Azt mondta, az apjáé a bélyeggyűjtemény. Meg, hogy nagyon különleges, és hogy tízezerért az enyém lehet. Először kételkedtem, de hát olyan ártatlan arca volt. Aztán a feleségem is ott ült mellettem. Tudja, nagyon frusztráló, ha a feleségem is jelen van fontos döntésnél, mert ha észreveszi, hogy hezitálok, már rögtön a gyengeséget látja bennem. Rögtön távolabb húzódott tőlem, aztán pár perc múlva már egy másik padon ült. Habár lehet, hogy nem a feleségem volt… Pedig gondolatban már elváltam tőle. Nem tetszett a profilja. Olyan volt, mint egy félbetört tégla. De azért mégis volt benne valami nőies báj, a sértettség és a megvetés a tekintetében. Mondhatni felizgatott.
Aztán benyaltam a bélyeget. Nem fizettem érte. Simán felpofoztam a kislányt és elvettem tőle, ő meg sírva fakadt. Erre odajött egy idős asszony és magyarázni kezdett, meg a botjával hadonászott. Valami olyasmit ordított, hogy szentségtörés, meg szemérmetlenség, és ócsárolni kezdte a tetoválásomat. A feleségem addigra eltűnt. Talán nem is a feleségem volt, pedig elképzeltem, hogy otthon vár ránk három rosszcsont gyerek, amíg mi a strandon élvezzük a napfényt… De a kislány tovább sírt, hogy „A pénz meg a bélyegek!”, úgyhogy odaadtam neki az összes kápét, ami nálam volt. Talán tizenöt-vagy húszezret. Rögtön felszáradtak a könnyei… Azt mondta, hogy a többi bélyeget nyugodtan tartsam meg, mert nekik otthon úgyis több ezer darab van.
-És aztán mi lett?
-Felszívódott bennem az anyag és az események zavarossá váltak. A kislány eltűnt, de hát maga is tudja, milyenek a fiatalok, ha pénz üti a markukat.
-Az a lány csak ötéves volt.
-Öt vagy tizennyolc… Tudja, milyen nehéz manapság megállapítani valakinek a korát?! Az a sok smink meg máz! És kifizettem neki a bélyeg árát, így már nem beszélhetünk rablásról.
-Dealerkedés.
-Hogy micsoda? Ő jött oda hozzám, hogy az apjának bélyeggyűjteménye van és nagyon értékes. Mutat egyet, és ha tetszik, az enyém lehet tízezerért. De az előbb már mondtam.
-És az állítólagos felesége?
-Szerintem elhagyott. Bár lehet, hogy csak egy anyuka volt. Igazság szerint nem tudtuk megvitatni a kérdést. Azt sem tudom, min húzta fel magát. Egyszer csak arrébb ült, aztán meg egy másik padra, közben a szeméből megvetés és undor áradt felém, majd elővette a telefonját és hisztérikusan rikácsolva hívta a rendőrséget. Az öregasszony a pártjára állt és tovább ócsárolta a tetoválásomat, pedig én őszintén gondoltam és tiszta szívemből átéreztem, amikor a legbecsesebb testrészemre tetováltattam, hogy „Szeretem az embereket”.
-Tudja maga, mit jelent az, hogy közszeméremsértés?
-Köze van az ajkakhoz?
-Nem, nincsen.
-Akkor fogalmam sincs.
-El tudná mondani, hogyan került hétfő délután kettő órakor a játszótérre, meztelenül?
-Hát én nem is tudom. Szerintem nem voltam meztelen. Bár a feleségem…
-Az nem a felesége.
-Akkor három gyerekünk sincsen?
-Nincsen.
-Elváltunk?
-Nem.
-Még szerencse. Különben kénytelen lettem volna megmondani neki, hogy el akarok válni tőle, mert olyan az ábrázata, mint egy óbudai panelház homlokzata alkonyatkor.
-Térjünk vissza a vasárnap estére. A barátai elmondása szerint alkoholt fogyasztott Rivotrilra.
-Szemenszedett hazugság! Én sose tennék ilyet! Maga is tudhatná, hogy milyen világban élünk, hogy már a barátaiban sem bízhat az ember. Mindenfélét állítanak, ami nem igaz.
-Egy egész kocsma tanúsítja.
-És maga hinne a részegeknek?
-Rendben van, akkor maga mondja el, hogyan került a játszótérre.
-Nos, ami azt illeti, vasárnap egy barátommal ünnepeltem. Tudja, március tizenötödike volt, megemlékeztünk nemzeti nagyjainkról és elszívtunk egy kokárdás cigarettát.
-Kokárdás cigarettát?
-Igen, kokárdás cigarettát: piros dobozban fehér papír, fehér papírban zöld anyag.
-Ez pontosan hány órakor történt?
-Késő este, úgy tizenegy óra után. Nemzeti ünnep volt, mindenhol tumultus meg politikusok, az utcán emberek vitatkoztak Petőfiről meg Kossuthról, aztán jöttek a Széchenyi-pártiak és összecsaptak a buszmegállóban. Ilyenkor nehéz anyagot szerezni, ezért a barátom nagyon elkeseredett. Már majdnem elsírta magát, amikor adtam neki egy kis Rivotrilt. Tudja, csak azért, mert az olcsó, meg a TB is támogatja.
Ekkor tovább kutattuk a fontosabb helyeket, mint a Parlament környéke, a Nemzeti Múzeum, a Rókázós kocsma a Wesselényin, meg a diákklubok, de mindenhol pangás volt. Az emberek odakint verekedtek. Franc se gondolta volna, hogy nemzeti ünnepen ilyen nehéz zöldséget szerezni.
-Zöldséget?
-Igen, azt. Mi egészségesen élünk. De kérem, ne szakítson félbe, amikor beszélek!
Szóval, amikor a nyolcadik kerületbe értünk, elhaladtunk egy razzia mellett. Na és ott, akkor, a maga egyik kedves kollégája volt olyan rendes, hogy olcsón felszámítva eladott nekünk egy kis uborkát meg retket. Kapcsolatban állt a sarki árussal, így ünnepnapon is tudott vitamint szerezni. Utána a kocsma felé vettük az irányt. A barátom viszont továbbra is nyugtalan volt, ezért adtam neki még egy kis gyógyszert. A Rivotril akkorra már elfogyott, mert a hosszú és stresszes úton kellett a rágcsálnivaló, de volt még nálam szívgyógyszer. Valami bétablokkoló, ha esetleg nagyon rakoncátlankodna a ketyegő. Abból megevett egy levéllel, aztán a kocsmában leöblítette sörrel. Én csak a mosdót használtam, mert vizet akartam inni, és minek fizessek a szénsavmentes vízért, amikor a csapból ugyanúgy megkapom ingyen?
Ezt követően kissé leült a hangulat. Mindketten elpilledtünk. Nosztalgiáztunk a régi évekről, amikor még együtt jártunk óvodába és neki katica volt a jele, nekem meg fogkefe, meg hogy a játszótéren mi voltunk a királyok… Egészen tizenegy éves korunkig, amikor aztán a Feri megnősült. Feleségül vette az óvónénit. Régről fakadó szerelem volt az övék, én pedig egyedül maradtam. Próbáltam barátkozni, de senki sem volt olyan jó fej, mint a Feri. Vele mindig jókat kacarásztunk egy-egy tubus Technokol mellett. De a szerelem elvette az eszét. A nők igazi manipulátorok!
Kénytelen voltam új hobbit találni barátok helyett. Bogarakat és bélyegeket gyűjtöttem. És végül, amikor már egészen tetemes mennyiségű bélyegem gyűlt össze, egy bélyeggyűjtő konferencián valaki mutatott egy igazán különlegeset. Az a pillanat teljesen megváltoztatta az életemet.
-De hogyan került hétfő délután kettőkor meztelenül a játszótérre?
-Nos, hétfő délelőtt tizenegy órakor elhagytuk a kocsmát és kerestünk egy békés helyet, hogy méltón megünnepelhessük március tizenötödikét. Valahol a belváros egyik eldugott szegletén kötöttünk ki, kutyák és gyerekek között. Elfoglaltunk két hintát, persze a testi erőfölényünket használva a kölykök felett. Mert a világ kegyetlen hely! A túlélésért folytatott harc már a bölcsőben elkezdődik, a játszótéren pedig egyenesen háborúk dúlnak! Mindegy…
Megcsináltuk a cigarettát, kényelembe helyeztük magunkat, aztán odajött az a kislány a bélyeggyűjteményével, az a nő pedig ott ült és figyelt minket, aki állítólag nem a feleségem… Utólagosan is hálát adok érte az égnek, mert olyan volt, mint egy férfi, akit fejbe vágtak péklapáttal. Aztán jött az öregasszony és ócsárolni kezdte a tetoválásomat, közben megvettem a bélyeget, a kislány lelépett, a Feri beleszívott a cigarettába, majd elrévedt, én megnyaltam a bélyeget…
Többre nem emlékszem. Itt ébredtem, és hirtelen április lett.

 

 

(Illusztráció: Thomas Baier)

Paripám az én vagyok, az anyu szokta mondani, mert kölyökkutya koromban nagyon szerettem futni, amit még most is szeretek, csak megfontoltan. A rendes nevem Filosz, ez tehát egy megfontolt név. Az anyu szerint én vagyok a legidősebb a családban, mert a kutyák fejlődése gyorsabb. Az emberek számítása szerint százöt éves vagyok, ami azért érdekes, mert amikor elhoztak a testvéreimtől Érsekvadkertről, az anyu ölében ültem, két oldalról fogott a kezével, és azt mondta, hogy talán még hagyni kellett volna kicsit a testvéreimnél, tehát őket is el kellett volna hozni, meg az anyukámat.

Ebben egyetértett apu és az István, mert mind ott voltak. Egyébként semmiben sem értettek egyet, István szerint az ő ölében kellett volna ülnöm, az anyu néha oda is tett, de mindig visszamásztam, mert az anyu melegebb és nagyobb volt a biztonság. Apu pedig, aki a Viki nevű autót vezette, mindig hátra nézett, és azt mondta, hogy nem kell azt a kutyát folyton macerálni, különben is meg kell állni, hogy pisiljen. Megálltunk az út mellett, ahol fák voltak, és bökdöstek, hogy pisiljek, amiről nem tudtam még mit jelent, de pisiltem azért, mert nekem ez nem gond. Egy paripa akkor pisil, amikor akar, pláne, ha tacskó.

Na, végre hazaértünk, ott volt a nagymama, aki visongott és négykézlábra állt, hogy meg tudjam nyalni az arcát, aztán rohant tejért, ami fontos nekem. Ha már anyja nincs, akkor teje legyen szegénynek, mondta, amit szintén nem értettem, de a tejet megittam, hogy tudjak pisilni a szőnyegre. Ez a lakás tele van szőnyegekkel, de levegő is kellett nekem, úgyhogy levittek a Tabánba, ami jobb, mint a szőnyegek, mert nem csúszik, és tele van érdekes illatokkal, mert ide jár az összes kutya. Nemes társaság, és mind szerettek, a legnagyobb dobermann is csak bökdösött az orrával.

Így éltünk az ötödik kolbásztortámig, és akkor kezdtünk Szentendrére járni, amíg végleg ide költöztünk az apuval, mert ez sokkal jobb hely. Kimegy az ember a házból és már kint is van, úgyhogy a Tabán helyett most anyuék járnak hozzánk. Mindig várom őket, tehát figyelni kell az utcát, és ha jön valaki, ugatok, hogy tudja az apu is, nem ők azok, de majdcsak jönnek.

Meleg van. Sőt.

Lábtörlő a legjobb hely, de olyan meleg van, hogy a kövön fekszem mellette. Két kő az egy kutyahossz. Ezeket a csomagtartóból hozta az apu. Többször fordult, és közben nyögött, szuszogott. Már kezd egy kicsit jobban beszélni, tanítom, de általában olyanokat mond, aminek nincs értelme. Haragudott a kőre. Vele mentem, hogy vigasztaljam.

– Még te is a lábam alatt vagy? – mérgelődött. Letette a köveket a verandára, ült és lihegett. Megnyaltam a lábát, mondom neki, dugd ki a nyelvedet, de nem értette. Tíz éve tanítom, de annyit se tud, mint egy kétnapos kiskutya. Valamire majd csak jutunk. Ez a helyzet az emberekkel. Nem tudom, miért kell neki embernek lenni, ha semmi hasznát nem veszi.

Bekente a verandát valami péppel. Amíg ivott, megnéztem, hogy mit művelt. Megszagoltam, meg is nyaltam, de rossz íze volt. Kijön az apu, felkap a hóna alá:

– Pont itt kellett mászkálnod? Ott a lábad nyoma, látod?

Naná hogy láttam. És akkor rátette a köveket a pépre. Kettő az egy kutyahossz. Még másnap is rossz szaga volt. Este apu ült a székén, és emelgette a lábát.

Így lett a kő. Lassan ment el belőle a büdösség, és a küszöbnél ott a lábnyomom, ami olyan, mint egy kutyaláb. Meg szokta mutatni, mintha nem tudnám.

Ennyire szeretjük egymást.

Az apu író. Együtt írjuk az esti meséket. Én mögötte alszom, mert így lehet a legjobban érezni, mi jön ki a hátából. Néha kuncog, néha mérges, néha pedig szomorú, és akkor én is az vagyok. El szoktunk fáradni a végén.

Megnézem, hogy mit csinál. Szemmel kell tartanom, mert elcsavarog. A mi házunkban van LENT és FENT. A FENT-hez vezet a lépcső, amit az apu csinált. Fel tudtam menni rajta, de lejönni nem tudtam, apu hozott le a hóna alatt. Azért tudtam felmenni, mert kiskutya korom óta tudok fára mászni, ő tanított rá. Arra viszont nem tanított, hogy kell lejönni. Ültem a lépcső tetején és néztem lefelé.

– Gyere le! – mondta.

Hát igen. Lógott a fülem és sírtam, erre odatett a lépcsőre egy kekszet. A kekszet nagyon szeretem. Nem elég, hogy fenn voltam, a keksz viszont a lépcsőn volt, és nem értem el, akárhogy nyújtogattam a nyakamat. Csorgott a nyálam.

– Na, gyere! – mondta. A keksz mellett könyökölt, ahelyett, hogy feljebb tette volna. Sőt, megpiszkálta az ujjával. Ezt már nem bírtam elviselni, lemásztam egy lépcsőnyit. Fenekem és a farkam felfelé persze. Így elértem a kekszet mégis.

– Jól van! – mondta és megint odatett egy kekszet. De még lejjebb.

Sírtam és a fülem lógott, végül csak lementem, sírva. Leestem volna, ha nem kap el. Ezt addig csináltuk, amíg az egész zacskó kekszet megettem, a lépcső viszont ugyanolyan kényelmetlen volt. Még egy fél zacskó keksz kellett hozzá, mire megtanultam lemászni rajta. Most már nem gond, akár sötétben is le tudok jönni.

Apu nem lát a sötétben. Leoltja a villanyt, és belém botlik. A lépcsőn aztán mégsem én estem le, hanem ő. Jó nagyot. Ott futkostam a lábánál.

– Az anyját! – mondta, de alig tudott felállni.

 Ez a helyzet a mi lépcsőnkkel.

Felmegyek, a gépével játszik, aminek fekete hangyák vonulnak az ablakában, és kék fényben áll az egész. Mindennek van fénye, de legszebb az anyué, meg az apué, meg az Istváné, meg a nagymamáé. Anyué még akkor is ott van, amikor már elment. Belefekszem, és amíg elalszom, rá gondolok, de álmomban már tacskó, és együtt futunk a fűben. Álmomban az apu is tud futni, mert egyébként nem tud. István tud, bár öregesen. Ő még ugatni is próbál a kedvemért, aminek semmi értelme, de nem mondom el senkinek. Amikor mind itt vannak, azok az ünnepek.

Lefeküdtem az apu mögé és akkor ott volt melegem. Szerencsére le kellett jönnöm, mert nagy ugatás volt az utcán. Szemben lakik a Sátán és a Frutti. Ezek nem tacskók, hanem dobermannok. Igen buták. Frutti a Sátán anyja, de ő is ugyanolyan buta. Bárki erre jön, csak ordítanak. Mondtam nekik, hogy nem kell mindig ordítani. Figyel a kutya, nem ordít. Felnőtt kutya. Jól van már! Egy asszony sétált arra, kisbabával. Az ember-kölykök nem tudnak futni: beteszik őket egy dobozba, és a dobozt húzzák. Na, elmentek végre, de ezek tovább ordítottak, amíg csak látták őket. Utána még érezték a szagát is, mert a kölyöknek édeskés szaga van, és be is tojt. Az emberkölykök nem a fűbe tojnak, hanem a dobozba, amiben húzzák őket. Ez illatos, de mindenfélét rákennek az emberkölykökre, ezért olyan büdösek. Úgyhogy a szag még sokáig ott volt a ház előtt. Vastag csíkban. Felálltam a kapura és szaglásztam.

Ez a kapu felesleges. Én úgyis megvédeném a házat, viszont nem lehet tőle kimenni. Bejönni se lehet. Ha elcsavarog az ember, és végre hazaér, kénytelen visszamenni és átbújni a kerítések alatt. Minek ez a kapu, már akkor itt volt, amikor ide költöztünk, nem az apu csinálta, de ami itt volt, azzal ő se tud mit kezdeni. Ha elcsavargok, és nézek befelé, akkor kinyitja.

 – Hol voltál? – kérdi. Örülünk, hogy ismét látjuk egymást. Apu lábára teszem az államat, és mesélek, mert abból, hogy mindig a hülye gépe előtt ül, nem tudna esti meséket írni.

Felmegyek megint, éppen kikapcsolja a gépet, fütyülés.

– Na – azt mondja. – Kész! Akkor új életet kezdünk!

Hóna alá fog és lemegyünk. Kezdődik az új élet. A verandán, az ajtó mellett van egy fogas, amit sajnos nem érek el, pedig csontból van. Ezen lógnak a munkaruhák: örültem, hogy átöltözik és megyünk a kertbe. Az emberek állandóan öltöznek, mert nincs szőrük. Új élet.

A ruhák mellett lóg az ugrókötél. Ő mondta, hogy ez a neve. Leveszi, kihúzza magát, és elkezd vele csapkodni. Én persze ugatok, megpróbálom elkapni.

– Mars! – mondja, és csapkod tovább. Majd orra esett, a papucsa lerepült a hangyák közé, én hoztam vissza, de maradt rajta egy hangya. Apu liheg, teljesen kifulladt. Leül a székre – én lenyalom a hangyát a lábáról.

– Nahát! – mondja. Az új élet. Nem ártana pedig csinálni valamit, mert egész télen a gép előtt ült, és már alig mászik. Rossz nézni, ahogy tántorog. Mindenbe megbotlik, mert magasan van a feje. Szörnyű állapotban van.

– Figyelj ide – mondja. – Én most elmegyek kenyérért.

Egyáltalán nem szeretem, ha ezt mondja. Amikor hallom a kulcszörgést, már nyugtalan vagyok.

– Bezárlak, mert elcsavarogsz – mondja. Én csavargok, amikor ő megy el! Kulcszörgés. Nem lehet kimenni. Ilyenkor ülök egy kicsit az ajtó előtt, hátha visszajön. Hallgatom, hogy odamegy a Vikihez, amire azt mondta egyszer, hogy autó. Kapuzörgés, elmegy a morgás. Morogni kell a Vikinek, hogy menni tudjon, nagyon primitív. Még az a hely is büdös, ahol állni szokott a fenyők alatt.

Üldögélek, és várom őket. Amikor már semmit nem hallani, felmegyek a lépcsőn, ahonnan az apu leesett. Bár most is leesne, akkor ismét együtt lennénk és nyalnám a fájós lábát, dehát nincs itt. Kimegyek a tetőre. Amikor a felső verandát csinálta, azt mondta:

– Ez lesz a te kijáratod.

Tehát van egy lyuk, ahol pont kiférek. Következik egy gerenda, ahonnan le lehet ugrani a műhely tetejére. Jó nagy tető, sok kutyahossz. Kettőig tudok számolni. Apu azt mondta, van olyan kutya, amelyik tízig tud. Azt mondják neki, hogy három meg kettő, akkor ugat. Hát ugatni én is tudok, amennyit csak akarok.

Na, itt vagyunk a tetőn, ahonnan átlátni a szomszédba. Általában nincs ott senki, csak az Emőke ritkán. Ez az ő helye. Mindig egyedül van. Kijön, leveszi a kabátját és kezdi nyírni a füvet. Lenyírja, akkor felöltözik és elmegy, és itt marad ez a furcsa szagú ház, aminek a padlásán több egér van. Ezért járnak ide a macskák, felmásznak a ház tetejére, leülnek és várnak. Az egerek persze hallják, hogy odajött valaki, és nem jönnek ki.

Elment az apu.

Szép, nagy nyírfa áll a ház előtt, odaszállt most egy madár. Ezek a levegőben sétálnak, de nem tudnak ugatni. Próbálják, és nem megy nekik. Hozzánk járnak inni, az én fazekamból. El szoktam hajtani őket, ha lenn vagyok, de innen csak ugatni tudok. Jönne egy, akkor ugatnék, de úgy látszik, ma senki se jön. Meleg van és nincs itt az apu.

A nyírfás kert mögött több lyuk van a kerítésen, ezeken át lehet bújni a felső kertbe, onnan tovább a következőbe, és onnan is tovább, egészen a vízmosásig. Vagy pedig kibújni az utcára. A következő telken egy kis faház áll, oda egy vak nő jár ki néha, a húgával. Ezek testvérek, de csak az egyik lát, az Ica. A vak nő mindig arra megy, amerre az Ica. De meghallja, ha odamegyek

– Gyere ide! – mondta egyszer. Odamentem, mert szeretem a társaságot. Jó szaguk volt.

– Kis fekete – mondta Ica a vak nőnek.

– Tudom – mondta erre ő.

– Honnan tudod? – kérdezte az Ica. – Ja, ebből kérsz? – mondja nekem, és kivett egy kekszet a zacskóból. Bekaptam, és vártam a másikat, mert több is volt.

– Mennyit akarsz? – nevetett.

Az emberek azért beszélnek, mert nem tudnak ugatni. Érthetetlen, amit a zacskókkal művelnek, van benne keksz, és nem eszik meg! A keksz igen jó. Nagyon szeretem, ezért lettem ravasz. Mert az apunak is van általában. Elmondom, hogy lettem ravasz.

(folytatása következik…)

 

 

(Illusztráció: Dachshund)

Egy történet Radics Zsuzsáról, aki szenvedélyesen szeret korán kelni

A Harmónia utca egyetlen zöld kapus házában lakott Radics Zsuzsa, akit fakósárga férfi köntöséről a szemközti éjjel-nappali közért összes dolgozója felismert szerdánként, amikor erején felül rángatta ki azon a bizonyos zöld kapun a százhúsz literes fekete kukát.

 

Egy történet Radics Zsuzsáról, aki kivételes vonzalmat érez a férfiak iránt

A Harmónia utca egyetlen zöld kapus házában kedd reggelente megszólalt a csengő, Kovács Laca pedig minden további nélkül sétált be az ajtón miután kinyitották neki.
Kibontotta a kék befőttes gumival átkötött levélcsomagot és nyirkos ujjaival Radics Zsuzsa felé nyújtotta, aki készségesen el is vette tőle és könnyed mozdulattal ledobta a konyhaasztalra. Részéről meg is volnánk, ám sajnos Kovács Laca ismét rossz szájízzel távozna, ha ezen a kedden sem tenné fel a sorsdöntő kérdést:
– Nem akarsz bekapni valamit?
Radics Zsuzsa heves szívdobogás közepette mérte végig ezredjére is a hajlott hátú, ötven kilós, szőrös arcú, izzadékony férfit, akit ha véletlenül elképzel meztelenül, azonnal hányingere lesz.

 

Egy történet Radics Zsuzsáról, amelyben megismerhetjük végtelenül kedves szomszédját

Bartók Móni tíz éve lakott a Harmónia utcában, és pontosan ennyi ideje hagyja nyitva a kaput keddenként, ha Kovács Laca hozza a postát.
De Kovács Laca már csak olyan ember, hogy becsukja azokat a kapukat, amiket kinyitottak neki és csak azt rángatja, amit kulcsra zártak, így Bartók Móni ezen a kedden sem játszhatta el, hogy megijed az ajtóban álló férfitól.
Kovács Laca éppen a szomszédból igyekezett át hozzá, és a konyha függönye mögül nézve jól látszott a férfi zavart tekintete. Bartók Móni gyorsan megigazította a haját az ablaküvegben, és mire megszólalt a csengő, ő már a kapu felé igyekezett, hogy azt másodjára is kinyithassa a postásnak.
Kovács Laca életunt ábrázattal adta át a leveleket, pedig a nő még kávéval is kínálta.
– Nem kell, kösz. Már ittam a Zsuzsánál.

 

Egy történet Radics Zsuzsáról, aki jó kapcsolatot ápol rokonaival

A Harmónia utca egyetlen zöld kapus háza minden április harmadikán üresen áll, legalábbis amióta Radics Sándor elhunyt.
Azóta minden év áprilisában összegyűlik a család és megünneplik ezt a szomorú alkalmat a néhai villanyszerelő otthonában.
Az étkezés “A halottas öltönyön nincsen zseb!” felkiáltással veszi kezdetét, amit a megözvegyült feleség, Radics Margó előszeretettel ismételget egész nap.
Radics Zsuzsa kedvesen köszön az anyjának és az ismeretlen unokatestvéreknek, majd kényelmesen helyet foglal a pokróccal letakart kanapén, s ahogy ilyenkor lenni szokott, megjelenik egy bajszos Béla bácsi, aki mindenféléről faggatja az embert.
Zsuzska még mindig nem, Zsuzska már azt sem, Zsuzska mikor fog?
– Na, aztán vegyél már magadon erőt. Mire vársz? Úgy fogsz járni mint a Radics Sanyi, egész életében kuporgatott, aztán jól megdöglött.

 

Egy történet Radics Zsuzsáról, és egy vérpezsdítően izgalmas szombat estéről

A Harmónia utca egyetlen zöld kapus házának ablakából szombat esténként lüktető, tompa fények szűrődtek ki. Radics Zsuzsa az apjától örökölt, barna fotelban ült, sárga férfiköntösben, arcán a tévé képernyője tükröződött.
Előregörnyedve fogta kezei közé a bal lábát, majd egyesével vágta le lábujjkörmeit, szépen lassan, nehogy a szőnyegre essenek hanem a múltheti tévéújságra, amit pontosan ezért hajtott ki a fotel alá.
Pattogtak a körömdarabok, és Radics Zsuzsa mindvégig arra gondolt, milyen szörnyű lenne egy szombat este az Alkony sugárút nélkül.

 

Egy történet Radics Zsuzsáról, aki mélységesen megveti a női magazinokat

A Harmónia utca egyetlen zöld kapus házában kedd esténként sokáig ég az ágy melletti állólámpa, tompa fényét visszaverik az újságlapok.
Radics Zsuzsa vastag zokniban és fakósárga férfi köntösben görnyed az eheti Nők Lapja fölé, hosszasan kiélvezve a színesre nyomtatott mondatokat. Keményre száradt ujjbegyeit nagy izgalmában megvágják az éles oldalak lapozás közben, a kiserkenő vért sűrűket pislogva keni a következő oldal férfi modellének mellkasára.
Múlt héten megvágta a középső és a kisujja között, annyira belefeledkezett a vibráló lapokba, és egy éjszakai izomgörcshöz hasonlóan rándult össze fájdalmában. A másik kezének ujjait szorította a vékony vágásra és óvatosan masszírozni kezdte.
Mikor az oldal aljára ért, eszébe jutott a meztelen Kovács Laca, és hánynia kellett.

 

(Illusztráció)

Ki ne nézz, be ne nézz!
Eltörted? Elrontottad? Elvesztetted?
Kicsi vagy. De már csak néhány percet kell itt eltöltened. Alagút vagy pince? Mindegy. Nem szólnak hozzád – hogy is szólnának? Egyedül vagy, bűnös vagy, sötétség, bűnbánat, könnyáztatta falak. Bocsánatot kérek persze: most már soha többé, csak még az egyszer; én soha többé, soha, soha, soha, ígérem. De a felnőttek nem bocsátanak meg, és akárhogy igyekszel, jön a következő dolog, amit elrontasz. Elrontasz, eltörsz vagy elvesztesz. Egy tolltartó, egy kesztyű, vagy egy pohár, ami akkor ripityára törik, ha a kezedbe veszed. És csak egyre rosszabb lesz ez az alagút vagy pince. Egyre több órát töltesz benne.
De semmire se megyünk ezzel a gyerekkel!
Menj a helyedre, mert önző vagy! A te helyed, az egyetlen helyed a pince, ahol minden nap mélyebbre süllyedsz. Látod ezt a sok ragyogó, idegesen hunyorgó szemet? Falhoz lapuló, számkivetett állatok, akik nappal ki sem merik nyitni a szemüket. Éjszakai férgek, talán a szüleik száműzték őket. Ők vigyáznak rád, vagy te vigyázol rájuk? Olyan nagy a sötétség, hogy sosem tudod meg.
Ha bocsánatot kérsz, akkor kijöhetsz. Akkor mit bánom én, elronthatod, eltörheted, elvesztheted. De túl sokat eszel, te gyerek! És nemcsak zabálsz, hanem túl sokat kakálsz, túl sokat pisálsz. Egészen másképp, mint a többiek. Valami nincs rendben veled. Még a levegőt is rosszul veszed! Akarod, hogy egy orvos megvizsgáljon? Majd meglátod, hogy mit csinál veled az orvos!? Nem akarod…? Akkor majd mi. Tátsd ki szépen a szád! Pfúúúúj…! Hát nem is csoda. Tedd szépen szét a lábad! Nem fogadsz szót? Hátmiazúristenvan? Nem akarod…? Akkor mész a kórházba! Nekünk nem kell hibás gyerek, aki mindent elront, eltör, elveszt, tönkretesz. A pohár, hát nem láttad? Ahogy a kezébe vette… Mi utáljuk az ilyen nem-tudom-milyen gyerekeket! Mész a pincébe!
Tüzet viszek… De nem engedek, nem megyek.
Aztán mégis engedek. Nagy férfitenyér vizsgál, férfi, férfi, férfi. Ez a másik apa, ez az új, idegen apa talán majd a sötétségtől is megszabadít. Látod, ugye? Nem látom, nem látok semmit, de szót fogadok, mért is ne. Beteg vagy, és én most megszabadítalak. Beteg vagy, kislányom, de én majd kigyógyítalak… A-kurva-életbe! Fájni fog, de nekünk nem kell beteg gyerek, egy ronda, lopós, beteg gyerek, aki mindent eltör, elront, tönkretesz. Tüzet viszek, tüzet, tüzet – és egyszer csak felrobban a sötétség bennem. Felrobban egyszer, kétszer, háromszor. Apa megkönnyebbül, anya nevet. Hát látom, ez kellett neked! De nincs vége: már a harmadik kéz keresi bennem a betegséget. Pfúj, te tényleg undorító vagy! Lopós, törős, önző gyerek! Hát nem csoda, hogy kerül a többi gyerek az iskolában! Pfúj! Mindent tönkreteszel, elvesztesz, elrontasz.
Úgy látszik, semmi sem segít. Egyre rosszabb vagy. Egyre több időt töltesz a pincében. Pedig ők mind jót akarnak.
De nincs szerencsénk, mondják, ezzel a gyerekkel! Nemcsak mindent elront, elveszít, elhagy, tönkretesz, hanem azt akarja, mindig csak azt…. Egy malac, egy rongy, egy átok, mi már nem bírunk vele. Kerüli a többi gyerek, mert mindent elront, elhagy, tönkretesz. Ha csak szólunk hozzá, reszket. Látjuk a szemén, hogy az kell neki, az kell neki éjjel-nappal, megállás nélkül. Ezért-eszi-a-fene! Nem engedhetjük a többi közé, mert nemcsak malac, aki mindent eltör, elveszít, tönkretesz, hanem hazudik is. Képes arról hazudozni, hogy…, ó, szégyen lenne elmondani!
Mész a pincébe! Malac vagy, büdös vagy! Amíg meg nem gyógyulsz, nem ehetsz velünk. Amíg meg nem gyógyulsz, nem ehetsz semmit. A sötétség majd jót tesz neked! De ha ennyit sírsz, hogy fogsz meggyógyulni? A hibáidból kigyógyulni? Ki szeretne egy hisztis gyereket, aki mindent elront, elveszít, tönkretesz? Aki hazudik? Akit mindenki kinevet?
De nem hagyunk magadra, ne félj, meggyógyítunk, ha belefeketedsz is.
Anya jó, apa jó. Addig nem adnak enni, addig vigyáznak rám, amíg meg nem gyógyulok.
Menj innen, ne is lássalak! Menj innen, mert szétverem a pofádat!
Lassan belefeketedem a gyógyulásba.
Tüzet viszek… Talán nem is alagút, hanem egy pince, ami velem süllyed egyre mélyebbre. Lángot viszek, lángot, igen. Ki ne nézz! Be ne nézz! Mindenhol sötét, nedves, száműzött állatok – ők is hibásak, ők is mindent tönkretesznek, elrontanak, ezért maradhatnak velem. Tüzet viszek, és lehunyt szemmel lépkedek, lehunyt szemmel, mindig egyre mélyebbre. Már nem akarok hazamenni. Nem akarom, hogy a többiek lássanak, ahol én járok, ott a sötétség már megtelt ragyogással. Talán majd denevér leszek.
És szót fogadok a szüleimnek, szót fogadok majd mindenkinek. Még pár év, és én vigyázok a megvert, elrontott gyerekekre, akik mindent elhagynak, eltörnek, tönkretesznek. Majd ügyelek, hogy meg ne szökjenek, hogy mindig sötét legyen, ügyelek, hogy ne fecsegjenek a titkainkról feleslegesen.
Ez lesz a birodalmad. Ha majd belefeketedsz.

És aztán az éles fény. Az a kínos figyelem, a szabadulás. Micsoda család! Most már csak pár napot kell kórházban töltened. Utána elviszünk, kihallgatunk, rendbe teszünk. Veled egyetértésben, magától értetődően, természetesen. Nem lesz több sötétség, és nem lesz több pince. Majd együtt, meglátod, egyetértésben, ezután majd magától értetődően. Nem voltál még soha kórházban? Nem voltál még ilyen nagy házban?
Én már mindenhol voltam, felelem.
Kozmáné, Fenyvesné, Törökné. És a hívj csak Katinak!, a lány a család¬segítőből. Most már megnyugodhatsz, mondják: vége-vége-vége. Most majd hozzákezdhetsz, visszatérhetsz, majd mindent megbeszélve, szép egyetértésben. Irtózatos ez a túlerő. És irtózatos ez a hirtelen verőfény.
A fény nem néz vissza rád. Nem úgy, mint a sötétség.
Leoltjuk, persze, ha azt szeretnéd. De mért nem mondod magadról soha, hogy én. Belezavarodunk, hogy úgy beszélsz magadról, mintha én te lennék. Vagy te én. De egyik sem teljesen… néha nem értjük, kiről beszélsz.
Anya, apa. Ők bizony soha nem féltek tőlem. És nekik mindegy volt, hogy hogyan beszélek. Hogy én vagy te. De itt a kórházban kijjebb húzzák az ágyamat, talán hogy el ne ejtsem a poharakat, hogy meg ne fertőz¬zem a többi gyereket. Mert rettenetes ez a sok figyelem. Az ígéret, hogy egyszer majd bosszút állnak értem. Hogy ez többször nem történhet meg. Hogy egyszer én is olyan leszek, mint a többiek. Hogy már nem én, nem te, hanem ő leszek. Ebben a rettenetes alagútban, ami azt hazudja magáról, hogy szabad és verőfényes. És hogy egyetértésben…
De ne féljetek! Én tüzet viszek. És mindig hazafelé megyek.

/Első megjelenés: Látó, 2014./

 

 

 

(Illusztráció: Neighbor of darkness, Toshio Ebine)

A mellettünk lévő házban, a földszinten az egyik lakásban lakott Gábor bácsi. Gyakran láttam, ahogy az erkélyen áll és pipázik. Akkor, a 90-es évek közepén már jóval 70 fölött lehetett. A szomszédasszonyom, aki majdnem mindent tudott az egész lakótelepről mesélte, hogy a Gábor bácsi harcolt a második világháborúban a Donnál, meg azt, hogy hadifogságba került. Nekem meg volt egy olyan szokásom, hogy szerettem az ablaknál állva cigarettázni, és közben néztem az utcán sétáló embereket, ráláttam a szemközti kis parkra is. Gábor bácsi pedig minden áldott nap pontosan délután fél hatkor indult el az esti sétájára. Ha esett, ha fújt, ha tél volt és sötét, vagy forró nyár, ő akkor is minden nap ott sétált a szemközti parkban. Egy barna öltönyt viselt, hozzá illő barna cipővel és kalappal. Meg egy sétapálcával. Igen, a kalapra és a sétapálcára nagyon jól emlékszem, mert annyira abszurdnak tűnt, ahogy ott sétál ez a békebeli alak az 50-es években épült egyen-lakótelepen, a négyemeletes kockaházak között. Sokkal inkább illett volna a belváros valamelyik elegánsabb bérházába, mint egy lakótelepre. Télen egy hosszú ballonkabátot is viselt, nyáron nem hordott kabátot, és a zakóját is levette, de a kalapját soha, az mindig rajta volt a séták alatt, akkor is, ha a nagy melegben az ember legszívesebben egy vödör vízzel locsolta volna le magát. Egyszer, ahogy így állok az ablaknál, kezemben a cigarettával, hallom Gábor bácsit. Nem lehetett nem meghallani a hangját, mert az is annyira jellegzetes volt, mint ő maga. Öblös, mély hangja volt és egy kicsit raccsolt is, azt hiszem. Odafordulok – az erkélye a mi oldalunkra nézett – és látom, hogy ott áll és befelé magyaráz valakinek, közben indulatosan gesztikulál. Tisztán lehetett hallani minden szavát, olyan hangosan kiabált:
– Te! Hogy miért nem pusztultál még el? Te hazug, csaló, tolvaj! Tudom, hogy megloptál, tudom!
Valamit a bent lévő ember is mondott, de azt nem lehetett pontosan érteni. Gábor bácsi egyre jobban belehergelte magát a vitába, ezúttal nem is pipázott, de a pipát ott tartotta a jobb kezében, mintegy nyomatékot adva a szavainak, a bal kezével pedig a szinte teljesen kopasz fejét fogta. Ezúttal nem volt rajta kalap.
– Amikor a fronton voltam, te elloptad a spórolt pénzemet!
Na, erre már jobban kezdtem odafigyelni, nem semmi, gondoltam, ezek az öregek mikre emlékeznek. Úristen, gondoltam, a front, hát az bizony már több, mint ötven éve volt! Én sokszor azt sem tudom, hogy mi volt tavaly, ők meg… Na, de most már kijött a másik is, akinek Gábor bácsi idáig kintről kiabált. Nagyjából egyidősek lehettek, ám a másik férfi rosszabb állapotban volt, mert a háta erősen hajlott volt már és bottal járt. Próbálta csitítani Gábor bácsit, de nem járt sok sikerrel, mert az csak mondta és mondta a cifrábbnál cifrább szavakat, réges-régi dátumokat, komolyan mondom, hogy legalább annyira vicces volt, mint amennyire szomorú.
– A frontra nem jöttél, mert kihúztad magad ez alól is a nem létező betegségeddel! Hazudtál akkor is! Én meg majdnem ottmaradtam a Donnál, aztán meg a hadifogság! Tudod te, hogy mit csináltam én, hogy életben maradjak? Hogy ne kapjak vérhast? Tudod te?
– Igen, tudom, Gábor – nyugtatta a másik.
– Na, mit? Mondjad!
– Szárazkenyér darabkákat égettél meg cigarettával, és azt etted széntabletta helyett, már százszor elmesélted, Gábor!
– Igen, és? Hazajöttem! Elfagyott a jobb lábamon a nagyujjam, kihullott a hajam, a szívem is tönkre ment, de hazajöttem! Ti meg szépen elloptátok a spórolt pénzemet, amíg odavoltam!
– Gábor, nem lopta el senki a pénzedet! – mondta a másik. – Ennünk kellett, élnünk kellett a háború alatt és utána is, amíg te a hadifogságban voltál! Nem emlékszel? Hányszor megbeszéltük már! És te mindig azt mondtad, hogy örülsz, hogy legalább így segíthettél a családodnak, ha már nem lehettél velük. Az én pénzem is odalett! És nektek segítettem én is! Nem emlékszel? Teréznek és a kislánynak!
De Gábor bácsi, bármennyire is próbálta jobb belátásra bírni a másik, csak nem hagyta abba.
– Hogy vitt volna el az ÁVÓ! Igen! Ha már a frontra nem jöttél, legalább akkor az ÁVÓ elvihetett volna, de azok is csak engem találtak meg, te hazug, hányszor megkocsikáztattak, biztos azt is te intézted!
Már sajnáltam a másik férfit, annyira nyilvánvaló volt, hogy Gábor bácsi enyhén szólva nem úgy emlékszik a dolgokra, ahogy azok valóban történhettek és időközben egész szép kis gyülekezet kerekedett a házuk előtt. Mások is próbálták csitítani az öreget, de az csak darálta tovább a magáét, egyre több dátummal és egyre képtelenebb vádakkal.
– Amikor nem lehettem osztályvezető, csak helyettes, az is miattad volt? Te intézted azt is, ugye?
– Gábor, azért nem lehettél osztályvezető, mert valamikor rendes, polgári életet éltünk, sajnos ilyen rendszer volt akkoriban, de már ezt is százszor megbeszéltük, hagyd abba légy szíves, menjünk be!
– Hol van Teréz? – kérdezte Gábor bácsi, riadt szemekkel, elcsukló hangon.
– Teréz meghalt, Gábor, már tíz éve.
– És Anna?
– Anna Svédországban van, nem emlékszel? Ott él a családjával, a férjével és az unokáddal, Andreával.
Gábor bácsi ránézett a másik férfira, aki karon fogta, és úgy vezette be a lakásba, mint egy eltévedt gyereket. Közben egyfolytában kérdezgette:
– Teréz meghalt? Tényleg meghalt? – aztán motyogott magában tovább. – Igen, már emlékszem, meghalt. Teréz meghalt. Én meg itt maradtam…
A környéken álldogálók kérdezték a másik férfitól, hogy ne hívjanak-e orvost, de azt mondta, hogy ő majd elintéz mindent.
Később megtudtam a szomszédasszonyomtól, hogy a másik férfi Gábor bátyja volt, Zoli bácsi. Csak két évvel volt idősebb Gábornál, de a háború idején nagyon beteg volt, nem mehetett harcolni. Az öccse fiatal feleségét ő segítette, amíg az a fronton harcolt, és a pici lányukat is, és később is, mert Gábor bácsi három évig volt hadifogságban az oroszoknál. Tényleg igaz volt, hogy kenyérdarabkákat pirított magának cigarettával és azt ette, hogy ne kapjon vérhast. Meg, hogy elfagyott az egyik lábujja, kihullott a haja, a felesége alig ismerte meg, amikor hazajött. Volt egy kis dohányüzletük, persze elvették. Utána évekig nem találta a helyét. Az ötvenes években többször megkocsikáztatta az ÁVÓ, ahogy sok más embert is akkoriban. Az öreg tűrte és azt is, hogy olyanok lettek a főnökei, akiknek az övénél jóval kevesebb iskolája volt, ők mondták meg, hogy mit csináljon, pedig neki kereskedelmi érettségije volt és beszélt angolul, németül, oroszul is.
Éltek, ahogy tudtak, aztán örültek, hogy a hatvanas évek elején megkapták ezt a kétszobás lakást a lakótelepen, nagy szó volt ez, főleg nekik, hiszen nem voltak kimondottan a rendszer kegyeltjei, de legalább ennyit kaptak! Gábor felesége a nyolcvanas évek közepén beteg lett és néhány hónap alatt meg is halt. Valami csúnya, alattomos betegség vitte el. Az öreg még mindig tartotta magát, már csak a lánya és az unokája miatt is. Aztán Anna disszidált Svédországba a családjával, csak pár évet kellett volna várnia és már mehetett volna szabadon, de azt mondta, nem tud, nem akar itt maradni. Vitték volna magukkal az öreget is, de ő nem ment. Ezután kezdett nagyon gyorsan leépülni. Valami megbomlott, tönkre ment benne. Az elméje nem bírta el ezt a sok csapást. Egy darabig még el tudta látni magát, a bátyja rendszeresen járt hozzá, pedig már ő sem volt jó állapotban és időnként a lánya is hazajött Svédországból. Aztán történt ez a nagy kiabálás. Nem sokkal később elvitték egy otthonba. Egyszer láttam a lányát is, egy elegáns, középkorú nőt, szomorú barna szemekkel, kontyba fogott barna hajjal, a lakáseladást intézte. Gábor bácsit nem láttam többet. Nem indult már el minden áldott nap délután fél hatkor a szokásos sétájára a parkban, barna öltönyben, barna kalapban, sétapálcával, mint egy régmúltból itt ragadt, békebeli figura, valami mementó…

 

 

 

(Illusztráció: Portrait of Patience Escalier)

Lucifer bábja vagyok – dünnyögte, majd lekapcsolta a lámpát. Aztán mindenféle ocsmányságot suttogott maga elé kiontott belekről, meg nyákos szemű macskákról és gennyes fekélyekről, és hogy az emberi faj pusztulásának elérkezett a napja. Pontosan ma – felugrott a székből, majd visszahuppant, mint kifújt lélegzet a sprint után.
Először azt hittem, hogy megőrült, de aztán kiderül, hogy csak verset ír. Éppen a monumentális művön dolgozik, ami megváltoztatja a világot. Megváltoztatja az életünket és reggel nem fölkel majd a nap, hanem nyugszik, és fordítva.
Macte, puer, macte, sic itur ad astra! – üvöltötte, és tekintetét az arcomba fúrta. Úgy éreztem, hogy valamit vár tőlem. Talán egy választ, talán megértést. Őszintén megvallva zavarban voltam. Nem akartam műveletlennek tűnni, ezért összeszedtem minden gondolatomat és elmém legrejtettebb zugából előkotortam az egyetlen latin mondást, amit még a Wikipedián olvastam valamikor: Asperius nihil est humili, cum surgit in altum!!! Azt hiszem, így szólt, mindenesetre olyan nyomatékosan mondtam, mintha tudnám mit jelent. Erre ő meglepetten ráncolta a homlokát, majd szólni készült, de mielőtt megszólalhatott volna, gyorsan odaböktem még azt a tudományos definíciót, amire az iskolapadból emlékeztem:
A tetraéder egy olyan háromszögalappal határolt poliéder, aminek négy lapja van!
Csodálkozott. Ismét szólni készült, mire gyorsan hozzátettem:
Háromdimenziós szimplex!
Elhallgatott.
Míg ő magába süppedt, alaposan átkutattam a holmiját és meggyőződtem róla, hogy nem szed gyógyszert. Nagy hiba, gondoltam, s úgy láttam jónak, ha inkább magára hagyom. Megfordultam és az ajtó felé vettem az irányt, amikor halkan nyöszörögni kezdett:
Lucifer vezeti a kezemet! Átvette az irányítást a testem felett és vért folyat tinta helyett a tollamból…
Megtorpantam.
Rothadó testek! Lefolyóban kavargó verejték! Fonnyadó hámszövet!
Hirtelen nem tudtam, mit mondhatnék neki, hogy megnyugodjon. Voltaképp azt sem értettem, hogy miért rendel valaki egy személyre öt extra csípős magyaros pizzát a 42 centiméteres méretből? Arra gyanakodtam, így próbál véget vetni az életének. Aztán eszembe jutott, hogy talán felvidítaná, ha elmondanám, hogy extra rendelés esetén ajándék mákos guba jár a vásárlónak. Mégis kénytelen voltam hallgatni, mert a gubát út közben megettem, hiszen a cég nem fizeti az étkeztetésemet, viszont időt sem hagy arra, hogy megebédeljek. És egyébként is, ki képes arra, hogy öt extra adag pizza után megegye a desszertet? Ez az összezavarodott kis fickó pláne nem tűnt nagyétkűnek. Vékony volt, mint szikkadt fűszál a kaszálón. Ha valaki ránéz, rögtön az éhező országok jutnak az eszébe.
Lucifer! – ordította ismét, majd kapcsolgatni kezdte az olvasólámpát az asztalon. Pedig június volt, délután három óra, napsütés.
Kezdtem totálisan összezavarodni. Nem értettem a Luciferhez fűződő viszonyát, és nem értettem az éjjeli lámpát sem. Odamentem és kihúztam a vezetéket.
Már így is épp elég világos van itt – barátságosan rákacsintottam.
Maga ezt nem értheti! – kezdte újra. Gyanakvó pillantásokat vetett a szobában. Vizslatta a szemközti asztalokat, fürkészte a monitorok hátát és talán azt, hogy mi lapul a túloldalán. Fülelni kezdett, mintha valamit hallana, aztán megrázta a fejét és megadóan legyintett.
Ezt maga nem értheti, folytatta. De hogyan is érthetné, hogy milyen sötét a világ? Hogy az elmékben milyen hatalmas a tudatlanság! Nem értenek a szép szóból… Csak a félelemre kapják fel a fejüket!
Pislogtam, valóban értetlenül. Arra gondoltam, lehet valami abban, amit mond, hiszen a főnököm is csak azután adott fizetésemelést, hogy hónapokon át fenyegettem a családját névtelenül, és amikor már annyira félt, hogy a munkahelyén sem bírta magában tartani a titkot, az állítólagos kapcsolataim révén megoldottam azt az ügyet, amit a rendőrök is képtelenek voltak felgöngyölíteni.
Galandférgek túrnak a testemben! Ellepik az agyamat! – a kis ember eszelős ábrázattal, sikítozva rohangált körbe a szobában, aztán a földre söpörte a pizzát és mellérogyott. Széttépte a dobozokat és mohón falni kezdte az első szeletet, ami a keze ügyébe akadt.
Nekik sosem elég! Soha nem etethetem őket jóllakottra! De muszáj… muszáj, különben… – visított. – Különben engem falnak fel!
Szerettem volna mondani valamit, vagy legalább valahogyan segíteni rajta. Esetleg odanyújtani egy szalvétát vagy kinyitni a kólát, amit a pizzához rendelt. De mohóbb volt, mint a hetek óta éhező oroszlánfalka. Talán a kezemet is leharapta volna… Ezért úgy döntöttem, hogy azt teszem, amit a józan ész diktál, és amit bármelyik normális ember tett volna a helyemben: kisétáltam a szobából és halkan bezártam magam mögött a Művészeti Központ ajtaját, hiszen a számlát már a megrendeléskor kifizették.

 

 

 

(Illusztráció: Gold Poem Painting)