Szombat este. Emberek jöttek-mentek. A hó puhán szálingózott. A lámpák sárgás fényében óriásira nőttek a pelyhek. A hidegtől kipirultak az ujjaim. A város zaja eltompult. A vastag üvegben hangosan löttyent a pálinka. Az égető töményt az utána küldött bor hűtötte le.

         Az ajtó nehezen nyílt, és hangosan csapódott mögöttem. Leültem a homályos sarokba. Néztem a pultos arcát, ahogy megissza az energiaitalt, hogy bírja még. Az utolsó kortyból egy kevés kifolyt a szája szélén, de mielőtt az állához ért volna, kézfejével letörölte. Összenyomta a fémdobozt, a kukába hajította, és mosolyogva fordult a pultnál álló sráchoz.

         A szemben lévő sarokban egy fickó átszellemülten szerelte az óráját, már jó ideje, teljesen mozdulatlanul. A másik karja ernyedten csüngött a föld felé. Az arca tökéletesen kifejezéstelen volt. Egy srác időről időre odament hozzá ellenőrizni az életjeleket, de a pultos lány mégiscsak jobban érdekelte. A lány pici volt, fiatal, és csinos a maga fiús módján. Vidámnak látszott.

         A mellettem lévő asztalon egy tálban pirított sós mogyoró volt. A szemek remegtek, ahogy egy hatalmas, mohó kéz csapott le rájuk. Markolta a mogyorót, agresszíven, újra és újra. A szemei izzottak, a szájából fröcsögött a nyállal kevert mogyorópép. Tökéletes fókusz a tálra. A haverja, nekem háttal, indulatosan magyarázott neki a világ dolgiról.

         Sokan voltak még a bárban. A szokásos szombat esti töltelék. Kis csoportokban álltak körül egy-egy asztalt. Kettesével ültek a kanapékon. Egyre üresedő korsók koppantak. Egy csendes pont látszott feltűnően nyugodtnak. Szinte láthatatlan volt, mégis vonzotta a szemet. Egyszerű fekete-fehér csíkos pulóvert és kék farmert viselt. A pult mellett ült egy bárszéken. Fekete svájcisapkája sűrű árnyékot vetett az arcára, a szeme helyét csak sejteni lehetett. Fejét mindig egy kicsit lehajtva beszélt, ha kérdezték. Mintha rejtegetett volna valamit.

         Amikor kicsit eloszlottak az emberek, a pulthoz mentem még egy pohár vörösért. A lány szolgált ki. Nem kérdezte, mit kérek. Töltötte. Mereven bámultam az előttem lévő gyöngyöző, ezüstszínű sörcsapot, és próbáltam kihallgatni a beszélgetésüket. Alig pár lépésre álltam tőlük. Egy srác magyarázott éppen a sapkásnak. A sapkás hallgatta, néha bólintott. Csak a szemem sarkából figyeltem, odanézni nem mertem. Már meg is bántam, hogy belekíváncsiskodtam. Szégyelltem magam, és végtelennek tűnt az idő, mire megkaptam a bort. Fizettem, és kiléptem az ajtón.

         A hideg megkaparta az arcomat, és zsibongott a friss oxigéntől. Néhány méterre az ajtótól rágyújtottam. A pohár szinte azonnal jegesre hűlt. Egy kuka tetejére tettem. Fogytak az emberek a bárból, de jöttek újak is. Határozottan mentek be, határozott céllal. Az egyiket felismertem. Zenész, de nem jutott eszembe, melyik zenekarban. Amíg elszívtam a cigit, néztem a súlyos hópelyheket. Nagyon fáztam.

         Bent jó meleg volt. A sarokban, a radiátor mellett. A hely belső faborítása és félhomálya is szaunára emlékeztetett. Ettől mindent lassúnak és nyugodtnak éreztem. Az új társaság viszont már aligha lehetett szomjas. A többi vendég egyre fogyott. Az órámra néztem. Előző nap megállt. Megszokás.

         A bár hivatalosan bezárt. A pultos elfordította a kulcsot a zárban. Szó nélkül, mosolyogva rakott elém egy hamutálat. Akik maradtak, a lépcsőt ülték körül. A sapkást a második fokon. Körülötte öten törökülésben beszélgettek. Egy váratlan pillanatban elkaptam az arcát. Ő vett észre. Hívott, hogy üljek mellé. Rekedt hangja halkan kúszott el körülöttünk. Mesélt füstös kocsmákról New Orleans-ban. Földalatti jazzpincéről New York-ban. Arról, hogyan lopták el a gitárját a Montmartre-on, ami másnap végül megkerült.

         Mellette a földön ott ült a fiatal zenész. Az egyetlen, aki valóban figyelt rá. A háta mögül jött a fény, hűvös derengés vette körül. Úgy nézett fel a sapkásra, mintha az magas trónon ülne. Nem pislogott, az arca feszült volt a figyelemtől. Nem értettem a szomorúságot, ami a szája bal sarkába nehezedett. Így hallgattuk a sapkás gitáros történeteit.

         Később egy irányba sétáltunk hazafelé. Talpunk alatt hangosan ropogott a friss hó. Hajnalodott. Nem beszéltünk, csak néztük, ahogy messze a híd felett kelt fel a nap. Befordultam egy sarkon, de ő megállított. Kurtán elköszönt és a kezembe nyomott egy újságot. Kigöngyöltem, a tizennegyedik oldalnál volt nyitva. Nehezen fókuszáltam a bortól és a fáradtságtól, de mintha vasárnap lett volna ráírva. Új filmre készül Brad Pitt. Bukott bemutató a Madáchban. Alföldi bírálja a mentorok döntését. Nagykoncertet ad az álompár. Hajnalban fagyhalottan találtak a híres jazzgitárost. Pandasapkában pózolt a modell.

         Fázom, jutott eszembe. Kidobtam az újságot és megszaporáztam a lépteimet, hogy hamar otthon legyek. 

„Igazából őrülten idegesít”, mondtam neki egyszer, míg ugyanakkor a fejemben szinte állandóan ez járt, „irritál, hogy folyton a telefonodat nyomkodod és valami hülyeségen vihorászol, amit a netes barátaid írtak neked”. Közben elkészültem, az asztalhoz ütögettem a cuccot, aztán felálltam azzal, hogykimegyek cigizni, „addig elleszel szerintem”, és anélkül, hogy választ vártam, vagy hátranéztem volna, a fejemre csaptam a csuklyás pulóveremet, és a hely bejáratától éppen öt méterre rágyújtottam a hosszú roll papírból sodort virzsíniára. Nekidőltem a kocsma melletti omladozó házfalnak és keresztbe raktam a lábamat. Utólag vettem észre,úgy álltam, mint egy modell. Sosem tudom, hogyan kell ilyenkor „egyedül állni”.Rendőrautó bukkant fel nem messze és elkezdte levillogni az embereket az egyirányú, s ilyenkor, péntek délután már gyalogosokkal és taxikkal is telített, szűk belvárosi utcáról.Egy részeg társaság két tagja, persze úgy, hogy ne legyen látható, vagy egyértelműen beazonosítható a mozdulat címzettje, beintettek a szintetizátor-hangon szirénázóautó felé.

Nem szerettem egyedül cigizni, valójában cigizni sem szerettem egyáltalán. Azon töprengtem, ha visszamegyek elmondom Krisztának, amit gondolok: „A te világod a pop világa, a te agyad tele van mindenféle divatos dologgal, mindenről tudsz, ami a kerületen belül történik, az összes koncertről, kocsmák felemelkedéséről és megszűnéséről, állandó ingerviszonyban állsz ezekkel az utcákkal, mindig azokra a helyekre mész, amik épp nagyon menők, de még túl sokan azért nem tudnak róla, és nem bírsz otthon tölteni egy estét, mert félsz tőle, hogy esetleg támad egy gondolatod, és visszazuhant rád az üres szobában, vagy hogy véletlenül a tükörben meglátod magad, hogy csak egy lyukas vödör a fejed, ne értsd félre, inkább úgy mondanám, hogy semmit nem akarsz megtartani, öntudatlan eksztázisod nem bűn, csak észrevettem, hogy ez van, hogy te talán félsz valamitől, és engem is gyűlölsz valamiért.”

Kriszta általában csak pislogással válaszol, nem mintha nem értené, hogy mit mondok neki,egyszerűen az ő gondolatain kívül esnek az ilyen és ehhez hasonló értelmező kísérletek, igénye lenne rá, de nem bírja elsajátítani őket, mégis azt mondja a legtöbb hasonló eset után pár percet vagy napot követően, hogy szereti ezeket a gondolati felöklendezéseimet, mely megjegyzésétől engem inkább a szégyenérzet, mint a dicsőség önt el, és nem tudom elhinni, hogy ezek valóban jelentenek számára valamit, így ilyenkor inkább elhallgatok.

         „Hallottál erről az új hamburgeresről a Wesselényin?” – kérdezte. „Nem hallottam. Jó?” „Igen, jó, egyszer elmehetnénk.” „Persze, menjünk.” Közben láttam, hogy a hátam mögé néz, mintha észrevett volna valakit, de nem akartam megfordulni. Inkább megnéztem én is a telefonomon az időt.

         A kávé mellé kértem egy zacskó nápolyit, aztán még egy pohár gyümölcslevet, ami szerencsére tele volt citrom, narancs és lime darabokkal, meg jégtörmelékkelés mentalevelekkel, így folyton volt mit kevergetni, ugyanis az olvadó jégből és a szívószállal állandó nyomás alatt és mozgásban tartott egyéb komponensekből folyamatosan szivárgott valamennyi folyadék, melyet ezt követően, megállapítva utána, hogy az még egy kortynak ugyan kevés, ám időhúzáshoz éppen hogy elégséges volt, egy fél mozdulattal felszippantottam, majd ezt követően azonnal nekiálltam az újabb kevergetésnek,s miután Kriszta elvette előlem a poharat, rendeltem egy újabb kört, még egy adag nápolyit, és még egy pohár gyümölcslevet szívószállal, citrom, narancs és lime darabokkal, meg mentalevelekkel, melyek megérkezéséig az étlap sarkát hajtogattam, vagy egy, a zsebemből előkerült papír fecnit téptem darabokra, kisebb fajta szemétkupacot produkálva magam előtt az asztalon, az őrületbe kergetve vele Krisztát, aki egyszer csak fogta és elhúzta a kupacot előlem maga felé, majd végül dühében az egészet le a földre, meg sem várva, hogy esetleg a pincér elvinné a szemetet, aki végül megérkezett, s én, meggondolván korábbi választásomat, nápolyi helyett egy zacskó mogyoróra módosítottam a kérésemet, amire persze Kriszta fintorgott, mert biztos volt benne, hogy a mogyoró nem fog passzolni a gyümölcsléhez.

        Nevetett valamin, ezért belenéztem a telefonjába én is. „Ez kié, ez azé a Petié?”, „Petié, igen” – válaszolta. „A Peti, tudod?” „Említetted sokszor, szóval igen.” Majd bele ittam az üdítőmbe, és körbenéztem Kriszta háta mögött. Egy lány úgy hitte, őt figyelem, rám nézett, én is tudatosan visszanéztem rá, majd elkaptam a fejem és vettem egy kis mogyorót. „Add ide!” És el akartam venni Kriszta telefonját, mintha az húzott volna fel, de nem engedte. Felálltam és kimentem a wécére.

        Mikor visszaértem – úgy látszik, ezzel szándékosan megvárt –  talán viccből, talán dühből, letette a telefont az asztalra, a kijelzővel lefelé, álmosan megtörölte a szemét, és rám emelte a tekintetét,mely mozdulatsorralmintha azt közölné, „tessék, te pöcsfej, akkor mondjad, szórakoztass”. Ezt igen gyakran eljátszottuk, mikor csak úgy beültünk valahová és már elfogyott a kávé, a főzelék, a gyümölcslé, a sör, a rágcsálnivaló, ésa legmenőbb sorozatok legutóbbi részeit is megtárgyaltuk, ami igazából poénok és jelenetek és jó mondatok megismétlését jelentette, s már csak ültünk volna csendben.Azt sosem tudtam meg, hogy valójában ezekről mit gondol, a hamburgerekről, zenékről és sorozatokról, de úgy éreztem, az, hogy mit néz, és mi tetszik neki, az is valamiféle válasz, az is mond róla valamit, de engem ennél sokkal jobban érdekelt volna, hogy ő mit mondana. Tudtam persze, hogy úgy isteni igazából őt semmi sem érdekli túl komolyan. De ő nem mond semmit. Csak elüti az idejét. „Az nagyon vicces”, vágja oda ilyenkor egy pillanat erejéig tartó átszellemült tekintettel, majd bele is néz a telefonjába, hogy talál-e valamit róla, valami egyéb információt, amit ilyenkor fel lehetne mondani. Semmi nem érdekelte.Hogy pontos legyek, Krisztát egyetlen egy dolog volt, ami újra és újra felizgatta, amiről tudtam, hogy napi rendszerességgel igényli, amiről igazán tudtam, hogy fontos neki, és csakis ez a fontos neki: a faszt szerette és akarta, és a fasz is akarta és szerette Krisztát. Kevés ilyen meghitt és kölcsönös függés van a világban, mint az övék. Van is neki egy mosolya, egy nézése, ahogy a vállát kicsit felemelve oldalra fordítja a fejét, mintha fázna, s mintha próbálna csukott szájjal benntartani egy ásítást, mintha unna mindent olyankor, gyűlölné és tehernek érezné az életét, olyan arckifejezés volt ez, mintha semmi-de-semminem volna képes őt a felizgatni, lassú mozdulataiban az eredendő utálat manifesztálódott, ezért mellette az ember igazán gyűlölve érezhette magát. Nemtörődöm, általános hányingerrel átitatott mozgása mégis,valamilyen okból kifolyólag vonzóvá tette, így nem érdekelt, hogy bizalmas, már-már filozofikus viszonyt csupán a pénisszelápolt. Nem a férfival, és nem velem.

        Miután kifogytunk mindenből, hazakísértem Krisztát, és mert ezúttal megfogadtam, hogy nem megyek fel hozzá, és ő is arra gondolt, hogy ezt be kéne tartanunk, úgy terveztem, elköszönök és hazamegyek,de még csak kora délután volt, és semmi dolgom nem volt igazán, így valójában nem éreztük akadályát annak, hogy egy rövid zenehallgatásra mégis felmenjek. „De csak ennyi, ugye tudod”, jegyezte meg még egyszer ő is, közben pedig rövid ideig megfogta a kezem, amitől elszállt minden gondolatom.

        Elszívtunk egy cigarettát az erkélyen, aztán ő készülődni kezdett, mert találkozója volt a barátaival. Én az ágyon feküdtem, a laptopjára rákötött zenerendszerből pedig a Black Mountain nevű zenekar Don’t runourheartsaroundcímű száma szólt. Krisztának szerettem volna megmutatni, elindítottam és közben nagyon élveztem, csücsörítve bólogattam a stoneres dallamra, de ő végülis nem reagált rá semmi lényeteset, csak öltözött, hátra fordult, kicsit megemelte a vállát, mintha mosolygott volna, aztán tovább öltözött. „Nagyon bébi”, mondta háttal, míg a szekrényében turkált.  Közvetlenül ezután elindítottam a SundialApollocímű számát, majd a The Warlockstól a Cosmicletdown-t. Akkortájt éppen inkább barátok voltunk, mégis mindig úgy alakult, hogy felhívott magához, főleg, mielőtt kocsmázni indult volna péntek este.Általában főzött valamit, megkínált vodkával, vagy pálinkával éscigiztünk, jó volt, hogy lehetett a szobájában cigizni,zenéket mutogattunk egymásnak, néztem, ahogy öltözik, nézte, ahogy fekszem és élvezem a zenét, ahogy tömöm magamba a főztjét, ami általában valami egyszerűen elkészített, mégis kifejezetten jó étel volt.

        Miután elkészült az öltözködéssel, elkísértem a kocsmanegyedbe, ahol az egyik utca elején elváltunk, gyorsan és szenvtelenül.Általában nem nézett hátra vagy ilyesmi, gyorsan búcsúzkodott. Mikor a helyszínre értünk, annyit mondott, hogy „puszi”, amit meg is kaptam, aztán ment a dolgára. Úgy éreztem, jó lett volna még pár szót váltani, talán akartam is valamit a délutánnal kapcsolatban mondani, a kényszere legalábbis bennem volt, hogy megállapítsam, jó volt-e vagy nem volt jó, végül ez elmaradt.

        Hajnali egy óra körül küldöttaztán egy üzenetet nekem, amiben megírta, hogy melyik helyen vannak, erre jeleztem neki, hogy én és a barátaim merre járunk, megbeszéltük, hogy csatlakozik hozzám, vagy én átmegyek hozzájuk, közben persze eltelikmár egy óra is, tovább iszunk, és megint ír, hogy akkor megyek-e én, közölte, hogy éppen melyik kocsmában vannak, megírtam én is, hogy mi hol vagyunk, és hogy amint elfogy a sörünk, megyünk és találkozunk. Mire végül odaértem, Kriszta már nagyon részeg volt, én még rendeltem magunknak egy korsó sört, neki világosat, én pedig egy félbarnát szerettem volna inni ebben belvárosikézműves sörözőben, ami éppen nagyon divatos volt, de az addigra már elfogyott, a csapos viszont felajánlotta nekem, hogy kever barnából és világosból nekem egy hasonlót, ha szeretném. „Jöhet”, válaszoltam neki flegmán, mialatt Kriszta elment hányni a mosdóba, ami persze sejthető volt, mert a sörét már alig itta, és én is rosszul lettem ettől filozofikusitalkombinációtól,ezért aztán elindultunk haza.

        „Nagyon bébi vagy”, mondta nekem – mást nem is nagyon tudott, mert nem volt jól – mikor felkísértem, már-már felcipeltem őt a lépcsőn, és lehúztam a csizmáját és felakasztottam a kabátját vállfára, a pulóverét meg a fogasra. Befeküdtünk az ágyba, mindketten szédültünk az alkoholtól és a rászívott cigarettáktól, negyed óra után aztán mégis támadt benne annyira erő, hogy elkezdjen veszekedni velem amiatt, hogy miért vonultunk félre a barátaimmal a társaságból, miért nem érdekelnek engem az ő barátai, mire rávágtam, hogy ez persze nem igaz, mert hogy Petivel, aki az egyik legjobb barátja, rengeteget beszélgettem, csakúgy mint az amerikai ismerősével, így igazán jogtalanul baszogat engem, biztos csak a részegség, meg az, hogy közben be is szívott, úgyhogy inkább hagyjuk ezt a beszélgetést, egyikőnk sincs beszámítható állapotban. „Okéka”, mondta végül.

        Elaludtunk, majd egyikünk, nem emlékszem már, melyikünk, felriadt és mivel végülis mindketten ébren voltunk már, elkezdtem őt simogatni, majd szexeltünk, ő pedig utána, szokásának megfelelően, kipattant az ágyból, és kiment a fürdőbe. Nem aludtam el, hanem elkezdtem olvasgatni a könyvét, ami egy európai, azt hiszem lengyel lányról szólt, aki az amerikai és angliai egyetemi éveit írta meg, hogy kivel, hol és hányszor feküdt le, milyenek voltak a professzorok, meg a külföldi művészek, és a külföldi helyi zenekarok, akiket csak az ottaniak ismertek. Kíváncsi voltam rá, hogy mi lesz ezzel a lánnyal, mi lesz az életformájával, érez-e kiüresedést, vagy nemtörődöm inkább, hogy levon-e valamiféle tanulságot az egészből, van-e neki filozófiája, milyen helyekre járt ezekben a városokban enni, hol rúgott be előtte. Érdekelt, hogy mond-e valamit ez a könyv, vagy ez is csak egy egyszerű elbeszélés, egy történet a lány életének egy bizonyos szakaszáról, ami a számára szükséges tapasztalatokat meséli el, melyekmajd bevésődnek és elmúlnak, aminek meg kell történnie, „nehogy bent maradjon valami”.

        Kriszta már legalább negyven perce bent volt a fürdőben, hallottam, hogy a hifiről bömböl a zene, a Setus free szólt a Black Mountain nevű brit zenekartól. A fürdőszoba ajtajánál megálltam és belestem. A kádban feküdt és áztatta ki magából az éjszakát, a kézműves sört, a vodkát, a marihuánát, a még több kézműves sört, a hányás érzetét, a közösen termelt testnedveinket, az egész éjszakát, az ágyban töltött rosszullétet, engem. Bömbölt a Setus free. Megfordult a kádban, rám nézett, azazhogy ez még annak sem volt nevezhető, inkább csak észre vett, majd visszafordult, becsukta a szemét és ázott tovább.

        Kimentem a folyosóra és felöltöztem, a fülhallgató kábelét átfűztem a pulóverem alatt, felvettem a kabátomat, és elindultam haza. El a Deák, pontosabban az Erzsébettér mellett, ott aztán felfelé az Andrássyn egészen a Hajós utcáig, ahol általában befordultam, mert szerettem volna elkerülni a tömeget és az édeskedő kurvákat.Szerettem ezt a kerületet, de csak ezeket a belső utcákat, a hatalmas háztömb méretű modell lány képét az egyik tűzfalon, amit akkor éppen nem láttam, de tudtam, hogy ott van és mosolyog. Szemergett az eső és jól estek ilyenkor ezek az éjszaka séták, a vizes betonon megsokszorozódik a fény, olyan, mint egy kiállítás. Közben aPaladin’s Last Stand szólt a Black Angels-től.

        „Bosszant a világod, hogy mindenre találsz magyarázatot,hogy felhívod újra régi faszikat, és találkozgatsz velem is közben, mert én is a volt faszid vagyok, de állandóan jelen vagyok valamilyen formában, nem úgy, mint a többi, hanem egy kicsit máshogy, azt hiszem. És egyáltalán nem értem, hogy minek ez a műsor, és tudod az jut eszembe, amit a múltkor az egyik közös barátunk mondott, hogy te egy ribanc vagy, és ezt mindenki tudja, és ne szeresselek, mert az vagy, és beláttam, igaza van neki, mégis magamban valahogy védtelek. Ott állt egy külföldi lány is, azt hiszem, portugál volt és mondta, hogy there’s a plenty of fishinthesee, és utáltam akkor, hogy ez tényleg ilyen egyszerű, utáltam és teljesen jogosnak éreztem a megjegyzését, de nem éreztem át igazán, mert tudod, megvédtelek magamban, és csak az ilyen dühös, belső kifakadásaim fedik az igazságot, mert neked inkább nem mondok el semmit, mert nem mondasz rá semmit, nem tudom, hogy egyáltalán érdekel-e, ezért inkább csak nem kereslek és hallgatok. Mindig arra gondolok, az vége, hogy nem kereslek többet, és hallgatok.”

        Már a körúton sétáltam. Rezgett a telefonom, Kriszta küldött nekem egy üzenetet, amiben csak egy kérdőjel állt: „?”. Arra gondoltam, küldök válaszként egy felkiáltó jelet: „!”, de végül nem írtam semmit. Vettem magamnak egy Snickers-t és egy harminchármas rostos narancslevet, majd hazamentem aludni.

 

 

(A járvány)

A várost, ahol a várfalban a kövek név szerint is ismerték egymást, és nem jajdultak fel török ostromágyú, germán vagy orosz géppisztolygolyó érintésére sem, most mintha köd nyelte volna el. Sűrű, gomolygó vattába burkolózott Laki szemei előtt a városa. A tengereken biztosan tájékozódó, a csillagok pályáját náluk is jobban ismerő most nem talál be a városba, mindent rózsaszínnel váltakozó kék, sárga köd borít, az utakat lassacskán felfalta ugyanaz a gomolygó, anyagi állag, ami Öskü és Szentkirályszabadja határán megtorpant. Mindkét oldalról próbálkozott, s azt hallotta, hogy Pápa felől is, Zirc felől is fölösleges, a városa „védekezni tud a turisták ellen most, járvány idején”. Laki gyomra összeszorult, s ami régen fordult elő: türelme fogyni kezdett. Tudta, hogy a sok városba igyekvőt az országos félretájékoztatás gyanúja gyötri, akárcsak őt. Azt is sejtette, hogy ebben a zárlatban valami szerepe lehetett a napokban kezdődött katonai gyakorlatnak.  Mint az oroszok alatt, csupán komolyabb technikával és az értesülés-zavarás rozsdás fegyverét is leakasztva a falról. Járvány? A különböző krédók – egyelőre nem éles – erőpróbája lehet ez, amire annyi ember szabad ideje, fiatalsága, életének értelme, élete ment rá és még fog is. Azon tűnődött, hogy immár ő is a tájékoztatás hatalmi nyelvezetét használja. Mikor térnek vissza az igazi szavak? Mert most? A krédók. No meg a kard. Tudott egy gabonahordó utat a Séd mellett egy régi malomhoz, félreállt, lezárta a kocsit, és másfél óra múlva otthon volt. Nem tartozott a hivatásos nagyot mondók közé. „Hit nélkül az ágyadból sem tudok fölkelni.” Otília büszke volt erre az egy mondatára. Mint nő büszke, mint katolikusnak keresztelt büszke, mint lakásának egyik – nem elhanyagolható – bútordarabjára a csupasz csípője alatt: büszke. Lakása a Bem-rakpartra nézett. Majd eljön az időszak, amikor se hittel, se hit nélkül, még csak belefeküdni sem, de arra nem lesz a tengerésznek szava. És akkor már Otília jó távol a Dunától egy kórházi osztályos orvos felesége lesz. Laki talpalás közben se jobbra se balra nem nézett. Nincs egyedül, érezte, de most nem akart beszélni senkivel, s hogy másokhoz szegődjék, arról meg szó sem lehetett.                                                             Erőfeszítéseknek keményen kitett foglalkozása megóvta döntéseiben a könnyebb utaktól. Most, hogy vállalatát, hajóját, hivatását nem tudni milyen kezek kirángatták alóla, egyszerű foglalatosságot választott. Kertészkedett azon a néhány száz négyszögölön, amit a testvérével örököltek. Kertészkedett és feljárt Otíliához a lány szabadnapján. Meg a fölösleges zöldséggel, krumplival a nagybani piacra.  Néha átöltözött Otíliánál és hangversenyre mentek.  Olykor hazafelé a kocsiba az énekesnő is beült mellé és pár napot a szerelem-szigeti házban töltöttek. Volt egy fellépése is Otíliának az éhező gyerekek javára az új hangversenyteremben. Elégedett volt, zsúfolt ház előtt énekelt, és mielőtt haza tértek, hajnalig a Séd csobogását hallgatták Lakival.

         A nedves elem fénnyel keveredett ölelkezésükben.

(Asszonyváros)

Nagy Sándor és katonái több helyen is megfordultak, mint a történetírók feljegyezték. Hogyan foglalt el egy várost Afrikában, amely nem volt akkor még csatornával elválasztva az európai kontinenstől? Egy várost, ahol kizárólag asszonyok éltek? Asszonyok uralkodtak, készítették a sarút, patkolták a lovat, kereskedtek, ültek a város különböző hivatalaiban és építették a vízelvezetőt vagy ástak a ritkán hulló esőnek a ciszternákat. És nem utolsó sorban ők látták el a város védelmét. Királynő ült a város trónusán, neve nem maradt ránk. Tavaszi ünnepük előtt vette körül a várost hadaival a makedóniai.  Nem kívánt embert áldozni, tehát üzent a város lakóinak, hogy nyissák meg a kapukat, különben ostrom alá veszi a várost. Jött is a válasz.                                                                                                        

–  Semmi értelmét nem látjuk a megadásnak – üzenték vissza.  – Ha ostromot indítasz, akkor lehet, hogy beveszed a várat, győzöl, de híre megy, hogy asszonyokat győztél le és gyilkoltál meg. Ha viszont mi győzünk, akkor híre megy annak, hogy Nagy Sándort asszonyok győzték le.  Világhódító Sándorunk végül belátta, hogy akár így, akár úgy, de igazság van a dologban és felhagyott a város elfoglalásának tervével. A megmenekülés kulcsa annak a belátásában rejtőzik, hogy bármint legyen, úgyis „híre megy”.  A természetes hírelés, történetmondás mellett szóló egyik érvelés dicsőségére. Hogy a városka valóban létezett-e e történeten kívül, az nem kell felmerüljön senkiben. A kendőzhetetlen igazság-magocska körbe járja a földet. Olykor bujdosni kényszerül, olykor némi késleltetéssel, ám elkerülhetetlenül belevilágít a képünkbe szerény lángocskája a csillagos ég jókora tűzrakásai közül is.

(1945 Virágvasárnap)

Át a télvégi mező sarán és haván Pere-puszta felől jöttek az ukránok. Az ország teljes katonai megszállása előtt úgy két-három héttel. A harc akkor már egyre kevesebb kilátással, de egyre nagyobb dühvel, több hete folyt a Bakony körül az ukrán fronttal. Nóra nevelőapjának apja és Nóra nagyapja testvérek. Nóra nagyapját a község megszállása után kikísérik a kertjükön keresztül. A kis patak fölötti pallón átjutva hátulról érik a lövések. A községből még 32-en jutnak erre a sorsra, 16 évestől 36 évesig. Temetésüket a felszabadító megszállók, az egyházi szertartást megtiltva, engedélyezik – Az áldozatokat 1945 virágvasárnapján, két nappal a brutális akciójuk után temethetik el a hozzátartozók. Nóri édesanyja korán elhalt. A lány édesapját orosz föld őrzi.

Ha tovább kivonatoljuk a fönti sorokat, lásd Arisztotelész Poétika Tomi által citált és kommentált szövege, akkor előttünk áll egy – regeszta. – És aztán senki ne játsszon a gondolattal, kinek és mit enged meg a háború és mit nem.

(Észrevétlen aranykor)

Kiterítve, amit immár sohasem láthat, akárhol is volt a hazája, kiterítve a mesterség korabeli fejlettségi fokának, legteljesebb hatáseszközeinek birtokában, mindez a római legionárius lába előtt hevert. Csipesz gyakran elképzelte ezt a családot. Tomi feleségének, Mártinak beszélt is róluk, az asszonynak névnapja volt, Móna a műanyag játékkockáit rakosgatta, ők az asszonnyal a barna szőnyegpadlón ültek, hátukat egy-egy párna támasztotta a falnak, ő, Csipesz, az obsitos római hadfiról mesélt, a családjáról, étkezéseikről, arról, hogy kölest, árpát és szőlőt termesztettek, az asszony zöld üvegcsében tárolt illatszereit sem hagyta ki, szokásaikat, rítusaikat, sőt, házastársi intim együttléteiket is megelevenítette a lány. Mindezt olyan belelátással és -éléssel, hogy az asszony szinte elbűvölődött a részletek gazdagságától és hitelességétől. Móna még csak másfél éves volt, majd alig évtized múlva olvassa mindezt, természetesen rövidítve, de bőséges, főleg fekete-fehér rajzokkal illusztrálva, térképekkel „szemléletessé” téve, azaz pedagógiai céltudatossággal elleplezve egy korszak, amihez kötődni is és ami után vágyakozni is lehetne. Az a mozaikborítás színes ábráival az ő nosztalgiája is lehetett volna, Tomi és Márti kislányáé, ahogy most Csipeszé, egy igazi, városon túli aranykor után. De Móna jelenleg a rácsos ágya alá gurult sárga kockát akarta kihalászni. Az aprólékosan összerakott zöld levél-ornamenseknek ma már csak nyomai, szilánkjai léteznek, de voltak, elkészültek, mesteri kivitelezésben s meleg-égövi légkörrel vettek körül egy családot, mely, meglehet, csupán a képzeletben létezett. De bizonyosan létezett, kutyáik is voltak, egy szamár csontmaradványaira is rábukkantak. Csipesz kevés konkrétumát bőven kiegészítette az ösztönös korszakérzékelés, az át- és visszatűnéseket jól kiaknázó képzelete, így nagy túlzásokba nem eshetett azt illetően, hogy miféle emberi élet zajlott ezen a vidéken, hiszen – nem elhanyagolható érv! – : ő is itt született, a Csipesz nevet városától kapta, a játszópajtásaitól, az utcától, amelyben éltek, s talán a nagy türelméről híres Bakony és a sima kedélyű tó sem ismerte a másik nevét.                                                   – Amit ma úgysem találni, Márti, mert szétőrlődött, felmorzsolódott az emberek borzalmas fogsorai között; szétőrlődött, porrá lett anélkül, hogy megragadott volna a potom hetvenöt nemzedékből csak egyet is. Ők még ráébredhettek volna, hogy „Nini, itt ez az aranykor vagy mifene. Nem ezt vártuk véletlenül?”                                                         Tomi felesége húsz perc alatt szokta összekapni magát, ha színházba mentek, ha utaztak, ha kirándultak. Most azonban párnájához szögeződött, úgy hallgatta Csipeszt. De lassan ideje volt indulni. Ezt onnan érezte meg a két nő, hogy Móna váratlanul felvisított és az anyja ölébe vetette magát. Összenéztek.                                                                Csipesz elkérte a rúgkapálót, intett Mártinak, hogy menjen, tűnjön a gyermek látóteréből, és a picit ringatva-vigasztalva fel-alá sétálni kezdett.

Egyedül maradt a kislánnyal, akinél a kezdeti bősz, anyja utáni sivalkodást felváltotta a csöndes, beletörődő hüppögés, majd Csipesz nyaklánca kötötte le a figyelmét, húzta-vonta, igyekezett a szájába gyömöszölni, mérgében újabb zokogásroham tört rá, hogy ez nem sikerült. Közben a gyerekkel a kezében Csipesz előkészítette a fürdővizet, kikészítette az öltöztető asztalra a kellékeket, hintőport, popsikenőcsöt, papírpelenkákat, rugdalózót, mindent, ami ilyenkor keze ügyében kellett, kell, hogy legyen. És minden természetesen állt a kezéhez. De ­­­– amíg a víz eléggé ki nem hűl ­– keveset még játszottak, amit Csipesz dudorászása is kísért.

Kérdezte egyszer a kislány apja, mikor Mónát amúgy „szakszerűen” fürdette, meg is kérdezte Tomi, hogy ekkora hozzáértéssel sajátra mikor tesz szert. Mert az ám az igazi – tette hozzá. Csipesz elpirulva válaszolt.                                                                             –  Egyedül? Nem hiszem, hogy ez menne. – Tomi nem válaszolt. A lány most is erre gondolt. Végig vette a számba jöhető fiúkat. A kép nem túl biztató, mert Csipeszhez korban  illő fiúk mintha készületlenek, valami módon éretlenek, akaratgyengék lennének. És hűvösek. Még a saját jövőjükkel szemben is kegyetlennek, könyörtelenek olykor. Szóval – neki, Csipesznek – valami alapvető hiányzik belőlük.

– De azért nem szomorkodunk, igaz? – mondta a vízben rúgkapáló Mónának.

 Illusztráció: Edvard Munch

1. (Bonyodalmas eljutás A-ból B-be)

Az ereszkedésnek is megvan a maga nehézsége.

A B. utca lámpái sorra kiégtek, vagy elfelejtették felkapcsolni őket. Vagy áramszünet van. Vagy szabotázs. Csillagtalan, sötét égbolt, lámpátlan sötét utca, meg lehet békélni vele. Kopogó macskakövek, fel-felvakkantó kutyák. Botladozó léptek, egyenetlen levegővétel. Komótos, de határozott ereszkedés A-ból B-be. Félútnál járok, előttem és mögöttem is egy-egy kilométer nyújtózik ráérősen.

Sehol senki, sehol semmi, éppen az orromig látok el, autó sem jön, mindenki odaért már, ahová szombat este indult, de haza még nem mennek, korán van ahhoz, gondolják, ahogy vesszük, gondolom, legalább szemből sem, hátba sem támadnak nyomulós fényszórók a hazaúton. Egy kis fény azért jól esne, pedig az út egyenes, az irány adott, a lábaim vezetnek. Akár középen is mehetnék, akár cikk-cakkban is. Akár cigánykereket is hányhatnék. Akár mást is. Akár le is dőlhetnék az árokpartra egy kicsit. Akár el is aludhatnék ott a puha fűben.

Nem cigánykerekezek, nem fekszem le, megyek tovább. Hűvös van. És közel a határ.

Kiérek a házak közül, letérek a macskakövekről a járdára, és egy pillanatra megállok. Szemközt, túl a vaksötéten világít az én csillagom, amit innentől kezdve követnem kell. Vagyis nem kell. Nem vágok neki, inkább kikerülöm a közénk álló sötétet, végigbillegek a határon, végig az illatos füvek között elnyúló járdán, és aztán befordulok a mi utcánkba. Onnan már csak négy ház, és otthon vagyok. Kerülőút, de járható. Valójában ez az egyetlen út, ami hazavezet.

Az egyetlen? De mi van, ha most mégis a járhatatlant választom? Mi van, ha a csillagom követem? Ha a közelebb vonzása erősebb, mint a hamarabbé… Egy pillanatig sem gondolkodom, nekivágok az úttalan útnak, a göröngyös vaksötétnek.

Ha eddig az orromig sem láttam, most már tényleg semmi mást, mint a csillagomat. Nélküle semmire sem mennék, de nem is indultam volna neki a semminek. Ha a macskaköveken botladoztam, a frissen szántott, nedves földön bukdácsolok. Ha eddig dideregtem, most már fázom. Ha ott egy kicsit tartottam attól, mi lesz, ha valaki vagy valami mégis előbukkan a sötétből, itt szorongani kezdek, és már nem gondolok semmire sem, csak szapora lélegzetvételeimmel számlálom a lépteim, mérem egyre a szűnni nem akaró távolságot a csillagig, ami az otthont jelzi. Pedig az úton még tényleg megvolt az esély arra, hogy szembetalálkozzak valakivel, míg itt, a semmi közepén, ez már a lehetetlennel határos. Annál rosszabb. A csönd. A hideg föld mélyére ásták püffedt testüket, elnémultak már a békák is. Itt csak a semmi van, és benne én.

Nem, valami mégiscsak van még itt. Kutyaugatás. Persze, hiszen közeledem. De nem, illetve nem csak. Nem csak én: az is közeledik. Egyre gyorsabban, hogy lehet ez – nincs időm eltöprengeni, megijedni, visszafordulni, elsírni magam, már meg is érkezett, már itt is van: három toroknyi csaholás, három toroknyi kénkőszag, három toroknyi förtelmes gonoszság. Három borzalmas kutyafej imbolyog körülöttem, mint megőrült holdak, csattogtatják fűrészfogaikat a lábaim körül, hiába rúgok ki jobbra-balra, hiába szidom az anyjukat, hiába parancsolok rájuk, lábam a levegőt szeli, hangom elcsuklik, szívem összemegy kicsire. Itt van három harapós kutya, és ott az otthon, köztük a végtelen, sötét semmi, benne vergődöm én. Én?

Lépteim szaporázom, minél hamarabb érjek ki az utcára, a ház elé, talán ott, az utcalámpa fényénél a szomszéd kutyái is meghunyászkodnak, talán rám ismernek végre. Onnan már csak pár lépés a kapu. Csak jussak el odáig. A kutyák egyre közelebb jönnek, egy már belém is kapott. Feljajdulok, fáj, de inkább félek, mi lesz, ha nem csak kóstolgatnak, ha tényleg nekivadulnak? Vagy a talaj egyenetlenebb erre, vagy én készültem ki teljesen, folyton összeakadnak a lábaim, elbotlok, megcsúszom, pedig rohannék, de a csillag mintha megmerevedett volna az éppen elérhetetlen közelségben. Nem szabad elesni. Még két fog csattan a lábszáramon. Még csak hozzáütik, nem vájják bele. Röhögnek.

Végszükség esetén kiabálnom kell. Hallótávolságon belül vagyok.

Sámán! Sámán! Egészen halkan kiabálok, nem akarom felébreszteni az utcát. Sámán, próbálkozom újra, igazán meghallhatná, most már tényleg közel vagyunk, igazán jöhetne, és segíthetne, gyakorlatilag körbeásta a kerítést, akkor és ott szökik ki, amikor és ahol akar. Biztosan megint elcsavargott… nem is strapálom magam feleslegesen, mert már csak néhány méter, és kint vagyok a földúton, a ronda korcsok mindjárt leszakadnak rólam, és komótosan hazaügetnek, mintha közük sem lenne mindahhoz, ami a terra incognita feneketlen mélyén történt. Már csak tisztes távolból, a kerítésük mögül ugatnak meg, és azt is csak tessék-lássék, mint bármely elveszett lelket, aki éjjel erre talál bolyongani.

Reszkető kezekkel nyitom ki a kiskaput, halkan szentségelek, és szándékommal ellentétesen jól bevágom magam mögött. Most veszem csak észre, mennyire remegnek a térdeim. Muszáj leülnöm egy kicsit a lépcsőre. Még kettőig sem számoltam, máris beterít a jellegzetes bűz, nedves orr kémleli a kézfejemet, meleg bunda terül sajgó lábaimra, én pedig visszakézből jókorát vágok a kemény koponyára, te szemét, sziszegem, mire a Sámán összerezzen, és nyikkanás nélkül odébbáll. Furcsa. Ahogy ütöttem, szinte biztos voltam benne, hogy meg fog harapni. De nem. Kézfejemen már csak néhány kósza könnycsepp koppan feleslegesen. Ha most eldőlnék valamilyen irányba, nem kelnék fel többet. Összeszedem magam, felállok, megfordulok, felmegyek, kinyitom, benyitok, leráncigálom, lehányom magamról, belefekszem.

Másnap csak a szűnni nem akaró fejfájás, a bakancsom talpára tapadt sárréteg, három kicsi kerek lyuk az üvegszálas harisnyám jobb szárán és egy kis véraláfutás a jobb lábamon emlékeztet arra, hogy az álom néha valóság. És a Sámán. Hiába hívom, felém sem néz. Három napig kerüljük egymást.

2. (Üvegezés nőnap után)

A nemzetközi nőnap másnapján, de nem azzal összefüggésben, úgy érzem, ideje kivakarni magam, vagyis a háztartásom, vagyis magam a koszból. Ez mindig mást jelent. A nemzetközi nőnap másnapján ez a szelektíven gyűjtött hulladéktól való aktuális megszabadulást jelenti.

A szelektíven gyűjtött hulladéknak van gyűjtőhelye a kis oldalutca alján, vagyis cirka ötven méterre a háztól. A Pitagorasz-tétel alkalmazásával most azt is könnyen kiszámolhatnám, hogy az erkélyemtől légvonalban mennyire vannak azok a kukák. Ez persze csak akkor lenne érdekes adat, ha felülről nyitottak lennének, mert akkor akár az erkélyről is beléjük dobálhatnám az összegyűjtött papír-, műanyag- és üveghulladékot, ahogyan az almacsutkákat, koszos papír zsepiket és összegyűrt csokis papírokat szoktam a szoba bizonyos pontjairól a kis szemetesbe vagy mellé – de azt hiszem, mégis csak túl messze vannak, és nem is nyitottak felülről, mert akkor beléjük esne az eső, meg alighanem egy csomó ember is, az meg hogy nézne ki.

Francnak van kedve levinni a hulladékot, még ha ötven méterre is. A szemétnek előbb-utóbb szaga lesz, nyáron odavonzza a kis rovarokat, azzal nem lehet viccelni, pedig a rovarok teljesen ártalmatlanok, de a szag kellemetlen, jobb megelőzni. A hulladék viszont végül beteríti a spájz alját, amitől azért még lehet élni, karnyújtásnyira minden polc. Mégis, amikor már egy ideiglenesen fölé épített második emeletben kezd el gondolkodni az ember, nem szabad elcsábulni, hanem lépni kell, le kell vinni a hulladékot is, hiába szagtalan.

Fel kell tehát készülni testben és lélekben 8 emelet liftezésre + 50 méter gyaloglásra, mert a tárolóba nemrégiben beállított műanyag-, illetve papírhulladék befogadására alkalmas kukák folyton csurig vannak, néha éppen papírral, illetve műanyaggal. Mindegy, úgyis az üveg a nehéz, az üveget pedig eddig is és ezután is az utca végébe kell vinni. Egy bevásárlótáskányi üres paradicsomszószos üveghez egy-egy köbméter hírlevelet, szórólapot és blokkot, illetve elszakadt műanyagzacskót és kilögybölt joghurtos poharat hozzácsapni igazán nem nagy ügy.

Csakhogy ott vannak még a visszaváltós üvegek is. Vagyis amikről azt hiszem, hogy azok, mert már magam sem tudom, csak remélem. Mostanában ezt a pakkot is oda viszem le, leteszem az egyik kuka mellé, és mire visszagyalogolok, felliftezek, bemegyek a lakásba, és kimegyek az erkélyre, rendszerint már csak hűlt helyét találom.

Ez a pakk most jó nagy pakk. Sok helyet foglalnak az üvegek, és nehezek is. Úgy tűnik, mostanában több a boros, mint a sörös. Kettőbe kell raknom, nem elég nagy és nem elég erős a nejlontáska, amelyben legutóbb a business look emblémával ellátott két fekete felsőt hoztam haza. A sörösöknek jó lesz. Az élelmiszeres vékonyabbnak néz ki, de nagyobb, és a bizalom plusz erőt ad, abba mehetnek a borosok, és beleteszek még két pezsgőspalackot is, pedig szinte biztosan érzem, hogy azok nem visszaválthatók; az unikumos is a szelektívbe kerül. De mi van, ha mégis? Vacillálok, aztán mégis a borosokra teszem őket.

Végre elindulok a műanyagos, a papíros és az üveges hulladékkal. Végigcsörgöm az utat lefelé, mert a jobb kezemben vannak az üvegek, és minden ajtónyitásnál és -zárásnál le kell tennem a táskát, legalább ötször. Remélem, hogy senkivel sem találkozom, nem tudom, miért. Senkivel sem találkozom, nem tudom, miért. Csak a kukáknál látok valakit. Azt is mindjárt kiszúrom, hogy nem hoz, hanem visz. Mikor odaérek, rám néz, én is ránézek, megszólít. A hangja földöntúli, vagyis földmélyi, megijedek, közben megismerem, rendszeresen látni a mi kukáink környékén, nem visszaváltható, mondom gyorsan, befőttes, mutatom, az nem jó, mondja, és műanyag kupakom sincs, válaszolom a kérdésére, de várjon a következő körre, teszem hozzá gyorsan, várjon, mindjárt hozok visszaválthatót.

Nagyon szépen köszönöm, mondja, és elindul, nézem, most meg hová, de csak kicsit odébb, a korláthoz. Ott támaszkodik, amíg én ripityára török pár tucat üveget. Rám vár. Elindulok vissza, rövid ujjú, rövid szárú játszósban, amiben leszaladtam, a vietnámi papucsom csak úgy csattog az aszfalton, a kora tavaszi hirtelenmeleg erre késztetett, ő pedig sapkában-nagykabátban gubbaszt a korlátnál. Nem nézek rá, ahogy felfelé kaptatok az úton. Kicsit reszketni kezdek, mert a nap ugyan melegen süt, de az árnyékos részek megannyi hidegcsapda, kiszabadulva pedig a szél lep meg kellemetlenül.

Fent hirtelen rájövök, hogy a teli nejlontáskák hosszú távon nagy kockázatot rejtenek magukban, ezért gyorsan beletömöm mindkettőt abba a strapabíró bevásárló táskába, amiben eddig – inkább nagysága, mint ereje miatt – a műanyagot gyűjtöttem. Kicsit sajnálom ezt a jó kis táskát, erre elszégyellem magam, és gyorsan elindulok vissza, ne kelljen rám várni. A táska tényleg jól bírja a terhelést, de így most az egészet egy kézben kell vinni, a műanyagfül a tenyerembe váj, nehéz. Az a néni, gondolom, jóval gyengébb, mint én.

Tessék, mondom, és leteszem a táskát, mint valami fogadalmi ajándékot egy Madonna-szobor elé. Mind üveg? kérdi, szeme felragyog. Mind, mondom, és hirtelen arra gondolok, hogy mikor vittem le utoljára, de ilyesmire most nincs idő. Két zacskóban vannak az üvegek, ketté is lehet szedni, mondom, közben belelátok a táskájába, de gyorsan elfordítom a tekintetem. Őt nézem. Ő engem. Megköszöni, nincs mit, mondom, és visszafordulok. Most aztán hirtelen rengeteg gondolat és érzés csap le rám, vegyesen, mint júliusi szemetesre a muslicák és egyéb, általam nem ismert rovarfajok. Felkísérnek a lakásba, kikísérnek az erkélyre. Mire kinézek, már üres a korlát. A pezsgősüvegek miatt rosszul érzem magam, és dong még sok minden más is bennem tovább.

Közben süti a nap az arcom, süti a karom, élvezem. Rilke jut eszembe, vagyis az Archaikus Apolló-torzó, és itt végre lehorgonyzok egy kicsit, vagyis nem egészen. Talán, mert még friss az élmény, és követelődző, próbálom lefordítani magamban a szeretett verset nőre, archaikus Aphrodité-torzó, mondom magamban, nem tetszik, Magna Mater-torzó, ragozom, de hülyén hangzik. Márpedig valahol azok vagyunk mind, kerekítem le mégis az egészet, mind, akik tegnap virágot kaptunk, vagy nem. Ki ennek van híján a nagy istenanyából, ki annak, de valami közösnek minden kis sete-suta torzójában kell lennie belőle, és így az övé vagyunk mind az üveghegyen innen és túl, addig is, amíg a halál végképp egybe nem olvaszt, és ennek a banális gondolatnak most jobb híján örülök, csak hogy egy érzésben kicsit megpihenjek. És mert süt a nap, és élvezem. De ezzel még nincs vége.

A vers utolsó fél sorát nem tudom megoldani. Ez nyugtalanít. Meg hogy mikor vittem le utoljára az üvegeket. Ezzel legyen vége.

 

 

 

 

Fájdalmas volt az ébredés. Mintha évtizedek óta először venne levegőt, először kéne kinyitnia a szemét. Érezte, ahogy tudata lassan, mint a buborék, a felszínre száll, otthagyva a sötétséget, ami eddig körülvette.

A férfi arcát látta meg először. Válla felett a tágas lakás falai visszaverték a reggeli fényt. Minden bénító volt.

– Lázas vagy… – mondta a férfi és elvette kezét a lány homlokáról. – Csinálok teát.

– Várj – nyögte a lány, és egy hirtelen lendülettel fölült a kanapén. Feje őrjítően lüktetett, halántékához kapott. Percekig mozdulni se mert. Mikor fölnézett, látta, hogy a férfi még mindig előtte áll, és várja, hogy újra megszólaljon. – Mi a francot keresek itt?

Lassan egy év is eltelt azóta, hogy utoljára kilépett a lakás ajtaján. Akkor minden könnyű volt. Korán ébredt. Hosszan, kéjesen nyújtózkodott, mint a macska. A férfi ott feküdt mellette, békésen aludt. Arra gondolt, hogy milyen gyönyörű az arca ennyire közelről. Most megfigyelheti minden vonását, úgy, ahogy eddig még nem látta. Azt az apró ráncot a bal szeme sarkában. Azt a göndörödő tincset a halántékánál. Meg akarta simogatni, de félt, hogy felébreszti, így csak nézte, úgy érezte, sosem volt ennél boldogabb.

Most egészen más volt. Ugyanaz a lakás, ugyanazok a színek, illatok, mégis minden más.

– Mi a francot keresek itt?

– Hajnalban becsöngettél. Közölted, hogy én vagyok, és hogy azonnal beszélnünk kell.

– Hajnalban? Úristen. Hánykor?

– Kettőkor. Ne aggódj, még nem aludtam.

– Kettőkor…

Kétségbeesve próbálta egymás után rakni a tegnap este eseményeit. Azonban alig találta a foszlányokat. Dörzsölte a homlokát.

– Csinálok teát – szólt újra a férfi, majd pár percre eltűnt a konyhában.

A lány visszadőlt a kanapéra. Minden erejével azon volt, hogy nyitva tartsa a szemeit, egyben tartsa a tudatát, de egyik feladat nehezebbnek bizonyult, mint a másik. Arra sem emlékezett, hol volt, és hogyan jutott eszébe, hogy ide jön. Összezavarta a helyzet. A környéket is kerülte, már jó ideje, pedig szerette az itteni kocsmákat, kávézókat, de nem akart a férfival véletlenül sem összefutni. Nehogy azt higgye, utána kajtat. Erre berúg – általában egy évben egyszer –, és itt ébred, a szobában, amit úgy szeretett, és most menekülne.

– Itt a teád, vigyázz, még forró – termett előtte ismét a férfi.

Elvette a bögrét, beleszagolt a párába. – Jázmintea… – állapította meg, és egy kicsit megszeppent, hogy a férfi emlékszik, mit ivott, ha fájt a feje. – És képes voltam kettőkor csak úgy rád rontani? – próbálta újra felvenni a beszélgetés fonalát.

– Igen, eléggé megleptél. Épp befejeztem a munkát, lezuhanyoztam, és leültem egy kicsit olvasni.

– De mit… Mért jöttem? Mit akartam?

– Hú, nagyon sok mindenről magyaráztál. A gyerekkorodról, édesanyádról, rólunk, hogy most volt egy kapcsolatod, ami…

– A kurva életbe – szakította félbe a férfit. – Hol a telefonom?

A zsebeihez kapott, de azok üresek voltak. Föltúrta a táskáját is. Végül a kabátzsebében akadt rá a készülékre.

– Lemerült – állapította meg. – Mindegy. Majd… Majd… Már emlékszem. A barátommal mentem el tegnap. Viszkiztem. Nem szabad viszkit innom… Ú, bassza meg… – És zavarában nagyot kortyolt a teájából. – Ez tényleg rohadt forró.

– Mondtam, hogy vigyázz…

– Valamin összevesztünk. Nem tudom, min, de rémlik, hogy nyilvánosan üvöltöztünk egymással, és leléptem. Gondolom, ezután jöttem fel. Vagy még ittam… Mintha elmentem volna valahová még utána. Nem tudom. Na de bocs, folytasd csak.

– A lényege az volt, hogy rájöttél, hiányzom, és basszam meg a körülményeimet, mért nem lehetünk mi együtt…

– Ezt mondtam? Vagy most csak túlzol? Ugye, túlzol?

– Igen, ezt mondtad, szó szerint.

– Hogy basszad meg a körülményeidet.

– Igen.

– Azt a rohadt… – Letette a teát a kis asztalra, és az arcára szorította a két tenyerét. – Úristen, ne haragudj. De utálom magam.

– Nem kell bocsánatot kérned.

– Soha többet nem szabad viszkit innom. Följövök ide, és ilyeneket vágok a fejedhez. Kurva jó.

Fölpattant a kanapéról, és nekiállt összeszedni a holmijait. – Nem zavarlak tovább. Megyek. Bocs ezért az incidensért. Felejtsd el inkább… Felejtsd csak el.

– Tényleg nem kell szabadkoznod. Így gondoltad, elmondtad, ne aggódj, rendben vagyunk. Semmi baj.

– De, de, igenis baj van! – emelte fel a hangját a lány. – Ilyet nem tehetek meg, hogy felcsöngetek hozzád az éjjel közepén, és megmondom, hogy hiányzol, és baszd meg a körülményeid, gyere vissza hozzám! Még ha így is gondolom, ilyet nem mondhatok. Eddig azt hittem, tiszteletben tudom tartani a döntéseid,  az életed, a körülményeket is, pedig mindig azt gondoltam, a körülményekre kenni ócska kifogás. De mégis, valamiért így döntöttél, így láttad jobbnak, egyszerűbbnek, én meg… Én meg… Áh. Ilyet nem mondhatok. Hiába ez az igazság. Az igazságot néha magunkban kell tartanunk. Mert ha kimondjuk, az önzés, érted? Egy önző picsa vagyok…

–  Nem vagy önző, picsa meg végképp nem.

–  De, de, de. Az vagyok, mert nem volt jogom ehhez. Még ha így is van…

Sírva fakadt. A férfi most látta őt először sírni. Eddig mindig tartotta magát előtte. Odalépett, átölelte.

– Nyugodj meg. Most már kimondtad. Túl vagy rajta. Hé…

– De mért tettem ezt veled? Én nem akartam… – Hirtelen kitépte magát a férfi karjaiból, és pár lépést hátrált. – Ez így nem fair.

– Mi nem fair?

– Hogy megint ezt csinálod.

– Mit csinálok?

– Én… tényleg nem értelek. Olyan, mintha… nem is tudom. Nem mondom, hogy mintha nem lennének érzelmeid, mert tudom, hogy vannak. Csak szeretném, szeretném egyszer látni, hogy te is emberből vagy.

– Mire gondolsz?

– Haragudj rám. Kérlek, az életben egyszer haragudj rám. Lássam, hogy ha hülye vagyok, annak következménye van. Ha elbaszom, annak igenis legyen következménye, legyél mérges, kiabálj velem, hogy lássam, igenis szeretném látni, hogy te is csak egy ember vagy, hogy téged is meg lehet bántani, fel lehet dühíteni, ha csak úgy belepofátlankodnak az életedbe, belegázolnak az érzelmeidbe, mutass egy kevés csalódottságot legalább, az istenért! – Elindult a férfi felé, gondolta, most megüti, vagy csak taszít rajta egyet, majd szétvetette a tehetetlenség, hogy nem érti meg, egyszerűen nem érti meg, hogy mit vár tőle tulajdonképpen. Két lépés után azonban átértékelte a helyzetet és megtorpant.

– És ha kiabálnék veled, attól jobban éreznéd magad? – szólalt meg a férfi, és a lány összerezzent, mert úgy érezte, mintha percek óta dermedten állna a szoba közepén.

– Nem. De tudod mit? Megnyugtatóbb lenne. Mert legalább tudnám, mit érzel.

Visszaült a kanapéra. A földet nézte, néha megvonta a bal vállát. – Ez is csak önzés – szólalt meg végül. – Úgy vagy te, ahogy vagy, és úgy vagy jó, ahogy vagy. Ki vagyok én, hogy ebbe beleszóljak? Na – csapott a térdére –, elég szart kavartam mára, azt hiszem, elindulok.

– Hazavigyelek?

– Hát… Ha megteszed, azt megköszönöm. Töltőre kell raknom a telómat, és föl kell hívnom a barátomat. A volt barátomat… Ezt még ki kell derítenem. Megmosom az arcom.

Mire visszatért a fürdőszobából, a férfi indulásra készen várta. Ráadta a kabátját, a táskáját.

– Este majd fölhívlak, hogy mi volt. Rendben?

– Oké – felelte a lány.

A férfi fölkapta a kocsi kulcsát a kisasztalról, és kisétáltak az ajtón.

 

A lábam megáll félúton, ahogy felfele mászom a vonat magas lépcsőjén. Elég kitekert pozíció, de észre sem veszem. Nem rég mosták fel a padlót, vizesen csillog, és mindent betölt az a szag. Mosószer és fertőtlenítő keveréke, de nem a tisztaságérzést keltő fajta, hanem az a terjengős, nehéz, savanyú pára. A legelső érzelem, amit kivált belőlem, a megdöbbenés. Azt hittem, csak pletyka, hogy ezeket a békebeli zötyögőket kitakarítják néha. Ez azonban egy másodperc alatt tovatűnik és a következő emlék olyan erővel könyököl utat magának, hogy majdnem letántorodom a szerelvényről.

Pontosan ismerem ezt a szagot. A plafon magas és pókhálós, hullik a vakolat, minden horrorfilm-zöldre van festve, de az ősrégi linóleum itt is ugyanolyan. Lehetetlen kimosni a beleégett mocskot, hiába öntik rá azt a sok orrfacsaró löttyöt. Egyáltalán nem érzem sterilnek. Pedig ha valahol, hát itt annak kéne lennie. Dögmeleg van, így a felszálló pára még elviselhetetlenebb, hiába fekszem egy szál hálóingben. Hallom, hogy a többi ágyon nehezen lélegeznek. Két nénivel vagyok együtt. Az egyikük lassan, sípolva veszi a levegőt, egyébként teljesen mozdulatlanul fekszik. A másik felől egyenetlen sóhajokat hallani. Néha halk nyögések közepette befordul a fal felé, majd vissza. Éberen hallgatom őket, nem tudok aludni. Próbálok úrrá lenni az iszonyomon. Érveket hozok fel magamnak, miért nem nagy dolog ez az egész. Én csak pár éjszakát töltök bent. Vannak, akik régebb óta itt vannak, és sokáig itt lesznek még. Ha minden jól megy, hamarosan elfelejthetem az egész kalandot, továbbléphetek. A folyosón szembejövők nagyobb része nem ilyen szerencsés. A logika mindig apa hangján szól a fejemben. Most mégse tud teljesen megnyugtatni. Akadozik, mint a régi bakelitek otthon. Mögötte fehér zajként suttog az összes sztereotip gondolat, ami ilyen helyzetben átfut mindenki agyán. Miért én? Miért most? Meg úgy egyáltalán miért? Ezekre apa sem tud válaszolni, és persze nincs sok értelme rágódni rajtuk. Nem tudok koncentrálni, nagyon zavar a szag. Rátelepszik a bőrömre, elnyomja a tusfürdőm és a parfümöm illatát. Olyan szagom lesz, mint a néniknek. A gondolattól bizseregni kezd a gerincem. Mivel sikeresen kiborítottam magam, kikászálódom az ágyból, hogy sétáljak kicsit a folyosón. A sok fehér köpenyről eszembe jut, hogy még nem választottam ruhát a szalagavatóra. Az egész egy rémálom, mert sehol sincs egy értelmes ruha, ami nem habos-babos, köves, strasszos borzadvány. Nem akarok képviselőfánknak öltözve keringőzni. Ha mondjuk-

Egy dühös öreghölgy a kistáskájával kedvesen taszajt rajtam egyet. Pislogva félreállok az útjából. A cipője tépőzárként serceg a frissen mosott padlón. Kezdek hozzászokni a szaghoz, de azért olyan fülkét keresek, ahol nagyrészt felszáradt a víz. Lepakolok és kinyitom az ablakot. A vonat rángatózik párat, kicsit kéreti magát, aztán elindul. Az ablak nyílásán át hideg levegő csap az arcomba. A szemerkélő esőtől a betonnak furcsa, édeskés illata lesz. Lehunyom a szemem és hagyom, hogy megteljen vele a tüdőm.

Hiányzik belőle a nád és az iszap, de így is ismerős. Szabit látom, ahogy egyre gyorsulva totyog lefele a lejtőn, ami a parthoz vezet. Most még alacsonyabb nálam és egyáltalán nem érzékeli a különbséget járda és autóút között.  Utána kiabálok, mert anya rám bízta őt, nem most, hanem nagyon régen, és ez olyan felelősség, amit már ötéves fejjel is nagyon komolyan vettem. Megfordul és megvár. Nem olyan, mint a barátnőim kistestvérei, akik állítólag undokak, meg gonoszak, meg hazudósak, meg ilyesmi. Persze Szabi sem egy szent, egyszer elszopogatta az egyik Barbie babámat, igen, elszopogatta, nem elrágta. Lejött a haja, és minden tiszta nyál volt. Nem jó erre hazajönni a suliból. De bocsánatot kért, úgyhogy rendben vagyunk. Szeretem, hogy csöndben végig tud ülni egy mesét, ha kap mellé kakaót. És szeretem, hogy megáll, ha szólok neki. Odaérek mellé, és beletúrok a most még világító szőke hajába. Élvezem a tekintélyt, ami a szemén keresztül engem övez. Együtt futunk tovább a partig. Az erős szél miatt a víz messze kicsap a partra. Szabi először bizonytalanul tapicskol a pocsolyákban, de hamar megjön a kedve a játékhoz. Visongva rohangál fel-alá, egy darabig követem, aztán kifulladva lehuppanok egy nagyobb kőre. Sajnálom, hogy nincsenek kacsák, pedig hoztunk kenyércsücsköt nekik. Szabi feltűnik mellettem a markában három apró kagylóval. Pont jók a közös gyűjteményünkbe, magyarázza, kicsit még babásan selypítve. Ugyanígy nyújtja majd felém az Imígyen szóla Zarathusztrát, mert van benne egy bekezdés, ami pont passzol ahhoz, amiről a legutóbb beszélgettünk, és mindenképp olvassam el, mert órán mondták róla, hogy-

„Elnézést, szabad ez a hely?”

Elvarázsolva bólintok az ajtóban toporgó lánynak. Félszeg mosollyal megköszöni és leül velem szemben. A tovahömpölygő felhőket nézem, amíg befészkeli magát az ülésbe. Hallom, ahogy a táskájában kotor, aztán egy műanyag tető kattan. Odapillantok és látom, hogy egy doboz kaját nyitott ki. Szégyenlősen felnéz rám, már-már elnézést kér, majd nekilát. A lencsefőzelék kellemesen kesernyés, babéros illata először alig érezhető, csak egy sejtés a szokásos eau de MÁV mellett. Pár perc múlva határozottabb lesz, végül olyan erős, hogy óhatatlanul megindítja a nyálelválasztásom. De ennék egy kis lencsét!

Anya csinálja a legjobb lencsefőzeléket a családban. Sok mustárt rak bele, ezt imádom. Vidáman tüdőzöm le a tűzhely felől áramló illatokat, miközben virslit karikázok. A többi hozzávaló, ami az ebédhez kell, már mind felkockázva áll az asztalon. Anya szereti, amikor a keze alá dolgozom, mert úgy a szokásosnál is gyorsabb, amivel szerintem simán verné Jamie harminc perces kajáit. Itt harminc perc alatt egy négyfogásos ebéd fele elkészül, a többit meg úgyis csak be kell vágni a sütőbe. Anya elégedetten ül le mellém, beleiszik a reggeli kávé maradékába és rágyújt. Apróságokról beszélgetünk, be-bekapva egy virslikorongot a tányérról. A család hamarosan megérkezik, hogy körbeülje a nagy faasztalt, amit a nagymamától örököltünk. Alig férünk el, stokikat és íróasztalhoz való székeket is ki kell hozni. Három különböző készletből vannak tányérok, mert porcelánt nem örököltünk. Az egész olyan toldozott-foldozott látványt nyújt, de mi nem bánjuk. Hangosak vagyunk, és mindenki egyszerre beszél. Apa krumplit lop a nagybátyám tányérjáról, én elcserélem Szabival a virslimet hagymára, anya pedig kétszer annyit szed az unokatesóimnak, mint amennyit kérnek, aztán noszogatja őket, hogy egyenek már rendesen. Később előkerülnek a sütis dobozok, legalább egy hordónyi kávé, és indul a világmegváltás. Az unokatesóim és én gyors tempóban fánkot tömünk a szánkba, mikor szóba kerül az egyetem és a jövőnk. Fejrázva rángatjuk a vállunkat, jelezvén, hogy teli szájjal sajnos nem lehet beszélni. Szabi jól szórakozik ezen. Most még. Fellélegzünk, amikor tovább terelődik a szó, jöhet a munka, politika, könyvek, akármi. Még azután is cseng a fülem, miután elmentek. A lencse illata sem megy ki a fejemből, kiosonok éjszaka, hogy nassoljak belőle. A hűtőnél összefutok anyával. Kinevetjük egymást, elfelezzük a maradékot és pizsamás lencsefőzelék partit csapunk. A kislámpa derengő fényénél a kanapén kucorogva már nem csak apróságokról beszélünk. Anya szerint nem kell annyit aggódni a jövő miatt, jó sínen vagyunk, csak tudni kell, hol akarunk leszállni.

Hol is akarok leszállni? Egy pillanatra elönt a pánik. Ugye nem mentem túl? A vonat már lassít, épp időben cihelődöm fel. Lelépve a peronra körbejáratom a tekintetem. Belém markol a szorongás, megbénítja a lábaimat. Nem az idegen látvány zavar, hanem a szagok. Egy ismeretlen város ismeretlen elegye, számomra tökéletesen üres. Hirtelen visszakívánkozom a fertőtlenítőtől bűzlő vonatra, beletelik pár percbe, hogy erőt vegyek magamon. Jó mélyen belélegzem ezt a hideg kísértet-szagot, fogom a táskámat és elindulok.