Nagyapámat 1956 után „népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalom vezetésével elkövetett bűntett”-ben marasztalták el és börtönbüntetésre ítélték. Helyettesítő postamester volt, akkoriban épp egy dél-dunántúli határfaluban, ahol a forradalmi bizottság elnökhelyettesévé választották. Bűnéül rótták föl továbbá, hogy azon az őszön többször, de egy alkalommal bizonyíthatóan is a következő kijelentésre ragadtatta magát: itt már nincsenek elvtársak, itt már csak urak vannak. 1990 után néha mesélt ötvenhatról és az utána következő két-három évről. Azt az esetet például nem egyszer emlegette, amikor többségében ismeretlen, ám szintén letartóztatott társaival együtt elsötétített buszban utaztatták keresztül-kasul az országban. Egy helyütt megálltak, mindannyiukat kiterelték a járműből (valahol a pusztán, bárki joggal hihette akár sztyeppnek is), fölhajtották őket az ott parkoló terepjárók platóira. Ott feküdtek egymás hegyén-hátán végenincs órákig, olyik összevizelte magát, valamelyik férfinak az egyik orosz tiszt bajonettel megvágta a kezét, a vére eleinte ömlött, majd folyt, végül csöndesen csörgedezett a többiekre. Aztán egyszerre talpra rángatták az egész társaságot, visszaszállhattak a buszba, s folytatódott a keringés. Nagyapám mellett egy tizenhat éves lány szipogott mindvégig, míg be nem gurultak a börtön udvarára.

Azt sem hallgatta el, hogy többször csak úgy, kedvtelésből taposták meg azokkal a nehéz, vasalt sarkú csizmákkal. A kihallgatásokon többnyire alaposan összerugdosták. Arról már nem mesélt, anélkül is tudom, hogy sosem helyezkedhetett el többé a postán. Szeretett volna – nem engedték. Távolról sem számított nagy halnak, mégsem engedték vissza a szakmájába. Csakis akkor tették volna, ha együttműködik. Nem működött együtt. Pedig volt mitől félnie.

Hogy mást ne mondjak, egy túlbuzgó elvtárs miatt édesapámat kénytelenek voltak a keresztanyjához küldeni Szegedre; tízévesen el kellett szakítani a családtól, nehogy állami gondozásba helyezzék, hiszen, tette föl a kérdést az éber funkcionárius, egy börtönbüntetését töltő ellenforradalmár fia vajon miféle nevelést kaphat? Apám jó, ha kéthavonta hazajárhatott. Szabadulása után nagyapám, az efféle események dacára, inkább vállalta a kispénzű, alja munkákat, de nem írta alá a beszervezési papírt.

Nem gondolom, hogy ezért különb lett volna azoknál, akik aláírták. (Makacsabb talán.) A nagyapám kisember volt, akire valószínűleg nem pazaroltak akkora erőket, mint a nagyhalakra. Inkább azokat zsarolták, szorongatták erősebben, gondolom én, akik jelentősebb pozíciókat töltöttek be, akiktől fontosabb információkat remélhettek. Művészeket, újságírókat, tanárokat, tudósokat, sportolókat. Az úgynevezett kisemberekre, föltételezem, kevesebb energiát fecséreltek. Próbálkoztak egyszer-kétszer-párszor, aztán hagyták őket. Nem ritkán, persze, még így, kisebb gőzzel is sikerrel jártak, hiszen az ember olyan könnyen megfélemlíthető lény. Túl erős benne az életösztön.

Azt is mesélte a nagyapám, hogy amikor az előzetes letartóztatásból hazajött, egy megrakott szekér állt az udvaron. Akadtak, akik előkészítették a família menekülését. Nagyapám köszönte, nem kért belőle. Lepakoltatta azt a szekeret, maradt itthon, kisvártatva bevonult a börtönbe, majd évek múltán, amnesztiával szabadulva, élte az életet másodrendű állampolgárként, megalázottként és megnyomorítottként, a szívében egyre halványuló reménnyel aziránt, hogy változhat még valami, mielőtt meghal. (Legalább megérhette, hogy valami változott.)

Miután ezt a szekér-históriát hallottam, talán tizennyolc-húsz évesen, sokat tűnődtem azon, mi történik, ha a nagyszüleim elhagyják az országot 1957 elején. Milyen nyelven beszélnék? Hol élnék, mely táján a földgolyónak? Számos válasz lehetséges. Rengeteget játszottam végig magamban. Köztük azt is, hogy meg se születek.

Azonban megszülettem. S nem másutt, hanem (nagyapám döntése folytán) ott, ahol. Az a döntés alapvetően határozta, határozza meg a sorsom. Bennem él tovább – ha nem is konkrétan, kézzel foghatóan az elhatározás maga, ám mindaz, ami nagyapámat odáig vezette, nagyon is. A ragaszkodás. Az ösztönös, erős, akár ésszerűtlennek is nevezhető kötődés. Amiből, osztályrészül, nekem is jutott. És én szeretem ezt az örökséget. Talán ez az örökség az oka, hogy – bár kíváncsi vagyok a világra – a maximum, amit más országban nyűglődés, fejfájás és ingerültség nélkül képes vagyok eltölteni, az szűk két hét.

Senki sem azért szereti a hazáját, mert nagy, hanem mert az övé – jut eszembe ezen a ponton (talán indokolatlanul) Seneca.

Valahogy így, igen.

Bár közhellyé koptatták a kijelentést, az igazság nem mállott le róla, érvényes ma is: nem választhatjuk a hazánkat. Lakhelyet, állampolgárságot igen – hazát soha. Azt vagy kapjuk, vagy (nem fizikai értelemben) megszerezzük, kiküzdjük magunknak. Utóbbi esetben ad abszurdum az is lehetséges, hogy a szülőföld és a haza nem egy földrajzi egység. (Jóllehet ez, úgy hiszem, ritkaság.) Mikes Kelemen próbálkozott ilyesmivel, mikor úgy szerette már Rodostót, hogy soha nem feledhette Zágont. Kudarcra ítéltetett, naná. Rodostó sosem válhatott Zágonná, Zágon-pótlékká is csupán tűnő pillanatokra, önáltató, kába percekre.

Seneca azt is vallotta, ha nem is írta le, hogy nem azért szeretjük a hazánkat, mert ott jól lehet élni, vagy éppen könnyen. Nem azért, mert általa szert tehetünk valamire, ami kell nekünk, vagy a segítségével megkapunk bármit, amire vágyunk. Aki ott érzi jól magát, ahol a legtöbbet kapja, netán a legkönnyebben, annak más fogalmai vannak otthonról, otthonosságról, hazáról, mint Senecának. Mint Senecának az én értelmezésemben. Az én Senecám inkább szűkölködik Rómában, semmint dőzsöljön Rómán kívül. Ő nem Caesar, aki szívesebben válik első emberré bárhol, mint lesz másodikká az Örök Városban. Az én Senecám, amint a valóságos, hús-vér Seneca is, hűséges marad Rómájához, mindenkor.

A nagyapám, azt hiszem, nemigen olvasta Senecát. S nem tudom, mennyit mélázott azon, miért maradt itthon azon a szürke, kilátástalan napon, miért küldte el azt a szekeret. Néha azért nyilván eszébe jutott. Ha máskor nem is, a börtönben, az elhagyatottság, a magány, a vágyakozás kínjában minden bizonnyal. Nem mondta soha, hogy egyetlen pillanatra sem bánta meg a választását. Egyetlen egyszer sem állította, hogy fölülni arra a bakra végzetes hiba lett volna. Ha ilyesmit beszélt volna, kétségeim lennének. Így nincsenek. Van viszont egy örökségem. Ez az én jussom. Több nem is kell.

(Illusztráció: sphere)

– És ha nem lesz város? – rázta meg hajnalban Gizi a mellette hason fekve alvó Piuszt. Ezzel csak annyit ért el, hogy a férfi tengelye körül negyvenöt fokos fordulatot tett és a faliszőnyeg irányába folytatta szuszogását. Érdekes hajnali álma volt Gizinek, de csak arra emlékezett, hogy repülőn ül, ami innen egyenesen kanadai otthonába viszi, valaki légi felvételeket készített mellette a városról, nézhette a polaroid képeket, ahol a sárga, hepehupás, aszályos fűnél egyéb nem látszott. A gép ablakából kitekintve a várost látta, ahogy még most él és eleven. A képeken az értéktelen, kiégett színek. Most ezen az álmán gondolkozott, hatással volt rá, ugyanakkor gyötörte a fejét a tegnap éjjeli konyak, fázott, közelebb húzódott a férfihoz, arcát a lapockájába fúrta, szívta kesernyés illatát a bőrnek, izmoknak, rostoknak és a bordáknak. Aztán észbe kapott: kesernyés illat, akár az övé is lehet – részben legalábbis. Fölkelt, fürdőköpenyét keresgélte, egy-egy ruhadarabját észlelte mint fonnyadozó héjakat az ágy körül, összekapkodta ezeket a szégyenlős darabokat, kék fürdőköpenye gondosan összehajtva várakozott a fotelban. Közben megpillantotta meztelen testét, nézte egy odaajándékozó percig a tükörben magát, aztán bement a fürdőszobába. – A város igazsága nem szűnik meg, akárhogyan is tűnik el – zuhany alatt lopakodott elő a tegnap esti beszélgetésük töredéke. „Mi lehet ez az igazság?” Nézte a zöld szappant a kezében, tegnap több volt, most fürdés után kevesebb lesz, holnap még kevesebb; az idő szappana, használva fogy, használva csúszik ki a kezünkből, akkor mi értelme szívóskodni, legfeljebb olykor lehajolunk érte, keresgéljük, visszavesszük, segítségül hívjuk a kosz eltávolításához, kultúra, miközben az érzékszervek megbokrosodnak s kiderül, hogy a kosz maradt, csak a szappan fogy folyton folyvást. „Vannak napkelték, amikor mindez világosan látszik.” – Kilépett a kádból és gyorsan törölközni kezdett. A szappan után nyúlt, visszatette a helyére, észrevette a férfi arcszeszének üvegét, lecsavarta a kupakot, mohón beleszagolt az üvegbe, meghökkenve a nyers, szúrós szagtól, gyorsan visszacsavarta és a polcra helyezte a borotva mellé. „Varázslatos, amikor az arcán érzem.” Átfutotta a nap teendőit. A férfi még aludt, kezével az ő üres helyét őrizte a lepedőn. Gizi elmosolyodott, az éjszakára gondolt, enyhe izomlázat érzett s ettől teljes, elégedett, csaknem boldog volt.        A „Béke-táró”– egyik neve ez a városi köztemetőnek – lakóinál nem sok látogató elmélkedett az élet múlandóságán. Július közepe volt. Meleg nap ígérkezett, Gizi is akként öltözött, hogy a friss gyász le ne ríjon róla, de túlságosan praktikus öltözékkel se hívja fel a figyelmet magára, hiszen ha a holtaknak öltözködne, elég lenne a tegnapelőtti gyászviselet. Ismerte a járást, a rövidebb utat, s el is indult azon, hogy ne vesztegessen időt a lepusztított buszmenetrend kivénhedt Ikaruszaira. Át a Sportvölgyön, a Szállásfalu maradványain, a felszedett sínű vasúti pályán, azután fel a keskeny, kátyús szerpentinen a kíváncsiskodó lelkek és a vadbodza tekervényes szalagszegélyén. Napszemüveg és homokszínű kendő volt rajta; a szúnyogok támadásától tartva hosszú ujjú, de könnyű blúzt viselt. Vizet vitt magával Piusz konyhájáról, a virágoknak pedig ereszt fönt, valamelyik nyomóskútból. Itt is csordogált egy kis erecske a völgyben, híddal, az hol van? Tájékozódni már nem könnyű, errefelé biztosan nem járnak, akik utat akarnak rövidíteni halottaikhoz. Agyagos, dzsuvás domboldal, a földbe vájt lépcsőfokoknak se hírük, se hamvuk, beléndek, mácsonya és poros lósóskalevelek. Jobbra a háta mögött Dani műterme, jobbra előtte a víztorony fagylaltos-tölcsér formájú betontornya magasodik. Cseh Jakab filozófus az emberi bal szemről ránk maradt fejtegetésének adna igazat, alátámasztást a bal kézre eső látvány, bár Gizit Cseh Jakab hidegen hagyja. Nem ismeri. Amúgy is minden figyelmét, érthetően, lépéseire helyezi, de mi szólhatunk a még életben hagyott vasúti berendezésekről, a városba nyugatról hideg késként hatoló betonútról, az ördög kitáncolta mecseki erdőrészletről, a dombon csonkként meredező fatörzsek rövid árnyékáról, amelyek párhuzamosak egy magányos sínpárral, fény hull az egyik sínszálra Gizi háta mögül, s másféle árnyékok árnyék-társaként surran el a várostól a másik szál sín. És búcsú nélkül, teszi hozzá Gizi a völgybe leérkezve s néhány bizalmaskodó bogáncstól, erőszakos szeder-íntől szabadulóban.      A szén útja elég rövid, viszont az a kőbányából származó szürke kő-apríték ki tudja, milyen messzeségbe követi a síneket. Hűlt helyük a régi konyhakerteknek, a kertek mellett levezető, ritka, törmelék téglából vagy fából eszkábált lépcsőknek. Visszavadul a hagyma, nem rí miatta senki. Papucsával rátaposott és kinyomta a szemét egy elsilányodott paradicsomnak. Beteges, nyiszlett szilvafák. Mikor járt utoljára erre? Kivel? Danival? Az erdélyi Krisztával? Dani látja, ha látnák? És mégis festi az őrjöngő, színpompás képeket erről a romhalmazról, ami már csak egykedvű szegényövezet és rikító süppedék… Pedig kezdetben pasztellal, tussal, diópáccal dolgozott. Tiszta futamodású vonalakkal. A vége felé jár? A dance macabre ideje ez már? A Farsang farka? Ezt ki kellene hirdetni az országban. Erőművek, fémkohók, családi tűzhelyek, meg mindenki, ezen a városon, a város mélyrétegeiből kiküzdött kincsek parazitái, élősködő népek! Bezár a bazár. Értitek? De ugyanezt az országra is ki lehet írni. Nehéz vidék, annyi szent – ennyi álszent között. Éppen most és itt akar házasodni Daru Béla tanár úr? A későn utódokra érő férfiak könnyen letöröletlenül hagyják az asszonyi könnyeket. Egy gyereket azért én is bevállalnék. Piusztól, futott át rajta. Könnyen. És akár könnytelenül. Nincs rá esélyük, de eljátszott a gondolattal, amíg elszántan gázolt köveken, gazban, ványadt kultúrnövényeken. Leért a csorgáshoz, ahol esős időben még megélt a hitvány nád, káka, utalásul az egykori, ma már elapadt, forrásra, a még régebbi, lápos Mocsila mára az emlékezetből is kiveszett környékére. Utalásul az egykori iparvasútra talpfák, kavicsok, kátrányos, olajos, elhajigált alkatrészek: biztosító szerkezetek tartozékaira. Dani mesélte, hogy ide jártak vagont kirakni, örökös pénzzavarukon enyhítendő: nincs nyoma. Egy félig hanyatt esett őrház. Előtte rogyadozott egy cementtartály. Gizi akkor sem ment volna közelebb, ha tudja, abból egy árnyéktalan macska ivott. Réznyomatoson látta ezt az állatot, homogenizált fényviszonyokat feltételezett a borítékzáró bélyegen, amire Dani ügyeskedte néhány barátjának. Kanyos mesélt erről az árnyéktalan macskáról, ő meg nevetett, aztán borzongott rajta, amikor Piusz is megerősítette ennek a kísérteties állatnak a létét. Az ő macskájának volt árnyéka, volt nyávogása, puhasága, eleven szemei, fehér bajsza, reggeli – vagy nappali – mosakodása. És neve volt ennek a kis jószágnak. Szurkos volt, mint a hőségben megcsillanó talpfák, kavicsok. Most ez miért jutott eszébe? A Szurkos. Virágot vett a „szülei sírjára”. Ó, ez a Béke-táró! Vagy, ahogy másként, lent a városban nevezik: a stiglickert. Innen el lehetett látni a válogatott kerettag focista síremlékéig. Egy szürke labdával dekázik a kolumbárium előterében. Kályhás volt civilben. Kanyossal néha kimentek egy jobb meccsre. A gyomorrák megszabadította a kályhás mesterségtől, mondhatni profi focistává avatta az álprofi, de élő játékostársai között. Dekázik évek óta. Hogy’ felragyogott a virágboltos fiatalasszony Gizire, mint aki ismeri. „Giza, de régen láttalak!” Aki Gizának szólította, őt ez az asszonyka még általános iskolás korából ismerheti. Nem lesz ideje beszélgetni, megvitatni, hogy „… hogy vagy?, de jól nézel ki!, tízest pirulás nélkül letagadhatnál….”  és egyebek, hiszen ezekhez még ilyen terjedelmes nyári nap is rövid. És honnan került elő ez az iskolatárs? A temetés napján nem ő volt az üzletben. „Vigyél kálát a szüleid sírjára.” Az ajánlaton meglepődött, mert először hálát értett. Ez az. Milyen különös és régen bejáratott ezen a nyelven. „A szüleim sírja.” Majd jönnek az újabb fejlemények. Dani sírja. Kanyosé. Prímásé. És a görbe orrú, kiütött Csillésé, hiszen visszahallotta Piusz megveretésének történetét. Piusz apja is valamelyik régebbi parcellában nyugszik. Omlás. Bányászhalál. Ötükkel végzett a kifürkészhetetlen. A fejét külön kellett megkeresni. „Itt élned, halnod kell.” Csakugyan, drága Sándor Vazul tanár úr? Azért vonult ki a fák és gombák és mecseki patakok és útvesztők mellé, az erdőbe, mert ez olyan tökéletesen sikerült és nem csupán félénken kategorikus ez a kell? Mert az én életem, az hagyján. Minden nem sikerülhet. De aki alól eladták a hetedik szint mélységet is, ahonnan a kenyerét előkaparta?

Részlet Botár Attila Úszómester néhány szezonra című regényéből

(Illusztráció: Cala Barca)

Béla bácsi úgy gondolta, továbbadja a tudását, még mielőtt meghal. Két unokájával és a szomszéd gyerekkel, akinek nem tudta a nevét, felment a padlásra, és a száradó húsok között állva megköszörülte a torkát. Mikor a gyerekek hozzászoktak a lógó dögök látványához, Béla bácsira néztek, aki lassan és szépen elmondott mindent, amit tudott. Elmondta, hogy az élet nem valami szép, hogy a nagyanyjuk fiatalon szebb volt, és hogy a vadon élő állatokkal mindig óvatosan kell bánni, mert soha nem lehet tudni, hogy mikor támadják meg az embert. Béla bácsi tartott egy kis szünetet, mert a sok beszédtől kiszáradt a szája. Úgy gondolta, egyszerre ennyi is elég. Szétnézett a padláson, szippantott egyet a füstös, hagymás és hideg levegőből, és a lógó húsok között három megszeppent gyerekarcot látott. Na, akkor így, kezdte, mikor már nem volt annyira száraz a szája, és elmesélt egy történetet, amit minden gyerek könnyen megérthet.

Esős nap volt, és én azokat szeretem a legjobban. Sétálni indultam a barna bakancsomban, akkor még megvolt, nem jött szét a sarkánál a bőr.  Megláttam egy szép nőt, az volt a nagyanyátok, karcsú volt, nagy mellei voltak, odamentem hozzá, hogy közelebbről is megnézzem. Mondtam neki, hogy kis kezit csókolom. Azután összeházasodtunk. A nagyanyátok nem volt mindig ilyen mint most, ezért vettem el. Egy nap sétálni indultunk, én a barna bakancsomban, akkor még megvolt, nem jött szét teljesen a sarkánál a bőr, a nagyanyátok meg a zöld csizmában, ami most anyátoké. Szembe jött velünk egy hatalmas vadállat. Vörös sörénye volt és mocskos, karmos mancsai. Ezelőtt még soha nem láttam ilyen vadat. A pofája legalább akkora volt, mint az enyém, és fenemód üvöltött. Mondtam a nagyanyátoknak, hogy másik úton kellene mennünk, hogy elkerüljük a fenevadat, mert soha nem lehet tudni, mit akar, akarhat rosszat is, és ezt jobb nem tudni. A nagyanyátok nem volt okos asszony, de mert szép volt, nem volt sok bajom vele. Megindultunk a vad felé, az megállt, ránk nézett, és üvöltött tovább. Nem értettem, mit üvölt, féltem, hogy megesz engem, és velem együtt a nagyanyátokat is, akit akkorra már elvettem. Együtt éltünk, de nem ebben a házban, hanem az előzőben, a kicsiben. Ott nem volt ilyen padlás, húsunk se nagyon volt, de ha volt is, azt se szárítottuk. A vad is megindult felénk. Én nem tudtam mit csinálni, hát szólongattam, hogy megérezze a hangomban a jóindulatot. Jó tett helyébe jót várj, mondtam a nagyanyátoknak, de most nektek is mondom, az élet nem valami szép. A vadállat a lábam felé kapott. Hogy basznád meg, mondtam neki, de ti ne mondjatok ilyet soha, vagy ha mondjátok, ne mondjátok, hogy tőlem tudjátok, csak ha nagyon muszáj. Nekem nagyon muszáj volt, mert a fenevad vicsorgott  széles pofájával, aztán bekapta a lábamat. Segíts már, mondtam a nagyanyátoknak, de csak állt ott, mint akit lecövekeltek. A nagyanyátok nem segített, nem volt rátermett asszony, bár szép volt, mondom, karcsú volt, és akkora volt a melle, mint amekkora a fejem volt akkor még. Én a vad szeme közé néztem, hogy lássa, mivel van dolga, de hiába, nem eresztette el a lábamat, csócsálta tovább. Féltem, mert egy lábbal nem tudtam volna dolgozni, akkor még minden munka négykézlábas volt. Vigyázzatok magatokra, kezetekre, lábatokra, soha nem tudni, mire kellhettek még. Megfogtam a fenevad fejét, és megszorítottam. Erre elengedte a lábam, és birkózni kezdett velem. A nagyanyátok csak állt, és nézett. Rám üvöltött, én meg vissza rá, akkor még nagy hangom volt, énekeltem is, tudjátok, a zenekarban. Láttam a fenevad verejtékes pofáját, de megmakacsoltam magam, és farkasszemet néztem vele. Az meg a nagy mancsával pofon vágott, és én elterültem a földön. Felém ugrott,  tudtam, hogy meg fog enni, keresztben lenyel, látszott a szemén, hogy azt akarja. Te nem fogsz megenni engem, mondtam a vadnak,  akkor már a mellkasomon taposott. A nagyanyátok abban a virágos ruhában volt, ami kiemeli a szeme színét. A vadállat kitátotta fogazott pofáját, a fejem fölé hajolt, én a nagyanyátokra néztem, azt akartam, hogy ő is lássa, hogy mit csinál velem a fenevad. Megfeszültem, akkor még nagyon izmos voltam, két fejjel magasabb, mint apátok most, és a vad felé löktem magam. Te velem nem packázol, mondtam neki, soha ne engedjétek, hogy packázzanak veletek. Megfogtam a fenevad vörös sörényét, magamhoz húztam, és a nyakába haraptam. A vad felüvöltött, tudtam, hogy ez a jó pillanat, a nagyanyátokra kacsintottam, és megint megharaptam. Nem volt rossz íze, édesebb volt a malachúsnál. Na, komám, most megvagy. Akkor még mindenkit komámnak szólítottam, csak a nagyanyátokat nem, mert látszott a szemén, hogy nem akarja. Átrágtam magam a vadállat torkán, addig rágtam, még a dög feje el nem vált a nyakától. A fejet a sörényénél fogva a nagyanyátok kezébe adtam. Fogjad, majd megsütöd, komám. Soha ne hagyjátok, hogy packázzanak veletek! De tudjátok meg, a test csak nyersen jó, máshogy nem. Visszaültem a fűre, magam elé húztam a dögöt, és szőröstül-bőröstül megettem. Édes volt, de rágós, a vadhúsok mind ilyenek, próbáljátok ki, egyszer mindent ki kell próbálni. Néztem a fejet a nagyanyátok kezében, és láttam a szemén, hogy ő is ezt akarja. A nagyanyátok szólongatott, de akkor nem hallottam, később mesélte. Azt mesélte, hogy rám sem lehetett ismerni. Izmos voltam, két fejjel magasabb, mint most apátok, és a barna bakancs volt rajtam, ami már teljesen szétjött. Ültem a füvön, és nagyokat haraptam a dög édes húsából. Folyt rólam a verejték, sokat sokkal nehezebb enni, ezt ti is tudjátok. A nagyanyátokra néztem, mint most rátok, akkor is ilyen vad volt a tekintetem, arról lehetett megismerni. De a nagyanyátok rám sem ismert, látszott a szemén, nem volt okos asszony. Mi van komám, nem kérsz? Jó tett helyébe jót várj,  mindig illik megosztani, tudjátok, amink van. A nagyanyátok nem válaszolt, csak állt és nézett, mint akit odacövekeltek. Lenézett és csak csóválta a fejét. Én nevettem,  bár láttam a szemén, hogy nem akarja, de mit van mit tenni, komám, az élet nem valami szép. Füstölt szagot éreztem, száraz volt a szám, ragadt a kiszikkadt dög sűrű nedveitől. Érzed, komám? Kérdeztem, mert tudtam, hogy a test, a test húsa meg főleg csak nyersen jó. Körülnéztem, oldalra, fel és le, de csak megszeppent gyerekarcokat láttam.

  Szinnyei Emese szereti a fánkot. Az egyoldalú vonzalomról Sági Iván meggyőződött, látta, ahogy egyetlen harapással gyűrte magába a kalóriát. Sági eddig úgy tudta, Emese a céklalé, és a hántolt magvak szektájába tartozik, meg az elfogulatlan férfi-kollégák besorolása alapján, akikhez magát is számította, a jobb testű pénzügyesek közé.
Aha, dizájör, és teli szájjal rámosolygott a teli szájú lányra.
Mire a céges buli kezdene ellaposodni a Visegrádi utcai Trófeában, a keménymag, csapassuk közfelkiáltással, Kertai Reginával az élen, máris szervezi a következő etapot. Új ingert keresnek, semmi közük egy szimpla estéhez, ami elmúlhat anélkül, hogy emlékezetessé tennék. A jövő az egyetlen, ami belakható, csak a jövő, ami még élhető, oda igyekeztek kettes-hármas csoportokban, céljuk a Kazinczy utcai Duplum.
A fiatalabbja máris durvul, felhajtott gallérral közlekednek; Propotnik Benji már csüggedt, legalább háromnegyedórája magyaráz Márczy Fruzsinának a pultnál; az alakulóban lévő alkalmi kötések megkötettek, és fel is szívódtak a látótérből. Sági a harmadik whisky szódáját lötyögtetve kapcsolódik ismét a boldog kevesek különítményébe. A nyaralás topik után kerül szóba a BL következő csoportköre, preferenciák szerint szóródik az esélylatolgatás, de hogy a Samsungnak van okostévéje, és az mekkora egy fos, abban majd’ mindenki egyetért. A hangulat zenitjén, mint hittancsoporté a belvárosi ferenceseknél.
Sági Iván ekkor látja meg Dórát, egy barátnőjével fagyoskodnak a kerti asztaloknál. Haja vállközépig ér, egyenes szálú, és sötéten fénylő, akárcsak a szeme. Alján ott az a sűrű, sötét vivőanyag, felszínen átszíneződő érzelmei, de Sági azzal se menne sokra, mint aki olyan kútba néz, aminek felbecsülni sem lehet, mekkora a mélysége.
Mintha véletlenül tenné, elmegy az asztaluk mellett, Dóra megszólítja, helló, Iván, te itt?
Dóri, szia, mesélj, mi van veled.
Bárdi Dóra grafikusként dolgozik, egyéb időpontokban anya és feleség, a szerepkörök közt egyensúlyozva pedig festeget, valahol még képzőművész. Mindenütt az – pontosít Iván, csak erre Dóra még nem jött rá –, valószínűleg nekem el sem hinnéd, hogy egyszer híres művész leszel, te az a későn érő típus vagy, akinek így harminc felé, ez a tanulóideje, de jobbnál jobb munkákat csinál majd.
Hát nem tudom, szabadkozik Dóra.
Iván és közte mesebeli hét év, Dóra arcán még nem látni, hogy meg volna keseredve, fejpántja a régihez hasonló, másmilyen az illata, kezéből csak a hosszú hamucsíkú vúzs hiányzik.
Iván, mióta felismerte, látja maga előtt két szituációban, szeretné elmondani neki legalább az egyiket, de nem tudja, hogyan kezdje, addig is beszélteti, közbevetéseivel tereli, főleg kérdezget.
Szemhéjfestéke lepereg ujjhegye egy bökő mozdulatától, madárlábnyi nyomot hagyva az alapozó havas síkján. Sági látja ezt az arcot öregen, és ez az egyik, ami miatt vele ül.
Képét pontosítja, élesíti közben. Porcelánbabán a hajszálrepedést.
És arra jut, hogy talán nem is fontos, nem fontos Dórának tudni róla. Engem is tévesen orientált. Nem szeretné, ha ebből valami kínos, helytelen következtetés adódna. Ezért arról beszél – vérbő gyűlöletét túljátszva–, hogy mennyire utálja azokat az idős faszikat, akik rutinjuknál fogva fiatal nőkre hajtanak. Nem fair, visszaélnek a technikai fölényükkel.
Dóra nevet, és azt mondja, Iván, te még mindig az a hülye bohóc vagy.
Hisz ismersz, egy szentimentális pöcs, bólogat Sági.
És neked, van valakid?
Szólózom. És most Iván mesél. Eltalálja azt a frekvenciát, amit Dóra fülének kellemes hallgatni. Aztán megint Dóra jön, hangja egy kissé vontatott, van benne törékenység, alapvonás az az egyedi rekedtség. Telefonjáról mutogatja kislánya fényképeit.
Iván kommentálja őket, nézd, a csecsemő arcán látni jól, ahogy egy, csak rá jellemző fintort vág, amit majd a felnőtt megörököl, kellőképp begyakorol, így a 39 éves reakciója semmiben sem tér el az 1 évesétől. Most a bébiétel elől húzódozott ilyen dühödt szájjal, később ki tudja miért fog, faszik miatt, csalódik bennük, nem tud nekik megbocsátani, hasonlók. De mi ez a kicsinyek pillantásában, intés?
Dóra hajlamos azt hinni, megszégyenítő bölcsességet közölnek, azt mondja a szem, tízezer éve élek ezen a világon, már mindent utáltam és szerettem, most megint megszülettem, hogy újratanuljam, mi az a szeretni, utálni.
Mondd Dóri, szoktad még hallgatni a Metamorfózisokat, kérdezi Iván búcsúzóul, a whiskyre fogva, az utolsó kör teljesen betett neki.
Tíz perccel később Sági a spotifájon keresgél, amikor Szinnyei Emesével, a romkocsma emeleti lépcsőfordulójában egymásba futnak, részegen össze is ölelkeznek. Iván letüdőzi a parfümjét, Emese incselkedve bekapja a fülcimpáját, smárolnak.
Sági, mint egy betonkeverő.
Azt hittem, te azzal a nővel, neheztel Emese.
Á, nem értek én a képzőművészethez, blokkolja Sági.
Láttam rajtad, hogy bejövök neked, ugye, bújik Sági szemébe az Emeséé.
Nem foglak elszalasztani, ígéri Sági.
Mire kiér az utcára, már világos van. Felteszi a fülhallgatót, instruálja a robotpilótát: séta lesz hazáig. Ismétlésre állítja az ipodján, ehhez a hajnalhoz Phil Glass lépcsőzetesen emelkedő üveghangjai passzolnak, remény, reménytelenség, a fejhallgatón kívül tavasz, madárcsicsergés.

(Illusztráció: Catherine Howe)

Jóságos ég!
Egy igazi püspökfeleség!
Hildi, a hercegné nem is tudta pontosan, kinek ajánlott, kinek tilos a házasság. Az apátoknak lehet, de a püspököknek nem, vagy fordítva… Mert vannak az apátok, a plébánosok, az esperesek, az érsekek, a sekrestyések, aztán a minden rendű-rangú kanonokok, szerzetesek…
Már csak egyetlen kérdés van: Isten van-e?
Pedig ebből az idős, kicsi asszonyból, akit a püspök példás háziasszonyként, jámbor feleségként, élete hű társaként (egy test – egy lélek) mutatott be,  áradt a nyugalom és a fegyelem. Mint valami boldog anyanyúl, gondolta Hildi: megül a ketrec sarkában, itt, a bazilika bolthajtások alatti kis kertjében, és tágra nyílt, nyugodt szemekkel várja, hogy valaki nyakon csípje.
Nyakon csípje, megnyúzza és megegye.
Pedig barna, pirospozsgás, kicsi, húsos, mint valami megbízható kulcsárnő.
De Hildi minden ismeretlent szeretett előbb jól körülszimatolni. És mivel tényleg fázott a széles kőpadon, elmesélte a püspök feleségének, Ermessennek, hogy Bretagne-ban virágoznak a körtefák, hogy ott az idős asszonyok is kendő nélkül sétálnak, ott már térdig járnak a virágszirmokban, csak ez a Normandia ilyen elátkozott, csúf ország…
Nincs igazi tavasz, mióta a vidéket a mórok végigpusztították…
Semmi átmenet, egyszercsak kicsattan a nyár
Így van, így van, sóhajtozott Ermessen asszonyság.
Hiába, hiába. Ma már semmi sem ugyanaz… Bólogatás közben Hildi végigpásztázta a nyakát, az állát, kezét, a drága ruháján meggyűrődő ráncokat, ám  mikor  a pillantása a cipőjére esett, majd felkiáltott. Mint a frank nők, Ermessen is kényelmes bőrtokot hordott saru vagy csizma helyett. Ám ez a kis tokocska nem akármilyen volt: cikkcakkosan vágták ki, selyemmel bélelték, fényes zsinórral varrták ki, kis sarkot illesztettek a talpára, és most úgy feszült Ermessen lábfejére, mint egy vadonatúj bársonypapucs.
Hát nemcsak a hatalmon múlik a méltóság. Selyemmel bélelt cipő! Hildinek elég volt egy pillantást vetnie saját berepedezett körmeire, hogy gyorsan a köpenye alá húzza a saruba rejtett lábait.
De valamiről beszélgetni kell. A püspök nyilván az ő szórakoztatására rendelte ide a feleségét. Similis simili. Ám mire ők ketten, a koros püspökné és a koros hercegné összehasonlították az összes eddigi tavaszt, és eleget szidták az időjárást, a mórokat, a cselédeket és a lusta parasztokat, nem volt miről beszélniük.

A püspöknén látszott, hogy kőfalak védelmében élte le az egész életét. Bár nem tűnt ostobának, érződött az elfogódottságán, hogy még soha nem tárgyalt egyetlen hatalmassággal – meglehet,  életében nem volt háborúban, talán soha nem ült  lovon, és a férfiak soha, semmikor nem kérdezték a véleményét.
Similis simili. Hildit elfogta a mélységes csüggedés. A kőkereszt árnyéka, mint valami feléjük szegezett kard, szép lassan elérte az arcukat. Sütött a nap, de dermesztő hideg áradt a kőkockákból.
– Hány gyereked van? – kérdezte Hildi,  mert érezte, hogy egy bazilika kertjében nem is illik másról beszélni.
–Tizenegy – felelt Ermessen. – És mind a tizenegy életben van. Egyik szebb, mint a másik.
Hildi gúnyosan elmosolyodott. Elképzelte a jámbor Udo püspököt, aki otthonában is a kereszténység gyarapításán dolgozik. Amúgy meg mit számít. Egyik gyereket se fogja soha a szenvedéstől megvédeni.
Bátortalan, reszketeg harangszó lopózott közéjük – a szentek mindent hallanak, vecsernye van, idő, idő, ne beszéljetek túl sokat! De talán nem telt a püspöknek nagyobb harangra? Ércesebbre, bátrabb hangúra? Hildi megrázkódott: elátkozott, babonás vidék ez, nem messze a temető, ahol a rómaiak végeztek a keltákkal… A vérengzés után akkora járvány tört ki, hogy a tündéreknek kellett a keltákat eltemetni.
A Hold völgye, a környékbeliek talán nem így nevezik? Hát nem csoda, hogy estefelé itt még a harangszó is bocsánatot kér a bálványoktól. A visszajáró halottaktól, a kutyáktól, a csontokkal teli sáros föld ártó kisugárzásától.
–Te hiszel Istenben, Ermessen? Te csak benne hiszel?
A jámbor püspökné, Ermessen semmit nem felelt. És mivel nem hallott még a hercegné balsorsáról, visszatért a saját gyerekeihez.
–Tizenegy van – suttogta –, hat fiú, öt lány, ahogy kell. Ahogy azt várták tőlem. – Bátortalanul sorolni kezdte: – Vincente, Folcon, Udo, Raymund, Philibert.
Hildi fülének idegenül, és valahogy lányosan csengtek ezek a latin nevek. Ám hiába várta, hogy Ermessen a lányokkal folytassa,
a lányok errefelé nemigen számítottak.
– Hat fiú, igen, hat gyönyörű, egészséges fiú, de te nem szeretheted az összeset egyformán. Más az illatuk, a tenyerük, a bőrük, a szemük színe. És a történetük is, amire te emlékezel, mert a gyerekek három éves korukra mindent elfelejtenek. Az egyik súlyos kő volt a hasadban, a másik annyit ficánkolt, mintha le akart volna győzni a születése előtt, de van olyan is, aki virág módjára növekszik benned, te eteted–itatod, te véded kilenc hónapig, de közben mintha ő is táplálna a nedveivel. Egy magzat, aki mindig ugyanarról álmodik, mint te.
Ermessen arca eltorzult.
– És hiába próbálod ezt később jóvá tenni! Hiába is könyörögsz a legkedvesebbnek, hogy ne dörgölje a másik öt orra alá, hogy te őt jobban szereted… Vagy hiába próbálod elhitetni vele, hogy csak ostoba képzelgés ez a túlzó szeretet, hogy rosszul emlékszik, hogy nem is történt semmi. Hiába, hiába, hiába minden! A legkedvesebb nem hallgat rád. Mert azt hiszi, hogy te mindentől meg fogom védeni, azt hiszi, hogy a szeretetemet ráhagyom, mint valami óriási, hatalmas kabátot… Ó, mennyire ostoba! Hogy mennyire ostobák a gyerekek! Azt képzelik, hogy megalázhatják a testvéreiket! Hogy büntetlenül az orruk alá dörgölhetik, hogy őket annyira nem szerettem!  Azt képzelik, hogy a gyerekkor soha nem ér véget!
A harangszóra harangszó felelt. Bátortalanabb és reszketősebb az előzőnél.
Hildi maga alá húzott lábakkal még jobban bevackolta magát a köpenyébe. Nem szokott hozzá, hogy kora tavasszal kőpadokon ücsörögjön, és figyelje lassan, ahogy a kőfalak magukba szívják a sötétséget.
Ermessen nem tudott megnyugodni.
Talán nem is volt senkije, csak a gyerekei és a szép cipője.
–Attól félek, hogy rajtam semmi sem segíthet. Ha meghalok, a fiaim megölik a legkisebbet.