Sokféleképpen bántottak, majdnem annyiképpen, mint ahogyan szerettem volna.
Gerda a kertben áll, nekem háttal, fekete hajú ázsiai horrorfilm-borító, kezében rózsákkal – kedvére nyesi le némelyiket, hogy aztán bent vázába tegye, merengőn figyelve a következő héten, ahogyan lassan, elkerülhetetlen elpusztulnak.
Mellettem fekete, cukor nélkül, épp úgy iszom ezt is, mint a szerelmet – egyik nap ízesítek cukorral, máskor mézzel, de legtöbbször, mint a mai nap is, édesítés nélkül hagyom. Már várom, hogy Gerda hozzám vágjon valami szitkot, mert „ma máshogy csókolsz”, vagy, mert megint elfelejtettem valamit. Ami neki fontos volna. De hát így van ez, miért ragozzam, minek bővítsem csavaros mondatokba neki azt, ami csak egy fátyol lenne a valóság egyszerűségén – egy áttetsző fátyol -, miszerint nem, nem minden apró-cseprő ügye érdemli ki, hogy gondolataim felszínén lebegjenek.
Gerdával szakítani fogunk – ezt is milyen egyszerű így leírni, aztán meg milyen kevesen írják le. Mert mindenki otthon ül egy ilyen nap ilyen pillanatában, egyszer, kétszer, négyszer, és azon ábrándozik, hogy itt, ebben a kapcsolatban, valami olyan végérvényes elhibázottság árnyékol, hogy vakság volna nem észrevenni. Aztán mégis máshova kerül a fókusz.
Nekem sem ez az első ilyen pillanatom. És leírni azt, hogy nem is az utolsó, még meg is könnyíti az elmerülést öncsalásomban.
Gerda csak egyféleképpen bántott – bánt. Pont úgy bánt, ahogyan azt legjobban szeretném.
Most megfordul, kiejti kezéből a virágot. Könnyű, zöld ruhát visel, bokától kulcscsontig kitakart szűzként mosolyog. Kifejezetten élvezem felfedezni Gerda új arcait – Gerda mindig más, annyiféle alakban jelent már meg előttem, ahány archetípust a Biblia számlál. Valahogy végtelenül letisztult (bármennyire is ostoba kifejezés, nem előzi meg másik), nyugalom és tánc oldott akkordja most.
Egészen addig tart, amíg fel nem fedezi tekintetemben a vizsgálóbíróságot – ő nevezi így, pedig sosem bíráltam, tenni pedig nem tudtam ezen alapjegyem ellen, hogy közelebb jussak hozzá. Mert ilyenkor eltaszít. Szeme szürkébbé válik, nem süti le, nem kapja el tekintetét, mintha mimikája se változna, teste ugyanúgy szűzi pózban, mégis, mintha egy üvegfal nyomult volna közénk – egy üvegfal meg egy gesztus. Nem találom az eredetét, Gerda elmozdulatlan, és magamban kimondom, amit a legjobb, hogy ő megtesz velem: rettegek, mert tudom, ő fog elhagyni engem.
A távolságot köztünk ő méri, én meg csak figyelem. Máshogy látunk – övé talán a hangya szeme; én árkot látok, ő óceánt köztünk húzódni.
Aztán Gerda bejön, becsukja maga mögött az üvegajtót, szemei nevetnek, ugyanakkor valamiképpen eltaszítanának a közeléből. A fotelből már nem tudok menekülni, túl magasak a karfák, az illatok is túl tömények, és úgy különben, minden érzékszervem ezerszeres fordulatszámon van, leterhelnek, csendben lihegek és esetlegek ülnek ki homlokomra, Gerda pedig az ölembe ül, majd gyorsan végigcsúsztatja rajtam tenyereit.
Gerda nevetgél, csókol, simogat, aztán én is mozdulatokkal enyhítem a szívet, és az éjszaka első fényei már csak levedlett ruháinkon mérik a távolságot.

 

 

 

1.

A kunyhók elrendezése Amund szemében kuszább volt, mint a falut irkafirkaként körülfogó erdőség, s a falu komorsága még visszataszítóbbnak tűnt, mint a felhők, amelyek (Vir szavaival élve) a halál árnyalataiban gomolyogtak. A fák árnyékában összetákolt otthonok falainak összetétele (szigorúan tudományos megfigyelések alapján): cserzett bőr, faragott csont, inda és a romlott sajt szaga, ez utóbbit Amund kétszer is aláhúzta a füzetében.

­– Miért van ilyen kevés fiatal itt? – kérdezte, majd belekortyolt a felkínált tejbe. – Rajtad kívül nem is láttam gyereket. És tudod mit? Te is annyira komoly kislány vagy. Nálam egészen biztosan bölcsebb lehetsz.

Vir elmosolyodott, a hajával játszott.

– Ízlik a tej?

Amund megnézte magának a durva faragású fakupát, beleszagolgatott, majd visszatette az asztalra. Egy kék bogár pottyant bele a felettük hajladozó fáról. Körülöttük asszonyok kiabáltak, mindegyik vékony, sötét; nem is a ruhájuk, vagy a bőrszínük miatt, tűnődött Amund, hanem ahogy el-eltűnnek a fatörzsek mögött, s még ha látni is lehetne ruhájuk szegélyét, elhalványul az, hozzásötétedik a komor ébenhez, füstté és árnyékká válik.

– A tej… olyan, mintha szesz lenne – mondta Amund. – De finom, köszönöm. Honnan szereztétek? Nem sok állatot láttam errefelé.

– Megadatott.

– Értem.

Szigorúan tudományos források.

– Én soha nem kérdeztem, honnan, vagy miért vannak a dolgok – mondta Vir. – Ha belegondolok, úgy igazán, az sem elképzelhetetlen, hogy Szászálátka mindig is létezett és mindig ebben a formában.

– Gyakran fogadtok vendégeket? Olyanokat, mint én?

Vir csak mosolygott.

A nap lenyugodni készült, az emberek összeszedték a dolgaikat, a fejszéket, melyekkel fát hasogattak, a kosarakat, melyekbe bogyókat szedtek, a száradó ruhákat, amelyek csüggedten lógtak a szárítóindákon.

A szél feltámadt, a helybéliek pedig gyorsabban szedelőzködtek.

Vir intett, hogy vigyék be az asztalkát a házba.

Valami mozgott odakint a fák között, de Amund nem tudta megfigyelni. Behordtak még néhány dolgot. Vir apja, egy néma és özvegy aggastyán, megpróbálta közölni, hogy nem kell annyi minden.

– A Pillangó az – mondta Vir később. – Nagy, fekete szárnyai vannak, amelyek nem akadnak meg az ágakban. Csak jön és megy, ahogy kedve tartja.

A szél meglobogtatta a kunyhó bőrfalát. Amund megpróbált kinézni az egyik hasadékon, de csak vészterhesen imbolygó lombkoronákat látott.

– Nincs sok időm – mondta. – Nem maradok tovább, csak ha feltétlenül muszáj. Holnap még. Ha el tudom intézni, amit kell. Aztán még holnap este itt aludnék, ha elintéztem. És az azutáni reggelen már nem zavarok.

Megfordult, Vir szemébe nézett. A lány, ha elkedvetlenedett is, nem mutatta.

– Mi az, amit mindig írsz? – kérdezte. – Te is történeteket találsz ki?

Amund szája megvonaglott.

– Van valami, amit nem mondtál el? – kérdezte. – A zöld tollas emberekről?

Vir a szemét forgatta.

– Szászálátka már csak ilyen, mindenki kíváncsi a dolgokra, de néha nem eléggé, vagy talán túlságosan is, mit mondasz erre?

Amund észrevette, hogy görcsösen szorongatja a jegyzetfüzetét a zsebében. Tenyere izzadt. A végén még elkeni a szavakat.

Kihúzta magát.

– Ha nem haragszol meg… ettől a tejtől inkább csak megéheztem – mondta. – Hoztam magammal, nem azért mondom, de ha kenyeret törtünk, akár mesélhetek is ezt-azt. Ha ugyan kíváncsi vagy, még ha nem is eléggé, vagy túlságosan is.

Vir kuncogott.

Amíg Amund a táskájában kotorászott, a lány segített apjának lefeküdni, valamit mondogatott is neki, ami lehetett értelmetlen mondóka, vagy idegen nyelv is, bár Amund nem tudta elképzelni, hogy miért beszélne itt bárki több nyelven, ha a helybéliek még csak nem is törődnek saját hagyományaikkal, történelmükkel sem. Nem számított nekik, hol vannak, vagy mikor, és az sem, hogy egyik esemény hogyan követi a másikat, egyszerűen nem foglalkoztak az összefüggésekkel.

– Kakari-namira, kakari-namira – mondogatta Vir az apjának. – Kakari-namira.

Amund akárhogy töprengett, nem tudott rájönni, miért olyan ismerős ez neki. Valamire emlékeztethette, talán a saját gyermekkorából, olyan volt ez a rigmus, mint amikor az ember ismerős illatot érez, amelyet már évek óta nem érzett, és ennek az illatnak a hatására összecsordul a nyál a szájában – csakhogy ez inkább gondolatokat, vad képzeteket hozott, nem kellemes ízhez kötődő emléket.

A fák között szárnyaló. A föld alatt mocorgó.

Kakari-namira.

A kenyér, amelyet végül megfeleztek, már két napja szárazabb volt a kelleténél. Vir azt mondta, nem számít, amúgy is ritkaság. Ebben lehetett valami, néhány órával korábban Amundnak volt alkalma megfigyelni, hogy Vir kitöri egy reszketeg, vékony nyúl nyakát, apró ujjaival erőlködés nélkül belenyúl a testbe, hogy kiszedje a belsőségeit, majd a szőrmét kifordítva nyersen enni kezd belőle.

Ez a kép abban a pillanatban majdnem teljesen tönkretette azt az illúziót, amelyet Amund felépített magában, azt az ideált, amely sosem létezett: ezek az emberek így élnek, a természettel való aberrált kapcsolatban, Szászálátka nem része semmiféle rendezett és ésszerű rendszernek, struktúrának, vagy akárminek, amit Amund tudományos megközelítéssel, ennyi felületes tudással megérthetne.

Aztán elengedte az ellenérzéseit, a viszolygás gyengeséggé, majd alázattá alakult.

A kenyér az kenyér, a hús az hús, mindegyik mást jelképez, persze más-más történetekben, nem érdemes rajta azon túl rágódni, mint amit a fogak rágódnak, a fogaknál magasabb rendű törvény itt nemigen van.

– Azt mondtad, mesélsz – szólalt meg Vir. – Engem érdekelnek a mesék.

– Azt elhiszem. Nagy, kíváncsi szemeid vannak.

– Érdekelnek dolgok.

– Amikor ilyen fiatal voltam, engem is érdekeltek dolgok – mondta Amund. – A szüleim ezt nem mindig nézték jó szemmel. Sokszor rengeteg bogarat hazavittem csak azért, hogy lerajzoljam őket, tudod?

Vir a fejét rázta.

– Ennek semmi értelme! – fakadt ki. – Nekem olyan történet kell, amiben tanulok valamit a világról és az emberekről, és te olyan történetet akarsz mesélni, amiben te tanulsz dolgokat.

Amund megakadt. Ma már sokszor járt így, de még mindig meglepődött, mennyire máshogy is meg lehet ítélni dolgokat, Vir ehhez nagyon értett. Valóban, ennek a történetnek nincs közvetlen tétje, élményszerűsége, de Amund nem is ezt a történetet akarta elmondani, csak amolyan felvezetésnek használta volna – csakhogy Vir képes lenne megérteni a felvezetés, a mellékvágány és az érintőlegesség koncepcióját?

– Miről meséljek? – kérdezte Amund.

– Amiről ma még nem meséltél. Egész nap magadról meséltél, mesélj másokról. – Suttogóra vette a hangját. – Mesélj a zöld tollas emberekről.

Amund tűnődve az arcát simogatta.

– Mit akarsz tudni?

– Jól ismerted őket?

Amund felnevetett.

– Némelyiket. Annyira jól egyiket sem. Nem helyeseltem, hogy olyan fiatalok, akik most kezdték a tanulmányaikat, kijöjjenek ide. Tudod mi az, hogy tudomány?

Vir a fejét rázta.

Amund sóhajtott. Pont ez az. Egzakt dolog, kontextus nélkül. Valahol, valamikor, extrapoláció minimális ismeretekből. Elhamarkodott következtetések, majd tragédia.

– Rendben, elmesélem az egész történetet. Vagy addig, amíg el nem álmosodunk mind a ketten.

– Vagy amíg a Pillangó ide nem ér – mondta Vir. – Az talán érdekesebb lenne.

Amund megborzongott.

– Mióta… – Elharapta a száját. Felesleges bármit is kérdeznie. – A zöld tollas embereket nem így hívják igazából. Te azért mondod, mert smaragdszínű töltőtoll volt mindegyiknél, ami egyébként fantasztikus találmány. Az, hogy nekik mind egyforma és ilyen díszes tolluk van, ez… megint egy érdekes történet, de nem tartozik ide.

– Hát hová tartozik, ha nem ide? – nyafogott Vir. – Ha tényleg te is történetmondó vagy, nálad rosszabbal nemigen találkozhattam volna.

Erre a megjegyzésre Amund egy másik helyzetben, vagy talán másik világban meg is sértődött volna, de most csak mosolygott, mintha minden rendben volna.

– Nemigen – mondta.

Odafönt az égben a felhők megütköztek. A robajlás végigremegett a csontjain is. Hideg szél fújt be a falak résein.

Amund körülhordozta a tekintetét a kis kunyhón.

– Tudod, Vir… semmit nem értek abból, amit itt látok, és mégis, úgy érzem, itt elidőzhetnék egész életemben. Van úgy, hogy a legkisebb, legegyszerűbb dolgoknak vannak a leggazdagabb részletei, amelyek lenyűgözőbbek bárminél. A tudománynak végül is ez a lényege, hogy találunk egy kis darabka izét, aminek minden hajlatát, redőjét és tökéletlenségét ismerni és tudni akarjuk. Itt ez az épület, ez a falu, ti nem is gondoltok talán rá soha, de ha én innen elmegyek, talán egész életemben erről fogok mesélni.

– Ha nem ilyen kioktatóan, akkor már jobb mese lesz. És legalább másnak lesz egy meséd, ha nekem nem is. Pedig megígérted.

– Az már önmagában érdekes történet, hogy a zöld tollas emberek mit kerestek idekint, és miért tűntek el mind egy szálig. Gondolom, egyetértesz.

– Érdekesnek érdekes – ingatta ide-oda a fejét a lány. – De ebből a történetből még rengeteg dolog hiányzik. Hol vannak, akik csinálnak is valamit?

Megint dörgött.

– Eltűnni épp elég – mondta Amund.

Valamiféle szorongás lett úrrá rajta. Akárhogy próbálta ezt a beszédtémát megközelíteni, az mindig elszökkent, mint valami sikamlós halacska, akit túl nagy markú halász próbál megfogni. Ami még rosszabb, Amund volt az, aki leginkább válaszokat és történeteket akart hallani, nem feltétlenül Vir néha túlságosan disszonáns elbeszélésében, hanem tényszerűen.

Észrevette azt is, hogy fél. Nem érezte magát biztonságban: itt volt a megválaszolatlan kérdések és kusza, elvarratlan szálak gombolyagában, Szászálátka közepén, és nem értette, mi történik vele. Nem értette, miért jött el végül is, és miért nem hagyta ott az egészet, amikor alkalma volt rá – amikor ezerszer alkalma volt rá.

A tudomány, ötlött fel benne, de ez túlságosan könnyen előkapható, álságos válasz, az igazság mindig több, mint egy tudományos hipotézis, az igazság több, mint a tények összege, az igazság összetettebb bármelyik fondorlatos hazugságnál és kitalált történetnél is.

– Hányan laknak Szászálátka házaiban? – kérdezte aztán.

– Ketten-hárman.

– Úgy értem, összesen.

Vir csendben maradt.

Vajon tud számolni?

– Tízszer tíz család van, úgy mondják – mondta aztán. – Legalábbis ennyi ház épült eleinte.

– Eleinte? Szóval mégis tudsz valamit a történelemről.

Vir oldalra pillantott.

– Ezek nem kellemes dolgok – mondta. – Szeretném, ha maradnánk az eredeti tervnél, és te mesélnél a zöld tollas emberekről.

Odakint egy állat, vélhetően farkas felüvöltött. Nem azon a büszke hangján, amikor társait hívja, hanem fájdalmasan, amely vonyításba torzul, majd elhaló, szinte hangtalan nyüszítésbe.

Kakari-namira.

Apró, kék lánggal, füst nélkül égett a gyertya, amelyet Vir az asztal közepére tett.

A zöld tollas emberek meséje elmaradt. A vihar egyre jobban tombolt odakint.

 

 

2.

Amund az erdőn keresztül rohant. Arcán valami szurokszerű csordult le.

Nem emlékezett az ébredésre, csak a futásra, ahogy a lelkét is kileheli, körülötte az éji fák röpködtek, azok mögött pedig szemek figyelték.

Elterült egy tisztáson.

Csak bámulta a holdat, melynek kaján sarlója ott hullámzott látomásszerű ködpászmák mögött.

Reggel Vir szólongatta.

Amikor kiszedegette a hajából a tüskéket és leveleket, annyit tudott csak kinyögni, hogy szomjan fog halni.

– Ne törődj vele – mondta Vir. – Mit értesz az alatt, hogy a senkik birodalma?

Amund felvonta a szemöldökét.

– Mikor mondtam én ilyet?

Ekkor körülnézett, látta, hogy a tisztás valójában egy mesterségesen kialakított kis folt az erdőben. Totemszerű kőfaragványok ácsorogtak körülötte, festett szemeik megannyi színeket könnyeztek.

– Álmodban meséltél – mondta Vir. – Nem volt túlságosan érthető, de még mindig jobb a tegnap estinél.

Amund riadtan a zsebéhez kapott.

A füzetke összegyűrődött, nedves lett. Sietve átlapozta, a szavak viszont nem mondtak neki semmit. Zűrzavar, betűkből. Nincs jelentésük.

Felsóhajtott. Talán meg is könnyebbült, olyan teher volt ez, amelyet csak kerülgetett egy ideje, de az nem vitte őt előrébb.

– Mit keresek én itt? – kérdezte.

Vir nem válaszolt, csak fintorgott.

– Undorító az az izé az arcodon – mutatott fel. – Gyere vissza, le kell mosni, különben olyan lesz a fejed, mint ez az erdő itt.

Vir kuncogott, de Amund rosszul érezte magát. Valami tényleg rászáradt az arcára, de nem akart hozzáérni.

Amikor visszaértek a faluba, többen segédkeztek abban, hogy letisztogassák, közben ilyeneket mondogattak:

– A fákról esett le. Onnan sok minden leesik.

A két napban, amíg Amund itt vendégeskedett, megfigyelte, hogy a helybéliek nagyon keveset beszélnek egymással, legalábbis olyan dolgokról, amelyek közvetlen információcserét szolgálnának – mintha kitalálnák egymás gondolatait, és amolyan hangyaszerűen egyszerre cselekednék meg azt, amire a bolynak szüksége van. Amikor pedig egymáshoz beszéltek, olyasmiket mondtak, amelyeket Amund nem mindig értett; nem feltétlenül azért, mert a szavakat nem ismerte, csak éppen volt mögöttük valami a háttérben, valami titkos közös tudás, egyfajta bennfentesség. Ez csak fokozta az érzését, mennyire kívülálló itt.

– Vir, én elindulok – mondta nem sokkal később a lánynak. – Estére talán visszatérek. Ha nem… mindegy, ne gyertek utánam.

– Miért mennénk?

Amund bólintott. Felesleges körök ezek.

A falu a keleti oldalon egy emelkedőben végződött, itt a fák ritkábbak voltak, mert sziklák szegélyezték az utat, amely lassan a hegyekbe vezetett. Hallani lehetett a kászmadarak vijjogását, néha hatalmas árnyékot vetettek, s időnként úgy tűnt, ezek az árnyékok önálló életet is élnek, függetlenül gazdájuktól: össze-vissza szaladgáltak Amund szeme előtt. Valahol egy patak csörgedezett. Sűrű, fojtó illatok keveredtek a levegőben, édes gyümölcsé, s talán égetett fűszereké.

Néhány perc múlva Amund elég magasan járt, hogy visszanézzen. Amikor még a kunyhók között sétálgatott, nem tűnt fel neki, mennyire széles a falu kiterjedése, a túloldalon pedig, talán egy óra járásra, egy kisebb fekete torony állt.

Amund megrázta a fejét. Most már nincs sok értelme kérdéseket feltenni.

A temető kapuját messziről felismerte. Az egész sírkert nem foglalt túl nagy területet, annál nagyobb volt a kertet körülvevő sziklafal, melynek járataiban, üregeiben és megszámlálhatatlan kamráiban a világ összes halottja elférne.

Belépett a kertkapun, de rá kellett jönnie, hogy nincs egyedül, két fiatal férfi egy hatalmas, vászonnal letakart valamit rángatott ki az egyik sziklaüregből, miközben egy magas nő figyelte őket.

Mindhárman gesztenyebarna ruhát hordtak, aranyszínű szegélyekkel.

– Hát, nem tévedtem nagyot! – kiáltott fel Amund. – Bárcsak a fejedbe látnék néha, Priora nővér!

A nő nem tett meg teljes fordulatot, hogy ránézzen, épp csak odapillantott, majd folytatta az események megfigyelését: jegyzetelt.

– Mi zavar jobban, hogy előbb értem ide, vagy az, hogy immár nővér vagyok? – kérdezte.

Amund bevágta maga mögött kertkaput.

– Ennek semmi köze kettőnkhöz, remélem, tudod.

A két férfi közben elengedte a terhet, amellyel eddig bajlódtak, az egyikük oda is szólt, mintegy félvállról, hogy valami gond van-e.

Priora intett, hogy semmi gond, majd Amundhoz fordult.

– Akkor mondd, mihez van köze?

– Az mi ott a kezedben?

– A leltárkönyv. Szeretnél valamit bejegyeztetni?

– Nem, a toll. Mutasd csak.

Amund kikapta a nő kezéből a tollat. Megnézte magának: ametisztszínű, vékony, elegáns tervezés.

Megnyalta a száját, majd vonakodva visszaadta.

– Szóval így állunk – mondta. – Messze kerültünk egymástól, de legalább én ceruzát használok.

Priora hangosan felnevetett, talán hangosabban is, mint illene.

– Ez zseniális, Amund! Csak így tovább! Módfelett szakszerű! Ha már itt tartunk, akár vissza is mehetnél oda, ahonnan jöttél. Bárhol is legyen az.

Elmenni, azt nem. Ehelyett inkább megnézte magának alaposabban a sziklaüregből elővonszolt csomagot.

Bár vászonba csavarták, és nagyobb volt, mint a két férfi együttvéve, Amund meg tudta állapítani, hogy valamiféle organikus dologról lehet szó. Nem egészen émelyítő, de nyugtalanító szag áradt belőle, és a talaj átnedvesedett ott, ahol vonszolták előtte.

– Priora, én nem akarok semmiféle következtetéseket levonni – szólalt meg végül Amund, a hangja remegett.

– Ne is. Szászálátka az én gondom.

– És ez csak egy, ugye?

– Ez? – mutatott Priora a vászonra. – Ez nem is az egész. Szétesett. Ki kell vakarni onnan, ami még megmaradt, teljesen kiábrándító.

Amund a földre roskadt.

– Szászálatka nem a te gondod, soha nem volt, soha nem is lesz – mondta. – Nem akarom, hogy idehozz még több embert.

Priora megérintette Amund vállát.

– Fel kell számolni az egészet, és tudod, hogy nincs túl sok beleszólásom.

– De a véleményedet kikérik. Mindig van másik lehetőség.

– Nem értem, miért olyan fontos ez neked.

Amund tekintete elködösödött. Nem sírhat Priora előtt, főleg úgy, hogy ő maga sem érti, mi történik ebben a pillanatban. A két férfi is őt nézte.

– Kakari-namira – suttogta.

Csend lett, hosszú másodpercekig, a levegő mintha vibrált volna. A távolban a madarak is elcsendesedtek. A vászon alatt a hatalmas, formátlan tömeg megmozdult, némiképp összeroskadt.

– Ez minden, Amund? – kérdezte Priora.

– Talán még annyi, hogy szörnyű ember vagyok.

Nem bírta tovább. Otthagyta őket, de nem ment egyenesen vissza a faluba, úgy vélte, sokkal többet is megtehet még, mielőtt lemegy a nap. A fákat harkályok kalapálták, rovarok zizegtek, a tegnapi vihar még mindig ott függött az égen, mintha azon tétovázna, megéri-e még egyszer kiereszteni a haragját.

Végül Amund egy kidőlt fán pihent meg, elővette ismét a jegyzetfüzetét – valamiért nem dobta el annak ellenére sem, hogy az előző jegyzeteiből alig maradt valami a maszatolt grafitot leszámítva.

– A senkik birodalma – töprengett. – A föld alatt mocorgó.

Tompa ceruzájával megpróbált az egyik üresen maradt papírlapra rajzolni – a temető alaprajzát, a lopva megpillantott írásjegyeket, a vászonba tekert irdatlan maradvány alakját.

Nem sokkal később az erdőben bolyongott, megpróbálta körüljárni Szászálátka teljes határát, nyomokat keresett, de amit talált, csak gomba, moha, ágak – annak idején minden ilyesminek tudta a nevét, a hierarchiákat, és most tessék, egyiknek sincs jelentősége, jelentése, célja, vagy akár haszna ebben a helyzetben.

Letérdelt, majd könyékig belenyúlt a nedves, puha talajba. A távolban mintha csengők szóltak volna.

Ekkor megérezte, bár csak egy pillanatra, hogy a föld, a benne található férgek, gyökerek, apró törmelékek, ezek mind valami nagyobb célt szolgálnak, tele van élettel a világ. Elméje most a múltba révedt, városokat, akadémiákat járt be, hatalmas tornyaik, sikátoraik között indák, kóborló lidércfények, épületeikben nyüzsgő magiszterek és rosszindulatú tudás szakácsai… katlanok.

Keze valami szilárdat tapintott.

Kihúzta, egy kő volt. Fekete. Talán megkövült szurok. Nem túl kemény, akár rugalmassá is válhat hő hatására, de erről csak kísérletek útján bizonyosodhatna meg. Egy ideig nézegette, majd elhajította, messzire.

Amikor visszaért a faluba, Vir végigmérte.

– Most rosszabbul festesz, mint amikor elindultál – mondta. – Ha találgatnom kellene… egy dal felvidítana, Amund?

– Persze. Másról nem is lehet szó.

A karjára pillantott: az tiszta volt.

 

 

3.

A következő napokban Amund jobban megismerte a helybélieket, és időnként megmászta a hegyi utat, hogy meglesse a temető környékét. Eljutott a fekete toronyhoz is, egy egész napot töltött ott.

– Priora nekem egyszer azt mondta, hogy kutatnom kellene a városnevek etimológiáját, és mostanában Szászálátka szótagjain gondolkoztam, mit jelenthetnek.

Vir egy ideig csendben erőlködött egy mogyoró feltörésével, majd azt mondta:

– Felesleges, nem a te nyelved munkája.

– Száz-hála-átka. Ez hogy tetszik?

– Tudod, néha szeretnék ennyire lelkes lenni, mint amilyen te vagy, de én érzek valamit a levegőben, ami rosszabb, mint amit valaha éreztem. Száz családunk van, igaz, de nem a hálás természetünk hozza ránk az átkot.

Amund eltűnődött.

– Előfordulhat, hogy mégis. – Kikapta a lány kezéből a mogyorót, hüvelyk- és mutatóujja közé fogta, majd jött a reccsenés. – Sokat gyakoroltam. Nagyon régen.

– Mesélj a vízről – kérte Vir. Elrágta a mogyorót. – Ez lesz talán a kedvenc mesém.

– A legkisebb dolgoktól a legnagyobbig – mesélte Amund. – A víz meséje a világmindenség meséje. Az atomok prológusa: egy oxigén, két hidrogén, kötődnek, mint a szeretők. Láttam a víz születését egy kémcsőben, és láttam a végtelen óceánt, ahogy a nap sugarai csillognak a hullámain. Láttam vad zuhanását hegyek magasából, láttam, ahogy felszárad a kutak széléről. Forró gőz és hideg jég: gyilkos, vagy a tudomány szolgája?

– Mi van az óceán mélyén? – kérdezte Vir.

– Mi van a felhők tetején?

– Ezek a dolgok olyan távolinak tűnnek – mondta Vir. – Soha nem láttam a hópelyheket, amikről meséltél.

Még hosszú percekig beszélgettek.

Aznap este felavatták a nagy tüzet. A falu közepén rakták meg, és beragyogta a környéket. Az idősebbek leültek, és megpróbálták kifürkészni a titkait. A fiatalok ide-oda kóvályogtak, ettek és ittak, és meglepő módon beszélgettek is.

Az éjfél közeledtével egyre többen dúdoltak valamit, harmonikus egységben. Mély, egyszerű hang ismétlése: mmmmmh-mm.

Amund is elkapta a ritmusát, felemelő érzés volt.

Később a tűz elaludni készült, az emberek is visszatértek a kunyhóikba, de Amund maradni akart, ott ült a falu legöregebb férfija, Haré mellett, csendben figyelték a parazsat.

– Valami célja van, hogy velünk maradtál – szólalt meg az öregember. – Nagy áldozat.

– Nem nagy, igazából nem – mondta Amund. – Egy olyan embernek, akinek nincs másik élete, annak nem.

– Közel van a vége ennek is.

A hideg végigfutott Amund hátán. Talán csak a szél miatt, talán az öreg szavai miatt, de ez utóbbi nem annyira valószínű. Tudta, amit tudnia kellett, Haré sem lát többet annál.

– A fák… – Az öregember felemelte az ujját. – A fák bölcsessége. Hallod, ahogy ropognak az ágaik. Szárnyak mozognak a sötétben. A talaj életre kel éjszaka.

– Igen – mondta Amund. – Igen, valami közeledik. És több is annál.

Apró lángok támadtak fel itt-ott az elszenesedett farakás egyik-másik pontján. A tűz is küzd, hogy élhessen. Mindennek és mindenkinek küzdenie kellene. Aztán van úgy, hogy elkerülhetetlen, hogy kialudjon az élet, akármilyen jelentős vagy jelentéktelen: itt ez a tűz, nem szolgált igazán célt, nem fogják megírni a történetét, de ragyogott, elért valamit, hatott az emberekre, hatott a halott fákra, hatott a rovarokra, akik a közelébe tévedtek. Hamarosan vége, de létezésének jogát még mindig megpróbálja elmarni.

Amund most bűntudatot érzett, de nem tudta megmondani, miért. Nem az ő hibája, hogy nincs hatalma irányíthatatlan dolgok felett, bár talán ha többet tudna a világ működéséről, az emberekről, talán akkor minden más lenne. Talán ha más döntéseket hozott volna egy hete, egy hónapja, az azelőtti évben, vagy amikor először elkapott egy bogarat, hogy megvizsgálja.

Akkor eszébe jutott Priora. Aztán Vir.

A vén Haré mély levegőt vett, kifújta. Remegő levegővétel volt ez, Amund úgy gondolta, valami betegség miatt lehet.

Aztán énekelni kezdett. Halkan, érzelmek nélkül: egy régi mondóka.

 

Színeid, feketén-fehéren

Kakari és namira.

Ölsz-szeretsz, tüzed ég, vízbe fúlsz

Kakari és namira

Föld alatt mocorgó, fák között szárnyaló

Kakari és namira.

 

Amund észrevette, hogy Haré ütögeti a ritmust az ujjaival a térdén. Hallgatta a dalt, próbálta megfejteni a mögötte rejlő titkokat, de néha nem is figyelt a szavakra, csak az ide-oda kopogó ujjakra.

A fák ropogtak. A szél fújt. A tűz halni készült.

Amund a zsebéből előszedte a füzetet. Átlapozta: új oldalak, új rajzok és új gondolatok születtek rajta, amióta a régiek elkenődtek.

A parázsra dobta.

A tűz még egyszer felkapaszkodott, mohón átrágta magát a papíron, majd mintha rádöbbenne saját reményének feleslegességére, ismét lekushadt.

– Megyek – mondta Amund.

Haré nem válaszolt. Ő maradt.

Amikor belépett a kunyhó ajtaján, csak a kék gyertyaláng égett. Az egyik oldalon Vir apja aludt, a másikon a kislány.

Amund csendben odalépett a lányhoz, leguggolt, nézte egy ideig, majd leült mellé.

Kinyitotta a száját, aztán becsukta. Annyi mindent kellene még mesélnie, vagy legalább mondani valamit, egy szót, egy biztató gondolatot, akármit.

Ha Vir ezt a vágyát megérezné, most kinyitná a szemét, odafordulna hozzá, és megkérdezné: van még egy történeted?, és akkor erre Amund azt válaszolná: igen, de már csak egy, az utolsó, és erre a lány megkérdezné: annak legalább jó vége van?, amire az lenne a felelet: megtudod, mielőtt a nap felkel.

És ekkor, csendben ugyan, hogy ne ébressze fel a lányt, de fájdalmasan, elsírta magát.

Sírt percekig, amíg meg nem sejtette, hogy a tűz odakint már kialudt, ekkor megsimogatta a lány haját, ő megmozdult, de nem ébredt fel. Jönnek, gondolta Amund. Hiába minden erőfeszítése, ennek a mesének nincs igazán jó vége, de talán valamit sikerült elérnie, valami egészen aprót. S ebben a pillanatban tudta is: elég volt körülnéznie, az ismerős kék láng, a fák borzongató ropogása, a kislány halk szuszogása… Szászálátka végtelen nyugalma.

Amund végre tartozott valahová.

 

 

 

    Semmi más nem árulkodott arról, hogy elköltöztek, csak a csend és az illatok. Nem voltak zajok, bútortologatások, veszekedések, szenvedélyes szeretkezések a hűvös fapadlón. Valami észrevétlen, nehéz hallgatás ült a felettemm lévő lakásra. A csend már-már nyomasztó volt. Főleg éjszaka. Nem nyikorgott az ajtóban a csavar, nem csapódtak indulatosan az ablakok. A távozásukról csak az illatok beszéltek. Illatok és szagok. Meg a csend. Hirtelen elszálltak az éjjeli álomhívó rituálék marihuánás füstjei. Elillant az a gyomrot szorongató bűz, ami ugyan halványan, de itt maradt beivódva a tojásfehér falakba. Keserű, nehéz, ólomszürke piszkos bűz, ami éjjelente részegen keveredett a zsír szagával. Mert ezek a lakók általában az éj közepén főztek. Nem tudom pontosan, hogy mit és azt sem, hogy zsír volt-e, disznózsír vagy valami más, de amikor számos éjjelen éjfél táján az álom még mindig elkerülte a felettem lévő lakást, terjedni kezdett a bűz. Engem a zsír szagára emlékeztetett, arra, amikor disznóvágáskor olvasztják a bőr alatti fehér réteget a tűz fölött egy nagy fazékban. Kislánykoromban sokat láttam ezt a nagyszülőknél a faluban. Soha nem bírtam. Mindig elszaladtam a bűz elől, de az mégis befurakodta magát a blúzomba, a hajamba, az idegeimbe, mélyen beleült az orromba és démonként felkavarta a gyomromat.

    Azt sem tudtam pontosan, hogy kik a felettem lakók. Valójában a szomszédaim nevét sem tudtam. Én neveztem el őket magamban, mert ebben a páremeletes épületben nem volt szokás a bemutatkozás. A legtöbb lakónak fantázianevet álmodtam. Kinek szebbet, kinek feketébbet a valódinál, de legalább beazonosíthatók voltak. Nekem. Magamnak. Az álarcaimnak. Bevallom, bármelyikük lehettem volna. Belebújhattam volna a cipőjükbe. Aludhattam volna az ágyukban. A mustársárga folyosó hidegneon fényében vagy a barna, rozsdamarta lépcsőházban általában némán suhantunk el egymás mellett, szótlanul jöttünk-mentünk, mint a szellemek. Üres perceimben ragadványneveken törtem a fejem. Megtöltöttem az emelet lakóit valami egyedivel. Támpontjaim a névadásban az illatok voltak. Meg a szagok. Így lett a szembeszomszédból Savanyú Léna, mert ez az idősödő asszony a legtöbbször csak káposztát főzött  ecettel, és az egészet megkoronázta valami fura szósszal, melynek az illata igen erősen csavarta az orromat, kis ázsiai étkezdékre emlékeztetett, olyanokra melyekben doh ül a falakra és csótányok futkosnak ide-oda jobb esetben a padló hézagaiban.

   Majdnem egy év elteltével lassan megbarátkoztam az ólomnehéz, boszorkánykonyha illattal. Hozzászoktam, hogy belopakodik a párnahuzat alá, lidércként játszik az álomban csak félig mosdó arcommal. A játék nem mindig volt lepkeszárnyú és indigókék. A legtöbbször nem volt nyugtató. Már semmi és senki nem tudott olyan mély, bódító altatót dúdolni, mint anyám annak idején, mikor még loknis gyerekként ezüstös éjjeleken kacagva próbáltam elkapni az ablakon keresztűl rám mosolygó úrnőt, a Holdat és társalkodónőit, a számtalan csillagot. Az álomba hívó dúdoló helyett az olvadó zsír és füves cigaretta illatának kettős bűze álnokul folyt le az orromon keresztül egész a gyomromig. Megrekedt az ágyamnál és őrmesterként állt  mellettem mozdulatlan.  Álomcsapda volt.  Az édes álmok felfogója. Éj köpenyében járó titkos figyelmeztetés.

 Sokáig nem tudtam nyugodtan aludni. Csak vártam. Nem tudtam álmodni. Mert a büdös valóság körüllengte a szobámat. Szorongatta a torkomat, csontvázkezével dobolt a szívemen egész a bordáim közé furakodva. A szürke semmi. Az idő üstjén olvadó zsír. A valóság.

    Aztán egy éjjelen nem hallottam ajtócsapkodást. Nem remegtek többé az ablak üvegei. Csak a csend szuszogott. Törékeny generál pauza egy társasház éjszakai szimfóniájában. A konyhában ülve vártam, hogy mikor törik meg. Vártam az üvöltő férfihangra. Vártam, hogy szilánkokként szakadjanak ki a csontfehér fogak közül a szitkozódó szavak, hogy hegyes szögekként guruljanak ide-oda, karcokat hagyjanak a hűvös fapadlón és aljasan befuródjanak a legrejtettebb zugokba, a női test szentélyeibe, a szívbe, a méhbe és az agyba. De nem. A felettem lévő lakásban a csend békésen lélegzett tovább. Talán már nem is érezte a falakba ivódott füst és zsír szagát. Végre álmodott. Szeretkezhetett a csillagokkal. Boldog volt.

Jártak már a Virágszalajtó utcában? Lefogadom, hogy még sosem.

Kevés különösebb helyet ismerek, de azt hiszem, amelyiket ez a tábla üdvözli, majd zárja le rövid gyaloglás után, a legkomorabb hely.

Furcsa titkokat őriz e pár száz méter, amiket gyalogszerrel lehet megtenni, még a kerékpárt is csak tolva lehet kísérni az átutazónak. Bár jómagam még sosem láttam ilyet.

A Nagyváros keleti határánál fekszik, rögtön a folyó deltáját átívelő algás, rozsdákkal megkoptatott átkelő híd után, pár saroknyira. Sokak bosszúságára a közeli hegy hágóján keresztül már nem lehet erre járni, a kor ugyanis jócskán eltakarította az útjából.

Az omladozó házsorok közt elvétve látni bármiféle életet nappal, de éjjel beköszöntjekor reggelig tart a nyüzsgés itt. Megéltek a rozoga kőfalak több háborút is, főleg a középen ágaskodó, robosztus nagytemplom, ami annak idején központja lehetett a környező sorscsapásoknak.

Úgy hírlik, hogy a Virágszalajtó utcában egyszer nem volt idő. Senki sem vette észre, egyszerűen csak megállt és évtizedeken át, egyetlen másodperc sem telt el ott. Egy taknyos kisiskolás szólt mindenkinek, hogy valami nincs itt rendjén.

Az érdekes mítoszokat is gyarapítja, hogy nem egy ember itt rekedt, akár több évszázadra is. Betoppant a kisutcába, elfelejtett élni, és elmenni innen sem jutott már eszébe. Itt ragadtak.

Az utca végében egy zöldalmafa hullajtja a termését, akár tavasszal, akár télen. Sehol másutt nem él növény a Virágszalajtón, csak ez a fa. Abban egyébként nem vagyok biztos, lehet-e enni belőle, de egy tucatnyi korallzöld alma mindig himbálódzik a lombok alatt.

Senki sem tudja, hogy miért, de a főtanácsos felesége mindig kukkol az ablakából, a vászonfüggönyt néha meglibbentve, még a hajnali órákban is titokzatosan leselkedik az asszony.

Minden évben, úgy május közepe felé egy maréknyi fedéltelen zarándokol el a padkákon meg-megpihenve, tisztelegve az alapítóknak, akik felmenőik voltak és kiépítették e zord közösséget. A hajléktalanok nem maradnak sok ideig, inkább csak meghitten időzik el emlékekkel tűzdelt kirándulásukat. Aztán évről-évre minden nyom nélkül, elbaktatnak innen.

E külön kis világba egyszer magam is betekintést nyerhettem.

Mintha csak tegnap lett volna, mégis olyan réginek érzem a késő esti órákat, amikor fáradtan érkeztem az almafa tövéhez. Nagy útról érkeztem, megpihenni volt már csak erőm.

Egy szerény, öreg koldus egy kis alamizsna végett körülvezetett és néha elbóbiskoló gondolataimat képzeletbeli meséivel altatta tovább. Bár jobban figyeltem volna akkor.

A csatornák bűze gőzöket eregetett és a szemem sarkából egy kóbor őzsutát is láttam átfutni, egyenesen a rozoga híd felé. Csak káprázat.

A Nagyváros csöndje ide nem ért el akkor sem, mintha burok óvná meg ezt a nyüzsgést. Le mertem fogadni, egy árva pisszenést nem hall senki, aki kívülről fülel.

A csillagrendszerekkel díszített égbolton úgy bújt meg a néhol pilledező felhők mögött a hold, mintha ő nem lenne kíváncsi az egészre.

A kofák éppen az azesti portékájukat készítették elő, a csapszékekből pedig áradt kifelé a jó modor.

A falnak nekitámasztva hátam, leültem a földre és lehunytam szemeimet.

Egy hatalmas dörrenést hallottam, mire fölriadva a főtanácsos feleségének rémült, ráncos tekintetét vettem észre magamon, az ablakból kémlelve, sietve, elhúzva arca elől a vászonfüggönyt.

Mintha most is engem nézne.

Jártak már a Virágszalajtó utcában? Egyszer mindenképpen érdemes lenne eljönni ide.

Immár százharmincnégy éve vagyok itt, de ez a hely sosem veszít különlegességén és komorságán.

A zöldalmafa alatt gondolkodva várom a kíváncsiakat és vándorokat. Lehet, hogy egyszer én is hazamegyek innen?

Sötét van. Finom és puha. A lány szemei csukva. Egy kockás pléddel betakarva ül egy nagy fotelban. Itt töltötte az éjszakát. Arca halványan megrándul, vele együtt a feje is picikét. Szeme még csukva. Bal keze lassan becsúszik a takaró alá és izgatott keresésbe kezd. Megtalálta. Egy távirányító az; ujjai végigszánkáznak a gombsoron: megnyom egyet. A szobába hangok ezrei robbannak be, szinte arcul csapják a lányt: összerándul. A Tv villódzik és fura árnyékokat fest a falra de őt nem érdekli. Némítás gomb. Csend. Béke. Fáj a reggel. Puha léptek nesze hallatszik. Ez finom. Szereti. Ismeri. Apró tappancsok szelik át az ajtó és a fotel között elterülő nagy szőnyegtengert. Ő hallja. Minden egyes lépést. Elmosolyodik. Két gyors ütés a takarós térdére. Szinte visszhangzani hallja a tompa puffanásokat. A macska elrugaszkodik és az ölébe huppan. Hízelegve dörgölődzik az arcához. Bundája csiklandozza az arcát mosolyog, majd felnevet, szép fehér fogai kivillannak rózsaszín ajkai körül. Arcát az állat bundájába fúrja. Ujjai simogatják a cicát, végigszántanak selymes bundáján, a szőrszálak egyenként incselkednek az ujjbegyeivel. Lépések közelednek. Papucs talpa klaffog a meztelen talpak és parketta között.  Kilincs nyikordul, lassan, óvatosan. A zsanérok felsikoltanak ahogy az ajtó elfordul rajtuk. Tálcás kéz lép be. A tálcán kávécsésze egy csészealjon, tejszínes kancsó, egy ezüst kiskanál és egy kis tányéron pirítós kenyér és dzsem. Csilingelve koccannak össze az edények. A lány hátra dől és fejét a fotel fejtámaszára fekteti. Megjött a reggeli. Erős férfikéz húzza el a függönyt és az ablakon beömlik a reggeli napfény. A meleg simogatja a lány arcát, aki élvezettel tartja oda és élvezi a korai kényeztetést. A fiú odahajol a lányhoz. A lány mélyet szippant a fiú nyakáról párolgó parfümből. Ismét egy ismerős és imádott illat. Tenyerei közé veszi a fiú arcát, a borosták apró manócskákként harapdálják bőrét. Ajkaik egymásba kapcsolódnak egy végtelennek tűnő pillanatra. A lány puha szája szinte eltűnik a fiú erős határozott, picit cserepes ajkai közt. A fiú által elszívott cigi kesernyét hagy a szájában. Ezt is ismeri már, de nem szereti annyira, épp csak átsuhan a csalódás az arcán. De most ez is jó. Felhörpinti a fiú szája sarkában maradt kis csepp narancslevet, hogy édes ízzel mondjanak búcsút ajkaik. Kezei közül lassan kicsúszik a férfi arca, de még érzi ujjaival párja mosolyát. Az ölébe kerül az imént lerakott tálca. Halk lépések távolodnak tőle, majd az ajtó ismét bezárul. Csönd van. Fáj. Nem jó. A napfény irritálja most, arcát elfordítja az ablak felől. Ujjai a tányér mellé tévedve ráakadnak a két tablettára. Másik keze végig simít az arcán, a szemhéjain, az összes hegeken, forradásokon. Most kinyitja szemeit, ma először. Két forradásos üres, fehér szemgolyó mered a világba. Kövér könnycsepp jelenik meg szeme sarkában, megpihen pilláin, mintha csak tétovázna egy pillanatra, majd lecsöppen, kerek hullámokat verve az éjfekete kávéban. Ismét becsukja a szemét. Csend van. Üres, végtelen sötét csend.

Gergő bá emberemlékezet óta kereskedő volt a piacon. A piacunkon, ahogy magunk között hívtuk. A mi boltunkkal szemben állt az övé. Mit állt, terebélyesedett, messze kimagaslott a többi közül. A pultjai minden évszakban gyönyörűen megpakolva roskadoztak azoknak a gyümölcsöknek és zöldségeknek a súlya alatt, amiknek épp szezonja volt. Augusztus lévén, az eltenni való paprika és paradicsom volt a befutó, a kovászolni való uborka, no és persze alma minden mennyiségben. Gergő bá jó bő nyállal megköpdöste az almákat, aztán alaposan áttörölgetve őket, egyenként rakosgatta egymásra, egész addig, míg akkora halom nem keletkezett belőlük, hogy ő maga sem látott már ki mögüle. Nagydarab, tagbaszakadt ember volt, és folyton kiabált. Félelemmel vegyes tisztelet övezte a környéken. Beszélték, hogy fiatal korában gyakran eljárt a keze, s időnként, ha valaki felbőszítette, még most, hatvanévesen sem volt rest lekeverni az illetőnek egy jókora nyaklevest. A felesége, Ilonka néni, kicsi, kerek asszony, együtt dolgozott Gergő bával évtizedek óta. Szülni is a pult mögül ment, mindkétszer. Gyerekeik már felnőttek, azonban egyiküknek sem akaródzott átvenni a szülőktől az üzletet, főtt is Gergő bá feje emiatt rendesen, sokszor panaszkodott, amikor munka után valamelyik kocsmában engedte ki a fáradt gőzt. Minket, gyerekeket szeretett, mindig adott valamit, valahányszor elmentünk a pultja előtt. Hanem a vevőkkel már korántsem volt ilyen kedves. Ha válogatni szeretettek volna, vagy uram bocsá’ arra vetemedtek, hogy visszavigyék az árut, mert nem tetszett, amit kaptak, Gergő bá éktelen haragra gerjedt, és olyan vehemenciával hordta le őket, hogy hanyatt-homlok menekültek. Hiába próbálta csitítani Ilonka néni, nem segített ilyenkor semmi. Gergő bá torkából úgy zubogtak a trágárabbnál trágárabb szavak, mintha csak tüzet, akarom mondani, káromkodásokat okádó sárkány lenne. A nyolcvanas évek elején jártunk. Akkoriban még így mentek a dolgok. Persze a felügyelőség olykor-olykor kilátásba helyezett Gergő bának egy-egy figyelmeztetést, ha már nagyon sok volt a panasz, ám ezek valahogy mindig elsikkadtak.

Szergej, a piac egyetlen csövese is farkasszemet nézett időnként Gergő bával, amikor a nap végén megpróbált elemelni valamit a pultról, és szentül hitte, hogy az öreg nem veszi észre. Legtöbbször tévedett, s ilyenkor Gergő bá jól megkergette, ám miután alaposan megfuttatta, hagyta, hadd menjen. Szergej valamikor segédmunkás volt, de mostanra már úgy elitta az eszét, hogy csak szánalomból kapott néha munkát. Hatvan körül járhatott ő is, bár rozzant állapota miatt csak becsülni lehetett a korát. Mesélték, hogy fiatalon harcolt a második világháborúban, rebesgettek olyasmit is, hogy hadifogoly volt, ezért ragadt rá ez a fura név, és tény, hogy egész jól beszélt oroszul. Már amikor beszélt, mert legtöbbször csak artikulálatlanul gügyögött, röhögött, jól elszórakoztatva magát.

– Meghülyült ez a háborúba’! – vetette oda Gergő bá, majd, nyomatékot adva általa roppant bölcsnek vélt megállapításának, kiköpött egyet a pultja elé. Szergej afféle vásári látványosságnak számított egy olyan korban, amikor – elvileg – nem léteztek csövesek. Pedig ő ott csövezett a piacon, a kútnál mosdott, és papírbódéban aludt. Hogy télen hol szállásolta el magát, azt senki nem tudta, de amíg az időjárás engedte, a szabad ég alatt töltötte az éjszakákat. Egy szombati napon, ami éppen úgy indult, mint a többi, Szergej megint Gergő bá pultjánál sündörgött. Az öreg egy fa széken ülve bóbiskolt, elnyűtt, barna sapkáját a homlokára húzva. Szergej kinézett magának egy szép piros almát, s már nyúlt volna utána, mikor Gergő bá olyan gyorsasággal, amit bármelyik fiatal megirigyelhetett volna, váratlanul felpattant a székéről, és légycsapójával – merthogy az is volt neki – akkorát húzott Szergej kezére, hogy az menten belejajdult.

– Mész onnan, az anyád úristenit, te büdös tolvaj! – kiabálta öblös hangján Gergő bá, és újfent tanúbizonyságot téve fürgeségéről, az ijedtében eliszkoló Szergej nyomába eredt. Úgy futott a szerencsétlen csöves után, mintha az élete múlna azon az egy szem almán, amit Szergej végül nem is vett el. Hiába kiabálta Ilonka néni, hogy ugyan hagyd már azt a szegény embert, hiszen nem lopott el semmit, az öreg őrjöngve, vérben úszó szemekkel, egy gepárd kitartásával üldözte a másikat, aki a kora és az évek óta tartó italozás ellenére szintén meglepően gyorsan szaladt. Hanem pár perc múlva Szergej feladta, és lazított a tempóján. Gergő bá ekkor, tőle szokatlanul, rávetette magát, mint egy oroszlán a vergődő antilopra, és ütni, rúgni kezdte. Püfölte, ahol érte. Szergej meg sem próbált védekezni, csak állta az ütéseket, és jajgatott. Mi, gyerekek komolyan attól féltünk, hogy ez az őrült még megöli. Úgy kellett leszedni róla. Miután Gergő bá prüszkölve-köpködve, válogatott káromkodások közepette otthagyta a szerencsétlen, alaposan eltángált Szergejt, odamentünk hozzá, és megpróbáltuk lábra állítani. Apám emelte fel a földről, egy másik férfival együtt megfogták, és odavitték a kúthoz, lemosni róla a vért és a port. Úgy-ahogy rendbe szedték, és úgy tűnt, nincs is komolyabb baja az ijedtségen, a megaláztatáson, és néhány kisebb sérülésen túl.Akkor ránk nézett, élénken világító, kék szemeivel, és csak ennyit mondott: köszönöm. Azzal elment.

Attól a naptól kezdve senki nem látta. Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Ha hiányoltuk is őt néhányan, az élet zötyögött tovább, nem töprengtünk azon, mi lehet vele. Gergő bá is éppen olyan volt, mint a verés előtt. Ugyanúgy pöffeszkedett a boltjában, és zargatta a vevőket, rendre utasítva őket, ha kellett, ha nem. Egyik nap azonban észrevettem, hogy reggel óta szinte egy szót sem szólt. Meleg nyárvégi nap volt, az iskola még nem kezdődött el, ott időztem hát a piacon, volt alkalmam megfigyelni az öreget. Máskor alig lehetett leállítani, állandóan beszélt, vagy kiabált, vagy kiabálva beszélt. Mivel nem csak nekem tűnt fel a dolog, megkérdeztük Ilonka nénitől, vajon mi lelte a férjét. De ő sem tudott magyarázatot adni, annyit mondott, hogy semmi olyasmi nem történt, ami miatt az urának csendben kellene lennie. Ahogy teltek a napok, Gergő bá, a szótlansága mellett mintha fogyni is kezdett volna. Korábban nagy, kerek, pirospozsgás arca megsárgult, beesetté vált. Lábai elvékonyodtak, tekintélyes pocakja eltűnt. Olyan hirtelen és szembetűnő volt a változás, hogy Ilonka néni úgy döntött, ezúttal a kezébe veszi az irányítást, és elviszi az urát orvoshoz. Vizsgálatok sora következett, beutalók tömkelegével. De egyik orvos sem tudott megállapítani semmit. Azt mondták, nincs szervi baja. Senki sem értette, mi történik Gergő bával, ő sem. Üveges szemekkel meredt maga elé a pultja mögött, ha éppen nem valamelyik orvosnál ült. Ilonka néni egyre kétségbeesettebb ábrázattalgyűrte a mindennapokat, folyton azt mondogatta, legalább tudná, mi baja a férjének, úgy könnyebb volna.

Egy álmos, őszi napon aztán meghalt Gergő bá. A kórság, amiről senki sem tudta, micsoda, két hónap alatt elvitte. A temetésen majdnem az egész piac ott volt. Ha nem is szerették Gergő bát, azért megadták neki a végső tiszteletet. Ilonka néni szipogva hálálkodott, amiért ilyen szép számban búcsúztatták a férjét.

-Nem volt ő rossz ember! – hajtogatta, ahogy leengedték a koporsót a földbe. Amikor a pap elkezdte a mondókáját, hirtelen megláttam egy furcsa alakot. A tömegtől távol, jobb vállával egy fának dőlve álldogált. Szergej volt, tiszta ruhában, frissen borotvált arccal. A világító kék szemeiről ismertem meg. És a piros almáról, amit a kezében tartott.