Innen már látszott az a csapás, amelyen vadászni jártak a Többiek a hegy másik oldalára, ahol egy lándzsahegy alakú kék víz volt, feljebb erdő, ameddig csak láttak. A vörös törésvonal mentén nyílt a barlang, két bejárattal. Belül a vackokat ebbe a vörös anyagba fúrták. Csontok és szerszámok hevertek a földön, középen pedig, ahol a legmagasabb volt a barlang, egy kört találtak kirakva kőből, a belsejében kavicsokkal.
Fekete és fehér kavicsok voltak egymás mellett, olyan sok, hogy nem tudták megszámolni. San ötig tudott számolni, Lo kettőig.
De jobban is érdekelte őket a szanaszét heverő egyéb holmi. Sok agancsot találtak, egyik részük megtisztítva, a többi úgy, ahogy hazahozták, és ebből látszott, hogy jól vadásztak. A legtöbb csont kétéves lehetett, szerencsés évük volt ez. Az utolsó már nem volt ilyen a szerencsés, ezt mondták a csontok.
A barlang előtt is találtak szerszámokat; San egy hegyes csontot, amelynek még tokja is volt, rajta szíjdarab. Forgatta, nézegette, ilyet még nem látott. Vajon mire használták? – töprengett. A derekára kötötte, és tetszett neki.
Lo egy halom követ talált, és köztük egy nagyon érdekeset, amely csaknem olyan volt, akár egy dárdahegy. Ha megpöccintette a körmével, furcsa hangot adott. Ez tehát egy beszélő kő volt. Megszagolta, és mintha Otu szagát érezte volna. Sannak ugyanez volt a véleménye.
Nem találtak vérnyomokat, pedig többször is átvizsgálták a környéket. Meggörnyedve, óvatosan lépkedtek, és egymáshoz is halkan szóltak, mint aki rossz szándékkal jár valahol. Mert akik itt laktak, elmentek már, és nem volt, aki elmesélje, mi történt. Amikor pedig nincs, aki elmesélje, az olyan, mint a titok, és jó titok nincs.

Hara némán hallgatta a beszámolójukat. Megmutatták, hogy mentek be a barlang egyik bejáratán, és hogy jöttek ki a másikon. Lerajzolták a kőrakást, amit a barlangban találtak.
– Annyian voltak – mondta Hara, és ez biztosan így volt, mert erre még Mos tanította őket. Fekete kavics a vadász, fehér a nőstény.
De nem tudták megmondani, hány volt.
Lo megmutatta azt a követ, amit elhozott, San pedig az agancsot, amelynek tokja volt. Hara megszagolta mind a kettőt, de nem érzett semmit, mire Oro kivette a kezéből.
– Otu! – mondta. – Nem Otu! – ezt a csontra mondta.

Amint Mete elaludt, Csonkaujjú hátralopakodott az új vackához, ahol kellemesen büdös volt. A kecskebőrt is magával vitte. Mete szeme csukva volt, tehát nem látta, és Csonkaujjú úgy gondolta, ha felébred, elfelejti, hol volt a bőr. Amíg eligazította, megjelent előtte a kecske képe. Ránézett, és bólintott, közben megrezdült a szakálla: ez a szakáll volt Csonkaujjú legnagyobb vágya. Egész nap húzkodta a szőrt az állán, mert úgy gondolta, gyorsabban nő, és amikor elég nagy lesz, kimegy majd a barlang elé, és mindenkinek tetszeni fog.
Álmodozva lehunyta a szemét, lábát felhúzta, akár egy béka. Mete mindig rávágott ilyenkor, ezért nem szeretett mellette aludni.

San ismét megszagolta és betakarta a farkasbőrrel a beszélő követ. Kemény kő, mormogta. Kemény kő vagy. Lassan leereszkedett a szemhéja, de úgy is látta, hogy mindenki a vackán van. Mete mozdulatlan volt, akár a kő, Lo orra bukva hevert, mint aki futás közben vágódott el, Csonkaujjú pedig felhúzta a lábát álmában, akár egy béka. Egyik talpán pók mászott. Néha megrándult a lába ujja, de nem ébredt fel, mert ha aludt, felverni se lehetett.
Azt álmodta, hogy valami mozdult a bokorban, egy nagy állat, a melegét is érezte. Körülnézett, de egyedül volt. Nem volt ott Otu, és nem volt ott Kim sem. Ó, gondolta, hol vagytok?
Valami surranást hallott amint egy meleg test furakodott mellé. Kia szagát érezte. Úgy figyelte a mocorgását, hogy nem is figyelte. Kia, gondolta.

Kia pedig azt álmodta, hogy gyereke született. Medvebőrön feküdt és egyszer csak kipottyant belőle a kölyök. Megnézte, megnyalogatta, és látta, hogy jön a másik. Fájdalmat érzett, de nem az ágyékában, hanem a nyakában. Odanyúlt, és egy csontot talált. Hé, gondolta, miközben egymásután potyogtak ki belőle a kölykök. Egymásra másztak, egymást lökdösték, a talpával terelte össze őket, hogy le ne essenek a vackáról. Ennyi kölyök, Mos meg lesz lepve. Mindjárt, gondolta, és még szorosabbra fonta karját San nyaka körül. Közben lenyalta a kölyköket, egyiket a másik után, a karjukat, a fülüket, érezte az édes kicsi szagot, a finom bőrüket, a fiúkét és a lányokét, de mindegyikből nagyon sok volt, alig fértek el. San türelmesen viselte, és annyira hálás volt ezért, hogy megnyalta őt is. Az egyik kölyök íze éppen ilyen volt, csak a szőre puhább, érezte nyelvével a kis csontját, ahogy mozgott, figyelte az oldalát, amint emelkedett és süllyedt, ahogy megtalálta a Mana, ezt a kölyköt már kiválasztotta magának. Om lesz a neve, San lánya-kölyke, olyan hosszú haja nő majd, mint Kiának. Szőre, mint a mókusé, és jó szaga lesz, amire minden hím felkapja az orrát, aztán pedig kölyke születik, és szoptatja, annyi teje lesz, hogy másoknak is jut belőle. Így mennek tovább a dolgok, amíg csak mehetnek, rengeteg hús van, fortyog a velő, csak a tüzet kell táplálni, és mindenki eszik, amennyi bele fér, hogy erős legyen, és feljön a Nap, végigsimítja melegével a hegyet, a kövek örülnek és örülnek a virágok is, mert tudják, hogy ma nőni fognak.

Csonkaujjú egy fán ült álmában, és vijjogott, akár az ölyv. Pikkelyes volt a lába, a végén karmokkal. Jól van, gondolta, kapaszkodni ez a jó. És kapaszkodott.
A fát a szél himbálta, és vele együtt őt is. Akkor látta, hogy szárnya nőtt, nagy, fekete tollakkal. Suhintott velük, és már repült is.

Oro azt álmodta, hogy tigris, a cserjésben gázol, a mancsával félresöpör mindent, kövek repülnek szét, hallani a morajlásukat, mindegyiknek más hangja van, egyik éles, a másik tompa, a kisebbek csörögnek, de mind azt mondja, hogy itt van Oro, aki a hegyet is szétrombolja, ekkora tigrist még senki se látott. Kirázza a medvét a lyukból, a medve bőg, vicsorog, érezni a leheletét. Most megölsz, ugye? – kérdi. Meg – mondja ő –, megöllek, medve!
És átharapja a torkát. Érzi a vér ízét, a melegét. Kéjesen fordult egyet álmában, valamit lelökött a vackáról, félálomban odanyúlt, és érezte, hogy a varázsszere.

És mintha ez mind megtörtént volna, kövek morajlását hallotta, mintha egy folyó változott volna kővé, és minden mozgott. Amíg legurult a vackáról, a medvebőr után kapott. Egy kő zuhant a tűzbe, és a felcsapó szikrák fényénél látta, hogy Hara a kijárat felé rohan. A domboldalon egy óriási sziklatömb gurult lassan a tó felé, magával sodorva más köveket, és letarolva a cserjét, amíg a vízbe zuhant. A morajtól nem hallotta a csobbanást, csak a felverődő vízport látta, amely hófehér volt a holdfényben.
Mindenki a kijárathoz rohant, kivéve Csonkaujjút, aki még mindig a hátán feküdt, lábát felhúzva, és amikor ismét megmozdult a föld, szájába vette az egyik lábujját, és szopni kezdte. Látta, hogy egy nagy kő hever a tűzben, Oro pedig eltűnt: vackán, a bőr szélén valami fénylett. Oro fekete köve volt, amit a nyakában hordott egy kis zacskóban, és amit ő mindig annyira kívánt. Gyorsan a szájába dugta.
Eltűnt az ő vackának a helye is, a két lapos kő. Csonkaujjú kuncogott, mert ezután már senki nem mondhatta, hogy menjen vissza Mete mellé, tehát maradhat hátul, a büdösben, háborítatlanul.

Megjelent: Napkút, 2016

(Illusztráció: 20min)

Egy fémasztalra kiterített test vagyok, melyből ömlenek a kilehelt szavak. Nemrég fürdettek, leborotváltak. Már az idejét se tudom, de megkaptam az érzéstelenítőt, az orvos csoszogva körözget a teremben. Egy pillantást sem vet rám. Nem találja a helyét, tanácstalannak tűnik, megrázza a fejét. Enyhe zsibbadást érzek az ujjperceimben. Körülöttem a steril tárgyak némán hullajtják a makulátlan könnyeiket. A fehér alak pakolgat néhány üveget, leveszi a gyűrűjét, az ezüstóráját, aztán kezet mos. Felhúzza a köpenyét. Félek, magamban hangosan káromkodok, megkérdőjelezem az életet. Mintha olvasna a gondolataimban, mintha ropogtatná a koponyámat, miközben az emlékeimben turkál. „Ne csalódj az életben, mert akkor hinni se fogsz többé” – súgja nekem halkan, kedvesen. Elvileg aludnom kéne, de nem tudok. Felettem vakítóan éget a lámpa, füstöli mozdulatlan, fénylő testemet. Úgy érzem, hogy én is egy vagyok a sok kis apró mikroorganizmus közül, amit nemrég távolítottak el a sima bőrömről. Kérdően tekintek a maszkos, zsilipnadrágos alakra, aki még mindig pakolgatja a tálcán lévő eszközöket. Váratlanul az ajtóhoz megy. Kinéz annak kis ablakán, majd lehajtott fejjel kisétál. Az ajtó egy ideig nyitva áll. Azon túl homályos folyosó nyúlik el egészen a vak sötétségig. Szürke, sima falak nyúlnak a mélybe vagy nem is tudom hová, talán a végtelenbe. Mire teljesen becsukódna az ajtó, a semmiből felbukkan egy alacsony termetű, fáradt szemű idegen, szürkés köpenyben, mezítláb. A kilincs kattan egyet, ketten vagyunk a teremben. Odamegy az asztalhoz, felemel egy fanyelű bonckést, bár én nem boncolásra jöttem. Én azt hittem, hogy itt ma engem meggyógyítanak és pár nap múlva már haza is engednek. Fázom, pedig nem kéne. Érzem a fájdalmat, ahogyan a hűvös, csípős levegő kimossa a felnyitott mellkasomat, a duzzadt szerveimet. Bizakodva szemlélem a kisablakot, hátha visszajön a másik orvos. Ez valami tévedés, nem lehetek itt ezzel a valakivel. Nem akarok tisztán látni, inkább álljon le mindenem, és ne működjek többé.
Kísérletezik felettem, a fogaim között kaparászik, az ínyemet is felmetszi. Egy időre letépi magáról a maszkját, nagyot szippant a felvágott bordáim közé. A fülemhez hajol, orra hegye érinti a nyirkos, kihűlt fejbőrömet. „A szíved is aszott, mit csináljak veled” – kérdezi keserűen, savanyú tekintettel. Bűzős pofájára visszaköt egy újabb foltos maszkot. Megvakarja a fejét, miközben előkeres egy csontfűrészt, ami kellemesen visít, és kellemesen csiklandozza a csonthártyámat. Újra könnyezni kezdenek körülöttem a tárgyak. Ismét sikolt bennem az éles fűrészlap. Valamit kiszed belőlem. Tenyerében megforgatja, megnyalja, aztán visszateszi. Nem tudja hogyan letörölni gyöngyöződő verejtékét a homlokáról. Szenved a testemmel. Egyre nyugtalanabb, olykor nagyokat rúg a kicsempézett falba, harmadszorra meg is reped az. Hirtelen eszébe jut valami, fejéhez kap, visszasiet hozzám, közelebb húzza a mellkasomhoz az égető lámpát. A hörgőimhez hajtja a fejét, füléhez emeli az egyik kezét, mintha hallgatózna. „Vita nihil aliud quam ad mortem iter est”, majd ránéz a kinyílt testemre és elneveti magát. Aztán kíváncsian tekint rám, lehet, hogy mondanom kéne valamit.
De inkább reménykedek, hátha a halál nem más, mint utazás az élet felé és akkor egyszer csak eltűnik ez a terem, ez az ismeretlen fájdalom. El akarom felejteni, hogy egykor ki voltam. Az új élet gondolata elfedteti egy pillanatra velem, hogy mit keresek itt. A saját szívemet látom a kezében, nyomkodja, mint egy felpuffadt szivacsot, simogatja akár egy játék babát. „Te az enyém leszel, én pedig a tiéd”. Lehúzza a gumikesztyűjét, aztán az ajtóhoz lép, a kilincslyukba helyezi a kulcsát, elfordítja. Nincs sok időm hátra, érzem. Könyörgök az után, aki elhagyott. Ha visszajönne hozzám, mindent elmondanék. Térdre borulva, fuldokolva vallanék, mert felejteni szeretnék. Ez nem az élet és nem is a halál, a kettő között pedig nem maradhatok. Hova is térhetnék vissza, mi lenne a választásom? A bűnöm, az „aszott szívem” akárcsak a lét nevetséges visszhangja. Az a valaki, aki nemrég csoszogott körülöttem, segített rajtam, de mégis kiment. Nem tudom, hogy elhagyott-e vagy sem. Nem tudhatom.
Megfordít, nem is értem… Zsibbadt testemből csöpög a vér, nehézkesen koppan a zöldes csempére, ami folyamatosan sötétül, elterül, nyújtózkodik. A nyakszirti lebenyem, mintha fogyna és a látásom lassan folydogál szét a lomha, vörös szöveteimmel együtt. Ingerült. Kapkod a kezében lévő eszközökkel, némelyiket a falhoz dobja. Keresi bennem a mocskot, a bűnt, azt a tengernyi vétket, amit önszántamból okoztam a világnak. Tudni akarja mit tettem még, hogy ki döntsön a sorsomról, ki szagolja tovább rothadó testemet, ami lassan nem más, mint cafatokra cincált húsfoszlány.
Erősen megragad, áttesz egy másik asztalra. Visszatesz minden eszközt a helyére. A fényben nézeget néhány tűt, az egyik S alakú, a másik sima, a harmadik kampószerű. Valamelyik biztosan jó lesz, hisz a bőröm még puha, bár a reggeli, kinyílt rózsánál nem lehetek szebb. Erről én nem tehetek, ez az ő műve, talán ilyennek akart látni, de valamiért összevarr… Olyan érzés ez, mintha könnyedén söpörnék el alattam az éveket, velük együtt az emlékeket, a félelmeket, a világosat, a sötétet. Csakhogy ezek mind üres szavak. Be lehetne tuszkolni őket egy üres zsákba és velem együtt bedobni a hamvasztóba. Ez egy terem, ahol nincs jelentősége semminek, még beszélni is elfejtünk. Itt senki se juthat ki ép testtel, a szellemünk meg körbe-körbe udvarolja az itt ragadt lelkeket. Csábító gondolat most az udvarlás, de azért mégse érzem magamat egyedül, valamim még él. A félelem inkább nevettet, hiába vagyok összezárva a sötétséggel. Védtelen vagyok és abszurd. Komollyá kell, hogy tegyenek, fel kell, hogy öltöztessenek.
Odakint hajnalodhat. Megpislantanám a még leragadt szemű ablakokat, a lombokban áriázó madarakat. De idebent túl nagy lett a csönd, a fény is mesterséges, nem szűrődik be sehol a napfény. Nem hív sem a természet, sem a város. Inkább elengedek mindent, el akarok aludni. Rossz együtt vibrálódni, rezegni a hűvös levegőt megtörő lámpacsővel. A szemem könnyen elernyed.
Selymes, habos víz kenődik el a lábaimon. Újra felkelek, ismét mosdatnak. Nem tudom, ki állhat fölöttem, mintha napokat aludtam volna és már aligha látok valamit tisztán. Kissé félek attól, hogy hamarosan világtalan lesz minden körülöttem. Na igen, megvakulni soha nem akartam, de ezt se kívántam magamnak, ezek után úgy gondolom, nem történhet rosszabb. A víz jó, az most nagyon jól esik, mintha meleg homokkal szórnák le a testemet. Gyerekként éreztem ilyet, amikor a forró nyári nap után fetrengtem órákig a hűlő, de még meleg szemcséken. Akkor megszűnt az idő, és csak az számított, hogy a pillanatnyi, szinte semmitmondó örömöknek éljek. Csak feküdtem. Ezt érzem most is, bárcsak soha ne érne véget.
Finoman megérintik a vállamat. Épphogy csak látok, és valamire határozottan mutogatnak. Azt hiszem, ők is egyenruhában lehetnek, egyszínűek és suttognak, olykor rám tekintenek. A hangok összemosódnak, néha egy-két dallam üti meg a fülemet. Áthelyeznek egy kerekes ágyra, leterítenek egy tiszta, ropogós takaróval. Az ajtó elé tolnak, ami egyszer csak kinyílik. A sötétes alak lép be ismét, kezet fog a másik kettővel. Nem értek semmit abból, amit mondanak, de tudom, hogy jól szórakoznak, és abban sem kételkedem, hogy rajtam mulatnak. Viccesnek tűnhetek kívülről. Nem véletlen, hogy idekerültem. Biztosan kiérdemeltem. Zavarban érzem magam, de a testem már nem az enyém. Nem számít, hogy mit akarok és mit akarok érezni.
Kellemetlen a sötét folyosó előtt feküdni, míg mellettem vigyorognak. Két nagy éremmel takarják le a szememet, hátulról megtolják az ágyat. A folyosón vagyok, az ismeretlen falak között. Csak gurulok és várom mi fog velem történni. Az érmék egyre jobban égetik a szemhéjamat, az ujjaim újra zsibbadnak, furcsa érzés, amikor a kiszámíthatatlan úton hajtanak akadálytalanul, kimeríthetetlenül, miközben nekem is megjön az erőm, de ők ezt nem tudják, nem is sejthetik. Szinte rohanunk a sötétségben, rohanunk a hosszú folyosón, hallom, ahogy hangosan koppannak a papucsok a sima csempéken, a kerekek kattognak és gördülnek, kattognak és gördülnek… Fokozatosan gyorsul a lélegzetem, amitől viszketek és izzadok, nyugtalanul remegek. Kiolvadok a saját jégtömbömből, körülöttem szilánkosra törik a tébolyult zavartalanság, halálra ítéltek nemrég, most valami nagyobb baj fog történni. A végtagjaimat újra mozgathatom, kiáltani is tudnék, a torkomban furcsa folyadék gyülemlik, fulladozni kezdek. Ijedtemben megragadom valamelyiknek a kezét, hangosan felsírok, az ágy hirtelen lefékez. Elhagytuk a folyosót, leveszik rólam az érméket. A magasba emelnek, és elvágják a köldökzsinórt.

(Illusztráció: John Carwithen)

Dárdai Mihály , Dani gyámapja akkor is számolta a lépéseket, ahogy most számolja kukától kukáig. Egy kuka, egy lépcsőház. A határon a telepített aknák ugyanígy. Aki átmegy közöttük. Huszonhárom lépés. Csakhogy már nem lépked olyan öleseket. Meg aztán érdemes? Aki mögötte jön, a haver, eldobta a fegyverét. A köd nem akart felszállni. Semmi nem látszott a Mecsekből. Egyszerre két helyen, három időben. Itt, az üres utcán meg a szétdobált, szilveszteri szemét mindenfelé. Gyerekkora színhelye, Sopron. Ami látszik, akár egy szürke drótfoszlány a szürke ködben. A szürke, szemeteskukák a hajnali derengésben bizakodásra késztették. Társai a tegnapi ivászatot alusszák ki. Az a hajnal más volt. Régi hajnal, mit kezdjen vele.
– Na, meddig tipródunk még itt? – kérdezte a kísérő, amikor átértek az aknazáron. Dárdai a fejét rázta. Veled aztán nem – gondolta – ,még ha itthon felhúznak, akkor sem. Vállat vont. Kísérője régen készülhetett az útra. Degesz hátizsákja erre vallott.
– Maradok – mondta a lőmester, amikor még öleseket tudott lépni. Nem huszonhármat, de ezerhuszonhármat is. A haver utolérte nagy nehezen, tekergette a nyakát. Kicsit fújtatott.
– Eszednél vagy? – kérdezte rekedten. A haver, a katonatárs, aki alföldi kulák fiának mondta magát. Megszökött? Eltűnt? Kimaradt a névsorból egy szép napon. Senki nem kereste, mintha nem is lett volna.
– A sógorok mellett már az amcsik is várnak, haver – mondta Dárdai. Jobb kéz felől jelzőrakéta röppent. Arrafelé néztek. Lehet, hogy sietniük kell. Átlépett a másik oldalra.
– Itt kell átjönnöd – mondta a társának, miután a letiport gereblyenyomon átvágott szögesdrót túloldalára. Az, mintha tojásokon járna, követte.  Dárdai visszalépett, a deres kökénybokrok mellett alig észrevehető keskeny csapás vezetett.
– Mi van? – kérdezte a kulák fia.
– Semmi. Mondtam már. Maradok.
– Öt perc még, s itt lesznek odaátról a sógorok – szólt még utána a sísapka alatt fülét dörzsölgető hátizsáknak.
Dárdai kiért az utolsó szeméttartályhoz az utca végén. A fejét rázta. Hümmögött. A köd mögött a szürke drót, vagy a köd anyagából készítették a drótsövényt is, a határt is, de ezt a mai napot egész biztosan. Felemelte a szemetes tartály fedelét és a botjával belepiszkált. Semmi. Megpillantotta közeledő komáit a hajléktalan-szállóról. Na, ezek. Kialudták mámorukat. Nem akarta felemelni a szeméttartály fedelét, aztán mégis. Beidegződés.
– Huszonhárom, gondolta még Dárdai Mihály, mikor a szemetes felrobbant, de legalábbis újévi égzengéshez volt hasonló, amit a fedél felcsapása után megpillantott. Néma volt pedig a levágott fej. Egyáltalán nem Piusz apjának a koponyája került elő. Hol van az már? Ez a fej, hiába hökken meg idős barátunk, Dárdai Mihály, ez a fej túlélt, túl fog élni mindenkit ebben a könyvben. Azok a finom koponyavarratok, a hajától, bőrétől megfosztott, szinte lényegéig néma, s ez által csak-csak beszédes, az alig észrevehető horpadásokkal. Dárdai Mihályban, Dani gyámjában felrémlett, hogy ott, a szemétkupac tetején, mindenféle kacat, válogatatlan hulladék hegyében van valami bolygószerű ezen az alakzaton, formán. Nekünk nem nehéz a pályát, ezt az ívelést, tetőpontot, megtörést, hullást elképzelnünk, hiszen a történelem anyagához is van közünk, nem kevés. Nem, nem Piusz apjának, nem is egy friss rablógyilkosság, vallási kivégzés, bandaközi leszámolás áldozatának testrésze nézett szembe (habár lehunyt ez a szem, sőt: nincs is ez a szem!) idősebb Dárdaival. Egyelőre csak annyit tudunk róla, hogy nem férfié a koponya. És még annyit, hogy ha megszólalna, beszéde nem volna érthető ittenieknek. A Sopront megjárt francia katonák egyike hozta át valamikor a tarsolyában a nő fejét. Csataterek, lőporfüst, szenny és vér, itáliai színpadias és fémízű német beszéd, amerre harcoltak és ahogy a forradalom utáni császárság polipkarjai ölelték, szorították Európát.  Az égtájakon, azok koptatásán  viszont nem fogtak ki a sor alá került újabb és újabb francia háborús nemzedékek. Az őrnagy ifjúként indult, sebesülés nélkül megúszta a háborús éveket. A fej vigyázott rá, az ő fejére. Valahányszor maga elé idézte, egyre inkább meggyőződése lett. A nyakazógép alá került elítéltek maradványait kocsira hányták. Akkor már hagyománya volt a gijotinozottak hajából való parókakészítésnek. A fejeket tehát gondosan szét kellett válogatni, mert voltak teljesen használhatatlan, ritka vagy eltetvesedett darabok közöttük. De ennek az elítéltnek különösen gyönyörű, sűrű, derékig érő haja volt, lesték is útját a fejnek, miután a hóhér felmutatta a nézelődő, ujjongó vagy éppen gyalázkodó tömegnek. Lesték, különös, izgalommal vegyes megrendültséggel. De volt, aki másért követte útját a vériszamós testrésznek. Nem a parókakészítő derék iparosok valamelyike. Végül csak aranyért jutott hozzá a még ki nem hűlt fejhez a fiatalember. Az érett asszonyi korában vesztőhelyen kivégzett forradalmárnő testét tehát a kocsira, a többi lefejezett élettelen testre dobták. Énekelve széledeztek az emberek. Szabadság, látod, mit követnek el a nevedben, idézte a sorsát méltóságteljesen viselő, gyönyörű asszony utolsó szavait. De a Szabadság, francia nevén egyszerűen Marianne, nem szokott válaszolni. A fiatal francia férfi megrendülten szorította szívéhez a fejet. Tünemény volt. Körülnézett az elcsöndesedett Mars-mezőn. Tünemény, gondolta s a korán kelő csillagokra nézett.  Akkor még érzett kimondott ágyéki gerjedelmet, és zavarba jött ettől. „Szép  vagyok,  van  szívem,  eszem,  szerelmet  tudok  ébreszteni,  s azt  magam  is  érzem,  de  azért  erényes  maradok…” Nem olvashatta sohasem az asszony visszaemlékezéseinek ezt a részét, mert akkor nem szégyenkezett volna. Semmilyen írást nem olvasott az asszonytól, a párizsi vésnök lányától. A fiatalember, az ismeretlen hódoló, legalábbis csillagnak, és nem megvetésre méltó, politikai szörnyetegnek, nemzetárulónak, sem, hiú, öntelt némbernek nem látta. Még fiatal volt ahhoz, hogy az időkből és az asszonyokból valamit is értsen. Fiatal, és nem tartozott az úgynevezett nadrágtalanok közé. A fej, minden esetre, nála volt. Hiába keresik. A Marseilles-t éneklő, lelkes, vérgőztől tág orrcimpájú polgártársak orra elől sok értékes, vagy értékesnek hitt dolog eltűnt, bár nagyobb részt szigorúan megtorolták a rablásokat, de az apróbb lopásokat is a forradalmi vizsgálóbizottságok, törvényszékek. Ám Párizs kenyere ez által sem lett olcsóbb, éhség várt az emberekre, keserves tél állt a pékek előtt, üzleteik előtt pedig hosszú és egyre reménytelenebb sor. Sopront Napóleon katonái többször meglátogatták „a kis korzikai” impériuma idején. Az asszonyfej bolygója végül, rengeteg hányódással, együtt forgott jóban és rosszban ezzel a keleti égtájjal. Aki itt hagyta, bizonyára nem ok nélkül tette. Az ifjú hódolót, a meglett férfit, aki a császár őrnagyaként fejezte be a háborút, francia föld őrzi. Dárdai Mihály társai valahol megborotválkoztak, emiatt bőrük fiatalabbnak, csaknem rózsásnak, jókedvűnek tűnt. Hogy egy A jelenség nem csupán A-val azonos, továbbá a jelenség létéhez köthető időpillanat sem megismételhetetlen – nos, ezt hidegvérrel tudomásul vehetjük. Piusz és Walter és Vazul észlelése a nyári égbolt madaráról („Isten tűreszelője”) mélyen ismeretelmélethez köthető, noha (a magasban) egyetlen világvallást sem dönt romba ez a hangzás, ez a mámoros madárdal anno 1963-ban, ott Komlón, az ígéret földje felett. Bár a műszerek révén elsajátítható adatok – az érzékszerveknél finomabb „eszkábált érzékelés” révén – világian szenzációsak, teológiai vetületük mégis rendíthetetlennek tűnik. A csoda: nem csoda. A nem csoda: csoda.  Majd a felhők eleven jövés-menése tekintetünket, s vele figyelmünket is másfelé irányítja. 1993 újévi égboltján vagy éppen 2016 júliusának egén – ezt még látja Misa bácsi, Dárdai Mihály – ugyanaz a szemnek tárulkozó ismerős kék vagy tekintetet-figyelmet elhártyásító felhőszürke, akár ami Napóleon Sopronba bevonuló katonasága elé tárult.
– Részlet, részletek – gondolta a nyugdíjas lőmester, vagy immár ez benne gondolódott.  Dárdai megrázta a fejét, mint aki borzalmas álomból akar felébredni, és óvatosan, zaj nélkül elengedte a kuka fedelét.
Lehet, hogy a fél mégis több, több mint az egész? Lehet, hogy a történelmi görögök mindent tudtak? Piusz csóválta a fejét, aztán visszájára, a fehér felére fordította a régi iromány lapját.

ÚJ PRÓZÁJÁVAL ÉS AZ ALÁBBI VÁLOGATÁSSAL KÖSZÖNTJÜK HATVANADIK SZÜLETÉSNAPJÁN

KEDVES SZERZŐNKET ÉS BARÁTUNKAT,
MOHAI V. LAJOST

Mohai V. Lajos  HALOTTAS MENET  (A szomorúság bélyege)

A lovakat feketére égett, csatakos fejű szenesek vezették, akik az éjszaka sötét hullámaiban éltek, és a napvilágra csak egyszer merészkedtek, amikor hátuk mögött hagyva a szélfútta istállókat, kantárszáron vonszolták el a lovak még élő tetemeit.  Az idő eljárt a lovak és a szenesek fölött, nincs se merre, se tovább, csak a vesztőhely vár rájuk a város külső szegélyéhez kuporodó vágóhídon. Gumicsizmájukra csörgedezve csapódott rá a megnehezült sár, ahogy kétoldalt, testsúlyukra ereszkedve lépdeltek a halálra ítélt állatok mellett. A levegő fojtott volt a hirtelen elülő széltől. A leülepedett meleg ólomsúlyként nehezedett a földre-szorított épületek roskatag tetőire.  A járdákon ijedt csönd honolt; mésztől fehér házak intettek búcsút a szakadozott gyászmenetnek. A lovak és az istállók után ők következnek majd; az utcácska kanyarulatait fölnyalábolja, és kiegyenesíti majd a lakótelepekkel terjeszkedő város. Mi mástól reszketett volna indulat, ült volna rémület a kopár és penészvirágos falakon?  A szenesek, ezek a kérges tenyerű óriások az Ég kiszáradt a medrében fújtattak, ahol a felhők homokpadjait leborotválta már a szél, és víznek nyoma sem maradt. Csattogó lépteik elől a föld kitért. Fejük a haragos Égre volt szögezve. Időnként a testek megremegtek. Nem himbálódzik többé a kocsik oldalára akasztott viharlámpa az istállóudvar távoli zugában, az otthonosság megannyi jelzőtüze. Az utcabeliek megindítónak, mi több, gyámoltalannak látták a szeneseket, ahogy egyszerre léptek az út porában.

A jók egyszerre lépnek. 

Elérzékenyültek a vad, és hajthatatlan embereken; a szomorúság bélyege a sorsukra éget.  Látták, hogy az út eltűnt a lábuk alól, az istállóépületek a fakó-vörös földbe süppedtek, és vékony csíkká zsugorodtak az ide-odabillegő horizonton. Látták, ahogy a vasabroncsok alól kipörgött kő és kavics megkarcolta az Eget, a járda szalagjára fűzött házak sora engedelmesen fél-térdre ereszkedett. A drótfonatú pincetorkok félrehúzódva fölsóhajtottak. A ritkuló füzes után bokrok, és ferdén földbe-vert rudak szegélyezik a vágóhíd téglasorát. A légszomjas mező fölött varjúkiáltás csattog, mintha láthatatlan kéz taszigálná a madarakat repülés közben. Rozsdás kacat-halom fojtogatja a deszkakerítéseket; a korhadt fa párnáiban gomba tenyészik. Esni kezd, hullámalakban elsötétül. Odébb a mezőn át, elhagyva a város szélső házait a vágóhíd névtelen sírköve felé visz az út az alácsúszó tompa morajban.

A szerző írásai portálunkon:

TIZENKÉT ÉDEN

Hazatérések (Részlet A Kanizsai hidegházból)

ÉLETFOGYTIG TARTÓ KÖTELEZVÉNY

A bátyám hazavitte a halált (részletek)

AZ ÉN FERENCVÁROSI PEPIN-BÁCSIM (részlet)

Kocsisok

Ilyen eszeveszett várost még soha életében nem látott.
Nem volt neve a tereknek, nem volt neve az utcáknak, a házakat csak szent idézetekkel és számokkal jelölték meg. Mintha egy várossá változott óriási könyvben lépkedne.
Ő, Hanna persze nem rabszolgaként érkezett Almériába, hanem Al-Zadzsr nagyvezér meghívására, aki szerette volna megmutatni neki az épülő városközpontot… Vendégül látni, kicsit körbekalauzolni… néhány hétig, vagy ki tudja hány napig vagy hónapig? Élvezni a társaságát, kikérdezni a véleményét…
Élvezni a társaságát?
Hanna természetesen nem mondhatott nemet a drága jó Moisesnek, a család fejének, ahogy természetesen nem mondhatott nemet a kalifa fővezérének sem. Nem mondhatta, hogy öreg, hogy fáj a lába, hogy csak a saját ágyában tud jól aludni, hogy nem túlságosan jó társaság…, hogy szeretné a nyugodtan meggyászolni a lányát. Ugyan kinek lehetne jó társaság a halottakon kívül? Még csak azt sem kérdezhette meg a nagyvezértől, ugyan mi szüksége van a mórok fővezérének egy félsüket kis öregasszonyra.
Vannak meghívások, amiket senki nem mer visszautasítani.
Al-Zadzsr is tudta, Moises bácsi is.
A rokonok úgy köszöntek el tőle, mint akik biztosak benne, hogy többé nem látják élve.

Almériában aztán természetesen nem találkozott se a kalifa első, se második, se a harmadik emberével. Csak egy tapintatlan, magát lángelmének képzelő rabszolga, egy izzadt kis mitugrász, Hákim “élvezte a társaságát”, és kísérgette a számok és verssorok között, Alméria épülő városnegyedeiben. Olyan tudálékosan, olyan fölényeskedve, mintha Hanna hozzá hasonló rabszolga vagy tanítvány lenne. Hol Ptolemaioszt, hol Arisztotelészt ócsárolva, hol  előadásokat rögtönözve a méhek és a sáskák szokásairól, vagy a sivatagban épülő óriási városról, Bagdadról.
Ptolemaiosz? Arisztotelész? Bagdad? Hanna soha életében nem hallotta ezeket a neveket. Emellett süket volt a fél fülére, fájt a lába, a portól könnyezett a szeme, és természetesen az sem érdekelte, hogy a hártyásszárnyú rovarok vagy a fedeles szárnyúak különbek-e.
De hát mit tehetett? Bólogatott udvariasan és engedelmesen.
Napközben görög, mór, gót mesterek dolgoztak a városban, kijelölték a kerteket és a kapukat, építették a falakat, és ügyet sem vetettek egy körülöttük tébláboló öregasszonyra. A tökéletes város ügye elmosta a szabadok és a rabszolgák közötti határokat: mesterek és pénzen vett rabszolgák együtt ettek-ittak, nevettek, és ha végeztek egy munkával, nagyokat kurjantva együtt vonultak fürdeni a tengerhez – és mindannyian hálásak voltak a Teremtőnek, hogy itt és most most élhetnek.
Most már Hanna is biztos volt benne, hogy élve nem szabadul innen.

Az ellenszenves, érthetetlen jókedvet mindenütt női kacagások, sikítások, ujjongások, vidám trillák törték meg, noha nőket természetesen sehol sem lehetett látni az építkezéseken. Pedig lányok is vannak itt, gondolta Hanna, mért ne lennének?  Egy épülő katonaváros hogy is működhetne nők nélkül? Ahogy Hákim szem elől tévesztette, egy lelakatolt, eunochokkal őrzött kunyhóhoz lopakodott.
Az idős kor a fiatal férfiak szemében még a legsűrűbb lepelnél is jobban elrejt egy asszonyt. Egyszerű bokorrá, kővé, vagy egy félredobott köpennyé változtatja az emberi testet – látnak, de nem vesznek észre. Hanna letelepedett az egyik bedeszkázott ablak elé, lekuporodott, és úgy tett, és mintha séta közben elnyomná az álom.
Bűz, kuncogás, gyerekdalok.
Hanna a palánk résein át aztán meg is pillantotta az ellenállhatatlan jókedvtől vonagló, gránátalmamagokkal dobálózó, fiatal lányokat. Belenézett a kitágult pupillákba, és szlávul kérdezősködött a szűk szobában, egymás hegyén-hátán ugrabugráló, nótázgató fiatal lányoktól.
Kik vagytok? Honnan jöttetek?
A lányok a hasukat fogták a nevetéstől. Hanna egész életében kamaszok körében forgolódott, úgyhogy gyorsan keresett egy nyílt arcú, kívülállónak látszó lányt.
De mégis: hogy hívnak téged? Honnan jöttél? Mióta vagy itt?
De hiába: éretlen vihogás. Bár semmi sem keseríthet el jobban, mint a bezártság, ezek a lányok úgy visongtak, mintha a lábukat tollseprűkkel csiklandoznák.
Hanna most már biztos volt benne: valami különleges varázsszertől bódultak itt ennyire az emberek. Ezért nem alszanak eleget, ezért tág a pupillájuk, ezért nem tudnak kacarászás nélkül felelni, ezért kurjongatnak reggeltől estig, és ezért nem akar senki innen kiszabadulni…
Ám Hannát nem kínálta senki mákonnyal, varázsdióval vagy csodatevő fűvel, de még borral vagy különleges teákkal sem. Ő csak gyümölcsöt és mézet evett, és ha Hákim eleresztette, értetlenkedő arccal téblábolt az építkezéseken.
Hogy ez micsoda eszeveszett hely!
A rossz érzést csak fokozta, hogy mindenki fiatalabb és boldogabb – ó, mennyivel, de mennyivel boldogabb és fiatalabb! – volt nála. Öregnek és száraznak érezte magát, mert Hákimon és a kalifa tanácsadóin kívül itt nem voltak idősebb embereket. Az öregek hiánya sokáig azért sem tűnt fel, mert Almériában nem családokban, hanem műhelyekben éltek az emberek. Napközben visongva elvegyültek, dolgoztak, kurjongattak és kacarásztak, de napszállatkor erőszak nélkül bevonultak a kijelölt körleteikbe.
Ilyenkor már csak Hanna volt az egyetlen, aki fel-alá sétált  a kis utcácskákon.
Egy ilyen esti barangolás során jutott el egy félreeső barakkhoz.
Óvatosan benyitott, köhécselt, szlávul és arabul elnézést mormogott, és már fordult volna vissza, mikor megpillantotta a halott vagy halálos görcsben rángatózó testeket. Ők is mind fiatalok voltak,  de nem annyira fiatalok és szépek, mint a nevetgélő, gránátalmamagokkal dobálózó kislányok a leláncolt kunyhókban. Az ő testük már csontsovány volt, a bőrük furcsán száraz, a medencéjük szüléstől széles, a mellük fonnyadt.
Gyorsan elhasznált női testek, gondolta Hanna.
De nem kell feleslegesen érzelegni, nem kell ezeket a lányokat sajnálni, magyarázta Hákim. Szeretjük az állatokat, mégis megesszük a húsukat, a bőrüket meg lenyúzzuk, hogy ne mezítláb sétálgassunk a sivatagban. És a méhek! Tanulunk tőlük, csodáljuk a városaikat, de azért elvesszük a mézüket, hogy megízesítsük vele a süteményeket.
– Hát vágyhat-e másra egy szép rabszolgalány, minthogy minden rezdülésével, minden porcikájával a gazdáit szolgálja?
– És mik azok a bódítószerek, amivel tönkreteszitek őket tizenkét-tizenhárom évesen? Mitől kacarászik itt mindenki? Miért olyan álmatlanok és boldogok itt az emberek?
Hákim nevetett, és úgy paskolgatta meg az arcát, mintha Hanna is egyike lenne a pénzen vett szerencsétleneknek.

Aztán eljött a nap, és  Hanna is megtudta, miért hívták ide.
Almériába, azaz a Tökéletes Városba, ahogy Hákim nevezte, egy idő múlva idősebb nők is érkeztek. Nem lapátkezű, szorgalmas rabszolganők, hanem széles arccsontú, szláv fejedelemnők az Elba partjáról, akiknek kibontott hajából az északi esők szaga áradt. Díszes köntöseikben foglyul ejtett frank és normann asszonyok, akik a gyerekükért vagy az enyhülést hozó halálért rimánkodtak Hannának.  Egy patyolatfehér viking nő, akinek látszott a kezén, hogy valamelyik udvarban szolgálóként tengődött, de megváltotta az életét azzal, hogy kívülről fújta a viking királyokat.  Vagy nem is fújta kívülről? Csak kitalálta a viszonylagos kényelemért, a könyvtár előkelő csendjéért cserébe a legszörnyebb szörnyekről szóló kalandokat? Jókedélyű, tagbaszakadt asszony volt, aki segített is Hannának kiszolgálni a „királynőket”.
A könyvtárszoba, ahova Hákim beköltöztette Hannát,  megtelt elesett férfiak, fogságba esett unokák és gyerekek nevével. Jajszavakkal, sőt idegen istenekkel, akikhez az idős nők méltóságteljes halálért fohászkodtak. de többnyire nem a legelső pillanatban.
Mert a  fájdalom furcsa módon taglózza le az embereket. A fogságba esett nők is csak napokig ettek-ittak, bámészkodtak, eltompult, unott arccal forgatták a kódexeket – csak a rúnákat ismerték, vagy még azt sem –  egymással nevetséges apróságokon veszekedtek… aztán elég volt egy szó, egy dallam, valami különös vibrálás a lemenő nap megvilágította felhőkben, hogy elöntse őket az emlékezés ereje.
Bármivel kábították el a fiatal lányokat, ebből a csodaszerből nem jutott az idősödő nőknek.
De vajon miért akarja Hákim írásba önteni a történeteiket?
Miért érdekli a kalifát vagy bárkit, hogy hogyan készítik Dániában a birkapörköltet? Hogy ki volt Félfülű Harald legkedvesebb unokaöccse?
Hákim semmilyen kérdésre nem felelt.

Az egyik őszi nap két erőszakkal elejtett, fogoly nőt tuszkoltak a könyvtárba. Bár a szőkék másképp öregszenek, mint a feketék, az idősebbikről Hanna sejtette, hogy nagyon idős lehet. Puffadt, kövér asszony, már se a vizeletét, se a nyálát, se a könnyeit nem bírja visszatartani, és arról jajong, hogy tizenöt éve elárulta a férjét és a gyerekeit. Olyan vehemenciával beszélt, olyan széles gesztusokkal ,hogy Hanna érezte, pár órán belül meg fog halni – azért élte túl az utazást, hogy megbűnhődjék valami rettenetes, iszonyatos (képzelt vagy valóságos) tettéért.
A haldoklás előtti percek felszabadítják az életerőt. És a fantáziát.
Hanna ismert egy öreg zsidó asszonyt, aki nemcsak hallotta, hanem látta is a testekből szabadulni akaró, madár módjára vergődő lelkek szárnycsapásait.
Paralatika-parakusz-marabion. Az átokhoz vagy áldáshoz hasonló , megállíthatatlan gagyogásba belevesztek a szörnyű titkok.
Hanna ebből egy szót sem értett.
Talán jobb is, gondolta. És egy kényelmes szék felé kormányozta a hatalmas, dülöngélő testet. Aztán felemelte a fejét, és értelmes, tiszta tekintettel végigmérte Hannát.
– A legjobb borból kérek– rendelkezett ellentmondást nem tűrően.
A másik foglyul ejtett nő, a haldokló kísérője kisebb volt, és csodák csodája, még csak nem is öreg. Úgy hajladozott az idősebb körül, mintha unokahúga vagy cselédje lenne. Pedig Hanna Hákimtól tudta, hogy ő, a kisebbik a fontosabb, ám nem volt idő, hogy alaposan megbámulja, mert rohanni kellett, hogy az idős nőnek valami pirosas gyümölcsszörpöt kerítsen.
– Ez is nagyon jó lesz – mondta a fiatalabb, és elvette Hannától a gránátalmaszörpöt.
Hanna csak most bámulta meg alaposan: micsoda fura teremtés! A szeme kék, a haja fekete, borzas, a pupillája különös, violaszínű, és olyan mozgékony, mintha világéletében talpon lett volna, hogy másokat kiszolgáljon.
De talán hajladozás közben a másik is  végigmérte a sarkától a feje búbjáig.
– Riolda vagyok – mondta lassan. – És a segítségedre van szükségem.

Orr- fül- gépészetnek értette, amitől a képzelete nyomban elragadta, és ontani kezdte a nem teljesen ismeretlen, a váratlan szótól váratlan lendületet nyerő, félelmetesebb lehetőségeket.
Egyszerűen belenéznek, kitisztítják, ha kell; nem lesz semmilyen tű vagy szike meg szúrás. Ne izguljon! Minden rendben lesz.
De mi van, ha nem? – ez volt az első és közel sem az utolsó eset, amikor így kérdezett vissza; nem sejtette, holott aznapra megfigyelte, hogy ez a mi van, ha nem lesz az életének, azon belül is a mindennapjainak az egyik visszatérően hangsúlyos motívuma. Elég volt hozzá ez az egy kérdés, ami nem is volt valódi kérdés, mert inkább maga volt a válasz egy fel sem tett kérdésre, ami meg, hogy még kuszább legyen minden: egyáltalán nem mutatta magát kérdésnek: mozdíthatatlan, biztos állításnak, annak: igen.
Ezzel kezdődött a napja, egy új nap, amit máskülönben valami kezdetének szokás hívni.
Nem fáj, de meleg sózsákot szorít rá; egy lábon ugrál, megrázza a fejét, hogy – mint az uszodában – kipattanjon az a finom hártya, ami most nem is lehet benne. Nincs semmi baj, mindent tökéletesen hall. Akkor miért ordibál, kérdezi az anyja, és indulás előtt kőrózsát csepegtet a gyanúba kevert fülbe, végül belenyom egy pamacs vattát.
Búcsúzóul megsimogatja Cirkát, sietne; meddig kell még várnia, hogy a kertben a fát, amit a születésekor ültettek, ki kelljen vágni, mert a levéltetvek szétzabálják koronáját, és karcsú teste száradni kezdjen. Ezalatt mellette üljön egy lány, a neve a radírján, amit hamarosan észre kell hogy vegyen, de kihívják a táblához bejelölni a térképen a pontokat, és az egész ügy, ahogy van: kimegy a fejéből. A pad alatt levelezni kezdjenek, a vallomásait kijavítsa, ezt persze zokon vegye. Egyre több az anyajegye, alig mer levetkőzni tornaórán. Apja szerint a megszólalásig hasonlítanak. Azt is mondja, bárki még életében rájöhet halála utáni csillagjelére, ehhez csak toll kell, amivel összeköti a mellkason és a potrohon látható pontokat. Műtéti hegek nem számítanak. A két mellbimbó Castor és Pollux, a köldök a Nap, így tájolható a leendő tartózkodás. Rendszeresen vonalaz, de a tükörből nem tudja kivenni, hova ábrázolja a teste. A nagyszülők és a dédik szabad szemmel nem láthatók. Képről lehet következtetni. Még olyan kisforma gyerek volt: egy bütyök. Nagyapja karján lógott, az közel emelte az arcához, és alig bírta nyitva tartani a szemét.
Mikortól járhat egyedül iskolába, hogy akkor ne hiányolhassa nővére kezét. Télen a hógolyózást, ősszel a gesztenye tüskeházát, napok dőlésszögeit.
Az egyetlen képregényében az a két szkafanderes alak, akik a tomboló hóesésben igyekeznek átkelni a város címerében is megjelenő hídon, de ez a híd – már amennyire látszik – nem az az egykori világszám, legfeljebb annak hullámosra fagyott és semmibe vesző, nagyvonalú maradványa, szóval, visszatérve, a két szkafanderes továbbra is kitartóan halad, hogy főszereplővé lépjen elő. Egyikük a sisak lámpájától sárga, derengő arcát mutatja, ahogy azon könnyek futnak, nem tudja és nem is akarja letörölni: nincs ki elől. A társa a fogait csikorgatja: ez ki van írva; nem hasonlít magára az előző képről, valahogy ezt meg kell tanulnia, hogy olyan legyen. Közelről hasonlítani egymás után.
A nagyszünetben emlékezetesen azt kiabálja: nem én voltam.
Ettől nem lesz könnyebb.
Veszélyes leszek a társaimra: tolltartókat lopok és mindenkit összefirkálok. Ákombákomokkal tele az osztály. Nincs más választásuk- sosem találom ki -, felakasztanak.
Ez maga a pokol, hagyományos pokol-ábrázolás lesz, így nevezik.   Lekötözik a kezeimet a székre, valami szíjjal a fejemet is; a széket magasabbra állítják. Az egyik arcát fehér maszk takarja, nem látom a szemét, lehet, hogy nincs is; a szemembe világít a fejére szerelt lámpa. Persze hogy felszúrnak, mi az hogy. Sikításnak talán nem nevezném azt a hangot. Hallom, ahogy kifolyik belőlem valami.
Író leszek, aki nem ír. Ezt azért kihagyhatnám. Ki is hagyom, nem beszélek róla senkinek, ez lesz a kis titkom. Leszámítva, hogy nekem az alany: állítmány, egészen sajátos lett a dolgozatom.
Pattanás a ráncban; évek múlva, de megint a kórházban leszek; a kórbonctanon állunk körben, sunyin megérintem az ismeretlen nő hideg talpát, otthonosságomtól riadtan, ipszilonba vetem a keresztet.
Megkeresni, milyen egy Geiger- Müller- számláló; hogy nézzen ki a robot; annak jól kell kinézni. Legyenek-e túlélők a városban, a földrészen, a bolygón? Legyenek; tőlük legalább ez-az megtudható lesz. Néhányuk feláldozható: a robot/-ok működés közben. Honnan a robotok? Egész jó a karja; ez valami penge? Vázlat egy felborult, kontúrját vesztett villamosról, hófúvás, a sötét kocsiból világító „szempár”. Ez most kozmonauta vagy asztronauta akar lenni? Nincs zászló a szkafanderen. Mindenesetre a buborékban azt mondja: Nem érkezett jel. Van itt egy bundás túlélő. Ha ez egy nő, akkor egy nő nem ilyen. Nincs több rajz és jegyzet a füzetben; miért is hagytam abba?
Apám megint gyászosan fest, nem hogy lehet: nem lehet hozzá szólni, lehet körülötte keringeni, lesni minden szavát, azt nagyon lehet. Mit csináltam már megint, a szemem is rosszul áll. Írjam le százszor: varrjam be a szám. Most aznap történt a kint hagyott dolgozat.
Mit jelentsenek ezek a/az?
Még meg sem halt, de már el is temettem. Itthon meg rettegjenek: nehogy meghalj, mert megírja a gyerek. Szerintem ez vicces? Így képzelem?! Vagy mi? Ne aggódj, nem halhat meg, már megírtam!
A helyemben a helyére tenné, mert ahol most van, ott nem maradhat: az másvalaminek a helye, ami – ezek szerint – megint csak nincs a helyén: valahol máshol van. Ilyen egyszerű, ezért nem találok meg soha sehol semmit. Semmi de.
Anyám lefotóz a nővéremmel, hogy ennyi és ennyiedik nap az iskolában. Maga a kép jelentéktelen, nincs rajta semmi feltűnő, a szokásos idétlen haj, mindketten unott fejet vágunk, a fülemből kiáll a vatta; minden stimmel.
A nővéremnek titkai lesznek. Füzetlapja sarka hajtva: elvitte nyelvem Cirka, a macska. Nem nyúlhatok a dolgaihoz, szája olló: körmöt, öcsöt vág. Nem, ilyenek még nincsenek, biztos fogócskázunk, azt sokáig tudjuk anélkül, hogy a másikat megfognánk.
Anyám haja fekete lesz.
Más alkalommal egy nő a sarokban, ahol a tükör áll. Hosszú haja: sötét kígyók tekeregnek a hátán. Ami emlékeztetne, nem idézi önmagát.
Cirka hetedhét halott.
Szóból a száj kitér: megkukulok.
Ha nem is száll le, éjszaka van.
Távcsővel figyelem, amíg csak a szem ellát.