Mielőtt buszra szállt, megakadt a szeme egy plakáton. Barsi sokat és sokszor látta ugyanezt az arcot, néha más arcok társaságában. Ragasztott arc, lámpaoszlopokra és kirakattáblákra csirizelt arcok. Nem vett újságot, pedig a hosszú utat rövidítené a betűkkel való zötykölődés. Meg aztán lenne, ami takarja az arcát, ha elszunyókál. Egyelőre nem süt szemébe a nap. Mire átér a Dunán, világos lesz. Valahol virágot is kell vennie. Megígérte. Nagybátyja telefonhangja tegnap este. „ Ezt a kivagyi bunkót… Még meg is ígéri, hogy nem teszi le az érettségit, ha polgármester lesz…  Tudod, ebben az új rendszerben ez a pökhendiség megy az agyamra. Boldogabb időkben…” Minden történelmi andalgását így kezdi a nagybátyja. „Boldogabb időkben még a szavazati jogot is iskolához kötötték.” Na hiszen. Boldogabb idők. Ő sem emlékezhet rá, legfeljebb olvasott róla, vagy tanulta. Mert mikor ér rá az ember „a boldogabb időre”? Szőlőmetszéskor? Trágyázáskor? Szívlapáttal a kézben? Amikor odalent a vágatban nyomja a partot? Amikor a sofőrbundán hanyatt fekve nyúlkál a villáskulccsal, hogy meghúzzon egy átkozott csavart? Természetesen, amikor nem éppen azok a híres nevezetes boldogabb idők járnak. Virágot ne felejtsen venni. A felesége csomagolt pár szendvicset, hiába ellenkezett. Anna nagyon együttérző, amióta a hírrel haza érkezett. Alig tudta lebeszélni, hogy ő is ne jöjjön. „Mégis, mit csinálnál, amíg mi a szőlőben vagyunk?” Boldogabb időkben sem lettek volna boldogabbak Annával. Sem boldogtalanabbak.

Barsi elkutyagolt a falu túlsó fertályára, a régi, dombon fekvő sírkerthez, ahova Sándor Vazult eltemették. Valaha ők is itt a közelben laktak, de Komlóra költözésük után édesapja bátyja és családja helyben maradt. Valaki művelje is a földet, permetezze a szőlőt, aztán igya is meg ezt a jó homoki vinkót, mondta nagybátyja, amikor hívták a bányához. A szülőfaluban megmaradni nem ment minden kalandok, megrázkódtatások elviselése nélkül. Végül is egy életforma felszámolásáról volt szó. De szívósságban és kalandvágyban az ő fajtájuknak soha nem volt hiánya. Barsi apja már a vájáriskolában kitűnt gyorsaságával és küzdőképességével. Na, és a tornateremben kifeszített kötelek között a taglózó ütéseivel, amelyekhez nagy állóképesség is társult. Átvitték bokszolni egy pécsi egyesületbe, de egyszer csak ráunt az ellenfelek pofonjaira, az élelmezési előírásokra, az ugrókötelezésre és jogosítványt szerezve elszegődött buszsofőrnek. Távolsági járatra. Korán kelés. Jó út, pocsék út. Többnyire pocsék. Vezetés esőben, hófúvásban, sárban, fagyon és döglesztő melegben. Evés zsebből. Bütykölés derékig motorházban, kocsi alatt, árokszélen defektes gumik reparálása. Egyik reggel borotválkozás közben hirtelen kiverte a verejték, elnehezedett, aztán dőlt, akár annak idején néhány kiütött ellenfele. Mire Barsi benyitott a fürdőszobába, nem kellett rászámolni az apjára. Érettségi után a fiú rádió-televízió-műszerésznek tanult, de a benzinszagnak és a messzeségnek nem tudott ellenállni, felcsapott a katonaideje leteltével buszsofőrnek. Nusi lánya németórái végeztével mindig rohant a Budai vámig, hogy az utolsó járatot elérje. Barsi korholta magát, amiért kedden és csütörtökön, nyitott ajtóval megvárta, amíg a fiatal lány odaér és felszáll. Bérletes, mondta a szunyókáló utasoknak eleinte. Aztán már természetes volt.  „Kifáradok a végére, kell egy beszélgetőtárs”, ezzel mentegette magát. A januári jeges úton a kanyar utáni árokban kötött ki. Kinyitotta az ajtót és leugrott. Nem nagyon ásta el magát a kocsi. Éppen visszaszállt, amikor egy másik busz, ugyancsak csúszva, alig kormányozhatóan nekivágódott az Ikarusz farának. Ó, az a Magasságos!… A sűrű havazásban alig látszottak Mánfa fényei. A lányon kívül volt még két utas, de ők falubeliek voltak, gyalog nekivágtak a hónak. Annyira el voltak foglalva, hogy a kollegával a buszokat kiszabadítsák, észre sem vette, már éjfél volt. Az üres buszt is kiásva, hátrahagyva indult neki a maradék útnak, a város innen már semmiség volt. Akkor megszólalt mögötte valaki. „Elnézést, hogy nem segítettem, de elaludtam.” A lányról egészen megfeledkezett. Éppen feltűnt a fényeibe hamvadt, munkagödörnyi város. – Kiváló alvókája van – mondta a visszapillantó tükörbe. A lány nevetett: – Igen, ma nehéz napom volt. – Nekem is – mondta Barsi, s elővett egy cigarettát a zubbonyából. – Ja, megkínálhatom? – A lány újra felnevetett. – Hiszen üres a doboz. Különben sem élek vele. Barsi zavartan összegyűrte a Symphoniás dobozt. – Megkérhetem valamire? – Tessék – mondta a sofőr. – Az Anna presszónál letenne? – Diáklány ilyenkor presszóban? – ugratta Barsi. – Megígértem anyának, hogy ma érte megyek – komolyodott el a lány. – Születésnapja van – tette hozzá. A presszó előtt Nusi már várta a lányát. A két nő összeölelkezett.

– Nagyon-nagyon aggódtam, kicsim – hallotta a lány anyját. – Éppen most mondták be, hogy Pécs felől járhatatlan az út. – De szólj a fiatalembernek, aki haza hozott, hogy egy kávé ráfér ezért a szívességért. Barsi vitte a garázsba a kocsit, de Nusi nem tűrt ellentmondást, így hát megállapodtak, hogy a fiú pihenőnapján tiszteletét teszi az Annában.

– Anya hozzád akar adni feleségül – mondta ősszel Nusi lánya, aki szintén Anna névre hallgatott. Kirándulni voltak a fiú Moszkvicsával. Barsi elgondolkozott ezen a választékosságon. Fordított lánykérés?  Nem mintha nem fordult volna meg az ő fejében is a házasság.

– Nincs kifogásom ellene – ordította túl Barsi a motorzajt. – És neked, Anna? – Hát, alszom rá egyet – nevetett lány, és a fejével a fiú vállát kereste.  A szüret utáni esküvő szép néphagyomány, mondta nekik nagybátyja. De az a fontos, hogy boldogok legyetek. A használt Moszkvicsot használt Opel követte. Építkeztek, nem messze Danitól. Barsi a kocsit ezúttal otthon hagyta, távolsági busszal érkezett. Érkezett, jött, mert hívták szőlőt metszeni.

– Szép temetése volt – fogadta a távoli nagybácsi. Barsi bólintott. A munka két napig sem tartott, a második nap délutánján átsétált a falu túloldalára, onnan jobbra, ahol az út a temetődombra kanyargott. Könnyen rátalált a frissen emelt sírra az egyszerű, nyers akácból faragott, rusztikus fakereszttel. „Nem volt jó idefönt” – böngészte egy koszorú alól kilógó szalagvégen. Megborzongott, mintha egy szóbeli üzenet kondult volna bele az estébe. Bakancsa orrával kijjebb piszkálta a koszorúszalagot, de semmi nem mutatta, hogy az aranyozott betűknek folytatása lett volna. Körbejárta a sírt, elhelyezte rajta Dani és Ágiék csokrát meg a maga szál virágát. – Szekfű legyen, égő piros – kötötte lelkére Ági. Nem emlékezett, hogy végigmondta volna a Miatyánkot, amibe belekezdett. Öreg este volt, mikorra hazaért a nagybátyjáékhoz, a tanára sírján levő virágok és szalagok és ez az egész úgy érintette, hogy a vacsoránál csak alig szólt, kanalazta a halászlevet, harapta a kenyeret, ám fűrészport is rakhattak volna elé. Csak a második pohár után szólalt meg. – Jobban is járhatott volna.

– Azt mondják, kicsit már bolond volt – nézett fel borából a nagybátyja.

– Gondolt egyet s otthagyta a családját – tódította az asztalt leszedő gazdasszony.

– Régen sem volt oka rá – térült-fordult hamutartóval az asszony.

– Mit lehessen tudni – mondta szórakozottan Barsi.

– Már évekkel ezelőtt hallottam, hogy elhárító tiszt volt az asszony első ura.

– Számít az?

– Nagyon is. Az nem olyan világ volt.

– Elhás? Erről én sem tudok – fordult nagybátyja felé Barsi. Még mindig a szalagon, annak különös feliratán járt az esze. Úgy látszik, itt gazdagabb az emberek fantáziája. Vagy csak a helyi nedű teszi. Őt kérte meg Sándor tanár úr, hogy segítsen az apja révén a bőröndjeit felvinni a kollégiumba.  – Révén? – Szóval a kocsijával – mondta Sándor. Nem volt nagy fuvar, viszont az öreg Georgi furcsállta és sokáig ugratta az apját, hogy elhalássza a kuncsaftjait. Nem volt titok, de nem került szóba, hogy apja és dr. Sándor Vazul egy faluból származnak. „Visszakönyörögte magát.” Akkor csak annyit mondott a fiának. Hogy kire érti, az Barsinak sem volt titok.  Apjának a katonatársáról, aki Sándor feleségének az első férje volt és a gyerekek vér szerinti apja. „Ennek nincs átlátható élete.” Ez a vélemény nem csak Dani apjáé volt, kimondatlanul osztották a városban. Legváratlanabb időben érkezett a pesti vonattal, a pécsi busszal, vagy éppen Bonyhád, Hosszúhetény felől, s ugyanúgy, kiszámíthatatlanul utazott el, olykor hetekig nem tűnt fel a városban. A bányászoknak nem hiányzott. A fatéri rakodóknak sem, de a gatter mellől sem. Nem hiányzott a könnyűipari vállalat cipőkészítőinek, a tanári katedrák és a templomi szószék sem árvult el miatta, a vízellátás, a kenyérgyár is hibátlanul működött, hogy a kocsmákról, kórházról és a bölcsődékről, a tűzoltóállomásról, bányamentőkről vagy a boncolótermek hideg befogadottjairól és a macerálóikról ne is szóljunk. Nem szorzott, nem osztott, és mégis. Barsi folyton érezte, hogy valahol ott, nem láthatóan, észrevétlenül, a szálló pernye társaként beeszi magát a falakba, a fák levelébe, a cementipari vállalat felé dübörgő ZIL-ek nyomán felszálló penész színű porba, az iskolás lányok sötétkék köpenyébe, a fiúk kamaszosan vastagodó és hirtelen bicsakló hangjába, a zsíros kenyerek (bányász-szendvics) sója és paprikája közé, az ívhegesztés kékesen, az otthonról elcsent cigaretták szorongón szálló füstjébe. Jobb nem gondolni rá, gondolta Barsi, valahányszor a liftes ház előtt futott le a térre, hogy kimenjen a garázshoz, vagy a trafikban cigarettát vegyen, vagy egyáltalán: munkába menjen. Netán gondolni rá, de úgy, hogy minél hamarabb elfelejtsük, annyira körvonaltalan, széthulló, foltokban létező, részek szerint való. Elgondolni magunktól.

Hibátlan felvetésnek látszott a nagybátyjáé, hogy tanára, ha nem is bolondult meg, kicsit zavarodott lett, s mintegy átmeneti megoldásként vonult ki a város védettségéből. Kár ezen nyargalni, gondolta. Azon is, hogy ki küldte rá (vagy rájuk) a gyújtóanyagot. A hajdani tanítvány (asszony) és tanárának kapcsolata is felbukkant, járt-kelt a piaci jólértesültek és mindent-félrehallók nyelvén.  Barsinak eszébe jutott a szalag felirata, a selyemszegély sáros színe fölött az aranyozott betűk. Az is hibátlan fejtegetésnek tűnt, hogy a jelen berendezkedés fokról fokra alulmúlja magát, immár gangek ragasztgatják a plakátokat, kire lehet szavazni. Holnap, hogy kit kell kiiktatni? A szürke, kopott és koptató korábbi rezsim komfortja színdús életet nem kínált, az idefönt kérdését elodázta, de a személyi biztonságában, mint az igavonó jószágéban – érdekelt volt. Már csak az a kérdés, meg lehet-e állni és hol. Barsit felháborította az a sivár szárazság, ami Sándor Vazul elvesztését környékezte az ígéretek városában.  A halak. Lehet, hogy igazuk volt azoknak, akik ezekre a különös esetekre emlékeztettek. A két fickót látták a kocsijukkal sündörögni a városban. Ezek szokták a varsákat üríteni, a zsákmányt vizes tartályokban tovább kocsiztatni, de nem ezek, nem ilyenek szokták a „nagy hálót” rángatni. Elég rájuk nézni. Barsi, lévén maga is országutak alkalmazottja, többször találkozott velük.

– Honnan a hal? – érdeklődött, mikor a háziasszony leszedte az asztalt.

– A halastóból – intett egy meghatározatlan irányba a rövid pipa szárával nagybátyja.

– Nem ízlett?

– De. Persze. – Mert nagyon rongyosan ettél – szedegette le a terítéket a nagynénje.

– Hallom beteljesedik rajtatok az Írás – veregette a hamut a pipáról a nagybátyja.

– Mégpedig? – kérdezte Barsi.

– Hát a Máté szerinti: Az elsők lesznek utolsók, és az utolsók elsők.

– Nem értem – ráncolta a homlokát Barsi.

– Hallik, hogy szélnek eresztik a bányászokat.

– Igen, kering ilyesmi – bólintott Barsi.

– De nem tudom, mi az alapja.

– Talán drága a szenetek.

– Mindig is az volt. Mert drága az emberélet is – vonta vállát Barsi.

– Ti mindig protekciós népek voltatok odalent – horkant a nagybátyja.

– Protekciós? – képedt el Barsi.

– Jó vezéreitek voltak.

– Ezt meg hogy érted?

– Akik az életüket kockára vetik, arra lehet hivatkozni a többi rabszolga előtt. És akire a többi rabszolga előtt hivatkoznak, azt meg is kell fizetni. Valahogy így.

– Természetesen, ők, a protekciósok, mennek vágóhídra először – válaszolt Barsi, hangjában némi gúnnyal.

– Nem mindig. Nagyapádat előbb vitték ki a frontra, mint a legutolsó csillést a bányátokból.

– Nem tudom én azt, bátyó. Csak azt tudom, hogy elálmosodtam.

– Még egy pohárral?

– Köszönöm, de már most is baj van a súlypontommal.

– De gyönge legény vagy, öcskös.

Barsi erre nem válaszolt. Tápászkodott és indult a szobájába. Annára gondolt, aki ilyenkor már biztosan alszik.

(Részlet az Úszómester néhány szezonra című regényből)

 

 

 

∞ Kaan Boşnak: Uzatma N’olursun 2

Megijedve a tükörtől az ablaknak fordult, ha be nem, legyen ki. Odakint valami mások vannak, nem ő, akkor talán béke. Nem gondolni a másokban levő énre, arra, hogy csak azt fogja látni, amit ő látni tud, vagyis ami kicsit ő, akkor meg igazából tükör van megint, és nézhet akármerre.

Aztán megint azok a dobozban felejtett képek, amiken igazából nem ő van, de azt mondják neki, ez ő, amikor ő nem. Nézhet a tükörbe meg akármerre, akkor sem azt látja, ami ő, csak valamit lát, ami látszik, aztán elégedjen meg a látás puszta tényével, hát elég sivár.

Azok a dobozban felejtett tükörképek, igen, amik csak egymásra hasonlítanak, másra nem, főleg őrá, aki nem kép, talán inkább fa, de már ebben sem biztos. Látott egy fát, meg egy másikat, és aztán még egy csomót, és most már nem tudja, mi a fa, így nehéz bármit.

Letette a cipőjét a fa koronájában egy vastag ágra, ahonnan nem esik le. Hátha a madarak belefészkelnek vagy valami, lenne abban legalább egy lépéselmaradásnyi szépség, de hát nem így, így nem. Túl direkt. És igazából csak ővele van baj, hogy nem akar cipőben járni.

A kertben ült, és nem tudta megmondani, minek gondolja magát. Egy tükörképnek, fényképnek, fának vagy, vagy hogy megint nem gondol magáról semmit, meg nincs is, minek ez az egész, például, hogy öltözködjön, kit érdekel.

Az árnyéka az ő volt, vagy hogy ő volt az árnyék, de az árnyékok nem hordanak ruhát, meg semmit, nem esznek és nem isznak, nem lélegeznek, legfeljebb fáznak, vagy csak ő fázik, amikor árnyék. Árnyék vagyok. Ezt addig tudta gondolni, amíg megijedtek a tükörképétől.

Hosszan felépített összetehetetlen mondatok, szavak, most mi lesz, beszélni sem sikerül, mondjuk ha fa, nem is kell, vagy hát nem úgy. És akkor fa, és úgy beszél, de a szülei azt nem értik és bántják, így kell biztos, ami elérhetetlen, össze kell szaggatni meg tépni.

Tetszett neki, hogy most épp fa, csak az nem, hogy senki sem tudja őt annak látni, ami, vagy amire inkább hasonlít, ehelyett képeket mutogatnak, nézd. Nézd, én nem vagyok kép. Vagy nem így, nem ilyen. És a képeken azok az emberek, akikről tudja, nem ismerik.

Mire jó ez, mire. Belefeküdni egy bokor alatti fűsírásba. Kicsit hazatérés, de csak a sírás miatt, mert mindenben ott sorakoznak a könnyek halkan. Amikor a házból kimenekült, a ház elől, amikor megtalálta a fákat, meg hogy nekik is van árnyékuk, az is fa, csak fekete.

A tükör is fekete, amikor éjszaka van, akkor a leginkább. A képek is, meg minden, főleg azok a szájak, a kiáltozók, amik úgy hívják, hogy elküldik, úgy csitítják, hogy ráüvöltenek. Ő is üvölt, csak belül és némán, üvölt a madár, a madárban a csöndje.

Abban a furcsa kis kő alakú elhallgatásban, amiben találta magát, amiben mindig őrá találnak, amikor nem keresik. Hallgatta a napsütést, milyen hangja van és azt miért nem hallja senki, ő meg mit csinál, már megint mit.

Keresi a napsugarat, de mindenütt tenyerekkel felhőzik a szemet, önmaguknak és egymásnak takarják, neki.

2015. 08. 04. 12: 26: 54

 

 

(Illusztráció: ChaoticatCreations: Sari Sun Painting)

Gyerekkoromban sokat jártam kocsmába a nagyapámmal. Tetszett a felnőttek világa, az ital, de főleg, ahogyan dohányoztak. Egyszer rá akartam gyújtani, szereztem gyufát és cigarettát is, de amikor a nagyapám észrevette, irtózatos pofont kaptam. Nem szólt semmit, így is értettem. Órákig ültünk csöndben, ő a kisfröccse, én a szégyenem fölött. Aztán hatalmas tenyerébe vette a gyufát, és a kiürített dobozát az ölembe dobta, ezt megtarthatod.

Úgy éreztem, valahogy mégis cinkosak lettünk, mert anyámnak sem mondta el. A kocsmába azután is elvitt, én pedig, hogy hasznossá tegyem magam, és elfeledtessem a törzsvendégekkel a kapott pofont, segíteni kezdtem a pultosnak, visszavittem az üres poharakat. Cserébe ingyen kaptam az üdítőt, az öregek pedig néha aprót adtak. Amikor már eléggé megszoktuk ezt a ritmust, elkértem az üres gyufásdobozukat is. Furcsállták, de nekem adták. Ahogy híre ment sajátos szokásomnak, otthon is eltették, majd a végén már az asszonyok is félrerakták, egy fuvaros pedig hozott nekem külföldieket. Hamarosan óriási gyűjteményem lett és a szenvedélyem a szomszéd gyerekekre is átragadt. Eleinte örültem neki, mert tudtunk cserélni, de aztán kiderült, hogy annyi, mint nekem, másnak nincs. Így elment a kedvem a skatulyáktól.

Napszámos koromban találtam az első pénzérmét, amikor a földeken dolgoztunk. Megtetszett az idegen nyelvű írás az oldalán, órákig vakartam róla a rozsdát, hogy el bírjam olvasni, de így sem értettem. Azután jött a többi. Volt, amit a vásárosoktól szereztem, volt, amit a városban cseréltem élelmiszerre.

Amikor a fiam nőni kezdett, akkor lett divat a gombfoci. Pár évig gyűjtögette, de nem volt igazán lelkes. Nekem persze nagyon tetszettek ezek a fényképes korongok, titokban összegyűjtöttem szinte minden csapatot, amit kapni lehetett.

Közben inni kezdtem, dohányoztam és csaltam a feleségemet. Nem tudom, másoknál ez miért van, az ital és a cigaretta nekem gyerekkori vágyam volt. Éreztem, hogy egy hihetetlen, országhatárokon átívelő közösség tagjává válok. Eleinte rengeteget tudtam inni, bírta a fiatal szervezet, a fiatal feleség kevésbé. Fenyegetett, hogy elhagy, viszi a gyereket is. A kocsmabeliek persze jól megverték volna, de én idegenkedtem a gondolatától is, hogy ártsak neki. Nem szóltam inkább semmit, némán letettem az alkoholt és a dohányt is, de úgy éreztem magam, mintha újra kisfiú lennék, akinek nem lehet.

Így másztam át a kerítésen egy délután a szomszédasszonyhoz. Nem volt otthon a férje, teherautón ült, járta az országot, csak hétvégékre ért haza, akkor sem mindig. Hátul, a kinti pottyantós mellett bújt el, nehogy megszólja a falu, és boldogan sört ivott és dohányzott. Átintettem neki, mire nagyon megijedt, de mutattam, hogy miattam ne aggódjon. Hívni kezdett, felemelt egy sört, párás volt az üveg fala, nekem is jut. Nem tudtam ellenállni, sem az italnak, sem neki. Mielőtt hazamentem, a kútnál igyekeztem lemosni az idegen szagot.

A feleségem csak a sört szúrta ki, azért összeszidott, többet ilyen hibát nem vétettem. Eleinte csak a szomszédasszonyhoz, aztán a falu legtöbb asszonyához eljutottam. Mire észbe kaptam, már titkos szabadságokat vettem ki, és három várossal arrébb is volt szeretőm. A nőket is gyűjteni kezdtem. Kis füzetben tartottam őket számon, nehogy elfelejtsem valamelyiket, külön az egyéjszakás, külön az állandó partnereket.

Akkor is távol voltam, amikor a feleségem meghalt. Jelentkeztem egy csapathoz, akiket az ország másik végébe vittek alkalmi munkára, mentem volna bárhová, csak új nőket lássak. Reggel jött a telefon, hogy a nejem nagyon beteg, siessek haza.

Mire megérkeztem, már késő volt. Egész úton azon járt a fejem, hogy megtudta valakitől, egy féltékeny nőnek eljárt a szája, és mérget vett be bánatában. Mire a kapuba értem, már bizonyos voltam benne, hogy mindenki tud mindent, engem börtönbe tesznek, vagy a rokonság üt agyon, mi lesz a fiammal.

De semmi ilyesmi nem történt. A feleségem tüdőbeteg volt, hetek óta, de én észre sem vettem, ő meg nem mutatta, néha köhögött, nem akarta, hogy zavarjon, hiszen biztosan annyit dolgoztam, alig jártam haza. Az utolsó egy hétben, amikor nem láttam, már ágynak esett, a fiam nem mérte fel a bajt, csak akkor hívta az orvost, amikor már késő volt.

Többé nőhöz nem nyúltam. Sorra jöttek érdeklődők, páran fenyegetőztek, hogy tőlem van a gyerekük is, de nem hittem nekik, vagy nem akartam, és ezentúl csak a fiammal törődtem. Tényleg sokat kezdtem dolgozni, hogy jó iskolákba járhasson, egyetemre mehessen, mert tehetségesen számolt, értett a fizikához is. A falu nem felejt, ezért hamarosan elköltöztünk, nem akartam, hogy a fiam egyszer megtudja rólam az igazat. Onnantól csak néha engedtem a szenvedélyemnek, amikor megláttam egy-egy szép könyvsorozatot, amiről tudtam, hogy másoknak is megvan az otthonában, ügyeltem, hogy ne legyek kirívó semmiben.

Példamutató, erkölcsös életbe kezdtem. Több szabályt állítottam fel magamnak, mint a Biblia, ügyelve rá, hogy a gyerekemet ne érje kár emiatt. Amikor felnőtt és elköltözött, egyedül maradtam a bedobozolt gyűjteményeimmel, a néhány könyvemmel, amiket a gyerek ajándékai ünnepekkor még bővítettek, mert azt hitte, tényleg el is olvasom őket. És az emlékeimmel. Már az unokám is iskolába járt, amikor iszonyúan megbetegedtem, de nem voltam hajlandó meghalni. Még nem, ezt kiabáltam állítólag lázasan. Mindenki dicsért, milyen életszeretet van bennem, az ápolónő simogatta fejem, csábosan kacsintott, amibe belesajdult mindenem, egy régire emlékeztetett a szeme kékje.

Semmi szeretet nem maradt bennem, csak a vezeklés. Még nem. Még nem gyötörtem magam eléggé, még idő kell, hogy mindent elemésszen bennem a bűnbánat, még nem tettem jóvá. Így nem állhatok elé. Eléjük. Nem tudom, egy emberélet elég-e egyáltalán.

 

 

(Illusztráció: forrás)

Egy történet Radics Zsuzsáról, melyben szívélyes látogatója akad az anyja személyében

Radics Margó irtózott a zöld kapus ház közelébe menni, mégis néhanap meglátogatta egyetlen lányát valami olcsó süteménnyel a kezében. Ezen a napon is toporogva állt a zöld kapu előtt, nyomkodta a csengőt és közben idegesen kapkodta a fejét az esetleges szomszédok után, akiknek minden bizonnyal az az egyetlen vágyuk, hogy Radics Margót szóra bírják.  A negyedik kávészagú sóhajtás után jelent meg Radics Zsuzsa a kapunál, kinyitotta és egy kézmozdulattal jelezte anyjának a befelé vezető utat.

– Zsuzsikám már ezerszer elmondtam, hogy valami normális helyre kellene költöznöd. Hát én itt rendesen félek! Szerintem itt bűnözők is laknak, ennek a nőnek is szemben, mióta nincs behúzva az a szemetes? Hetek óta?

Amíg az anyja levetkőzött, Radics Zsuzsa az utolsó tiszta fehér csészébe töltötte ki a frissen főzött kávét, majd a közben konyhába érkező nő elé rakta.

Radics Margó egy kortyra nyelte le a kávét, majd ahogy mindig, most is fintorogva tette vissza a csészét az asztalra.

– Hát Zsuzsa, te még egy kávét sem tudsz főzni.

 

 

Egy történet Radics Zsuzsáról, amelyben fény derül anyagi helyzetére

– Nem szeretem én az ilyeneket. Ez senkihez nem szól soha, úgy képzeld el, Feri, hogy még az anyjának is csak mutogat, amikor jön hozzá! Most mondd meg… Tele van pénzzel! Ez azért van. Ismerem én az ilyeneket, nekem már annyi ilyennel volt dolgom, hát látom rajta!

Bartók Móni a saját kapujának támaszkodva, keresztbe tett kézzel panaszkodott Jaca Ferinek a szomszéd Radics Zsuzsáról, aki éppen a százhúsz literes fekete kukáját rángatta be kinyúlt, sárga köntösében.

– Most is, nézd meg, ezt a sárga selyemköntöst hordja direkt, hogy lássuk.

Jaca Feri megigazította szemüvegét az orrnyergén, hogy jobban lássa a csontos Radics Zsuzsát, aki arctorzulásig erőlködik a szemetessel. Nagyokat hümmögve szívta tovább a cigarettáját és bőszen bólogatott Bartók Móni minden szavára.

 

 

Egy történet Radics Zsuzsáról, melyben szombati kényszerkávézások áldozata lesz

Kovács Laca szombat reggelenként nem dolgozott, de még ez sem tántoríthatta el a Harmónia utcai sétájától. Felült a biciklijére és amikor megérkezett, Radics Zsuzsa kerítése mellé támasztotta, mint egy ott felejtett holmit és elsétált. A szemközti közért ablakából nézte a házat, közben remegő kézzel döntötte magába az automatás kávékat, egészen addig, amíg a nő meg nem jelent a zöld kapuban. Kovács Laca elindult felé, gyorsan elhajítva a műanyag poharakat és mintha észre sem venné Radics Zsuzsát, a biciklije felé indult, megfogta a kormányt és hátranézett.

– Nahát, Zsuzsa, ezt a véletlent! Nem iszunk egy kávét?

 

 

Egy történet Radics Zsuzsáról, és a pince gazdaságos berendezéséről

A Harmónia utca egyetlen zöld kapus háza alatt hosszú és tekervényes pince található, zugokkal és szobákkal, és ahogy az illik, Radics Zsuzsa igyekezett mindent a lehető leggazdaságosabb módon kihasználni, így minden sarokban más-más színű ruhakupacok nyúltak el. Radics Zsuzsa apja halála után kapta meg anyjától a családi Hajdu mosógépet, ami legalább egy fél szobát elfoglalt a hozzá való centrifugával együtt. Miután Radics Sanyi meghalt, a szomorú özvegyasszony felújította a házat, és a leselejtezett háztartási eszközöket, bútorokat, ágyneműt és evőeszközöket családias és baráti áron adta el lányának. Hogy jószívűségét a rokonok előtt is demonstrálhassa, egy összejövetel alkalmával gáláns felajánlást tett Radics Zsuzsának a régi mosógépről, és Zsuzsa örömmel helyezte el azt a pincéjében.

Bár a mosógép már az utolsókat rúgta, Zsuzsa minden mosásnál tudta, hogy nem hagyja cserben a masina, és kedvesebben beszélt hozzá, mint bárki máshoz. Esős napokon, amikor a centrifugázás után a keskeny folyosón felállított rozoga szárítóra teregette a ruhákat, arra gondolt, hogy az apja vigyáz a mosógépre, vagy arra hogy talán maga az apja a mosógép, és még néha halála után is szétszaggatja a szebb ruháit – mert a Radics Sanyi lányából nem lesz kurva.

 

 

(Illusztráció: Hong Yi)

Olyan nap volt az is, mint a többi. Fáradt, szürke és szomorú.
A lány csak remélni tudta, hogy az öreg minél később támolyog haza a kocsmából. Akkor, amikor már olyan részeg, hogy nem tud ütni, sem ordítani, csak bedől az ágyba és horkol másnap reggelig. Az ilyen napokat szerette, mert csak kicsit kellett félni. Nem úgy akkor, amikor már kora délután otthon volt az apja. Ha csak megverte, azt még elviselte valahogy. Legtöbbször megúszta néhány közepes méretű pofonnal. Ha nagyobbat kapott és nyoma maradt, az iskolában másnap azt mondta, hogy elesett és megütötte magát. Senki nem törődik a másikkal. Az emberek lehajtott fejjel járnak az utcán, inkább néznek farkasszemet a kutyaszarral, mint egymással. Az egyik felől egész nyugodtan megdögölhet a másik, ugyan, kit érdekel? Az ordibálás rosszabb volt. Azt viselte a legnehezebben. Mert az apja kérges hangja és a mocskos szavai szögesdrótként vájtak a húsába. Tizenkét éves volt, nem értette, miért kapja ezt. Egyszer megkérdezte az apjától, hogy miért bántja folyton, mire az öreg azt ordította, hogy „azér’, mer’ megszülettél, hogy szakadtál volna az anyádba, te!”. Az anyja három műszakban dolgozott, jobbára abból éltek, amit ő keresett, mert az öregnek az utóbbi években már munkája se volt. Mire az asszony hazaért, lopakodva, mint valami tolvaj, és ő is mindig lehajtott fejjel, tekintetét a földre szegezve, az apa már régen aludt, részeg horkolása betöltötte az egyetlen szobájukat. A lány a sarokban egy ócska kanapéágyon feküdt. Ha ébren volt is, nem szólt egy szót sem. Nem akarta terhelni az anyját a gondjaival. Csak reggelente beszélték meg, hogy mi volt az iskolában, vagy a munkában, de komoly dolgokról soha nem esett szó, ahogy az apáról sem. Az anya úgy dugta homokba a fejét, hogy még a gyereke testén időnként megjelenő zúzódásokat sem vette észre.
A lány gyűlölte az apját. És gyűlölte az anyját is, mert szótlanul tűrte mindezt, és mert soha nem állt ki se érte, se önmagáért. Talán még jobban gyűlölte, mint azt a mocskos állatot. De legjobban önmagát gyűlölte. A szomorú, nyomorult kis lényt, akit soha senki nem ölelt még meg úgy igazán. Akiért soha senki nem jött az iskolába. Az osztályban különcnek tartották, pedig csak csendes volt, visszahúzódó, és könnyű, mint az árnyék. Nem akart látszani. Pedig valójában csak arra vágyott, hogy egyszer végre észrevegyék.
Az egyik délután az apja a szokottnál is agresszívabb volt, órák óta ordított már. A lány befogta mind a két fülét, hogy ne hallja, ám az öreg, talán megunva a saját egyhangú üvöltését, odament a lányhoz és belerúgott egyet, majd megint egyet. Aztán megfogta a haját és ráncigálni kezdte. „Tessék, te büdös kölyök, te ingyenélő koszos féreg, hát hogy képzeled, hogy nem figyelsz arra, amit ugatok?” A lány a földre rogyott és úgy kuporodott össze, mint egy kis batyu. Nem szólt egy szót sem, csak azt várta, hogy legyen vége már. Az öreg akkor még kétszer belerúgott, de túl részeg volt ahhoz, hogy tovább folytassa a verést, eltántorgott az ágyáig és úgy, ahogy volt, koszosan, büdösen, beledőlt. Egy perc múlva már aludt. A lány föltápászkodott a földről. Könnyes szemekkel, taknyosan, némán zokogva odament a konyhában lévő törött tükörhöz, hogy megnézze magát benne. Ezúttal jóval többet kapott, mint szokott. Fájt az oldala és a háta is a rúgásoktól, a szája felrepedt, és a feje vérzett ott, ahol az öreg megtépte a haját. A homlokán egy púp volt. Egy ideig még nézte magát a tükörben, majd hirtelen megfordult, és a konyhaszekrény felé vette az irányt. Kivett az egyik fiókból egy kést, hogy lenyomja vele a dudort. Nagy kenyérvágó kés volt. Forgatta egy darabig a kezében, nézte, egyre csak nézte, amíg már belefájdult mind a két szeme. Aztán eldobta és a másik fiókból elővett egy hatalmas, rozsdás ollót. Odament az öreghez. Látta, hogy fekszik az ágyban, elterülve, mocskosan, izzadt mellkasa föl-le emelkedik, ahogy egyenletesen veszi a levegőt. Látta, hogy kicsordul a nyál a száján. Nem gondolkodott, csak fogta az ollót, és teljes erejéből belevágta az öreg mellkasába, pontosan a szívébe. Nem tudta, de ezzel az egyetlen szúrással azonnal megölte az apját. Kihúzta az ollót és belevágta még egyszer. Aztán még egyszer, és még egyszer. Már nem csak a mellkasát és a szívét célozta meg, hanem összeszurkálta mindenhol, ahol csak érte. Óriási ereje őt magát is meglepte, de csak szúrt, majd újra szúrt, és újra és újra, egészen addig, amíg már csak egy hatalmas, véres, élettelen húscafat feküdt előtte.
…
Olyan nap volt az is, mint a többi. Fáradt, szürke és szomorú….

 

 

(Illusztráció: broken)

Ott álltam előtte, fölé magasodtam, csak a karomat kellett volna kinyújtanom, hogy lerántsam róla, hogy mögé pillantsak. Egyértelműen számítottam valamire. Rettentően izgultam, és közben vártam, hogy aminek le kell lepleződnie, az lelepleződjön.
Zavart a dolog persze, hogy nincs semmi formája. Nem elég, hogy ez a valami, amire mindennél jobban vágyom, el van rejtve előlem, fehér posztóval van beborítva, ezen borításon túl a még formáját is elveszítette. Nem lehet kitalálni róla, hogy gömb, négyszög alapú tárgy, esetleg kocka formájú lehet-e, vagy valami más, hogy talán minden irányba egyenlő kiterjedésű, középponttal rendelkező, szimmetrikus síkokra osztható dolog, semmit. Elképzelésem sem volt, összezavarodtam, féltem. És közben mindennél jobban akartam az egészet.
Valaki küzd, akar, toporzékol, végig járja az utat, aztán mikor úgy látja, végigjárta, eleget küzdött és toporzékolt, és még mindig akar, úgy érzi, a viszontagságok nem szegték kedvét, akkor felszítja magában újra az akaratot, hogy hozzá jusson a vágyott tárgyhoz. S e tárgyat itt a leginkább elvont értelemben kell venni, bármihez, ami lehetséges. Vagyis: küzdeni tovább, nyughatatlanul.
Egy barátom elkeseredetten vette tudomásul, hogy a szer, a bódító hatású folyadék, amit fogyaszt, ami állandóan ott van a hűtőjében, ami jó magányos estékre, koncert előttre, filmnézéshez, olvasáshoz, keféléshez, evéshez, sétához, zenehallgatáshoz, elveszítette nála a hatását. Félt tőle, attól az újabb hatástól, mely miatt mindenkit óva intenek ettől a löttytől, hogy fogyasztásában tulajdonképpen a valóságtól való elfordulás fejeződik ki. Bár ő szerette azt mondani, hogy éppen amiatt él vele, mert segíti elmélyíteni a valósággal való kapcsolatát. Elmesélte, hogy túlságosan is rutinossá vált nála a fogyasztás, ugyanazokat a köröket futotta nap, mint nap, ugyanazokat a körülményeket teremtette meg estéről-estére, hogy a végén már csak egy-két esetben használta, és elmaradt az események széles kavalkádja, belesüppedt a hétköznapi rutinba, akár a mocsárba, ahelyett, hogy szárnyalt volna a magasban. Magányossá vált, és elszomorodott, mert mindemellett tudta, hogy nem akar tovább lépni, mélyebb és erősebb adagokat vagy komolyabb szereket alkalmazni, más folyadékokat magához venni. És tudta persze, hogy az egész rajta múlik, hogy a valóság mélységeinek meglátása, igazából rajta áll, a szer mindegy, az anyag és a mennyiség mindegy, akár vele akár nélküle, a feladat adott: neki kell változtatnia, egy csavart vinni az egészbe. Aztán eljött ide, és ajánlotta, hogy jöjjek el én is, mert meg fogom tudni, amit meg kell tudnom.
Felemeltem a kezem, hogy a végére járjak az ügynek. Aztán mégis leengedtem. Izgultam, és egyre jobban, egyre gyötrőbben, egyre elkeseredettebben tudni szerettem volna, hogy mi van mögötte, alatta. Végtelenül kíváncsi voltam, mit rejt a rejtély. Szerettem volna odaérni, azonosulni vele, birtokba venni, elmerülni benne, olyan élményként magamba szívni a tudást, melyet hordoz, hogy ha vége szakad, ha tovább állok, érezzem, hogy mássá lettem, valamit megtudtam, és megnyugodjak, hogy képes vagyok rá, hogy még érdekelnek a dolgok, hogy van még mindig van itt számomra valami. „De hát hogy is ne érdekelnének”, tettem fel magamnak a kérdést, „mikor éppen itt állok előtte, mi más volna az érdeklődés, ha nem a lepel felemelésének vágya?”
Újból nekifeszültem, újból leálltam. Sodortam, majd rágyújtottam egy cigire, leültem. A fokozáson elmélkedtem. Lehet-e másképp fokozni, mint időhúzással, az információ és a vágy visszatartásával? Mi más volna alkalmasabb bárminek a fokozására, mint egy cigaretta elszívása? Ilyenkor a dolgok rendes mozgása lelassul, a viszonyítási pont a filter végén, a száj és a termék találkozásánál, egy parázsló tömegközéppontba húzódik vissza. Onnan tör fel a játékos füst, az egyetlen, ami ilyenkor mozog: a szünet szomorúan üres szimbóluma.
Arra gondoltam, „nem lehet, nem hagyhatom, hogy egy számomra ismeretlen valami ilyen mértékben uralkodjon felettem”. „Ennyire nem unatkozhatom, ennyire nem lehetek önállótlan. Igenis meg tudom én tölteni az életemet a saját rejtélyeimmel.” Elhatároztam, hogy véget vetek ennek, lesz, ami lesz.
Felálltam, hogy rövidre zárjam, és magam mögött tudjam az egészet. „Csak még ezt az utolsót”, gondoltam, akár úgy utolsó szál cigit. De az utolsó szálat sosem előre nevezzük meg, később derül ki, hogy melyik volt az. A legutóbbi és a következőnek szánt között történik valami, aminek következtében a legutóbbiból a legutolsó lesz. A földre dobtam a csikket, elnyomtam a talpammal, mint egy nyomozó, mielőtt belép a tett helyszínére, ledorongolja az előtte érkezőt, az alatta állókat, hogy aztán csendben körbejárjon, figyeljen, felmérjen, kiadja az utasításokat, megnevezze a rejtély lehetséges értelmezéseit, majd kijöjjön a sodrából és újból rágyújtson, elkönyvelje: megoldotta a rejtélyt. Tudja: már ő maga a rejtély. Mindenki rá figyel. „Vajon mire jutott, mit titkol el, mit tart vissza”, kérdezik magukban, „mondja már”, szólítják fel félve.
„Na majd most”, gondoltam. És ennyi. Itt a vége. Aztán hazamegyek és majd csak lesz valami.
Lehet-e még tovább, egészen az utolsó másodpercig fokozni? Félek, hogy valami borzalmasat találok. Megváltozom-e bármit is találok? De talán csak szomjoltás az egész, a lepel felemelésében pedig egy  réges-régi örökség fejeződik ki, egy vallásos igény, egy törzsi reflex, a rettegés az addigi ismeretlentől és megnevezetlentől, félelem a fenséges világtól. Vagy egy még elemibb cselekedet: a rejtekhelyről, a fa, a szikla mögül való kipillantás több ezer éves, genetikailag kódolt ős-eseménye munkál bennem. Talán nem is a megpillantani vágyott dolog az, ami el van rejtve, hanem én magam. Nem is a lepel alatti antropomorf üresség itt a titok és a lényeg, sokkal inkább ez az unatkozó szarházi, én, aki nem tudja jobb dolgokkal eltölteni a idejét, mint hogy ilyen semmitmondó, unalmas installációkba lépjen be. Kár az egészért, kár a jegyért. „De azért még a végére járok”, gondoltam.
Újból rágyújtottam, és odaálltam közvetlenül az állvány elé. Utoljára megbámultam a tárgyat, a titkot, ezt a fogalmam sincs, micsodát. Eldobtam a csikket. Arra gondoltam, hogy vissza kérem a jegy árát és elküldöm a szervezőket a fenébe. Zsebre tettem a kezeimet. Az egyiket kivettem, megdörzsöltem a szemöldökömet. Körbefordultam, mintha azt lestem volna, hogy figyelnek-e. Nem csináltam semmit, nem nyúltam a lepelhez. Megfordultam, és gyors léptekkel az ajtóhoz siettem, kiléptem a teremből. Ennyi.
A kijáratnál álló hölgy rám nézett, látta, hogy zaklatott vagyok. Sokat mondóan mosolygott. Köszöntem, majd elindultam. Arra gondoltam, „mára elég, haza megyek”. Úgy éreztem, „soha többet”.
Ám ekkor bevillant valami. Az ajtó becsukásával minden világossá vált, letisztult az esemény, összeállt bennem a komplexum. Arra gondoltam: „bazmeg, ez beteg, ez zseniális, ez egy igazi remekmű”. Pár lépés után megfordultam, visszamentem az ajtóhoz, benyitottam és annyit mondtam a nőnek: „meg van, köszönöm.” Ő pedig csak mosolygott tovább. Talán nem is teremőr volt, talán egy angyali tartozék. Kezemben a jegy: A lepel művészete. Újabb lépés az absztrakció teraszán.