KANIZSÁHOZ LÁNCOLVA

 

„Aki még nem szeret senkit és semmit – magyarázta Esti Kornél –, annak rendben a szénája”. Ha Kosztolányinak igazat adok, akkor az én Bátyámé sohasem volt rendben.

 Olyan ember volt, akinek aranypénzek teremtek a lépései nyomában.

2012. június harmadikán, vasárnap este hirtelen szívhalálban halt meg.

Hazavitte a halált. Tisztes távolba tőlem, hiszen a megelőző napokat együtt töltöttük Pesten; a legtöbbet Matild Sobieski utcai lakás mélyén időztünk, fölidézve a régmúlt családi ügyeket; utólag azt gondolom, hogy odavontuk magunkhoz a halál halvány árnyékát is régi fényképek közt tallózva. Amikor ezeket a sorokat írom, megmernék esküdni rá, hogy így történt. A múlt labirintusaiban való járkálásnak sohasem éreztük a kockázatát, pedig megvolt, csak nem vettük észre. Azt hittük, hogy örökkön időkig jól kijövünk ezzel a sok veszélyt tartogató rejtvényfejtéssel, és minden olyan lesz végül, amilyennek mi szeretnénk látni. Az emlékezés, a múlt faggatása vajon kihágás az élettel szemben, kérdezem azóta megszégyenültem magamtól, amiért súlyos árat kell fizetnünk?

A Bátyám Kanizsához láncolt helyi érdekű utazó maradt a haláláig, dehát mindenki ott hal meg, ahol a hazája van.

Amikor a Bátyám porhüvelyét a sírba helyezték, arra gondoltam, hogy ezután már nincs, aki hazahívjon.

Azzal a sejtéssel élem hátralévő éveimet, hogy azon a napon, amikor meghalt, tévedésből az enyém helyett az Ő nevét kiáltották az Égből.

 

ÉLETFOGYTIG TARTÓ KÖTELEZVÉNY

1.

A temető ravatalozóját nevezték nálunk, a családban, Hidegháznak; ez az elnevezés ismétlődött Anyámmal és a Bátyámmal folytatott beszélgetéseinkben. Mi sem volt természetesebb ennél, ha a temetői dolgok, és a családtagok, rokonok  halála került szóba. Ha eddig nem ismerted volna ezt az elnevezést, örülök, hogy most Te is átvetted tőlünk. Ma már talán nem is tudnám megkérdezni senkitől, hogy miért így hívták a Rózsa utcában a ravatalozót, ezért te se kérdezd tőlem. Lehet, hogy némi szerencsével rátalálhatnék még tisztességben megőszült, hétrét görnyedt öregekre a városban, akiknél érdeklődni lehetne, de azt hiszem, helyesebb nem utána járni.

De nem azért, mert túlságosan vesződséges volna, és ez riasztana el.

Más az oka.

A kanizsai Hidegház elnevezés nekem személyes emlékeztető. Ezért hiába fúrná az oldalamat a kíváncsiság a családomban megragadt kifejezést illetően, és hiába járnék sikerrel a megfejtésében, nem tudnék mit kezdeni vele.

Mert amikor a Hidegházról írok, a valósággal való hasonlóságot keresem a múltamban, ám Istenen kívül ki lehetne a megmondhatója, hogy hová jutok majd végül el? Vajon elégséges-e az elszántság bennem, hogy célomat véghezvigyem?  Leások közös családi életünk gyökéréig, de a múlt vajon bátorít-e majd a folytatásra, vagy a pusztulás széltében-hosszában elkerülhetetlen látványa elveszi a kedvem tőle? Az élet a gyermekkorban két kézzel szórja az aranyat és a gyöngyöt, hogy a toldozott-foldozott öregségben visszavegyen mindabból, amit addig adott, amivel elkápráztatott. Vajon az Anyám és a Bátyám elvesztése utáni világ ingerel felemás hangulatok lejegyzésére, vagy az idő megalvadt ereiből érzek kipárologni valami kétértelműt, számomra is megmagyarázhatatlant, amelyet ki tudja, ki szabott ki rám, mint valami büntetést, és amelytől csak saját halálom szabadít meg?

Hideg télvégi szél csap ki a jegyzetlapjaim közül; kinézek a fagyba, elfogyott a hótakaró, dideregnek a fák, elfeketedett jégkupacok csúfoskodnak az ablak előtt. Sokszor fölteszem magamnak a kérdést: mire volt jó mindaz, ami eddig történt velem, tanított-e valamire, vagy csak az ágyrajáró mindennapok menetrendjét módosítja néhány járulékos tapasztalattal? Ki tudná ez megmondani? És rálelhetek-e még arra, amit elveszni hagytam valami előttem ismeretlen ok miatt? Aztán hoppon maradok, mert nem tudom rá a választ, csak néhány cseppet csepegtet a múlt kútja a mai nappalok hideg kövezetére.

Vajon ki rendelkezik rólunk a saját emlékezetünkön kívül?

Sok álmatlan éjbe tévedve mind élesebb képeket rajzol elém az emlékezés. Ez kezeskedik-e inkább az eddig velem történtekért, vagy a felejtés? Ez utóbbi természetéről és rítusáról egyelőre még keveset tudok. Mire A kanizsai Hidegház című könyvemet befejezem, egyre közelebb kerülök a hatvanadik évemhez, sőt talán túl is jutok rajta, de a gyermekkori világ maradéka mind erősebben él bennem, és a múlt szorosabban fog karon, mint korábban bármikor. A jelen, amelyben mindnyájunk léte forog, nem tudja kedvre hangolni az embereket a környezetemben. Kopár többnyire minden. Régóta azon veszem észre magamat, hogy neuraszténiásan, fogcsikorgatva élünk mindnyájan. Valami elmozdult, az ajtókat kívülről csalárd módon beláncolták, barlangi üresség tátong azoknak a tereknek a helyén, ahová érdemes volt betérni hajdanán.

Szorongásaimban, melybe ez az állapot taszít, mindegyre ott kötök ki, hogy azt a kérdést feszegetem, hogy meddig tart ki a múlt? Mi töri meg az erejét a jelenben? Csak a halál?

“A halál kemény poroszló, nem ereszti foglyát”, ahogy Hamlet képes ezt kimondani a végén.

Ezért tudom rászánni magamat arra, hogy a halálokról írjak.

2.

Alig múltam el tizennyolc éves, amikor elkerültem a városból, fölkészületlenül a változásra, túl korán, és túl fiatalon, szinte még gyerekfejjel. Nem a lázadás vezetett, nem azt szenvedtem meg, ahhoz nem lett volna merszem. Tanulni mentem. Nagy szó volt, hogy elsőre fölvettek a pesti bölcsészkarra, és az úgynevezett „előfelvételisek” szellemévét se kellett kitöltenem valami poros vidéki laktanya homokos gyakorlópályáján, erőlködve, nehogy „ne bírjam ki”.  Békében alkalmatlan, háborúban szakszolgálat minősítéssel úsztam meg a katonaságot, egy egerszegi orvos-írnok jóindulatából. Azon a tavaszon súlyos skarlátfertőzésen estem át, kiestem a rendes iskolai mederből, a kiegészítő parancsnokság összeírásán sem vettem részt. Már kezemben volt az egyetem értesítője nyár közepén, amikor sorozásra hívtak. Azzal az örömömet mintha egycsapásra elvágták volna, bizonytalanság és félelem telepedett ránk. Elszorult szívvel utaztam a megyeszékhelyre, ahol a Bátyám szörnyű két hónapot töltött el katonaruhában. Kísértett a múltja; élénken élt az emlékeinkben annak az elátkozott időszaknak minden keserűsége. „Rossz ómen”, ismételgettem magamban a távolsági buszon. Hiába temetkeztem az olvasmányomba, táncoltak a betűk a szemem előtt. Fokozódott a szorongás, amikor a katonaorvos elé kerültem. Alig valamivel lehetett idősebb a Bátyámnál; magába roskadva ült, és hallgatásba burkolódzott; néha megbillent a feje, és furcsán grimaszolt. Mintha ültében is megtántorodott volna; helyette az írnok beszélt, sokat és gyorsan. Készségesen végighallgatta a beszámolómat az átvészelt betegségről, majd hirtelen karon fogott, és áthúzott a rendelőhöz tartozó vetkőző-helyiségbe. „Ne említse senkinek, hogy a doktor urat milyen állapotban találta”, kérlelt. Megígértem, és az akkori fogadalmamat csak most szegem meg. És voltaképpen fogalmazás közben érem fel az eszemmel, hogy miképpen teljesült a vágyam, hogy katonaság helyett egyenesen mehettem az egyetemre.

Sietve kisomfordáltam a rendelőből, és kettesével szedve a lépcsőket, meg sem álltam a buszállomásig.

Az egyetem előtti operett-katonáskodás terméketlen időtöltés volt, senkinek nem hiányzott, talán csak néhány egymással marakodó, ködös elméjű alkoholista tiszt élvezetéül szolgált Kalocsán, vagy Hódmezővásárhelyen, akik minden évben fenték a fogukat egy-két pattanásos „diplomás csavargóra”, hogy rettegésben tartsák őket. A szerencsétlenek könnyű prédaként, eleve föltett kézzel érkeztek. Néhányukban ott nyoma veszett az ifjúságnak, amit csak később csalogattak elő a keserédes bölcsészévek.  Beszámolóik kiválóan jellemezték az ott folyt sokféle marháskodást, csak hát az a tizenegy értelmetlenségben eltelt hónap valahogy mégis összekuszálta az érzelmeiket: a sors akaratából nekik sem jött közelebb a felnőttkor, holott a legendás Tóth „ales” megedződni kivezényelte őket talicskával az árvízvédelmi töltésekre, és méreg erős pálinkát itatott velük szutykos bögrékből a tanyavilágban; Neretvai Gyuri szerint olyat, hogy szinte fölgyulladt a májuk. Nemcsak a csontjaikat ropogtatták meg ott, nemcsak a testük rándult össze, hanem a lelkük is. Azt talán mégsem lehet mondani, hogy emiatt nyúlt túl hosszúra az út a férfikorig; azt sem gondolom, hogy emiatt lett omladékosokká olyan sok elkövetkező év a számukra, és más okok miatt, a számomra is.

Az akkori világ nem hízelgett nekünk, szűkös volt, és fülledt, mint egy pállott levegőjű helyiség.

Ezeknek az időknek a sűrű robajlásai között legnagyobb vonzást a családi élmények jelentették még hosszú ideig sokunknak.

Én minden alkalommal, ha bármilyen kis időre is mentem vissza Kanizsára, szokás szerint elzarándokoltam a temetőbe.

Ez az én életfogytig tartó kötelezvényem, melyet ezen a Földön semmi nem érvényteleníthet.

3.

A vasúti árok fölötti hídnál lévő kaputól a hosszú gyalogúton, a régi temetői Kápolna mellett, amelyet ma koporsók raktározására, és munkaeszközök tárolására használnak, elhaladva jutottam el a családi sírig.

A mi sírunk a Hidegházzal szemben elnyúló parcellában található a tízedik sor szélén. Ellátni onnan a Hidegház nyugalmat árasztó épületéig, a kitárt, hatalmas kapun át kivehetők a fölravatalozott halott mellett égő kandeláberek, melyek mostanra már villannyal működnek.

Hatvankettőben, amikor erre a területre kezdtek temetni, az Öregapám ravatalánál óriásgyertyákat gyújtottak meg, és lángok lobogtak körös-körül a hűvös, és félig sötét teremben. Erős füstillatot árasztott a levegő a koporsónál; engem leültettek az első sor szélére, ahol a gyászba öltözött családtagok foglaltak helyet. Kint, néhány méterre a Hidegház oldalánál várakozhatott a gyászhintó, amely a fájdalmas és ünnepélyes ceremóniának különleges patinát kölcsönzött. Azon vontatták ki a sírig az elhunytakat. Nagyanyám koporsója fölött is égő gyertyák világítottak, és a lángok úgy szöktek a magas mennyezet felé, mint valami adakozó kezek. Ez a temetés ezerkilencszáznyolcvan március huszonötödikén, kedden délután volt, és a lemenő Nap komor sugaraiban a sírhoz négykerekű, vasvázas kocsin tolták ki a cserfából készült koporsót a gyászhuszárok. Lassan mentem a rokonság és ismerősök között. Aprókat lépkedve közeledtünk a kiásott sírgödörhöz; az agyagos-köves talaj egyenetlensége miatt a koporsó alatt csúnyán zörgött a szegényes fémszerkezet. Ez kiélezte a csöndet, és visszaterelte a gondolataimat a halálhoz.

A legközelebbi hozzátartozó temetése éles határvonalat húz az idődbe; utána más ember lesz belőled. Vajon tartozunk-e még valamivel Istennek a halálunk után, amit majd valamelyik élő rokonunk rovására ír? Mert az adósságot idővel meg kell fizetni.

A sírnál egy beesett arcú fiatal pap beszélt rekedtes hangon. A kötelességét letudva, sietve távozott anélkül, hogy kezet fogott volna velünk. Akkoriban még szokásban volt a római katolikus egyház által végzett temetéseknél, hogy a búcsúztatást végző pap kézfogással fejezze ki az együttérzését az eltávozott családjának. Ez akkor szégyenszemre elmaradt. A pap viselkedése nem aratott osztatlan elismerést a család körében. Ez a nemtörődömség zavarónak hatott ránk, tanácstalanul néztünk egymásra. Nagyanyám biztosan magába roskad, ha látja a saját temetésén közreműködő papot. Szegény a világ kincséért sem mulasztotta volna el a vasárnapi nagymiséket. Eszembe jutott az is, hogy amikor a városban akadt dolga, ha csak tehette, betért imádkozni a Felsőtemplomba. Ott térdepelt a templom középső részén valamelyik kis lábtámaszon, fejét a földre szegezve imádkozott, majd amikor fölállt, egy pillanatra derű töltötte el a lelkét. Vajon hányszor láttam ezt az arckifejezését kiskoromban a köténye szélébe kapaszkodva; ki mondaná meg?

A gyászmisét, amely aznap délelőtt családi körben zajlott le, egy másik, korosabb pap mutatta be. Amikor kilépett a sekrestyéből, mindegyikünkre vetett egy meleg pillantást; az arckifejezéséből azonban nem tudtam olvasni. Az oltárral szemben a jobboldali padsorokban foglaltunk helyet, szorosan egymás mellett. Hideg volt, az átmeneti kabátokat ki se gomboltuk, úgy ültük végig a szertartást. Sárgás fény derengett a templomban.   Valahogy mindegyikünk csak a saját gondolataira figyelt, és igyekezett nem kimutatni Isten házának falai között, hogy feszülten várja ennek a hosszú napnak a végét.  Ki-ki, ahogy tudta, összeszedte a maradék erejét. A nyugtalanság kiült a sápatag arcokra. Kábán figyeltük a pap mozdulatait, és gépiesen követtük a liturgikus előírásokat.

Akkor még a halál életre szóló, nagy esemény volt, egyenesen szent dolognak számított a családban, mindenkit megrázott és hullámai messzire terjedtek, egészen a távoli, oldalági rokonokig, akikről alig vettünk tudomást a hétköznapi életben. Más idők jártak, mint ma, a temetés napja elfedett minden viszályt és haragot. Összeillesztette az öröklét egy röpke pillanatára a rokonság csonka részeit, azokat is, akiket már elfedett a koporsó, sőt talán már ki is hullottak az emlékezetből. A temetés annak a jele volt, hogy az élők odamerészkednek, ahol a halottaik megpihennek, hiába nehezteltek is egykoron egymásra; elbeszélgetnek az elhunyttal, mert mindenki a saját halálára is készül a sírkövek közt vezető úton, és ezt a beszélgetést igyekezett senki sem csak a nyugtalan éjszakai órákra tartogatni. Tudták, hogy a halál minden gondtól megszabadít, annak azonban, aki még nem végezte be a földi dolgát, kötelességei maradtak.

Az engesztelő mise alatt az oltár mögötti kupolaszerű bemélyedést figyeltem lopva, tekintetemmel a szegletek közé láthatatlan vonalakat húztam, hogy gyorsabban teljék az idő. Közelünkben néha megdöccent az oldalsó lengőajtó, amikor egy-egy betévedő járókelő keresztet vetett, majd térdre ereszkedett a kicsinyke Mária-szobor előtt, hogy elmondja az imáját és a fohászát a Mindenhatónak, aztán egy szemérmes pillantást vetve a gyászolókra, csöndben elhagyott bennünket.

A mise és a temetés között három óra volt; a család és a rokonság közösen visszatért a Rózsa utcai házba megebédelni. Anyám előző este egy húsvágó késsel megsértette a kezét, és ki kellett cserélnie a borogatást rajta. Apámmal ezért sietve távoztak, alig bevárva a szertartás végét. Mindenkit előreengedve utoljára maradtam a miséről kijövet; a Bátyám a rokonságot gardírozta, és minél hamarabb, minél messzebb akart kerülni a templomtól; nem volt ínyére az egyház lelki tápláléka.

Különös érzés futott végig rajtam. Gondoltam egyet, és nekivágtam az útnak, hogy kimenjek a Hidegházhoz.

Szürke fénnyel világított a Nap, még nem harangoztak délre.

A temetéseken való megjelenés esik a legnehezebbemre az életben, még ha ezzel nem is vagyok teljesen egyedül.

A Hidegház falára illesztett kiírás tudatta, hogy aznap egyetlen temetést végeznek, az övét. Belestem a hatalmas ajtón; az egyik résnyire kinyílt szárny mellett fénycsík húzódott, amely kettéosztotta a csarnokot. Már odakészítették a ravatalra a lezárt koporsót. Félrevert a szívem az izgalomtól, amikor lábujjhegyen elindultam hozzá. Titkon éreztem, eluralkodó félelemérzet van bennem azért, hogy egyedül akarok búcsút venni tőle. Sohasem szorultam volna rá annyira a gyámolítására, mint akkor. Álldogáltam a rézsútos fényben; neszezés szűrődött át a levegőn.  Megszenvedtem érte, gondoltam, hogy ne forduljak vissza.

Vajon ki rendelkezik rólunk a saját emlékezetünkön kívül?

 

 

(Illusztráció: Garth Lenz)

A kis terasz a sarki borbárhoz tartozott. Műanyag székek, színes, műanyag asztalok. Nem túl ízléses, mindenesetre modern és divatos környezet, mely a puritán hedonizmust élteti. Asztal és szék. Karcsú lábak, decens, érzékeny felületek. Igen visszafogott. Ülj rá, döntsd neki, pakold tele. Minimalista demiurgoszoknak való. De a tulajt szerette. Gondoskodott a jó borokról.
Az egyik emeleti lakás kitárt ablakaiból jazz-gitár hangja szólt. Elegáns, tágas szobára nyíltak azok az ablakok, míves stukkóval díszítették a plafont, két egészen jó állapotú kristály csillár is függött a közepén. Az ablakrámák frissen mázolva. Szinte érezte az olajfesték szagát. A Király utcai ház faláról pergett a vakolat. Az ablakokból pergett a zene.
Még alig volt „bejáratva” az utcának ez a szakasza, amikor ő már komoly respektre tett szert a Klauzál tér, Nagydiófa és Akácfa utca borozóiban. Svájcisapkás melósok, kiöregedett stricik és a megváltó halálra gyúró magyar irodalom és nyelvtan tanárok piáltak errefelé. A pesti vagányok bírták, egyenesen megtisztelve érezték magukat, hogy szóba áll és iszik velük.
Kért egy vodkát is, jéggel. A jég hozzákocogott az üveghez. Ingerelte a hang. A verejték végigcsordogált a hátán. Le kéne vennem a zakóm, gondolta fáradtan. A telefonját fényképező módba állította, és lekapott egy szőke bigét szemközt. Lustán ringatta a lábát, mutogatta, hogy már nyár elején is milyen egyenletesen lesült.
A fénykép csak egy lehetőség. Egyetlen lehetséges sűrűségét mutatja anyag és szellem együttállásának. Konzisztens az idő állapotával. A teremtés érzékiségét hordozza. Az a boka, a bőrön felfutó szandál pántjával, ahogy billeg az asztal alatt. Megszerzem-e, ha megörökítem? Ezen morfondírozott. Legszívesebben ráloccsantotta volna a borát. Tehetetlenségében az asztal lapján dobolt az ujjaival. A karcsú pohárban megremegett az ital. Puha bőrön szaladnak így az érintés hullámai.
Nyugtalan esték ezek.
A Teréz-plébániatemplom irányából csontig bebaszott angol fiatalok érkeztek tömött csoportokban. Nagyjából húszan, harmincan lehettek, öt-hat fős truppokban. Aki szembe ment, inkább kitért. Nem is nagyon törődtek a járókelőkkel, az ő asztalát is majdnem felborította egy lánycsapat. Páran benéztek a bárba. A fejüket nekidöntötték az üvegnek. A többiek bevárták őket a sarkon, a romos ház állványzata alatt. Nem találták megfelelőnek a trendi környezetet. Hadarva, üvöltözve társalogtak. Végül továbbvonultak. Nem volt bennük semmi figyelemreméltó vagy különös.
Mire beesteledik, minden megtelik. Terasz, szív, pohár. Fürtökben lógnak az arcok a boltívek között, a kibontott házak helyén, járdán és az üres parkolóhelyeken. Nem a megszálló katonák harci dühe az igazán félelmetes, hanem győzelmi mámoruk. A tömegbe fojtják halálfélelmüket. Mint egy tömegsírban, úgy kapaszkodnak össze, fejtik le magukat, csomósodnak és tülekednek hátrébb a többiek húsa mögé a golyószóró elől. Óhatatlanul a mészárlás jutott eszébe erről elsőre neki is. Beljebb húzta a narancssárga kis asztalt, mert újabb külföldi csoport tűnt fel a sarkon.
Nem maradhatott sokáig egyedül.
Valakinek mindig jobban fáj a magányod, mint neked. Irigyli. Ki akarja sajátítani. Monopóliumot akar „lelkiségre”. Egy karcsú, ruganyos járású barna lány lépett a háta mögé.
– Kérhetek tüzet? Megőrülök, hogy rágyújtsak végre… – A haja a férfi vállára lógott. Kellemes illata volt, mint egy fürdőszobának. A férfi elővette az öngyújtóját és a lány arca elé tartotta.
– Vigyázz, fel ne gyulladjon a copfod. – Meg se próbált feléje fordulni.
– Ja, igen! – nevetett a lány. – A hajam… Hát, benne van pár évnyi emlékezet. – Csücsörített, és ajkai közé tolta a cigit. Kicsit előrébb lépett.
A férfi megnézte. Szép arca volt. Vékony, görögös orr, széles, magas és domború homlok, rajzos, mozgékony ajak.
– És te? – kérdezte a lány. Kedves hangja volt. – Hogy-hogy egyedül? Mivel foglalkozol.
– Embereket ölök. – Ha bármit kérdezhetünk, bármit válaszolhatunk, gondolta.
– Leülhetek? – A lány nem volt különösebben meglepve a felelettől. Kihúzott egy széket, leült, lábait keresztbe tette. Szoknyát viselt. Halványkék trikót. Csatot a hajában.
Ezek az „előválások”, egyetlen lény kiragyogása, mindig meghatották. Értelmet adtak az este keserűségének. Egy arc felbukkan a tömegből. Felfelé néz. Derűs. Mindjárt elveszíti a kamera. Vissza kell térnie a többiek közé. Csak egy pillanat van bárkit megörökíteni.
– Ugye, nem zavarlak? – Elmosolyodott. Nem tétován, nem is kihívóan.
– Mondhatnám azt, hogy nem. Üdítő jelenség vagy. Szép. Nedvesek a szemeid, és az elég szexi. Sajnos, nincs elég fény, hogy lefotózzalak.
Lassan, sűrűn, mint a tubusból kinyomott festék, autósor nyomult előre.
– Mindazonáltal – folytatta – behatoltál a csöndembe, és ez, fájdalom, rosszul esik. De, ugye nem nevezhetjük egy embertársunkat érzéketlennek, pusztán abból a tényből kiindulva, hogy nem óhajtja saját gyötrelmét másokkal is megosztani?
A lány közelebb hajolt. Mélyen a férfi szemébe nézett.
– Különös ez az intellektuális szenvedély. Leküzdhetetlen, nem? – Elnyomta a csikket, kicsit babrált a barna csonkkal a hamuban. – Magam is érzem néha. Hideg izzás! Te is legyőzhetetlennek érzed magad, mi, felsőbbrendűnek? – Piros körmeivel megvakarta az orrát. – Olyan vagy, mint egy kiállított versenyautó egy autókiállításon.
Ez betalált. Harag és megvetés öntötte el. Teljesen nyilvánvaló. Látja. Tudja. A tömegen kívül álló megfigyelők tömegébe tartozik. Micsoda eszes kis ribanc!
– Mért sértegetsz? Megnehezíted a helyzetem.– Közelebb húzta a vodkát, aztán a szája elé emelte. – Tudod, mit? Állj föl, menj el, ne nézz vissza. Parazitává teszel. Hagyj, hadd emésszem magamat…
A lány arca mozdulatlan. Puha, mint a viasz.
– Jól esik a vodka, mi? Olyan mintha magadat innád vissza. Magadtól rúgsz be. – A lány is belekortyolt a borába. Aztán nevetett. – Maradok. Szexi csávó vagy!
Megvárta, amíg a lány leteszi a poharat. Aztán átnyúlt az asztal felett, elkapta törékeny csuklóját, és előrerántotta. A másik kezével a tarkója alá nyúlt, és a fejéhez húzta a fejét. A nyelvét könnyen a lány szájába lökte. Nem csókolt, evett.
Könnyed nyári esti düh. Minden mészárlás jogos. Valakit megsértettek. Valakik megtorolják a gyászt. És így tovább.
Egy szerelő a metróban magában káromkodott, amikor felszállt a Határ úton. Szidta a meleget, a kurva korlátot, amibe beszorult a csavar. A kurva csavart. Kalapáccsal esett neki. Zengett a peron. Végigvisszhangzott az oszlopok között, eltűnt az alagútban a káromkodás. Megértette volna, ha nekiugrik, és őt is a sínre löki. Mert neki nem kell az olajban turkálnia. Mert megy valahová. Mert jobb a zakója. Egy óvatlan mozdulat elég, hogy embernek érezzük magunk.
– Az előbb még azt akartad, tűnjek el, aztán meg úgy viselkedsz, mintha meg akarnál erőszakolni. – mondta a lány, amikor a férfi végre kiköpte a nyelvét. A száján elkenődött a hús. – Nem értelek.
– Szeretem a váratlan fordulatokat.
– Aha. – Éppolyan fesztelenül, szinte elegánsan viselkedett, mint a csók előtt. Mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy néha magába fogad egy idegent. Ahogy megiszik egy kávét. Ahogy megigazítja a rúzsát csók után.
A lány elnézett a Kazinczy utca felé, ahol a park mellett népes csődület támadt. Fiatalok, üvegekkel a kezükben. Részegek.
– Mint egy nagygyűlésen, nem? Ki tudja, mit képviselnek. Talán önmagukat. Pedig olyan kevésen múlik. Pár napja kórházban voltam. A szokásos, mindegy is… Egy lány feküdt mellettem. Öntudatlan volt, amikor behozták, s amikor végre magához tért, csak zokogott. Eleinte a saját nevét sem tudta. Később az ápolók azt mondták neki, hogy Móni. Akkor eszébe jutott, hogy inkább Anna. Kiröhögték. Fenét Anna, Móni vagy te, jó lesz neked a Móni is. Amikor tiltakozott, felvitték a pszichiátriára. 2014, Magyarország. Ezek meg szétcseszik az agyukat jó dolgukban. Te is jobban tennéd, ha elgondolkodnál ezen. Ja, apropó, a Kossuth téren még tart a tüntetés…
– Nem érdekelnek a tüntetések. Szarok a politikára. Amíg nem kell agyonlőnöm senkit a tüntetők közül, hidegen hagy, hogy ott vannak-e vagy máshol.
– Csak úgy mondtam. Pedig rólunk van szó.
– Úgy érted, kettőnkről? Ki vagy te nekem?
– A jövőről.
Kiitta a maradék italt. A pohár párás falától nedves lett a tenyere. A nadrágjába törölte.
– Momentán csak az elkövetkező két óra érdekel. – Két szög nem üti be egymást, gondolta. A vér a fejébe tolult. Indulatosan a lányra pillantott. – Tűnj el inkább! Húzz el a faszba!
– Á, nem bírod, ha szembesítenek? – gúnyosan felkacagott. – Ha a barátod feküdne vérbe fagyva a Deák téren, akkor is itt italoznál tovább, mi? Leszarnád. Mert rettegnél, hogy veled is megesik. Hogy téged is megkéselnek. Hogy egy demonstráción te sem tudnál uralkodni magadon. Hogy olyan lennél, mint ők. A késelő vagy az üvöltöző tömeg.
– Ha az ember nem vigyáz, olyanná válik, mint azok, akikről gondolkodik. – megigazította az övét. – Az öntelt író azzá lesz, akiről ír.
– Író vagy? – Nézte, ahogy a férfi befűzi a szíjat az övcsatjába. – Szóval, író vagy. Érdekelhetne a világ.
A lány felállt, és lehúzkodta szoknyáját a combján. Mosolygott. Diadalittasan. A férfi hátradőlt. Feltette napszemüvegét. Pontosan ettől félt. A lány elindult. Csak intett búcsúképp. Hallgatta a cipőkopogást. Előredőlt, felemelkedett. Lassan elhatározta magát.
Eszébe jutott egy barátja. A levelei szinte novellák voltak. Amikor azokat olvassa, mindig olyan érzése van, mintha egy hátba lőtt férfit hasra fordítana. A szétroncsolt gerincű alakról kiderül, hogy arca van, és rámosolyog. Rettegett a lelepleződéstől. Hogy megtudják róla is.
Az élet lassú, pontos mondatokkal kilépett séta a halál felé. A világ igenis véges, a Föld tányér alakú, és le lehet ugrani a pereméről a semmibe.
Éjjel egy óra volt, amikor a Határ útnál leszállt az éjszakairól. A frissen festett szálloda oldalában melósok guggoltak. A földről sapaknival kaparták fel a festékcseppeket. Vakarták a betont. A szemközti kajáldák előtt tini csajok tömték magukba utolsó, hajnali hamburgerük. Ezerszer fotózta ezt. Az éhség undorát. Rágás közben fennakadt szemeket. A töltekezés mámorában észrevétlenül lecsúszó kombinépántokat. Az elernyedést. Azt hiszik, mind biztonságban vannak. Azt hiszik, pár perc, és hazaérnek. Pedig ez csak egy kompozíció. Egy lehetőség. Ahogy a fényképeken. Rossz arcú férfiak figyelték őket egy kis teraszról. A kocsijuk pár méterrel arrébb parkolt, üvöltött belőle a zene. Egykedvűen cigiztek. Így megy ez minden este. A gyerekek megreggeliznek. Alig várják, hogy hazaérjenek. Hogy felnőjenek. Szeretnének egy kocsit, amiben bika a hifi, és hazaviszi őket. Nem kéne buszozniuk.
Feléledt a szél. Égett olaj szagát hozta. Egy cég reklámzászlói úgy nyikorogtak a rúdon, mintha részeg trombitások gyakorolnának indulót.
Elindult a Wekerle felé. A keze még mindig remegett, alig tudta véres mandzsettáját betuszkolni a zakója alá.

 

 

(szerzői illusztráció)

– Ezek gyűlölték egymást a kezdetektől fogva. – jegyezte meg Palkovicsné, amikor végre szétválasztották a két öreget.

– De miért? – kérdeztem.

– Ők se tudják. Nem is ők kezdték. Így van ez, mióta itt élünk.

P. és B. két szomszédos falu volt az erdők között. Egyik a hegyen, a másik a mögötte fekvő völgyben. P-re B-n keresztül vezet az út, onnan pedig sehová. Átutazó nem jött a faluba, csak aki valahogy idetévedt a Bocskor-hegy melletti szeles völgyön át, de az is minimum átfagyott, mert a völgy legmélyén, az elhagyott mészégető kemencéknél volt a leghidegebb a környéken.

P-ről régen gyakran gyalog jártak át a patakvölgy erdején keresztül az egyik távolabbi faluba, ahonnan már vasút vezetett Győrbe, de ezt az ösvényt már rég benőtte a gaz, hiába keresték, már nem találták meg, így kénytelenek voltak továbbra is B. felé közlekedni.

– Mocskos sváb! – kiabálta most az egyik öreg, és köpött egyet.

– Mégis min vesztek össze ennyire? – kérdeztem újra.

– Fene se tudja. A Gáspár egyébként se normális. Az harapta le a Schwarz ujját is.

– De mégis miért?!

– Hát miért? Mert megijesztette. Azt hiszem, a vállára tette a kezét, ő meg hátrafordult, és leharapta. Na, nem egészen, de később le kellett neki amputálni.

– Na, büdös, mondd csak ki svábul, hogy aprókrumpli! Na, mi lesz? – erre a másik már ugrott is, mielőtt lefoghatták volna, és megint fejjel mentek egymásnak.

– Mit mondott? – kérdeztem.

– Aprókrumpli. Ezzel cukkolják a p-ieket. Merthogy svábul nincs erre szó.

– A ti papotok meg együtt él egy nővel, miféle az ilyen? – vetette oda a másik.

– Bejárónő – magyarázta nekem készségesen Palkovicsné. – Egy lakásban élnek, nincs abban semmi. Nem tudom, biztos nincs a nőnek családja. Egyébként a mi papunk az ő papjuk is, mióta az övék meghalt. Aztán nem jött a helyére új, persze, hogy nem, ki menne az Isten háta mögé, a bolond svábok közé.

A sváb öreg épp a másik feleségéről motyogott valamit, hogy szegény nem tudja, hogyan bírja itt a tótok között.

– Sváb a felesége.  – informált Palkovicsné – P-ről származik. P-n szerették a b-ieket, mert ott kevés volt a fiú, örültek, ha mentek oda házasodni. Így a p-iek nagy része B-re került.

– De nem jó ez így. – csóválta a fejét a mellettünk álló. – Mert régen se bírták együtt. A svábok leköltöztek a völgybe B-ről. A két falu között pedig siló és dögkút. Ebben az egyben közösködnek. Na, meg a papban. Csak, amiben muszáj.

A két öreg lassan kifáradt, és mi is bementünk a kapuból. Délutáni levegőzésnek ennyi elég is volt. Leültünk bent a hosszú asztal mellé, ami tele volt üres poharakkal.Talán az összes készletet elővehette, mintha egy százfős sereget készülne ellátni. Palkovicsnének születésnapja volt, én is köszöntés végett mentem hozzá. Az asztal pedig egész nap várja a betévedő köszöntőket. Már későre járt, de Palkovicsné még nem pakolt el, a papot várta, mert megígérte, hogy ő is tiszteletét teszi. Felajánlottam, hogy szívesen fölhívom telefonon, de Palkovicsné csak legyintett, hogy nem szükséges. Egyébként sem tudtam volna, ahogy azt megállapítottam, amint ránéztem a telefonomon kijelzőjére: nem volt térerő. A kert végében a kerítés mellett azt mondják, néha fogja a jelet, mondta Palkovicsné, akit ez a probléma sehogy sem érintett, lévén, hogy nem volt telefonja, ahogy a legtöbbeknek sem a faluban.

Kezdett esteledni, és úgy véltem, jobb, ha indulok, sötétben veszélyes a völgyben közlekedni. Biciklivel voltam ugyan, de Palkovicsné ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen a falu végéig, mert fiatalkorában őt egyszer ugyanilyen szürkületkor ijesztette meg a szomszéd gyerek bekormozott arccal. A falu végén a kapuban két nő beszélgetett. Amint megláttak, azonnal rákérdeztek, hogy hát, kinek vagyok én az unokája, majd amikor megmondtam, közölték, hogy rögtön felismertek, mert az egyik nő nagyapjának, akit történetesen Kukodának hívtak, ugyanilyen kék szeme volt, tőle örököltem én is. Hiába szabadkoztam, hogy tudtommal nem vagyok rokona, és hogy a kék szememet az én nagyapámtól örököltem, csak nem engedett belőle. Ha a családunk innen származik, akkor csakis Kukoda lehet, éspedig, lévén, hogy a Kukodák kék szeműek és szőke hajúak, én is nyilvánvalóan az vagyok. Kukodákhoz képest ugyan jól megnőttem. Hát, jól megnőttél, ez hogy lehet?, kérdezte, szinte szemrehányóan, mintha egy egyszerű feladatot nem tudtam volna teljesíteni;szokatlan a százhatvan fölötti magasság ebben a családban, de hát előfordul az ilyesmi. Fejcsóválva legyintett, mintha végtére is teljesen lényegtelen lenne. Mert tudod, magyarázta, a te dédapád rokona volt az én nagyapámnak, tehát egészen biztosan rokonok vagyunk.Próbáltam megérteni, mit akar mondani. Szóval, kérdeztem, akkor itt is mindenki rokona mindenkinek, mint P-n? Elképedt arccal nézett rám. Hát, mondta, az azért más. Ők svábok. Majd elgondolkozva nézett maga elé bólogatva, mintha saját magának akarná bizonygatni, hogy igazat mondott. Ezután elköszöntem, és útnak indultam. A mészégető kemencéknél most is jóval hidegebb volt a levegő, mintha torlaszként zárná el a dombon fekvő falut. A völgyből kiérve már a térerő is visszatért, a telefonomra is csak ekkor estek be a hívások.

 

 

(Illusztráció: Abandoned)

Tizenegy éves koromig csüggtem anyám emlőin a szó egzakt értelmében, ama szent napig, amikor prepubertáskori nővé érésem első ízben hajtott gyenge virága le nem szakajtatott az első havi vérzésem okán. Anya elragadtatással vegyes szorongással konstatálta a tényt, immár nőszámba vétettem időben egy sakkparti alkalmával. Aznap leültetett, szorosan magához vont csápkarmaival, a napi gyógyszeradagját sebtében megfejelte egy plusz rizsszemnyi rózsaszín nyugtatóval – valósággal vacogott, az izgalom és szorongás tehette, tudtam jól, de nem szóltam –, és hosszú monológot recitált a disznó férfinép nemtelen habitusáról – előre rettegett egy esetleges-vétlen abortusz lehetőségétől részemről, majdan egyúttal eltiltott összes ellennemű barátaim szemtelen tolakodásától – nem mintha valaha is felmerült volna a lehetősége akár –, egyben a velük való további kapcsolattartástól mintegy, szavait idézve, óvott meg, holott eleddig épp csak egy jelenték nélküli, ám kisded fejjel prométeszi mérvű csók csattant az óvoda közös fiú-lány vécéjében annak idején.

Életem tizennegyedik éve hajnalán gimnáziumi helyet nyertem a város egyetlen bölcsész illetőségű intézményébe, párszáz méterre az első emeleti garzonunktól; Anyának rejtélyes módon még ekkor is, minden unos reggelen, amikor iskolába indultam, támadt valami légből kapott ideája, miszerint a gyógyszerek teszik, hajtogatta fennen mentségére, már úgy, magyarázta a feledékenységét, megint meg kell ejtenie egy utat az ABC-be, mert elfogyott teszem fel a sampon, a kínai kel vagy az oregánó, egyebek. Eme kellemetlen szokását ápolta és ápolgatta dedós korom óta, amikor még természetes, ha anyuka elkíséri gyermekét, a Mama úgy viseltetett irányomban, akár a csimpánzok vagy szurikáták egymás közt, melyek csoportban járnak portyázni; iskola után bevárt, s vállamra telepedett a csüggeteg szégyen érzése, mit szólnak erre fel iskolatársaim – az lehetett az ok, nyilván a féltés, máskülönben a paranoiája tette, hát megbocsátottam neki, és igyekeztem baráti, sugaras arcot vágni mindehhez.

Azt meg kell, mondjam, ideje nem büszkélkedem barátokkal, hála mindezért Anyámnak, bár nem vetem szemére. A többiek egyenesen flúgosnak tartanak és tartják őt magát, mániás féltését. Anyának megvolt a nyomós oka kényszeredett elkényeztetésemre, noha ő szívvel tette és teszi a mostban is. A pontos okot rendhagyó bánásmódjára egy doktori intés tette még jóval a világra jövetelem előtt-tájt. Egy halva született báty, Robi halála feldolgozatlan maradt részéről, önmagát hibáztatta. Nüánsznyi vétket nem tulajdonított édesapámnak aznap, amikor egy csöppnyit sem kedves szándékkal taszított Anyámon, amire ő elesett, és Robika a hasában meghalt. A szakember szembesítette az állapotával, közölte, az elkövetkezendő dekád során eszébe se vegye egy esetleges baba újbóli fogantatását, sőt, tovább ment, ha egy mód létezik rá, sose tegyen lépést a reprodukció újbóli ügyében. Én magam öt évre Robika halála után láttam meg első ízében a napot tar fővel és némán, máskülönben egészségben; némi ráhatásra végezetre felsírtam, hamarost pelyhedzett a fejem búbja is. Így lett Anya az árnyékom.

Tizenkilencedik évem élem a jelenben, a szó legvalósabb értelmében egy zárt világban, egy anya kínos szorításában. Örököltem Anyám handicap-jeit, már úgy, betegségeit. A borderline, a tudathasadás, és már-már bontogatja magát a mániás depresszió szűkös fejemben, mint elegye az elme zűrös zavarának, megtoldva némi alvászavarral és parkinsonizmussal; így Anya reggelente maga készíti elő a piruláimat és adagolja belém, mielőtt elillan munkába, ahogy egy driád, látatlan, tesz-vesz körülöttem, akár egy nörsz, majd kéri, öltsem ki a nyelvem, nem csaltam-e. Anya mellett akképp zajlik az életem, bár kicsiben, amiként Gautama Siddhártháé lehetett valamikor a régmúltban, csak jómagam huszonhét négyzetméteren tengek, bár Anya mellett királyi pompában leledzem. Szervírozza elém a kontinentális reggelit, ha kell erőszakkal, de etet.

Hangozzék bár nonszensznek, mégis a Mama jelenlétével strázsál a fürdőben, ha veszek, teszem fel, egy zuhanyt; sikálja a körmöm, mossa a hajam, tisztogatja a fülem, száraz pihe, illatos törölközőbe csavarja erősen anorexiára mutató corpusom.

– Mama, ne, kérlek, azt hiszem, már ideje felnőttem, tudok magam is mosdani… ez ég szerelmére, Anya!

– Majd én megmondom, mi kell neked, kislányom. Kicsi lány, tegnap még karon ülő voltál… És… és ha elcsúszol a nedves kövön…?! Bevered a fejed?! Mi lesz akkor egyetlen szerető árva mamáddal, arra nem gondolsz?! – S ezzel máris könnyeit törölgeti a konyharuhájába és hisztérikusan sóhajtozik, hiperventillál mellé, én elcsüggedem.

– Anya, megint elhanyagoltad a gyógyszereidet! – pirítok rá csípős éllel, de nem először az évek folyamatában. Ha elmulasztja, akár egy elszabadult ringlispíl, tesz-vesz, ám befejezni már nem teszi a megkezdettet, előszeretettel szórja kevéske pénzünket, pattogós-gyors taktusra vált, s olykor nem is igazában értem, oly erővel törnek ki belőle az emóció pislákjai, melyek azt követően nagy tűzijátékkal mintegy robbannak.

Korán kicsattant a szemem ma reggel; a vöröslő Nap első sugarai a gyémántfény erejével csillámlanak vissza a szemüvegem keretéről, felkanyarítom orromra a pápaszemet, bámulok bele a fénybe vaksin, s azon rágom magam, vajon Dr. Jekyll, netán mister Hyde-ként bukkan-e elő ma Anyám, az matrac takarójának takarásából. Még szendereg nyugtalan, nem zavarom hát, bár nem bánná, ismerem annyira. Ma, minden jel arra mutat, deprimált állapotában találom, máskülönben már hajnalban felcsapta volna az otthonkáját és nagy gonddal, a legnagyobb csendben a reggelimhez látott volna, de nem így történt. Anya egy penészfoltos matracon hever, akár egy rongybaba, beleolvadva a környezetébe, a steppelt, foltmintás, viseltes lópokrócba szakadtas pongyolájával – részemre mindenből a legjobbat ad, hiába az ellenvetés. Anya ismeri az alvászavarom mikéntjét, tudja, hogy a légy zümmögésére is felriadok, ami nálam egy harsogó fúvószenekar hangerejével ér fel, és gyakorta sikolytól vonaglón riaszt, ebből a megfontolásból altat a hencseren, nem akar megzavarni éjjel. Kidörgölöm a csipát a szememből, lassan megkerülöm a dohányzóasztalt, lekuporodom hozzá, a Bóbitát éneklem neki, lágyan ejtem a baritonba csapó hangokat, amire akaratlan is felriad szendergéséből.

– Jaj, kicsikém – fájdalmas nyöszörgéssel toldja oda. – Ilyen késő lenne? – még kába az esti adag tablettáitól. – Meg tudsz bocsátani vén bolond anyádnak? A fejem dühösen lüktet, találsz tejet a hűtőben, kalácsot a kenyértartóban.

– Nem vagyok éhes, Mama. Hívjak orvost, kéred a gyógyszereidet?

– Te vagy az orvos és az orvosság is egyben, bújj ide a mamához, mindjár’ elmúlik.

Anya majd’ egy hete munkát vállalt a Farmaciban; s máris az idegösszeroppanás szakadékának legszélén egyensúlyozik szegény, és „én ezt nem bírom, gyenge és árva vagyok” felsóhajtásokkal ér haza rendre a zárkámba. Közben egy másik tünetre is felfigyeltem, a magány érzése marja huzalainak fonákjait. Alkalmakkor látom rajta, ahogy a párnáját öleli huzatos estéken, részvétteljes érdeklődéssel fordulok felé, és olyanféle felszólalással élek: Anya, hiányzik egy másik fél mellőled. Gyakran rajtakapom, amint könnytől opálos, táskás szemeit rejtegeti a kezével ellenzőn, és olyas megfogalmazással él: miről beszélsz, bogaram, hiszen tudod, apád…? – itt okkal-móddal megszakad az elkezdett mondat. Apát szélütés vitte el kiscsikó koromban, tehát emlékeim róla már csak homályba veszően akadnak. Anyának is gyászos teher nyomja vállai vonalát.

            Anya elvégzi a reggeli rítust; etet, itat, gyógyszerel és homlokomra nyom egy cuppanós csókot, megropogtatja bordáim egy satu ölelésével, majd rám zárja az ajtót. Bent biztonságosabb, toldja oda, valahányszor szemrehányó tekintetet lövell szemem irányába. Megropogtat, hát persze, és a homlokcsók is könnyben patakzik néhanap, amikor maga alatt leledzik, és folyamatában ismételgeti felém, tán villamos alá kerül ma vagy elgázolja egy szirénázó mentőautó, hogy sose látja többet az ő élete fényes-ragyogó csillagzatát, mármint engem.

Én időközben tervet szőttem. Amikor a Mama elvitt a szokásos EEG, CT és MR-re, majd megejtette velem a fogorvost, menetrend szerint három havonta teszi, végül megvizsgáltatott jó alappal a házi orvossal, aki ezúttal sem talált semmi elváltozást ifjonti szervezetemben, amire a Mama felszisszent megkönnyebbülésében, mint mindig, nos a körzetes doktornál belefutottunk a másodikon lakó magányos-megözvegyült ötvenes tangóharmonikusba. Mama rávillantott egy félénk mosolyt, amire a férfi élénk beszélgetésbe bonyolódott vele. Ezen felbuzdulva kerestem és találtam kampós kötelet, hogy kiszökhessem Anya boldogulásának és boldogságának ürügyén. Anya kedvence a liliom, nyáron a pipacsot kultiválja.

            Antipszichotikumot reggel és az esti órákban szedek, van jobbára előírva, így hát a délelőttöket ágyban kényszerülök eltölteni alva, semmi delírium, mert egyenes értelemben leszedálódom ilyen napokon, akár ha fejbe vágtak volna, vagyis mindegyiken, amikor nem erőszakolom meg magam, mint ma, azzal a feljajdulással, el ne ájuljak a városba menet a gyilkos zöld-fehér műanyag borítású pirula és társaitól.

A Mama épp most csikordítja zárba a kulcsot, indul munkába, magam kötélhágcsó után nyúlok, ha megtudná, hogy az erkélyen szököm, lakatot szereltetne rá, de kellően kiszámítva  érkezését, a pillanatot, amikor visít a kaputelefon, akkorra én már ártatlan képpel ücsörgök az ágy egyik felén, kérdő tekintettel, miképpen alakult a napja, amire esetenként motyog valamit és vackába kuporog, máskor ontja a szavakat, meg nem állna egy lélegzetvételre sem akár.

Pár napja rendre pirosló pipacsokkal térek meg haza a kötél segedelmével, helyezem őket az ajtó elé. Tudnivaló és köztudott, miszerint pipacsot csupán, mint gyomot veszik számításba, és az is tény, jobbára csupán szántóföldek és legelők jellemző növénye. Ma egy ibrik liliomot loptam, csupán a bolti kisegítőt kellett sípcsonton találnom a bíbor acélbetétessel, aki, amikor könny szökött a szemébe, egy sarokra feladta az űzésemet. A virág kísérőjeként nagy cikornyás betűkkel róttam az „Engels asszonynak, aki minden valójában tökéletes, hódolattal, Otto a másodikról” címzést. Anya kacér mosoly mögé búva mutatja fel irányomban a csokrétát, és jobbára csak kuncog és pisszeg, amikor egy új apa lehetőségének kérdését latolgatom feléje, mialatt vizes hajammal babrál egy süni fésűvel, igyekszik fonatot készíteni belőle, olykor, ha ciccegek, csak azért is húz rajta.

Sokadik napra virradóan szököm hazulról, ám nem elhanyagolható balsejtelem bénítja meg idegszálaim gyönge kisüléseit, mely szerint Anya talán hamarabb érkezik, fájó szorongás mar belém annak tudatában, ahogy felidézem reggeli hozzám intézett sirámait, miszerint a mai nap lesz az utolsó; nem értettem célzását, nem kérdeztem. Talán a munkáját készül feladni, talántán csak erről van szó, mégis reszketek a gondolatra, mi lesz, ha valami őrültségre vetemedik. Ahogy mászom be az erkélyen, próbálom rekonstruálni a dialógust, s szememre veszek két pihenő lábszárat a hajópadlón, s menten abbéli félelmemben, tán rohama lehetett, sebes léptekkel rohanok keresztül a ruhaszárítón, döntöm fel a virágos állványt. Ahogy Anya lélegzését vizsgálgatom, konstatálom, és tudom meg, Anya teste ugyan itt ragadt, de a lelke elillant messze tőlem, amire szétpattannak a józan énem idegrostjai, és egy tornádó aktivitásával sodrom, zúzom és töröm szét a szoba berendezéseit hisztérikusan; minden félelmet, szaporázó szorongást és dühöt okádok kifelé. Akkor találok a kezétől nem messze egy doboz Digitalis-t, nem mellesleg más egyéb pirulákat. Könny és vér elegye, belőlem patakzó, mocskolja Anya szatén ruhája fodrait, amikor ölelésébe kuporodom és mutáló hangot ütve meg üvöltök, amely éppen csak, hogy apad intenzitásából telően.

– Hozzávetőleg három napja fekhet halott anyja mellett, de a jó hír, hogy él – ez a hang egy halottkém szájából fröcsög. – Kiszáradt, holtbiztos, és éheztette magát. Vigyük le. Az anyjára még vetek egy pillantást… – beszéde a nihilbe vész, nem hallok a továbbiakban semmit.

A Semmelweis zárt osztályán térek magamhoz, infúzióra kötve, a vágásokat, ahogy veszem szememre, ellátták és leszíjaztak a Figyelőben. A szemem egy filmkockányi pillanatot fog meg csupán, eztán mély és nehezen magyarázható álomba merülök. Anyára tisztán emlékszem. Tenyerébe temeti a sajátomét, részvétteljesen mozog a szája, könnyfoltos arcát az enyémhez szorítja, és ennyit súg; „Miért nem jöttél? Vártalak.” Ő volt Anyám, aki volt, részemre, nekem, okomon. Ez a négy taktus állt a búcsúlevelében.

 

 

(Illusztráció: Morandi)

Kis magyar valóság

24-es villamos, hőség, lüktet a levegő, kavarognak a szagok. Mellettem egy nő újsággal legyezi magát, szemben az öregember nyitott szájjal piheg, fogatlan ínye kilátszik. Belesüppedünk a délutánba.

A következő megállónál két ellenőr száll fel. Egy férfi és egy nő. Kérik a jegyeket és a bérleteket. Mi meg adjuk. Már aki. Mögöttem egy tagbaszakadt, intenzíven izzadó utas áll fel. Akkor látom, hogy ott az egész családja. Két iskolás gyerek, egy asszony, meg még egy, talán a nagymama. Az egyik ellenőr, a férfi, odalép a nagydarab emberhez és kezdi a mondókát:

-Jó napot kívánok, a jegyeket, bérleteket kérem szépen!

A tömör, izzadó férfi nagy, húsos arcát piszkos zsebkendővel törölgeti, úgy kérdezi, jó hangosan:

 – Mit akarsz te? Az ellenőr, tudomást sem véve a tegezésről, meg az agresszív hangnemről, megismétli:  – A jegyeket, bérleteket kérem szépen!

A tagbaszakadt ránéz, aztán benyúl a zsebébe és elővesz egy rongyos jegyet:

 – Tessék, itt a jegy.

– Köszönöm. És a többiek? Az idős hölgyet kivéve? Az ő jegyeiket is megnézhetném?- szól az ellenőr és kezeli a jegyet, mire a nagydarab férfi szemei szikráznak, úgy mennydörgi:

– Mit akarsz még? Adtam már egy jegyet, nem? Egy család, egy jegy! Nem értem, mi a gond?

– De uram, ez nem így működik!- próbálja megmagyarázni azt, ami egyértelmű és már a másik ellenőr is ott áll mellette, még nagyobb nyomatékot adva az esetnek.

– Az idős hölgyön kívül a többieknél is kellene, hogy legyen jegy, vagy bérlet. Ha nincsen, akkor helyszíni bírságot kell fizetni, vagy bediktálni a nevet és a címet és csekken kifizetni a büntetést, vagy ….

– Mondtam: egy család, egy jegy! – vág a szavába a nagydarab, és a fejével int a családjának. A villamos megáll, ezek gyorsan leugranak róla. A férfi meg csak kiabálja:

 – Egy család, egy jegy, megmondtam!

Az ajtók becsukódnak, a két ellenőr leforrázva áll egymás mellett, mi pedig zötyögünk tovább, mintha mi sem történt volna.

 

 

 

Eb adta lehetőség

Az asszony sosem szerette a férjét. Beszélték is faluszerte, hogy csak azért ment hozzá, mert a nagy szerelme mást vett feleségül, s ő, mintegy megbosszulva ezt az arcátlan árulást, szegődött embere mellé. Gyerekük nem született, napjaik siváran, egyhangúan teltek, ám ettől igazán csak a férfi szenvedett. Az asszony, talán, hogy elégtételt vegyen a sorson, vagy saját szerencsétlen döntésén, az évek előrehaladtával egyre többször bántotta férjét durva szavakkal, beletiporva maradék önérzetébe. Emberünk tűrt, egyre csak tűrt, s titkon abban reménykedett, hogy idővel megenyhül az asszony, de ez nem történt meg.

A házaspárnak volt egy öreg németjuhásza. Ez a szelíd, hűséges eb jelentette az egyetlen közös pontot az életükben. Mindketten imádták, és úgy babusgatták, mintha csak a gyerekük lenne. Az asszony azonban még a férjén is túltett, már ami a kutya iránti gyengéd érzelmek kifejezését illeti. Finomabbnál finomabb ételekkel etette, olyanokkal, amiket bármelyik embertársunk megirigyelhetett volna, főként ezekben a nehéz időkben. Ha elment az állat mellett, megsimogatta, megpaskolta a hátát, amit az halk, dorombolásszerű hangok hallatásával hálált meg. Minden héten egyszer megfürdette a kutyát, illatos samponnal mosta meg a szőrét, hogy tiszta és ápolt legyen, és időnként még azt is megengedte neki, hogy az ágyában feküdjön.

Történt egy napon, hogy meghalt a férfi. Belehalt a szeretetlenségbe, legalábbis így mondták. Az asszony megsiratta, meggyászolta, de mindez olcsó színjáték volt csupán, magában nagyon is örült, hogy megszabadult a kolonctól, és kezdett kinyílni, mint a tubarózsa. Társaságba járt, moziba, színházba ment, gyakran megfordult a falu messze földön híres cukrászdájában is. Csupa olyasmit tett, amit korábban soha.

Egy fülledt, nyári este az ágyból nézte a tévét. Hűséges társa, az öreg németjuhász a lábánál hevert, boldogan tűrve a finom cirógatást, majd hirtelen, tisztán érthető, emberi hangon megszólalt:

– Kénytelen voltam csinálni valamit, hogy nekem is jusson végre egy kis gyengédség!

 

 

 

(Illusztráció: Tommervik)