Délelőtt kilenc óra huszonötkor, egy méterre a villanydúctól Rigó János talált egy levágott fejet. Rigó utca 4., anyja neve Pék Rozália, mondta magában úgy, mintha máris a rendőröknek mondaná. Itt voltak éjjel egyig, üvöltöztek és verték az asztalt. Az ukránok. Az én verandám ide hatvanhét és fél méter, mindent láttam. Ide jár az egész maffia, nézzék meg az asztalukat, két szöges deszka fűrészbakon, de úgy körülülik, hogy nem tud összedőlni.
Megnézte jobban azt a fejet. Kicsit féloldalasan feküdt a hóban, barna usánka volt rajta, a sapka egyik füle kihajlott a hóra. Hoppá!, gondolta. Ha éjjel esett, akkor hogy látszik?… Hajnalban történt, amikor elmentek. Na, meglátjuk, magától is rájön-e az őrmester. Balog. Meg a szőke, az csak szakaszvezető. Egy óra tízkor mentek el, megnéztem az órát. Az óra mellett a kés. Lengyel piacról, ezer forint volt, eladó a vörös Bozsó, bútorra van engedélye, de egy sámlit nem adott még el öt éve, úgyhogy kést árul, konnektort és aprószöget. Kérem, nézzenek utána, a maguk dolga.
Na most mondok valamit, Bozsó csak kis hal. Jöjjenek el szombaton, ha nagy halat akarnak fogni. Ott állnak a kocsik szemben. Van egy furgonjuk, rendszáma HZN 110. Volkswagen. Aztán egy Opel Kadett, és ami még érdekesebb, a Nissan kombi! Környékbeli segédmunkások az építkezésekről. Nissannal jár betont keverni. Ez a bázis, a Subanek tanyája. Szalonnáznak, kész. Mind be vannak jelentve, tehát laknak valahol. Négyen egy szobában. Négyen két szobában. Ki alszik ott, ellenőrzi valaki? Bejön a haver a határon, és eltűnik. Így működik ez a dolog.
Jól megnézte azt a fejet. Sehol egy nyom, csak a fehér hó. Nagy csend volt, hallgattak a rigók. Ezek tudják, mikor esik megint. Azt is, ami az éjjel történt. A hó alatt vannak a nyomok, na ez már a Balog dolga. Mindig ő jön, meg az új fiú, az még egy nagy ész. Lehet, hogy már jutalom van kitűzve, meg kell tudni. Aki figyelt, azé a jutalom. Aki felfedezte a bűntényt.
Óvatosan ment vissza a házáig, ugyanazokba a nyomokba lépett, amelyek idefelé jövet maradtak utána. Tíz métert ment így, aztán a nyomok mellett rendesen: kíváncsi volt, észreveszik-e? Kíváncsi volt. És büszke is. Azért nem mindennap talál egy hullát az ember. Hulla akkor is, ha a kisebb darabja. Viszont a fontosabb.
A verandán a Zibi ült. A macska. Ül a Zibi macsek. Fogjál inkább egeret! Mindig fázik. A macskák se olyanok már, mint régen. Ennyi rohadt lusta macskát az isten se látott. Biztos valami sugárzás érte őket. Ahhoz mit szólnának, ahogy kiszedte a darazsakat a tető alól?! Kénnel! Kénecske az eresz alá. Este jöttek haza a darazsak, szimat! Elgondolkozott egy pillanatra, hogy is szimatolnak a darazsak… Valahogy csak szimatolnak, van orruk. A virágport is megérzik. Szimat, ez KÉN! A francba került ide a kén, reggel még nem volt?! Rigó bácsi odatette. Jó kis Rigó bácsi.
Telefon.
Ezerkétszáz forint már az alapdíj. Állandóan megy felfelé. Le kéne mondani. Ennyi pénzért a nagy semmi, de mindenhol ez van. Nulla hét.
– Rendőrség! – mondta egy nyafka női hang. Mint aki egész éjjel nem aludt.
– Hát kérem – kezdte. – Itt a Rigó János beszél. Rigó utca négy. Igen, az utca is Rigó, nem énrólam nevezték el! Ötszázszor el kellett már mondani ezt, sajnos. – Olyan nehéz felfogni? A sors tréfája. Rátérek. Kérem, egy hulla fekszik a Völgy utca tíz előtt. Anyja neve Pék Rozália, nem a hulláé, az isten áldja meg, honnan a fenéből tudnám egy fejnek az anyja nevét? Az enyém! Fej, levágva. Mit tudom én, mivel, késsel, baltával, nincs ráírva. A Subaneknél, ukrán tanya, így mondja a Balognak, az tudja már. Balog őrmester a cégüknél! Ukrán tanya, most leteszem. Tudja, mibe kerül egy perc ilyenkor, dupla ár van! Jöjjenek ki, majd elmondom. Rigó!
Letette a kagylót, és valami kellemes fáradtságot érzett. Szerette hallani a nevét, és ha nem mondta más, mondta ő. Na, be kéne fűteni. Befűtünk. Ha kihűl a ház, még rosszabb. Legjobb, hogyha nem hűl ki.
A verandán, az órával szemben volt a másik kés, a kép mögé dugva, hogy az ember keze ügyében legyen. Azt mondják, fel a kezekkel vagy sztoj, akkor az ember kihúzza hátul. Szintén a lengyel piacról, de nem a vöröstől, egy romántól. Románok között nincs vörös. Nem sok. Azt mondja, ezzel a palatetőt is kibontom! Palatetőt bontott vele. Ilyen világ van ezeknél, de most már ide is eljutott. Harmadik az ajtó mögött. Ez, sajnos, bal kézre esett, de így nyílt az ajtó. Negyedik a fiók mellett, konyharuhát terített a nyelére. Nem lehetett kihúzni tőle a fiókot, bár úgyse használta, régi elemek voltak ott. Tulajdonképpen ki kellett volna dobni mind, de úgy gondolta, vár még egy kicsit. Tíz éve is így csinálta, amikor még élt a Mari, mert roppantul dühös volt érte. Megint kifolyt a levük, én meg csak súrolom, és le se jön! Fél órát képes volt ordítani miatta. OPTI, mondta erre ő, mire még jobban ordított. Ronda szája volt szegénynek, kiállt az ajtóba és ott üvöltött, hogy mindenki hallja. Lenn a sarkon a Róth hallgatta röhögve. Röhögj csak, gondolta ő, Rigó János. Nem röhögsz sokáig. Fekélye volt a Róthnak, mikor kijött érte a mentő, tudta, hogy meg fog halni. Meg is halt rendjén, és négy évig nem röhögött senki a szomszédban. Aztán meg pláne nem, mert meghalt a Mari, és nem volt, aki ordítson. Influenzában. Menj már az orvoshoz, mondta neki, de nem ment. Krumplit főzött fokhagymával, olyan büdös volt az ágy körül, hogy oda se lehetett menni hozzá. Feküdt a pöttyös hálóingében, és nézte a plafont. Reggel halott volt. Az utolsó, amit mondott, az volt, hogy oltsd már le azt a rohadt tévét! Akkoriban sokat tévézett, nem is annyira nézte, de be volt kapcsolva, mert ez is nagyon dühítette a Marit. Mióta meghalt, alig kapcsolta be. Nem érdekelte. Már vagy öt éve nem beszéltek az üvöltözésen kívül, mégis furcsa volt. Maga a változás. Az volt a furcsa. Meg az is, hogy egyszerűen betették egy nejlonzsákba. Cipzár van rajta. Behúzzák és kész. Ez valahogy benne maradt, ahogy behúzták, és akkor kezdett a halottakkal foglalkozni. Nem járt a temetőbe, csak úgy. Foglalkozott velük. Akkor kezdődött ez a cirkusz is az ukránokkal. Először vett egypár kést, aztán még egypárat. Tizenhét volt összesen, igen leleményes helyekre dugva. Egy ukrán, ha ide bejön, akárhonnan kaphat egyet. Valami légiós filmben mondták, hogy a vesébe kell szúrni, mert az nagyon fáj, de nem volt biztos benne, hol van a vese pontosan. Rengeteg dolgot tudott, megvolt a magához való esze, de ezt nem tudta, így maradt inkább a hasnál. Az is eléggé fáj ahhoz, hogy elmenjen a kedve valakinek. Három kés volt az ágyban, egy a párnája alatt, és lábtól kettő, egymás mellett. Ezt csak úgy kitalálta próba közben. Kihúzta az egyiket, és eszébe jutott, hogy mi van, ha észreveszi az ukrán? Na de arra nem gondol, hogy még egy van ott! Sőt, kettő! Ehhez már egy kis ész kell. Ajtó bezárva mindig, két lakat, egy fent és egy lent. Ész. Úgyhogy mindegyik kés mellé vett még egyet, és különböző trükkökkel jól elrejtette. Újságot tett rá általában, rajzszöggel, így az egész szoba tele volt újsággal. Ha bejön valaki, azt hihette volna, nagy újságolvasó, pedig a kukából hozta. Valaki minden héten odatett egy csomag Népszavát. Újságnak vacak, de a falra jó. Utoljára a telefonszerelő járt nála hat éve. Akkor még csak négy újság volt.
– Salétromos? – bökött a falra. Amúgy nem érdekelte, sietett. – Itt jó lesz? – kérdezte, és letette a készüléket a komódra.
Hát nem volt jó. Pont ott. Rigó János utálta, ha rendezkedik valaki a lakásában. Odébb tette fél méterrel, mellé pedig egy papírt meg egy ceruzát. Minden hívást feljegyzett. Mari szerette volna ezt a telefont, az igénylést is ő adta be. Mégis, ha valami van, legyen. Mi lett volna? Nem volt semmi, csak a számlák mentek felfelé. Engem ugyan nem csapnak be, gondolta. Minden híváskor húzott egy vonalat. Nem lehetett átverni. Volt az alapdíj és a vonalak. Ebben a hónapban három. Kíváncsi volt rá, hogy számlázzák. Egyszer, ha megpróbálnak átverni, majd meglátják! – gondolta, és várt.
Az egyik vonal volt ebben a hónapban a közértes betörés, amikor felhívta a rendőrséget, hogy nézzék meg hátul is az épületet, mert ugye ott nem volt feltörve az ajtó, és onnan be lehetett jutni a raktárba, látta, amikor a lisztet rakták. Pénztárgép összetörve, a boltban szétszórva egy csomó ropi és háztartási keksz. Csak a pénztárgép ért valamit: december tizedikén! Önbetörés volt, tiszta sor, a számlák miatt.
A második vonal a kocsilopás, az is a rendőrségre, mert egyszer csak itt állt az utcában egy fehér Audi. El se mozdult három napig. Kifigyelték, mikor nem volt itthon, és pont akkor állt oda a fickó, máskülönben személyleírást tudott volna adni róla. Na most ez egy zsákutca, az utca elejéről nem is látszott a kocsi a hótól, jobb helyen volt, mint egy mélygarázsban. Szólt időben, de mire kijöttek másnap, a kocsi eltűnt. Bottal üthették a nyomát.
– Ide figyeljen! – mondta Balog. Akkor is ő jött, meg a tejfölös. – Ha még egyszer betelefonál az őrsre, szétrúgom a seggét, világos? Mi a fene köze van magának ahhoz, hogy itt áll valaki? A maga háza előtt állt?
– Nem – mondta ő.
– Na látja! – Úgy bevágta maga mögött a kocsi ajtaját, hogy majd leszakadt. Még a kanyarban is káromkodott.
A harmadik vonás ez a levágott fej. Várt két órát, nem jöttek, felment hát, hogy megnézze a terepet. El ne tüntesse valaki a hullát. Megvolt, minden változatlan. Nem szerette volna, ha azt hiszik, hogy kitalálta a dolgot. A verandáról látta aztán, hogy jönnek, erre ő is megindult. Pont egyszerre értek oda.
– Hol van?! – kérdezte Balog. Alig tudott kiszállni a kocsiból, mert elég testes ember volt. Bezzeg a kis Müller csak úgy kipenderült a másik oldalon, kezében egy blokkfüzettel.
– Jó napot! – mondta Rigó. Őt még úgy nevelték, hogy köszön az ember, ha megjelenik valahol. Egyszer nem köszönt a postásnak, és akkora pofont kapott az apjától, hogy majd leverte a feje a jelzőharangot. Harang volt náluk, nem csengő.
– Ez?! – kérdezte Balog, azzal felvett a hóból egy usánkát. Rigó sápadtan állt. Balog azon gondolkozott, mit mondjon, amit megenged a szabályzat.
– Ide figyeljen! – mondta. – Ha még egyszer betelefonál az őrsre, szétrúgom a valagát, érti?
– Akkor mit írjak? – kérdezte Müller zászlós.
– Amit akar! – üvöltötte Balog, azzal Rigó elé vágta az usánkát, beszállt a Ladába; úgy bevágta az ajtaját, hogy majd leszakadt. De ezeket a Ladákat eleve járőrözésre gyártották, kibírta, sőt, be se csukódott másképp. Ezt tudta kitalálni hirtelen. Még a kanyarban is káromkodott.
Egyikük se figyelt rá, hogy amíg beszélgettek, megállt lent a kereszteződésnél Subanek Lada Samarája. Állt egy kicsit, majd betolatott a Kerék utcába. Na persze, a rendőrökkel senki se szeretett találkozni. Négyen ültek a kocsiban, Subanek és három ukrán.
Rigó közben azon gondolkozott, hogy mi történhetett. Megelőzték.
Percre ki volt számítva az egész. Semmi vérnyom. Megpiszkálta a havat egy bottal, hogy mi van lejjebb, ezt mondjuk a Balognak is meg kellett volna tennie hivatalból. Ezért kapja a fizetését, ami közpénz. A nép adja össze, a lakosság, és azért, hogy rend legyen. De lejjebb se volt semmi a hóban. Elindult hát hazafelé, a sapkát vitte magával. Majdnem új sapka volt. Új sapkát nem dob el az ember. Megszagolta: bagószaga volt, mint amikor egy bagós helyiségben sokáig ül valaki. Fején a sapka. Rendőrnek kellett volna lennie – már eszébe jutott párszor, na persze akkor nem így állnának a dolgok itt. A szentségit, hogy nem figyelt jobban. Valaki megelőzte.
Mire hazaért, összeállt ez a dolog a fejében. Egyszerre nagy világosság lett odabent, mintha felgyújtottak volna egy lámpát. Nem ott van a hulla, ahol a sapka volt! Hogy hol van, az csak akkor derül ki, ha elolvad a hó. Kell neki vagy három hét. A macska már jelezte, hogy jön a tavasz. Nagy hálát érzett a macsek iránt. Gondolta, hogy ad neki egy darab kenyeret este. Ezek tudják, gondolta. A hullát is megtalálná, fantasztikus orra van. Pár nap alatt büdösödni kezd, mert hideg nincs, csak nagy a hó. Erre nem gondoltak az okosok. Plusz két fokban nem lehet variálni. Ez lesz a vesztük. Meg is volt már a terve. Hétszentség, hogy rendőrnek kellett volna mennie, akkor most nem hétezer-ötszáz forint nyugdíjból élne. Na jó, az éveket már nem lehet visszafelé forgatni. Ez olyan szépen hangzott, hogy meghatódott. Állt egy kicsit a kapu előtt. Költő is lehetett volna, ha az akart volna lenni, nem portás a kavicsüzemnél. Amennyi kavicsot elloptak onnan, azt ő tudta, és a tudás benne maradt a fejében. Ezzel, ha rendőr lett volna, legalább főtörzsőrmesterig vitte volna, nem úgy, mint ez a Balog az egy csillagával. A macska viszont jó ötlet volt. Erősen jó. Csinált neki egy pórázt madzagból, de nem tűrte. Meg is karmolta közben, mire a veranda sarkába vágta, hogy megcsendült a telefon. Nyavalyás dög, gondolta, hát ki etet? Jobb a kutya. Gondolkozott, hol tudna szerezni egy kutyát? A szigeten volt néhány kóbor eb, de azok aztán nem fogadtak szót. Maradt mégis a macskáknál. Nyavalyás, gondolta. Na, várj csak! Nem is kell a madzag. Megy az úgyis magától, csak az a kérdés, hogy látja-e az ember, merre megy. Gondolkozott, mert találékony volt mindig, már gyerekkorában is, amikor egy léccel meg egy hurokkal kihúzta a szomszéd Teri néni kamrájából a lekvárt. Kolbászt már loptak így, de lekvárt?… Ilyenről még nem hallott. Úgyhogy a macska se fog ki rajta. Felment a padlásra, és kibontott pár cserepet a nyugati oldalon. Odarángatott egy ládát, arról pont a Subanek-féle tanyára látott. Irány egyenes. De nemcsak oda, körbe is egy darabig. Mehetett a macsek, látta akár éjjel is, mert telihold volt. Nem tévézett aznap, letáborozott és figyelt, de az a dög az istennek sem akart kimenni a verandáról. Kétszer le kellett mászni ezért, végül kihajtotta a hóra. Ha már kint van, csak elmegy valahová, gondolta. El is ment, de nem a tanya felé, hanem a Tauberékhoz, mert nekik volt egy nőstény macskájuk. Majd visszajön, gondolta. Vén kandúr volt, nem kellett a csajoknak. Ezt az egy modern szót beépítette, hogy csajok. Valamiért megtetszett neki, ahogy a többi nem. Csajok. Meglátod, hogy nem kellesz. Úgy is volt. Látta még, hogy elmegy lejjebb, de ehhez ki kellett még venni két cserepet. Csak nem lesz hó, gondolta. Volt már elég. Tovább viszont nem látta. Nem is kell, tűnődött. Nem az a terület az érdekes. Majd visszajön, ha megéhezik. Ez a felső rész a fontos, itt pedig észre lehetett venni mindjárt a hóban. Ezért jó a fekete macska. Elhatározta, ha ez megdöglik, megint feketét szerez majd. Éjfélig nem volt semmi, akkor lemászott, mert álmos volt már. Majd a nyakát törte a létrán, mert nem oda figyelt, hanem a macskára. Még ott is szidta. Aztán meg pláne.
Szombaton Balog járőrkocsija véletlenül húzott el Subanek tanyája előtt, mert a Vihar utcán nem lehetett felmenni a hó miatt. Hat kocsi állt a viskó előtt, ami tényleg feltűnő volt. Balog már akkor ideges lett, ha az öreg Rigóra gondolt, most valahogy mégis eszébe jutott, mit mondott a nagyhalakról.
– Álljon meg – morogta.
– Igenis – felelte Müller. Megálltak a kocsik mögött hetediknek, ami nem tetszett a mögöttük közlekedő piros Ford vezetőjének, ugyanis ő akart odaállni, és több hely nem volt. Balog kikászálódott a Ladából, megigazította a derékszíját, és figyelte, mi lesz. Várakozó álláspontra helyezkedett. Ezt megértette a Ford tulajdonosa, és káromkodva nekivágott a Hajnal utcának, amely a hegyre vezetett. Volt hólánca. Hát akkor mit akar? – gondolta Balog, azzal megindult a tanya felé, ahol Subanekkel együtt négy ukrán ült a kecskelábú asztalnál, a verandaféle tákolmányon. A féltető egyik oldalon a kerítésre támaszkodott, a másikon egy akáckaróra, amelyet itt vágtak ki a dűlőben nyilván. Még a tüskét is rajta hagyták. Ha nekidől valaki, az egész a fejére szakad, gondolta, amíg belökte a kiskaput. Hallgatózott, nem dőlt-e erre is össze a viskó? Mögötte Müller a mappával: épp nem esett a hó, mégis védte a könyökével, mert megszokta: az utolsó két istenverte héten mindennap esett, ami eléggé megnehezítette a jegyzőkönyvírást. Azokat az évszakokat szerette, amikor nyugodtan lehetett jegyzőkönyvet írni.
Az ukrán állampolgárok bent azzal foglalkoztak, hogy kártyáztak.
Pár üveg sör állt előttük az asztalon, és ahogy nyitogatták őket, a kupakokat a fürdőkádba pöckölték, amely mögöttük állt a kertben. Színig volt befagyott vízzel, így megpendültek a kupakok, ha eltalálta valaki. Élvezték. Nyáron meg azt élvezték, ha csobbant. Mindig az dobott, aki háttal ült a kádnak, ezért időnként padot cseréltek. Mást nem csináltak, legfeljebb odamentek az orgonabokorhoz pisálni. Most, hogy megállt a rendőrautó a tanya előtt, abbahagyták a tevékenységüket, és nézték a két rendőrt, hogy mi a francot akarnak. De jóra nem számítottak.
– Jó napot! – mondta Balog.
– Tyebja – morogta a legkisebb. Balog meghallotta, mert az ilyesmi sose kerülte el a figyelmét, de gondolta, hogy ukránul van, ezért úgy tett, mintha nem hallotta volna.
– Gépjármű-ellenőrzés – mondta.
– Mi? – kérdezte Subanek. Egyedül ő tudott magyarul.
– Kirakni a kocsik papírját. Minden papírt!
– Milyen kocsikét? – kérdezte Subanek. Az egyik ukrán, aki a jobb szélen ült és kopasz volt, hátrapöckölt egy kupakot a jégre.
– Ide figyeljen! – mondta neki Müller. – Ne szórakozzon, mert jegyzőkönyvbe veszem, érti?
Ritkán szólalt meg a helyszíni szemléken, de mindig a legrosszabbkor.
Balog ránézett, aztán a kopaszra, aki felé nyújtott egy üveg sört. Általában azon a véleményen volt, hogy ha sört kínál valaki valakinek, aki szintén szereti a sört, azon el lehet igazodni: hatósági személy megvesztegetésének szánja-e, vagy sem. De ezeken az ukránokon nem igazodott el, úgyhogy nem fogadta el.
– Melyik a maga kocsija? – kérdezte a sörösüvegtől, merthogy az állt az orra előtt.
– Sto? – kérdezte az ukrán. – Was ist das?
Ez viszont már pofátlanság volt. Nem a sto, hanem a was ist das. Balog kicsit elsápadt, ami egyébként nem látszott az arcán, mert sötétkék volt a szakállától. Akkor is, ha éppen borotválkozott. Ma reggel nem borotválkozott, de ehhez az ukránoknak semmi közük se volt, úgyhogy megfogta a fickó kabátját és felállította a padról. Adidas volt. Nem a pad, a kabát. Müller közben írt valamit: Balog nem örült neki. Jobban szerette, ha azt írja, amit ő mond, és ezt kifejtette neki legalább hússzor. Csakhogy Müller lassan tanult, és még akkor is eltévesztette, amikor már megtanulta. Rések voltak a gondolatmenetében, Balog így mondta magában.
– Hé! – mondta Subanek. – Mit akar a barátomtól? Nincs kocsija!
– Nincs, remek. Na, írja! – fordult Müller felé. Abban reménykedett, nem azt írja le, hogy remek, mint a múltkor. – Kié akkor ez a sok autó?
– Nem tudtak felmenni a hó miatt – mondta Subanek.
A szentségit, gondolta Balog. Erre nem számított. Megint átvágta őket ez a nyavalyás Rigó.
– Állampolgársága, anyja neve, született? – folytatta, mint aki semmit se hallott. Subanek ezt mind lefordította a barátjának, és az mindent bediktált, Müller pedig mindent felírt a mappába. Már majdnem megtelt a lap, pedig még el se kezdték. Utált pedig fordítani, ezért utálta az ukránokat, a havat és a szombatot, amikor meccs helyett ezt a rohadt hegyet járták. De írta azért, mert úgy gondolta, nem csinálhatja az ember azt, amit akar. Balog pedig arra várt, amire mindig: hogy át akarják vágni. És még arra is, hogy ő pedig nem hagyja. Volt már dolga egypár strigóval a tíz év alatt, mióta járőrözött, úgyhogy nem lesz könnyű dolguk, gondolta. Éppen ezért a 2-es módszert választotta, amit magában SH-nak nevezett. Azaz SŰRŰ HÁLÓ. Úgy is kérdezhette volna, hogy kinek van itt a kocsija? Ez lett volna a legegyszerűbb. Ezzel szemben egyenként kérdezte meg őket. SH. Furcsa szeme volt ennek a Subaneknek: mintha kettő lett volna, egy pár bent és egy pár kint, mint a beépített napszemüveg. Amíg fordított, az ukránok csak ültek, de már kezdtek kicsit idegesek lenni. Olyan érzésük volt, hogy ez a rohadék nem száll le róluk, mert nekik is volt némi tapasztalatuk a rendőrökről. Ez a kék pofájú nagydarab a legrosszabb, mert nehéz neki odébb menni, úgyhogy nem megy, hanem ott marad, ahová a rosseb ette az elején.
– Jó – mondta Balog a végén. – És melyik a magáé? – fordult hirtelen Subanekhez. Az hitte, ő kimarad, mert tolmácsol.
– A Samara – mondta Subanek.
– Forgalmi, jogosítvány?
– A kocsiban.
– Remek, akkor hozza ide!
Amíg Subanek a Samarához ment, Balog rátért a 3-as pontra: megnézte egy sörösüveg talpát. Amin az üveg állt. Biccentett, visszatette. Megnézte a másikat, a harmadikat. Mire végzett, az ukránoknak fogalmuk se volt már semmiről. Nem tudtak másra gondolni, csak arra, hogy mi a fenét nézett ez a hülye? Hogy mi van ott? Balog ezt a Kutya bácsitól tanulta, még őrvezető korában. Így becézték a főtörzsöt, aki húsz évet nyomott le a körzetben.
– Felállni! Mind! Zsebeket kirakni!
Pont jókor ért oda Subanek, hogy lefordítsa.
– Figyeljen ide, őrmester úr! – próbálkozott, kezében a forgalmi engedéllyel.
– Ne pofázzon! Maga csak fordít, világos?
Az ukránok álltak kicsit, valamit karattyoltak ukránul, de nem tudtak mást tenni, kirakták a zsebüket. A kopasz, aki a legszélen állt, lopva megnézte egy üveg alját. Balog csak erre várt!
– Állj! – mondta jeges hangon. Müller letette a mappát, és megmotozta őket hátulról. Talált még egy rugós kést meg egy fakeretes szentképet. A szentképet annál, akinek a legsötétebb pofája volt. Lehetett volna akár afrikai ukrán is. Végül a kis göndör hajúhoz ért: az egész ember negyven kiló, de nem ez volt a baj, hanem az, hogy a melle közepén valami nagyobb dolgot rejtegetett az inge alatt. Épp akkora volt, mint egy pisztoly.
– Őrmester úr! – mondta Müller elfúló hangon. Olyat még nem hallott, hogy nyakban hordják. Nyakban a keresztet hordják. Látta már, hogy mindjárt írnia kell megint.
Balog odajött, és kigombolta a kis ember ingét. Közben újabb jeges pillantást vetett a kopaszra. Nem röhögsz mindjárt, gondolta. Az lehetett a főkolompos. Erre még nem volt bizonyítéka, de megérezte a kisugárzásából. Ezt is a Kutya bácsitól tanulta. Kigombolta az inget hasig, de póló is volt alatta. Azt nem tudta kigombolni, megfogta hát a nyakánál és lerántotta. A főkolompos mondott valamit: Balog ránézett, így ő volt az utolsó, aki meglátta a kis göndör mellén a gumót: a melle csontja volt. Úgy állt, mint egy hóeke. Látott már egypár dolgot, de ilyet még nem. Első pillanatban arra gondolt, hogy átverés, mert erre volt beállítva a helyszíni szemléken.
– Mi az isten ez? – kérdezte Subanektől, aki nyilván tudott a dologról, az első pillanattól kezdve.
– Így nőtt neki – mondta Subanek röhögve. Nemcsak ő röhögött, a többi is. Ez a kurva csont az egész SH-t elszúrta, mint egy hadihajó, amelyik nekimegy a másiknak a díszszemlén.
– Öltözzön fel! – mondta Balog lesújtva. De nem adta fel. – Álljanak oda! Mozgás! – Ez volt a 4-es pont! Müller közben megnézte, hogy mi van az asztal alatt. Be volt avatva a 4-es pontba. Mert ha ki kell rakni a zsebeket, mit tud csinálni az ember? Vagy a zsebében hagy valamit, vagy ledobja a földre és rálép. Talált a földön egy slusszkulcsot. Balog megcsípte a két ujjával, és végigvitte a sorban állók előtt.
– Kié ez? – mondta úgy, mintha nem jegyezte volna meg, ki hol ült. De megjegyezte. Az ukránok még mindig a sörösüvegek hatása alatt álltak. Ácsorogtak inkább. Meg volt mentve mégis az SH. Egyikük se jelentkezett.
– Jó – mondta Balog. Megállt a vörös hajú előtt, aki azon a helyen ült. – Neve?
– Presko – mondta Subanek.
– Melyik a kocsija?
– Nincs itt.
– Hanem hol van?
– Törökbálinton.
– Papírok?
– Azok is Törökbálinton. Ahol dolgozik.
– Aha. – Balog zsebre tette a kulcsot, és megnézte, hogy mi került az asztalra. Aprópénz, sörnyitó, cigaretta, ropi. Felvette a ropit.
– Ez kié?
A kopasz intett, hogy az övé. Oldalt volt csak haja, mint a papoknak.
– Maga pap? – kérdezte Balog. – Kőműves – felelte Subanek.
– És ropit eszik, mi, hogy bírja a munkát?!
– A gyerekének vette.
Balog visszadobta a ropit az asztalra, de istenverte rosszul sikerült: a hegyére esett, aztán csak állt. Nem akart eldőlni.
– Na, akkor kimegyünk. Ami itt van, itt is marad! – Intett a Müllernek, hogy döntse már el a ropit, de nem értette. Olyan arcot vágott, mint a hold, amelyre tányérsapkát húztak. Így végül kénytelen volt ő intézkedni a középső ujjával, azzal kimentek és szemügyre vették a Samarát.
– Zöld kártya? – kérdezte Balog.
– Mi? – kérdezte Subanek.
– Zöld kártya! Mióta van maga Magyarországon?
– Három éve.
– Rendben van. Háromszor kettő az hatezer. Ha nem fizeti ki most, akkor tizenkettő.
Müller már előszedte a bírságblokkot. Ettől nagyon megkönnyebbült.
Szeretett olyasmivel foglalkozni, amivel már foglalkozott. Letépett hat darab ezres csíkot. Szép adag volt, akár egy leporelló.
– Itt írja alá – mutatta Subaneknek.
– Várjon! – mondta Balog. – Nyissa ki a csomagtartót!
A csomagtartóban egy Aiwa magnó doboza volt, egy szatyor ócska ruha és mindenféle madzagok. Bárkinek szemet szúrtak volna ezek a madzagok, kivéve Balogot: tíz év után nem lehetett ilyesmivel átvágni.
– Elakadásjelző? – kérdezte.
– Ott van – morogta Subanek. Már nem volt olyan magabiztos, mint tolmácskorában.
– Elsősegély-doboz?
– Az is.
– Izzókészlet?
– Mi?
– Hány éve van maga itt?
– Nincs! – mondta Subanek gyorsan, Balog intett, Müller pedig letépett még három szelvényt.
Az ukránok csak álltak, szikrázó szemmel. Rigó János mindezt észlelte a padlásról. Ahogy a cserepekre támaszkodott, az egyik megindult és végigszánkázott a tetőn. Olyan hangja volt, akár egy kereplőnek. Az egész banda rábámult. Rigó igyekezett eltűnni a lyukban, de ezt a cserepet már nem lehetett meg nem történtté tenni. A szentségit, gondolta Subanek. A vén szaros hétszentségit! Az ukránok is gondoltak valamit ukránul. A múltkor is itt látták az öreget a rendőrökkel.
– Na kérem – mondta Balog. – Munkavállalói engedélye senkinek nincs, ugyebár? – Nem firtatta, mert megállapodtak az őrsön, hogy nem firtatják, csak ha muszáj. – Mindent írjon fel – mondta Müllernek. – Címeket egy külön lapra. A többi kocsi rendszámát is, mindent, amit itt lát, világos?
– Világos – mondta Müller. Negyedszer is fordítania kellett. Még nem tudta, hogy ki, de valaki ezért fizetni fog, gondolta.

Másnap az utca végén lakó Tauber látta meg az öreget a hóban: a kertben feküdt, két méterre a kaputól.
– Hé! – mondta neki Tauber. Öt év óta először szólt hozzá, habár Rigó kezdte a nem köszönést, miután Tauber szóvá tette, hogy miért az utcán égeti el a szemetet. Rigó többet nem szólt hozzá, így ő se Rigóhoz. Most se válaszolt, csak feküdt a hóban, mint aki jól érzi magát. Hát akkor csak feküdj, gondolta, de aztán amikor még délután is ott feküdt, felhívta a rendőrséget, leginkább azért, mert nem akarta, hogy felelősségre vonják. Nem mondta, hogy mikor látta először, csak bejelentette, hogy ott van. Ennyi. Délután is éppen úgy láthatta.
Fél óra múlva kijött a Balog meg a kis szőke. Először most is a Balog szállt ki, megigazította a zubbonyát és a derékszíját. Körülnézett a hóban, de nem sokat látott, mert egész délelőtt esett a hó. Az öreget is szépen befedte már, de azért így is látni lehetett, milyen furcsán áll a feje.
– Na, írja! – mondta Müllernek, aki könyökével védte a mappát. – Esik a hó. Hóban intézkedünk, megvan?
Odament az öreghez, és megmozgatta cipőjét a csizmájával.
– Hát ez halott. – Müller leírta, persze a HÁT nélkül. Ne gondolja valaki, hogy a HÁTA halott. Maga a test volt halott, így értve. – Hozzon egy söprűt! – parancsolta Balog. – Ott van a verandánál.
Amíg Müller intézkedett, megvizsgálta az öreg fejét, de anélkül, hogy hozzáért volna. Amint megérkezett a söprű, lesöpörte róla a havat, de csak térdig. Ugye meg kellett nézni, viszont jobbnak látszott, ha nem nyúlnak hozzá.
– Na írja! – mondta. – Hullát megvizsgáltuk. Nem él. Nyomokat nem háborgatjuk.
Müller leírta.
– De mi a fenétől lett vizes? Csuromvíz. Most jég.
– Dulakodás lehetett – kockáztatta meg Müller.
– És kiizzadt.
– A cipője?! – Ezt a szakaszvezetőt adták mellé. Müller belátta, hogy igaza van, így maradt a tényállásnál.
– Eljegesedés az két s? – kérdezte.
– Mi? – kérdezte Balog. – Írja egyszerűbben! Jég nem jó? Az egy g.
Minden szarba beleütötte az orrát az öreg, és várható volt, hogy rossz vége lesz. De az is lehet, hogy egyszerűen elcsúszott és rosszul esett. Nem tudott felállni, megfagyott. Egy alaszkai filmben látta, hogy megtörténhet ez. Nem hitte volna persze, hogy Magyarországra is átterjed a dolog. De hogy lett vizes?
Amint Müller visszavitte a söprűt, látta, hogy nyitva van a ház ajtaja.
– Nem kéne megnézni itt is? – kiáltotta, bár tudta, hogy Balog rossz néven veszi, ha ő kérdez. Rossz néven is vette, de azért odajött és beljebb nyomta az ajtót a csizmájával. Intett, hogy menjen előre. Elvből intett, mert amit Müller észrevett, azzal nem kellett már foglalkoznia, így mindjárt arra koncentrálhatott, ami fontos volt. Tulajdonképpen elég jól kiegészítették egymást.
– Egy hónapos – mondta Müller egy újságra, amely a falon lógott. – Amikor a Fradi-meccs volt, látta, főnök?
Balog bólintott, habár nem látta. Akkor nézett utoljára meccset, amikor a Kutya bácsival járt, mert a járőrözésen és a meccsen kívül semmi más nem érdekelte az öreget. De aztán, ahogy Kutya bácsi nyugdíjba ment, leszokott róla. Nem is szokott vissza többet, mert úgy vélekedett, hogy a meccsből pont az nem látszik, ami a lényeg: hogy mennyit fizetnek érte.
Annyi meccs persze nem volt, amennyi újság a falon. Amúgy nem rossz ötlet, gondolta Müller. Nem kell tartani. Levett egy lapot, és akkor látta, hogy alatta lóg egy kés. Balogra nézett, aki éppen levett egy másikat: ott is lógott egy kés. Fene egye meg, gondolta Müller. Ezért nehéz a Baloggal. Leszedték az összes újságot, és találtak még három kést. Egy böllérnek nem volt ennyi kése. Mi az istent csinált ez itt, töprengett Müller, nem is volt disznója! Balog talált három kést, kettőt ő. Ronda egy természete van, állapította meg Müller, de aztán eszébe jutott még valami: arra gondolt, mi lenne, ha levennék a késeket is, hátha alattuk is van valami? Balog viszont már kezdte visszarajzszögezni az újságokat a nyombiztosítók miatt. Müller belátta, hogy várnia kell, amíg megint találnak egy késes házat, ahol majd előjöhet a farbával.
Mást nem találtak, ami érdekes lett volna, csak a macskát, merthogy mindig a lábuk alatt volt. Éhes lehetett, Müller pedig nem akart más kenyeréhez nyúlni a nyombiztosítók miatt, pedig ott volt a kredencben. Annyit azért megtett, hogy kinyitotta a kredenc ajtaját, mintha ott is keresne valamit, aztán úgy hagyta. A macska fel tudott menni a kredencre és onnan a polcra, ha volt annyi esze. Ha meg nem volt, legyen éhes, ez a nyombiztosítóknak mindegy volt.
Az asztalon már könnyebben írt, befejezte a történetet a kések ügyével, szám szerint. Balog közben az ágy alá is benézett, de csak annyit tudott megállapítani, hogy az öreg legalább fél éve nem takarított, és volt még három pár mamusza.
– Na, szóljon akkor be az őrsre! – mondta.
Müller bólintott. Egyszer ha ő is így tudta volna mondani, meg lett volna elégedve. Nem panaszkodhatott ugyan, négy oldalt írt már a jegyzőkönyvbe. Ebben azt a szót szerette, hogy könyv: amint elkészült, már így emlegették. Ha kicsi is, de könyv, gondolta, azzal benyomta a rádiótelefon gombját. Azt hitte, megvárják a nyombiztosítókat, Balog azonban intett neki, hogy gyújtsa be a motort. Megint akar valamit, gondolta Müller. Ennyire már kiismerte a főnökét. Felmentek Subanek tanyájához, és Balog megnézte a fürdőkádat, amely a veranda előtt állt. Be volt törve rajta a jég, mintha fürdött volna benne valaki. A fenébe, gondolta. De hol vannak a halak? Hm?
Sokkal többre aztán a nyomozók se jutottak. Az ukránok viszont eltűntek a tanyáról. Vagy nem kártyáztak többet, vagy máshol.

(1997)

Illusztráció: Köves Éva: Budapesti árnyékok

(A közlésért köszönet Bodnár Barbarának és a Napkút Kiadónak.)

Walter az ólak felől jött, kiürült a korpás zsák, nem ment újabbért, mára végzett a teendőivel. Mehetett horgászni, mert úgy tervezte. A fához támasztott kerékpár kerekeit megtapogatta. Rendben lesz, kitart odáig. A harmatos fűben ledörzsölte a kezét és a nyeregbe ült. Előtte állt a nap. A gát mögött, a nádasban elrejtett szerelést magához vette, s indult a szokásos helyére. Balra a dombon még nem nyitott ki a vendéglő, a zöld spaletták  lebernyegét a korai árnyék is fogva tartotta. A horgásztó fölött néhány fecske cikázott, lehet hogy ma eső is lesz. A disznóknál elkészített daragolyócskákat használta csalinak. Két erőteljes dobás. A suhintások nyomán alig gyűrűzött a víz.
Talán nem is tévedés, s ha az, nem olyan égrengető, a történelmet mint útonállók történetét felfogni. Kiparcellázott rész volt nekik ott szemben. Hol és hogyan intézték, nem volt akkora rejtély, hogy valaki szót vesztegessen rá. Olyan világban éltek. De a halak útjába kitett eszközök itt nem voltak hagyományosak, sőt ellenérzést keltettek. „Ha kell a hal, tegye le a parton a fehér vagy fekete seggét. Őket sem zabálják meg a szúnyogok.” Ezt számtalanszor hallotta Walter, s igazat is adott magában a morgolódóknak. Ült a két horgászbot között.  Fog halat a görög lánynak, aki váratlanul megvendégelte főtt kukoricával. Pénze otthon maradt, Atthisz meg csak legyintett. „Hagyd csak! A vendégem vagy.” A vendégszeretés aztán folytatódott. Egyszerűen. Moziba mentek. Gombát szedtek. Múltkor meg cseresznyét, de néphagyományunk szerint nem a lány mászott a fára, hanem Walter. Atthisz szeretett olvasni, s a fiú el-elkísérte a könyvtárba. Most meg vinne nekik halat.
Sikondára gyakran és eredményesen járt ki horgászni. A kifogott halból olykor a barátai, Kanyos, Daniék, Barsi, Ági ebédlőasztalára is jutott. Az úszók egyelőre mozdulatlanok voltak, ő a túlsó partot figyelte. Egy kerékpáros, barna svájcisapkás alak éppen az egyik varsát emelte ki. Beletúrt a zsákmányba és egyenként visszadobálta a halakat. Ezért nem fogják isteníteni, gondolta, legfeljebb a halak. A varsákat ezek a pécsiek tették le, szétdobáltak azon a partrészen mindent, kivágtak egy csomó gallyat, az összevissza kezük nyoma máig is ott szárad. A svájcisapkás a következő varsából is kiemelte és vízbe hajította a halakat. Ugyanezt művelte mind az öt varsával, aztán a partoldalba fektetett kerékpárjára szállt, és átjött a gáton Walter oldalára. Hallotta a közeledő lánczajt, felnézett. Ismerős az a barna svájcisapka.  Kapás volt, felvette az egyik botot. Jókora tükörpontyot fárasztott s vonszolt a partig. A barna sapkás a bringájáról leszállva figyelte. Amikor vödörbe tette a halat, megszólalt.                                                                                                   – Jó szerencsét, Walter! – A fiú hunyorgott, aztán felmászott az úthoz. Sándor Vazul állt ott a kerékpár kormányát fogva.
– Ó, tanár úr! Bocsánat, de ellenfényben nem ismertem fel. Jó szerencsét!
– Semmi baj, fiam. Most legalább látom, miféle hivatás áll a legközelebb hozzád – somolygott Sándor tanár úr.                                 Walterék hárman voltak testvérek, a két húga közül az egyik egy kőműveshez ment férjhez, aki a város megépültéig Dávidföldön lakott családjával. Ott is volt három gyerek. A vállalatuk azonban, munka nem lévén, áttette székhelyét Szekszárdra. Eladták a házukat és a tolna megyei városban vettek újat. Másik húga Árvácskát választotta. Két kislányuk született. Ők nem sokáig voltak együtt, Árvácska elhunyt egy békefenntartói misszió során. Misszió. Ilyen kegyes névvel illetik a háborús állapotok félkatonai szemtanúit.  Walter volt a legidősebb. Róla, termetéről, jelleméről és megbízhatóságáról senki nem sejtette, hogy egy életerős, minden tehetséggel áldott, jóravaló család ága szakad meg személyében. Van úgy, hogy a legzöldebb, legerőteljesebb sarjat üti meg a villám, költözik belé a féreg vagy bizonyul állhatatlannak sorsával szembe kerülve. Walter esetében más történt. Sorsával szemben Istennel szövetkezett. Könnyű ezt röviden vallásosságnak nevezni, de azért nem egészen erről van szó. A fiú esetében inkább arról, hogy a külsővel szemben a belsővel fogadunk hűséget. Édesapjukat még Walter gimnazista korában ragadta el egy hirtelen szívroham. Anyja kérte, vigye el a húgait hazulról. Találkozott Piusszal, szerencséjükre náluk eltölthették az estét, éjszakát a megszeppent lányok. Walter nem értette. Húgai még általános iskolába jártak. Az özvegy sokat dolgozott, Walternek is magára kellett vállalni a hiányzó családfő otthoni munkáját. Matematika és fizika korrepetálásból pótolta valamelyest a hiányzó apa keresetét. Olykor a fiúkkal tartott, olykor másokkal: egy-egy vagon kirakásából is származott némi jövedelem. Amikor kerthez lehetett jutni Mánfa fölött, elsők között jelentkezett. Akkor lépett a gimnázium negyedik osztályába.  Húgai is, Flóra és Teri, jó, kitartó segítségnek bizonyultak. Atthisszal való kapcsolata, s miután a húgai szemében is mindennapos csoda lett a szerelmük, segített neki a borúsabb napok zsákjait cipelni. Szerelme nem csak a könyvtárt látogatta szívesen. Templomba járó család lányaként olykor elkísértette magát Walterral a domboldal aljában meghúzódó katolikus templomba. Georgiék görögök voltak, elég régen éltek az országban ahhoz, hogy elsőszülött lányukat római katolikusnak kereszteltessék, noha emiatt sok, később ide menekült földijükkel gyűlt meg a bajuk, akik a kommunista párt felkelőiként kellett Magyarországra emigráljanak. Higgadt szemmel nézve ezt a csoportot, az különböztette meg őket a magyarok hasonlóképpen marxizáló pártjától, hogy sohasem szakadtak el a görög nemzeti talajtól, valamiképpen a görög népiség képviselői voltak és maradtak a dinnyetermelő paraszttól a Nobel-díjas költőig. Ezek a külsőségek. A vérmérséklet, a gazdag képzelet és a mértéknek valami ösztönös tisztelete, ha nem is kényszerítése dolgában eléggé elütöttek egymástól Atthisz és Walter húgai.
– Megszöktetlek – mondta tréfásan egyik este Walter a lánynak.
– Ezt soha nem fogom kérni tőled – komolyodott el Atthisz.
– Bármennyire szeretlek? – Atthisz letette a kosarat és padlásfeljáró lépcsőjén ülő, kukoricát morzsoló Walter ölébe ült.
– Bármennyire szeretsz – válaszolta a fiú haját babrálva. – Menjünk be. Fázom – tette még hozzá és megfogta a fiú kezét.
Atthiszék otthona egy földszintes ház volt, kicsiny konyhával, tágasabb nappalival, amit görög szőttesek barátságos fénye töltött meg. És még egy kerámia baglyon kívül más nem utalt származásukra. A lány apja fuvarozással és kertészettel felváltva foglalkozott. Az előbbire jó régi iparengedélye volt, az utóbbit a város mögötti völgyben, egy bő vizű patakhoz közel eső rét mellett kerítette el még azokban az időkben, amikor távoli honfitársai nem egymás ellen, hanem a németek miatt hullatták a vérüket, s nem nagyon tudták, hogy a magyarok hazája merre van, s a magyarok nyelve milyen nehéz. Gadánynak nevezték ezt a helyet, a környékén is találtak késő római kori agyagedény-maradványokat, de törökök is pusztították az itteni – már nem létező – falut. A jelen kincse azonban mindenképpen a jó föld, a közeli tiszta víz, a kedvező kisklíma és a hozzáértő szorgalom. Atthisz már régen nem dolgozott a pattogatottkukorica-árudában, a közeli patikában talált gyógyszerész asszisztensi állást. Jó lenne ősszel megtartani az esküvőt, ez járt a fejében Walternak. Mintha megérezné Sándor tanár úr, rákérdezett: – Aztán csak így, egyedül?
– Elbírok ezzel a kevéske hallal így is – jött a válasz.
– Tanár úr miért csinálja? – kérdezte óvatosan.
Sándor Vazul egyik szája sarka lefelé, a másik fölfelé görbült. Úgy tett mintha nem értené, miről kérdezi a fiú. De végül megszólalt:
– Szeretem, ha mások is szabadok. Minden teremtett lényt megillet. Nem gondolod?  Megrándult az úszó, nem ért rá nyomban válaszolni. A hal elvitte a horgot, Walter megtörölte a homlokát.
– Szabadság abban van, ami nem válik ártalmunkra. Én most ártottam ennek a halnak – válaszolta kissé lesújtottan.
– Ami az emberre vonatkozik, nem vonatkozik az a többi teremtményre – érkezett kapásból a válasz.
– Az Ószövetséget tudom ajánlani, Walter.  – A fiú olvasta ezt a szentkönyvet is. Az időben, amikor megnézték érte. Walter új horgot szerelt a damilra. Nyugtalanította tanára fürkésző szeme mélyén lobogó fény. És honnan ezek az ismeretek? Magyart, történelmet és művészettörténetet tanított Vazul tanár úr. Walterral menyasszonya,  Atthisz végigolvastatta az evangéliumokat, a páli leveleket, a teljes új testamentumot. Templomban szeretnének esküdni. Pontosabban: választottja templomban akart esküdni. Walter édesanyjának nem volt kifogása egybekelésük, sem az egyházi esküvő ellen. Amikor a lírai nagyvad előadásán a lányt bámulta a bódéjában, Giorgi Atthiszt sokkal felületesebb fruskának képzelték. Ő is, a barátai is. A fiú figyelte az úszókat kint a vízen. Nem értette mellette guggoló tanárát. Kapás! Egymás után két hal, két ezüst ív röppent partra. Azután semmi.
– Hagyjunk másnak. Mára elég lesz. – kecmergett fel Walter, s utána Sándor Vazul felegyenesedett.
–  Meghívhatom tanár urat? – intett a vendéglő felé.
– Majd az idősebb – válaszolta biciklijét a parton fölfelé tolva Sándor Vazul.  Csöppet sem szuszogott, pedig elég meredek töltésen tolták föl kerékpárokat. Walternak még mindig a varsák jártak az eszében. Még az is meglehet, hogy ez a két utolsó hal a tanár által kiszabadítottak egyike-másika. Mi a különbség akkor? A pécsiek varsáihoz egy sárga kocsi érkezett. Két halászcsizmás alak kutatta végig a halcsapdákat. Átnéztek hozzájuk a túlsó partra, visszaültek a kocsijukba és elporoztak.
– Igazán, amin fennakadtam – kezdte Sándor Vazul – ez a hanyag, pénzsóvár zughalászat. Nem az a gond, hogy engedélyük nincs, de az már gond, hogy nincs észlelhető küzdelem a halász és zsákmánya között. Az erősebb nem érez tiszteletet a gyengébb iránt. Nem tudom, látod-e a különbséget. Saját közegében esik fogságba. Mert az út elkerülhetetlen. Minden, ami élet: mozog, minden mozgásnak útja van. Ezért álságos, több annál: útonállás az ilyen szerkezetek használata. Kivéve a derék halászokat, akiknek törvényes minden mozdulatuk, mert családokat kell fenntartaniuk. Ezek a pécsiek meg itt is, Orfűn is, Abaligettől el a Dunáig telepítik a varsákat, szedik ki a halat, ellátják a vendéglősöket, hiszen szerződésük van velük, a beszedett pénz olykor tetemes, olykor hitvány, csak az okozott kár felmérhetetlen utánuk.                                                                                 Hozták az italukat, az első hűs kortyok után befejezte Sándor Vazul:
– És nem riadnak vissza elektromos eszközök használatától sem.     Pacsirta fúrta magát egyre feljebb a magasba, az útja mintha néma hívás érkezett volna neki, föntről, egyre föntebbről hallatszott.
Vazul a hangba bámult, egy régi alföldi ég jutott eszébe.
– Isten arany tűreszelője – így írt Piusz a pacsirtáról. Walter bólintott.   – Elég találó. – Nézték az eget, aztán a poharaikat.
Sándor Vazul ismét megszólalt.  – A kérdés nem az, hogy sok hallal kevés pénzes vendéget jóllakatni. Inkább az az ember, aki két hallal és öt kenyérrel képes a sokaságot.
– Öt hallal  – élénkült fel Walter. – Annyit fogtam.
– Igen, az a művészet – mondta Sándor Vazul. Elfogyott az ital, induláshoz cihelődtek. A pacsirta hangja és az égkék eggyé váltak. Sándor Vazul nem a városba, hanem Magyarszék felé kerekezett.
– Hová mehet? –  bámult utána Walter, miután jól elrejtette az eszközeit, a piros vödröt a halakkal a kormányra akasztotta.
A barna svájcisapka eltűnt, ő pedig visszapedálozott a dűlőúton, amin érkezett. Diadalérzés fogta el a fogásra, az egész reggeli munkájára gondolva. Lám, a Teremtő is a legenyhébb, a legméltányosabb büntetést szabta ki rájuk. „Orcád verítékével…” A Georgi-féle ház, Atthiszék háza, kerítésén átemelte a halas vödröt és leeresztette, éppen a favágító mellé. Várta a kutyacsaholást, de úgy látszik a jó házőrző elkóborolt. Háromszor megnyomta a kerékpárcsengőt, aztán kikanyarodott a kövesútra.                               Oszkó plébános úr éppen előtte ment át az úton. Nyúlt a nagy csomag spárgája a sötét reverendás idős férfi kezében. Hosszú lábát lelógatta, térdben kicsit beroggyantotta Walter, s azon gondolkodott, hogy mi az a nagy csomag, amitől majd leszakad a plébános úr keze. Vagy a keze, vagy a spárga szakad, gondolta. Leszállt a bringáról. Nézte a papot, aztán ráköszönt és se szó, se beszéd: kivette az öreg kezéből a csomagot. Hát, ami azt illeti: jókor.
– Akár a só, Atya – mondta csodálkozva a meglepődött plébánosnak.
– Könyvek. Azért ilyen nehezek – mondta Oszkó, a plébános.
– Ez a spárga se tart sokáig.
– Csak a templomig kitartson – törölgette homlokát a plébános.

redőny

Milyen is az összeomlás?
Kirobban a nyár, eltelik a június, a július, lassan elmúlik az augusztus, már itt a szeptember, de forr az idő, a hőség nem tud lecsillapodni.
– Ez az átkozott háború! – jajgattak az öregek. – Az állatok minden falatért megküzdenek, de nem akarják az egész földet felfordítani. No de a mórok nem tisztelnek semmit!
A herceg nem szólt közbe, nem volt értelme szóvá tenni, hogyan rabolták végig az őseik a tengermelléket. Hogy az ő nagyapja annyi mozaikot tört össze, hogy a darabkáival a normann tengerpartot is kikövezhetnék.
– Megérdemeljük a bukást, mert barbárok vagyunk – sopánkodott Illighaen. – Nincs komoly közigazgatásunk, hadszervezetünk, de még csak igazi levéltárunk sem. Nem csoda, hogy megesznek minket az erősebbek!
No de mije van a szélnek, hogy állandóan fúj?
Miből meríti az erőt, ha nem önmagából?

Miért nőnek a fenyőfák szálegyenesen?
Vilmos szép lassan lecsillapította a rettegőket, megnyugtatta a tudósokat, apródokat, asszonyokat, de még az egyszerű mihasznákat is, akik eljöttek a hercegi udvarba sopánkodni, várni a véget, felkészülni az elkerülhetetlenre…hogy most együtt, mindhalálig…
A félelem a legerősebb bódítószer. Ilyenkor a vér erősebben zubog, és nem vagy többé gyáva katona, rossz férj mihaszna szomszéd, hanem szentséges áldozat, akivel költők és krónikások osztanak-szoroznak.

Védekezésre persze senki sem gondolt. Hiszen a hírek több tízezer, százezer éhes mórról beszéltek, páncélos katonákról és elefánt  nagyságú harci lovakról. Láttál már harci hangyákat? Talán nem is Isten teremtményei. Emberi lényekből kifakadt démonok, akik talán a móroktól tanulták az örökös háborút. Régebben ezek nem voltak ilyen félelmetesek, szétnyomhattad őket a hüvelykujjaddal, de ezek az újak most csapatokat szerveznek, és ha egy elesik, ezer, százezer lép a helyére. Ezek a vérzivataros idők megőrjítették őket.
Mindenki látta a jeleket. Túl meleg van. Túl gyorsan beérik a szőlő. A mórok legyőzhetetlenek. Az idő magatehetetlen.
Vilmos herceg készenlétbe helyezte a gályáit, és ímmel-ámmal megerősítette a falakat. A védekezéshez hiányzott a száműzött Wingishildek karja, Feketelábú Erik fríz harcosai, de a legeslegjobban mégiscsak az unokaöccse árulása fájt. Henrik herceg megüzente, hogy nem tud a segítségére sietni, Szászföldön hadakozik, meg kell torolnia egy régi sérelmet… a kötelesség nemdebár…
Vilmos életerős normann volt, fiatal feleséggel, egy kislánnyal, két kisfiúval, de neki sem fűlött… hogy mihez is nem fűlött a foga? Embernagyságú hangyákat kaszabolni, rohamot vezényelni, árulókat kutatni, halottak fölött ordibálni. A rabszolgák dolga, hogy meghaljanak, a normanokké, hogy tovább éljenek, hogy nevük és sorsuk legyen.
És túl öreg volt, hogy a hősi halált ne tartsa nevetségesnek.
Öreg? Nem tartotta számon az éveit, ezért nem öregedett annyira, mint az idő múlásán töprengő szerzetesek. No de Vilmost nem is a kora, hanem a tulajdon szíve gyengítette el – vagy az a láthatatlan szerv, amit becsületnek neveznek.
Micsoda ostobaság, gondolta dühösen. Becsület ide, vagy becsület oda, ő az első felesége meggyilkolása után kapott ajándékul jó pár évet. Jó pár évet: Hildit, egy fiatal feleséget, három gyereket. És ha már őszül a szakállad, akkor nem felgyújtott hadihajókról álmodozol, hanem az asszonyodról, aki elégedetten piheg melletted. De itt van a csorba! Milyen harcos az, akinek megerőszakolják, majd agyonverik az első feleségét, és utána szép kényelmesen éli tovább az életét?
De mit kellett volna tennie? Egyenként végezni a hercegség lakóival? Egy megfelelő gyilkost persze előállított a herceg, azt rendben ki is végeztette, no de hogy ez a megfelelő az igazi volt-e…? Persze mindig vannak leleplezetlen gyilkosok, de ezek soha nem a te feleségedet ölik meg… És mit csinált az asszony, amikor…? Nyögdécselt, boldogan hányta-vetette magát, vagy rémülten a nevedet sikoltozta?
Kérdések, kérdések, amikre soha nem fogod tudni a választ.
A kétség olyan, mint a betegség, birodalmakat is ledönt a lábáról, nemhogy  negyvenéves férfiakat. Ha egy asszonynak szeretője van, akkor arról mindenki tud, a nagynéni, a nagybácsi, a kukta, a lovász, de még a kapuban heverő koldus is. Ha egy asszonyt megerőszakolnak, akkor az foltos marad. Mert olyan a gyanú, mint a légy, elhessegetheted, agyontaposhatod, mert abszolút nevetséges, de…
No de fő a józanság, suttogta Vilmos magának. Az ő első felesége szépen mutatott a magasra tornyozott hajával, és már-már bájos volt az örökös kotkodácsolásával, de nem az a fajta, akiről fiatal katonák ábrándoznak. Az országutakon már egy falat kenyér ígéretéért mindenre hajlandók a lányok. Ugyan mért vágyódna egy katona egy negyvenéves hercegnére?
Talán nem is a hercegnére vágyódott. Hanem a hatalomra.
De most fel kell készíteni a gályákat. Só, ivóvíz, katonák, női vacakságok, ládák – legalább a gyerekek hadd meneküljenek! És a ládák mélyén a normannok ereklyéi, hogy legyen néhány apróság, ami a fiait majd az apjukra emlékezteti. Nem túlságosan sok kincs, nehogy az új apjuk, a dán harcos, akinek Hildi majd bekéretőzik az ágyába, meg akarja miattuk ölni a fiait.
Kérdések, kérdések, amikre soha nem fogod tudni a választ.

– Ugye, te sohasem bíztál bennem? – zokogott Hildi a hálószobában.
Te soha, soha-soha-soha… te-nem-is-szeretsz-igazán?
Miért nem lehet egy kicsit nagyobb méltósággal?, töprengett a herceg. Megkerülte a sírástól maszatos feleségét, óvatosan félretolt néhány ruhabatyut, és maga segített az udvarhölgyeknek válogatni.
Egy-férfi-ezt-nem-értheti-meg… A-halálod-pillanatáig! Mindörökre!
Vilmos valaha tanult Hektór lovagról, aki az ostromlott Trójában a legnagyobb méltósággal vett búcsút az asszonyától. De ezeknek a régieknek mennyivel könnyebb volt! Az ő asszonyaik ernyedetlen nyugalommal és méltósággal várták, hogy a férjük nyugodtan a végére érjen az intelmeknek.
De az idő! Vilmos megfogta Hildi kezét, és magához rántotta.
– Csak olyat, aki baszni szeret, csak olyat válassz! – Az udvarhölgyek riadtan szétrebbentek. – Hát nem érted? Egy igazi férfi megelégszik azzal, és nem tör a fiaim életére.
Hildi a szíve mélyén talán számolt ezzel, de most megint zokogni kezdett: Én-soha-soha-soha! Egész-hátralévő-életemben!
Vilmos legyintett: – Ne neveld a fiúkat hősöknek, és ne beszéld tele ócska mesékkel a fejüket! Ne képzelegj arról, hogy a halálból visszajövök, és megmentelek titeket! Dönts okosan! Ne ábrándozz a költőkkel, ne hallgass a jósokra! Ahhoz légy hűséges, aki befogad a házába!
ÓóÓóóó! A zokogás hullámokban tört az asszonyokra.
És ez még csak a kezdet, gondolta Vilmos. Mi lesz majd, ha kiderül, hogy az összes asszony nem is fér föl a hajókra… hogy lesznek majd szerencsések, és lesznek olyanok , akik a férfiakkal majd mindörökre,-mindhalálig… Mert kevés a hajó a kikötőben. Az a hibája miatt kell majd meghalnia egy rakás óbégató szerencsétlennek.

– Méltóságos úr! Egy nagyon öreg lovász akar beszélni veled!
A mindhalálig idején mit lehet tenni? Megveregetni a szolgák vállát, és elfelejtetni, hogy soha életében nem volt képes megjegyezni a nevüket.
Hát jöjjön! Úgyis képtelen ebben a nagy óóóóóázásban búcsút venni a gyerekeitől. Mi, normannok, akarta volna kezdeni, és már áhítatosan elszánt képet is vágott, de észrevette, hogy ez a ráncos képű manó mégcsak nem is normann, hanem egy hadifogoly.
Kedves, jó barátom, nem feledkezem meg rólad a végveszedelemben sem…
A kis öreg türelmetlenül legyintett.
– Mért nem vágod el a mórok útját a folyónál? Miért nem zilálod szét az előőrseiket? Miért nem vagy igazi férfi, herceg?
Vilmos a felháborodástól megremegett. De az öreg olyan rendíthetetlenül szavalt, mintha betanították volna. És talán be is tanították. – Hisz annyian sincsenek, hogy egy közepes várost bevegyenek. Éhes kamaszok, akiket a kalifa küldött előre, vezérük sincs, itt kódorognak fel-alá, azt sem tudják, merre van a tenger! Riogatják a lányokat, hát melyik nagyúr nem tudná megfékezni őket? A kalifának esze ágában sincs átlépni a Loire-t, rábízta néhány kölyökre, hogy félemlítsék meg az északiakat. És te a halálra készülsz? Ők csak a félelmed miatt látszanak olyan hatalmasnak.
A ráncos kis szolga nem volt egyedül. Balra ott magasodott Björklund, a Bősz és Hilderich, a Kalapácsvető.
– Itt maradunk – mondta a herceg.
Mekkora barmok!, gondolta Vilmos. Már látta, hogy apró, felderítő csapatokra osztja a katonáit, és míg ide-oda csatangolnak a partvidéken, az asszonyok és a kincsek egyedül maradnak a palotában. Ti csak ne búslakodjatok, drágáim! Készüljetek a lakomára! És legyetek nyugodtak, apa megvéd titeket! Egy szabadcsapat ki sem igazodna a zsombékok közt. De legalább férfias mulatság lehetne! A mórokkal a évekig, évtizedekig kergetőzhetnének! És azt persze senki sem tilthatja meg, hogy a fogócska végén Björklund és Hilderich beálljon a diadalmasan előrenyomuló seregbe. Egy-két év, és jöhet az Északi Hadtest, a kalifa Normann Különítménye.

Látta a fiúk szemében megvillanó megvetést – hát nem a te feleséged…?  –, de ő szó nélkül sietett a kikötőbe.
A szolgák már az asszonyok ládáival cipekedtek. Hímzések, köntösök, a legkedvencebb szoknyám, a legkedvencebb ingem – hát igen, ha kevesebb párnát vinnének, akkor több hely maradna a gyerekeknek. De nem akart veszekedni, Hilderich pillantását még a hátában érezte.

A hajók olyanok, mint a történetek, elkopnak és változnak ugyan, de könnyebb kiismerni őket, mint az embereket.
Az ő kedves hajói mind női neveket viseltek. Mindegyik három nevet: egy közönségeset, egy félig-titkosat és egy különlegeset, amit a készítői csak neki árultak el.
Hisz minden titok egy kicsit meghosszabbítja az életét.
De most már nincs szüksége ilyesmire. Hümmögve körbejárta, és utoljára megszámolta őket.

Aztán eleresztette a nevüket a szélben.