira szakad. Ilyen szarul nem voltam azóta, hogy Enikő lelépett a szomszéd gyerekkel. Csak huszonhat volt az a kis tetves szarházi.
Aztán kiverem a fejemből az egészet.
– Mit látsz? – kérdezem inkább.
Karádi a függönybe kapaszkodik, úgy néz ki az üres pormezőre.
– Semmit – mondja. – A nagy semmit, és abból se sokat.
A következő pillanatban valami óriási dolog ütközik a vadászkunyhó falának. Váratlanul ér minket a tompa puffanás. Mindketten felkiáltunk, ahogy ijedtünkben összerándulunk a helyünkön.
Az ütközést követő vernyákolás elmondhatatlan.
Végre felülemelkedek az apátiámon, és most izgatottság és rémület keveredik bennem. Valami odakint a ház falát verdesi és olyan undorító hangon károg, mintha földöntúli fájdalmai lennének.
Nem sokáig nézelődök, azonnal a puskámhoz nyúlok. Jóleső érzés a fegyvert a kezemben tartani. Ennek láttán Karádi is előhúzza a pisztolyát az övére csatolt tokból. A teremtmény odakint látszólag nem akarja abbahagyni viaskodását a fallal.
Hallani lehet, hogy hangos, puffogó léptekkel szaladni kezd, és időnként hajmeresztő károgással nekivetődik a falnak. Aztán Karádi kiált.
– Az ablak felé tart!
Pisztolyát odairányítja, és pont ebben a pillanatban az állat nekizuhan az ablaküvegnek, aztán el is tűnik – folytatja útját a ház körül.
Karádi reszket. Majdnem elsütötte a fegyverét. A ravaszt meghúzta, de a pisztolyt elfelejtette kibiztosítani. Gyorsan pótolja mulasztását.
– Láttad ezt? – kérdezi.
– Láttam hát.
Karádi észrevehetően hegyezi a fülét. A dolog odakint kezd felhagyni a hangoskodással.
Nem láttam tisztán, hogy mi ütközött az ablaküvegnek, csak annyit vettem észre az egészből, hogy fekete. Szinte biztosan madár. Tollai vannak. Az ablakon valamiféle vörhenyes váladék csúszik lefelé, abban pedig apró, fekete pihék tapadnak egymáshoz.
Most már hányingerem is van. Hogy a látvány, vagy az izgatottság teszi, esetleg a sör, nem tudom. Szédülök is, egy-egy pillanatra úgy érzem, hogy az ájulás kerülget, amolyan zsibbasztó érzés, ahogy a tudat elválni készül a testtől. A valóságról már nem is akarok tudomást venni, gondolatok és emlékek tolakodnak az agyamba.
Enikő, meg az a rohadt Tankcsapda-pólós hülyegyerek, az. Ez a seggfej Karádi, ez. Ez a gyönyörű puska a kezemben, a rohadt életbe, ez itt. Meg az az undorító izé, ott kint, az.
– Ugye szerinted is madár? – szólal meg Karádi.
Fegyverét előreszegezi, és odalép az ablakhoz. Kinéz rajta.
– Figyelj – mondja aztán. – Kimegyek. Leterítem.
Összeszedem magam. Azt mondom neki:
– Jól van.
– Fedezhetnél.
Előkészítem a puskát – két kezemmel úgy szorítom, mintha az lenne minden vigaszom a világ bajaira.
– Persze. – Hangom gyenge, reszketeg. – Menj!
Karádi az ajtóhoz lép, és a kilincshez nyúl.
– Most nem hallom – szól vissza. – Hol lehet?
– Menj már, idegesítesz!
– Jól van, jól van.
Karádi lenyomja a kilincset.
Az ajtó a szokásos mérges nyikordulással nyílik. Odakint még nagyobb a forróság.
Karádi int.
– Erre. Valahol itt, ezen az oldalon hallgatott el.
– Meg fogom ölni – hallom magamat. – Egész egyszerűen meg fogom ölni.
– Jól van, haver. Egy irányban menjünk, vagy te inkább a másik oldalról közelíted meg?
Kizökkenek egy pillanatra, aztán azt mondom:
– Körbemegyek.
– Jó. Vigyázz magadra.
Elindulok. Lassan lépkedek előre, tarkómban valami fájdalom. Egy-egy másodpercre az egész valóság elhomályosodik.
Mindennek Karádi az oka. Vele ragadtam le, miután egyedül maradtam. Ha ő nem lenne, most nem kellene ezt a szörnyeteget üldöznöm.
Fogom a puskámat, erősen szorítom.
Hirtelen kiáltást hallok. Karádi az. Meg a madár. Sikoltoznak. Nem tudom megkülönböztetni őket.
Rohanok, hogy megnézzem, mi történik.
Aztán odaérek, és látom, hogy Karádi úgy viaskodik a madárral, mintha táncolnának.
– Szedd le rólam – kiáltja. – Ki akarja tépni a szememet ez a vadállat.
Csak állok, és nézem őket. Jó ég, mekkora hangzavar. Ez a nyomorult akkora ricsajt csap, hogy talán három megyével arrébb is hallani lehet.
Belefájdul a fejem. Elegem van belőle.
Felemelem a puskámat. Nem tudom megkülönböztetni egyiket a másiktól.
A madár károg, Karádi jajveszékel.
– Meg fogom ölni – hallom megint magamat.
Mintha nem is én mondanám. Annyi biztos csak, hogy én érzem helyesnek.
Aztán meghúzom a ravaszt.
Tökéletes lövés. A hangzavar abbamarad. Csak nézem a végeredményt. Undorító.
Végül a vállamra támasztom a puskát, és besétálok a vadászlakba. Leteszem a puskát, kibontok egy sört.
Örömmel tapasztalom, hogy elmúlt a rosszullét.
Visszaülök a székembe, és töprengeni kezdek. Micsoda felfordulás! Olyannyira nem tudtam megkülönböztetni őket, hogy már arra sem tudnám a választ, képzeltem-e valamelyiket. De hát két jómadár, egyre megy már. A lényeg itt van végre.
Az áldott, nyugalmas csend.

Vége a játéknak!
A várakozás elviselhetetlenségére nincs gyógyír.
Három módszered van az unalom elűzésére. Először az öngyújtód fedelét kattintgatod. Aztán (észrevétlenül siklasz a másodikra) egy mondatot őrölsz magadban. Ha e kettőn túl vagy, jöhet a harmadik. Ez a harmadik módszer: elképzeled hogyan fog végződni.
Elhagyod a Dervist, átrohansz az utcán. Be a házba, egyenesen fel az emeleti lakásba, a nagy ablakokkal. Miután betöröd az ajtót, a szemedbe ültetett gyors helyzetfelismerő program segítségével egy szemvillanás alatt felméred a terepet. A lány ott hever a padlón szétszabdalt lila blúzában, kihűlt, fehér testtel. Szemben bársonyborítású karosszékben ül a rohadék. A vámpír. Mielőtt bármit is tehetne, felrántod a kezed ügyében lévő RGU 10-es karóvetővé átalakított kéziágyút, és karosszékéhez szögezed a szarházit. A végén még a részleteket is kidolgozod: a karó egy nyitott könyvet szegez a vámpír mellkasához. Címe: Prüfung.
Miközben erre gondolsz, eszedbe jut, vajon most mit csinál most a lány? Kinézel az utca túloldalán álló régi házra, a sötét ablakokkal. Aztán egy flepnisre pillantasz, aki a rózsaszín neonfénnyel körbefuttatott pultnál ül. A flepnis egykedvűen szívja cigarettáját, és a pult mögötti tükörben nézegeti magát. Aztán benyúl a pult alá, és letépi az odaragasztott csomagot. Porrá őrölt serkentőt szór az italába.
A képre gondolsz, amit a megbízód nyomott a kezébe. A kép platinaszőke, puha arcú embert ábrázol, vörös lencsés napszemüvegben. Elmosódott arc, egy klubban készülhetett. Akkor az volt az első gondolod: ez nem vámpír, hanem egy buzeráns. Mégis szárazon nyeltél a kép láttán, hiszen sosem volt dolgod vámpírral. Mit is tudsz róluk? Vért vedelnek, képesek a hatalmukba keríteni, és az elevenedbe hatolni. De ez csak amolyan városi legenda. Ki ez a tag? Kérdezted az olajfoltos munkásruhát viselő pacákot. Nem válaszolt a kérdésre, csak vigyorgott széjjelrohadt barna fogaival. Megbeszélésetek egy lepratanyán zajlott, hasonló a Dervishez. A zenétől és a küszködő ventillátoroktól alig lehetett hallani valamit. Közelebb hajoltál, hogy értsd mit dumál a másik. Kinek dolgozik? Kérdezted. Fruit Long? Kitérő válasz:
‒ Ahogy megbeszéltük haver. Kivárod, hogy megérkezzen a fazon. Egyszerű fejvadász meló. A végén felnyalod érte a stekszet. Itt foglak várni. Ha tiszta munkát végzel, akár alkalmazhatunk is. Remélem, világos a dolog, szépfiú? ‒ Engedelmesen bólintottál, nem tehettél mást, le voltál égve. A dagadt folytatta: ‒ Több címe is van a városban, nekünk egyet sikerült felderítenünk. A csomagban, amit hamarosan átadok, benne lesz a cím. Ide csak lányokat szokott felvinni, este kell csinálnod, akkor találod otthon.
Miután befejezte, a kövér pacák átcsúsztatott egy csomagot az asztal alatt. Benne volt az átalakított fegyver, a célszemély címe és némi előleg. A pénzt erősen megszorítod. A tapintása puha és meleg.
A Dervisben semmi érdekes nem történik. Egy hete itt dekkolsz minden este. Csak a hőség nagyobb. Kinézel az ablakon. Túloldalt egy szedán kúszik elő a mélygarázsból. Sötét krómja, mint a sikló bőre tükrözi vissza az utcai fényeket. Aztán egy meztelen nő hajol ki az egyik emeleti ablakon. Melleit a párkányra nyomja és cigarettázik. Jobb szemedhez kapva rögzíted a képeket.
Ekkor a lány csusszan melléd:
‒ Szia, széparcú. ‒ Hangja, mint egy hangszóró basszusa. ‒ Mondd csak, jó vagyok nálad egy italra? Lángoló szemei jelzik, felturbózta magát a mai estére. Szolgálatkészen előveszel egy marék pénzt (könnyű kézzel szórod az előleget), és minden lazaságodat latba vetve a lány elé kínálod:
‒ Rendelj valamit – mondod neki, és gondolatban hozzáteszed, én már úgyis meguntam ezeket a majmokat. Aztán a lányhoz fordulsz, aki már félúton jár a pult felé, és megkocogtatod az egyik üres üveget jelezve, hogy neked is hozzon. Már négy sört megittál az este, mellé elszívtál vagy másfél doboz cigit.
Míg a lány elvan, eszébe jut, hogy talán valaki figyel. Hogy a vizsgák már csak így mennek. Egy ideje – a megbízatás kezdete óta – rögeszméddé vált, hogy valaki követ. Ki lehet a megbízó? Fruit Long? Ki más? Ha ő az, nem hibázhatsz. Bizonyítanod kell, hogy helyed van a pályán. Semmi töketlenkedés.
A lány visszatér két sörrel. Most jobban megnézheted: rózsaszín miniszoknyája alig takar valamit a fenekéből. Testhezálló lila blúzt viselt, sminkje kissé elkenődött a hőségben, a párás városi dzsungelben, vörös haja befonva. Hüvelykujjaddal megtörlöd alsó ajkad. Bízol benne, hogy erre rá fog harapni a szemétláda. Nincs más választásod. A lány a te legnagyobb adud.
‒ Tessék a söröd, széparcú – Szemmel láthatólag nehezen viseli az ugráltatást. Melléd ül. Lehellete dögszagot áraszt, talán speedet nyomott a pultnál. Undortól hajtva ráparancsolsz, hogy inkább szembe üljön.
‒ Hogy te mekkora paraszt vagy – berzenkedik a lány, de végül engedelmeskedik.
Előveszed a cigidet, és rágyújtasz. Megkérdezed, rágyújt-e? Udvariasságod csupán formaság.
A lány visszautasítja, de látszik rajta, hogy majd’ megdöglik egy szálért. Ez az a fajta, akit könnyű lekenyerezni. Szívsz a cigiből, és elnyújtózol, hogy érezze, mekkora király vagy. A lány összefonja a karját, mint aki fázik.
‒ Azt hittem keresek egy kis készpénzt. De te egy istenverte fasz vagy. Ráadásul elárulnak a gondolataid, hiába adod itt a megfejthetetlent – tüntetőleg oldalt hajtja a fejét, nem néz rád. Tudod, hogy hamarosan megtörik. Nem régóta ismered, de az összes mozdulata ott van az agyadban, behunyt szemmel is meg tudnád rajzolni ezeket a dacos gesztusokat.  Megnyugtatod egy közhellyel, és kinézel az ablakon. Kurvának kurva, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy van egy csalid, amire az a perverz ráharaphat. Megkérdezed milyen éjszakája volt. Kell az infó. Nem véletlenül stichhel  egész éjjel.
‒ Szar – mondja, miközben egyfolytában a cigarettáddal szemez.
Tovább faggatod.
‒ Semmi. A pasid nem jelentkezik. Én meg végigkorzózom a környéket miattad.
Erre a pénzzel érvelsz. A lány elmosolyodik. Félelmetes a mosolya:
‒ Szerintem átvertek – mondja. ‒ Nem is lakik itt vámpír. Különben is láttál te már olyat?
Próbálsz nyersen válaszolni, ehelyett valami béna dolgot mondasz. Aztán hallgattok egy sort. Te a házat figyeled, az öngyújtójával kattogsz, meg az agyad is kattog közben, és egymás után szívod a cigarettát.
‒ Már meg akartam kérdezni tőled, széparcú – töri meg a csendet végül. ‒ Mi van a szemeddel?
Jobb szemedhez kapsz, vagyis a jobb szemed helyén lévő érmenagyságú implantátumhoz. Azt mondod, hogy emlék. Igen, egy emlék őrangyal korodból. Biztos állás, biztos megélhetés. De ezt már nem teszed hozzá, csak gondolatban. Egy meghitt másodpercig elnosztalgiázol magadban a régi szép időkön.
‒ Őrangyal voltál? ‒ mosolyog a lány. Ezt jól összerakta. ‒ Zsaru?
Élesen ránézel, erre ő megvonja a vállát.
‒ Jártam egy fiúval. Neki rugalmas acélszálakkal vagy mivel erősítették meg az izomzatát. Ő is őrangyal volt.
Megkérdezed, honnan tudta, hogy őrangyal?
‒ Az elején titokzatos volt, mint te. Aztán felszívódott. Amikor újból találkoztam vele, nyíltabb lett. Akkor mesélt a munkáját. Elmondta, hogy a szervezet befuccsolt és nem vették ki a testéből azokat a huzalokat. Gyógyszerre nem volt pénze, és iszonyatos fájdalmai voltak. Azt hiszem csak azért segítettem neki, mert bevallotta, hogy őrangyal. Ez imponált benne. Neked nem fáj a beültetett kütyüd?
Minden álmos éjszaka újabb kínszenvedés… De csak annyit mondasz, hogy minden implantátum más. Csak azok a rohadt rémálmok ne gyötörnének. A szemed képeket vetít a homloklebenyedre. Halottak, te nyírtad ki őket, de közben élnek is. Ezt a halott dolgot persze megint megtartod magadnak.
‒ Szóval imponált nekem ez a fiú… a munkája miatt – Legalább eltereli a gondolataidat az élőhalottakról ‒ Persze ez nem jön be mindenkinek. Mégiscsak egy szemét zsaruról beszélünk, ahogy a helyiek mondanák. Úgyhogy nem árt, ha óvatos vagy.
Úgy érezed a „szemét zsaru” neked szól. Inkább nem is reagálsz. Kitérő manőverként megkérdezed mi lett az őrangyallal.
‒ Semmi. Nem tudom. Szereztem neki anyagot, megköszönte és elment. Újra. Cserébe egy csomó dolgot megtudtam rólatok.
A lány közelebb hajol. Meg akarja érinteni a szemedet, de még időben elkapod a kezét. Azt mondod, hogy ezt még egyszer ne merészelje. A lány visszahuppan.
‒ Bármit tesztek is, a stigmáitok megmaradnak.
Van benne valami nyugtalanító: egyáltalán nem ismerted, nem tudod, megbízhatsz-e benne. Elképzeled azt a szerencsétlen őrangyalt az acélbetétes izomzatával. Persze nem ismerted őt. Az őrangyalok nem sokat tudnak egymásról, azt leszámítva, hogy léteznek más őrangyalok is. Elképzelhető, hogy összeakadtak az útjaitok, de ha dolgod volt az ügynökségen, csupán üres irodákat találtál, unalmukban iratokat megsemmisítő alkalmazottakkal. Sejted azonban, hogy a történetnek ez csak az egyik oldala. Hogy a lány egy rakás szerencsétlent bepalizott már. Információkat szerzett, hálózatokat építgetett, és a többi. Elképzeled a lakását: bútorok híján hegyekben állnak a könyvek és a magazinok. A padlón ott hányódik a saját acélvázától csontig rágott férfi, a lány körötte sertepertél. Cigarettázik, zenét hallgat, olvas meg ilyenek, miközben a férfi száraz torokkal felé fordul, könyörögne neki valami fájdalomcsillapítóért, hangok helyett azonban csak összetapadt nyál csorog a padlóra. A lány, aki eddig ügyet sem vetett rá, fölé hajol és a füstöt az arcába fújva azt mondja: „Ja, hogy te is itt vagy?” Ismét szédelegsz, rá kell gyújtanod. A lány rád néz, aztán a cigis dobozra. És újra rád.
‒ Tudod – mondja. ‒ Hasonlítasz rá.
Megkérdezed, miért is.
‒ A te kezedet sem szabad elengedni, mert elsüllyedsz a pokolban.
Bár kicsit hatásvadász, el kell ismerned, hogy plasztikus körülírása jelenlegi helyzetednek. Aztán elhessegeted minden démonodat, mintha erre a pillanatra vártál volna, hogy végre kijózanodj. Olyanokat mondasz a lánynak, hogy elég volt a bájcsevejből, ideje, hogy megdolgozzon a pénzéért. A magad megnyugtatásaként azt mondod, hogy biztos bejön neki, a vámpírok perverzek. Pszichopaták. Sokért nem adnád, ha végre felbukkanna az a rohadék.
‒ Csak látnám már azt a pénz – mondja a lány elmenőben, mert közben felállt és elindult az ajtó felé.
Megnyugtatod, hogy ma este eljön a tetű.
Kinézel az ablakon.
A lány átvág az úton.
Jön egy újabb kattogás.

Harmadik módszered az, hogy elképzelted hogyan fog végződni: Elhagyod a Dervist, átrohansz az utcán, be a házba, egyenesen a felső emeleti lakásba a nagy ablakokkal. Miután betörted az ajtót, a szemedbe ültetett gyors helyzetfelismerő program segítségével egy szemvillanás alatt felméred a terepet. A lány ott hever a padlón szétszabdalt lila blúzában, kihűlt, fehérbe játszó testtel. Szemben bársonyborítású karosszékben a vámpír. Könyvet olvas, és szivarozik. Hosszú ujjain, hosszú piros körmök vannak. Még mielőtt megmoccanhatna, felrántod a kezed ügyében lévő RGU 10-es karóvetővé átalakított kéziágyút (a reflexeid még a régiek), és az elsütőbillentyű lenyomásával karosszékéhez szögezed a vámpírt. Hülyén vigyorog holtában, mintha azt akarná mondani: rábasztál haver. Nem kell több magyarázat, tudod miért vigyorog az a seggfej. Valóban rábasztál…
Nem emlékszel? Csak néhány részlet van meg? A kettesével vett lépcsőfokok, a rúgásától valósággal szétrobbanó ajtó, és a szédülés, ami aztán fogott el, hogy beléptél. Egyszerűen elernyedtél, mint akit leeresztettek. Az a tetű megelőzött.
Most a padlón heversz, moccanni sem tudsz. Nem érzed a végtagjaidat. Egyedül csak a szemed tudod forgatni. Bassza meg, ennyi. A lakás híján van bútoroknak. Mindenfelé könyvek és magazinok hevernek. A falon együttesek poszterei: Bizarro, A Modern Helsingék. Női láb úszik a képbe bőrcsizmában, követed a lábak vonalát: rózsaszín szoknya, lila blúz, nagy vörös lencsés napszemüveg. Meg valami stukker, amilyet idáig nem láttál. A lány fel-alá járkál. Telefonál.
‒ Egész jó állapotban van, miszter. Még ma este le tudom szállítani. Szem implantátum. Nagyon érzékeny kütyü. Mennyit ajánl érte?… Nyolcvan? Pompás.
Miután leteszi odajön hozzá, és föléd hajol.
‒ Szarul nézel ki, széparcú. Te tényleg elhitted, hogy léteznek vámpírok?
Nevet. Lehunyod a szemed. Sötét nevetés.
VÉGE A JÁTÉKNAK!
ÚJRAJÁTSZÁS?
TÖLTÉS…

A várakozás elviselhetetlenségére nincs gyógyír. Három módszered van az unalom elűzésére. Először az öngyújtód fedelét kattintgatod. Aztán (észrevétlenül siklasz a másodikra) egy mondatot őrölsz magadban. Ha e kettőn túl vagy, jöhet a harmadik. A harmadik módszer: elképzeled hogyan fog végződni.