Milyen is az összeomlás?
Kirobban a nyár, eltelik a június, a július, lassan elmúlik az augusztus, már itt a szeptember, de forr az idő, a hőség nem tud lecsillapodni.
– Ez az átkozott háború! – jajgattak az öregek. – Az állatok minden falatért megküzdenek, de nem akarják az egész földet felfordítani. No de a mórok nem tisztelnek semmit!
A herceg nem szólt közbe, nem volt értelme szóvá tenni, hogyan rabolták végig az őseik a tengermelléket. Hogy az ő nagyapja annyi mozaikot tört össze, hogy a darabkáival a normann tengerpartot is kikövezhetnék.
– Megérdemeljük a bukást, mert barbárok vagyunk – sopánkodott Illighaen. – Nincs komoly közigazgatásunk, hadszervezetünk, de még csak igazi levéltárunk sem. Nem csoda, hogy megesznek minket az erősebbek!
No de mije van a szélnek, hogy állandóan fúj?
Miből meríti az erőt, ha nem önmagából?

Miért nőnek a fenyőfák szálegyenesen?
Vilmos szép lassan lecsillapította a rettegőket, megnyugtatta a tudósokat, apródokat, asszonyokat, de még az egyszerű mihasznákat is, akik eljöttek a hercegi udvarba sopánkodni, várni a véget, felkészülni az elkerülhetetlenre…hogy most együtt, mindhalálig…
A félelem a legerősebb bódítószer. Ilyenkor a vér erősebben zubog, és nem vagy többé gyáva katona, rossz férj mihaszna szomszéd, hanem szentséges áldozat, akivel költők és krónikások osztanak-szoroznak.

Védekezésre persze senki sem gondolt. Hiszen a hírek több tízezer, százezer éhes mórról beszéltek, páncélos katonákról és elefánt  nagyságú harci lovakról. Láttál már harci hangyákat? Talán nem is Isten teremtményei. Emberi lényekből kifakadt démonok, akik talán a móroktól tanulták az örökös háborút. Régebben ezek nem voltak ilyen félelmetesek, szétnyomhattad őket a hüvelykujjaddal, de ezek az újak most csapatokat szerveznek, és ha egy elesik, ezer, százezer lép a helyére. Ezek a vérzivataros idők megőrjítették őket.
Mindenki látta a jeleket. Túl meleg van. Túl gyorsan beérik a szőlő. A mórok legyőzhetetlenek. Az idő magatehetetlen.
Vilmos herceg készenlétbe helyezte a gályáit, és ímmel-ámmal megerősítette a falakat. A védekezéshez hiányzott a száműzött Wingishildek karja, Feketelábú Erik fríz harcosai, de a legeslegjobban mégiscsak az unokaöccse árulása fájt. Henrik herceg megüzente, hogy nem tud a segítségére sietni, Szászföldön hadakozik, meg kell torolnia egy régi sérelmet… a kötelesség nemdebár…
Vilmos életerős normann volt, fiatal feleséggel, egy kislánnyal, két kisfiúval, de neki sem fűlött… hogy mihez is nem fűlött a foga? Embernagyságú hangyákat kaszabolni, rohamot vezényelni, árulókat kutatni, halottak fölött ordibálni. A rabszolgák dolga, hogy meghaljanak, a normanokké, hogy tovább éljenek, hogy nevük és sorsuk legyen.
És túl öreg volt, hogy a hősi halált ne tartsa nevetségesnek.
Öreg? Nem tartotta számon az éveit, ezért nem öregedett annyira, mint az idő múlásán töprengő szerzetesek. No de Vilmost nem is a kora, hanem a tulajdon szíve gyengítette el – vagy az a láthatatlan szerv, amit becsületnek neveznek.
Micsoda ostobaság, gondolta dühösen. Becsület ide, vagy becsület oda, ő az első felesége meggyilkolása után kapott ajándékul jó pár évet. Jó pár évet: Hildit, egy fiatal feleséget, három gyereket. És ha már őszül a szakállad, akkor nem felgyújtott hadihajókról álmodozol, hanem az asszonyodról, aki elégedetten piheg melletted. De itt van a csorba! Milyen harcos az, akinek megerőszakolják, majd agyonverik az első feleségét, és utána szép kényelmesen éli tovább az életét?
De mit kellett volna tennie? Egyenként végezni a hercegség lakóival? Egy megfelelő gyilkost persze előállított a herceg, azt rendben ki is végeztette, no de hogy ez a megfelelő az igazi volt-e…? Persze mindig vannak leleplezetlen gyilkosok, de ezek soha nem a te feleségedet ölik meg… És mit csinált az asszony, amikor…? Nyögdécselt, boldogan hányta-vetette magát, vagy rémülten a nevedet sikoltozta?
Kérdések, kérdések, amikre soha nem fogod tudni a választ.
A kétség olyan, mint a betegség, birodalmakat is ledönt a lábáról, nemhogy  negyvenéves férfiakat. Ha egy asszonynak szeretője van, akkor arról mindenki tud, a nagynéni, a nagybácsi, a kukta, a lovász, de még a kapuban heverő koldus is. Ha egy asszonyt megerőszakolnak, akkor az foltos marad. Mert olyan a gyanú, mint a légy, elhessegetheted, agyontaposhatod, mert abszolút nevetséges, de…
No de fő a józanság, suttogta Vilmos magának. Az ő első felesége szépen mutatott a magasra tornyozott hajával, és már-már bájos volt az örökös kotkodácsolásával, de nem az a fajta, akiről fiatal katonák ábrándoznak. Az országutakon már egy falat kenyér ígéretéért mindenre hajlandók a lányok. Ugyan mért vágyódna egy katona egy negyvenéves hercegnére?
Talán nem is a hercegnére vágyódott. Hanem a hatalomra.
De most fel kell készíteni a gályákat. Só, ivóvíz, katonák, női vacakságok, ládák – legalább a gyerekek hadd meneküljenek! És a ládák mélyén a normannok ereklyéi, hogy legyen néhány apróság, ami a fiait majd az apjukra emlékezteti. Nem túlságosan sok kincs, nehogy az új apjuk, a dán harcos, akinek Hildi majd bekéretőzik az ágyába, meg akarja miattuk ölni a fiait.
Kérdések, kérdések, amikre soha nem fogod tudni a választ.

– Ugye, te sohasem bíztál bennem? – zokogott Hildi a hálószobában.
Te soha, soha-soha-soha… te-nem-is-szeretsz-igazán?
Miért nem lehet egy kicsit nagyobb méltósággal?, töprengett a herceg. Megkerülte a sírástól maszatos feleségét, óvatosan félretolt néhány ruhabatyut, és maga segített az udvarhölgyeknek válogatni.
Egy-férfi-ezt-nem-értheti-meg… A-halálod-pillanatáig! Mindörökre!
Vilmos valaha tanult Hektór lovagról, aki az ostromlott Trójában a legnagyobb méltósággal vett búcsút az asszonyától. De ezeknek a régieknek mennyivel könnyebb volt! Az ő asszonyaik ernyedetlen nyugalommal és méltósággal várták, hogy a férjük nyugodtan a végére érjen az intelmeknek.
De az idő! Vilmos megfogta Hildi kezét, és magához rántotta.
– Csak olyat, aki baszni szeret, csak olyat válassz! – Az udvarhölgyek riadtan szétrebbentek. – Hát nem érted? Egy igazi férfi megelégszik azzal, és nem tör a fiaim életére.
Hildi a szíve mélyén talán számolt ezzel, de most megint zokogni kezdett: Én-soha-soha-soha! Egész-hátralévő-életemben!
Vilmos legyintett: – Ne neveld a fiúkat hősöknek, és ne beszéld tele ócska mesékkel a fejüket! Ne képzelegj arról, hogy a halálból visszajövök, és megmentelek titeket! Dönts okosan! Ne ábrándozz a költőkkel, ne hallgass a jósokra! Ahhoz légy hűséges, aki befogad a házába!
ÓóÓóóó! A zokogás hullámokban tört az asszonyokra.
És ez még csak a kezdet, gondolta Vilmos. Mi lesz majd, ha kiderül, hogy az összes asszony nem is fér föl a hajókra… hogy lesznek majd szerencsések, és lesznek olyanok , akik a férfiakkal majd mindörökre,-mindhalálig… Mert kevés a hajó a kikötőben. Az a hibája miatt kell majd meghalnia egy rakás óbégató szerencsétlennek.

– Méltóságos úr! Egy nagyon öreg lovász akar beszélni veled!
A mindhalálig idején mit lehet tenni? Megveregetni a szolgák vállát, és elfelejtetni, hogy soha életében nem volt képes megjegyezni a nevüket.
Hát jöjjön! Úgyis képtelen ebben a nagy óóóóóázásban búcsút venni a gyerekeitől. Mi, normannok, akarta volna kezdeni, és már áhítatosan elszánt képet is vágott, de észrevette, hogy ez a ráncos képű manó mégcsak nem is normann, hanem egy hadifogoly.
Kedves, jó barátom, nem feledkezem meg rólad a végveszedelemben sem…
A kis öreg türelmetlenül legyintett.
– Mért nem vágod el a mórok útját a folyónál? Miért nem zilálod szét az előőrseiket? Miért nem vagy igazi férfi, herceg?
Vilmos a felháborodástól megremegett. De az öreg olyan rendíthetetlenül szavalt, mintha betanították volna. És talán be is tanították. – Hisz annyian sincsenek, hogy egy közepes várost bevegyenek. Éhes kamaszok, akiket a kalifa küldött előre, vezérük sincs, itt kódorognak fel-alá, azt sem tudják, merre van a tenger! Riogatják a lányokat, hát melyik nagyúr nem tudná megfékezni őket? A kalifának esze ágában sincs átlépni a Loire-t, rábízta néhány kölyökre, hogy félemlítsék meg az északiakat. És te a halálra készülsz? Ők csak a félelmed miatt látszanak olyan hatalmasnak.
A ráncos kis szolga nem volt egyedül. Balra ott magasodott Björklund, a Bősz és Hilderich, a Kalapácsvető.
– Itt maradunk – mondta a herceg.
Mekkora barmok!, gondolta Vilmos. Már látta, hogy apró, felderítő csapatokra osztja a katonáit, és míg ide-oda csatangolnak a partvidéken, az asszonyok és a kincsek egyedül maradnak a palotában. Ti csak ne búslakodjatok, drágáim! Készüljetek a lakomára! És legyetek nyugodtak, apa megvéd titeket! Egy szabadcsapat ki sem igazodna a zsombékok közt. De legalább férfias mulatság lehetne! A mórokkal a évekig, évtizedekig kergetőzhetnének! És azt persze senki sem tilthatja meg, hogy a fogócska végén Björklund és Hilderich beálljon a diadalmasan előrenyomuló seregbe. Egy-két év, és jöhet az Északi Hadtest, a kalifa Normann Különítménye.

Látta a fiúk szemében megvillanó megvetést – hát nem a te feleséged…?  –, de ő szó nélkül sietett a kikötőbe.
A szolgák már az asszonyok ládáival cipekedtek. Hímzések, köntösök, a legkedvencebb szoknyám, a legkedvencebb ingem – hát igen, ha kevesebb párnát vinnének, akkor több hely maradna a gyerekeknek. De nem akart veszekedni, Hilderich pillantását még a hátában érezte.

A hajók olyanok, mint a történetek, elkopnak és változnak ugyan, de könnyebb kiismerni őket, mint az embereket.
Az ő kedves hajói mind női neveket viseltek. Mindegyik három nevet: egy közönségeset, egy félig-titkosat és egy különlegeset, amit a készítői csak neki árultak el.
Hisz minden titok egy kicsit meghosszabbítja az életét.
De most már nincs szüksége ilyesmire. Hümmögve körbejárta, és utoljára megszámolta őket.

Aztán eleresztette a nevüket a szélben.

 

Bíbor aranyszínű karján megcsillant a lemenő Nap sugara, ahogy a sétálóutca alattuk lassan kiürült. Szél csattogtatta a zászlókat a kifeszített damilon. Felnőttek és gyerekek zsúfolódtak össze a téren, hogy megtekintsék a tüzijátékot. Kisebb gyerekek anyjuk karjaiban aludtak, a nagyobbak türelmetlenségükben toporogtak, erre-arra nézelődtek vagy kezüknél fogva húzták szüleiket, közelebb a sétálóutca kijáratához, ahol jobban lehet látni a sárga, fehér, kék, zöld és piros színű csóvákat, ahogy pörögve szétoszolnak majd az éjjeli égbolton. Galambok repkedtek a sokaság feje felett, a verebek már ott ugráltak a csoportok körül, hogy az elszórt morzsákat felcsipegessék vagy megugatva rebbenjenek el, ha egy kutya úgy találja, nincs szükségük erre az éjjeli eleségre. A szemetesekből kibuggyanó szemét láttán a köztisztaság ügyeletesei karba tett kézzel várták, hogy véget érjen az utcai bámulás, hogy aztán minél gyorsabban végezhessenek, minekutána nyugovóra tért mindenki. Egyedül kettőnket nem érdekelt a látványosság. Nem osztottuk a felcsigázott érdeklődést, a várakozás túlfeszített pillanatait. Nem volt rá szükségünk. Itt lakunk elmondhatatlan ideje.

Miután mindenki elvonult, ott maradtunk a nyitott, hideg térben. Hallanunk kellene mindent, azonban Bíbor nem jött rá, hogyan tudnánk megszabadulni az átok alól. Nincs tücsökciripelés, nem hallok bagolyhuhogást, nem motoz vad a berekben, hiányzik Bíbor lélegzetvétele. Tulajdonképpen egyedül lógok itt, Bíbor pedig a sarkon túl, mégis úgy motyogok magamban mindenki felett, mintha hallaná, sőt felelni is tudna. Bízom Bíborban. Ha összeölelkeztünk, a világ nem fért át köztünk.

Elegem van ebből a bizonytalan függésből. Az emberek egyszer ilyenek, másszor olyanok, értelmét vesztette minden szavam, nincs ami megvédene a többiektől. Egy nesz nem sok, annyi sem kúszik fel ide. Az örökös és megbonthatatlan látvány előttem olyan, mint az a mondat, amit először tanítottak meg. Úgy hangzik, mintha lenne árnyéka, holott nincs. Az ostobáknak ígérget, a tanulékonyokkal elhitet, hogy van előrébb. Minden a hangokon múlik. Ha hallják, hisznek. Akár az én mondatomat, akár másét. A siketségben elveszítik ezt s az nem enged lennem. Az égbolt sötéte lehetett  ilyen távoli, mint ez itt előttem. Álmodni sem tudom a megoldást, Kötöny volt álompásztorom, de már nem létezik. Ahogyan én sem.

Az éjjeli világítás pár pillanat alatt felpattan az izzóban, madarak felszállnak a kandeláberekre, macskák osonnának utánuk. A távolodó tömeg mormogását felkapja a szél, játszik vele, majd végiggörgeti az üres sétálóutcán. Csoszogás, sistergés, csilingelés, zakatolás, sóhajtás, orrfújás, szellentés, ásítás, torokköszörülés, szipogás, cipősarok kopogás, hangvisszaverődés összegömbölyödik a szél markában, ahogy ellopja a térről elcsorgó sokadalomtól, hogy csendben tudjanak hazamenni. A zajok hangos hangkásaként fortyognak, kilövellve néha egy elnyomott beszélgetésfoszlányt. Az éjjel lehűti a zörejmasszát. Halkan sziszeg a valóság potmétere, a mutató fel-le cikkan, leír egy kört. Egy arc jelenik meg közvetlenül a fénycsóva alatt, de nem lehet kivenni a vonásokat. Mindössze egy mosoly gurul szét az arcán, mint megannyi üveggolyó, amikor felnézve a sarkon meglátja a két bukottat. Egy állkapocscsont, tetején girbe-gurba fekete szőrszálak merednek előre, egy orr. Szőrők lógnak alá a megsatnyult bajuszra. Arcára lövészárkokat ásott az idő. Szájához emeli a kezért, kürtőt formál, hangja, mint a kavicsok egymáshoz ütődése:

– Pancimanci, Panci-manci, Pan-ci-man-ci!

Az ismételgetésbe bele-belecsúszik az ütemtelen röhögés hangszerkezete. Hurkaival, nyársaival darabokat tép le kiáramolva a tüdőből. A szélbe kilökött hanghullámok fehér pamacsokká tekerednek, szállingóznak a sétálóutca felett, mint a nyárfa termése. A csend megtekerte hüvelykszorítóját, beszorítva ezzel az ugráló hangjait a damilok választóvonala alá. Odafenn a siketség tapasztja kezét a függőkre.

Kötöny fékezi magában a magányt. Bíbor jár a fejében. Felidézi magában a hamisan csengett szavakat, a tekintetek eltéphetetlen csomóit, az anyajegyek körgyűrűit. Ujjával végiggyalogol Bíbor ütőerén, a lány fúj, ahogy a felületek lassú ütemben érintkeznek. Apró pihék hajlonganak, az ujjbegyek hegye a Nap, keresik fényét, melegét. A testen nincs csapásirány, mégis lefedi a férfi tenyerének ponyvája. Alatta simul és türemkedik ki minden. Így sóhajt Bíbor. A lány nem Hold, ezt tudja. Aranyba foglak fürdetni, fuvolázta a lánynak egyszer, mikor arról faggatta, hogy mit tenne vele, ha gazdag lenne.

Bíbor vívódott annak gondolatával, hogy valaha is megszabadulnak-e innen. Csak előre nézhet. Nem tűnődött a múltbéli szabadságon, mintha délibáb lett volna, a befejezetlen fonásokon, kibomlott magától a szoros szőttes.

************************************

– Ingyom bingyom táliber tutáliber máliber! – énekelte a szőke kislány, miközben ugrándozott.

– Kati, gyere Kati!

A mézcsepp végiggördült a sétálóutcán, elfutott.

************************************

Eddig beszélhettek, most már nem. Bíbor nagyon jól tudja, hogy kit kell keresni. Lát, de nem hall, ezért nem hisz. Nem fog letelni az idejük. A tűz mögé nem bújom többé. A pattogó tűzrevaló, a füst illata, a barlang visszhangja, a szürkés-kék égbolt a megbizhatatlanságukra emlékeztet. Sokáig szöszöltem, hogy visszatérjek a valóságba, de való igaz, hogy ez az esti műszak, ahogyan az emberek nevezik, nem az igazi. Érezni akarom a valódi világosságot, nem akarok többet a félhomályban botorkálni. Azt akarom, hogy mások is megértsenek, hogy halljanak, hogy a történetemet elmondhassam valakiknek. Ugyanúgy fogoly vagyok, mint azelőtt. Az átok nem teljesedett be. Kettejük élete valóban megállt, az enyém a csatornarendszer vak szuszogásában botorkál előre. Gyáva ahhoz, hogy visszaforduljon, retteg attól, hogy megálljon, fél attól, hogy meggondolatlanul törjön előre. Megtalálhattam volna a módját, hogy eltegyem őket láb alól. Csak a feltételeket nem közöltem Kötönnyel. „Ha szerződést kötsz, ügyelj a kondíciókra”, csíptem el egyszer egy beszélgetésmorzsát. Nem tettem, így most a hátralevő időben tengek-lengek fel s alá. Bárcsak egy gyerek figyelné a lépteimet, követne, bújna a cipőmbe, emelné lábát az első lépésre, hogy utánam eredjen, mert én lennék az apja.

            A valóság ott zajlott az orruk előtt, mégsem velük történt. El volt rejtve egy függönnyel, amin nem tudták átdugni a fejüket. Mint mikor a mutatványosok a faluban jártak, jutott Kötöny eszébe. Itt ketten alkotják a közönséget. Hóeséskor az utca öreg lakói hamut szórtak az útra. Sisteregve hűlt néhány szem még izzó parázs a hóban.

************************************

Bíbor meghallotta saját szívverését.

************************************

 Zaj szinusza és koszinusza robogott a térben egytől mínusz egyig. Az ötvonalon túlnyúló, pótvonalakat követelő morajlások és sírások felrohanása és leesése a zörej görbéin. Saját szívverésének  hangja átboxolta magát Bíborhoz. Ütemtelenül dobogott, a lány a hiányzó ritmust odaképzelte, hogy ne essen pánikba. Él! Talán Kötöny is él. Szabadulni fog. A felelőst keresi. A leskelődőt. A hangfalatok lassan töltötték meg gyomrát. Éhesen szűkölt, hogy mindent hallhasson végre. Habzsolt, várt, habzsolt, várt.

Miután az emberfolyam különböző mellékágakon lefolyt, Pancimanci előmászott csatornából. A hangok függvényei meredekebbé váltak, Bíbor fülét többször ütötte meg szívverésének monotonitása. Pancimanci torkaszakadtából kezdte üvölteni a nevét. Nia, cin, camp, nicpa, nicma, cancan, pi, mi, picnic, aman, impi, mica, can, nip, pin, an, pic, panic, inn, cam. A szavak megidéződtek Bíbor fejében, azonban hatástalanok maradtak. Az átok lassan oldódott ki az agy ezen rétegéből, a jelentések nem képződtek még meg. A korrodálódott beszédközpont lassan kezdte eggyéfércelni a szótagokat. Panc, ic, man. Ez sem az. A zaj továbbra is megakadályozta, hogy megértse az egyetlen szót, az alatta toporzékoló alak nevét, szabadulásának a kulcsát. Az összement véglény az öklét rázta az égre, mikor Bíbor mechanikusan kattogó gondolatgépe kiköhögte a szót, Pancimanci.

Bíborról lehámlott az arannyal körbefuttatott réteg, függesztékei leengedték őt a földre. Karmazsin haja körülötte örvénylett, újra és újra sikoltotta a nevet:

– Pancimanci, Pancimanci, Pancimanci!

A manó az első szólításra szurokká csomósodott. Bíbor a havas utcakőre érkezett, bucskázott egyet a mesterséges fényben, majd megtántorodott. Elesett, teljes testében lüktetni kezdett. Hasa vérzett, piroslott az öv. Egy rőt szál szállingózott le a havas latyakba. Felette szétrobbant Kötöny. Bíbor a sebéhez nyúlt. Megértette, szerelmük záloga, az öv, leírta a kört.

 

Előzmények:

http://tiszatajonline.hu/?p=20842
http://tiszatajonline.hu/?p=20842

Illusztráció: Remedios Varo

 

 

 

 

Postafordultával érkezik is a válaszod, valami könnyed, hidegfejűnek gondolt, tehát túlzottan is műszaki jellegű oldal, hogy te megérted, persze, vagy már akartad ezt te átbeszélni, nem is baj ez a levélforma, sőt, még meg is köszönöd – győzni nem akarsz, semmi gőg, undok, harapós gesztus, és ezzel győzöl is, de rendben van. Tudtam, hogy sosem fogom elolvasni a választ, talán elrakom egy olyan kornak, mikor már a neved semmit nem mond, és néhány perc nosztalgia után gondtalanul dobhatom a szemétbe.
Ilyesmi gondolataim voltak, ahogy visszakanyarodtam a postára nyíló útról a mi utcánkba. Sarokház, fel a lépcsőn, az elsőre, a lift odalenn marad. Mióta nincsenek lakótársaim, nyugodtabban kalandoznak el a gondolataim, míg a kulccsal zörgök, nem kell félnem, hogy valaki spontánabb választ vár nálam egy ahánál. A napok is olajozottabb áttéttel forognak; ha úgy akarom, pörög az idő, ha úgy akarom lomha.
Voltaképpen ez kellett ahhoz, hogy tisztázhassam, mennyire időszerű lenne leválasztanom téged.
Egy országhatár és egy panaszolható postarendszer választ most el minket. A trükk az, hogy teljesen kiszámíthatatlan a levél befutása; megesett már, hogy két nap alatt megérkezett a küldemény, máskor meg eltelhet másfél hét is, mire kikézbesítik, és az is sűrűn előfordul, hogy nem tudod átvenni pár napig a postád. Ez a bizonytalan idő valami biztonságérzetet ad. Még a tiéd vagyok, de te már nem vagy az enyém.

Csak tudnám, melyik kulcs is nyitja. Ebben mindig rossz voltam, vagy inkább, mindig volt valaki mellettem, aki pontosan tudta a kulcsok rendjét. Elkényeztettek.
És tessék, fejben már megint veled beszélgetek, mondok néhány önsajnáló dolgot, te pedig rögtön gúnyolódsz a gyenge jellememen, aztán én védekezni próbálok, mire te magadat mented, és egyikünk se tudja, melyikünk mondta azt a bizonyos, komoly sértésnek hangzó dolgot. És micsodát.
Inkább elterelnéd a témát, mindig hülyeségeket találsz ki, teljesen oda nem illő, elrontott dolgokat, mondjuk, hogy játszunk kanasztát, vagy, hogy pénzt kéne váltani, de legtöbb esetben csak felteszel egy kávét, úgy, ahogy csak mi csináljuk. Néhány fahéjrost a kávé közé, aztán kotyoghat. Aztán a tej tilos!, ellenkezel automatikus mozdulataimra. Fejcsóválás, kávé, csók, szeretkezés egy bögre kávéval a kézben, teljes csendben,, ahogy csak mi csináljuk.
Dekadens gondolatok kergetőznek a kulcskarikán körbe. Körbe, körbe-körbe.
Végre megvan a jó kulcs, már csak a zár akad.
Most, hogy szabadon gondolkodhatnék, magam elől próbálok elbújni. A zárbetét is játssza a bújócskáját, mi is játszottuk néha, csak hogy felidézzük a gyerekkort, a hat-hét éves önmagunkat, meg mikor fűzfa árnyékában feküdtük át a nyári délutánokat, egymáshoz sem szólva-érve, hogy aztán búcsúzás nélkül menjünk, ketten kétfelé, mint a mesében. Valami késő udvarlás volt ebben, ahogy újrarendezted gyerekkorunk színeit, hogy megértsem, mindig is így volt. Aztán látod, mégsem lesz már így. Nincs minden úgy, mint a mesében, te már nem vagy az enyém, én még lehetek a tiéd, mégsem.
Együvé tartozás, halott gondolat.
Erre végre kinyílik végre az ajtó, nem is értem egy pillanatra, hiszen a kulcs nem fordult el, de a kilincset is más nyomta le. Bentről. A szoba sötétjében egy erős kéz, meg egy illat fúrja közelebb hozzám magát. Sikítani akarok.
De csak a kávéfőző kotyogását hallom, fahéj, meg hirtelen egy egész tucat dolog, amit csak mi csinálunk.  Sikítani akarok, de csak a szememből hullik valami hasonló, csók, szeretkezés, és egy levél a postán, meg mindez a fejemben, és csak úgy áll az idő a szív felett.

– Én nem tudnék úgy élni, hogy se férjem, se gyerekem! – dörrent a súlyos ítélet Éva szájából. Klári már megszokta, hogy a barátnője akkor sem tesz lakatot a szájára, amikor kellene. Mint például most, hogy Klárit elhagyta a legutóbbi barátja.

Harmincöt éves volt. Ahogy mondják, a finisben táncolt, legalábbis férjhez menetel és gyerekszülés szempontjából. Nem volt csúnya, sem kövér, és nem volt buta sem. Csak eddig valahogy elrohant mellette az élet. A kapcsolatai leginkább azért mentek tönkre, mert ő már szeretett volna megállapodni, a partnerei viszont nem. Tipikus mai modern civilizációs probléma. Persze, attól még, hogy ezt felismerte, nem lett boldogabb.

Évával gyerekkoruk óta a legjobb barátnők voltak. Egy ponton azonban, amikor Éva nyolc éve férjhez ment, majdnem tönkrement minden. Na, nem Klári miatt. Ő szívből örült a barátnője boldogságának. Az esküvő után azonban Éva magához rendelte, és könnyek között ecsetelte neki, hogy úgy érzi, mostantól egy világ választja majd el őket egymástól, hiszen az ő élete révbe ért, míg Klárié, nos, mondjuk úgy, hogy döcög, és senki sem tudja, merre tart. Klári ahelyett, hogy megsértődött volna barátnője őszinteségén, ezúttal is erőt vett magán, és megnyugtatta Évát, hogy ő továbbra is szeretne részt venni az életében, és nem hiszi, hogy egy esküvő közéjük állhat. Amikor Éva terhes lett, Klári mellette állt mindenben. Még csak pár hónapos volt a kislány, de ha Évának el kellett szaladnia valahova, és éppen nem volt kire bíznia a csöppséget, Klári ebben is a segítségére sietett. A második gyereknél már olyan profi pótmama vált belőle, hogy Éva, valahányszor ugrasztotta barátnőjét egy kis bébicsőszködésre, nevetgélve jegyezte meg, milyen jó lenne neki is egy gyerek. Azt az aprócska tényt, hogy Klárinak éppen nincs társa, figyelmen kívül hagyta. De miért is törődött volna Klári érzéseivel? Hiszen ő elfoglalt feleség és anya, nem ér rá állandóan lelkizni, mint „azok a szingli lányok”! Különben is, „azok a szingli lányok csak magukkal vannak elfoglalva, önzők, egoisták mind, aztán meg, amikor eljár felettük az idő, sírnak, hogy egyedül maradtak!” – szavalta. Hogy a barátnője is szingli volt? Kit érdekel? Hogy nem minden egyedülálló nő önző és egoista? Ez meg sem fordult a fejében. Miután elhadarta szokásos monológját, tyúkanyóként tutujgatta csemetéit. – Látod? – kérdezte Kláritól, arcán büszke mosollyal. – Azok a nők nem tudják, miről maradnak le!

Klári barátnői ki nem állhatták Évát. Ők pontosan látták azt, amit Klári egyszerűen nem akart tudomásul venni. Ha összejövetelt szerveztek, úgy intézték, hogy Évát még véletlenül se kelljen meghívni. Nem volt nehéz dolguk, hiszen Éva amúgy is folyton anyai kötelezettségeire hivatkozott, valahányszor Klári megpendítette, hogy megismerhetné a barátait. Látniuk sem kellett Évát, elég volt csak hallgatniuk Klári történeteit. Ám hiába győzködték őt arról, mennyire érzéketlen, önző és felszínes ez a nő, Klári minduntalan a védelmére kelt. – Biztos fáradt! – mondta. – Sokat van a gyerekekkel, egy kicsit beszűkült a látóköre, ezért nem veszi észre, ha megbánt.

– Ja, persze! – replikázott egyik barátnője. – Irigy, gonosz, és rosszindulatú. Olyan ember, aki senkire nincs tekintettel, saját magán kívül! Kár, hogy nem látod ezt.

És Klári valóban nem látta. Tudat alatt legördített egy függönyt maga előtt, valahányszor Éva „beszólt” neki. Csendben, mosolyogva hallgatta a legdurvább, az érzéseit totálisan semmibe vevő megjegyzéseket is.

– Ez most miért lépett le? – kérdezte Éva, barátnője legutóbbi lovagjáról.

– Azt mondta, éretlen még egy komoly kapcsolathoz.

– Hány éves volt? – hangzott az újabb kérdés.

– Harminchat.

– Aha – felelte Éva, majd roppant tudományosnak ható hümmögésbe kezdett. – Nem gondolod, hogy esetleg benned lehet a hiba, ha mindegyik lelép mellőled? Nem lehet, hogy nem vagy nekik elég jó, elég szép, elég csinos? Tudod, én úgy gondolom, hogy egy harminchat éves férfi már teljesen érett a családalapításra, és ha megfelelnél neki, akkor biztos, hogy bele is vágna a dologba, neeeeem?

Zuhany. Jéghideg zuhany. Nem is. Inkább ütés. De nem ám egy. Sok–sok jókora ütés. Jobbról, balról sorjázva, hogy mindjárt a padlóra küldjék. A függöny ezúttal nem gördült le.

– Ide figyelj, te érzéketlen, gonosz, irigy trampli! – kiáltotta Klári, s egy pillanatra maga is meglepődött saját magán, a kikerekedett szemekkel arcába bámuló, lemerevedett Éváról nem is beszélve. De folytatta.

– Azt hiszed, te különb vagy bárkinél is, csak azért, mert férjed van, és gyerekeid? Az meg sem fordul a fejedben, hogy van, akinek nincs szerencséje a kapcsolataival? És olyan is van, hogy valaki csak későn találja meg a boldogságot? Tudod, hányszor aláztál meg a gúnyos megjegyzéseiddel? A nulla empátiáddal? Bocsánat, idegen szó, majd nézd meg az értelmező szótárban, hogy mit jelent! A férjedről meg csak annyit, hogy hónapok óta rendszeresen együtt látják egy huszonéves szőke bombázóval! Úgy turbékolnak, mint egy gerlepár! Nem akartam szólni, mert féltem, hogy kizökkentelek az álomvilágodból! De tudod, mit? Ébresztő! Neked is, és nekem is! Életem legnagyobb hibája volt, hogy szóba álltam veled! – hadarta, majd fogta a táskáját, rá sem nézett az elképedt, levegő után kapkodó, dúló–fúló Évára, csak kirántotta a bejárati ajtót, és teljes erőből bevágta maga után.

A lépcsőházban, miközben lefelé rohant, egy percig úgy érezte, hogy ezt a férj–dolgot talán nem kellett volna elmondania. De annyira feldühítette ennek a nőnek a pofátlansága, hogy képtelen volt uralkodni magán. Előbb–utóbb úgyis megtudta volna. Hát, most úgy alakult, hogy előbb.

Még mindig magából kikelve, indulatoktól fűtve keresgélte a kocsija kulcsát a táskájában, és próbálta elemezni, hogy mit érez. De legnagyobb megdöbbenésére semmiféle elégtételt nem érzett. Csak szánalmat. Undorral vegyes szánalmat Éva iránt.

– Túléli. Elválni soha nem fog, mert ahhoz gyáva és sznob. Elveszített egy barátot. Na, bumm, és akkor mi van? Majd vesz magának egy új mosogatógépet – gondolta Klári, és fütyörészve szállt be az autójába.