Gergő bá emberemlékezet óta kereskedő volt a piacon. A piacunkon, ahogy magunk között hívtuk. A mi boltunkkal szemben állt az övé. Mit állt, terebélyesedett, messze kimagaslott a többi közül. A pultjai minden évszakban gyönyörűen megpakolva roskadoztak azoknak a gyümölcsöknek és zöldségeknek a súlya alatt, amiknek épp szezonja volt. Augusztus lévén, az eltenni való paprika és paradicsom volt a befutó, a kovászolni való uborka, no és persze alma minden mennyiségben. Gergő bá jó bő nyállal megköpdöste az almákat, aztán alaposan áttörölgetve őket, egyenként rakosgatta egymásra, egész addig, míg akkora halom nem keletkezett belőlük, hogy ő maga sem látott már ki mögüle. Nagydarab, tagbaszakadt ember volt, és folyton kiabált. Félelemmel vegyes tisztelet övezte a környéken. Beszélték, hogy fiatal korában gyakran eljárt a keze, s időnként, ha valaki felbőszítette, még most, hatvanévesen sem volt rest lekeverni az illetőnek egy jókora nyaklevest. A felesége, Ilonka néni, kicsi, kerek asszony, együtt dolgozott Gergő bával évtizedek óta. Szülni is a pult mögül ment, mindkétszer. Gyerekeik már felnőttek, azonban egyiküknek sem akaródzott átvenni a szülőktől az üzletet, főtt is Gergő bá feje emiatt rendesen, sokszor panaszkodott, amikor munka után valamelyik kocsmában engedte ki a fáradt gőzt. Minket, gyerekeket szeretett, mindig adott valamit, valahányszor elmentünk a pultja előtt. Hanem a vevőkkel már korántsem volt ilyen kedves. Ha válogatni szeretettek volna, vagy uram bocsá’ arra vetemedtek, hogy visszavigyék az árut, mert nem tetszett, amit kaptak, Gergő bá éktelen haragra gerjedt, és olyan vehemenciával hordta le őket, hogy hanyatt-homlok menekültek. Hiába próbálta csitítani Ilonka néni, nem segített ilyenkor semmi. Gergő bá torkából úgy zubogtak a trágárabbnál trágárabb szavak, mintha csak tüzet, akarom mondani, káromkodásokat okádó sárkány lenne. A nyolcvanas évek elején jártunk. Akkoriban még így mentek a dolgok. Persze a felügyelőség olykor-olykor kilátásba helyezett Gergő bának egy-egy figyelmeztetést, ha már nagyon sok volt a panasz, ám ezek valahogy mindig elsikkadtak.

Szergej, a piac egyetlen csövese is farkasszemet nézett időnként Gergő bával, amikor a nap végén megpróbált elemelni valamit a pultról, és szentül hitte, hogy az öreg nem veszi észre. Legtöbbször tévedett, s ilyenkor Gergő bá jól megkergette, ám miután alaposan megfuttatta, hagyta, hadd menjen. Szergej valamikor segédmunkás volt, de mostanra már úgy elitta az eszét, hogy csak szánalomból kapott néha munkát. Hatvan körül járhatott ő is, bár rozzant állapota miatt csak becsülni lehetett a korát. Mesélték, hogy fiatalon harcolt a második világháborúban, rebesgettek olyasmit is, hogy hadifogoly volt, ezért ragadt rá ez a fura név, és tény, hogy egész jól beszélt oroszul. Már amikor beszélt, mert legtöbbször csak artikulálatlanul gügyögött, röhögött, jól elszórakoztatva magát.

– Meghülyült ez a háborúba’! – vetette oda Gergő bá, majd, nyomatékot adva általa roppant bölcsnek vélt megállapításának, kiköpött egyet a pultja elé. Szergej afféle vásári látványosságnak számított egy olyan korban, amikor – elvileg – nem léteztek csövesek. Pedig ő ott csövezett a piacon, a kútnál mosdott, és papírbódéban aludt. Hogy télen hol szállásolta el magát, azt senki nem tudta, de amíg az időjárás engedte, a szabad ég alatt töltötte az éjszakákat. Egy szombati napon, ami éppen úgy indult, mint a többi, Szergej megint Gergő bá pultjánál sündörgött. Az öreg egy fa széken ülve bóbiskolt, elnyűtt, barna sapkáját a homlokára húzva. Szergej kinézett magának egy szép piros almát, s már nyúlt volna utána, mikor Gergő bá olyan gyorsasággal, amit bármelyik fiatal megirigyelhetett volna, váratlanul felpattant a székéről, és légycsapójával – merthogy az is volt neki – akkorát húzott Szergej kezére, hogy az menten belejajdult.

– Mész onnan, az anyád úristenit, te büdös tolvaj! – kiabálta öblös hangján Gergő bá, és újfent tanúbizonyságot téve fürgeségéről, az ijedtében eliszkoló Szergej nyomába eredt. Úgy futott a szerencsétlen csöves után, mintha az élete múlna azon az egy szem almán, amit Szergej végül nem is vett el. Hiába kiabálta Ilonka néni, hogy ugyan hagyd már azt a szegény embert, hiszen nem lopott el semmit, az öreg őrjöngve, vérben úszó szemekkel, egy gepárd kitartásával üldözte a másikat, aki a kora és az évek óta tartó italozás ellenére szintén meglepően gyorsan szaladt. Hanem pár perc múlva Szergej feladta, és lazított a tempóján. Gergő bá ekkor, tőle szokatlanul, rávetette magát, mint egy oroszlán a vergődő antilopra, és ütni, rúgni kezdte. Püfölte, ahol érte. Szergej meg sem próbált védekezni, csak állta az ütéseket, és jajgatott. Mi, gyerekek komolyan attól féltünk, hogy ez az őrült még megöli. Úgy kellett leszedni róla. Miután Gergő bá prüszkölve-köpködve, válogatott káromkodások közepette otthagyta a szerencsétlen, alaposan eltángált Szergejt, odamentünk hozzá, és megpróbáltuk lábra állítani. Apám emelte fel a földről, egy másik férfival együtt megfogták, és odavitték a kúthoz, lemosni róla a vért és a port. Úgy-ahogy rendbe szedték, és úgy tűnt, nincs is komolyabb baja az ijedtségen, a megaláztatáson, és néhány kisebb sérülésen túl.Akkor ránk nézett, élénken világító, kék szemeivel, és csak ennyit mondott: köszönöm. Azzal elment.

Attól a naptól kezdve senki nem látta. Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Ha hiányoltuk is őt néhányan, az élet zötyögött tovább, nem töprengtünk azon, mi lehet vele. Gergő bá is éppen olyan volt, mint a verés előtt. Ugyanúgy pöffeszkedett a boltjában, és zargatta a vevőket, rendre utasítva őket, ha kellett, ha nem. Egyik nap azonban észrevettem, hogy reggel óta szinte egy szót sem szólt. Meleg nyárvégi nap volt, az iskola még nem kezdődött el, ott időztem hát a piacon, volt alkalmam megfigyelni az öreget. Máskor alig lehetett leállítani, állandóan beszélt, vagy kiabált, vagy kiabálva beszélt. Mivel nem csak nekem tűnt fel a dolog, megkérdeztük Ilonka nénitől, vajon mi lelte a férjét. De ő sem tudott magyarázatot adni, annyit mondott, hogy semmi olyasmi nem történt, ami miatt az urának csendben kellene lennie. Ahogy teltek a napok, Gergő bá, a szótlansága mellett mintha fogyni is kezdett volna. Korábban nagy, kerek, pirospozsgás arca megsárgult, beesetté vált. Lábai elvékonyodtak, tekintélyes pocakja eltűnt. Olyan hirtelen és szembetűnő volt a változás, hogy Ilonka néni úgy döntött, ezúttal a kezébe veszi az irányítást, és elviszi az urát orvoshoz. Vizsgálatok sora következett, beutalók tömkelegével. De egyik orvos sem tudott megállapítani semmit. Azt mondták, nincs szervi baja. Senki sem értette, mi történik Gergő bával, ő sem. Üveges szemekkel meredt maga elé a pultja mögött, ha éppen nem valamelyik orvosnál ült. Ilonka néni egyre kétségbeesettebb ábrázattalgyűrte a mindennapokat, folyton azt mondogatta, legalább tudná, mi baja a férjének, úgy könnyebb volna.

Egy álmos, őszi napon aztán meghalt Gergő bá. A kórság, amiről senki sem tudta, micsoda, két hónap alatt elvitte. A temetésen majdnem az egész piac ott volt. Ha nem is szerették Gergő bát, azért megadták neki a végső tiszteletet. Ilonka néni szipogva hálálkodott, amiért ilyen szép számban búcsúztatták a férjét.

-Nem volt ő rossz ember! – hajtogatta, ahogy leengedték a koporsót a földbe. Amikor a pap elkezdte a mondókáját, hirtelen megláttam egy furcsa alakot. A tömegtől távol, jobb vállával egy fának dőlve álldogált. Szergej volt, tiszta ruhában, frissen borotvált arccal. A világító kék szemeiről ismertem meg. És a piros almáról, amit a kezében tartott.

Kezemben egy kulcs és egy telefon. Hozzám tartoznak, mint manapság mindenkihez. Hogy miért vettem elő? Bárcsak emlékeznék, de a szándék komótos léptekkel vándorolt át a múlandóságba. Odakint kusza utcák és útvesztők várnak rám, és az érdekes, öreg házak, a kertvároson túl a gyártelepek, aztán a belváros a sűrűn szőtt utcahálózatával. Ház házat ér, nincsen szünet, talán csak valamiféle üres, sötét belső tér. S míg a külső díszes felszín elcsábít, az évszázadok során lerakott kőréteg száz történetet mesél. Sajnálom, hogy nem lettem építész, de még egy kártyavárat se tudtam volna felépíteni, és amúgy is mindig az motoszkált bennem, hogy mi van a díszes felszín, a pompa mögött, vagy miféle rejtély övezi másutt az omladozó falakat, ahol látszólag nincs élet, de a nyomor mégis elevenen lüktet, mert az élet dacol az evolúcióval. De a természet nem kegyelmez. Mert ugye a gyengébb alul marad és előbb vagy utóbb a por és a hamu, a visszaépülő táptalaj, a humusz, meg a jól bevált menetrend. Csak a világ nem tisztul meg soha.

Fölfelé lépdelek, haladok a magasba. Előttem sűrű lépcsőfokok, mögöttem a fáradtan kilehelt lélegzet. Kezem finom kézhez ér, s bőrünk hevült felszínén élénken csillog a verejték. Boldognak kellene lennem, mégis azon tűnődöm, hogy vajon miért keltem ma fel. Senki sem felel. Elhaladunk egy gesztenyeárus mellett a villamosmegállóval szemben, mellettünk dübörög a délutáni forgalom. Kedd van, délután három óra. Egyesek végeztek a munkával, mások pedig csak most kezdenek, de a lényeg mégis az, hogy a napi ciklikusság, a zsúfolt tülekedés, a túlfeszített forgalom megismétli önmagát. Március van, kellemes szűrt fény vetül az utcákra, a hosszú, széles körút épületei között, s mint a színpadot, úgy világítja meg az utakat és a nyüzsgő embertömeget. Kórházba sietünk. A Harminckettesek tere mellett bekanyarodunk a Baross utcába, a barátnőm pedig kiválaszt egyet az épületek aljában sorakozó üzletek közül. Bemegy az egyik zöldségesbe, majd gyors és gyakorlatias válogatást követően átlátszó nylon zacskóba rak néhány érett narancsot, aztán fizet és távozunk. Elhaladunk a SOTE gyermekklinikája mellett és megérkezünk a célállomáshoz. Ismerem azt az épületet. Jártam már ott, amikor a nővérem terhes volt. Sok-sok éve, legalábbis úgy tűnk, ahogy az emlékek felvillannak. Képek és érzések, arcok és családtagok, az érkező, ártatlan jövevények, és akik azóta nincsenek már köztünk, csupán az emlékük.

Az apró termetű lány végigsuhan a szűk folyosón a recepció és a főépület között, aztán fölsiklik a hosszú lépcsősorokon, mintha madzagon húznák, én pedig vánszorgok utána érzések nélkül. Minden lélegzetem egy újabb benyomás. Végül a kórtermekhez érkezünk. A folyosón kisebb tumultus alakult ki a fehér ruhás egészségügyi dolgozókból és a ki tudja hova tartozó látogatók seregéből, aztán csatlakozunk mi is, és várunk. Olyan ez, mint valami csöndes idill a gondok mezején. Bambán figyelek egy magas, fehér köpenyes idősebb férfit, akinek tekintetét szögletes szemüveg teszi értelmesebbé. Nyakában orvosi sztetoszkóp lóg, ingzsebében kis notesz, toll, s közben sürgölődve nyitogatja az egyik ajtót. Míg én az összeverődött fehér köpenyes nyájat figyelem, barátnőm arcán látványosan átfut az aggodalom, de aztán tekintete célba ér és egy töpörödött idős nénit von közel. A néni apró, akárcsak a lány. Homlokán mélyen szántott barázdák jelzik korát, s tekintete fáradt, meggyötört. Aztán ők elvonulnak a váróba és leülnek, én pedig követem őket a magam komótos tempójában, míg nem lassan mellettünk sorakozik fel a fehér köpenyes nép. Míg a lány és a nagymama félszavakból és hallgatásból is megéri egymást, a fehér köpenyes csapat két hosszú EKG minta kiterítésével kommunikál. A szemüveges doktor angolul magyaráz, a fiatal medikusok angolul értetlenkednek. Mereven figyelem őket, ahogy fontosnak tűnő körkörös párbeszédük vissza-visszatér a kiterített papíron látható hosszú, egyenes csíkra. Balra a hosszú egyenes csík előtt még voltak kiugró jelek, aztán már csak egy hosszú és lapos vonal következett oldalakon át. A szemüveges orvos azt kérdezte a medikusoktól, hogy milyen ritmus vélnek fölfedezni a papíron, aztán kezdetét vette a tanakodás.

A nagymama fáradtan nézett ide-oda, néha a barátnőmre, néha az orvosokra. Kimerítette a rendszeres „látogatás”, melyet az elmúlt években tett ezen a helyen. És most valahol talán a fölmerülő személyes kérdések között az ő figyelmét is megragadta az orvos kérdése:

-Milyen ritmust vélnek fölfedezni a jelekben?

És a hosszú tanakodás során fölmerült minden: négynegyed, kétnegyed, harmad, tizenkét negyed, aztán hosszú szünet és hallgatás következett, miközben a leghátsó kórteremből lefedett hordágyat toltak ki.

Eközben a barátnőm a nagymamája kezét fogta. Aggódva figyelte a szemek fáradt pislogását.

-Ugye megeszed a narancsot? Tudod, hogy kell a vitamin.

-Hát persze, kedveském, megeszem.

-De akkor ugye nem dugod el a fiókba, mint a múltkor, hogy ott penészesedjen meg.

-Nem, nem, biztosan nem.

-És jobban érzed magad?

-Fáradtan.

A fehér ruhás csoportnál már előkerült a metronóm is. Felrovátkázták az EKG mintát és elkezdtek ütemet számolni. Egy-két-hár, egy-két-hár, egy-két-hár – diktált dallamosan a magas szemüveges férfi, s a medikusok táncra perdültek. Néha sanda pillantásokat vetettek a papíron húzódó hosszú egyenes vonalra és próbálták beleérezni a harmados lüktetést, de mélyen belül ők is tudták, hogy az nem az igazi. Vajon mi lehet a baja a betegnek? – morfondíroztak, hiszen a harmadolt ritmus nem illeszkedett a hosszú egyenes szakaszra. A szemüveges férfi sandán mosolygott, majd javasolta a páros ritmusokat és újra átnyálazták az egészet: egy-két, egy-két, egy-két-há-négy, egy-két-há-négy és így tovább, pammpapamm! – dudorászott, mire az egyik fiatal medikus lány kérdésre emelte kezét, s engedélyt kért megszólalni. A férfi megállította a metronómot és bólintott, hogy kérdezhet:

-Szünet! – felelte a medikus lelkesen.

-Így igaz – büszkélkedett a szemüveges férfi, s azzal összehajtogatta a hosszú mintázatot.

-És ilyen szünet esetén milyen kezelése javasolnának a páciensnek?

A lift az alagsorba ért és a fehér lepellel letakart hordágy elfoglalta helyét a nyugalom szigetén. Odalent háborítatlan csönd honolt. Problémák nem léteztek, megfejtendő kérdések vagy fölösleges válaszok már nem szorították ki helyéről az életet.

Búcsút vettünk a nagymamától és elindultunk a kórház kusza útvesztőjében, majd néhány lépés, még néhány lépcsőfok és pár kanyar után ismét a délutáni forgatagban találtuk magunkat. A Nagykörúton felszálltunk a villamosra, mely tömött volt és élettel teli. Hatalmas problémák és piti ügyek kavarogtak a levegőben. Néhol a tavaszkezdet és a szerelem, másutt a hétköznapi gondok jutottak szóhoz. Engem nem foglalkoztatott egyik sem. Figyeltem az épületeket, figyeltem őt, figyeltem a lélegzetemet. Néha egy-egy pillantást vetettem az emberekre, aztán a rohanó tömegre, amely mégis nyugodtabb volt, mint korábban bármikor. Persze nem a tömeg lett lassabb, csupán a saját feszült vibrálásom veszett ki belőlem. Az a számtalan kérdés, mely válaszra vár, választ mégsem kaphat, a számtalan benyomás, mely egy tizedmásodperc alatt érhet és kiégetheti az agyamat, most mind-mind tompítva hevertek elmém elfedett rejtekében. Zsebemben ott lapult a fegyver, a biztos tudat, hogy akár egyetlen tabletta is olyan messzire röpíthet a valóságtól, mintha számomra soha nem is létezett volna. Olyan biztos messzeségbe taszít, ahonnan talán soha nem találok vissza. Pedig néhány napja még, amikor egy nyugodt este szíven markolt a kétely, amikor belém fúrta magát a bizonytalan görcs és lélekszakadva rohantunk az éjszakában, hogy mentsük, ami menthető, akkor még igazán féltem. A kórház felújított közege és az éjszakai személyzet közönye, miszerint ha nem haltam meg út közben, és ha azóta se tettem, akkor talán jobb, ha a sarokban szenvedek tovább csöndben, elnyűtten. Mert ők elhiszik, hogy nekem fáj, de én is higgyem el, hogy az élet már csak ilyen: sokszor mindenkinek fáj. És mialatt azon töprengtem, hogy isten kacifántos útjai mennyire kifürkészhetetlenek és talán az én utolsó estém is ott lesz, ahova három hónapja utolsó útjára kísértük édesapámat; Hogy a fájdalom néha annyira mélyről fakad, hogy a felszínen az egész csupán látszat; Hogy hiába vannak a műszerek és hiába van szakértelem, sokszor a legjobb szándék is kevés; Hogy amióta elvesztettük őt, egyre jobban félek és a mellkasomat szorító görcs örökké fog tartani, mert nem tettem meg mindent és ilyen a kárhozat; Hogy ilyen a halál: magányos és elveszett; Hogy az ő hosszú szenvedése, a mindennapok, a kórházlátogatások, és azok a közönyös tekintetek mennyire rémisztővé tehették az utolsó percei.

Lassú léptekkel haladok fölfelé. Keresem a fényt, keresem a kiutat. Kezemben kulcs és telefon, mert hozzám tartoznak, bár ahová az utam vezet, hasznát egyiknek sem veszem. Attól tartok, nem élünk örökké. S félelmemmel szemben egyetlen pajzsom és fegyverem most az a néhány pirula, mely ott lapul a zsebemben, de ha megmutatnám, az emberek őrültnek neveznének. Lehetséges, hogy igazuk lenne, pedig nem őrületre írták a receptet, hanem a valóság ellen.

Müllner Csabának

Zihálva riadt fel. Megint ugyanaz az álom. A kocsi hátradöntött ülésén feküdt, a poros út szélén, mindentől nagyon messze. Koromsötét volt. Megnyomott egy gombot a telefonján, az vakító fénnyel mutatta az időt. Kettő tizenegy. Érezte, hogy már nem fog tudni visszaaludni. Fáradtan sóhajtott és visszaengedte a támlát. Elfordította a kulcsot, a motor hangos hördüléssel indult be, aztán beállt a monoton búgó alapjáratra. Megnyomott egy gombot a műszerfal jobb oldalán. A vászontető zizegve csúszott hátra a feje fölött, majd eltűnt a csomagtartóban. Zakója zsebéből elővett egy doboz cigit, kihúzott egy szálat, a szájába tette és megpödörte felfelé kanyarodó bajszát. Kattant az öngyújtó, a kis láng meleg, narancsos fénye megvilágította az arcát. Beleszívott, a felizzó parázs vörös pontként csillant vissza a szemében. Kikönyökölt az ablakon, felkapcsolta a reflektorokat,sebességbe tette az váltót és tövig nyomta a pedált. Az autó fénykörén kívül sivár sziklás táj tartott a végtelenbe.

Alig egy órával később feltűnt a romos épület sziluettje. Ahogy közeledett az elhagyott színházhoz, hirtelen félelem szorította össze a tüdejét. Lefékezett előtte. Egy pillanattal később a porfelhő is utolérte. Leállította a Cadillac motorját, de a reflektort égve hagyta, kiszállt. Elszáradt kórók és tücsökciripelés. Elindult a töredezett márványlépcső felé. Mielőtt rálépett volna, megállt és felnézett a homlokzatra. A sötétben csak halványan látta az oszlopok feletti domborműves homlokzatot. Az aranyozott felirat már rég megkopott, de egy részét ki tudta betűzni. Feltűrte a zakója ujját és elindult felfelé. Talpa alatt csikorgott a márványfokokat borító homok. Megállt a bejárat előtt. A kopott súlyos ajtószárnyak fája kiszáradt és megvetemedett, alig tudta megmozdítani. Nyikorogva indult meg az ajtó. Átpréselte magát a résen.

Körbenézett az előcsarnokban. A mennyezet már évtizedekkel ezelőtt beomlott, bevilágítottak a csillagok. A nap színtelenre fakította a falakon lógó, cafatokra feslettkárpitokat. Omladozott a vakolat, mindent por és homok borított. A padlón jól kivehetően meztelen talpak lenyomata volt. A színházterembe nyíló ajtók alatt halvány fény szűrődött ki.

A falakon helyenként még freskók halvány nyomát lehetett látni a sötétben. Maszkos tógás alakok, harcjelentek, de arcok sehol. Azok koptak le először. Leguggolt, hogy jobban megnézze a lábnyomokat. Puha párnás talpak hagyták maguk után. Könnyű lepel érintette a padlót, elkent néhány nyomot. Izgatott lett, a vér zsibongott az ereiben. Felegyenesedett. Magasan a színház felett a csillagokkal teleszórt fekete égbolt ragyogott, felhő sehol az égen. A tejút vonala szépen kivehető volt. A halvány derengés fénylett kopasz fején, amit kezével végigsimított, hogy megtörölje enyhén verejtékező homlokát.

Lassan indult az ajtók felé. Minél közelebb lépett, annál kevésbé tudta eldönteni, melyiket nyissa ki. A gerincén föl-le rohangált a különös izzás. Odaért az egyikhez, mély levegő után határozottan megtolta. Nem nyílt. Maga felé próbálta, az lustán nyikorogva kitárult előtte. Belépett. Hosszan lejtett előtte a puritán terem, a végében az egyszerű színpaddal, a közepén tűz égett. Az íves mennyezet még egészen egyben volt, csak néhány repedésen sütött be a holdfény. A vöröses vakolatból nem sok maradt a dísztelen oszlopokon, a freskók kivehetetlenül széttöredeztek. A székek az első pár sort leszámítva mind hiányoztak. Elporladtak vagy eltüzelték. Senki nem volt a teremben, lépéseit visszaverték a csupasz falak, hallani lehetett a tűz ropogását.

A széksorok helye mellett sétált és nézte a súlyos vörös bársonyfüggöny maradékát a jobb szélen. Fellépett a színpadra. A padlón por és törmelék. Arrébb a sarokban eldobált jelmezek egy kupacban, közelebb a tűzhöz egy törött maszk lógott ki a lomok alól. A levegőre rátelepedett a múlt nehézkes szaga, mintha egy apokalipszis utáni panoptikumban lett volna. Lemászott a színpadról és leült az első sorban. Várt. Úgy tűnt már órák óta ott ül, az idő megállt, a nap nem kelt fel. Még csak nem is halványodott az ég alja. Nézte a vörös-sárgán villódzó kipattanó szikrákat.

A terem hirtelen lehűlt. A forró éjszaka egy pillanat alatt eltűnt, meglátszott a lehelete, arcán érezte a tűz melegét. Nem mozdult, de a hidegtől az izmai alattomosan remegni kezdtek. A gerincén végigfutó melegség forrósággá, majd izzássá fokozódott. A szíve egyre gyorsabban dobogott, nehezen lélegzett.

-Megkaptad az üzenetemet. – szólalt meg egy női hang mögötte.

A nő megkerülte a székeket. Testét csak egy fátyolszerű ruha takarta. Gyönyörű volt. Leült mellé és megfogta a kezét.

Az üzenet egy megsárgult képeslap volt, ott lapult a zakója zsebében. Két héttel ezelőtt egy félszemű kurvától kapta Barcelona egyik sikátoros negyedében. Egész éjszaka részegen járta az utcákat, így kötött ki a város legmocskosabb részén. A falak hullámzottak körülötte, a szél behozta a kikötő szagát. Az egyik kapualjból hirtelen kinyúlt valaki és megfogta a csuklóját. A lámpák csak a karját világították meg, ami alig látszott ki a gyűrűk és karperecek alól. Kitépte magát a szorításból, de a nő rászólt, ne siessen annyira. Ekkor lépett ki az utca sárgás fényébe. Fején tarka kendő, a fülében hatalmas karika fülbevalók, hosszú fekete haja az arcába lógott.

-Őt keresi, igaz? – szólalt meg a nő rekedtes hangon.

-Kit?

-A hiányzó felét. – mondta – Én tudom, hol találja.

Érdes kezével újra megragadta és bevezette a házba. Zsúfolt, homályos szobába léptek. Minden átható penészszagot árasztott. A fal melletti asztalhoz ültette, és meggyújtott rajta egy gyertyát. A kis láng megvilágította a szegényes berendezést, a sarokban a szétfeküdt, mocskos ágyat, a falakon lógó giccses képeket. A nő egy szekrényből poharakat vett elő és megtöltötte erős sangriával.

-Igyon. – nyújtotta felé a poharat.

A bor egyszerre volt savanyú és émelyítően édes. Kiitta és az asztalra tette. A nő újra töltött és leült vele szemben. Hátrafogta a haját, így már az arca is látszott. Ráncos, aszott bőre megsárgult a dohos lakásban. A bal szeme helyén hatalmas sebhely tátongott, mintha puszta kézzel tépték volna ki a helyéről.

-Téved. Már nem keresem.

-Akkor miért van itt?

Próbált visszaemlékezni, hogyan került a városnak erre a részére.

-Feladtam. – mondta végül.

-Nem számít.

-Elmentem a klinikára.

A nő arca elkomorult, a gyér fényben csak még jobban elmélyültek a ráncai.

-Miért?

-Mert elegem volt a nőkből, akik kiszívják belőlem az életet. Abból, hogy egy illúziót kergetek, ami talán nincs is.

A nő nem válaszolt, mindketten a koszos asztalt bámulták. Az egyik sarokból patkány neszezése hallatszott. A lakásban terjengő szagtól és az olcsó bortól lassan felkavarodott a gyomra.

-Pedig találkoztak már. – szólalt meg végül.

Ránézett. A nő arca taszította, mégsem tudta levenni róla a tekintetét. Annyi éven át hagyta, hogy a gerincén végigfutó sebet újra és újra feltépjék, de hiába. Egyik sem volt az igazi, senki nem tudta begyógyítani teljesen. Ezért ment el a klinikára. Két hónapon át kezelték, kötözték, kenték krémekkel, míg végleg összeforrt. A magányt választotta, és kitartott az elhatározás mellett. A nő szavaitól mégis újra bizseregni kezdett a heg. Közben a nő fölállt és újra a szekrényhez lépett. Mozdulataira csörögtek a karperecek.

-Régóta őrzöm már. – mondta, és letette elé a képeslapot.

Tépett szélű, sárgás lap volt, rajta egy régi színház fekete-fehér fotójával.

-Ott megtalálja, akit keres.

Nézte egy darabig az asztalon heverő képet, végül elrakta. Mostanra már a hányinger kerülgette. Szinte menekült ki az utcára, el ebből a lyukból, de a nő szavai még sokáig csengtek a fülében.

Az előző napi ruhájában ébredt iszonyatos fejfájással. Minden csak egy rossz álomnak tűnt, egészen addig, míg le nem vette a zakóját. A zsebéből kiesett a képeslap. Mintha egy hegy omlott volna a nyakába, úgy szakadt rá a felismerés, hogy a sikátorok, a kocsmák, a félszemű nő valóság volt. Felvette a földről, a keze remegett. Megfordította, a hátulján nem volt semmi. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy talán mégis megkereshetné a színházat, de már mindegy volt. Ledobta az ágyra és kiment a szobából. A nő szavai azonban nem hagyták nyugodni.

Csak a tűz ropogását lehetett hallani. A nő keze lágyan simult a tenyerébe. A színpadon felcsaptak a lángok, a szakadt függöny mozdulni látszott. A szanaszét heverő jelmezek megemelkedtek torz emberi formát öltve, mintha szél kapta volna fel őket. Maszkok, jelmezek suhantak körbe a tűz körül, felkavarták az évtizedes port boszorkánytáncukkal. A sötétből ősz szakállú tógás férfi lépett elő, kezében egy megsárgult könyvet tartva mormogott maga elé, és leült a színpad szélére.

Összenéztek. A nő mosolygott és megszorította a kezét. Szédült. Mintha a tűz körüli forgatag magával rántotta volna. Képek jelentek meg előtte. Iskolai táborozás egy tó mellett, ahol egyik este a parton ültek. A távolban egy kislány sétált vödörrel a kezében. Aztán egy zsúfolt utca tűnt fel. Reggel volt, az emberek siettek dolgozni, vagy talán este haza. A tömegben észrevett egy arcot. Felismerte. Ő volt az, aki most a kezét fogta. A kép elsötétült, és egy pillanattal később egy bár rajzolódott ki. Egy nővel volt, a nevére már nem emlékezett. Éppen arra készült, hogy megmondja, másik városba költözik, és nem akarja magával vinni. Ekkor vette észre a lányt a bárpultnál. Az éles képektől csak még jobban forgott vele a színházterem, aztán hirtelen a tűz beszippantotta az emlékeit. Ebben a pillanatban a színpadi forgatag némán robbant atomjaira. Utána csend. Mély, tökéletes csend. Csak a kinti tücsökciripelés szűrődött be halványan.

A hamu lassan ülepedett le az álló levegőben. Hatalmas szürke hópelyhekként lebegtek és puhán takarták be a padlót. Áramütésszerűen rándultak össze a zsigerei. A gerincén végigfutó sebhely izzott, és egész testében átjárta a keserű, tehetetlen megbánás.

-Még van egy utolsó lehetőség. – szólalt meg a szakállas öreg, mintha olvasott volna a gondolataiban.

A nő felállt mellőle és közelebb lépett a színpadhoz.

-De abba belehalhat. – suttogta az öregnek.

-Nem érdekel – vágta rá.

Felállt és a nő mellé lépett. Megfogta a kezét.

-Hát legyen. – mondta az öreg és intett a kezével.

A függöny mögül két, hasonló tógát viselő férfi lépett elő. Az egyik leterített egy pokrócot, a másik férfi kezében egy tálcán sebészkés csillant meg. Tudta mit kell tennie. Felment a színpadra. Levetette a zakóját és lefeküdt a kopott, porszagú takaróra. A szike megcsörrent a tálcán, ahogy az öreg a kézbe vette. Összeszorította a fogait és várt. A nő mellette térdelt, fogta a kezét. Az éles fájdalom végighasított a gerincén és elhomályosította az agyát. A hangok csak távolról jutottak el hozzá. A nő mintha felsikoltott volna. Megpróbálta felé fordítani a fejét, de hirtelen minden porcikája ólomsúlyúvá vált. Az arca ellazult, már nem érezte a fájdalmat, aztán lassan elsötétült körülötte minden.

Végre ki tudta nyitni a pince ajtaját. Tavaly ilyenkor hóviharok voltak, hirtelen jött a meleg, aztán az ősz, meg egy se nem tél, se nem ősz, fura évszak. De most tavasz lett, és megállt a nagy régi kulccsal a pincelejáró előtt. Bele akarta dugni a lakatba, csakhogy azt már rég megette a rozsda, szétesett a kezében.Talált a pincében három kicsi babát. Felhozta mind a hármat a kertbe. El kellett őket temetni. Az egyiket az orgonafa alá temette. A másikat a legszebb rózsabokor alá. De a harmadikat, a kicsi testvérkét nem akarta odaadni a földnek. A vízbe temette inkább, a folyóba, mert azt gondolta, akkor mesévé változik, és soha nem kell elválnia tőle. Varrt egy rongybabát, vattával tömte ki a hasát és a fejét. A kicsi testvérkét soha senki nem láthatta így, hogy fehér ruhácskában alszik kipirulva, és göndör tincsek keretezik az arcát. Fűzfaágakból font neki egy parányi csónakot, és belecsúsztatta a testét. Kivitte az öbölbe, ahol mindennap elüldögélt. Azt álmodta egyszer, hogy egy öregasszony egy kivilágított kis hajón járt ott a két part között egész éjjel, és azt mondta neki álmában:

– Most már, hogy fönt vagyok ezen a hajón, meglásd, sokat segítek neked.

Abba az öbölbe vitte a csónakot meg a kicsi testvérkét, mert úgy gondolta, ott lehet az átjáró az élők és a holtak világa között. Éppen kiönteni készült a folyó. Magasan állt a víz a parti köveken, amiken üldögélni szokott. Jött egy nagy hullám, amit egy sétahajó kavart, ráengedte a pici csónakot, hogy besodorja a meder közepére. Közben cseperegni kezdett az eső, türelmetlen, nehéz cseppek csapkodták az arcát és a hátát. A zápor függönye hamar eltakarta előle a kicsi testvérkét a csónakkal. Nem láthatta, amikor beszippantotta őket a két világ közötti átjáró.

Elindult hazafelé. Az egyik keskeny keresztutcában egy lépcső alján találta magát, egy faragott tölgyfaajtó előtt. Fölnézett, és fönt, a küszöbön a kicsi testvérke állt, szőke fürtök röpködtek az arca körül, úgy, ahogy őt soha senki nem láthatta, és azt kérdezte:

– Miért csodálkozol, hogy itt vagyok? Te mondtad, hogy minél távolabb, annál közelebb.

Tudta a nő, hogy nem veszíti el őt, de azt is, hogy nem maradhattak úgy dolgok, ahogy voltak, hogy egy élő, egy halott. Föllépett az első lépcsőfokra, és kiszállt belőle minden félelem. Lépett még egyet, és a régi vádak, a bánatok szilánkokra, cafatokra törtek, szakadtak.. Félelem nélkül, bánat nélkül szökött föl a kicsi testvérke mellé a küszöbre. A kicsi mutatta a karjaival, hogy a nő emelje föl. Megsimogatta az arcát, a haját, megpuszilta, és egy nagy huncutságot súgott a fülébe.Fölkacagott mind a kettő, és kinyílt magától a tölgyfaajtó. Langyos szél jött a víz felől, kisodorta a nő kezéből a kicsi testvérkét, még csak utána sem kaphatott. Virágszirmok, falevelek, fűszálak, madárpihék kavarogtak vele, és elvitték a szeme elől.

A szobában egy férfi állt. Sohase látta még a nő.

– Én vagyok az. A kicsi testvérke. – mondta a férfi. – Nem volt igaz, hogy nem akartak engem a szüleink. Nem vetettek el, csak nem akartam megszületni, inkább meghaltam az anyánk hasában, amikor négy éves voltál. De hiába, hogy nem születtem meg akkor, te nem akartál elválni tőlem, és most sem akarsz. Legyen így. De mostantól húsvér férfi képében kell szeretned.

Paolo Francesco a barokk festészet egyik kiemelkedő alakjának számított. Olyan festmények fűződnek nevéhez, mint az Aphrodité születése, Hadész tűzágya stb.

Köztudott volt, hogy festményeinek emberi alakjait modellekről mintázta. Viszont modelljeit nem látták sem ki, sem bemenni házába. Pletykálták, hogy valamiféle misztikus erőnek van a birtokában.

– Helyezd magad kényelembe – mondta Paolo a fiatal nőnek, aki egy kissé idegesnek tűnt, pedig már többször állt modellt más festőknek.

A lány leült egy székre, amely hatalmas ablak előtt helyezkedett el, jobb lábát bal térdére helyezve merengett a semmibe.

-Kezdhetünk – mondta Paolo. Ecsetét kezében fogva hosszasan nézte a modellt.

Gyönyörű lány volt,elragadó mosollyal, tökéletes testtel.

Nagyszerű választás, gondolta. Dolgozni kezdett. Hallani lehetett, ahogyan simul az ecset a vásznon. Kis idő elteltével a festő halkan latin szöveget kezdett mormolni. Bella nem értette, mit mond, azt sem, miért van szükség erre.

Paolo lázasan dolgozott a festményen, röpködtek a színek a vásznon. A lányt émelygés fogta el, de megmozdulni nem akart, tartva, hogy elrontsa a mester munkáját.

Paolo festett, nagy hangsúlyt fektetve a beszűrődő napsugarak fényére, melyek fényáradatba öntötték el a lány arcát. Az idő múlásával Bella egyre rosszabbul érezte magát. Nem bírta tovább,úgy döntött, feláll, kinyújtóztatja merev végtagjait.

Megpróbált szólni, de képtelen volt rá. Páni félelem fogta el. Sírni, kiáltani szeretett volna, de arcára meredt a mosoly. Vöröses ruhája egyszerre bíborszínt öltött.

Paolo nézte a lányt. Nem is hasonlított önmagára. Arcára kaján mosoly ült ki.

– Ugyan Bella, ne kínozza magát. Ha így folytatja, Caravaggio barátom azt fogja hinni, hogy az ő Bűnbánó Madonnájáról ihletődtem – nevetett –, pedig ön sokkal szebb.

Bella iszonyú fájdalmat érzett. Egy szó sem jött ki a torkán. Érezte, ahogyan minden egyes ecsetvonás után egyre gyengébb és gyengébb lesz. Végül eszméletét vesztette.

Paolo néhány percignézte a festményt, szignóját a kép jobb alsó sarkába festette. Mikor ecsetét elemelte a vászonról, a lány élettelen teste a földre zuhant.

A festmény valóságos mestermű lett, az „Egy nő szépsége” nevet kapta.

– Mintha csak élne a lány a képen – mondta az egyik látogató.

– Lélek nélkül mit sem ér egy festmény – válaszolt a festő.