A pompás reggeli (különféle színekben pompázó lekvárok, szalontüdő, kaviár) után Neifile odalépett a varázsgömbhöz, és kérte a lángocskát, hogy egy igazi férfiút, egy nemes származású politikust mutasson be nekik. De a kristálygömbben ágaskodó lángocska megsértette őket azzal, hogy nem feléjük fordulva kezdett el beszélni.

– Talán egy költő ő, akinek a tekintete a láthatatlan tengert keresi – merengett Giannetta.

Graz és Velence illatos hölgyei, Csáktornya parasztmenyecskéi, a hadseregek nyomában járó, halálos bajt hozó markotányosnők elfeledtették-e velem a szilaj erdőket, melyeket a lemenő nap, a magányosság von bíborfénybe? − kezdte a Hang ünnepélyesen. – Várakoztam az erdőben. Körülöttem úgy parázslott a háború, mint a szikra az augusztusi bozótban. Vagy mint a féltékenység, a féltés, amely a Lélek szerint erősebb a szerelemnél is.
De messze volt Trakostyán! Messze a mulatós Draskovics birtoka! A mocsarak mögött vártam a törökre, és elképzeltem Draskovics házát és szép hölgyemet, Eusebiát, kit a verseimben Violának neveztem. Beh egyedül vagy, Eusebia, sóhajtottam. Lapulsz az erdő mélyén, mint lehajtott fejű ibolya. Csak az én szemem lát, ama titkos tekintetem, amely úgy lebbenti fel majd a fátylat az arcodról, mint a füveket simogató szél. Elképzeltem reménybeli mátkámat, amint egyedül sóvárog a Draskovics-ház tivornyás zűrzavarában.
Ám nem indulhattam Trakostyánba, csak versekben vigasztalhattam a szomorú violámat. Ezek hajnali versek voltak, reménykedőek, mégis boldogak, mert a tél lecsupaszítatta a földet, és lecsupaszította a vágyakat − láttam fátyol és párta nélkül az én violámat. Volt egy szörnyű álmom: Draskovics vendégei, a tivornyázó horvát, stájer urak felosonnak a szobájába. A falak szétnyílnak, Eusebia hajfürtjeit erős szél cibálja.
De ez az éjszakai virág más volt, más, mint amilyennek Violámat tavaszidőben láttam. A sötétkék párta alatt éjjel gorgófej villogott, az álmokat lihegés verte fel, nemcsak az enyém, hanem egy harmadiké, aki sóváran figyelt engem a termek mélyén. Ám nem indulhattam a következő tavasszal sem, mert újrakezdődött a háború. Nem indulhattam nyáron, mert Bécsbe kellett utaznom Péter öcsémmel. Nem indulhattam ősszel, mert Draskovics azt üzente, igen beteg, és nem fogad vendégeket a várában.
Talán forral valamit ellenem, talán más mátkát várnak Trakostyánban! Talán Draskovics nem engem, Zrínyi Miklóst, hanem a Frangepánt látná szívesen. Nappal elképzeltem bánkódó, szelíd Violámat, éjszaka a kegyetlent, akinek kamrácskájába – mindig ettől féltem! – részeg urak surrannak fel. De Eusebia se valóságos, se titkos mátkám nem lehetett: Draskovics még nem adott végleges választ, saját magam helyett verseket küldhettem követségbe. Aztán jött új tavasz, új nyár. A magyarok véreztek, a törökök véreztek, csak az én Violám maradt az erdők mélyén kiismerhetetlen.
De a kutya Draskovics nem válaszolt. Lesunyta a füleit, megült Trakostyánban: engem türelemre intett, míg követeimet megetette mézes szavakkal. Tél volt, szikrázó hideg, a törökök eltakarodtak, én egyedül maradtam a szikrázó hóban, a decemberi ég alatt a gondjaimmal. Nem írtam verset az égre süvöltő kerecsensólymokról, mert zavaros álmot láttam. Fordulok magányosan egy kedves dombocskához, és három vércseppet látok az úton. Semmi se mozdul, szellő se rebben, csak tündöklik a vércsepp a nagy fehérségben, és én tudom, hogy a domb mögött rettenetes fenevad leskel.
Vitt a bánat, mint erős szájú ló, vitt egyre messzebb. És hiába vártam a tavaszt, a tündöklő nyarat, nem jött hír Violámtól. Más mátkákat ajánlottak, pártás-gyöngyös szépségeket, de Eusebia, az én violám a rejtőzködéssel megkötötte a szívemet. Nem mehettem Trakostyánba: a váramban tanulmányoztam Tacitust, a cselvetések, a színlelés művészetét és a sok jó fejedelem tetteit. Ültem termeim mélyén, és hallgattam a szép hazám szívéből felhangzó jajszavakat − ez a szép beteg asszony talán jobban megérdemelné szerelmemet, mint az álnok Viola. Fordultak a napok, fordultak az évek, és mihelyt tavasz lett, Draskovics megizente, úgy fordult a sor, hogy szívesen látna vejének.
Készült hát a kerek világ és az én szívem a menyegzőre! De bármit is főztek ki a Draskovicsok, bármilyen szépen fogadtak Trakostyánban, az én Violám tovább kegyetlenkedett. Lovagolok vele a trakostyáni rengetegben. Ha gyengéden szólok hozzá, ha csak kérdezem, szép mátkám rám villantja gúnyos, megvető tekintetét. És nem volt ez a szem gyengéd és meleg! Sürgető, hideg kék fények villogtak benne. Míg én Marinót idéztem lelkesülve, éreztem, hogy ezek a kékes fényű szemek bizony nem bánnák, ha megrántanám a ló kantárját, és Draskovics Gáspár leányát a földre teperném.
Nem szerettem ezeket a kilovaglásokat. Eusebiát gyanús népség vette körül Trakostyánban: dalmát, horvát, stájer, olasz lovászok, mindenféle könnyelmű uraságok. Tekintetük húzta-vonta a mátkámat, akinek arca csak akkor derült föl, ha a vadászkürt felharsant, és a lovászfiúk élén a vad után iramodott.
Majd szelídül, majd megenyhül, gondoltam, mikoron a menyegző után az ágyasházamba vezetem, és megfogadtam, jóllakatom élvezetekkel. Hisz nemcsak ölelni tudom, gondoltam. Majd lecsillapul, ha olasz verseket olvasok fel. Majd megszelídíti a szenvedélyt egy ékes, idegen nyelv, és látni fogja, nagyobb érdem egy kegyes, művelt udvar, mint élen járni a vadászatban. Majd eljő az idő, és szívünk nemcsak a szilaj szerelmeskedésben, hanem a mise szavaiban is eggyé olvad. De mikor először öleltem, asszonyom hörgése, a havon látott három vércsepp, amelyet emlékezetem rárajzolt Violám testére, eszembe véste, hogy nőm a szavaknál is erősebb.
Ám nem törődtem bele ebbe oly könnyen. Ha hazatért a vadászatról, magamhoz vontam, és olasz szavakkal becéztem – ám ilyenkor komor lett, mint a sólyom, kit szűk kalickába zárnak. Ily sebes szívet a költészet nem nyugtathat meg, gondoltam, és megpróbáltam Violámat jóllakatni ígéretekkel: nádorfeleség lehetsz, fejedelemasszony, királyné, védeni fogjuk ezt a sebzett, agyonkínzott országot, még jobban, mint ősöm, az első Zrínyi Miklós, a nagyhatalmú Szigeti Hektór. Eusebia csak megrázta a fürtjeit. Még idéztem volna pár verssort Marinótól, de láttam, Violám elszunnyad.
Eltelt a tavasz, a nyár, aztán új tavasz jött, új nyár. A háború nem csillapult, török betörések haraptak a földjeimbe, minden tavasszal fegyvert vettem a kezembe. Minden télen új könyveket rendeltem, építkeztem, izzadtam, olvastam, tárgyaltam – de a Trakostyáni Diana nem nyugodott. Eltűrte, ha hozzáértem, de elaludt, ha verssorokat idéztem. Rideg volt hozzám, és a szívét nem derítette fel semmi más, csak az erdő és a vadászok kürtje.
Jött újabb tavasz, újabb nyár, de akárhányszor ezt a szilaj asszonyt öleltem, eszembe jutott, miért is nem siettettem Draskovics Gáspárt jobban az esküvővel – Eusebiámtól mindig is féltem. Ahogy telt az idő, Eusebia csontos lett, tagbaszakadt, és bármily különös, még szebb. Már nem hívtam Violának, mert ez a vad szépség már nem rejtőzködött előttem, átnézett rajtam; ha beszéltem hozzá, a saját vállait simogatta.
Provokálom a fátumot, gondoltam, és éreztem, mily magam vagyok. Hagymázas, meleg, párás, esős tél jött, a parasztok jajongtak, az erdőben a vadak megzavarodtak, de márciusban – láss csudát! – a hó elöntötte a Dráva menti erdőket. Leszakadt a tájra a hideg, én a vezéreimmel az új portyák tervét latolgattam, de hallom ám az ablakból a vadászkürtök hangját. Láttam, hogy Eusebiám a vadászai élén nagy vidáman kilovagol. Háború lesz, meglátja kegyelmed, mondta Trankóczi Balázs. De én most nem láttam a háborút, csak nejem veres ruháját, meg mögötte a lovászfiúk pökhendi, víg arcát.
Folytatjuk, urak, majd később folytatjuk, mondtam Trankóczynak. Utánamegyek, őutána megyek, mondtam magamnak. Talán Eusebia hálás lesz, ha osztozom a szórakozásában. De igazából a pimasz mosolygás kergetett nejem után, a féltés, amely a Lélek szerint erősebb a szerelemnél. Korai, megfagyott virágokon tapodott a lovam, mire a havas úton elértem a dombhoz – oda, ahol álmomban a vércseppeket láttam. De most nem ijedtem meg, mentem az elejtett vad nyomába, és pontosan azt láttam, amit az álmaim mélyén mindig is láttam. Elejtett nyulak, vérző tetemek fölött csókolta feleségemet az egyik vadász. Keze a mellébe markolt, és nőm nevetett – milyen boldogan, milyen szilajul nevetett!
A vadászokat (mind a hármat) megöltem a tisztáson. Irdatlan dühömben még a lovászgyereket is levágtam, aki a kötőféket tartotta. Zokogó nőmet megkötözve vittem Csáktornyára, az udvarbeliek pedig – akik tegnap még bókoltak neki – elégedetten nézték, ahogy asszonyomat az udvar közepére állítom. Nyilvánosan, mindenki szeme előtt kellett ítélkeznem fölötte, ha én megtaláltam a domb fölött, más is tudhatta, mit művelt.
Három óra múlva halott leszel, vagy a kardomat vagy a mérget választod, mondtam – akárhogy döntesz, utoljára látlak téged. Szerettem volna, ha zokog, szerettem volna, ha rimánkodik, szerettem volna, ha a szemében a kék fények is megijednek. De Eusebia legyőzte a sírást: csak annyit mondott, mérget akar, és nem is nézett rám többet.
Folytassuk, urak, mondtam Trankóczynak, és a térkép fölé hajoltam, hogy ne lássam, ahogy Violám tetemét eltakarítják. Utána boldog, vad gyönyört éreztem, és láttam, katonáim lehajtott fejjel, elnémult ajakkal tisztelnek. Nőm sírjára drága pármai ibolyakoszorút rendeltem, és csak unott szájjal, fél füllel hallgattam a temetésen átkozódó Draskovicsokat.
Megtettem, mert szabad volt megtennem. Második nőm egy szelíd, szőke asszony lesz, fogadkoztam. Eusebia emlékét belefojtom a portyák izgalmába, a szpáhik jajkiáltásába, a lapok zizegésébe a könyvtárszobában. Ám Viola szembejött velem minden álmom mélyén: szép volt, üde, könyörtelen, de éreztem, hogy néhány perc múlva a vonásait halálos méreg torzítja el.
Miért tetted ezt velem, kiáltottam, de éreztem, nem fog válaszolni, pár pillanat múlva halott lesz. Betakartam őt virágszirmokba, betakartam őt saját szavaimba, úgy gyászoltam őt, ahogy nem engedte a világ meggyászolni a házasságtörő nőket – és akármerre mentem, akármit olvastam, akármit terveltem, éreztem, hogy egy halott nővel élek. Hadmérnökök érkeztek, császári követek, megjött az új feleség, de én már egyedül jártam az erdőket, mert ha megláttam egy kerecsent, szilaj feleségem jutott az eszembe.
Akármerre mentem, a bánat összetépett. Mindennap végzett velem a méreg, mindennap valamit megfertőzött bennem. Inkább megbocsátok, kiáltottam a gondolataimban bujkáló nőnek, akit hiába is kerestem az erdők szívében, mert felbukkant, s aztán eltűnt, mint könnyű köd a forgószél előtt. Láttam, ahogy tagjait a nehéz föld megemészti, de tudtam, amíg én emlékezem, addig az ő arca is emlékezik. Annyit gondoltam rá, mint a trák Orpheusz Eurüdikére. Könyörögtem az isteneknek, hadd pillantsam meg, még ha az a pillanat a halálom is lesz. Elmúlt a tavasz, elmúlt a nyár, eltelt az ősz. Úgy borult rám a kék ég, mint a koporsó – de még annyi tennivaló volt!
Avagy most, avagy sohasem! Köprili Ahmed hadjárattal indul Magyarország ellen. Talán majd nem kívánom többet, talán majd elfelejtem, nem marad más, mint egy szilaj gyereklány emléke, avagy a tenger, az elérhetetlen, messzi tenger a szívemben. Megint engem kísért, gondoltam, ha a vad tavasz illata belecsapott az arcomba. És tudtam, az egyik vadászaton a nyomába eredek, és bár minden fegyverem ott van a kezemben, tehetetlen leszek.

A pillanatot, amikor Dezső élete összeomlott, mint az ügyetlenül felhalmozott mosatlan edény, senki nem vette észre. Dezsőt se vette észre senki, ahogy ott álldogált az Oktogonnál, a Burger King melletti gyalogátkelő előtt, és várta, hogy a lámpa zöldre váltson. Nem volt számára meglepő vagy sértő, hogy az emberek tekintete elsiklik mellette, mintha csak egy kuka vagy egy telefonfülke volna, Dezső úgy élte le az egész életét, hogy az égegyadta világon mindenki magasról tojt a fejére. Nem haragudott rájuk, a helyükben valószínűleg ő is ugyanezt tette volna, nem önutálatból, csupán, mert vannak, akiknek az a funkciójuk, hogy mozgó, lélegző szobrok legyenek, akik mellett a többi ember, legalább egy időre, élőnek érezheti magát. Cserébe át kell engedniük magukat a rajtuk fotózkodó turistáknak, a fejükre csináló galamboknak és a városszépítők kénye-kedvének, akik, ha a szobrok aktualitásukat vesztik, vagy egy éppen divatos művész új alkotással áll elő, minden csinnadratta nélkül elvitetik a régieket, és bezúzatják, mondjuk, sírkőnek.
Persze ezen Dezső sose gondolkodott el, mert úgy általában nem gondolkodott el semmin. Dezső nem volt jobb vagy rosszabb azoknál, akik körülállták, egyszerűen azért, mert eszébe se jutott, hogy jobbnak vagy rosszabbnak kellene lennie. Mindig éppen olyan volt, amilyennek a helyzet megkívánta, és a jelen helyzet, nevezetesen, hogy állt a piros lámpánál, és várta, hogy átkelhessen, azt kívánta meg, hogy Dezső aktív állapotban tartsa a lábizmait (vagyis ne dőljön el), a kézizmait (vagyis ne ejtse el a táskáját), és a nyakizmait (vagyis a feje ne bukjon a mellkasára). A természet, az Isten vagy az Univerzum, már ha Dezső olyan messzire merészkedett volna a gondolatok mezsgyéjén, hogy higgyen bármiben is, ebben a pillanatban mindössze ennyit követelt tőle, és ő ezt maradéktalanul teljesítette.
Mint ahogy a következő másodperc parancsát is, ami a „szabad” jelzés felvillanása után az volt, hogy emelje fel a lábát, és kövesse az előtte haladókat, lehetőleg megfelelő tempóban, hogy lassúságával ne akadályozzon senkit. Dezső ezt a kihívást is sikerrel abszolválta, majd a teste, puszta megszokásból, a lakhelye irányába fordult, és Dezső elindult a Király utca felé. Mellette pékségek úsztak el, amikben álmos szemű eladólányok rámolták zsákokba a megszáradt zsömléket, kivilágított kirakatú ruhaüzletek, gyorsétkezdék türelmetlenül ácsorgó, kiabáló tinédzserekkel, és egy láthatóan jól biztosított számítógépes szaküzlet. Amennyiben Dezsőnek lett volna kedvenc üzlete, valószínűleg ez lett volna az, mert a szivárvány minden színében kiállított, áramvonalas laptopok hosszú másodpercekig fogva tartották a tekintetét, aztán Dezső nyaka megmozdult, a feje visszafordult az úticélja irányába, a szemei pedig meglátták a feleségét, ahogyan a szemközti Spar előtt, akárcsak a csavaros fagylalt a tölcsérbe, belefordul egy idegen férfi ölelésébe.
Ha Dezső nem önmaga lett volna, hanem valaki egészen más, akkor most felgyorsítja a lépteit, hátraveti a fejét, orrlukai kitágulnak, és odasiet az ölelkező párhoz. Megragadja az ismeretlen sportzakóját, elrántja őt a feleségétől, aztán lekever neki egyet, hogy a pasas szeme szikrát hányjon, majd arcán féktelen dühvel megragadja a felesége karját, és elvonszolja onnan. Vagy ha megint másvalaki lett volna, megtorpan. Falfehérre sápad, az ajka remegni kezd, aztán lassan könnyek lepik el a szemét. Nem akarja elhinni, amit lát, és túl gyáva ahhoz, hogy bármit tegyen. Inkább elkapja róluk a tekintetét, és hevesen győzködve magát, hogy biztosan tévedett, hazaszalad, és mikor a felesége ragyogó arccal megérkezik a vásárcsarnokból, ahová minden nap eljár, egész este különlegesen figyelmes vele, hiszen nagyon bánja, hogy egyáltalán eszébe jutott meggyanúsítani. És ha Dezső egy harmadik ember lett volna, hullamerev arccal megáll a KFC előtt, és megvárja, amíg a felesége és a férfi befejezik a búcsúzkodást. Aztán, mikor a felesége hazaindul, odaáll eléje, nem szól egy szót sem, nem is vádaskodik, csak nézi őt némán, komoran. A felesége hisztérikusan elsírja magát, fogadkozik, hogy amit látott, csupán egyszeri alkalom volt, a férfi egy régi osztálytárs, akivel csak néhány napja találkozott újra, és az egykori szerelem emlékére engedte, hogy átölelje, de mindenre esküszik, ami szent, más nem történt köztük. Dezső nem felel, nem szól az asszonyhoz egész este, sőt, másnap sem, legalább egy hét beszédmegvonással bünteti, majd, amikor a felesége már az idegösszeomlás szélén áll, egy reggel megkegyelmez neki, és halkan megköszöni a tükörtojást.
Azonban Dezső nem volt senki más, csak Dezső, és az ég nem hasadt meg. Még egy fűszál sem hajlott nagyobb ívben a föld felé. Egyetlen autó sem állt meg, egy ember sem nézett rá döbbenettel vegyes sajnálkozással. A lemenő nap lecsorgott a horizonton, akár a sör a pohár oldalán, de őt sem érdekelte Dezső, még annyira se, hogy egy pillanatra megbillent volna az égi úton, vagy akár csak egy kicsit halványabb lett volna aranyfénye, mint bármelyik másik napon. A világ, ami eddig olyan természetességgel fogadta be Dezsőt, mint a kóbor macskák kölykeit, most ugyanilyen természetes mozdulattal lökte őt ki magából. Ha Dezsőn ekkor erőt vesz a fájdalom, és felfeszíti magát az első fára, aztán harmadnapra eltűnik onnan, a fa ugyanúgy magasodott volna tovább a körút mellett, fuldokolva a benzinködben, ölelkezve egy hunyorgó villanyoszloppal, és ki tudja, talán minden ítélet nélkül figyelve ezt a péksüteményen nyammogó, használt ruhákba öltözött, mocsoktól ragyogó, csüggedt várost, amiben feleségek ölelkeznek utcasarkokon idegen férfiakkal, és Dezsők állnak minden számítástechnikai szaküzlet előtt, és néznek, és hallgatnak, és lehet, hogy egy lepke valahol fáradtan meglebbenti a szárnyát, de aztán azonnal meg is dermed a mozdulatban, mert tudja, hogy úgyis hiába, úgysem történik majd az égvilágon semmi.

Hétfőn kora délelőtt a Gátőr utcában öt kapavágással agyonverték N. N. Tekintet-, Palócföld-, Aszú-, IJ-, Soproni ászok-díjas, MASZRE- és NKA-ösztöndíjas írót – tájékoztat a Bulvár Press nevében Estélhy Judit.

Délelőtt kilenckor nem történik semmi a gyakorlat szerint. A kánikula némi alkohollal estére bolondítja meg a népet, addig csend honol és béke. Aki otthon piheg, élvezi a reggeli hűvöset, frissítő szelet, kihasználja az üdítő rést az éjszakára maradó harminc, és a nappali negyvenöt fok közt. De nem bűnözik, szundikál esetleg, mert éjszaka forgott és fuldoklott a hőségben. Így szokás. A szenvedély- és szerelmi gyilkosságok más időpontra esnek. Aki dolgozik, mert van munkája, nyomja, tehát a munkahelyén se bűnözhet. Kizárt időszak. A bulvárújság uborkaszezonja, biztos pihenőidő.
– Gátőr utca – mondja.
– Jaj, ne!
– De bizony Gátőr.
– Merről közelítsem?
– A Jókain gyere.
A város Gátőr nevű hírhedett utcájában soha nem állok meg se autóval, se gyalog. Kerülöm, ha lehet. Az úttest terepjáróhoz szabva, a kátyúk minden évben nőnek, kátyú kátyúba ér, lehetetlen navigálni köztük. Hóban, jégben a mainál is izgalmasabb az élet az utcában közlekedők számára, minden lépés élet-, de minimum törésveszély. Az esős időszakok megoldják a házfalak, a méteres kiskertek előtti erődítményjellegű kerítések festését. A dupla magas kerítésvasak, szögesdrótok, a házfalak az ablakok, redőnyök magasságáig vastagon fedve az évek alatt felrakódott sárral. Néhol megfolyik, mint a láva, aztán visszakeményedik. Vélhetőleg népgazdasági okokra vezethető vissza, hogy nem javítják az utat.
Az út Duna felé eső oldalán, az úttest és a magas Duna-gát közti szűk sávban betonlapokból épített földszintes házsor, mint a láger, a dorogi bányászkolónia unokaöccse, feltűnően magas téglakéményekkel, mintha várnák az emeletráépítést. Huszonöt éve várják. És gyűlik a szemét. Funkciójukat vesztett virágágyásokon, elhagyott udvarokban, használatlan lépcsőkön. Kis és nagy műanyag palackok, reklámszóróanyag, lába vesztett székek, törött szánkók, rozsdás kerékpárváz, autógumi és roncs-Moszkvics, nejlonzacskók, kinyomott ragasztós tubusok. Az egymás követő esős időszakok tömörítik a szemetet, a telente érkező hó kinyomja közülük a maradék levegőt. A rétegződő szemét a szélárnyékos pontokon dátum szerint jelzi a környék szociológiai összetételét, vásárlási, élelmiszer és narkófogyasztási szokásait. Egy sikerült feltárás pontosan regisztrálná a Gátőr utca rendszerváltást követő humánpolitikai térképét. A Gátőr utca a nemzeti-népi együttműködés mélypontja. Az emberi kapcsolatok tragédiája. Így mondják, akik ismerik. Én kerülöm, ha lehet.
Középkorú férfi a halott, kapával csapta agyon egy húszas éveiben járó debil nő. A színhely körül nézelődő férfi szerint (később mondja a nevét: Damjanits) „elmeháborodott picsa” az utcából. Az eseményről újra csak vérfoltok maradtak, és ahogy Kovács II. hadnagy magyarázza a történteket, nem értem sehogyan. Ballag egy férfi a járdán nyári öltözékben, rövidnadrág, vékony ing, a Pöltenberg utca irányából föl a Táti útra. A Gátőr utcában régi csőtörés legömbölyödött földhalmai, a mély gödör az utca közepéig ér, elhalad a szemközti telek kerítése alatt, a veteményesben ér véget, pontosabban egy sárgarépaágyásban. Első szemre a nyomokból úgy látszik, mondja a hadnagy, hogy a nő ebben a csatornaárokban várta az áldozatot. A drót alatt mászott ki a kertből, a földhányás tetején szemmagasságban rést nyitott, hogy azon keresztül lássa a közeledőket, és kiszúrta a férfit. Amikor az áldozat elhaladt a pallón, a nő a csőről fellépett a járdaszintre, és hátulról négy vagy öt csapást mért fejére a szerszámmal.
– Ismerték egymást? – kérdezem.
– Nem tudjuk még, de a férfi az iratai szerint a város másik végén lakik. Ha itt élne, ismerném, az utcának ebben a felében nincs egyetlen ismeretlen család, aki ne tett volna feljelentést, aki ellen ne jártunk volna el. Ilyen városrész.

– Mit keresett itt, tudja?
– Nem, még semmit. Azért vagyunk itt, hogy kiderítsük. A nő a szomszédok szerint kicsit hibbant. Szerintem kicsit nagyon hibbant, ráugrott a rendőrökre is.
Ezzel a hadnagy leszakad rólam, mint aki teljesítette kötelezettségét a sajtó felé. A csatornázás miatt elkerített utca a helyszínelő szalagokkal most duplán lekerítve. A szalag mögött rongyos, gatyás, félmeztelen gyerekek hada állandó mozgásban. Amikor egy-egy felnőtt vagy félig felnőtt feltűnik köztük, Kovács II. hadnagy kérdésekkel próbálkozik, de nem jut sokra. Senki nem tud semmit. Ha valamit mégis, megtartja.
Az utca úri feléről senki nem jön. Talán megszokták a rendőri jelenlétet, talán nem kívánnak belekeveredni. Az utca innenső házai – látom végigsétálva – jellemzően a hatvanas évek sátortetős szabványtervei szerint épültek. Mögéjük ragasztva az egyre alacsonyabb melléképületek, műhely, szerszámoskamra, ólak. A kertekben gyümölcsfák, vetemény, mint egy falusi kertben. A házak, ahol az öregek, az építtetők magukra maradtak, úgy romlanak, ahogy az idő eszi őket, hámló vakolat, elvetemedett ablakok, öreg almafák. Ahol a fiatalok is a házban laknak, verandát ragasztottak hozzá, L alakban új szobát. Fürdőszobát, az eredetinél nagyobb konyhát. Az utca másik fele: kelet és nyugat. Egymáshoz ragasztott panelkockák sora. A látvány is kelet és nyugat. Ég és föld. Mennyország és pokol. Soha, sehol hasonló különbségek. Nagy elme volt, aki a vékony földsávra gettót tervezett.
Visszafordulva a Lázár Vilmos utca torkolatánál, mellém szegődik a már említett Damjanits nevű ember. Köpcös, frissen mosott ősz hajú, gyors beszédű. Biztonsági őr a környéken.
– Tud valamit? – kérdezi.
– Senki nem tud semmit.
– Az is meglehet, hogy senki nem mond semmit, nem gondolja?
– De. Ha baj van, senki nem tud semmit.
– Mennyit ér meg magának, ha én tudok valamit? – hajol közelebb.
Meglep. Információért soha nem fizetek. Eddig nem fizettem. A cég nem különít el összeget erre. Én se különítek el. Most azonban visszakérdezek, érdekes helyzet, izgalmas tér, ki kell hoznom belőle, ami benne lehet, nézzük meg. A francba, nézzük meg.
– Magának mennyit ér?
– Ugyebár maga itt van, ide utazott, riportot csinál. Ha el nem mondom, amit tudok, lyukra futott, fölöslegesen megy el a napja, mert senki el nem mondja a lényeget. Az nem lényeg, hogy az egyik ember agyoncsapja a másikat, tömegáru, naponta tíz. Mennyit ér egy napja?
– Változó. Összeget mondjon, mennyit kér?
– OK. Ha jól tudja használni, egy ötös. Ha nagyon jól, akkor tizes. Olvasom majd, mennyire tudja használni, mert olvasom magácskát, amikor csak ír valamit. Ha nem érdekli a dolog, akkor egy fillért se kérek a sztoriért, de akkor nem is mondom el.
Hm. Ötezer nem vág földhöz, ha jó, tizet nem fizetek, az hétszentség.
– Rendben. Nyomja. Megállapodtunk.
– Ha igen, akkor lassítson. Mire a tetthelyre érünk, elmondom.
Lassítunk. Úgy sétálunk egymás mellett, mint az Őrház utcai szerelmespárok. Le kell hajolnom hozzá, mert Damjanits úr fél fejjel alacsonyabb, és ha lehajolok, érzem, dől belőle a sörszag, szeme ragyog, mint a bagzó macskáé.
– Zsuzsika kései leány – mondja, a lányt megnyomva. – Apja lehetett már vagy hatvan, az anyja is közel az ötvenhez, amikor összehozták. Itt laktam az utca végén, amikor született, mindenki elképedve, hogy a leány becsúszott Pali bácsiéknak. Vagy az az ok, hogy öregek voltak, vagy szüléskor barmoltak el valamit, vagy az anyja megpróbálta elcsinálni ügyesen, ami nem sikerült, a lényeg, hogy totál defekt, gyorsan kiderült. Nézett, mint az anyátlan birka. Kislánykorától a kertben dolgozott. Övé volt a kert. Kapált, bámult, gyomlált, bámult. A kisegítőbe járt, de ha elfelejtette, nem ment.
Ez a kisegítő iskola gyakran előkerül bűnügyekben, jegyzem fel a füzetben, utánanézni, mit mond a kisegítőkből kikerülő fiatal felnőttekről a szakirodalom.
– A szülei nem szerették, nem kellett gyerek volt, annyit is törődtek vele, mint a jutalomgyerekkel szokás. Ha megnyerte, hadd vigye! – felnéz, értem-e, mit mond a szólással.
– Nyugi – mondom, – minden szavát fogom.
– Úgy nőtt fel, mint a gomba, amíg tizenkét évesen, meg nem találták idősebb iskolatársai, akik, ugye, az utca másik felén nőttek ugyancsak, mint a gomba. Nagydarab, fejlett, csinos pofikájú kislány. Előbb egy fiú fedezte fel, aztán kettesével jártak hozzá a kertvégi orgonabokorban kialakított rejtekhelyre, aztán hatosával, végül amennyi jött, annyi jött. Hoztak egy-egy Tibi csokit, Túró Rudit, mondták a varázsszót, „elköltözünk innen, Zsuzsika, megszöktetlek ebből a házból”, ez volt az ára. Eltévedt, szeretethiányos kisleány, aki azt gondolhatta, így mennek a dolgok. A leány feladata az óriási kert, a vetemények, a krumpli, a minden megtermelése, „ha itt zabálsz, dolgozz érte”, mondta az anyja, az persze nem tűnt fel neki, ha nincs a házban, mert soha nem volt a nagyházban. Kirakták a nyári konyhába, az utcáról nem látszik – mutatja Damjanits –, a nagy cseresznyefa alatt áll, apró, lapos tetejű téglaházacska. Benne kis szekrény, priccs, rádió, tévé, alatta pince a terményeknek. Tíz évig ment a dolog. A fiúk, nagyfiúk, kisfiúk, öregebb fiúk jöttek, ahogyan a természet szólította őket, Zsuzsika mindig fogadókész, amíg be nem kattan. Az ilyenek előbb vagy utóbb bekattannak, zárt osztályon végzik, ez a történelmi tapasztalat.
– Történelmi – bónintom.
Damjanits mosolyog, élvezi az előadást.
– Az utcában hetekig állt a bál. A férfiak rosszul tűrik, ha mennek a biztos jóba, de a jó kapuja becsukva, Zsuzsi meg felismerte, hogy ha eddig nem szöktette meg a tengernyi fiú és férfi, eztán biztosan nem teszi. A megvilágosodás órái. Aztán néhány hét alatt lecsendesedik a vihar, a mézre járók megszokják az új rendszert. Hogy csalódásukat kifejezzék, és hogy a leány tudja, nincs elfelejtve semmi, amikor elmentek a kerítés mellett, és látták a kertben kapálgató leányt, bekiáltottak, hogy készülj Zsuzsi, jövök. Erre Zsuzsi kirontott a szerszámmal, ami éppen a kezében volt. Később a bekiabálásra rászoktak a kisgyerekek, akik ezzel bosszantották, a kerítés mögül kántálták, készülj Zsuzsi! Biztosra mehettek, mert minden bekiabálásra robbant, rohant. A purdék röhögtek, futottak.
– És most? Mit gondol, mi történhetett? Az áldozat nem lakik a környéken, hogyan keveredhetett bele? Miért ő kapott?
– Én úgy hiszem – mondja fontoskodva Damjanits, – hogy a gyerekek egész reggel bosszantották, ő meg módszert váltott, bebújt a gödörbe, hogy kilesse őket. És a fickó véletlenül erre járt. Ő kapta, amit kapott. Biztosan csodálkozott kurvára, hogy mi történik. Már ha volt érkezése.
– Ezt miért nem meséli el a rendőröknek?
– Mit gondol?
– Semmit. De ha nem mondja el, honnan tudják meg?
– Érdekel ez engem? Ez gyilkosság, lesz vagy öt-tíz tárgyalás, maga szerint mi a haszon abban, ha állandóan berendelnek? Úgy látom, egyedül a hamis tanúnak éri meg. Őt legalább fizetik.
Damjanits nevet. Rezeg a hasán a kabát a nevetéstől. Tartja a markát:
– Na, hölgyem, mennyit ér a sztori?
Kifizetem az ötöst. Nevetve elcsámpázik, a szél felfújja a haját, mint valami fehér glóriát. Még hogy tanúskodni, hol él hölgyem?
Fel a kőkemény, hónapok óta itt száradó földhalomra, készítek néhány felvételt annak ismeretében, amit a Damjanits nevű férfi mesélt. Szerepeljen a kertvégi orgonabokor, a kiskonyha, a veteményes, amit a lány gondozott. A rendőrök szétszélednek, a helyszínelésnek vége, lassan újra benépesül az utca, megtelik a fotógép nézőkéje. Előbb gyerekekkel, aztán fiatal felnőttekkel, középkorúakkal, asszonyok, férfiak vegyesen. Ezt úgy kell érteni, hogy ötvenes-hetvenes nagyságrendben. Úgy tűnik, az utca bal partján senki nem dolgozik. Kiszúrok egy harminc körüli férfit, borostás, karcsú, karja tele tetoválással, mint a labdarúgóké, elcsattantok róla néhány képet, pózol, befeszít, tetszik neki.  A cigány férfi a kép homlokterében, de mögötte jól látszik a gödör, a gödröt kerítő dupla sárga szalagok.
Le a dombtetőről, kérdezem, mutatok a házra, kezemben a notesz, írom a válaszokat, jelezve, nagyon fontos dolgokat közöl:
– Ismeri a lányt?
– Persze, az Őrház utcai bolond lány. Zavargatta az utca gyerekeit.
– Az áldozatot ismeri?
– Dehogyis, valami idegen, senki se tudja.
– Látta, mi történt?
– Dehogyis láttam. Csak mondták.
– De elmondja, mit gondol?
– Mit gondolnék? Semmit.
Indulna elfelé arcán azzal a kifejezéssel, ugyan mit akar tőle ez a nő, de visszafordul:
– Maga nem rendőr, riportot csinál?
– Nem biztos, hogy riportot, lehet, hogy rádiódrámát írok magukról – különlegessel kell szolgálnom, hátha hajlandó beszélni.
Eltűnődik, ha rádiódráma, érdemes-e belemászni a dologba, közelebb lép.
– Na, mondja a kérdést. Ha megírja az őszintét, kérdezzen.
– A gyerekek látták a történteket?
– Csak a végét, amikor az ember feküdt. Ha látták volna, szólnak, nem hiányzik itten a rendőrség.
– Tud arról, hogy a gyerekek mit kiabáltak rendszeresen a lánynak?
– Kiabáltak volna? Nem hallottam.
– Azt se hallotta soha, hogy készülj Zsuzsi, jövünk?
– Ugyan, hülyeség, senki nem kiabált senkinek, csendes, nyugodt hely, az Őrház utca az Őrház utca – amikor kiejti a száján, hogy Őrház utca, sötét bőre megváltozik, áhítat suhan át arcán lentről fölfelé, haját is megemeli az áhítat, mintha egy nagyon hazafi kétezer kilométerre a szülőföldjétől azt sóhajtaná egy idegennek: Haza. Az Őrház utca a hazám.
– Arról se tud semmit, hogyan történt?
– Nem. De abban legyen biztos, hölgyem, hogy az Őrház utcai fiúknak nincs szerepük benne.
Az ember, mialatt fényképezem, leveszi ragyogóan tiszta reklámsapkáját, most visszarakja, és lenéz a gödörbe.
– Valakinek – mondja, – csak el kellett kezdeni az egészet.
– Igen, de ki az?
– Zsuzsi, ki más lehet?
– Igazán? – nézek rá, hátha közelebb jutunk.
– Igazán – mondja a férfi, biggyeszt közben. – Olyat nem hallottunk, hogy aminek vége van, nincs eleje.
– Az már biztos.
– Hát majdnem – mondja.
– És nincs senki, aki közelebb volt, aki szemtanú?
– Van olyan, de az meg mindegy.
– Ki az?
A férfi lenéz a gödörbe.
– Nem lehet azt úgy megmondani.
– És azt se lehet megmondani – mondom kedvesen, – hogy ki járt legtöbbet a Zsuzsihoz? Mert ő viszont rosszul jár most, őt megtalálják a rendőrök, megfaggatják.
A férfi felnéz. Szép cigányember lehetett fiatalon, most is csupa ín és rost, mint az akác törzse. Azt mondja:
– Nem a kikérdezés a fontos.
– Hanem mi?
– Az, hogy egyformán van bennük akarat, bennünk, Őrház utcaiakban. Akin látni az akaratot, maradhat, akin nem, az elmehet.
– Olyan is volt?
– Volt néhány.
– Az Őrház utcából?
– Igen.
– Hová mentek?
– Mindegy. Nem mindegy?
– Mi a nem mindegy?
– Hm – gondolkodik hosszan –, talán az, hogy Zsuzsi szép, kedves kislány volt régebben. Szívesen néztünk rá, jó volt ránézni. Ma nem jó ránézni, ez a nem mindegy.
– Hogy érti? – kérdezem.
Sehogy nem értem. Aki nem Őrház utcai lakos, nem értheti, ilyen a világ. Honnan érthetné, ha nem tudja?
Ezzel zárjuk a beszélgetést, nincs benne sok tartalom, ami mégis, nem fogalmazható meg egyszerűen.
Ittlétem második órája közepén, féltizenegy körül, a százötvenedik fotó elkészültével az utca kiürül, csak a két civil ruhás nyomozó járja információ után. Meleg van, a szél nem rezdül, igaz, szenvednek a japánakácok, az orgonabokrok levelei szépen gömbölyödnek, hogy a nap lepattanjon róluk, de eddig is kánikula, az utca, a járda mégis tele kíváncsiskodókkal. Csak addig nem értem, amíg meg nem jelenik egy nagydarab idős férfi a hadnaggyal. Lassú léptű, lassú beszédű, nyúzott fickó svájcisapkában. Az apa. Ballagnak a repedezett Őrház utcán. A férfi bottal jár, úgy tűnik, mintha mindkét lábát húzná.
Igyekszem közelebb kerülni, hogy halljak valami egyértelműt, ami közelebb vihet a valósághoz. De Kovács II. hadnagy elhesseget. Elfordul, és háta mögött int, ne menjek közelebb. A lépcsőn megjelenik az anya. Aprócska falusi asszony fejkendőben, kék, apróvirágos otthonkában, akár egy eltévedt tyúk. Eddig nem nyitott ajtót.
A hadnagy és az apa belépnek a kapun, eltűnnek a házban.
Eddig tart a napom, nincs tovább. Helyszín bejárva, elérhető adatközlők megkérdezve, aktuális sómennyiség kiizzadva, kész, vége. A pontos tényeket megtudom a hadnagytól, ha megtudom.
A hír, a jegyzetekből, helyszíniből készült tudósítás pontos adatok nélkül nincs tíz sor a Napi friss rovatában:

„Gyilkosság a városban!

Az utcán támadott a férfira
Súlyos sérülthez hívták a mentőket, de holtan találtak rá egy középkorú ismeretlen férfira az Őrház utcában. A férfit mezőgazdasági szerszámmal bántalmazta egy huszonöt éves nő. A gyanúsítottat elfogták, előállították.
A gyanútlan férfit a járdán támadta meg és bántalmazta a gyanúsított, akit alig egy órán belül őrizetbe vettek. A rendőrség emberölés elkövetésének megalapozott gyanúja miatt indított büntetőeljárást.”

Pontosan egy hét múlva hívom a hadnagyot. Többnyire egy hetet várok. Egy hét alatt vadászszenvedélye lenyugszik, nem félti annyira az információkat a „nyomozás érdekében”. Az elmúlt hónapokban arra is ráébredtem, az áldozaton és az elkövetőn túl nevesítenem kell a hadnagyot is, például, hogy ő bontja ki a szálakat, fedi fel a titkokat. Minden ember hiú, a rendőr se kivétel.
Az áldozatról körbejár némi pletyka több változatban, de nem akarom elhinni, csak hivatalos tájékoztatás után. Az esetről amúgy csend. Mintha meg sem történt volna. A helyi tv, helyi rádió nem foglalkozott az esettel. Érdekes és érthetetlen, politikai szálat gyanítok, az áldozat, vagy a tettes valakinek a valakije, érdekességről, bűnügyről több tételben tudósít a helyi sajtó, ha nem lépnek prominens bütyökre. Valamit nyilván nem tudok, elkerülhette a figyelmemet.
– Nagyon sok a munkám, maximum öt rövid kérdés – mondja a hadnagy morózusan. Amikor kiegészítésért keresem, ezzel kezdi, öt rövid kérdés. Képtelen leszokni róla.
– Rendben – mondom, – köszönöm. Az első kérdés: ki az áldozat, biztosan tudni?
– Persze. N. N. író, szerkesztő a város másik végéről.
– Itt elakad a hang, az előre átgondolt kérdéssor.  N. N. régi barát, munkatárs, szerkesztőtárs, mentor, tanár, volt szeretőm. Az utóbbi években eltávolodtunk egymástól, de az emlékek szépek.
– Nem mondja, hogy N. N.!
– De mondom.
– Biztos?
– Már el is temették nagy csendben.
– Hogyan lehetséges, hogy senki nem tudott róla, gondolom, igaz, napokig a városon kívül dolgoztam, de akkor is.
– Csak nem az író nője volt az elkövető? – nem vagyok képes kihagyni a kérdést.
– Dehogy. Látta a nőt?
– Nem láttam, mire múlt héten a helyszínre értem, már elvitték.
– Fényképet se talált róla?
– Nem, hol találtam volna?
– Ha látni akarja, ma megnézheti, helyszínbejárás három körül.
– De a férfi mit keresett az utcában, úgy tudom, minden szökőévben szánta el magát.
– A közelben egy reklámújság szerkesztője lakik, nála járt, a fickónak nem volt munkahelye, állást keresett. Beszéltünk az érintettel, így történt.
Atyaszentszar, gondolom, még hogy reklámújság és N.! Úgy köszöntünk el, ha baj van, aki tud, segíti a másikat. Ha már újság, amit utált, akár nekünk is dolgozhatott volna, a pénzét meg kihajtottam volna a főnökből, ha törik, ha szakad.
– Maga szerint kész az öt kérdés? – morogja Kovács II. hadnagy.
– Kész, de a név bezavart, a tervezetteket még nem tettem fel. Kezdjük az elején.
– Rendben, de csak a maga kedvéért.
– Első kérdés: mi történt pontosan?
– Tömör leszek, kisasszony. Hagyományos, klasszikus gyilkosság.
– Túlságosan is tömör. Második: hogyan történt?
– Ahogy maga is láthatta, a huszonnégy éves hölgy kiugrott az elhaladó férfi mögött a gödörből, és a kapa élével többször a fejére csapott.
– Harmadik: ha véletlenszerűen elhaladó, akkor semmi kapcsolat nem létezik a tettes és az áldozat között?
– Semmi bizonyíték nem utal rá, hogy korábban ismerték volna egymást.
– Negyedik: kiderült valami az utca és a nő viszonyáról? Háborúban állt a nő az utcával?
– Semmit nem tudunk, senki nem mond semmit, de aligha.
– Miért? Miért történt mindez?
– Hát ez jó kérdés. Nincs az a tökéletes krimináltaktika, hölgyem, ami kideríthetné. Nincs válasz. Ha volna, én volnék az Isten. De maga csak talál valami elfogadható magyarázatot. Várom a cikkét, mire jutott.
Elköszön, lerakja, katt. Nem tudok sokkal többet. Ha annyit nem, amit hellyel-közzel eddig is, a világ kiismerhetetlen, kaotikus, őrült. Senki nem bújhat el, a sorsa meglátogatja. Itt a példa.
A hőséget nem játszhatom ki, letusolok indulás előtt, és három előtt újra Őrház utca. Készítek néhány fotót a gyilkosról. Ez most nem csak munka, kíváncsi vagyok. Érdekel, ki az a nő, aki szétverte N. N. drága fejét, és a gyanú él, hátha – minden ellene szóló információval együtt – mégis volt közük egymáshoz. N. csúnyán intézte a dolgait, nem értelmezett, nem készítette elő döntéseit, döntött, becsapta a kaput, egyik pillanatról a másikra, szevasz, és ez, a dolgok természetéből adódóan, egyes kapcsolatokban rosszul működik. A nők egy része nem viseli jól.
Látnom kell, hogy tévedek. És látom: tévedek.
Ahogy kilép a rendőrbuszból a rendőrnő után, a kocsiszekrény fél métert emelkedik. A nő szőke bölény. Egy gömbforma. Piros mackónadrágban, szalmasárgára hidrogénezett rövid hajjal, súlyemelő karokkal, mackós járással. Látható, ez a nő átmegy a falon, ha valami nem tetszik neki. Az is látszik azonnal, nem N. N. műfaja. Soha nem kedvelte a nagy segget. Legalább a gyanú eloszlik. Megnyugszom.
Körbeállják a gödröt, készítek néhány csoportképet, közelebb lépek. Kovács II. hadnagy, a rendőrsofőr, az Őrház utcai nő vezetőszáron, mellette elegáns kiskosztümben egy középkorú másik, talán az ügyvéd, a bőrszíj vége aprócska rendőrnő csuklójára hurkolva, szinte elvész a gyilkos mögött. A két nőből telne ki egy méretileg. Háttal állnak, szemben a gödörrel, a látvány maga Szodoma és Gomora. Borzalom. De a borzalom fokozódik, amint megkerülöm a csoportot, és a gödör másik partjáról próbálok jobb fotót készíteni. Kiderül, a gyilkos néma. Nem süket, csak néma. A rendőrök kérdéseket tesznek fel, a gyilkos, mert a keze bilincsben, nem képes rendesen jelelni, hangeffektekkel támogatja a korlátozott mutogatást, a kosztümös nő lefordítja, közvetíti a jegyzőkönyvvezető rendőrnek. Elképesztő hangok törnek elő a torkából, a kutya megvadul tőle, a cinegék leszédülnek az orgonabokorról, a szőr feláll a karomon. Soha hasonlót. A legvadabb képzeletet felülmúlja. A rendőrök is pislognak, törölgetik az izzadságot a homlokukról. Fáradtak, rosszkedvűek, melegük van.
Egy hosszabb csendben az utca másik felén résnyire nyitva lévő ablakból kamaszhangon felharsan a mondat, amit én ismerek Damjanitstól, a gyilkos ismeri a múltjából, de a rendőröknek új:
– Készülj Zsuzsi, jövünk!
És kész, ennyi. Az utca üres, forgalom nincs, a házőrzők árnyékban, semmi nem mozdul a mondaton kívül, és a mondat nagyon direkt, nagyon provokatív az alvó délután kánikulai csendjében. Várom, mi történik, lövésre készen a kis Nikon.
Az óriásnő a hangforrás, a párhuzamos házsor felé kapja a fejét, szeme vérben, arca eltorzul, üvölt artikulálatlanul. Üvölt, amikor félrelöki a jeltolmácsot, aki rémülten huppan a homokdombra, amikor méreteiből alig feltételezhető tempóban átlép az árok melletti kis dombon, beleugrik. A kerítés alatt fut az árok, indul, magával rántja a kis rendőrnőt a póráz másik végén, aki hason csúszva követi, tűnik el a gödörben, sikoltozva megkapaszkodik a csőbe. Mindez két másodperc alatt. Mire a rendőrök ocsúdnak, eldöntik, mi a teendő, a selyemszerűen lebegő finom portól, amit a bilincsben menekülő nő és hason szánkázó rendőrnő felvert, alig látni. Én kétségbeesetten keresem a nézőkén át a fotózandó jeleneteket, nem akarok lemaradni semmiről, ha egyszer így esett. Soha nem látok mást, mint vértócsát az üres helyszíneken.
A menekülő nő átbújik, a kerítés másik feléről üvölt és vicsorog, le akarja tépni a drótot az oszlopról, az apró rendőrnő a kerítésen innen a csőre tekeredve sikoltozik. Kovács II. hadnagy fegyvert fog a menekülőre, bömböl, hogy emelje fel a kezét, ami lehetetlen, mert a kerítés alatt fut megfeszülve a bőrszíj, amivel a két nő egymáshoz kötve. Óriási a zűrzavar, mindenki ordít, sikít, a jeltolmács ülve sírdogál, hogy ő megmondta, ő megmondta, ez a kimerevedett kép, a porfelhő elmozog, lassan kitakarja a helyszínt.
Aztán a hadnagy pakk-pakk, lő két halkat, mint a légpuska hangja. A meglőtt nő a kerítésbe kapaszkodva reszket, aztán lerogy az árokban, a rendőrnő befejezi a sikoltozást, kibontja magát, a hadnagy átmászik a résen, mentőt hív, vége a dalnak.
Összeszedik magukat, én is készülök elfelé. A hadnagy utánam lép pakolás közben, még nem érkezett meg a mentő:
– Várjon, mondja – fehér, feszült, remeg a keze –, végigfotózta a cselekményt?
– Igen.
– Lehet, szükségem lesz a képekre a jelentéshez, átküldi őket?
– Persze, hadnagy úr, hogyan is ne. Túléli a nő?
– Sokkolóval lőttem, abba nem szokás belehalni.
– Akkor jó. Telefonáljon, ha kellenek a képek. Minden jót.
Itt kész. Nem ismétlem a balhét kiváltó mondatot, ha nem fogja fel, ne zavarja meg a fejét.
Haza, kiválogatom megjegyzetelve a képeket, hogy azonnal helyük legyen a riportban, közben felhívom N. N. kisebbik nagyfiát, évfolyamtársam volt a főiskolán, hogy volna-e rám tíz perce. Közben kinyomtatom Zsuzsi, a kapás gyilkos legjellemzőbb portréját, dossziéba rakom. Indulok. Felveszem N. N. kisebbik nagyfiát a Bástya előtti megállóban, legurulunk a temetőbe. Lerakom a fotót a sírra, követ rakok rá, ha N. N. éjszakánként felkel, kísérteni indul, láthassa, amennyiben érdekli az egész.

…..  …… …..