Címke: műfordítás

Alfred de Musset: Szomorúság

Sem örömöm, sem életkedvem.

Barátság, vágy – mind elhagyott.

Szentnek vélt gőgöm is halott,

Mely hitte: zseninek születtem.

 

Megtaláltam az Igazságot;

Azt hittem, hű barátra leltem.

Enyém lett, csak hogy felfedezzem:

Még boldogtalanabb vagyok.

 

Mégis, ő az egy örök Érték,

Belőle fakad Hit és Mérték,

Ki nélküle él, tévelyeg.

 

Isten szólít – hát felelnem kell.

Nincs már, csupán egyetlen kincsem:

Hogy néha még sírnom lehet.

 

Sediánszky Nóra fordítása

Mario Vargas Llosa: A könyvek fellegvára

PRÓBAKŐ. Carmen Balcells hiába javasolta, hogy Barcelonában hozzanak létre írói gyűjteményeket és könyvtárakat. A terv Mexikóban viszont testet öltött, méghozzá a XXI. század legkáprázatosabb

könyvtárában.

         Úgy húsz évvel ezelőtt hallottam először Carmen Balcells mesés ötletéről: az irodalmi ügynök és az írók nagyasszonya egy Barcelonához és a könyvekhez kapcsolódó tervről beszélt. A következő években továbbra is napirenden tartotta, ezalatt folyamatosan csiszolgatta és alakítgatta, ugyanakkor felhasznált minden művészetet és technikát, amelyhez csak ért (és amelyek száma szinte végtelen), mindezt azért, hogy a Generalitat vezetőségét meggyőzze elindításáról.

library

Nem szerényebb elképzelésről volt szó, mint hogy a Grófi Város (Ciudad Condal) egykori laktanyáit

írói gyűjteményekké és könyvtárakká alakítják. Barcelona a hetvenes években a boom fővárosa, valamint a latin-amerikai és spanyol írók kiemelt találkozási pontja volt, épp ezért Carmen azt szerette volna, hogy a hajdani kaszárnyákban első ízben García Márquez, Cortázar, Fuentes stb. kapjanak gyűjteményt és könyvtárat, és később apránként bővült volna a kör sok más szerzővel Spanyolországból, Európából és a világ minden pontjáról. Barcelona néhány (10, 20 vagy 50) év alatt ragyogó Könyvvárossá nőtte volna ki magát, ahová mind az öt kontinensről kutatók, könyvbarátok, olvasók és könyvfalók egész sora érkezett volna, hogy eszmecserét is folytassanak, olvassanak és a kortárs irodalmakból szóló szemináriumokat, kurzusokat vezessenek.

         A katalán hatóságok bizonyára nem voltak túl befogadóak a tervre, hiszen ahogy teltek az évek, Carmen egyre kevesebbszer hozta szóba elgondolását, míg nem egy nap feladta akkor már kivitelezhetetlennek vélt álmát.

         Azt ellenben senki nem sejtette, hogy évekkel később egy ugyanilyen, ámbár kisebb dimenziójú elképzelés csírája az óceán túlpartján, Mexikó fővárosában szökken szárba, hála Consuela Sáizar Guerrero mexikói matriarcha igyekezetének, aki Carmen Balcells-hez hasonlóan rátermett és éles eszű (igaz, nem olyan rámenős). És az sem volt előre látható, hogy a terv valóra is fog válni, és Mexikóvárost a XXI. század legpompásabb, legeredetibb és legötletesebb könyvtárává, egy igazi Könyvvárossá változtatja majd.

         A könyvtárat egy XVIII. századi dohánygyárban rendezték be, amely egy negyvenezer négyzetméteres területen, a város gyarmati kori központjában található. Az épület korábban fegyvergyárként, katonai börtönként, kórházként és kaszárnyaként is működött. 1946-ban José Vasconcelos Nemzeti Könyvtárrá tette meg, amelyet halála napjáig igazgatott. Később, tudomásom szerint, hosszú ideig elhagyatottan állt a lepusztult épület, melynek restaurálását Abraham Zabludovsky építész 1987-ben kezdte meg.

         A fellegvár udvarokból, kertekből és pavilonokból álló hatalmas és gyönyörű tér; itt kapott helyet egy maroknyi mexikói író – köztük José Luis Martínez, Antonio Castro Leal, Jaime García Terrés, Alí Chumacero és Carlos Monsiváis – magánkönyvtára, melyek állománya együttvéve 350 ezer kötetre tehető.

         Minden könyvtár felépítését más-más csapatra bízták. Az építészek, művészek és látványtervezők a különböző gyűjtemények helyreállításakor és elrendezésekor szem előtt tartották az egykori tulajdonos (a szerző) személyiségét – ízlését, rögeszméit, ábrándjait és életének történéseit –, ugyanakkor igyekeztek biztosítani a könyvek lehető legjobb hozzáférhetőségét és az olvasók maximális komfortérzetét. Túlzás nélkül mondhatom, hogy ezek az épületek – melyek nagyon eltérnek egymástól – olyan művészi konstrukciók, ahol a jó ízlés, a praktikum és a kellemes légkör rendkívül ösztönzőleg hat a szellemi munkára. Tudom, mit beszélek. Az egész életem erről szólt, az olvasásról és az írásról. Ahány városban csak megfordultam, könyvtárakba jártam, de az egykori British Library kivételével (ekkor még a British Museum-ban működött, csak később költözött a St. Pancras-i monstrumba) talán sehol nem éreztem akkora kedvet a munkához (és pláne nem a letelepedéshez), mint a mexikóvárosi fellegvár különböző könyvtáraiban.

         A könyvtárak hűen tükrözik „tulajdonosaik” jellemét. Elég csupán összevetni a történész, esszéista és kritikus José Luis Martínez által összegyűjtött hetvenezer kötet rendjét és kiegyensúlyozottságát García Terrés költői és eklektikus légkörével, vagy Carlos Monsiváisnak, a populáris kultúra éles elméjű krónikásának derűs összevisszaságával és zabolátlan kíváncsiságával. Az ő könyvtárának helyet adó pavilon bejáratánál María Félix leigázó tekintetét megjelenítő fénykép fogadja a látogatót; a díva egy Monsiváisnak szóló kedves „ajánlással” pecsételte meg a felvételt. Francisco Toledo festőművész olyan szőnyeggel borította be a helyiség padlóját, amelyen a „tulajdonos” kedvenc macskái láthatóak, ezen kívül felállított egy különleges vékony paravánt, amelyre könyvgerinceket festett, meg a gyapjas hajú idős „tulajdonost”, aki nagy nosztalgiával szemléli őket.

         Az írókon kívül azonban készült pavilon a gyerekeknek, a kisbabáknak (igen, azt mondtam kisbabáknak, a helyet pedig „babakönyvtárnak” hívják) és a vakoknak (ezt pedig a „Gyengénlátók Könytára” eufemisztikus névre keresztelték). Szívesen vetettem volna egy pillantást a babakönyvtárra; így viszont volt időm sétálni egy jót a gyerekkönyvtárban, és kicsit újra gyereknek éreztem magam a tündérmesék és kalandregények személyeiről és helyszíneiről mintázott játékok forgatagában, melyek ravaszul felcsigázzák az ifjú olvasók érdeklődését a játékokat megihlető könyvek iránt. Ezen felül készült egy Ezeregyéjszaka meséit felidéző előadóterem a meseolvasásokra.

         A legirodalmibb és legeredetibb pavilon valószínűleg a Gyengénlátók Könyvtára. A zene ott éppoly fontos szerepet játszik, mint Bruce Chatwin Álomösvény című gyönyörű regényében, amely az ausztrál bennszülöttek ősi világát olyan zárt területként ábrázolja, ahol a nemzetiségek és közösségek közötti határokat a zene szabja, nem pedig földrajzi adottságok. A könyvtár belső terét zeneművek osztják fel, melyek szerzőik vakok közreműködésével alkottak meg. A célközönség tagjai a zenét követve odatalálnak a polcokhoz vagy az általában használt olvasósarkukhoz. A könyvtár Braille-könyvek széles választékával rendelkezik, ezen felül a látogatók – egyszemélyes fülkékben – magnószalagra, lemezre és táblagépre rögzített hangoskönyveket is hallgathatnak. Fontos, hogy az utca zaja ne érjen el a pavilonig; e célra szolgál a kert, valamint az ösvény, amelyen virág- és faillat kíséri végig a látogatót a Fellegvár bejáratától egészen a pavilonig, így nincs szükség vakvezetőre.

         A Nemzeti Kulturális és Művészeti Tanács magasan képzett elnökasszonya, Consuelo Sáizar Guerrero nem tudta volna megvalósítani ezt a nagylélegzetű tervet, ha nem számíthatott volna Felipe Calderón, a leköszönő mexikói elnök kormányának anyagi segítségére. Mivel Calderón szembeszállt a drogkereskedelem rémével, és ezzel mérhetetlen vérontást és szenvedést okozott országának, kormányzását sokat negatívnak ítélik. Szerintem bátor volt és becsületes, és úgy vélem, jelentősen hozzájárult a világ elsőszámú spanyolajkú országának demokratikussá tételéhez. És azt hiszem, bizton állíthatom, hogy ahogy majd telnek az évek, és az emberek megfeledkeznek a mostani idők drogkereskedelemhez kötődő gyötrelmeiről, a Könyvek Fellegvára továbbra is ott lesz, sértetlenül, és egyre több olvasót vonz majd, mint a műveltség sebezhetetlen szigete a barbárság közepén.

 

Gaál Zoltán Kristóf fordítása

Charles Bukowski: A vers az egy város

a vers az egy város tele utcákkal és csatornákkal

tele szentekkel, hősökkel, csövesekkel, őrültekkel,

tele banalitással és piával,

tele esővel és viharokkal és száraz idő-

szakokkal, a vers az egy város háborúban,

a vers az egy város kérdezve az órát miért,

a vers az egy város mikor ég,

a vers az egy város nyomás alatt

borbélyüzletei tele kiábrándult alkeszekkel,

a vers az egy város, ahol Isten meztelen lovagol

végig az utcákon mint Lady Godiva,

ahol a kutyák éjszaka ugatnak, és elüldözik

a lobogót; a vers az egy városa a költőknek,

legtöbbjük nagyjából hasonló

és irigy és keserű …

a vers ez a város most,

50 mérföldre sehonnan,

9:09-kor reggel,

íze pia és cigaretta,

sehol rendőrök, sehol szeretők, az utcákat járva,

ez a vers, ez a város, bezárja kapuit,

elbarikádozott, szinte üres,

gyászos könnyek nélkül, öregszik szánalom nélkül,

a sziklás hegység,

az óceán, mint egy levendula láng,

egy hold nagyszerűséget nélkülöz,

egy csöpp zene a törött ablakokból …

 

a vers az egy város, a vers az egy nemzet,

a vers az a világ …

 

és most ezt leszúrom, nagyítója alá

az őrült szerkesztőnek alapos vizsgálatra,

és az este máshol van

és bágyadt szürke hölgyek állnak sorban,

kutya kutyát követ a torkolathoz,

a harsonák akasztófát idéznek,

ahogy a kis ember ömlengve szónokol arról,

amiről nem tud.

 

 

               Farkas Kristóf Liliom fordítása

Meghan O’Rourke: Két nővér

Álljon itt néhány feltételezett magzatkori

emlék az elveszett ikerről…
(Hayton)

 

I.

 

Egyik kezem a másik alatt, így alszom el,

hívni se kell a szellőt, már jön, már itt van,

a napok feloldódnak, akár a só a vízben.

 

Egyes egyedül alszom el, kényelmetlenül,

majd minden kőteremen átjárok, de

mégsem jövök a világra időben. Valójában,

 

fel kell gyűrniük az ingujjukat, hogy elérjenek

hozzám, hüvelykujjal, aztán a kezükkel.

Megadja magát a hártya, szabad utat adva.

 

Hagyom, hogy a csontjaim elnyúlhassanak,

kicsúszom egy nálam csúszósabb felületen.

Mert itt már semmire sincs szükségem.

 

 

II. Az elvesztett nővér

 

Amikor itt hagytál, egy világ

jött el értem. Az eső,

 

a reggel, az idő, melyek

vég nélkül itt maradnak.

 

Az ablakok zárva, akár az öltések.

Megnőnek a körmök, nincs mit piszkálni.

 

A közös anya-sátrunk nedvessé

válik körülöttem és rám tapad.         

 

Ahogy elhagytál,

itt maradtam, remegve!

 

Akár egy hangszer, amivel

hosszú ideje nem játszottak.

 

A napfény máj-sárga

ujjacskái érintettek meg.

 

 

III.

 

Újra és újra felkeltem majd elaludtam.

De még mindig nem éreztem a füst szagát.

Milyen nővér lehet az, aki megtartja

magának a magzatkor emlékeit?

 

 

IV. Az elvesztett nővér

 

Látom ám, mire gondolsz, ezen a sivár képernyőn,

amit te szürkeállománynak hívsz. Miközben beúszik

egy sötét kép – kötélhágcsók feszülnek a zöldfenyőkre.

Avagy más evilági dolgok – ceruzák, csorbult vázában.

Aztán gondolatnyi csend, majd élénk kitörések –

és beleolvad a hosszú távú memóriánkba.

 

Az emlékezet, a tied, ez a képernyő –

melyre oly könnyű rávésni az emlékeket.

És oly könnyen ki is törölhetjük őket.

Bár nem lehet mind a tied; mennyire keveset tudsz

az életről. 1982-őt írunk, január, kedd,

az atya a szakadó hóban áll, a kutyus még

új volt, miközben szájából kiáll a szivarvég.

 

Érted? Nem emlékszel élénken és pontosan,

megzavar a tér csupaszsága,

és ez a csupaszság, ez az a kép, amely

kiakaszt és falhoz állít, látod már? Úgyhogy

semmiképp se gondold azt, hogy a másik feled vagyok.

 

V.

 

Kislányként, együtt anyámmal, a Penn állomásra mentünk. Az emberek

egymásnak nyomták túltömött táskáikat. A teret a sósperec élesztős illata

lengte be, akárcsak időváltozáskor, sőt porond állításkor a cirkuszsátor

alatt. Anyám elhaladt egy álldogáló kéregető koldus mellett, anyám

fekete haja fel-le lebeg, és hamis leopárdbőr kabátja megperdül önnön

maga körül.

 

Már tudtam a víz alatt úszni. Meglepő gyorsasággal tudtam bemutatót

tartani – becsuktam a szemem és máris az első vagon jéghideg fémrúdját

fogtam, akár egy élő kacs, ami rám talál, és nem enged el. Ahogy vissza-

néztünk a koromfekete vonatablakon keresztül, látva, ahonnan jöttünk,

megláttam egy madarat, sólyom volt, amint felugrik egy férfi kezéről és

keresztülsuhan az állomáson, féktelenül, amíg a vonat lelassít miattam

a pályáján.

 

A sötétben már csak arra várunk, hogy kiérjünk az állomásról. A lég

kondi nem működött, a sötétség beborította a kupét, és kedvesen el-

takarta előlünk utazóládáinkat. Pintyőke voltam egy tölgy ágán, amely

sose beszélt, becsvágy nélkül, még énekelni se, apró csőre zárva maradt,

ágról ágra szökken, és aki látta már a napot és egészen bezsongott tőle.

 

 

VI. Az elvesztett nővér

 

A magnólia fák árnyéka alatt fekve keltettél fel,

arcod ismeretlen volt, akár a pihenő madaraké,

 

vizet nyújtottál nekem, megittam, majd bánat nélkül

rám néztél, ahogy ott a búzatáblában feküdtem,

 

két lábra állítottál, aztán kéz a kézben el-

sétáltál velem a rengeteg széléig és azt mondtad:

 

„A napsugár lassan áthatol a házamon

keresztül, akár a fénycsóva a festményen –

 

átjöhetsz hozzám megnézni, persze, ha

szeretnéd.” De nem tudtam belépni.

 

VII.

 

Kicsi, szemtelen húgocskám,

a mai nap magával ragadott

Sandy Hooknál az árapály—

a legtávolabbi homokos öbölig

vitt, halak civakodtak lábamnál,

a fürgébbik megszökött az

alga rágta hálón keresztül, míg

a másik kettő egy pillanatig, mintha

egymást fűzte volna a felkavart homokban,

akár tű és véna, egész családias,

megjön a dagály, míg a csonthold hánykódik.

 

VIII. Az elvesztett nővér

 

Igazán nagy gyerek volt, nagyon éretlen,

nagyon játékos, nagyon fáradékony, makulátlan.

Én csupán árnyéka voltam a fának, amit

senki se lát, egy darab jég a jégár közepén.

Nevetett, amikor a tenger zavaros lett.

Árnyék voltam a fán, egy jégszilánk

olvadó gallyon, amire senki se figyel.

 

Életében az idő véletlenszerűen múlik.

Pelyhekben esik a hó, újra a hótakaróra,

egy öreg tanya falainak sarkaiban úgy

gyűlik a por, akár az egerek télvíz idején.

Túl korai hóként jöttem meg,

melyet a jéggé fagyott talaj elkapott

és igazán beteggé tett.

 

Nagypál István fordítása

Edward Lear: Hűvös homárok messzi hegyre hágnak…

Hűvös homárok messzi hegyre hágnak,
de lent már hűvösebb uborka sarjad,
s babérja hűvösebb az érckarajnak
únt bánatán a méla piruláknak.
Midőn dús nektár lanyha csöppje árad
a démonok s az ember serlegébe,
ott leskel akkor majd a halk egérke,
a szende tyúk, s a sün, e bolyhos állat.
Ám megmarad, mi zord futamba szője,
mely csüggeteg megül, s enyész borongva,
s a nap hulltán hullatja el naponta
borsózöld hangzatát távol mezőkre.
S hol fondor rozmár gyűl találkozóra –
ilyen ilyen az élet –
hol friss bölénynép gyűl találkozóra,
ott édesebb a méz, sósabb a sóska,
útját a százlábú ütemre rója,
szappan veszését sírják bús bölények,
rajban szökellnek zord rozmári népek,
s a zsenge pikszis int a tűnt reménynek.

(Havasi Attila)