Litván Ádám összes bejegyzése

A. Túri Zsuzsa Sivatagi szél című regényéről

A mű 2019 végén jelent meg a K.u.K. Kiadó gondozásában. Én úgy kísérlem meg bemutatni ezt az eseménydús, mégis lassan bontakozó, sok látszólag apró, mégis jelentőségekkel bíró mellékszállal rendelkező, súlyos és mégis könnyen emészthető (sőt, sokszor kifejezetten üdítő – helyi kulturális és természeti sajátosságokat finom alapossággal bemutató), érzékletesen ábrázoló, katarzisba hajló regényt, hogy ne áruljak el a szükségesnél több információt (azok miatt, akik még nem olvasták).
„Az önkeresés regénye ez a mű” – áll a fülszöveg végén, mintegy szlogenként. Az „önkeresés” túlhangsúlyozását abból a szempontból félrevezetőnek érzem, hogy nagyon mást sugall a cselekmény az elbeszélő-főszereplő, Anna természetéről, mint amit Anna mutat magából a leírásai tükrében. Ha Annának csak a kalandjairól, illetve csapongásairól lenne tudomásunk, akkor valóban megrögzött kalandorként vagy egy végtelenül éretlen, borderline személyiségzavarral élő lányként képzelnénk el. Egy feszült pesti otthonból Genfbe, majd Afrikába (Mauritániába, majd Szenegálba) vetődő nő, akinek az életét pszichopata, bántalmazó férj, különböző szeretők, nem kívánt terhesség, jól fizető félprostitúciós illetve önkéntes segítő munkák is “színesítik”. Azonban nem a külső történések, hanem Anna motivációi, vágyai, emberi megnyilvánulásai vannak a legvilágosabban ábrázolva a regényben, melyekkel – meglátásom szerint – (a kritikus pillanatokban is) mindvégig önazonos – miközben persze változik is. Épeszű kalandkeresésre talán van Annának némi hajlama, de semmiképpen sem igaz, hogy hajhászná a kalandot. Sőt, legfőbb hiányérzetem  Anna ábrázolásával kapcsolatban az, hogy a naivitáson kívül nem derül fény semmi olyan hangsúlyos vonására vagy hibájára, amit esetleg szégyellhetne magában – emiatt nem érzem teljesen őszintének. Hiányolom, hogy a hús-vér embernek csak az ártatlan  oldalát látom.
Nem feltétlenül annak az ellensúlyozását várnám, hogy Anna a jó, férje, Miklós pedig a gonosz (ahogy erre egyébként utal is a regény utóhangja, hogy valóban nem lehet ennyivel elintézni), hanem azért is érezném szükségét, mert ezen keresztül az Anna körül lévő szereplők – pl. Miklós – motivációi is talán világosabban nyomon követhetőek lennének… Anna kétségtelenül átesik jellemfejlődésen, bár abból a szempontból nem érzem annyira drasztikusnak, hogy Miklóssal való kapcsolatának korai szakaszában sincs lángoló szerelem vagy teljes meggyőződés Anna részéről, inkább csak sodródik, de akkor még benne volt a pakliban, hogy ebből akár építő kapcsolat is lehet. Aztán ahogy szaporodnak a baljós jelek, Anna egyre inkább elbizonytalanodik – igaz, hogy mikor Miklós régi arcát véli újra látni, akkor látszólag eloszlanak benne a kételyek. Egyszerűen nem hiszi el, hogy vele ez megtörténhet, hogy vele ezt megcsinálják, hogy ilyen szinten megalázzák, ráadásul olyasvalaki, akit szeret, és akiről azt feltételezi, hogy viszontszereti. Ám ez a bizonytalankodás (az ember abban is kételkedik, amit saját szemével lát) a bántalmazó kapcsolatok jellemzője, nem Anna személyiségjegye. De afrikai kiruccanásai során Anna már más perspektívából is képes látni a dolgokat. Köszönhetően az ott tartózkodó Karlnak, a vele való kapcsolatnak, melyet már nem pótszerként él meg (mint pl. a Genfben Miklós mellett tartott szeretőit), és ez segíti lassan kirángatni Miklós kötelékéből. A kallódás után ráébred arra, hogy nem csak olyan lehet az élet, mint ahogy eddig megélte vagy elképzelte. És mivel ebben az új helyzetben úgy tűnik, hogy képes kibontakozni, közelebb kerül ahhoz, hogy érettebb önmaga lehessen – kevésbé direkt módon valóban lehet úgy tekinteni a regényre, hogy az önkeresésről szól. Sajnos a fülszöveg leírása Annáról nagyon felületes képet festve emeli ki ezt a vezérmotívumot.

Ennek alapján a regényt leginkább jellemző kulcsszóként az „önmegértés” kristályosodik ki bennem. Anna kezdetben felnézett Miklósra, Miklós pedig ezzel úgy élt vissza a későbbiekben, hogy egyre irrelevánsabb dolgok miatt akad ki a feleségére. Anna ezért önmagában kezdett kételkedni, és egyre reménytelenebbül igyekezett megfelelni Miklósnak. Az idő múlásával, Miklós másokkal való viselkedését és a saját környezetükben élő barátaik reakcióit is figyelve, a kezdeti Miklós-kép lassan kezd átalakulni. De jön az újabb csavar: hogy Miklóst kiszolgáltatottnak, segítségre szorulónak kezdi látni, megsajnálja, és úgy érzi, hogy meg kell mentenie a férjét. Aztán persze ráébred, hogy Miklós semmiféle hálát vagy meghatódást nem mutat azért, amiért a válságosabb időszakaiban támaszkodhat rá, sőt, kifejezetten tárgyként kezeli, és semmilyen jellegű vállalást vagy áldozatot nem hoz Annáért – mindez a nem kívánt terhességből adódó kiélezett helyzetben lesz teljesen nyilvánvaló.
Az egyik legizgalmasabb kérdés (ami csak a regény legvégén elsülő utolsó utáni „slusszpoén” miatt lett számomra hangsúlyos), hogy kicsoda Miklós. Látszólag Annáról szól minden, de a hol eltűnő, hol előbukkanó férj az elejétől a végéig központi figura marad, szemben az Anna életében megjelenő új perspektívával, Karllal és Afrikával, melyekben inkább potenciális jövőképet látok. Ahogy már utaltam rá, (részben Anna szerintem nem kellő önkritikával rendelkező leírásai miatt) hiányérzetem van Miklós személyének a kidolgozásával kapcsolatban. Miklós  valahol főszereplőbb, mint Anna, ezért fontosnak tartottam volna, hogy Miklósnak a személyébe jobban bele lehessen helyezkedni.
A regény kifejezetten élvezhető, nehéz letenni. Ám én más potenciált is látok ebben a remek elbeszélésben. Anna története leginkább egy másik formanyelven – konkrétan filmben – tudna érvényesülni. Ennek megrendezésére alkalmasnak tartom magam, és örömmel vállalnám ezt a feladatot (a regényben általam vélt hiányosságokat megtöltve). Aki ennek a megvalósulását támogatná, és tud esetleg benne valamilyen módon segíteni, az vegye fel velem, a recenzió szerzőjével kapcsolatot.

 

Feljegyzések Kopi naplójából

Végre egy kis Napóleon konyak, no meg a Bolero… most már csak valami nőszerű képződmény hiányzik. Naplóm lapjai helyett inkább rajta koptatnám a cerkám – csak ne a nejem legyen az. Meglehetősen fárasztó nap volt ez a mai. Kora hajnalban rögtön egy alliteráló kenutúrával indult: Lityiékhez mentünk Lupára – Lukullusz is ott volt – teljesen spontán jött az egész: éjszaka nemigen tudtam aludni a közelgő telihold miatt – ilyenkor mindig jön valami inspiráló. Most pl. kitaláltam, hogy minden holdtölte alkalmával összejövetelt rendezek a kertemben, Holdköltők társasága címen – mindenki hozhat majd magával saját vagy általa kedvelt verset, aztán meg buli. Akár már másnap megrendezésre is kerülhet az első szeansz, itt az alkalom! – gondoltam magamban. Aztán nem is bírtam sokáig magammal, hajnalok hajnalán felhívtam a Lityit – legjobb álmából sikerült felébresztenem –, hogy jönnének-e ma este. Mondta, hogy feltétlen – „kurva jó ötlet!” Sőt, azt is megkérdezte, hogy nem ütjük-e előtte nyélbe a már régóta tervbe vett hozzájuk való kiruccanásunkat Lupára – ők most amúgy is ott vannak, lent. Mondtam neki, hogy miért is ne – pár embert még értesítettem az esti programról, aztán már vízre is szálltunk nejemmel és a rahedli gyerekünkkel. Miután lecsorogtunk, egy délelőtti vendégfogadó tea után Lityiékkel együtt ideiglenesen áttettük a nyaralóból a székhelyünket a büfébe. Jó ott a hangulat, és a pörkölt is rendben. Aztán egy kis focit, majd Dunában való megmártózást követően vissza – a Lityiék szempontjából fel – kaslattunk abba a szörnyű sváb kisfaluba, ahol élek a családommal (nem sokáig maradunk ott, hamarosan áttelepülünk Új-Zélandra, egy Isten háta mögött megbúvó birkalegelőre. Ott új életet kezdhetnénk, a háztáji munkák mellett talán jutna arra is idő, hogy Wellingtonba átjárjunk néha, ha intellektuális atmoszférára is vágynánk), felfelé már azért megterhelőbb volt az evezés – főként így estefelé. Mire megérkeztünk, már gyűlt a nép a kapunk előtt. Már éppen kezdenénk… – közben Tünde eltünedezett… – vagy ahogy Kukorelly írja (jóval prózaiabban): „Elmentek a csajok”. Nem sokat lelkiztünk, belecsaptunk a lecsóba – jöttek orrba-szájba a versek, no meg a szófosás: többek között egy elhangzó Kassák verssel és személyével kapcsolatban felmerült az a most már lerágott csontnak számító kérdés, hogy kell-e rím a versbe, vagy az csak elveszi a szerzőtől a pontos megfogalmazás lehetőségét. Majd jött Esterházy meg a plágium. Aztán meg az, hogy miképp lehet az olvasók igényeit hatékonyan kielégíteni – nem akartam fölényeskedően közbevágni, hogy egy-két fortéllyal megvilágosítsam a szerencsétleneket – elvégre én több tízezer példányt adtam el a jog és irodalom kapcsolatáról szóló Iustitia kirándul c. könyvemből. Majd mikor valahogy a haiku versformára terelődött a szó, már nem bírtam megállni, hogy ne villogjak a szintén több tízezer példánynyi eladást maga mögött tudó haiku verseskötetemmel. Felcsaptam, majd találomra felolvastam a felcsapott oldalpáron lévő versek egyikét: „Hullámzik a tavasz a hasamon”. Először persze – ahogy sejtettem – megvádoltak, hogy ez nem haiku (az ő csőagyuknak) – aztán felvilágosítottam némileg dilettáns kollégáimat, hogy nem a szótagszámot kell csökönyösen számolgatni, hanem az a lényeg, hogy a haiku hangulatát visszaadja – e téren már pedig nem kérdés, hogy kifogástalan az írás. Egy idő után már mindenki kezdett türelmetlenkedni, hogy mikor kezdjük már a bulit – a hátramaradt írásokat gyorsan lezavartuk, majd mielőtt végleg elszabadult volna a pokol, megkértem azokat, akik az éjszaka folyamán a kertben elhelyezett sátrak valamelyikét szándékozzák igénybe venni, hogy ha netán 4-5 üveg jó kis házi szilvapálesz elfogyasztása után beesnének a sátorba, majd ellenállhatatlan késztetést éreznének a hányásra, akkor húzzák le a sátor nyílásának cipzárját, és lehetőleg kifelé okádjanak. Ezen kérés figyelembevételét követően már tényleg senkivel nem lehetett józan szót váltani. Én csak szolidan bedobtam egy rozéfröccsöt, majd én is belevetettem magam az orgiába. De közben azért természetesen – jó házigazda módjára – figyeltem az eseményeket, meg ügyeltem arra, hogy nehogy ellaposodjon a hangulat. Minden pazarnak ígérkezett, egy kis szépséghibát leszámítva: ahogy már korábban is utaltam rá, a nejemen és két lányunkon kívül nem maradt nőszerű képződmény a buliban. Pedig szegény Frédi fiamnak is lányhiánya van… no de ennek a felállásnak is van némi előnye: Menta lányunkat már egy ideje próbáljuk férjhez adni, de komolyabb kérő eddig még nem jelentkezett. A mainál jobb alkalom márpedig nem kell ahhoz, hogy reggel majd egy sátorban találja magát valamelyik jelenlévő szimpatikus fiatalemberrel. Pl. itt van ez a Lukullusz gyerek – Mentának nagyon tetszik, és állítólag független. Tisztában vagyok vele, hogy nem egy díva a lányom, de hátha a jó kis retro zene, a tánc, a telihold, az érintetlen természet – pontosabban a bio-termesztésű kertünk –, no meg némi alkohol összeszédíti a fiatalokat… ha pedig mégsem, akkor – ahogy szoktam mondani – „Válogatós fasznak segglyukban a helye!” Egy idő után már belefáradtam az álbohémkodásomba – ekkor jött az, hogy visszavonultam és rácuppantam a Napóleon konyakra… na de aztán hamar megjelentek a hajnali fénysugarak, és mivel törekszem arra, hogy a bioritmusom megfelelően működjön, fáradtságom ellenére igyekeztem hamar talpon lenni. Kimentem a kertbe – ki-ki már a reggeli teát kortyolgatta. Tibusz – volt tanítványom az egyetemen (egyike azon keveseknek, akiknek sikerült átmenniük a vizsgáimon – én becsületesebben végzem a munkámat annál, hogy nevemet adjam egy diploma illetve egy kisdoktori- vagy akár egy habil titulus érdemtelen megszerzéséhez. Terminátor a becenevem az egyetemen. Igyekszem is ezen elnevezés jelentésmezejének eleget tenni: jogtörténetet tanítok – eleve csak az jöhet vizsgára, aki az összes órámon jelen volt, és nem is késett – aki akár egy percet is késik valamelyik órámról, az már nem jöhet vizsgára. Jelenléti ívet persze nem adok a diákok kezébe, nehogy csaljanak – személyesen jegyzem, ki van jelen, ki nincs. Továbbá egy 20 oldalas dolgozatot le kell adniuk egy általam adott témából. Ezt követően jöhetnek vizsgára, de azt is megelőzi egy írásbeli beugró („A”; „B”; „C”; „D” típusú dolgozatokat állítok össze – ennek megfelelő ülésrendet szabok meg, a puskázás vagy susmus természetesen vizsgáról való kizárást jelent.), amit hibátlanra kell teljesíteniük ahhoz, hogy egyáltalán szóbelizhessenek. Utóvizsga időpont nincsen. A vizsgára több ezer oldal tömény szakirodalmat kell bebiflázniuk az órai anyaggal kiegészítve – a beugrót az általam megadott 55 kulcspont alapján állítom össze, ha valaki pedig még a szóbelire is eljut, ott 40 tételből kell húznia – ha megbukik az általa húzott tételből, majd fél évvel később újra eljön vizsgázni, és ismét túljut a beugrón, az az alapfeltétel lép érvénybe, hogy tökéletesen fel kell mondania azt a tételt, melyből korábban megbukott – csak utána kezdődhet valójában a vizsga egy új tétellel) – azzal fogadott, hogy sikerült belehánynia az egyik sátorba – kidőlt a sátor mellett, hirtelen hányingerre ébredt, eszébe jutott, amit kértem a buli kezdetekor – lehúzta a sátor nyílásának cipzárját – minden stimmelt, csak hát az volt a gond, hogy Tibusz a sátron kívül volt, nem pedig belül… ezt meghallva egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy a jobb vagy a bal öklömmel húzzak-e be neki egy akkorát, amivel megszakítom a folytonosságot a feje és a teste között, aztán végül arra jutottam, hogy – jó házigazdához méltóan – nem lenne szerencsés, ha elrontanám a hangulatot – így úgy döntöttem, hogy csak nevetek rajta. Aztán lehuppantam a fűre – Tibusz mellé – én is teázni. Az egyre erősödő Nap hatására megszabadultam az ingemtől – görög félistenhez hasonlítható felsőtestem láttán Tibusz megkérdezte, hogy heti hányszor szoktam kondizni. Mondtam neki, attól függ, mit nevezünk kondizásnak – a söröskorsók emelgetését, vagy azt a bizonyos tevékenységet, amikor lányok és fiúk együtt izzadnak? – Ezzel finoman utaltam arra is, hogy inkább Mentával hancúrozott volna – ahelyett, hogy összehányja a sátrat… közben nejem előállt azzal az ötlettel, hogy menjünk el kirándulni a környező hegyekbe – zseniális gondolat! – mire ezt kimondtam, Lityiék már be is jelentették, hogy sajnos ők nem tudnak velünk tartani, mert dolguk van. Lukullusz is közölte, hogy sajnos neki is távoznia kell most köreinkből – erre megkérdeztem tőle, hogy hogy fogja így elvenni a Mentát feleségül – sajnos azt majd máskor kell megoldanunk – válaszolta. Gyere holnap is! – mondtam neki búcsúzóul. Amennyien még maradtunk, lassacskán útra keltünk – vittünk magunkkal fémpoharakat, no meg persze néhány üveg elmaradhatatlan „Szent Pityeszt”. Tibusz és a „csajok” elöl haladtak, én pedig az unokaöcsémnek hátul kullogva osztottam az észt – amiből aztán (lelki) fröccsözés lett. Megosztottam vele fiatalságom legfájdalmasabb időszakát, amikor is mialatt a seregben voltam kénytelen rohadni, elhagyott az akkori barátnőm. Van is egy festményem ebből az időszakból, mely mellesleg másfél lepedőért kelt el kb. 10 évvel ezelőtt – egy dőlő fázisban lévő szürke vödröt ábrázol az éjszakai égbolton. Nagyon belemerültem a révedezésbe… közben nejem hátrajött azzal, hogy úgy látja, hogy Tibusz rányomult kisebbik lányunkra, Zsályára – ketten nagyon elhúztak ott, elöl. Ennek érthetően nem örültünk, hiszen Zsálya még kicsi. Egyre jobban dühít ez az ürge – telehányja a sátramat, Menta nem kell neki, Zsályát viszont megrontja. Valamennyien felzárkóztunk Tibuszékhoz, és én diplomatikusan megbeszéltem Tibusszal, hogy a következő tisztásnál különválunk – én az otthoniakkal visszafordulok, ő meg az unokaöcsém pedig onnan kimegy a vasútállomáshoz. Miután búcsút vettünk tőlük, Tibusz még visszakiabált, hogy legközelebb a Menta hívja el az egyetemről az osztálytársnőit. Erre azt mondtam neki – próbálva megőrizni a higgadtságomat –, hogy az rendben van, hogy a Klasszika filológián enyhén szólva túlsúlyban vannak a lányok, de nem árt, ha felkészülsz arra, hogy – ahogy Menta sem –, azok a könyvmolyok sem tipikusan a leendő szex-szimbólumok egyikei. Erre azt válaszolta, hogy akkor én hozzak majd csajokat. Meglesz – csak majd add meg a paramétereket! – feleltem. Meglehetősen fárasztó, de ugyanakkor tanulságos napok vannak most már végre tényleg mögöttem… na jó, megnézem, hogy otthon vagyok-e, aztán meg nézek egy kis poreszt.

 

 

(Illusztráció: Labedzki)