Címke: próza

Férfimosdó

Ahogy kicsöngetnek, már indulok is az első emeletre. A mosdó előtt most a tizenegyedikes fiúk állnak. El akarnak küldeni, mint rendesen, de megmutatom a zsebembe rejtett dobozt, így szó nélkül beengednek.

A srácok bent már rágyújtottak, kikérték magukat az utolsó percekben pisilni. Hangosan nevetnek valamin, majd meglátnak és elhallgatnak. A legnagyobb végigmér, őt nem ismerem. Ide lányok nem jöhetnek be, mondja döbbenetet színlelve, mintha tényleg az lennék, de aztán az osztálytársam elröhögi, vele röhögnek ők is. Eszembe jutnak apám szavai, amikor elé álltam, hogy bántanak. Engem csak a tanulmányaid érdekelnek, a többit oldd meg valahogy, férfi vagy, nem?

Összeszedem magam, próbálok én is velük röhögni, de ügyetlenül megy. Előveszem a cigarettát. A többiek azonnal meglátják, márkás, drágafajta a trafikból, nem ócska csempészáru. Megint csend lesz, mérlegelik, elvegyék-e. Kihasználom a pillanatot, már előre kibontottam otthon, hogy ne ott bajlódjak vele, megkínálom őket. Automatikusan vesznek belőle, a fülük mögé teszik.

Rágyújtanék egy szálra, akkor mondja az ismeretlen fiú, hogy cseréljünk. Kérdem, mit adna érte. Egy szálat egy egész dobozért. Tudom, hogy nincs választásom, mégis megkérdezem, miért jó az nekem. Mert ez különleges. A nagyok ilyet szívnak, nem azt az úri dohányt.

Előveszi, megmutatja a sodort szálat. Azt mondja, egy ilyen belekerül két doboz árába is, de ő egy csonka dobozért odaadja, vegyem úgy, hogy üdvözlő ajándék. De mitől ilyen drága, értetlenkedem. Hát azért, hezitál, mert ez bio cucc. Könnyebb tőle az élet, gyorsabban telik az óra. Legális. Nézem, nem merem elvenni. Akkor miért nem árulják a boltban, kérdem óvatosan. Jó, hát ha nem kell, szívd a köcsög cigidet, és takarodj a faszomba. Ide puncik nem jöhetnek be. Mi is ezt szívjuk reggel a kávé helyett, nem? A többiek bólogatnak, de nem szólnak bele. Cserélek.

Az osztálytársam adja a tüzet, mosolyog, a szabad kezével vállon vereget. Tüdőzzed rendesen, biztat. Furcsa az íze, a szaga, az idegen, nehéz füstje átjár. A nagyobbik fiú biccent, hogy ne hagyjam abba. Már majdnem végigszívtam, amikor hallom a földrajztanár hangját, be akar jönni, a folyosón is érezni a cigarettaszagot. A két tizenegyedikes őr összezár, ezt tudom, sokszor láttam már, nem engedik be a tanárt, feltartják, hogy mi nem dohányzunk, be is csak az előbb mentek a többiek, csak hugyoznak, becsületszó, ők nem tudják, honnan jön a szag. Amíg mellébeszélnek, mind lehúzzuk a csikket, mire bejön a tanár, úgy teszünk, mintha a gatyánkat igazítanánk, köszönünk. A férfi körbemegy, szimatol, méreget minket, érzem magunkon, de tagadunk, átjár a fölény, hogy úgysem tud elkapni minket, jól esik. Amikor fejcsóválva kimegy, a srácok megveregetik a vállamat, röhögnek, közben becsöngetnek, otthagynak. Kezet akarok mosni, mert zavar a rajta maradt bűz, csobogni kezd a víz, de a kezemmel csak a csapot tudom támasztani, szédülök.

Fojtogató érzés vesz rajtam erőt, belülről minden feszít, kapaszkodnom kell, de aztán így is elesem.  Tompítani sem tudom, a bal vállamra érkezem, egy pillanatra belém mar a fájdalom, talán a fejem is csattant, nem tudom. Ráz a hideg, elönt a veríték, összehányom magam.

Rángat az egész testemet átjáró kín.

Nyílik az ajtó, rám találnak. Egy fiú szólongat, de nem tudok felelni.

Kezdenek összefolyni a pillanatok. Hallom, ahogy az osztályfőnök kérdez valamit, a szavai csak foszlányok. Felültetnek, vizet itatnak velem, újra hányok. Leveszik a pólómat, egy idegen pulóvert húznak rám. Jól esik a száraz melege.

Lassan felsegítenek, az üres folyosón egy irodába visznek. A mentő úton van, ezt megértem. Iszom két pohár vizet, a másodikat már meg tudom fogni. Mit vettél be? Ezt kérdezgetik. A fejem rázom, nem tudom. Aztán eszembe jut, bio, suttogom. Ki adta? Az igazgató szelíd ember, hatalmas tenyerét a vállamra teszi. Kitől kaptad?

Egy másik tanár, nem jut eszembe a neve, rám ordít, hogy elvisznek a rendőrök, és rámrohad a lakat, ha nem mondom meg, kitől van. Csitítják, mire dühösen kimegy, hallom, ahogy csapódik az ajtó.

Nem merem elmondani. Tudom, hogy igaza lehet, becsukhatnak, úgy érzem, be is fognak, és talán soha nem szabadulok ki. De akkor is jobb ez. A magas fiúnak emberei vannak az egész iskolában, ha köpök, megtalálnak. És akkor ki tudja. Talán még anyámat is. Nagyon félek.

Kérlelnek, hol felemelik a hangjukat, hol egészen halkan szólnak, igyekeznek uralni a helyzetet, de ők is félnek, mert késik a mentő. Az osztályfőnök egyre az ablakban áll, idegesen toporog.

Megjön a mentő, közben már rég új órára csöngettek. Az igazgató az ápolóra förmed, merre voltak, szólt, hogy súlyos, a férfi szabadkozik, kevés az ember, sok a baj. Ezt már csak hallom, minden fekete. Pofozza az arcom, mit szedtél be. Az osztályfőnök válaszol helyettem. A mentős nagyot sóhajt. Nyitogatja a szemhéjamat, kicsit fáj, de akkor sem látok semmit, a feketébe fény vegyül. Újra pofoz.

Vizet tesz a számhoz, nem tudok nyelni, lecsorog az államon. Valamit kiabál, nem értem. Csöpög a víz a kölcsönkapott pulóverre.

 

 

(Kép)

Tántorgó paripám (IV. rész)

Közben késő lett, ilyenkor már alszunk otthon. Apu vár biztos. Mindjárt megjövök, hozom az anyut, a leveskét és a kekszet. De jó lenne egy keksz! Szép, kerek keksz, és olyan meleg, mert főtt étel. Az apu mondta, hogy ami főtt étel, az meleg, és várni kell, amíg meghűl. De legalább egy pocsolyát találtam, ittam kicsit.

Hát az anyu nagyon elcsavargott. Ki hitte volna. Az a helyzet, hogy itt sincs. Már amikor elment, tudtam, hogy ez nem lesz jó. Legjobb lesz, ha visszamegyünk. Megfordultam és kezdtem visszamenni. Igen, de itt is volt egy utca, gondoltam, ezen átvágok. Átvágtam, erre ott is volt egy, két autó állt a sarkán, ezeket megjelöltem és mentem tovább. Idegen szag, hát mit csináljunk? Visszamegyünk az apuhoz és elmondjuk, hogy nincs leveske.

Másik utca, innen is tágulni kell, két kutya van, farkaskutyák, ezek nem ugatnak, mindjárt harapnak. Tágulunk.

Az utca végén áll valami: egy nagy autó, aminek hosszú nyaka van, és rajta egy száj. A szájban fogak. Föld-szaga van, ez a földet harapdossa, a foga között jó szagú föld. De jó lenne ásni egyet az anyuval! Virágozni. Hát az anyu nincs meg, sajnos. Mit mondunk az apunak? Jó lenne már feküdni kicsit. Nemsokára hajnal lesz, a madarak már füttyögetnek, örülnek, hogy megint lesz egy nap. Én ennek most nem örülök. Reggelre csak hazaérünk és alszunk egy jót.

Egy papírdoboz, mellette fekete zsák. Szemetes zsák. A doboz mégis melegebb.

Ott feküdtem a doboz tövében és jó meleg volt tényleg. De igen szomorú voltam. Hol az anyu? Csak nem veszett el? És hol az apu? Legalább a lábtörlőm, ha itt lenne, dehát a lábtörlőt nem viheti magával senki.

Arra ébredek, hogy marcangolja valaki a szemetes zsákot. Egy büdös macska. Ezek kijönnek az utcára éjjel és széttépik a zsákokat. Már egész belebújt, valamit talált, de ha nem is talált, gondolta, majd hátha talál, a többit meg szétszórta. Tudta ám, hogy itt alszom a doboz mellett, de nem törődött vele. Kitti itt lenne, az adna neki. Vagy őt vernék meg ismét, mert a Kitti még fiatal és mindig kipróbálja. Nem volt elég neki, hogy megtépte a Kandrosz, aki a verandán alszik az apu székén. Azt a helyet találta ki. Mondtam neki, ha megjelöli, meg lesz verve. Büdös macskák, mondja az apu. Az apu, az apu. Az anyu, az anyu. Nagyon elcsavarogtak.

Felébredek, addigra elment a macska. Az egész zsákot kiszórta, de nem talált semmit. Gondoltam, ha talál, akkor én is odamegyek és elzavarom, mert jó lett volna nekem is. Ahogy felkelek, megindult a hasam és kihánytam a hurka héját. Megszagoltam, na, ez se volt már bennem, csak az éhség.

Megindultam hazafelé, még mindig három lábon, mert a harapás is megmaradt. Megnyalogattam és mentem tovább. Megmaradt. Na, végre találtam egy konzervdobozt, amiben májkonzerv volt. Jó sokáig gurítgattam az orrommal és a nyelvemmel, de nem sok maradt benne, már többen kiették. De legalább a szaga benne volt.

Egyszer csak egy koppanás az oldalamon és fájt is. Egy kő.

– Büdös dög, mit csörömpölsz itt? – mondta valaki a kerítés mögött. Egy öregember volt.

Így hát elfutottam három lábon. Az oldalam is fájt. Megnyalogattam, amennyire tudtam. Haragudott rám az öreg. Az öregekkel ez a helyzet, a legtöbb haragszik, mert fáj a lábuk, fáj mindenük és rosszkedvűek. A fiatalok jó szagúak, de ahogy öregszenek, egyre büdösebbek lesznek a cigarettától és a tévétől. Az öregasszonyok jobbak, azok adnak egy kis kenyeret általában. De jó lenne egy kis kenyér a doboz után! El kellett volna hozni. Majd visszafelé megnézzük, hátha mégis maradt benne valami.

Nagy kertek vannak itt, hohó, ez egy vakond. Nálunk is volt, de az apu nem szerette. Füstöt csinált neki, mert a vakond nem kedveli szerinte. Nem csodálom, a föld is büdös maradt több napig. A vakond elment az Emőkéhez és ott túrt tovább, de aztán visszajött és nálunk túrt megint.

Egy macska, fehér. Fehér macska is van. Kandrosz fekete, mint én. Fekete az már valami, de fehér… Hogy nézel ki, hülye macska, jobb, ha fenn maradsz a fán. De ez már tudta, hogy bajban vagyok. A vakond is tudta. Egy pillanatra megállt és tudta, hogy itt menetel egy tacskó, aki bajban van. Sőt. Mert az utcának egyszer csak vége lett és nem volt tovább. Ilyen utcát még nem láttam. Következett egy nagy mező, még örültem is neki, hát ez egy mező. Végre kisütött a nap.

– Szervusz nap – mondtam neki, mert jó barátok vagyunk. Szépet álmodtam, hogy süssél, mert az apu mondja mindig, álmodj szépet, hogy holnap süssön a nap. Jó meleg. Fű is van itt, de nem olyan, mint a miénk, kemény. Néha-néha fúj a szél, akkor az egész mező megmozdul. Mekkora rét. Hátul vannak a házak és az utcák. Itt nincs semmi, csak az ég. Az ott a benzinkút. Hohó, ott már voltunk egyszer az apuval, Vikinek kellett a büdös víz, elfogyott és tankoltunk.

Na, megnézzük ezt a kutat, hátha ott a Viki megint, és ha ott van, az apu is benne van. Jött egy autó, megkapta a vizét. Sapkás ember adta neki, egy nő ült az autóban, de nem az anyu, sajnos, és nem is a Mözsó volt.

– Hát te? – kérdezte a sapkás.

Vártam, hogy jön a Viki, vagy az apu. Gondoltam, itt megvárom, úgyhogy ott lődörögtem egész délig, amikor hallani lehet a harangszót. Éhes voltam, tócsa semmi, ez egy ilyen hely. Két autó jött, az egyik nagy. A sapkás adott nekik büdös vizet és elmentek.

Harangszó után leült egy padra, elővett egy zacskót és a zacskóból egy hotdogot. Kezdte enni. Hát erre nagyon felélénkültem, odamentem és néztem. Ez a sapkás nem volt öreg, szerencsére. Letörte a kifli végét és odadobta. Meg se rágtam, lenyeltem és néztem tovább. Nagyon jó kiflivég volt.

– Na, tűnés innen! – mondta, mert megint jött egy autó, így eltette a zacskót, pedig volt még benne. Gondoltam, kicsit odébb megyek, aztán majd visszajövök, hátha megint leül a padra, de csak az autók jöttek, de egyik sem a Viki, sem a Mözsó. A sapkás aztán bement a házba, én meg visszafordultam a mezőre, gondoltam, megyek kicsit, hátha találok valamit, ami ismerős. De nem találtam. Ahogy megyek, beszaladt egy egér egy lyukba. Ezek lyukakban laknak. Ástam kicsit, de túl mély lyuk volt, pedig éreztem az egér szagát. Vártam kicsit, hogy előjön, jó sokáig lapultam ott. Kijött egy másik lyukon, meglátott és visszabújt, így hát tovább mentem. Csak azt nem tudtam, hová. Előre. Valami csak van ott végre.

Volt is, valóban: egy másik kan kutya, de nagyon vézna, ettől nem kellett tartani. Az orrán volt egy fehér folt, az egyik fülén is, meg a két hátsó lábán. Ennyire tarka kutyát még nem is láttam. Megszagolta a kutyakakával összekent fülemet és nyakamat, és látta, hogy nem vagyok akárki. Aztán a pofámból kilógó rágógumit is, de nem értette, mire való. Mondtam neki, hogy én sem értem.

– Tiéd ez a mező?

– Igen – mondta, és elindult. Gondoltam, megyek én is, de a benzinkút felé ment. Mondtam neki, hogy ne menjünk oda.

Nem értette. Elindult, megállt. Visszafordult, akkor megint a mező felé mentünk, és folyton leült vakarózni. Rengeteg bolha volt benne. Ezekből átjött egypár belém is, az enyém viszont nem ment belé.

– Kéne valamit enni – mondtam.

– Hát igen – mondta.

Így eltársalogtunk és bejártuk az egész mezőt, fel egész a hegy lábáig.

– Ez itt egy hegy – mondta a barátom.

– Jól van – Örültem neki, hogy nem vagyok egyedül, és ő is örült. Nem jó egyedül. Megkérdezte, megengedném-e, hogy ő is bekenje magát az én illatos fülemmel és nyakammal? Megengedtem, így ő is illatos lett. Közben megint átugrott rám egy pár bolha. Ennyi bolhát még nem is láttam, a szeme felett meneteltek, a füle tövében és mindenhol. Így megosztottuk a másikkal, amink volt, és ezután már láthatta bárki, hogy nem vagyunk akárkik. Kérdeztem tőle, van-e itt valahol víz, mert egyre szomjasabb lettem. Van, mondta, és odavezetett egy nagy tócsához, ami kicsit beljebb volt a mezőn. Nád és sás nőtt a szélén, de elég sekély a víz, bele kellett menni az iszapba, hogy inni tudjunk. Ittunk, és közben nézegettük a békákat. Amíg oda nem értünk, szörnyű zajt csaptak, de amikor megláttak bennünket, elhallgattak. Ezek aztán mindent látnak, akkora szemük van, mint a fejük. Nézték, hogy iszunk a rossz vizükből. Igen rossz volt, dehát mégis víz, és ahogy egymás mellett ittunk, mégis mintha jobb lett volna. Közben egy csobbanás jobbról, egy hátulról – a békák folyton ugrálnak. Inni viszont könnyű nekik, nem kell menni sehová.

– Iszunk – mondta a barátom.

– Jól van – mondtam. Amúgy szót értettünk azonnal, ez egy vidéki kutya volt és régóta itt élt már a pampán. Távolabbról látszott pár ház, biztos oda járt ennivalóért. Körbejárta a házakat és megvolt az ebéd, de főleg a vacsora, mert általában este vannak otthon a legtöbb házban. Ezt mindenki gyorsan megtanulja, aki elkóborol kicsit.

Visszamentünk a benzinkúthoz.

– Mész innen, Bolhás? – kiáltott a sapkás férfi, és odavágott felénk két kenyérdarabot. Félreugrottam, mert azt hittem, kő, és az a tegnapi még mindig fájt. Meg kéne nézni azt a konzervdobozt. Majd visszafelé. Az egyik kenyeret nekem szánta a sapkás, csakhogy amíg elfutottam, megette a barátom.

A benzinkút mellett láttam az autókat. Ezeknek megvan a járatuk, mind arra mentek, a többiek meg onnan jöttek. És akkor beugrott valami, hogy amikor itt jártunk az apuval és kiértünk Szentendréről, következett a mező. Te, mondom a Bolhásnak, én megnézem az autókat.

– Nem kell odamenni – mondta.

– De én az anyut keresem!

Nem értette. Azt se tudta, ki az anyu, mert neki valószínűleg még anyja se volt. Csak bolhája. Egyet lépett, két bolha lepottyant róla. Megint lépett, akkor visszaugrottak. Ahogy állt, látni lehetett az ugrálást. Már csíptek engem is. Jól van, majd megfogjuk őket, gondoltam. Az én kenyeremet megette a Bolhás, így legjobb volt mégis, ha megnézem a autókat. Elindulok arrafelé, dudálás. A barátom állt és nézett. Türelmes volt, mert amikor igazi kóbor valaki, van ideje. Ez a jó a kóborlásban, meg kell hagyni. Szinte az egyetlen jó. Csak valami kenyér lenne.

Elmegyek az országútig, rengeteg autó. Ezek honnan jönnek, nem tudom, de nagyon büdösek. Jönnek valahonnan.

A túloldalon is voltak házak, és megint beugrott valami. Azt én már láttam, amikor hazafelé mentünk és kinézegettem a Vikiből.

Na, ennek megörültem, átmentem hát. Őrült dudálás, csikorgás. Valaki még ordított is. Jó, én átmentem és a túloldalon minden más volt, de itt se jártam még. Kinézegetve jártam, és a kinézegetés egészen más, mert az apuval van az ember.

Jött egy autó, nagyon illatos. Ez felvidított, mentem utána. A partot messziről éreztem, a Dunát. Ismertem ezt a szagot és örültem. A Duna-parton szoktunk sétálni az apuval és az anyuval. Gondoltam, megnézem, hátha ott vannak.

Közben elértünk egy nagyon illatos helyre, ahol még több autó állt. Ezek voltak a szippantók az apu szerint, ami nem tudom, mit jelent, de házról-házra járnak és összeszednek mindent, ami illatos, mert az emberek ezt elteszik, és a végén odaadják a szippantóknak, azok meg idehozzák és kieresztik egy nagy lyukba, ezért ez a környék roppant illatos, tehát kellemes hely.

– Hé! – mondta egy sofőr közben. – Te meg hová mész? – És odadobott egy darab kenyeret. Nagyon megörültem neki, nevetett, és amikor lenyeltem, dobott még egyet. Még le is szállt és megindult felém, de akkor már tudtam, hogy a legjobb elfutni ilyenkor. Még mindig fájt az a kő, úgyhogy elindultam a Duna-part felé, de sajnos, ezen a kellemes helyen lakott egy nagy őrkutya is. Sok helyen lekopott a szőre. Kivárta, amíg odaérek és rám ugrott, de elvétette, mert meg volt kötve. Na, iszkoltam, ahogy tudtam, de annyira rángatta a láncot, hogy elszakadt. A lánccal futott utánam, nem tudott gyorsan járni, így valamennyire tartani tudtam a tempót a három lábammal is, de jól kidöglöttünk, mire a Duna-partra értünk. Lejött velem majdnem odáig, ahol egy kerítés van, az alatt gyorsan átbújtam, és akkor már nem jött. Annak a kutyának, aki meg van kötve, igen rossz, de tudja, mi az a kerítés, úgyhogy ez is tudta és visszafordult láncostól, én meg leültem kicsit, hogy kifújjam magamat. Itt is volt egy épület meg egy őrkutya megkötve, úgyhogy jó messze elkerültem, visszabújtam a kerítés alatt és ott mentem. Edényeket találtam, de nem volt bennük semmi, aztán egy nagy műanyag flaskát meg egy autóülést. Ezeket mind jól megvizsgáltam, de semmit se lehetett megenni. Végül már a Duna következett, egyre erősebb volt a szaga és ez felvidított. Hátha itt vannak az apuék, gondoltam, mert a Duna-partra mindig együtt megyünk. Fák vannak itt és sok madár. Egy tarka macskát is láttam, vadászott. A tarkaságról eszembe jutott a barátom. Milyen kár, hogy nem jött el, mondtam neki, hogy ide kell jönni. Találkoznánk az apuval és az anyuval, akkor ő is kapna kekszet. Egyszer csak megjelent előttem egy nagy keksz, még a szagát is éreztem, azt az édes, finom illatát. Nagyobb volt, mint én, és lassan gurult, mint amikor az apu az ágyra dobja, mert jó voltam, én pedig rohanok érte. Már majdnem elértem, amikor átváltozott egy kővé. Megszagoltam, kő volt. Kicsit elszundítottam alighanem, már alig éreztem a három lábamat. És akkor jutott eszembe, lehet, hogy megtanultam a hármat? Na, fog az apu örülni. A fájós láb annyival jobb volt, hogy az nem fáradt el. Leültem kicsit bolházni, hát voltak elegen, kettőt megharaptam, de maradt így is. Jó, majd később, ilyesmivel tévézés közben foglalkozik az ember. És akkor úgy hirtelen megértettem, hogy itt nincs tévé, ez a Duna-part, de az anyu és az apu nélkül, sajnos. Sehol egy lélek. De víz legalább volt. Kicsit beleálltam, és arra gondoltam, hogy az anyu mindjárt dob egy botot hátulról, ahogy szokta. Jó sokáig álldogáltam ott, hogy mikor dobja már. A bot majd csobban, én pedig kihozom az anyunak. Elég jól elcsavarogtál, mondom neki. Mit fog szólni a apu, kikapunk. Ennyi csavargás nem jó, mert éhes tőle az ember. De víz legalább van.

Elindultam a limányosban, ahol kicsit sáros lettem, a hasam is, de legalább elmentek onnan a bolhák. Jól van, gondoltam, meg lesztek fogva.

Nagy csobogás, hápogás, hát egy sereg vadkacsa jött. Ezek igen kedves madarak, de nem repülnek, úsznak, sorban. Elől az anyjuk és utána a kicsik. Megnéztek és úsztak tovább. Kicsit megugattam őket, mert meglepő volt eléggé, hogy egyszer csak ott voltak. Újra megnéztek és elmentek szépen. Ennyi testvér, hogy szopnak ezek a nagy csőrükkel, elképzelni se tudtam, de az anyjuk nyugodt volt, úgyhogy ő biztos tudta, miképp kell ezt csinálni. Szerette őket és büszke volt, mintha csak meg akarta volna mutatni a kölykeit. Ez felvidított, mert ha örömöt lát az ember, mindjárt jobb. És akkor ért a másik öröm: már az előbb éreztem, de azt hittem, hogy nem biztos. Papírszag, amit jól ismertem, papírszag volt!

Na, gyorsítottam abba az irányba és tényleg az volt. Rengeteg papír, és ahol papír van, ott lesz az apu is. Átbújtam egy kerítés alatt, sok épület volt ott, de két vad kutya is, mind a kettő barna, kócos, és csak az egyik volt megkötve, sajnos. Azonnal rám támadtak, az egyik szabadon, ez megmarta a fülemet, a nyakamat és a hátsó lábamat, pont amelyik úgyis fájt már. A másik majd eltépte a láncot. Üvöltöttem és próbáltam eliszkolni, de a kócos utánam jött és végigzavart az épületek között, amíg egy hordár el nem rugdosta mellőlem.

– Bobi, a francba! – Ilyeneket mondott. Bobi elment vissza az ő épületükhöz, de még búcsúzóul beleharapott az egyik első lábamba, így már csak kettő nem fájt.

A hordár közben megnézett.

– Hát te hogy nézel ki? – kérdezte, és ahogy beszélt, erős cigaretta-szaga volt. – Tűnés haza! – Azzal felült a kis autójára, amilyent még nem láttam. Háta mögött egy nagy tekercs papír, ennek éreztem a szagát. Elindult, halkan zümmögve, én utána. Gondoltam, legjobb, ha arra megyek, amerre ő. Mentem, ahogy tudtam. Elértünk egy másik házhoz, ahol még több papír volt. Na mondom, hát biztos ott lesz az apu. Ennyi papír, akkor ott van. Bementem oda is az autó után.

– Mi van, Jóska? – kérdezte valaki a papírbálák mögött. – Ez a kutyád?

– Ez, igen – mondta a hordár. Röhögtek és odajöttek mind a ketten, de iszkoltam a papírok mögé. Akkor már tudtam, hogy a legjobb eltűnni, ha közelebb jön valaki.

– Honnan a fenéből jött ez? – kérdezte a másik.

– Mit tudom én – mondta a hordár, azzal visszaült a kis autóra: mentem mögötte ismét, így értünk a portáig.

– Feri, nincs valami kajád? – kérdezte a hordár.

– Nincs, most ettem – mondta a portás. – Kenyér maradt, de nem sok.

– Nem baj, add oda.

És egyszer csak kaptam egy nagy kenyeret. Istenem, milyen finom tud lenni az a kenyér! Még valami sonkaszaga is volt.

Megnéztek jól.

– Mi a fenét csináljunk? – kérdezte a hordár. – A Bobi széttépi.

– Hát kösd meg – mondta a másik, akinél egy rádió szólt.

– Jól van, addig foglalkozz vele, oké?

– Én ezzel? Mit csináljak vele?

– Hé, te maradj itt! – ezt nekem mondta, de nem maradtam.

– Nem jó, figyelj, ez utánam jön – mondta a hordár. – Menj oda te és kösd meg a Bobit, addig én itt vigyázok.

Így hát a portás elment és megkötötte a Bobit, mi pedig a rádiót hallgattuk.

– Fradi-Bányász – mondta a hordár. – Elég ócska meccs, nem izgat, mi?

Hát nem. Inkább kicsit nyalogattam a friss harapásokat, ez a Bobi elintézett. A hordár megtörölte a fülemet egy fehér valamivel, ami csupa vér lett.

– Fogós ez a Bobi. – mondta. – Kerüld el, jó?

El is kerültem aztán, a lánc végén vicsorgott, amikor megint hátramentünk a raktárhoz, de az apu most se volt ott.

(folytatása következik…)

 

 

(Illusztráció: Robin Wiesneth)

Eszmecserép

 

Thy Catafalque: Desolatio (Microcosmos, 2001)

Küzdött még magával, néhány környi terjedelemig. Akkor abbahagyta, mert a fájdalom lelassult és nem lehetett már küzdeni vele. Lehunyt szemmel feküdt a testében. Kicsit talán félt. Ő vagy ő. Inkább mind a ketten. Mármint egymástól.

Törődött bele, beletörődte magába, így történt. A kapualjban a mindenszínű fekete lepkék, vagy madarak, ahogy egymás körüli körökben. Beleugró kövek. A vizet elsöpörte, üres lett a homok, így nem lehet. Feketére gondviselt örökpillanatok.

A csontjaiban volt, menetelt, tehát lábai vannak. Érezte magáról leválni a kertet. Akkor mégsem ő volt az a. Bele tudta magát törődni. Beletört. Az a kicsi meg úgy mozgott, mintha már nem élne benne. Magával kellene telefonszámot cserélnie.

De mire. Kiveszett a sarkcsillaga. Tömör, holdszerűen kopott. Most minek erőltetni, ha gyönge, nincs benne létezés-szekérke. Valahogy vitte még magában a levegőzetet, félő volt, megáll, és akkor jaj lesz. Kiszellőztette a köveket, jobban virágozzanak.

Nincs indok. A fák kérge alatt sűrű hangyafalak. Emlékművet állítanak az igazság eltörléséért. Nincs igazság, nincs. Akkor ez hazugság? Tönkreöntükrözte magát. Gyenge lábakon állt az igája, mindegy. Igézetet hallott, eltörpült benne a körkörösség.

Vonultak a hegyek, hogy minek, ki tudja. Az égre ráálmodott valami furcsa kis ködöt. A mesében meg kézversek voltak, így beleragasztgatva, kapaszkodással fölfelé. Ha megráztad, kieshetett a földre. Ölelkező rímei tartották, magával legalább egységet képzelt.

Képzett beteg. Egészségeit részségek varrták szét. Félségek. Paramimetikus méhviadal. Természetrajzolási kényszerében fákat kényszerített tudatfölöttijébe. A lehunyt szemű tér magányosan csikorgott, ez lehetett a Kezdetben.

Az esetleges félreértések érdekében lemosható lelket tetováltatott magára. Elmozdultak egymásról a körök, ez fájt. Messziről sóhajtott, egészen elkobozta a földtől az eget. Megállt a fában a víz, elvágták idegrendszerében a lélegzetet.

Védtelenül történt, törtette magában a történéseket. Amíg el nem törik a gyertyát az éjszakás harangok, nem hagynak aludni a békéért. Az a hazug test meg csak úgy tesz, mintha tenne valahogy. A par excellence tudathasadék, tágabb ecsetvonatkozásaiban.

Magad mellett mentél el akkor, barátilag. Valami összetartotta a tengereket, szét a vizet. Magában ölelkezett. Titkon leheletet cseréltünk, de nem lehetett folytatni a félelmet. Túl lassú volt már ahhoz, hogy továbbrogyjon.

Földig emelkedett. A gúlákba rendezett katakombák görcsösen ismétlődő önmegtestesülése. Jógába merített testtel menekítette fénykeringését. Az a hazug árnyék megint nem jól követ. Pedig oldalhajóval érkeztelek.

Meredeken fölfelé zuhantunk. Kicsit aludni mentem, majdnem odafelejtettél. Nem lehetett volna máshol felnyitni a szemed. Belegörnyedt a rendszertelen fűnövésbe. Pocsék egy mosoly volt tőled, ezt ismerjük el.

A víz alatt nem nőnek fák. A vízben nőttünk. Mik vagyunk, azt mondd meg. Egy hosszan kitartott orrfújás. Ki fújja az orromat? A két kezedben szendergettél. És a fájdalomban a félelem apró teste, ahogy mozdulatlanul futott.

Magadra ismerhettél volna engem. Tudom, fájt volna, van ezekben a tükörközésekben valami hideg. Csillagos kert. Arra meg véletlenül se gondoltam, mi lesz velünk akkor, amikor megszűnnek az arckifejezések.

Arcbefejezés.

2015. 05. 22. 11: 50: 55

 

(Illusztráció: Elspeth McLean: Autumn Blossoms)

Tántorgó paripám (III. rész)

Hogy komolyabb tárgyra térjek. Ahogy alkonyodik, komolyodnak a dolgok.

– Akkor főzünk most egy paprikás krumplit – mondja az apu.

Bevonulunk a konyhába, aminek két ajtaja van, de ajtó nélkül. Apu szerint ezért lesz büdös az egész lakás, amit egyáltalán nem bánok. A főzés azzal kezdődik, hogy hagymát vagdos az asztalon, ami nem érdekel. Várom, hogy következzen a szalonna. Egyszer-egyszer leesik belőle egy kis darab, a végén pedig a bőre esik le, ezt kiviszem a verandára és igen jó. Kitti ilyenkor jelenik meg általában és odapisil a verandára, de apu tudja, hogy nem én voltam. Én ugye morgok, így az apu tudja, hogy itt a Kitti és pisilni fog. És nem kap szalonnabőrt. Egy ideig nézi, hogy rágok, aztán elfut haza, ahol a Kati néni egy nagy edénybe rakja azt, amit ő nem tud megenni. Tehát az egészet. Kitti ebbe belenyal, majd visszafut, de megint nem kap a bőrből. Apu közben szétvagdossa a krumplit, és már jönnek kifelé a jó szagok. Bemegyek, hogy segítsek, a hagyma, ami nem érdekelt, kedvesedik.

Megjelenik a két büdös macska, mert tudják, hogy főzünk. Felzavarom őket a fára, onnan nézhetik, hogy rágom a bőrt, és hallhatják a főzés zaját. Szemmel tartom őket. Jön a Kitti is megint, meglátja a macskákat és kezd üvölteni. Addig ordít, amíg kijön az apu és odavág hozzá egy krumplit.

Megszagolom, nem ehető. Kitti kicsit meg van sértve, elkocog, apu pedig megnézi a tócsákat.

– Hát ez nem igaz! Na, figyelj ide, vigyázol a krumplira, és ha jön a Kitti, zavard el!

Rendben van, akkor figyelek. Figyelek a macskákra is. Kénytelen vagyok a bőr mellett maradni, mert elviszik a fára, mint a múltkor. Teljesen berekedtem, mire elmondtam nekik, mennyire fel vagyok háborodva. Fenn volt a fán az én bőröm, és nem adták vissza, pedig kétszer is leejtették, de visszavitték az orrom előtt. Ezt olyan gyorsan csinálják, hogy nem lehet megfogni őket. Mondom a Kittinek, látod, milyen büdös dögök? Látta és üvöltött.

– Kuss! – mondta az apu odabent, de hiába, mert ha a Kitti elkezd üvölteni, abba nem hagyja, mert mindig eszébe jut, hogy megkarmolták az orrát.

Na jó, akkor megnézem, hogy mi van odabenn. Apu felment a számítógépéhez – a krumpli kedvesedik. Kimegyek megint, bejövök, álldogálok kicsit, végül felmászok az apuhoz, hogy miért nem jön, amikor én már régen éhes vagyok, és elmúlt a mi evés-időnk.

– Hogy vagy? – kérdi, de nem is figyel rám.

Jó, visszamászok, megnézem a krumplit ismét. A fedő alól kijött a füst. A macskák a fán szaglásznak. Ők nem értenek a krumplihoz, de szaglásznak azért. Mondom nekik, hogy nem értetek hozzá. Ülnek és néznek. Ezek mindig néznek.

Visszamegyek, a konyha csupa füst. Felmászok az apuhoz, aki éppen kuncog. Nem tudom, minek tud örülni, amikor én egyre éhesebb vagyok. Visszamászok – már alig lehet látni a füsttől. Egyszer csak nagy robaj, rohan le az apu.

– Jézusom! – mondja és lerángatja a fazekat a tűzről. – Miért nem szóltál? Az edény is kész, odanézz!

Kiviszi az egészet és elássa a krumplit a fenyő tövében.

– Ez van – mondja. Vág egy szelet kenyeret, megkeni zsírral. Nem bánom, mert szeretem a zsíros kenyeret. Ezt úgy esszük, hogy egyet az apu, egyet én. A macskák az ajtóban nyávognak, de nem mernek beljebb jönni. Nem is ajánlanám nekik. A kenyér után vizet iszunk és apu bekapcsolja a tévét. Hát ez nem érdekel, kimegyek a verandára, nem hagytak-e valamit a macskák. Mert előfordul. Ledobják a varrógépről és otthagyják.

Jön a Kitti, mondom neki, hogy jártunk a krumplival. De a zsíros kenyér jó volt.

Szegény krumpli. Kiástuk a Kittivel és megettük mégis.

Tévé után apu leveszi a bundáját, ami megdöbbentő. Nincs szőre. Először azt hittem, hogy betegség, mert a kutyákról akkor jön le a szőr, ha beteg valaki. Mondtam neki, hogy egyen csontot. Sajnálatos nagyon, de az anyu is kopasz. István még kinéz valahogy, lehet, hogy fejlődni fog, ha nem cigarettázik.

Az semmi, de ezután az apu bemászik a kádba és vizet ereszt magára. Én a fürdőszoba ajtajában állok és nézem iszonyodva, mert tudom, milyen rossz az, amikor vizes valaki. Azért csinálja, mert rövid a nyelve és nem tudja nyalni a lábát. Én szívesen lenyalnám, de olyan közel nem merek menni.

Na, végre kimászik, és egy rongyot húzogat a hátán, hogy ne fázzon. Ez az emberek legrosszabb szokása. Akkor felveszi végre az esti bundáját, ami szintén hitvány dolog, dehát ez van neki, és megyünk végre aludni.

Az alvásnak csak jó tulajdonságai vannak. Az apu megcsinálja a két vackot, tehát a övét és az enyémet is, ami egy párna, rajta pléd, amit elsimít, úgyhogy gyűrhetem össze ismét. Körbe kell járni rajta, amíg jó lesz a végén, és akkor jön az esti mese. Nekünk külön esti mesénk van, ami abból áll, hogy az apu ráhajtja arcát az oldalamra és ezt mondja:

„Álmodj szépet az anyuról, a madárkákról, napocskáról, füvecskéről. Filosz fekszik a füvecskében, a napocska melegíti az oldalát. Álmodj szépet az István kutyáról, aki annyira szeret téged, hogy elvisz mindig sétálni az erdőbe, ahol a nagy botocskák nőnek. Álmodj a Nagymama kutyáról, aki a finom leveskét főzi neked.

Álmodj a te szépséges tacskó anyukádról, az érsekvadkerti Picur kutyáról. Szép a szeme olyan, mint a Filosz szeme. Szép a füle – mint a Filosz füle. Az orra, a lába, a farka. Selymes, fekete bundája. Picur kutyának született négy kicsi kutyája: Filosz, a Filosz testvérkéi, meg egy kislány ,és Picur kutya adott nekik édes, meleg tejecskét. Clap-clap-clap, szoptak szépen, hogy erős, bátor, szép kutyák legyenek. Azok is lettek. De Filosz a legszebb, Picur kutya legkedvesebb fiacskája.

Sétálnak a kutyák. Sétál Picur kutya, sétál a Filosz, sétálnak a Filosz testvérkéi, meg egy kislány. Nagyon szeretik egymást, mert ez egy igen szép kutya falka. Álmodj róluk szép kutyaálmot.

Ez a mi esti mesénk. Mire a tejecskéhez érünk, én már alszom és arról álmodom, hogy együtt játszunk. Ott van az anyukám, a testvérkéim, meg egy kislány. Ennyire szeretjük egymást.

                                                                               ♦

Eljött az anyu és nagyon szép napunk volt. Finom levest hozott, ami szerencsére kifolyt kicsit a zacskóba. Ezt én kaptam, és ahogy vitte, a konyhában is kicsöpögött, úgyhogy azt is felnyaltam. Mindig hoz kekszet is, mert tudja, hogy kevés van. Amikor jön, mindjárt kapok általában.

Aztán kimentünk a kertbe: végigjárta a virágokat, hogy mennyit nőttek, mert nálunk minden virágot ő ültetett. Én is járok vele együtt, megnézzük a virágokat. Ezek a legvidámabb növények, pedig nem tudnak se nyávogni, sem ugatni. Mindegyiknek más szaga van, de amikor sokan vannak, mind összekeveredik. Aki megszimatolja, vidám lesz, ezért szagolja őket az anyu is, mire lassan elmúlik a szomorúság-szaga. Mert amikor megjön, ezt lehet érezni rajta. Nem tudom, hogy mit csinál, de amit csinál, az nem vidám dolog. Amikor megjön, már javul kicsit, mert örül annak, amit hozott nekünk, és örül, ha lát bennünket.

A méhek pedig a virágokat nyalogatják. Egy család itt lakik a tetőnkben, és egész éjjel zümmögnek. Bejönnek a felső verandára is, mert van egy pár lyuk a falon. Hiba pedig. Jönnek, akkor mondom nekik, hogy hiba, de nem értik. Mert visszamenni nem tudnak. Kezdenek mászni az üvegen, mert az üvegről ők se tudják, mi az. Kint van a kint és nem tudnak odamenni. Apu szokta kilapátolni őket egy papírlappal. Ez a néhány megmenekül, de a többiek meghalnak, mert nem tudnak hazamenni és belehalnak a szomorúságba.

Ezeket el szoktam mondani az anyuknak, amíg virágozunk, és ő mindig meghallgatja. Közben ülteti a virágokat. Legközelebb jön, megnézi, hogy mennyit nőttek. Apu gerendákat fűrészel és azokat dugja le földbe, a gerendák azonban nem nőnek. Mindenféle helyet épít, de sok értelme nincs ennek. Ennyi helyre nincsen szükség. Néha oda se figyel, látom, hogy másra gondol. Ilyenkor aztán bumm, és már rá is vágott a kezére, erre van egy külön szerszáma, az a neve, hogy kalapács.

Ültetés után jön az ebéd, végre. A macskák külön tálban kapnak a varrógépen, de szemmel tartom őket, mert olyan pofátlanok, hogy le szoktak jönni és megnézik az enyémet. Ugatok, de nem izgatja őket, sőt, belenyúlkálnak az én tálamba és kihúzkodják a legjobb falatokat az orrom elől.

Ebéd után lefekszünk végre, amit nagyon szeretek. Befúrom magam az anyu és az apu közé, ami a legjobb dolog a világon, mert egyik oldalról érzem az aput, másikon az anyut. Hallom, ahogy lélegeznek, tudom, hogy mit álmodik az anyu és az apu, ezért álmában az ember egyszerre tud virágot ültetni és kalapálni. Néha még olyat is álmodtam, hogy kalapáccsal vertük be a virágokat a földbe. Ki is mentem aztán megnézni, hogy mi lett velük, de rendesen álltak, úgyhogy nem ártott nekik.

Délután az apu lenyírta a füvet, az anyu pedig az ágakat csipkedte és összeszedett minden vackot, amit mi egész héten eldobáltunk. Este pedig beszélgetünk, amikor én az anyu ölében fekszem, ami azért jó, mert mindent tudok, amiről beszél. Anyu megérti a dolgokat, majdnem úgy, mint egy tacskó. Lehet, hogy tacskó is, csak nagyobb fajta. Szomorú barátai vannak. Lehetne már egy vidám barátja, mondtam neki.

– Van is – mondta és megsimogatta a fejemet.

Ha így van, akkor jó. Anyunak jól vannak a dolgai, mert nem haragszik senkire. A nőkkel így van ez, az én anyukám se tudott rendesen haragudni és a nőstény macska sem. Nem erre figyelnek. Na, így persze nem lehet megvédeni egy területet, sem elzavarni valakit, aki nem odavaló. Ki is mentem a kapuhoz és üzentem a hegyre, hogy itt lakik a bátor Filosz, az Akácfa utca réme! Mire fentről jött a válasz, hogy itt meg lakik a Kócos, a hegy réme! Aztán a völgyből meg, hogy itt lakik a legnagyobb rém, hát vegyétek tudomásul! Tudomásul vettük, az anyu is hallhatta.

De amikor elment este, nagyon hiányzott. Még annyi mindent mondtam volna neki, mert vele lehet a legjobban beszélni. Sajnos, beült az autójába, aminek Mözsó a neve, és elment lefelé az utcán. Hátul mozgott a két piros lámpája, néztük ketten, én az apu ölében és szomorúak voltunk. Miért kellett neki elmenni, ahelyett, hogy itt aludt volna, úgyhogy az apu megint tévézni fog. Ha itt az anyu, nem tévézik, de ha nincs itt, akkor igen. Kezdtek is ordítozni, én meg kimentem a lábtörlőmre és néztem a kaput, hátha visszajött, de nem jött. Jól van, gondoltam, akkor visszahozom. Még nem érhetett messzire.

Kibújtam a kerítés alatt és megindultam utána. Az országút felé ment, ahová az apu szerint nem szabad lemenni. Jól van, gondoltam, most úgyis ordítoznak, addig én visszahozom és akkor megint itt lesz. Autók mentek az úton, egyik erre, a másik arra. Végre egy kis szünet lett és szaglásztam, de összekeverték a Mözsó szagát. Mégis tudtam, merre ment, hogy melyik a jó irány. Mindjárt meglesz, és együtt hozzuk a leveskét meg a kekszet, fog az apu örülni.

Megindultam hát az úton – páran dudáltak. Én kocogtam szépen és elértem a kanyarig, ahol két út megy tovább. Megjelöltem a villanydúcot, hogy kitaláljam, melyiken menjek, és ki is találtam. Mentem tovább, itt még sose jártam, de megismertem egy házat, mert láttam, amikor az apu hozott a Vikivel. Itt egy kutya is volt, rámhördült a kerítés mögül.

– Jól van – mondtam –, ismerlek, te a hegyi rém vagy. Én meg az Akácfa utca réme vagyok.

Kocogok tovább, találtam egy kis hurka-héjat, megettem. Az apu el szokta dugni ezeket, mert azt mondja, hogy műanyag és kihányom. Aztán egy kis sajtpapírt találtam, és sok jó szag volt ott. Ez egy olyan ház, ahol élelmek vannak. A sajtpapírt is megettem és megjelöltem a fát, hogy ez az enyém. Erre kirohan egy nagy fekete kutya és megharap.

– Hé! – mondom. – Az anyuért megyek, hallod?

De eléggé fájt, a lábamat harapta meg. Kicsit sántikálva mentem tovább. Hát ez megharapott.

Dudáljatok, jól van. Hol az anyu? Nagyon messze eljött, ami nem egészséges. Egy kis fa nő itt, tele piros bogyóval. Ha leesne egy, megkóstolnám.

Közben sötét lett és villogtak a csillagok. Olyanok, mint a virágok, csak nincs szaguk. De annak is örülni tudnak, hogy nincs semmijük, mert ilyenek.

A kanyarban kicsit félrementem az autók elől. Csendes utca, hasonlít a miénkhez, csak a szaga más. Megállok egy ház előtt, megjelölöm a kapuját. Világos volt az ablak és jó szagok jöttek onnan, de hallottam, hogy ordítoznak a tévében. Ha itt lenne az apu, élvezné.

Na, egy kutya ismét, belül volt, de tágultam. Errefelé nem laknak túl barátságos kutyák. Még mindig fájt az a láb, nyalogattam kicsit. Ezeknek a kutyáknak nem adnak enni, mind üvölt. Más ilyenkor fekszik a lábtörlőjén és őrködik. Kicsit hiányzott a lábtörlőm, jó lett volna megállni. Gondoltam, még megyek kicsit, aztán ha megtalálom az anyut, visszamegyünk. De nem találtam.

Nem pontosan erre jött, csak errefelé. De ha tovább megy az ember, mégis találkoznak az irányok, mint amikor a Mókus utcából átvágok a kerteken, és egyszer csak otthon vagyok.

Az apu biztosan kiment a verandára, hogy megnézze, hol vagyok. Eljöttem az anyuért, mindjárt megyünk és visszük a leveskét meg a kekszet.

Ez mi? Ilyen büdös holmit még nem láttam. Ragad is. Egy hordó, benne valami. Le se jön az orromról, ragad.

Na, itt is világos van. Gyerünk át a túloldalra, csak az anyuért megyek!

A válasz óriási. Óriási kutya lehet ez, nőstény, de nincs szag. Nincs, akkor csak őrködj, de a nőstények nem őrködnek jól. Őrködni a kanok tudnak, menj aludni! Az anyuért megyek! Az Akácfa utca réme vagyok, oda fogunk visszamenni.

Egy pillanatra hátranéztem: az a fa ott volt. De itt is van egy. Forgolódtam kicsit, hol az anyu? Egy vaskapu, ez majdnem olyan, mint a miénk, megjelölve sok helyen, előtte egy szép nagy kutyakaka. Jó nagy kutya volt. Megsimogatom a fülemmel és a nyakammal, hogy illatos legyek. Kicsit rendbe jöttek már a dolgok, nemsokára meglesz az anyu és hazamegyünk.

Egy rágógumi. Nem a legjobb, de megesszük azért, valamire csak jó. Ráragadt a lábamra is. Másik része a fogamra. Lekaparjuk. Nem jött le, de a lábamon is van már kettő. Ameddig számolni tudok. A számból kilóg, kellemetlen, de most nem érünk rá.

Egy bolha. Hát ez idejött. A porban is vannak, és ha erre jár egy tacskó, ráugranak. Na, figyelj ide, meg leszel fogva! Úgyis megtalállak, csak előbb az anyut kell megtalálnom, mert nagyon vár már az apu.

Egy utca balra, ez jó lesz, ott mennek az autók ismét. Arra ment. Megnézzük, mert ennél messzebb nem jöhetett.

Nincs szag, arra figyel az ember, ami a hasából jön. Erre ment, akkor mi is megyünk. Jó irány.

(folytatása következik…)

 

 

(Illusztráció: L&S)

Nászút a Holdra

A Hold fényes oldalán, egy nappal tegnap után

A tegnapi reggel ugyanúgy indult, mint a többi. Fölkeltem, fölraktam a kávét, majd következett a rituálé. Bekapcsoltam a rádiót és a kisoltáron meggyújtottam egy mécsest. Ezután kiültem az erkélyre, rágyújtottam és újra elaludtam. Arra ébredtem, hogy a rigó ráesett az ujjamra. Berohantam, hideg víz alá tartottam a sebet. Visszamentem, hogy megigyam azt a keveset, ami maradt a kávéból.
Nyúltam a csészéért, de megint elkezdett remegni a kezem. Makacsságomban mégis megragadtam és fölemeltem. Csak meg akartam mutatni magamnak, hogy képes vagyok rá. Ezt a pár kortyot már csak azért is megiszom, még akkor is, ha ez lesz a világon az utolsó dolog, amit teszek.
Kilötyögött. Egy csepp sem maradt. Elindultam befelé egy konyharuháért, mikor hirtelen megcsúsztam. Jó nagyot eshettem, mert egy kicsit még mindig sajog a fejem. Lehet, hogy már csak képzelem.
A következő dolog, amire emlékszem, az, hogy kicsit kótyagosan sétálok az utcán. Eltelhetett pár óra, mert a Nap már jó magasan járt.
Nem tudtam, miért vagy, hogy hova indultam, de ha már lent voltam, gondoltam megyek tovább. Az időmből elvégre kitelt egy könnyed kis séta. Így is büszke lehetek magamra, jövő hétfőn leszek 83 és most fordult velem először elő, hogy elfelejtettem, hová is indultam.
Gézát már vagy 30 éve ismerem, nála veszek újságot, meg cigarettát már mióta ideköltöztünk. Fél éve halt meg a nővére, azóta sokszor látom ezzel a komor ábrázattal üldögélni. Ma is csak támasztja a pultot és kedvetlenül keverget valami limonádé-félét.
Különös élmény lehet a halál. Nemsokára én is megpihenhetek. Engem annyi emlék köt ide, de vajon emlékezni fog rám a város? Ennyit azért megérdemelnék. Elvégre itt ismeretem meg életem szerelmét, itt neveltem fel mind a négy gyermeket (közülük kettő még ma is a városban él), generációk kerültek ki a kezeim alól, akik közül számos a határainkon túl is sikeres ember lett.
Elsőként gondoltam, elnézek a régi iskola felé. Nagyapám, apám és anyám ide jártak, én is, és utánam még két nemzedék. Az egyik unokám jövőre ballag. Mivel még elég korán volt, úgy terveztem elcsípem, amikor kijön és elkísérem hazáig. Úgyis olyan ritkán vagyunk együtt mostanában.
Mire odaértem dél volt és elég meleg is, én viszont érdekes módon nem voltam fáradt, de még a hőség sem zavart. Leültem hát az iskolával szemközti kávézóba és kértem egy dupla presszót és egy aznapi újságot. A pincérnőt nem láttam tisztán, mert a napnak háttal állt mikor felvette a rendelést. A parfümje viszont valami okból különös nosztalgiát ébresztett bennem. Tavasz illata volt. Hirtelen azok az idők jutottak eszembe, amikor még csak hárman voltunk Idával és a kis Annussal. Azóta már…
A hölgy hozta az újságot a kávémmal együtt. Hamutálat is hozott, pedig határozottan emlékszem, hogy nem kértem, mert nem volt nálam cigaretta. A 80-at elhagyva már igazán elfelejthetek néhány apróságot.
A Seperc a város kedvenc napilapja. Állítólag annyira naprakész, hogy az aznap reggeli híreket is közli 9 órával bezárólag a déli osztáskor.
Semmi érdekeset nem találtam. Csupa hatásvadász, dagályos cikk, undorító pletyka. „Egy híres színésznő boldoggá avattatná macskáját”, vagy „Egy zöldségesnél görögdinnyébe rejtett kábítószert találtak. Az árus tagad”, De ami a legfurcsább volt, hogy a mi házunk előtt halt meg valaki és én észre sem vettem. Vagy lehet, hogy csak nem emlékszem? Biztosan a hátsó kapun mentem ki.
Egy idős férfi holttestét találták ma reggel 8:38-kor a belvárosi Bardassy sugárút 27-es szám alatti lakóház kapuja előtt. Halála körülményei egyelőre tisztázatlanok. Az ügyben megkezdték a nyomozást, annyi azonban majdnem bizonyos, hogy…
Ekkor meghallottam az ifjú trónörökös hangját. Egy kedves lánnyal beszélgetett, valami koncert-féléről. Nem akartam zavarni őket, így hát ott hagytam a kávé árát nem elhanyagolható nagyságú borravalóval, majd észrevétlenül távoztam.
Elhaladtam az étterem mellett, ahol megkértem kedvesem kezét, a cukrászda mellett, ahol egyszer romlott áfonyatortát ettem, amiért kórházba is kerültem. Száz és száz emléktöredék és kép futott el a szemem előtt. Minden olyan valóságosnak tűnt, mintha, mindent újraélnék.
Eltelt pár óra. A Búvó-térre, a város főterére érve megilletődve csodáltam a naplementét. A holdbúttai nagytemplom üvegablakai csak úgy lángoltak a haldokló nap fényében. Ez az a hely, ahol a holdújévet együtt ünnepli a város. Idával sokszor kijöttünk ide. Tegnap is jól érezte volna magát. Telihold volt, a tér olyankor a legszebb, minden ragyog, olyan, mint, mikor az ember éjszaka egy tó tükrét nézi és benne az éjszakai ég tükörképét. A kávézók és éttermek lámpái pont úgy derengenek a téren, mint az esti víztükrön hullámzó csillagok.
Holdbútta, már az óidők óta népszerű zarándokhely. Az óévet búcsúztató ünnepségsorozat, a Búvó van, hogy két hétig is eltart. A nagytemplom a város legmagasabb pontján van és a kupolája mögül bújik ki az év első teliholdja.
A főtér azonban nem csak újévkor pezseg, minden éjszaka ellepik a fiatalok. Nekem olyankor már túl nagy a zaj, inkább elindultam haza. Nem akartam a zsúfolt villamoson nyomorogni, ahelyett kihasználtam a jó időt és hazasétáltam.
Hazaérve nagy meglepetés fogadott. Az erkélyajtó kitárva, eltűnt a mécses a kisoltárról. A feleségemről és rólam készült olajfestmény a legkedvesebb számomra ebben a zugban. Mindig gyújtok egy kis gyertyát a régi idők emlékére. Általában ott hagyom, míg meg nem gyújtok egy másikat, és még sem volt ott.
Ugyanaz az ismerős illat, amit a kávézóban is éreztem, újra megcsapta orromat. Mintha járt volna valaki a lakásban. Elfogott a rémület. Lehet, hogy betörtek és elvittek valamit, vagy, ami még rosszabb, hogy itt vannak és csak rám vártak. A képzelt vagyonom után kérdeznek, megkínoznak, vagy csak simán lelöknek az erkélyről, mint azt a másik idős férfit ma reggel.
Nyugalom öreg, nem bánt senki. – szólt valaki halkan és magabiztosan az erkélyről. Lágy, kék füstfoszlánnyal kúszott be a hang, különös, de volt benne valami megnyugtató. – Lehet, hogy ismer? De hogy juthatott be? Az ajtót zárva találtam. Nem tudtam elképzelni, ki lehetett az. Mivel gondoltam, veszteni valóm már nem maradt, kimentem.
A holdfény beragyogta az egész testét. Fehér ködfátyol takarta kecses vonalait és gyenge kékes pára lengte körül. Az illatát már megismertem, ő volt a pincérlány is a kávézóban. A reggeli újság ott volt a kezében és a dohányzóasztalnál ült.
Leültem vele szemben a másik székre. Finoman odacsúsztatta elém a lapot az általam reggel csak dagályos zugfirkának titulált oldalnál nyitva. „Egy idős férfi holttestét…” Csak mosolyogtam és tudomásul vettem azt, amin már nem tudok változtatni.
Lassan és könnyedén felállt, és fellépett a korlátra. Leheletnyi pára-keze felém nyúlt, miközben azt mondta: „Kaptál még egy napot, de nem azért, hogy a vég előtt elbúcsúzz, hanem, hogy lásd milyen sokat kaptál. Annyi mindent éltél át. Beutaztuk a fél világot, egy utolsó út viszont még vár ránk. Tekintsd ezt második nászútnak!

A fejem még kicsit sajog, de talán csak képzelem. Végre békére lelhettem Vele újra. Miért nem mondta még senki, hogy ennyivel szebb a „teliföld”, mint a telihold? A nászutasoknak csak ajánlani tudom.

 

(Illusztráció: Jenndalyn)

 

Tántorgó paripám (II. rész)

Tél volt, nagy hó. A havat lehet nyalni, amikor pedig már több van, puha. Minden más, a szagok is. És egyszer csak megjelent a nőstények üzenete, ami azt jelenti, hogy GYERE! Ilyenkor tehát menni kell. Aznap felmentem párszor a hegyre, ahol a Ria lakik. Ria szép nagy szuka, hosszú szőre van, és olyan nagy, hogy átférek a hasa alatt. Találkoztunk párszor, amikor mind a ketten csavarogtunk, de akkor nem volt szaga, úgyhogy nem érdekelt. Be volt zárva a Ria, mosolygott kifelé a kerítésen, mi pedig néztük. Sokan voltunk, az összes kan a környékről. Elmentünk, visszajöttünk, nekem szemmel kellett tartani az aput is. Nagy fehér hó, megvolt már a Ria-járatom a kertek alatt.

Este apu leül a tévé elé, ami szörnyen unalmas. Én a másik fotelben fekszem. Mondom neki, kimennék. Rámnéz, jó, de ne csavarogj! Persze. Felmentem a Riához, akkor is voltak ott más kutyák. Kicsit beszélgettünk, nem volt harag. Ők se tudtak bemenni, én sem. Álldogáltunk hát, kicsit járkáltunk, Ria közben enni kapott egy nőtől. Néztük, hogy eszik, a nyálunk csorgott. Én már többször körbejártam a Riáék házát, sehol se lehet bemenni, hacsak nem ássa ki az ember a kerítés alját. Gondoltam, hogy ások kicsit. A többiek nézték, odajöttek, megszagolták, de érdekesebb volt a Ria. Hogy kéne oda bemenni? Hát nem tudtunk, és kezdett hideg lenni. Sőt. Majd megfagytunk, de azért maradtunk hajnalig. Nagyon szép este volt.

Megyek haza hajnalban, Riánál valahogy nem fáztam annyira, de ahogy mentem haza, egyre jobban. Megkaparom az ajtót, semmi. Megkaparom megint, valami motoszkálás, az apu leszédeleg a lépcsőn.

– Megérdemelnéd, hogy kizárjalak! – mondja. – Na, figyelj ide, nem verlek meg, mert ahhoz is fáradt vagyok, de nem alszom veled! Oda feküdj le, és meg ne moccanj! – Azzal felment, és amit még sose tett meg, becsukta a rácsot a lépcső tetején. Van ott egy rács, felesleges volt megcsinálni, már akkor mondtam az apunak, amikor csinálta. És becsukta.

Kezdtem szomorú lenni, ugye nem tudtam felmenni az apu mellé. Esti mese, semmi. Lefeküdtem a kályha mellé, ott reszkettem egy ideig, aztán megpróbáltam újra. De hallottam, hogy az apu sem alszik, annyira hiányoztam neki. Fenn a rács alatt sírtam kicsit, aztán valahogy visszafordultam, apu meg frászban volt, hogy mikor esem le. Nem estem le, viszont ő sem aludt, másnap hulla fáradtak voltunk mind a ketten, én is csak párszor voltam fenn a Riánál. Apu meg a házban tántorgott, amíg el nem ejtette a kávéspoharát. Minden csupa kávé lett, kezdem felnyalni. Nem mondott semmit, csak nézett és éreztem, hogy gondol valamit. Jövök vissza megint a Riától, azt mondja:

– Ülj le!

Leülök a kályha mellé, reszketek.

– Na, figyelj ide. Kimész és ugatsz egyet, aztán visszajössz! – Kinyitja az ajtót, de nem volt kedvem kimenni. – Menj csak! – mondja. – Menj nyugodtan!

Jó, kimentem, hideg volt. Megyek vissza a kályha mellé, apu ad egy kekszet.

– Derék kutya vagy! – Egy idő után megint kinyitja az ajtót. – Menj csak! – mondja. Kinézek, kimegyek, ugatok szokás szerint, megyek vissza – megint ad egy kekszet. – Aki nem csavarog, kap egy kekszet! – Kiereszt megint, felszaladok a Riához, de nem időztem, mert rájöttem valamire. Kezdődött a ravaszság. Ez így ment egész nap. Másnap odaállok az apu elé és nézek rá.

– Mi van? – Ránéz az órára. – Kilenc óra tizenkettő… – hát mert tegnap pont ilyenkor adta a kekszet. – Honnan tudod, mennyi az idő?!

 Mi az, hogy honnan, ezt mindenki tudja. Kilenc óra tizenkettő, akkor jön a keksz.

– Kis ravasz! Hozzád lehet igazítani az órát!

Valami mozgás van ott. Mióta idejött ez a két macska, nincs nyugalmam. Két kislány lakik a szomszédban: egy kisebb és egy nagyobb. Mind a kettőnek hosszú haja van, a szaguk jó, de a kisebbiké a jobb. Ezek folyton veszekednek, és mindig a nagyobb győz.

Egyszer eljött hozzájuk a nagyapjuk, egy öregember, és hozott nekik két macskát. Gondolta, ha két macska lesz, akkor nem fognak veszekedni, mert mindegyiknek jut egy. Igen ám, de az egyik fiú, a másik lány. Hogy lehet elosztani, ugye. Akárhogy osztják, a fiú marad fiú, a lány pedig lány. Ezt ők nem ismerték fel, itt maradt mind a kettő. Ameddig számolni tudok.

Odamegyek a kerítéshez, megugatom őket, de ezek olyan buták, hogy azt sem értik. Ugatok még jobban, rámnéznek, jól van. Átmegyek a kerítéslyukon, erre felmennek a fára és pont arra, ahová én nem tudok felmászni. Ugatok lenn, ezek csak ülnek és vakaróznak. Félóra múlva kijön az apu:

– Mi van itt? – Elmondtam pedig igen sokszor, hogy MACSKÁK. – De akkor már a szomszéd kölyök is odavágott egy tornacipőt. Mellém esett, megszagoltam, és ugattam tovább. Macskák fenn. Most a lábukat nyalogatták.

– Hagyd már abba! – mondja az apu. Dehogy hagytam. Macskák az én területem, többször is megjelöltem a fájukat, hogy vegyék észre magukat. Zöld a szemük, néznek lefelé. Felháborító állatok. És hiába vannak fenn, a szaguk lejön. Mondom az apunak, vegye le őket, ez az én szomszéd telkem, nem hívta őket senki.

– Jól van – mondja az apu. – Hagyd őket a fenébe. Ugyanolyan feketék, mint te vagy!

Mondjuk, ez az egy, ami elfogadható bennük. Jó, hazajöttem, de figyeltem azért. Majd lejönnek, örökké nem lehetnek a fán.

Hazajön a két kislány:

– Cip! Cip! – Hol vagytok?

Hol, hát a fán. Lehúzkodják őket, de még akkor is kapaszkodtak. Összekarmolták az egész fát. Felháborító állatok. A két lány pedig rájuk tett két nyakörvet. Ameddig számolni tudok. A nyakörveken két kis csengő. Namost, ezután a két macska nyugtalan lett. Egyet mozdultak, a csengő csengett. Megrémültek, fel a fára! A csengő persze a fán is csengett, leugrottak, futás a ház körül! Estére kezdtek megnyugodni, mert annyira elfáradtak, hogy csak feküdni tudtak.

Másnap a két lány elment reggel, elment az anyjuk és az apjuk is. Ez a férfi nem szereti az állatokat. A nő szereti. Elmentek az autójukkal, de otthon maradt a két macska. Csengő – futás…!

Nézem őket a kerítés mellől: két macska fut. Na, mondom, átmegyek egy kicsit rendet tenni, mert a ház körül rendnek kell lenni. Ugatok, ezek csak futnak. Végül leültek a dobozukra lihegni. Egy dobozban laknak.

– Figyeljetek ide! – mondom. – Hagyjátok abba!

Lihegnek tovább.

– Mert baj lesz!

Lihegnek. Valami okosabb macskát hoztak volna ide, de két ilyent… Odamegyek, megszagolom őket. Ülnek tovább.

– Figyeljetek ide – mondom. – A fa meg van jelölve!

Ülnek tovább. Mit lehet ezekkel csinálni? Nem értenek semmit, tanítani se lehet őket. Megnéztem az edényüket, egyikben víz volt, másikban a tyúkláb, amit gyanítottam már a kerítés mellől. Ezt kiettem, maradt nekik a víz. Mert a macskák annyira ostobák, hogy nem eszik meg, amit kapnak. Járkálnak, odamennek, nagy óvatosan nyamnyam, és mennek tovább. Nem előrelátók. Hát most nem volt nyamnyam, maradt nekik a víz. Délután, amikor hazajött a két lány meg az anyjuk, nyávogtak.

– Milyen aranyosak! – mondta a nagyobbik lány.

– Nem éhesek ezek? – kérdezi az anyjuk.

– Dehogy, reggel kaptak egy egész combot. Örülnek, hogy megjöttünk.

A macskák csak nyávogtak, estig megvoltak a vízen. Akkor megint kaptak egy tyúklábat, nekiestek, nyamnyam, de megint otthagyták. Nekem ezt végig kellett néznem a kerítés mellől, ugye. Végül átmentem, és megettem azt a lábat is, igen jó volt. A macskáknak maradt a víz. Ezt csináltuk pár napig, úgyhogy nem nagyon fejlődtek, de aztán odatett a férfi egy deszkát az én kerítéslyukamhoz, és nem tudtam átmenni két napig. Végül ástam egy lyukat a deszka mellett, aznap a macskák megint nem fejlődtek.

Átment hozzájuk a Kitti is, aki a másik szomszédban lakik, és szintén tacskó, de szálkás szőrű. Kislány ez a Kitti, jó barátom. Hozzánk mindenki átjár, mert tőlünk lehet tovább menni a vak nő telke felé. Kitti átjött, és tőlünk ment a macskákhoz, hogy megnézze, mi ez a rendetlenség ott. Az edényben nem talált semmit, mert én már voltam ott. Nagy ugatás: MACSKA…! MACSKA…! A macskák közben megkarmolták az orrát, mert a Kitti kicsi, és nem féltek tőle. Kitti sírt, üvöltött, jött vissza a lyukon, és vágtatott haza.

Az ő gazdája Kati néni, akihez sokan járnak, de ő nem jár senkihez, a verandán szokott üldögélni. Összehajtogatott papírokat nézeget. Összehajtja, kinyitja. Megint összehajtja, megint kinyitja, így játszik egész nap. Ha mégis kijön a kertbe, akkor következik a:

– Jaj! Jaj, Istenem! – ami azt jelenti, hogy Kati néni benn van a bukszus alatt, és az apunak át kell mászni a kerítésen. Apu mindent ledob, ami a kezében van, viszi a kislétrát a kerítéshez, felmászik a sövény tetejére, és a másik oldalon le. Én ugye már rég ott vagyok, megnézem a Kati nénit, aki általában a bukszus tövében fekszik, de volt már a madáritatóban is a csap mellett.

– Jaj, istenem! – mondogatja.

Kitti örül, hogy végre lejött az ő magasságába. Az öregasszony feje felett ugrál, aki csapkod és kiabál:

– Jaj, istenem! – Amikor egy kicsit fel tud könyökölni, Kitti újra ledönti a sárba. Kicsi még és keveset tud, de amit tud, annak örül.

Na, végre odaér az apu, feltámogatja Kati nénit a sárból, megkeresi a papucsát – én meg az apu papucsát, ami a létráról esett le. Ezután felmennek a verandára, ahol Kati néni sírdogál kicsit.

– Itt ez a nyavalyás kert, és nem tudom elültetni a virágomat! – mire az apu ásni kezd és ledugja a virágokat a földbe. Ásni én is segítek – amíg ő egyet ás, én kettőt –, így elég gyorsan végzünk, aztán visszamegyünk Kati nénihez, én be a konyhájukba, ahol a Kitti edénye van, és megeszem, amit találok. Kitti ezért nem haragszik, túl sok az ennivalója mindig, ott szokta hagyni. Elég kövér már, mert az öregasszony sose tudja kiszámítani, mennyit adjon neki. Ha elfogy a tálból, akkor megint tesz bele. Szemmel tartom, úgyhogy nem marad azért ott, mert kár lenne érte.

Mire visszamegyek, apu már a Kati nénivel cigarettázik, füstöl a szájuk. Azt hittem, csak az apu csinálja, de nem. Na, végül visszamászik a létrán, én meg a lyukon. Kitti is velünk jön általában, mert szereti az aput. Nem bánom, hogy szereti, de amikor kiszedegeti belőle a bogáncsot, ugatok, mert nyugtalanít, hogy az apu ennyit foglalkozik vele. Kittiben mindig rengeteg a bogáncs, mert a régi telken csavarog, ahová csak a madarak járnak és a macskák. Ott van ez a sok bogáncs, az ő szőre meg elég hosszú és minden benne marad.

Jön ám a Szimat, aki szintén tacskó, de sárga, és a második szomszédban lakik. Ameddig számolni tudok. Nem tudom, hogy ki a gazdája, mert senki se szereti. Egy férfi lakik ott, egy nő, meg egy kölyök, de egyik se szereti, ezért a Szimat se szeret senkit, engem sem. Találkozunk, mert ő is tőlünk megy a vak nő telke felé. Szimat mindig el van foglalva. Néz maga elé, és örül, hogy nincs otthon, ahol mindenki ordít vele, de tudja, amint hazamegy, megverik és utána kap enni. Szomorúságában nem is nő rendesen, a hasa leér a földre – ilyen kutyát még nem is láttam. Ugatni se tud, mert amikor verik, üvölt, és annyira megszokta, hogy ugatás helyett is üvölt.

Megy a vak nő telke felé. Látta, hogy itt vagyok a tetőn, de nem szólt semmit. Szegény Szimat. Néha ülünk az apuval a kerti hintán, amit elég nehezen szoktam meg. Mozog minden, a fák, a fű, és a ház is, tehát megyek előre és hátra. Apu keze a hátamon. Jön a Szimat, ránknéz és látom, hogy szomorú, mert nekik nincs kerti hintájuk, ahol lefekhet valaki mellé, akinek a keze az ő hátán van. Megy tovább a vak nő telke felé, hogy egy kicsit később verjék meg.

Megjött az apu! Megáll a Viki, büdös nagyon. Apu kiszáll, nyitja a kaput. Kulcszörgés. Megyek le, hogy kiszökhessek az utcára.

Mókus utca. Rengeteg szag. Legutóbb a Tádé járt itt, aki a Mókus utcában lakik. Nőstény kutya, fehér, és a fehér kutyák kedvesek általában. Tádé is kedves, csak a farkát nem tudja jól tartani. Mutattam neki, hogy kell, de nem érti. Találkozunk, akkor mindig újra megmutatom. Ő megnézi – és tartja ugyanúgy. Ez a helyzet a Tádéval. Náluk nincs kapu, ezért egész nap csavarog, ha nem alszik.

Bemegyek a régi telekre, ahol egy furcsa szagú, öreg ház áll. Ott laknak a gyíkok. Ezek igen kedves állatok, legyet esznek és más bogarakat. Napoznak. Itt szokott bebogáncsosodni a Kitti. Madarak is laknak a fákon, mert jó hely lenne, ha nem jönnének ide a macskák. Mondom a gyíkoknak, ha jön egy macska, majd adok neki. Megköszönik, fekszenek tovább. A fűben gyümölcsök, nem eszi meg őket senki, csak a madarak. Sok hangya. Ezek a hangyák mindig fontoskodnak. Nem láttam még olyan hangyát, amelyik ne fontoskodott volna.

Tádé már meghallotta, hogy jövök, de éppen csak felemeli a fejét, mert melege van. Megnézem az edényét: üres. Le kell mennem a veranda mögé, ahol van víz, mert csöpög a csap náluk. Nyalok egy kis vizet, két veréb nézi, mert ők is inni akarnak. Néznek a fáról.

– Nana – mondom.

Tádé már egy jót csavargott, ott járt a mi házunk előtt, és felment egész a vízmosásig, ahová megint kidobtak valamit, szemét szaga van a lábának. Evett is: Tádé bőrt evett, meg füvet, ahogy én is az előbb. Remélhetőleg náluk is van szőnyeg, ahová hányni tud. Megmutatom neki, hogy kell tartani a farkat, aztán elmegyek. Általában velem jön, ha itt járok, de most nagyon melege van, így hát egyedül megyek tovább az utca végéig, ahol két dió fekszik a fűben, és a dió mellett egy madár, aki nem él. Elment a Semmibe. Reggel még láttam a kertünkben, leült a műhely tetejére, pihent kicsit és repült tovább. Megsuhintom a fülemmel, elment a NINCS-be. Ez a legnagyobb SEMMI. Öreg madár. Visszafelé is látom, szépen kikerülöm. Aki erre jár, mind szépen kikerüli. Tádé nem volt itt ma. Ahogy odaérek, megszagol, és tudja ő is, hogy az utca végén van egy halott madár, majd felmegy biztos, hogy megszagolja.

Én pedig szépen hazakocogok. Közben elment itt egy lány, biciklivel. Fentről jött, és fékezett a kanyarban, ez gumi-szag.

Apu nyitva hagyta a kaput, hogy be tudjak menni. Bemegyek, ott ül a verandán és cigarettázik. Puff, beugrok az ölébe és mesélem, hogy mi mindent láttam. Voltam a Tádénál, akinek melege van, és ott volt a madár. Megsimogat. Remélem, hogy megérti ezeket a dolgokat. Az emberek sokat beszélnek és össze-vissza. Az a baj, hogy az ő fejük túl magasan van, és nem tudják megszagolni azt, ami lenn van. Márpedig minden fontos dolog lenn van.

(folytatása következik…)

 

(Illusztráció: Sherry Shipley)