Végre egy kis Napóleon konyak, no meg a Bolero… most már csak valami nőszerű képződmény hiányzik. Naplóm lapjai helyett inkább rajta koptatnám a cerkám – csak ne a nejem legyen az. Meglehetősen fárasztó nap volt ez a mai. Kora hajnalban rögtön egy alliteráló kenutúrával indult: Lityiékhez mentünk Lupára – Lukullusz is ott volt – teljesen spontán jött az egész: éjszaka nemigen tudtam aludni a közelgő telihold miatt – ilyenkor mindig jön valami inspiráló. Most pl. kitaláltam, hogy minden holdtölte alkalmával összejövetelt rendezek a kertemben, Holdköltők társasága címen – mindenki hozhat majd magával saját vagy általa kedvelt verset, aztán meg buli. Akár már másnap megrendezésre is kerülhet az első szeansz, itt az alkalom! – gondoltam magamban. Aztán nem is bírtam sokáig magammal, hajnalok hajnalán felhívtam a Lityit – legjobb álmából sikerült felébresztenem –, hogy jönnének-e ma este. Mondta, hogy feltétlen – „kurva jó ötlet!” Sőt, azt is megkérdezte, hogy nem ütjük-e előtte nyélbe a már régóta tervbe vett hozzájuk való kiruccanásunkat Lupára – ők most amúgy is ott vannak, lent. Mondtam neki, hogy miért is ne – pár embert még értesítettem az esti programról, aztán már vízre is szálltunk nejemmel és a rahedli gyerekünkkel. Miután lecsorogtunk, egy délelőtti vendégfogadó tea után Lityiékkel együtt ideiglenesen áttettük a nyaralóból a székhelyünket a büfébe. Jó ott a hangulat, és a pörkölt is rendben. Aztán egy kis focit, majd Dunában való megmártózást követően vissza – a Lityiék szempontjából fel – kaslattunk abba a szörnyű sváb kisfaluba, ahol élek a családommal (nem sokáig maradunk ott, hamarosan áttelepülünk Új-Zélandra, egy Isten háta mögött megbúvó birkalegelőre. Ott új életet kezdhetnénk, a háztáji munkák mellett talán jutna arra is idő, hogy Wellingtonba átjárjunk néha, ha intellektuális atmoszférára is vágynánk), felfelé már azért megterhelőbb volt az evezés – főként így estefelé. Mire megérkeztünk, már gyűlt a nép a kapunk előtt. Már éppen kezdenénk… – közben Tünde eltünedezett… – vagy ahogy Kukorelly írja (jóval prózaiabban): „Elmentek a csajok”. Nem sokat lelkiztünk, belecsaptunk a lecsóba – jöttek orrba-szájba a versek, no meg a szófosás: többek között egy elhangzó Kassák verssel és személyével kapcsolatban felmerült az a most már lerágott csontnak számító kérdés, hogy kell-e rím a versbe, vagy az csak elveszi a szerzőtől a pontos megfogalmazás lehetőségét. Majd jött Esterházy meg a plágium. Aztán meg az, hogy miképp lehet az olvasók igényeit hatékonyan kielégíteni – nem akartam fölényeskedően közbevágni, hogy egy-két fortéllyal megvilágosítsam a szerencsétleneket – elvégre én több tízezer példányt adtam el a jog és irodalom kapcsolatáról szóló Iustitia kirándul c. könyvemből. Majd mikor valahogy a haiku versformára terelődött a szó, már nem bírtam megállni, hogy ne villogjak a szintén több tízezer példánynyi eladást maga mögött tudó haiku verseskötetemmel. Felcsaptam, majd találomra felolvastam a felcsapott oldalpáron lévő versek egyikét: „Hullámzik a tavasz a hasamon”. Először persze – ahogy sejtettem – megvádoltak, hogy ez nem haiku (az ő csőagyuknak) – aztán felvilágosítottam némileg dilettáns kollégáimat, hogy nem a szótagszámot kell csökönyösen számolgatni, hanem az a lényeg, hogy a haiku hangulatát visszaadja – e téren már pedig nem kérdés, hogy kifogástalan az írás. Egy idő után már mindenki kezdett türelmetlenkedni, hogy mikor kezdjük már a bulit – a hátramaradt írásokat gyorsan lezavartuk, majd mielőtt végleg elszabadult volna a pokol, megkértem azokat, akik az éjszaka folyamán a kertben elhelyezett sátrak valamelyikét szándékozzák igénybe venni, hogy ha netán 4-5 üveg jó kis házi szilvapálesz elfogyasztása után beesnének a sátorba, majd ellenállhatatlan késztetést éreznének a hányásra, akkor húzzák le a sátor nyílásának cipzárját, és lehetőleg kifelé okádjanak. Ezen kérés figyelembevételét követően már tényleg senkivel nem lehetett józan szót váltani. Én csak szolidan bedobtam egy rozéfröccsöt, majd én is belevetettem magam az orgiába. De közben azért természetesen – jó házigazda módjára – figyeltem az eseményeket, meg ügyeltem arra, hogy nehogy ellaposodjon a hangulat. Minden pazarnak ígérkezett, egy kis szépséghibát leszámítva: ahogy már korábban is utaltam rá, a nejemen és két lányunkon kívül nem maradt nőszerű képződmény a buliban. Pedig szegény Frédi fiamnak is lányhiánya van… no de ennek a felállásnak is van némi előnye: Menta lányunkat már egy ideje próbáljuk férjhez adni, de komolyabb kérő eddig még nem jelentkezett. A mainál jobb alkalom márpedig nem kell ahhoz, hogy reggel majd egy sátorban találja magát valamelyik jelenlévő szimpatikus fiatalemberrel. Pl. itt van ez a Lukullusz gyerek – Mentának nagyon tetszik, és állítólag független. Tisztában vagyok vele, hogy nem egy díva a lányom, de hátha a jó kis retro zene, a tánc, a telihold, az érintetlen természet – pontosabban a bio-termesztésű kertünk –, no meg némi alkohol összeszédíti a fiatalokat… ha pedig mégsem, akkor – ahogy szoktam mondani – „Válogatós fasznak segglyukban a helye!” Egy idő után már belefáradtam az álbohémkodásomba – ekkor jött az, hogy visszavonultam és rácuppantam a Napóleon konyakra… na de aztán hamar megjelentek a hajnali fénysugarak, és mivel törekszem arra, hogy a bioritmusom megfelelően működjön, fáradtságom ellenére igyekeztem hamar talpon lenni. Kimentem a kertbe – ki-ki már a reggeli teát kortyolgatta. Tibusz – volt tanítványom az egyetemen (egyike azon keveseknek, akiknek sikerült átmenniük a vizsgáimon – én becsületesebben végzem a munkámat annál, hogy nevemet adjam egy diploma illetve egy kisdoktori- vagy akár egy habil titulus érdemtelen megszerzéséhez. Terminátor a becenevem az egyetemen. Igyekszem is ezen elnevezés jelentésmezejének eleget tenni: jogtörténetet tanítok – eleve csak az jöhet vizsgára, aki az összes órámon jelen volt, és nem is késett – aki akár egy percet is késik valamelyik órámról, az már nem jöhet vizsgára. Jelenléti ívet persze nem adok a diákok kezébe, nehogy csaljanak – személyesen jegyzem, ki van jelen, ki nincs. Továbbá egy 20 oldalas dolgozatot le kell adniuk egy általam adott témából. Ezt követően jöhetnek vizsgára, de azt is megelőzi egy írásbeli beugró („A”; „B”; „C”; „D” típusú dolgozatokat állítok össze – ennek megfelelő ülésrendet szabok meg, a puskázás vagy susmus természetesen vizsgáról való kizárást jelent.), amit hibátlanra kell teljesíteniük ahhoz, hogy egyáltalán szóbelizhessenek. Utóvizsga időpont nincsen. A vizsgára több ezer oldal tömény szakirodalmat kell bebiflázniuk az órai anyaggal kiegészítve – a beugrót az általam megadott 55 kulcspont alapján állítom össze, ha valaki pedig még a szóbelire is eljut, ott 40 tételből kell húznia – ha megbukik az általa húzott tételből, majd fél évvel később újra eljön vizsgázni, és ismét túljut a beugrón, az az alapfeltétel lép érvénybe, hogy tökéletesen fel kell mondania azt a tételt, melyből korábban megbukott – csak utána kezdődhet valójában a vizsga egy új tétellel) – azzal fogadott, hogy sikerült belehánynia az egyik sátorba – kidőlt a sátor mellett, hirtelen hányingerre ébredt, eszébe jutott, amit kértem a buli kezdetekor – lehúzta a sátor nyílásának cipzárját – minden stimmelt, csak hát az volt a gond, hogy Tibusz a sátron kívül volt, nem pedig belül… ezt meghallva egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy a jobb vagy a bal öklömmel húzzak-e be neki egy akkorát, amivel megszakítom a folytonosságot a feje és a teste között, aztán végül arra jutottam, hogy – jó házigazdához méltóan – nem lenne szerencsés, ha elrontanám a hangulatot – így úgy döntöttem, hogy csak nevetek rajta. Aztán lehuppantam a fűre – Tibusz mellé – én is teázni. Az egyre erősödő Nap hatására megszabadultam az ingemtől – görög félistenhez hasonlítható felsőtestem láttán Tibusz megkérdezte, hogy heti hányszor szoktam kondizni. Mondtam neki, attól függ, mit nevezünk kondizásnak – a söröskorsók emelgetését, vagy azt a bizonyos tevékenységet, amikor lányok és fiúk együtt izzadnak? – Ezzel finoman utaltam arra is, hogy inkább Mentával hancúrozott volna – ahelyett, hogy összehányja a sátrat… közben nejem előállt azzal az ötlettel, hogy menjünk el kirándulni a környező hegyekbe – zseniális gondolat! – mire ezt kimondtam, Lityiék már be is jelentették, hogy sajnos ők nem tudnak velünk tartani, mert dolguk van. Lukullusz is közölte, hogy sajnos neki is távoznia kell most köreinkből – erre megkérdeztem tőle, hogy hogy fogja így elvenni a Mentát feleségül – sajnos azt majd máskor kell megoldanunk – válaszolta. Gyere holnap is! – mondtam neki búcsúzóul. Amennyien még maradtunk, lassacskán útra keltünk – vittünk magunkkal fémpoharakat, no meg persze néhány üveg elmaradhatatlan „Szent Pityeszt”. Tibusz és a „csajok” elöl haladtak, én pedig az unokaöcsémnek hátul kullogva osztottam az észt – amiből aztán (lelki) fröccsözés lett. Megosztottam vele fiatalságom legfájdalmasabb időszakát, amikor is mialatt a seregben voltam kénytelen rohadni, elhagyott az akkori barátnőm. Van is egy festményem ebből az időszakból, mely mellesleg másfél lepedőért kelt el kb. 10 évvel ezelőtt – egy dőlő fázisban lévő szürke vödröt ábrázol az éjszakai égbolton. Nagyon belemerültem a révedezésbe… közben nejem hátrajött azzal, hogy úgy látja, hogy Tibusz rányomult kisebbik lányunkra, Zsályára – ketten nagyon elhúztak ott, elöl. Ennek érthetően nem örültünk, hiszen Zsálya még kicsi. Egyre jobban dühít ez az ürge – telehányja a sátramat, Menta nem kell neki, Zsályát viszont megrontja. Valamennyien felzárkóztunk Tibuszékhoz, és én diplomatikusan megbeszéltem Tibusszal, hogy a következő tisztásnál különválunk – én az otthoniakkal visszafordulok, ő meg az unokaöcsém pedig onnan kimegy a vasútállomáshoz. Miután búcsút vettünk tőlük, Tibusz még visszakiabált, hogy legközelebb a Menta hívja el az egyetemről az osztálytársnőit. Erre azt mondtam neki – próbálva megőrizni a higgadtságomat –, hogy az rendben van, hogy a Klasszika filológián enyhén szólva túlsúlyban vannak a lányok, de nem árt, ha felkészülsz arra, hogy – ahogy Menta sem –, azok a könyvmolyok sem tipikusan a leendő szex-szimbólumok egyikei. Erre azt válaszolta, hogy akkor én hozzak majd csajokat. Meglesz – csak majd add meg a paramétereket! – feleltem. Meglehetősen fárasztó, de ugyanakkor tanulságos napok vannak most már végre tényleg mögöttem… na jó, megnézem, hogy otthon vagyok-e, aztán meg nézek egy kis poreszt.

(Illusztráció: Labedzki)