– Ezek gyűlölték egymást a kezdetektől fogva. – jegyezte meg Palkovicsné, amikor végre szétválasztották a két öreget.

– De miért? – kérdeztem.

– Ők se tudják. Nem is ők kezdték. Így van ez, mióta itt élünk.

P. és B. két szomszédos falu volt az erdők között. Egyik a hegyen, a másik a mögötte fekvő völgyben. P-re B-n keresztül vezet az út, onnan pedig sehová. Átutazó nem jött a faluba, csak aki valahogy idetévedt a Bocskor-hegy melletti szeles völgyön át, de az is minimum átfagyott, mert a völgy legmélyén, az elhagyott mészégető kemencéknél volt a leghidegebb a környéken.

P-ről régen gyakran gyalog jártak át a patakvölgy erdején keresztül az egyik távolabbi faluba, ahonnan már vasút vezetett Győrbe, de ezt az ösvényt már rég benőtte a gaz, hiába keresték, már nem találták meg, így kénytelenek voltak továbbra is B. felé közlekedni.

– Mocskos sváb! – kiabálta most az egyik öreg, és köpött egyet.

– Mégis min vesztek össze ennyire? – kérdeztem újra.

– Fene se tudja. A Gáspár egyébként se normális. Az harapta le a Schwarz ujját is.

– De mégis miért?!

– Hát miért? Mert megijesztette. Azt hiszem, a vállára tette a kezét, ő meg hátrafordult, és leharapta. Na, nem egészen, de később le kellett neki amputálni.

– Na, büdös, mondd csak ki svábul, hogy aprókrumpli! Na, mi lesz? – erre a másik már ugrott is, mielőtt lefoghatták volna, és megint fejjel mentek egymásnak.

– Mit mondott? – kérdeztem.

– Aprókrumpli. Ezzel cukkolják a p-ieket. Merthogy svábul nincs erre szó.

– A ti papotok meg együtt él egy nővel, miféle az ilyen? – vetette oda a másik.

– Bejárónő – magyarázta nekem készségesen Palkovicsné. – Egy lakásban élnek, nincs abban semmi. Nem tudom, biztos nincs a nőnek családja. Egyébként a mi papunk az ő papjuk is, mióta az övék meghalt. Aztán nem jött a helyére új, persze, hogy nem, ki menne az Isten háta mögé, a bolond svábok közé.

A sváb öreg épp a másik feleségéről motyogott valamit, hogy szegény nem tudja, hogyan bírja itt a tótok között.

– Sváb a felesége.  – informált Palkovicsné – P-ről származik. P-n szerették a b-ieket, mert ott kevés volt a fiú, örültek, ha mentek oda házasodni. Így a p-iek nagy része B-re került.

– De nem jó ez így. – csóválta a fejét a mellettünk álló. – Mert régen se bírták együtt. A svábok leköltöztek a völgybe B-ről. A két falu között pedig siló és dögkút. Ebben az egyben közösködnek. Na, meg a papban. Csak, amiben muszáj.

A két öreg lassan kifáradt, és mi is bementünk a kapuból. Délutáni levegőzésnek ennyi elég is volt. Leültünk bent a hosszú asztal mellé, ami tele volt üres poharakkal.Talán az összes készletet elővehette, mintha egy százfős sereget készülne ellátni. Palkovicsnének születésnapja volt, én is köszöntés végett mentem hozzá. Az asztal pedig egész nap várja a betévedő köszöntőket. Már későre járt, de Palkovicsné még nem pakolt el, a papot várta, mert megígérte, hogy ő is tiszteletét teszi. Felajánlottam, hogy szívesen fölhívom telefonon, de Palkovicsné csak legyintett, hogy nem szükséges. Egyébként sem tudtam volna, ahogy azt megállapítottam, amint ránéztem a telefonomon kijelzőjére: nem volt térerő. A kert végében a kerítés mellett azt mondják, néha fogja a jelet, mondta Palkovicsné, akit ez a probléma sehogy sem érintett, lévén, hogy nem volt telefonja, ahogy a legtöbbeknek sem a faluban.

Kezdett esteledni, és úgy véltem, jobb, ha indulok, sötétben veszélyes a völgyben közlekedni. Biciklivel voltam ugyan, de Palkovicsné ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen a falu végéig, mert fiatalkorában őt egyszer ugyanilyen szürkületkor ijesztette meg a szomszéd gyerek bekormozott arccal. A falu végén a kapuban két nő beszélgetett. Amint megláttak, azonnal rákérdeztek, hogy hát, kinek vagyok én az unokája, majd amikor megmondtam, közölték, hogy rögtön felismertek, mert az egyik nő nagyapjának, akit történetesen Kukodának hívtak, ugyanilyen kék szeme volt, tőle örököltem én is. Hiába szabadkoztam, hogy tudtommal nem vagyok rokona, és hogy a kék szememet az én nagyapámtól örököltem, csak nem engedett belőle. Ha a családunk innen származik, akkor csakis Kukoda lehet, éspedig, lévén, hogy a Kukodák kék szeműek és szőke hajúak, én is nyilvánvalóan az vagyok. Kukodákhoz képest ugyan jól megnőttem. Hát, jól megnőttél, ez hogy lehet?, kérdezte, szinte szemrehányóan, mintha egy egyszerű feladatot nem tudtam volna teljesíteni;szokatlan a százhatvan fölötti magasság ebben a családban, de hát előfordul az ilyesmi. Fejcsóválva legyintett, mintha végtére is teljesen lényegtelen lenne. Mert tudod, magyarázta, a te dédapád rokona volt az én nagyapámnak, tehát egészen biztosan rokonok vagyunk.Próbáltam megérteni, mit akar mondani. Szóval, kérdeztem, akkor itt is mindenki rokona mindenkinek, mint P-n? Elképedt arccal nézett rám. Hát, mondta, az azért más. Ők svábok. Majd elgondolkozva nézett maga elé bólogatva, mintha saját magának akarná bizonygatni, hogy igazat mondott. Ezután elköszöntem, és útnak indultam. A mészégető kemencéknél most is jóval hidegebb volt a levegő, mintha torlaszként zárná el a dombon fekvő falut. A völgyből kiérve már a térerő is visszatért, a telefonomra is csak ekkor estek be a hívások.

 

 

(Illusztráció: Abandoned)

Tizenegy éves koromig csüggtem anyám emlőin a szó egzakt értelmében, ama szent napig, amikor prepubertáskori nővé érésem első ízben hajtott gyenge virága le nem szakajtatott az első havi vérzésem okán. Anya elragadtatással vegyes szorongással konstatálta a tényt, immár nőszámba vétettem időben egy sakkparti alkalmával. Aznap leültetett, szorosan magához vont csápkarmaival, a napi gyógyszeradagját sebtében megfejelte egy plusz rizsszemnyi rózsaszín nyugtatóval – valósággal vacogott, az izgalom és szorongás tehette, tudtam jól, de nem szóltam –, és hosszú monológot recitált a disznó férfinép nemtelen habitusáról – előre rettegett egy esetleges-vétlen abortusz lehetőségétől részemről, majdan egyúttal eltiltott összes ellennemű barátaim szemtelen tolakodásától – nem mintha valaha is felmerült volna a lehetősége akár –, egyben a velük való további kapcsolattartástól mintegy, szavait idézve, óvott meg, holott eleddig épp csak egy jelenték nélküli, ám kisded fejjel prométeszi mérvű csók csattant az óvoda közös fiú-lány vécéjében annak idején.

Életem tizennegyedik éve hajnalán gimnáziumi helyet nyertem a város egyetlen bölcsész illetőségű intézményébe, párszáz méterre az első emeleti garzonunktól; Anyának rejtélyes módon még ekkor is, minden unos reggelen, amikor iskolába indultam, támadt valami légből kapott ideája, miszerint a gyógyszerek teszik, hajtogatta fennen mentségére, már úgy, magyarázta a feledékenységét, megint meg kell ejtenie egy utat az ABC-be, mert elfogyott teszem fel a sampon, a kínai kel vagy az oregánó, egyebek. Eme kellemetlen szokását ápolta és ápolgatta dedós korom óta, amikor még természetes, ha anyuka elkíséri gyermekét, a Mama úgy viseltetett irányomban, akár a csimpánzok vagy szurikáták egymás közt, melyek csoportban járnak portyázni; iskola után bevárt, s vállamra telepedett a csüggeteg szégyen érzése, mit szólnak erre fel iskolatársaim – az lehetett az ok, nyilván a féltés, máskülönben a paranoiája tette, hát megbocsátottam neki, és igyekeztem baráti, sugaras arcot vágni mindehhez.

Azt meg kell, mondjam, ideje nem büszkélkedem barátokkal, hála mindezért Anyámnak, bár nem vetem szemére. A többiek egyenesen flúgosnak tartanak és tartják őt magát, mániás féltését. Anyának megvolt a nyomós oka kényszeredett elkényeztetésemre, noha ő szívvel tette és teszi a mostban is. A pontos okot rendhagyó bánásmódjára egy doktori intés tette még jóval a világra jövetelem előtt-tájt. Egy halva született báty, Robi halála feldolgozatlan maradt részéről, önmagát hibáztatta. Nüánsznyi vétket nem tulajdonított édesapámnak aznap, amikor egy csöppnyit sem kedves szándékkal taszított Anyámon, amire ő elesett, és Robika a hasában meghalt. A szakember szembesítette az állapotával, közölte, az elkövetkezendő dekád során eszébe se vegye egy esetleges baba újbóli fogantatását, sőt, tovább ment, ha egy mód létezik rá, sose tegyen lépést a reprodukció újbóli ügyében. Én magam öt évre Robika halála után láttam meg első ízében a napot tar fővel és némán, máskülönben egészségben; némi ráhatásra végezetre felsírtam, hamarost pelyhedzett a fejem búbja is. Így lett Anya az árnyékom.

Tizenkilencedik évem élem a jelenben, a szó legvalósabb értelmében egy zárt világban, egy anya kínos szorításában. Örököltem Anyám handicap-jeit, már úgy, betegségeit. A borderline, a tudathasadás, és már-már bontogatja magát a mániás depresszió szűkös fejemben, mint elegye az elme zűrös zavarának, megtoldva némi alvászavarral és parkinsonizmussal; így Anya reggelente maga készíti elő a piruláimat és adagolja belém, mielőtt elillan munkába, ahogy egy driád, látatlan, tesz-vesz körülöttem, akár egy nörsz, majd kéri, öltsem ki a nyelvem, nem csaltam-e. Anya mellett akképp zajlik az életem, bár kicsiben, amiként Gautama Siddhártháé lehetett valamikor a régmúltban, csak jómagam huszonhét négyzetméteren tengek, bár Anya mellett királyi pompában leledzem. Szervírozza elém a kontinentális reggelit, ha kell erőszakkal, de etet.

Hangozzék bár nonszensznek, mégis a Mama jelenlétével strázsál a fürdőben, ha veszek, teszem fel, egy zuhanyt; sikálja a körmöm, mossa a hajam, tisztogatja a fülem, száraz pihe, illatos törölközőbe csavarja erősen anorexiára mutató corpusom.

– Mama, ne, kérlek, azt hiszem, már ideje felnőttem, tudok magam is mosdani… ez ég szerelmére, Anya!

– Majd én megmondom, mi kell neked, kislányom. Kicsi lány, tegnap még karon ülő voltál… És… és ha elcsúszol a nedves kövön…?! Bevered a fejed?! Mi lesz akkor egyetlen szerető árva mamáddal, arra nem gondolsz?! – S ezzel máris könnyeit törölgeti a konyharuhájába és hisztérikusan sóhajtozik, hiperventillál mellé, én elcsüggedem.

– Anya, megint elhanyagoltad a gyógyszereidet! – pirítok rá csípős éllel, de nem először az évek folyamatában. Ha elmulasztja, akár egy elszabadult ringlispíl, tesz-vesz, ám befejezni már nem teszi a megkezdettet, előszeretettel szórja kevéske pénzünket, pattogós-gyors taktusra vált, s olykor nem is igazában értem, oly erővel törnek ki belőle az emóció pislákjai, melyek azt követően nagy tűzijátékkal mintegy robbannak.

Korán kicsattant a szemem ma reggel; a vöröslő Nap első sugarai a gyémántfény erejével csillámlanak vissza a szemüvegem keretéről, felkanyarítom orromra a pápaszemet, bámulok bele a fénybe vaksin, s azon rágom magam, vajon Dr. Jekyll, netán mister Hyde-ként bukkan-e elő ma Anyám, az matrac takarójának takarásából. Még szendereg nyugtalan, nem zavarom hát, bár nem bánná, ismerem annyira. Ma, minden jel arra mutat, deprimált állapotában találom, máskülönben már hajnalban felcsapta volna az otthonkáját és nagy gonddal, a legnagyobb csendben a reggelimhez látott volna, de nem így történt. Anya egy penészfoltos matracon hever, akár egy rongybaba, beleolvadva a környezetébe, a steppelt, foltmintás, viseltes lópokrócba szakadtas pongyolájával – részemre mindenből a legjobbat ad, hiába az ellenvetés. Anya ismeri az alvászavarom mikéntjét, tudja, hogy a légy zümmögésére is felriadok, ami nálam egy harsogó fúvószenekar hangerejével ér fel, és gyakorta sikolytól vonaglón riaszt, ebből a megfontolásból altat a hencseren, nem akar megzavarni éjjel. Kidörgölöm a csipát a szememből, lassan megkerülöm a dohányzóasztalt, lekuporodom hozzá, a Bóbitát éneklem neki, lágyan ejtem a baritonba csapó hangokat, amire akaratlan is felriad szendergéséből.

– Jaj, kicsikém – fájdalmas nyöszörgéssel toldja oda. – Ilyen késő lenne? – még kába az esti adag tablettáitól. – Meg tudsz bocsátani vén bolond anyádnak? A fejem dühösen lüktet, találsz tejet a hűtőben, kalácsot a kenyértartóban.

– Nem vagyok éhes, Mama. Hívjak orvost, kéred a gyógyszereidet?

– Te vagy az orvos és az orvosság is egyben, bújj ide a mamához, mindjár’ elmúlik.

Anya majd’ egy hete munkát vállalt a Farmaciban; s máris az idegösszeroppanás szakadékának legszélén egyensúlyozik szegény, és „én ezt nem bírom, gyenge és árva vagyok” felsóhajtásokkal ér haza rendre a zárkámba. Közben egy másik tünetre is felfigyeltem, a magány érzése marja huzalainak fonákjait. Alkalmakkor látom rajta, ahogy a párnáját öleli huzatos estéken, részvétteljes érdeklődéssel fordulok felé, és olyanféle felszólalással élek: Anya, hiányzik egy másik fél mellőled. Gyakran rajtakapom, amint könnytől opálos, táskás szemeit rejtegeti a kezével ellenzőn, és olyas megfogalmazással él: miről beszélsz, bogaram, hiszen tudod, apád…? – itt okkal-móddal megszakad az elkezdett mondat. Apát szélütés vitte el kiscsikó koromban, tehát emlékeim róla már csak homályba veszően akadnak. Anyának is gyászos teher nyomja vállai vonalát.

            Anya elvégzi a reggeli rítust; etet, itat, gyógyszerel és homlokomra nyom egy cuppanós csókot, megropogtatja bordáim egy satu ölelésével, majd rám zárja az ajtót. Bent biztonságosabb, toldja oda, valahányszor szemrehányó tekintetet lövell szemem irányába. Megropogtat, hát persze, és a homlokcsók is könnyben patakzik néhanap, amikor maga alatt leledzik, és folyamatában ismételgeti felém, tán villamos alá kerül ma vagy elgázolja egy szirénázó mentőautó, hogy sose látja többet az ő élete fényes-ragyogó csillagzatát, mármint engem.

Én időközben tervet szőttem. Amikor a Mama elvitt a szokásos EEG, CT és MR-re, majd megejtette velem a fogorvost, menetrend szerint három havonta teszi, végül megvizsgáltatott jó alappal a házi orvossal, aki ezúttal sem talált semmi elváltozást ifjonti szervezetemben, amire a Mama felszisszent megkönnyebbülésében, mint mindig, nos a körzetes doktornál belefutottunk a másodikon lakó magányos-megözvegyült ötvenes tangóharmonikusba. Mama rávillantott egy félénk mosolyt, amire a férfi élénk beszélgetésbe bonyolódott vele. Ezen felbuzdulva kerestem és találtam kampós kötelet, hogy kiszökhessem Anya boldogulásának és boldogságának ürügyén. Anya kedvence a liliom, nyáron a pipacsot kultiválja.

            Antipszichotikumot reggel és az esti órákban szedek, van jobbára előírva, így hát a délelőttöket ágyban kényszerülök eltölteni alva, semmi delírium, mert egyenes értelemben leszedálódom ilyen napokon, akár ha fejbe vágtak volna, vagyis mindegyiken, amikor nem erőszakolom meg magam, mint ma, azzal a feljajdulással, el ne ájuljak a városba menet a gyilkos zöld-fehér műanyag borítású pirula és társaitól.

A Mama épp most csikordítja zárba a kulcsot, indul munkába, magam kötélhágcsó után nyúlok, ha megtudná, hogy az erkélyen szököm, lakatot szereltetne rá, de kellően kiszámítva  érkezését, a pillanatot, amikor visít a kaputelefon, akkorra én már ártatlan képpel ücsörgök az ágy egyik felén, kérdő tekintettel, miképpen alakult a napja, amire esetenként motyog valamit és vackába kuporog, máskor ontja a szavakat, meg nem állna egy lélegzetvételre sem akár.

Pár napja rendre pirosló pipacsokkal térek meg haza a kötél segedelmével, helyezem őket az ajtó elé. Tudnivaló és köztudott, miszerint pipacsot csupán, mint gyomot veszik számításba, és az is tény, jobbára csupán szántóföldek és legelők jellemző növénye. Ma egy ibrik liliomot loptam, csupán a bolti kisegítőt kellett sípcsonton találnom a bíbor acélbetétessel, aki, amikor könny szökött a szemébe, egy sarokra feladta az űzésemet. A virág kísérőjeként nagy cikornyás betűkkel róttam az „Engels asszonynak, aki minden valójában tökéletes, hódolattal, Otto a másodikról” címzést. Anya kacér mosoly mögé búva mutatja fel irányomban a csokrétát, és jobbára csak kuncog és pisszeg, amikor egy új apa lehetőségének kérdését latolgatom feléje, mialatt vizes hajammal babrál egy süni fésűvel, igyekszik fonatot készíteni belőle, olykor, ha ciccegek, csak azért is húz rajta.

Sokadik napra virradóan szököm hazulról, ám nem elhanyagolható balsejtelem bénítja meg idegszálaim gyönge kisüléseit, mely szerint Anya talán hamarabb érkezik, fájó szorongás mar belém annak tudatában, ahogy felidézem reggeli hozzám intézett sirámait, miszerint a mai nap lesz az utolsó; nem értettem célzását, nem kérdeztem. Talán a munkáját készül feladni, talántán csak erről van szó, mégis reszketek a gondolatra, mi lesz, ha valami őrültségre vetemedik. Ahogy mászom be az erkélyen, próbálom rekonstruálni a dialógust, s szememre veszek két pihenő lábszárat a hajópadlón, s menten abbéli félelmemben, tán rohama lehetett, sebes léptekkel rohanok keresztül a ruhaszárítón, döntöm fel a virágos állványt. Ahogy Anya lélegzését vizsgálgatom, konstatálom, és tudom meg, Anya teste ugyan itt ragadt, de a lelke elillant messze tőlem, amire szétpattannak a józan énem idegrostjai, és egy tornádó aktivitásával sodrom, zúzom és töröm szét a szoba berendezéseit hisztérikusan; minden félelmet, szaporázó szorongást és dühöt okádok kifelé. Akkor találok a kezétől nem messze egy doboz Digitalis-t, nem mellesleg más egyéb pirulákat. Könny és vér elegye, belőlem patakzó, mocskolja Anya szatén ruhája fodrait, amikor ölelésébe kuporodom és mutáló hangot ütve meg üvöltök, amely éppen csak, hogy apad intenzitásából telően.

– Hozzávetőleg három napja fekhet halott anyja mellett, de a jó hír, hogy él – ez a hang egy halottkém szájából fröcsög. – Kiszáradt, holtbiztos, és éheztette magát. Vigyük le. Az anyjára még vetek egy pillantást… – beszéde a nihilbe vész, nem hallok a továbbiakban semmit.

A Semmelweis zárt osztályán térek magamhoz, infúzióra kötve, a vágásokat, ahogy veszem szememre, ellátták és leszíjaztak a Figyelőben. A szemem egy filmkockányi pillanatot fog meg csupán, eztán mély és nehezen magyarázható álomba merülök. Anyára tisztán emlékszem. Tenyerébe temeti a sajátomét, részvétteljesen mozog a szája, könnyfoltos arcát az enyémhez szorítja, és ennyit súg; „Miért nem jöttél? Vártalak.” Ő volt Anyám, aki volt, részemre, nekem, okomon. Ez a négy taktus állt a búcsúlevelében.

 

 

(Illusztráció: Morandi)

Kis magyar valóság

24-es villamos, hőség, lüktet a levegő, kavarognak a szagok. Mellettem egy nő újsággal legyezi magát, szemben az öregember nyitott szájjal piheg, fogatlan ínye kilátszik. Belesüppedünk a délutánba.

A következő megállónál két ellenőr száll fel. Egy férfi és egy nő. Kérik a jegyeket és a bérleteket. Mi meg adjuk. Már aki. Mögöttem egy tagbaszakadt, intenzíven izzadó utas áll fel. Akkor látom, hogy ott az egész családja. Két iskolás gyerek, egy asszony, meg még egy, talán a nagymama. Az egyik ellenőr, a férfi, odalép a nagydarab emberhez és kezdi a mondókát:

-Jó napot kívánok, a jegyeket, bérleteket kérem szépen!

A tömör, izzadó férfi nagy, húsos arcát piszkos zsebkendővel törölgeti, úgy kérdezi, jó hangosan:

 – Mit akarsz te? Az ellenőr, tudomást sem véve a tegezésről, meg az agresszív hangnemről, megismétli:  – A jegyeket, bérleteket kérem szépen!

A tagbaszakadt ránéz, aztán benyúl a zsebébe és elővesz egy rongyos jegyet:

 – Tessék, itt a jegy.

– Köszönöm. És a többiek? Az idős hölgyet kivéve? Az ő jegyeiket is megnézhetném?- szól az ellenőr és kezeli a jegyet, mire a nagydarab férfi szemei szikráznak, úgy mennydörgi:

– Mit akarsz még? Adtam már egy jegyet, nem? Egy család, egy jegy! Nem értem, mi a gond?

– De uram, ez nem így működik!- próbálja megmagyarázni azt, ami egyértelmű és már a másik ellenőr is ott áll mellette, még nagyobb nyomatékot adva az esetnek.

– Az idős hölgyön kívül a többieknél is kellene, hogy legyen jegy, vagy bérlet. Ha nincsen, akkor helyszíni bírságot kell fizetni, vagy bediktálni a nevet és a címet és csekken kifizetni a büntetést, vagy ….

– Mondtam: egy család, egy jegy! – vág a szavába a nagydarab, és a fejével int a családjának. A villamos megáll, ezek gyorsan leugranak róla. A férfi meg csak kiabálja:

 – Egy család, egy jegy, megmondtam!

Az ajtók becsukódnak, a két ellenőr leforrázva áll egymás mellett, mi pedig zötyögünk tovább, mintha mi sem történt volna.

 

 

 

Eb adta lehetőség

Az asszony sosem szerette a férjét. Beszélték is faluszerte, hogy csak azért ment hozzá, mert a nagy szerelme mást vett feleségül, s ő, mintegy megbosszulva ezt az arcátlan árulást, szegődött embere mellé. Gyerekük nem született, napjaik siváran, egyhangúan teltek, ám ettől igazán csak a férfi szenvedett. Az asszony, talán, hogy elégtételt vegyen a sorson, vagy saját szerencsétlen döntésén, az évek előrehaladtával egyre többször bántotta férjét durva szavakkal, beletiporva maradék önérzetébe. Emberünk tűrt, egyre csak tűrt, s titkon abban reménykedett, hogy idővel megenyhül az asszony, de ez nem történt meg.

A házaspárnak volt egy öreg németjuhásza. Ez a szelíd, hűséges eb jelentette az egyetlen közös pontot az életükben. Mindketten imádták, és úgy babusgatták, mintha csak a gyerekük lenne. Az asszony azonban még a férjén is túltett, már ami a kutya iránti gyengéd érzelmek kifejezését illeti. Finomabbnál finomabb ételekkel etette, olyanokkal, amiket bármelyik embertársunk megirigyelhetett volna, főként ezekben a nehéz időkben. Ha elment az állat mellett, megsimogatta, megpaskolta a hátát, amit az halk, dorombolásszerű hangok hallatásával hálált meg. Minden héten egyszer megfürdette a kutyát, illatos samponnal mosta meg a szőrét, hogy tiszta és ápolt legyen, és időnként még azt is megengedte neki, hogy az ágyában feküdjön.

Történt egy napon, hogy meghalt a férfi. Belehalt a szeretetlenségbe, legalábbis így mondták. Az asszony megsiratta, meggyászolta, de mindez olcsó színjáték volt csupán, magában nagyon is örült, hogy megszabadult a kolonctól, és kezdett kinyílni, mint a tubarózsa. Társaságba járt, moziba, színházba ment, gyakran megfordult a falu messze földön híres cukrászdájában is. Csupa olyasmit tett, amit korábban soha.

Egy fülledt, nyári este az ágyból nézte a tévét. Hűséges társa, az öreg németjuhász a lábánál hevert, boldogan tűrve a finom cirógatást, majd hirtelen, tisztán érthető, emberi hangon megszólalt:

– Kénytelen voltam csinálni valamit, hogy nekem is jusson végre egy kis gyengédség!

 

 

 

(Illusztráció: Tommervik)

Azt beszélik nem sokkal az után, hogy Nietzsche 1879-ben egyre súlyosbodó betegségére hivatkozva otthagyta a bázeli katedrát, hogy önszántából egy svájci idegszanatóriumba költözzön – egyrészt, mert unta a külvilág kicsinyes támadásait, a morál köntösébe bújtatott hiúsági akciókat, másrészt mert minden percét az írás és az elmélkedés tomboló szenvedélyének akarta szentelni – egy Bécsben élő magyar férfi ment hozzá látogatóba azzal a nem titkolt szándékkal, hogy filozófiát tanuljon a mestertől. Ő lett volna az első nyugati mércével is komolyan vehető magyar filozófus, ha a sors úgy hozza, hogy ez a sokoldalúan pallérozott hungarus ért a zenéhez. Azonban szegénynek bothallása volt. Szóval, amikor ez a Balaton-felvidéki arisztokrata ifjú odaállt a nagyhírű, már-már rettegett filozófus elé (egy fél fejjel mintha alacsonyabb lett volna nála), és a nagyvilági szalonokból jól ismert, könnyed eleganciával bemutatkozott, párbeszédre, sőt vitára invitálta a Zarathustra szerzőjét.

A feljegyzések szerint Nietzsche arcán nyoma sem volt a meglepetésnek. Húsos, vastag bajsza a szokott módon kanyarodott orra és szája közti lehetetlenül keskeny kis részen, és mindig kifogástalan világpolgári megjelenésének néminemű elhanyagoltságát, csupán az állán lévő két-három napos borosta mutatta. Sőt, azt beszélik, ekkortájt már maga a mester is egyre sűrűbben gondolt valami tanítványfélére. Mivel unta saját intellektuális magányát, Istennel pedig mondhatni túl korán, ifjonti hévvel leszámolt, nem maradt más megoldás a fennhéjázó önimádat és a tartaroszi önutálat ciklikusan változó, perisztaltikus mozgásával szemben, minthogy önmagához hasonló, ő vele szemben is kellőképp kritikus filozófust neveljen ki. Tulajdonképpen akkor sem lepődött meg, amikor ez az Osztrák-Magyar Monarchiából származó férfiú a dionüszoszi és apollóni ellentétről kezdett el értekezni. Az idegent egész előadása alatt csendben végighallgatta. A szanatórium drótkerítésén át a sötéten húzódó fenyves erdőt nézte. A pad, ahol ültek, egy kisebb dombon volt, így valamivel magasabbról láthatta a semmiből kinövő svájci hegyek földrajzi játékát. Majd amikor az ifjú titán két mondat között egy kisebb szünetet tartott, szemével megkereste a hozzá legközelebb álló fehér köpenyes ápolót és odaszólt neki, hogy ha lehet, rakjon be egy kis Wagnert.

A férfi kissé megrökönyödött. Nietzsche túlzott magabiztosságának, vagy éppenséggel egykedvű tapintatlanságának tekintette a dolgot, mintha a mestert nem igazán érdekelnék az ő szavai, és némi lelki fiaskó után arra jutott: valószínűleg így akarja őt tesztelni, hogy valami nem várt egyedi megjegyzéssel lépjen túl önmagán, így adva valami magasabb értelem csillogását mondanivalójához. De ha valóban ezt gondolta, csalódnia kellett, mert szinte magához sem tért az előző pánikból, amikor a nagyhírű filozófus durván, az etikett minden társalgási formuláját mellőzve félbeszakította. Kíváncsi volt vendége zenei ízlésére, és mivel ez nem tűrt halasztást, ennek szokatlanul direkt módon kellett hangot adnia: egy konkrét kérdéssel, kiragadva a filozófia kontextusából a mindinkább elbizonytalanodó másik felet.

Mondhatnánk, ha nem ismernénk ezt a mikro-drámát, hogy honfitársunk megmenekült az egyre kínosabbá váló fejtegetéstől, de mivel a zenéhez egyáltalában nem értett, a személyiség bőrrétegének igazán finom lenyúzása csak ezután következett. Az ifjú hebegett-habogott. Zavarában, mivel hirtelen nem jutott más eszébe megemlítette Wagnert. De körülményesen, meg-megakadva fogalmazott, hogy ő a filozófia stúdiumába vetette bele magát igazán, mert szegény, elmaradott nemzetének nagy szüksége van jó filozófusokra. Persze, Nietzsche is tudta, hogy a fiú nem mond igazat, hiszen jól ismerte a bécsi udvar körül lebzselő fényűző életet, aminek a nemzet felemelkedéséhez nem sok köze volt. Ekkor történt először, hogy apró, mélyen ülő szemével végigmérte Magyarországról érkező látogatóját, és vastag szemöldökét mintegy önkéntelenül összerántva, sajnálatát fejezte ki, hogy nem hallhat tőle egy jó kis Liszt-anekdotát. Vagy legalább valami megnyugtató hírt a méltán világhírű zeneszerző egészségi állapotáról. Ha barátunk eddig nem pirult el, most lángvörös lett. Tovább szabadkozott, hogy hát a tanulmányi évek, de aztán látva, hogy a mester levette róla mindent átható oroszlán tekintetét, és megint a távoli, már-már sötéten örvénylő fenyveseket nézte, elhallgatott.

Még annyit említenek meg a feljegyzések, hogy az egyik ápoló valami nyugtató hatású teafélét hozott a hatalmas embernek.  Azt ő szürcsölgetve, gigászi bajszát fel-alá mozgatva kortyolta, szinte tudomást se véve az összetört, büszkeségében porig alázott padtársáról, akinek az járt zaklatott fejében, vajon a nagyvilági etikett melyik szabálya vonatkozik arra, ha az ember szégyenében legszívesebben kirohanna a világból.

 

 

 

(Illusztráció: Introspeciton)

   Érkezésem kozmikus távlatot kapott, akárcsak a nyárfák pihéit, engem is meglegyintett a szél, hasonlatosan azokhoz az álombeli, puha ütésekhez, mintha egy matracot püfölnék, erőset akarok ütni, de nincs hozzá erőm, vagy amit ütök, túlságosan lágy, hogy erőfeszítésem hatással legyen rá.  

  A hall mindenesetre üres volt. Távoli pontjában csak egy kislány meg nagyapja gubbasztanak. A semmiből mégis ismerősök teremnek, lassacskán megtelik a terem, volt, akinek a nevére már nem, de a telefonszámára még emlékeztem. Daruka Emília egyik szeme van csak kifestve, azon is durván elkenődtek, táguló gyűrűben a rétegek. Párjának, Motika Etelkának a mázolmánya, akár a pávaszemes pillangó másik, repdeső szárnya, ugyanolyan karikás foltokkal ékeskedett. Szemeik azzal a negatív előjelű örömmel vizslattak, mintha több, zavaró, és intim tudásuk volna rólam, mint amennyit valaha is elmesélhetnék. Ha jól értem, azt mondta egyikük, nehéz azzal a titokkal együtt élni, hogy neked anyajegy van a melleden. Aztán, ahogy elhaladtam mellettük, rájöttem, hogy nem rólam, hanem talán egy vakondról beszélgetnek:

  Gyönyörű, selymes szőre volt, olyan nagyon fényes. Legszívesebben megsimogattam volna.

  És mit csináltál vele?

  Mit csináltam volna? Agyoncsaptam egy lapáttal.

  Azért kétségtelen, minden mozdulatom követik, és, anélkül, hogy bármit kérdeznének még a köztünk lévő ünnepélyes és szertartásos csendről is jegyzőkönyvet vesznek föl. Hozzácsapódtam inkább az öreghez. A kislány úgy ötévesforma lehetett, szőke haját lebegtette az oldalablakon beáramló huzat, kényszeresen odanyúlkált, állandóan le kellett simítania. Ezt az elrendező-simító műveletet mindvégig becsülettel végezte, bámultam őt kitartásáért, merő önfegyelemből, egyre fáradtabban, a végkimerülésig gyakorolta. Hangjuk megkülönböztethetetlen volt az általános hangzavarból, közvetlen közelükbe férkőztem tehát, sarokpozíciót foglaltam el, hogy erről a rendkívüli jelentőségű beszélgetésről hűen beszámolhassak.

  Volt egy vicces jelenet – mondta a kislány. – Amikor a kisfiúnak már ötkor le kellett feküdnie.

   A nagypapa maga elé nézett, mintha emlékei közt kutatna.

   Miért? – kérdezte.

   Nem tudom – felelte a kislány. És a nagypapa, úgy tűnt, ezen felbuzdulva megint elgondolkodott. Neki rendkívüli a memóriája, minden egyes paprikaszelet személyes jó ismerőse a lecsóból. Talán a gyomrát fájlalhatta, mert hasát átfogta kezével, a bő szvetter gyűrődéseibe rejtette kézfejét. Vártam, hátha újból megszólal valamelyikük. A befejezetlenség torlaszt emelt közénk. Hol szűnt meg az átjárás kettejük között, milyen nyílásokon, hasadékokon, réseken közlekedtek eddig sérülésmentesen egymásba? Ennyit mondtak, nem többet. Csakugyan itt volt vége, és azzal a fájó veszteséggel, hogy elmulasztottam valamit a továbbgyűrűző rezonanciából, elsomfordáltam.

   Általában mindenki vár valamire. Kis emberek nagy emberekre, nagy emberek még nagyobbakra. Én a tömegben kísérőmet, a kis Sutát kerestem. Hirtelen szétválik a nyers massza, és a heroldok egy hatalmas, díszesen faragott mennyezetű földszinti szobába kísérnek, félkörben rendezett, lekerekített élű íróasztalok között, egész a távoli, előőrsként odavetett tonettszékig, mely mögött, a monitorok sápadt fényében sütkérező hármak, kifürkészhetetlen arcú adminisztrátorok dolgoznak. Egy férfi áll középen, sáros cipőtalpának nyomai kirajzolódnak a parkettán, a nyomok egy kerthez, a kertben virágzó mandulafához vezetnek. Szinte hallani már a méhek zümmögését, ahogy ilyenkor felhőbe vonják az illatozó mandulafát. Ülni egy zöld műanyagszékben a fa alatt, és a boldogságról fogalmazgatni maradandó tételeket – az ám az élet. Sokáig mást sem hallani, csak a klaviatúra ideges futamait három szólamban, az ujjak szorgalmas pöccintéseit, és néha hideg koccanásokat: üveg ér így üveghez. Virtuozitásukban volt valami a molylepkék kitartó, eszelős igyekezetéből, hogy megégessék magukat. A ház monumentalitásáról csak annyit, hogy vannak emlékművei, például „Semmelweis Ignácz, a híres bariton”, de talapzatuknak épp csak a pereméig látni, és ott a különleges koncertterem, melynek balkonján, úgy rémlik, álltam már, de a földszinti ülésekhez nem vezetett semmiféle lépcső, csak egy beugró, afféle befelé nyíló erkély, ahonnan megcsodálható a teret kitöltő sok száz szék, és a félkörívű, hatalmas deszkaszínpad, a dómhoz illő ovális ablakokból a bársonyhuzatú széksorokra vetülő függőleges fények, egy víz alatti csarnok oszlopsorai. A folyosón áriázó énekesek. A direktori iroda előtt meghallgatásra várók, a folyosó tömve, a büfé díványán zenekari tagok hangicsálnak, ablakfülkéibe és foteljeibe a statisztéria, nyegle kamasz fiúk sleppje a zavartan vihogó kóristalányokat hecceli.

  Kemény, nem? – fordul hozzám kacsintva egyikük, és egy madárfészekformára tornyozott hajfenoménra mutat, igazolandó, mi a nevetés valódi tárgya.

  Kemény mindaz, aminek a mi húsunk enged – feleltem nyugalommal, mert ezt a kérdést tette fel, és nem mást, ezt válaszoltam, de erre a kérdésre tartogatok más válaszokat is.

   Ó, ti vörösre lakozott körmök, tíz, pici, sáros macskalábnyom, hová vezettek engem? Olybá tűnt előttem csipkés kézelőivel, bodros ingnyakával, mintha a babaszobából lépett volna elő. Vékony derekából kiszélesedő csípője miatt alakja, akár a homokóra — vagy keresztbegyűrt sörösdoboz? Átfogni őt, talán annyit jelentene, mint megragadni az időt. Arca másodvirágzását éli. Nagy érzelmek tornáztatták meg arcizmait, hisztérikus nevetések, élvetegségek helyei voltak a csillagforma szarkalábak, keserűségek ráncolódtak, a magánéleti válságok szakadatlan sora, elhagyások, költözések, sírások fonnyasztották, és talán, de erre nem esküdnék, déli tengerek heves fénynyalábjai cserzették síkos-olajosra bőrét. Amiről mesélt, az a könyökömön jött ki. Merőben általános, de vele történt, ezért specifikus is, sohasem fogom megérteni, de mióta férfi van, és nő van, megtörtént már, azóta is történik, és garantált, hogy a jövendő századok folyamán más sem fog történni. Mindenesetre azt jelezte számomra, épp egy fájdalmas szerelemből lépett ki, és jólesik neki, hálás a törődésért, hogy valaki lemossa arcáról a szétkenődött fájdalmat, tekintetével megtisztogatja, olyasformán, ahogy kutyák nyaldossák egymás sebeit. Sajnálattal visszakoztam, tévedni tetszik, a zsákmányszerzéstől ódzkodom, és fáradt ahhoz a képzeletem, hogy nőket vetkőztessek ki szerencsétlenségükből.

   A sáros cipőjű férfi ekkor hozzám lépett, diszkréten belém karolva magával vont.  Rögtön feltűnt, hogy ki sem lát az önsajnálatból; sírós hangon fog követelőzni, én meg hallgathatom – jaj.

   Tudja, mi esett meg a Bihari utcán, egy szeles, tavaszi napon? – kezdett hozzá – Egy házaspár nőtagja elrikkantotta magát: „Guszti, én, úgy szeretlek, hogy a szarodat is megenném.” Erre, a nevezett Guszti, veszett futása közben, kiköpött. Mit gondol, nem járnánk-e jobban, ha szerelmünk beleegyezésével szerelmünket rituálisan elfogyasztanánk, akár a csirkeszárnyat? Hallanánk kettétört csontokat, porcok reccsenését a fogak játékos nyomása alatt.

   Talán fázik a szeme, attól pislog annyit, gondoltam. Úgy ért ez a felfedezés, mint a csiklandozás, nevetnem kellett tőle.

   Értse meg, én megöltem azt az asszonyt, előre megfontoltan, lassan és módszeresen gyilkoltam. Megterveztem, és harmincnégy év alatt végre is hajtottam. Én öltem meg őt.

   Megrökönyödtem. Ilyen lehetett az első boncnokok hőkölése, akik először tártak fel emberi testet, de nem találták benne a lélek helyét. Hiszen magamnak is hazudok, honnan tudhatnám, mikor és mit hazudnak éppenséggel nekem. Erre azt feleltem:

   Kiről beszél? Fogadok, egy meggypiros, All Star Converse tornacipőről, arról pedig nekem nincsen véleményem. Arról igazán nem tehetek, hogy a feleségének pont ilyenje, egy fehér alapon piros csíkozású tornacsukája van. Különben meg, semmilyen Gusztival, a Kerneren kívül kapcsolatban nem állok. Most pedig távozom.

   Megragadta a vállam, ötágú kapcsokkal szegezett a helyemhez. Enyhén mentolos szájszagát közel éreztem a számhoz.

   Tudok róla ezt-azt, még korábbról.

   Hát ez igazán sejtelmesen hangzik. Kifejtené, mi a bús galagonyabokorra gondol?

   Nagyon bekúrt, még az első Sziget fesztiválok egyikén. Részegen bámulta a csillagokat, a lézerfényeket, az ismeretlen lányt, Szandrát, majd átölelte, és azt gondolta, ez a szabadság. A szabadságot természetesen csak utólag toldotta hozzá, mert épp a lány melltartójának kikapcsolásával bajlódott. Ezután következetesen úgy különböztette meg az embereket, hogy vannak szabadok, és vannak rabszolgák. Pár évvel később ott állt a Bethlen Gábor utcai McDonald’s tövében, egyenpólóján: Segíthetek? feliratú üdvözlőkártya, a fák összehajoltak a távolban, a troli sárga csápjaival, és piros féregtestével közelített. Guszti pedig maximum hangerőre tekerve visszhangozta Szandra utolsó szavait. Beszivárgott a külvilág, és Guszti fejében megrekedt egy hirtelen összetorlódott tömeg. Arcok ütköztek hajakba, karok vállakba, lábak bőröndökbe, sarkak rúgtak hátra, térdek roggyantak meg. Idősek, nagy csomagúak, gyerekes anyukák, és kialvatlan munkásruhások, de öltönyös hivatalnokfigurák is voltak köztük, valamennyit továbbadtak, tehetetlen, dühös kis áramokból, közvetítettek a hisztériából, fenyegető morgásokból, fejcsóválásokból, alattomos lökésekből, oda-vissza csípésekből, de ez a tömeg az apró mozgásoktól, taszításoktól és alkalmi vonzásoktól eltekintve sokáig nem mozdult. Idővel a Guszti tarkóját érő, hátulról erősödő nyomás valamelyest tompult. Megszűntek a csapások és csúszások, mindenki elhelyezkedett és beletörődött az egymásba tartott alkalmi egyensúlyba.

   Guszti ezek szerint mégis talpon maradt – tettem hozzá pimaszul.

   Amit érzel, teszel, és gondolsz, az nem érvényes. Az nevetséges – bökte ki végül. – Az egy betegség, ahogy te látod a világot.

    Betegség? – kérdeztem vissza, és ettől Guszti pártfogója, mintha felderült volna.

    Úgy bizony – bólogatott, aztán így folytatta – Nézze, én nem tudom, hogyan és miként vésődnek be képek, valakinek a képe, akitől aztán nem szabadulsz, ami eléd ugrik, te megszólítod, és beszélsz hozzá. De van abban valami felháborító…

    Nyomasztó, nemde? – tettem hozzá készakarva, csakhogy kibillentsem mondókájából.

    Úgy van. Nyomasztó, ha saját szavainkat mások erőltetik a szánkba, mintegy előre kimondva. Guszti úgy védekezett, hogy Szandra személyét rögtön áttolta a múltba. Így lett Szandrából kettő, egy valóságos, és egy, mely meditációinak tárgya, mindig róla s általa mindig magáról gondolkodott.

    És ez örvendetes fejlemény – állítottam barátságosan, kicsit még meg is veregettem a vállát, hogy biztassam, meg hogy éreztessem, nekem nyolc.

   Felsóhajtott és megkönnyebbülve azt mondta:

   Azóta úgy alszom, mint akit fejbebasztak egy féltéglával. Tényleg. Még a gyereksírásra sem ébredek fel.

   Mit tehettem volna, elismerő hümmögések mellett nyugtáztam ezt is.

   Pedig nincs is gyerekünk.

   Úgy könnyű – és mutatóujjammal megfenyegettem.

   Múltkor meg a buszon, képzelje, nem ismertem fel.

   Mert nem ő volt az.

   Igaza van. Nem vagyok én Isten, hogy mindent előre lássak, előre tudjak, előre elviseljek. Néha össze kell roppanni.

   A kis Suta épp a megfelelő pillanatban érkezett, kézen fogott, de mintha dühös lenne rám, futottunk lefelé, de a lépcső – és ha valami, hát ez igazán borzongatóan izgalmas, a lépcsőkre különben sem jellemző – a végtelenbe nyúlik, milyen jó nekünk így futni, gondoltam, jó is, puha is, piros is, olyan, mint egy hosszú nyelv, de rajta a járás úgy esik, akár egy szőnyegen.

   Aztán szembejött valaki, akit, úgy éreztem, meg kell szólítanom. A kis Sutának búcsút intettem. Alaposan megnéztem ezúttal kiről is van szó. Tetőtől talpig feketében volt, a megkülönböztető jelzés ruháján azt jelentette, nem vagyok beszámítható, bánj velem gyöngéden.

   Részvétem – súgtam oda.

   Mint aki fél éve nem nézett sehova, hirtelen rám pillantott, futólag megnézett magának, akár egy nagyobbacska csomagot, melyet az imént fedezett fel a sarokban.

   Köszönöm.

   A nagypapád.

   Igen – tartott egy kis szünetet – Honnan tudtad?

   Nem tudtam – feleltem.

   Kiderült róla egy-két jelentéktelen apróság, hogy nem beszél jól angolul, viszont érdeklik a perzsamacskák, meg a szőrmék. Na, bumm. Nekem meg elfogytak a kérdéseim, és nem tudtam, hogy merre tovább, van-e még előre, vagy visszavonuló és hátrálhatok. Ő kimentett zavaromból, és így szólt:

   Az imént botlottam bele az unokatestvéreimbe, épp befelé igyekeztek. Tudod, ők és én, azaz mi, mindannyian, tudod, karácsonykor meglátogatjuk őt. Jeleztem nekik, hogy majd megyek utánuk. A konyhában voltam, a telefonomról neteztem. Egész figyelmemmel a képernyőre fókuszáltam, videókat néztem a youtube-on. Hallom, hogy unokatestvéreim távozóban, az előszobában búcsúzkodnak. Megijedek, hiszen elkéstem! Velük akartam bemenni. Ha tehetném, most inkább kerülném őket. Próbálok úgy végigmenni, az előszobából a belső szobán át, hogy ne nézzek rájuk. A belső szobában mégis találkozunk – lényegesen távolabb lehettek, mint ahogy korábban megítéltem a hangfoszlányokból; épp elköszönnek az ápolótól. Hátrahőkölök. Egy idegen kutya hosszú, barna háta, nyúlt feje, és fenyegető közelsége. Tudod, egy ilyen kutyának a foga fehérje sem túl bizalomgerjesztő. Nem bánt, mondja az ápoló, aztán hátát fordít, szobákon keresztül sántikál, én pedig követem, megyek némán mögötte. Nagypapám eszerint a belső szobák egyikében lehet. És ekkor rájövök, ebből a sántikálásból, a púpos hátból, bibircsókos arcélből, festett körmeiből, és vörös hajszínéből, hogy ezt a nőt én nem is ismerem, hogy nagypapám házában, L-alakban, összesen négy szoba van, én pedig régóta megyek e nő mögött, akinek a kutyája, egész lénye, és a háza is idegen, hogy a ház, nem a nagypapámé, hanem talán az övé, és én még néhány perccel ezelőtt is azt hittem, hogy a nagypapám él, holott már évek óta halott, halott.

   Azért annyit még árulj el – kérdeztem –, te mindig ilyen szomorú vagy?

   Nekem ilyen az arcberendezésem, ügyelnem kell, hogy mindig legyen valami a kezem ügyében, mondjuk két zseb, a zsebekben csomóba gyűrt zsebkendők, amivel a szomorúságom fényesítem.

   Aha.

   Jó ez az ing – mondta aztán komolyan.

   Erre vajon milyen feleletet vár? Jobban nem is sérthetett volna meg, fuldokolva nyeltem dühömet. El se búcsúztam tőle, folytattam a távolodást, belehallgattam két tudományos felkészültségű szakember vitájába. Amelyikük orvos lehetett, az a következőképp magyarázta:

   Egy képlet írja elő az idegpályák, azon neuronok kapcsolódását, kristály alakzatba rendeződését, melyek felelősek az állapotáért, azért, amit, úgy érzi, érez.

   A lélek, tudjuk, Parmenidész óta: nedves – törölgette szemüvegét a másik – a mi iskolánk Janó Kocyznskit tekinti irányadónak, ő a lélek fogalmát nem a könnycsatorna működésével magyarázza, hanem terjedelmes monográfiában kimerítően tárgyalja. A Lélektypográfia 20. lapján egzakt tömörséggel közli: „Az úgynevezett: lélek, az individuum legsajátabb érdekei következetes képviseletének következménye, vagyis az egyén, egyéni tévedéseinek gyújtópontja.” A 63. lapon visszavonja, és kibont egy következő meghatározást: „Egy hely, ahol összegyűlik a hit abban, hogy aki beszél bennem, nem szűnik meg elhallgatni.” A 120-on így módosítja: „Belső hang, iránya vesztett szövegelés, a narráció sine qua non-ja, amelyet képtelenség elhallgattatni, a kikövetelt nem-nyilvánosság, mely egyre azt mantrázza, hogy hagyja szóhoz jutni, hogy az is él, ami mindenki más számára hallgat, bizonyítéka van rá: folytonossága, csillapíthatatlan hozzáértése, véleményformálása, meggyőződése, és spekulációi.” A 217. lapon pedig így hördül fel: „Vagy mégis a hallgatás volna eredendő állapota?”

   Milyen furcsa is – vágtam közbe megelőzve az orvoskollégát –, igen fontosnak találom a témát, az illetőt, akire vonatkozik, nem ismerem, de Kozynczki Janó megjegyzéseit, hogy mennyi mindent kimondunk amúgy, magunkban, amit különben soha szóvá nem teszünk, hogy tulajdonképpen egész életünkben magunkkal beszélgetünk, s ebből a beszélgetésből semmi sem hallatszik ki, azt döbbenetesen ésszerűnek tartom – mondtam, de mintha meg sem hallottak volna, tüntetően, a legnagyobb természetességgel arrébb sétáltak.

   Az ágyban, melyet eddig kettejük alakja kitakart előlem, Guszti feküdt. Fújtatott, arra gondoltam, mi történhet ebben az emberben, hogy így fújtat. A fák kint ütemesen bólintgattak. A résnyire nyitott ajtón át benézett a halovány, sárga menyasszony, és kerekre nyitott, égő szemmel Gusztit bámulta.

   A kis Suta volt az.

   Hívtalak, de te nem vetted fel. Az első gondolatom az volt, hogy már megint nagy fájdalmat okoztál nekem, Gusztáv. Mire ideérek, te talán halott vagy. Aztán arra gondoltam, neked nőd van, és megcsalsz engem. Harmadszorra jutott csak eszembe, hogy otthon hagytad a telefonod.

   Guszti átvette a telefont, átkarolni készült a mennyasszonyt, de az kifarolt a csimpaszkodó karok közül.

   Nincs ölelés, haladás van.

   Jó, megtanultam – engedelmeskedett Guszti, és nyökögve mondta fel a leckét –, a fiatal ellenáll az öregnek. Az életben vinni kell valamire. A szerelem elmúlik.

   A menyasszony csüggedten koldult résztvevő tekintetekért, fáradtan nézett körbe, Guszti lehunyta szemét, kínos csend lett, egy darabig mindketten figyelmesen hallgatták a vakolókanalak szerenádját, az ablakgyógyászok gumikalapácsainak tüsténkedését a sebesült falak nyílásain. Nekem most bástyafokoknak rémlettek a téglahézagok, szinte vártam már az alabárdosokat, és a közelgő őrségváltás idejét. Guszti amennyire csak tudott, egész közel hajolt, kezei közé fogta a gyötrődő menyasszony fejét.

   Szerszámosládát kérek Karácsonyra. Nyakkendőtűt vegyél nekem, Mariann. Gazdasági híreket fogok olvasni, meg sporteredményeket. Forma 1-et nézek, hogy megtanuljak vezetni, ígérem, mit szólsz? Jó lesz? Akarod, ugye akarod?

   Bolondozol – rázta fejét a menyasszony –, te mindig csak bolondozol.

   Sosem szerettem mást rajtad kívül, Mariann.

   Gusztáv, miért hazudsz nekem mindig?

   Miért nem hiszed el soha, amit mondok.

   Guszti visszahanyatlott, mélyen fúrta fejét a párnák közé, teste időnként megrázkódott a sírástól.

   Mi történik vele? – sikoltott fel a kis Suta.

   Hagyja most. Álmodik – mondtam neki. Csendben derültem rajtuk, míg kiértem a levegőre, és jó mélyeket szippantottam az akác pállott szagából. Hát igen, tűnődtem, eljárt felettük, összecsomósodott bennük, megkötött körülöttük az idő. Így jár mindenki, aki sokáig él, és nem tud egy teljesebb élet reményével fiatalon meghalni mint névtelen zsenik szokása, vagy az egyszeri Mozarté. Az égen egy repülőgép húzta páracsík, a kerozin festett piros füstje. Na, de mi marad utánuk? A nap utolsó erejével mindent kicsontoz, és velejéig átitat fénnyel.

 

 

(Illusztráció: Gary Peterson)

Találtam egy kupac téglát, ahová a nap sütött, oda lefeküdtem és vártam a hordárt, hogy menjünk megint valahová. El is aludtam. Nagyon fáradt voltam már. A verandáról álmodtam, meg az apuról, aki folyton ki-be mászkált, én pedig mindig utána mentem, mert éreztem a papír szagát. Bobi üvöltött a lánc végén. Üvöltsél csak, gondoltam és aludtam tovább. Aztán az anyuról álmodtam, aki az ölemben ült és jó puha volt. Ne csavarogj túl messzire, kértem. Ha el is mész, csak közelebb menj, jó? Apu meg járkált a házból ki és a házba be, de nem nagyon tudta, mit keres ő se. Nem haragudott, dúdolgatott, ami annak a jele, hogy nem ír semmit. Ha ír, akkor nyöszörög és motyog, tisztára kutyául beszél, úgyhogy ilyenkor értem a legjobban.

Hideg lett. Már sötét volt és nem járt ott senki. Közelebb húzódtam a téglákhoz, a bolhák csíptek. Meg lesztek fogva, gondoltam, várjatok csak. Vártak.

Amikor hideg van, az ember próbál minél kisebb helyre összebújni sajátmagával. Hol fáztam, hol még jobban fáztam és mindenem fájt, a kő és a harapások. Egyedül a bolhákat nem érdekelte az egész, csíptek lankadatlanul, de olyan fáradt voltam, hogy még rájuk se volt kedvem vadászni.

Kicsit el is szomorodtam. Gondoltam, inkább a lábtörlőmről álmodom, meg az apuról, és elmondom neki, hogy nem találtam meg az anyut. Álmodtam is a lábtörlőmről, olyan szép, meleg volt és nagyon puha, de ahogy rá akartam feküdni, mindig odébb ment és végül kimászott a kertbe. Jól van, gondoltam, akkor én is megyek, de ahogy mentem, ő is ment. A kert viszont ott volt, ahol volt. Ez a jó a kertben. Kitti is átjött és lepisilte a lábtörlőm szélét. Jól van, nem mondalak meg az apunak. Kicsi korodban disznóságokat csináltál, és úgy maradtál. Nem szólok róla, el van felejtve, viszont ha megszagolja az apu, akkor lebuktál. Lefeküdtem a fűbe, gondoltam, akkor nem megy el. Nem is ment, tényleg, ottmaradt és nézhettem. Jól van, gondoltam, majd jön az apu és visszavisz a verandára. Ott a helyed, már megtanulhattad volna. Nem szép dolog, ha csavarog valaki. Ott az a nagy mindenség, de ha odamész, akkor nem tudsz a régi helyeden lenni. Majd jön az apu és visszavisz. Ha nem vagyunk ott, hogy dolgozzon? Marad neki a hiányzás, és hiányzásból nem lehet esti meséket írni. Nincs ott az ember melegsége, nem érzi, hogy lélegzik a barátja és mocorog. Ez a fontos, a közelség. Aki nincs közel, az máshol van, de azért remélhetőleg nem ment el a Nagy Semmibe. Hát meglátjuk, de a papír mégis jó, csak az a baj, hogy nem tudja az apu. A legjobb lenne szólni neki, hogy nézze meg, és akkor idejönne mindjárt. Kicsit kikapnánk, de mégis csak itt lenne, és megtalálna. Talán egy kis keksz is van nála, vagy kenyér. Most már akkor hazamegyünk. Az anyu nincs meg, mit csináljunk? Majdcsak odatalálunk, az apuval könnyebb, majd én mutatom az utat. Azokon az utcákon átvághatnánk, de az öregemberre vigyázunk, meg a nagy kutyára, ott a dombon, arra nem megyünk, ezek barátságtalanok. A barátságot nem lehet csak úgy találni, nincs mindenkinek, és akinek nincs, annak nincs. Akinek van, annak jó. Meg kéne nézni, mit csinál a Bolhás. Mindig ugyanaz a mező azért unalmas lehet, meg a békás tó. A sapkás is hátha adna még egy kis kenyeret, csak az úton kell átmenni valahogy. Ha ezen az oldalon lennének, akkor nem kellene átmenni. Lehetne minden az egyik oldalon, hát meglátjuk.

Errefelé hosszabbak az éjszakák és hideg van, bármilyen kicsire kuporodik egy tacskó. Valami kis meleg kéne. Az apu néha be is fűt kis vacakokkal, Kandrosz meg felmegy a kályha tetejére. Legalább ő lenne itt, mert ha büdös macska is, a melegség megvan benne. Nappal persze meleg van, de most nincs nappal, sajnos, ilyenkor a legjobb aludni, és hajnalban még hidegebb van. Látja a meleg, hogy hajnal van, na akkor nem jövünk ide. Egyelőre. Majd jön a nap és meleg lesz. A hold hideg.

Így eljött a reggel mégis. Többet ide nem jövünk, errefelé hosszúak az éjszakák. Mennyire hiányozhatok az apunak. Felébred és nincs akinek elmondja, hogy mit álmodott, egyedül kell megnéznie, nem esik-e az eső. Ha nem, akkor meg kell öntözni a virágokat. Mert minden nap nőnek, hogy az anyu örüljön, és ágak is leeshetnek a fákról, amit össze kell szedni. Jön a Kitti és ha odapisil a verandára, egyedül kell megszidni az apunak. Iszik egyet az én vizemből, és látja, hogy én nem is ittam belőle. Tudja, hogy nem vagyok ott, de nem tudja, hogy hol vagyok, mint ahogy én sem. Nem baj, ha jön a hordár, kicsit jobb lesz azért. Itt ez a sok papírhenger, odébb kell vinni. Mennyi mesét írhatnak ezek, ha tudná az apu, bár lehet, hogy tudja. Sötétben nem lát, és nem tudja, hogy mi az a nőstényszag, de a hordárt biztos ismeri. Kandrosz tudja, hogy eljöttem és bajban vagyok. Tudja, hogy nem vagyok rendben, mint ahogy én is tudom, hogy ő rendben van. Csak nem tudja elmondani a apunak, mert macska. Kellett az anyunak elcsavarogni, most aztán nincs meg és kereshetjük, de sajnos igen nagy ez a hely. Ennyi utca, konzervdoboz, de valami téglakupacot ő is talált, ahol alhat kicsit. Ha megérzi a papírszagot, idejön. Gondolja, ott a papír, akkor mi is ott vagyunk. Bár lenne itt az apu legalább, akkor megbeszélhetnénk ezt a dolgot. Legközelebb elhozom őt is. A legjobb együtt menni mindenhová, mert akkor meg lehet beszélni mindent. Senki nincs külön a bajban.

Na, jön végre a kis autó, de nem a hordár van rajta, ez hogy lehet? Egy másik ember, kalapos. Nem ismer és én sem őt. Hol a másik, talán a kapunál, megnézzük.

A nyugtalanság egyre nő. Ha nem jött el a hordár, akkor hol van? Miért kell mindig máshol lenni? Talán esznek a portánál. Tegnap az a kenyér nem volt túl sok. Meg kéne keresni azt a konzervdobozt mégis, hátha nincs már ott az öregember. Az öregség rossz dolog, a sok szomorúságtól megöregszik az ember.

Jön a kis autó megint, viszi a papírt, de a kalapos rám se néz. Hol lehet a másik, lehet hogy elment a Semmibe? Na, megnézzük a portát, hátha az is elment? Elég nyugtalanító.

Az épület megvan, kinéz egy ember, de ő sem az. Olyan hidegen néz, semmi ismeretség. Megnézzük akkor a raktárt mégis, egy másik ember is volt ott, aki ismer.

Jön vissza a kis autó.

– Hé, te mit keresel itt? – mondja a kalapos. Nem jó hang. Vannak jó hangok, de ez nem az. Tűnés akkor, de fáj ez a láb. Már csak egy nem fáj. Jön a Bob, ez a Bob.

– Szervusz Bob, a hordárt keresem. Hé, mit akarsz, jó, megyek már! – Legjobb lesz megint a benzinkút, ott legalább békén hagynak és a barátom is ott van, meg a békás tó. Legjobb akkor visszamenni mégis a raktárhoz, talán már elment onnan a Bob. Goromba kutya, dehát ez az ő helye. A tiéd, akkor a tiéd. Jól van, Bob. Ez macskanév. Aki nem rendes, annak a neve se rendes.

Megfordulok, egyszer csak egy nagy üvöltés:

– Filosz!

Futottam, ahogy tudtam, mert én közben Hé! – lettem és Hát te? Már majdnem a raktárhoz értem, amikor valaki felkapott és visszavitt a kapuhoz.

– Az istenedet! – mondta. – Két napja kereslek, te disznó!

Az apu volt. Jól van, gondoltam, akkor alszunk tovább. Később is ráér felébredni az ember. Ott volt a Viki is, berakott az ülésre és nézegettem kifelé. Az álmodásban az a jó, hogy amikor nem kellemetlen, akkor kellemes. Beindította a zümmögőt, zötykölődtünk, közben megtapogatott.

– Hogy nézel ki, uramisten? Ha nem szól a szippantós, meg se talállak!

Jól van, gondoltam. A franc ébred fel. Az anyut kerestem, mondtam álmomban.

Így értünk haza, a mi utcánkba, a mi kapunkhoz és a mi verandánkhoz. Nem is akartam kiszállni, az apu húzott ki az ülésről.

A mi verandánk. Az én lábtörlőm, a vizem… életem legszebb álmodása volt. Apu rohant a csirkefasírozottért. Jó, ezt még befalom mielőtt felébredek, mert ami benn van a hasban, az benne van. A víz is rendes, nem pocsolya.

– Az anyuért voltam – mondtam.

Megint ettem, amíg csak bírtam és ittam is, aztán lefeküdtem a lábtörlőmre és aludtam tovább. Ebből nem szabad felébredni, ha csak lehet, gondoltam. És tényleg álmodtam tovább, hogy valaki megszagol, egy büdös macska. Aztán meg a Kitti is, hallottam, hogy iszik a vizemből. Jól van, Kitti, igyál csak, ha elfogy, az apu hoz megint. Annyi vizünk van, amennyit akarunk, de ha ide pisilsz, akkor kapsz.

Felébredek, megint az apu, berak a kádba, tapogat, dörzsöl. Rámereszti a vizet, csupa hab lettem. Fürdőhab, az apu találmánya, akkor még mindig ő az. Állok ott, didergek, fekete tócsa folyt a lábamnál. Ahogy szörcsögött a kád, egy ösvény maradt a fenekén.

– Ez volt rajtad – mondja az apu. Megdörzsöl és kivisz a napra, ott fekszem tovább. Beköti a három lábamat, a fülemet nem tudja. Három, mondom neki, tudom, mi az a három! Aztán befúj valamivel, amit utálok, mert fütyül és csíp.

– Bolhád az van – mondja. – Harminchárom, harmincnégy, harmincöt! Na, még egy, odanézz!

Néz a fene, csak állok dideregve.

– Merre jártál, te disznó?

Gondoltam, majd egyszer, ha erről beszélünk, akkor nem mondom meg. Minek tudja. Messze. Nézem a fákat, a virágokat, amiket az anyu ültetett. Mennyi virágunk van, és ha nem megy el, akkor még több lenne. Jön ám a Kandrosz, megnéz.

– Jól van – mondom. – Majd téged is megmosnak egyszer, és akkor te is vizes leszel. Hoztam neked pár bolhát, azt hiszem, még hagyott az apu, csak le vannak gyengítve, mert utálják a vizet. A Papírgyárban voltam, sok papír, nagy gurigákban, kis autóval viszi a hordár. Az anyu nem lett meg.

Na, így szépen megvoltunk és sütött a nap. Ha pedig süt, megszáradok. Azért szemmel tartottam az aput, mert nem szeretném, ha megint elmenne. Azt kéne megértetni vele, ha már itt van, akkor ne menjen sehová, vagy ha mégis, akkor engem is vigyen, az anyut úgyis csak együtt tudjuk megkeresni. Én már tudom.

Na, akkor most alszom egyet, és arról fogok álmodni, hogy az apu megtalált. Megtalált, de biztos, ami biztos.

                                                                                            ♦

                                                                                                                                       2001.

 

 

(Illusztráció: Pat Devereaux)