Ísar Szingh épp akkor lépett be a szobába, amikor Kulvant Kaur felkelt az ágyból. Az asszony szenvedélyes tekintettel nézett rá, majd bereteszelte az ajtót. Már elmúlt éjfél, a környékre pedig furcsa, titokzatos csend nehezedett.

Kulvant Kaur törökülésben ült le az ágyra. Ísar Szingh főleg saját zavart gondolatainak kusza foszlányait rendezgette, mialatt az egyik sarokban állt és kezében tőrt tartott. Néhány perc így csendben telt el. Kulvant Kaur kicsivel később megunta a kényelmetlen ülést, és lábát az ágyról lógatva lóbálni kezdte. Ísar Szingh egy szót sem szólt.

Kulvant Kaur testes nő volt. Széles, kerek, rezgő feneke, kissé felmeredő melle, szúrós szemevolt, felső ajkán szőrpihék. Állának alakjából látszott, hogy nem érdemes vele ujjat húzni.

Ísar Szingh lehorgasztott fejjel állt a sarokban, a fején szorosan megkötött turbán kezdett kioldódni. Keze, amiben a tőrt szorongatta, kissé remegett; de testfelépítéséből és durva jellemvonásaiból látható volt, hogy épp a Kulvant Kaur-féle nők számára alkalmas férfi.

Eltelt néhány pillanat, és Kulvant Kaur nem bírta tovább. Szúrós szemét fel-alá járatva csak ennyit tudott mondani:

– Ísar Sziján.

Ísar Szingh nyakát kinyújtva Kulvant Kaur-ra nézett, de a nő átható pillantásainak erejét nem bírta elviselni, s inkább elfordult.

– Ísar Sziján – kiáltotta Kulvant Kaur, de hangja hirtelen elcsuklott. Majd felkelt az ágyról, odament hozzá és annyit mondott: – Hol voltál ennyi ideig?

Ísar Szingh megnyalta száraz ajkát:

– Fogalmam sincs.

Kulvant Kaur elsápadt: – Mégis miféle válasz ez?!

Ísar Szingh félrehajította a tőrt és lefeküdt az ágyra. Úgy tűnt, hogy napok óta beteg. Kulvant Kaur az ágy felé nézett, amelyet most Ísar Szingh foglalt el; szívében feltámadt a szánalom érzése. Ekkor kezét a férfi homlokára téve szeretetteljesen megkérdezte: – Drágám, mi lelt téged?

Ísar Szingh a plafont kémlelte, majd tekintetét elkapva Kulvant Kaur jól ismert arcát kezdte simogatni: – Kulvant! – Hangjában fájdalom érződött.

Kulvant Kaur ellágyult és halkan felelt:

– Igen drágám! – szólt, majd beharapta alsó ajkát.

Ísar Szingh szemeit Kulvant Kaur-on nyugtatva levette turbánját, nagyot csapott a nő húsos fenekére és fejét csóválva jegyezte meg: – Ennek a lánynak teljesen elment az esze…

Ettől a mozdulattól kibomlott hosszú haja, amelyet Kulvant Kaur az ujjaival kezdett fésülgetni. Eközben szerelmesen megkérdezte:

– Ísar Sziján, hol voltál ennyi ideig?

– A jó édes anyádnál! – A férfi Kulvant Kaur-ra nézett, majd hirtelen mindkét kezével a mellét kezdte dögönyözni. – A Guru nevére esküszöm, rendkívüli egy nőszemély vagy!

Kulvant Kaur incselkedően eltolta a kezét, aztán tovább noszogatta:

– Esküdj meg! Hol voltál? Bementél a városba?

Ísar Szingh haját csomóba kötve válaszolt: – Nem.

Kulvant Kaur felcsattant: – De, biztos a városba mentél, és egy rakás pénzt loptál, amit előlem rejtegetsz!

– Ne legyen a nevem Ísar Szingh, ha hazudok neked!

Kulvant Kaur egy kis ideig csendben maradt, majd hirtelen kikelt magából: – De nem fér a fejembe, hogy mi lelt téged aznap éjszaka! Ott feküdtél velem szépen az ágyban, rám aggattad mindazokat az ékszereket, amiket a városból loptál, csókolgattál… aztán egyszer csak sitty-sutty, felkeltél, felöltöztél, és elviharzottál!

Ísar Szingh elsápadt. Kulvant Kaur észlelte a változást, és megjegyezte: – Látod, elsápadtál! Ísar Sziján, esküdj a Gurura; neked vaj van a füled mögött!

– Esküszöm neked, életem, nincs semmi!

Ísar Szingh hangja erőtlen volt, így Kulvant Kaur gyanúja csak nőttön-nőtt. Összeszorította az ajkát, és minden egyes szót hangsúlyozva így felelt: – Ísar Sziján, mi történt veled? Már nem az az ember vagy, aki nyolc nappal ezelőtt voltál.

Ísar Szingh úgy ugrott fel az ágyból, mintha megtámadták volna. Erős karjával megragadta Kulvant Kaur-t és hevesen rázni kezdte: – Drágám, én vagyok az… Az ölelésemmel még mindig képes vagyok összetörni a csontjaidat!

Kulvant Kaur nem ellenkezett, de tovább lamentált:

– Mi történt aznap éjszaka?

– A jó édes anyád, az történt!

– Nem mondod el?

– Ha lenne mit, elmondanám.

– Inkább égess el, mintsem hazudj nekem!

Ísar Szingh karját a nő nyaka köré fonta, ajkát az ő ajkára tapasztotta. Bajuszának szőrszálai csiklandozták Kulvant Kaur orrcimpáját, amitől tüsszentenie kellett; erre mindketten nevetésben törtek ki.

Ísar Szingh levette a kabátját, majd vágyakozva mondta Kulvant Kaur-nak:

– Gyere, kártyázzunk egy kicsit!

Kulvant Kaur felső ajkán aprócska izzadságcseppek jelentek meg. Provokatívan forgatta a szemét, és azt mondta:

– Menj a pokolba!

Ísar Szingh erősen megcsípte a nő ajkát. Kulvant Kaur összerezzent, és odébb húzódott.

– Ne csináld ezt, Ísar Sziján, mert fáj.

Ísar Szingh közelebb hajolt, majd Kulvant Kaur felső ajkát kezdte harapdálni, aki teljesen elolvadt a gyönyörűségtől. Ísar Szingh levette a kurtáját, félredobta, és így szólt:

– Na, lássuk az adu-ászt!

Kulvant Kaur ajka remegni kezdett. Ísar Szingh mindkét kezével úgy ragadta meg Kulvant Kaur ingjét, és hámozta róla le, ahogy a kecskét nyúzzák; aztán meztelen testét bámulva erősen megcsípte a karját.

– Kulvant, a Gurura esküszöm, te aztán jó kis nő vagy!

Kulvant Kaur karjának vörös foltjára nézett.

– Nagy gazember vagy te, Ísar Sziján!

Ísar Szingh sűrű fekete bajusza alatt elmosolyodott.

– Hadd legyek ma gazember! – Aztán egyre jobban bevadult: Kulvant Kaur felső ajkát és fülcimpáját harapdálta, mellét gyömöszölte. Rácsapott telt tomporára, arcát csókjaival borította be, kebleit szívogatva össze-vissza nyálazta… Kulvant Kaur forrni kezdett, akár a tűzre rakott edényben a víz, de Ísar Szingh észrevette, hogy minden erőfeszítése ellenére benne nem akar nőni a melegség. Ahány trükköt vagy módot csak ismert, mindet megpróbálta; de akár a vesztésre álló birkózó, nem ért vele semmit. Kulvant Kaur-nak, akinek teste úgy zengett, akár a megfeszült húr, kezdett elege lenni a halogatásból. – Ísar Sziján, eleget keverted a kártyát, most ossz!

Alighogy ezt meghallotta, mintha a teljes kártyacsomag kicsúszott volna Ísar Szingh kezéből, és zihálva visszahanyatlott Kulvant Kaur oldalára – homlokán hideg veríték gyöngyözött. Kulvant Kaur próbálta felmelegíteni, de sikertelenül. Eddig ezt mindig kérés nélkül megtette, de amikor vágyakozó teste hoppon maradt, feldühödve lekászálódott az ágyról. A szemközti fogasról levett egy kendőt, magára terítette, és reszkető orrcimpával megkérdezte:

– Ísar Sziján, ki az a riherongy, aki így kifacsart?

Ísar Szingh lihegve feküdt az ágyon, és nem szólt semmit. Kulvant Kaurban kezdett forrni a méreg.

– Azt kérdeztem, ki volt az a cafka… az a kis rüfke, a dugi kártyád?

– Senki, Kulvant, a világon senki… – válaszolta Ísar Szingh fáradt hangon.

Kulvant Kaur széles csípőjére tette a kezét, és nyomatékkal így szólt:

– Ísar Sziján, márpedig én most ki fogom deríteni az igazságot. Esküdj meg a Gurura… egy nő van emögött, vagy sem?

Ísar Szingh válaszolni akart, de Kulvant Kaur rá se hederített.

– Az eskü előtt vésd jól az eszedbe, hogy én is szikh lány vagyok; ha hazudni merészelsz, apró darabokra váglak! Most pedig esküdj meg a Gurura… valami nő van a dologban?

Ísar Szingh végtelen szomorúsággal beismerően bólintott, mire Kulvant Kaur teljesen elvesztette az eszét. Odarohant a sarokba, felkapta a tőrt, és úgy tépte ki a hüvelyéből, akár a banánt a héjából. A hüvelyt félredobta, és nekiugrott Ísar Szinghnek.

Egy pillanat múlva a férfi nyakából szökőkútként fröcskölt a vér. Kulvant Kaur ettől nem nyugodott meg, és vadmacska módjára Ísar Szingh haját kezdte ráncigálni, közben vaskos szidalmakkal illette ismeretlen vetélytársnőjét. Ísar Szingh kicsivel később holtsápadtan esedezett neki.

– Hagyj már, Kulvant, hagyj… – Hangjában mérhetetlen fájdalom bujkált. Kulvant Kaur hátrébb húzódott.

Az Ísar Szingh nyakából ömlő vér a bajuszára fröccsent. A férfi kinyitotta remegő száját, majd olyan arckifejezéssel nézett Kulvant-ra, ami egyszerre tükrözött hálát és neheztelést.

– Életem, nagyon meggondolatlan voltál… de most már mindegy…

Kulvant Kaur haragja ismét fellángolt:

– De mégis ki az? Talán anyád?

Ísar Szingh szájába is vér tolult; amikor megérezte az ízét, testén remegés futott végig.

– És én… és én… hat muszlimmal végeztem… épp ezzel a tőrrel…

Kulvant Kaur fejében csak a másik nő létezett.

– Azt kérdeztem, ki volt az a szajha!

Ísar Szingh szeme elhomályosult, de felsejlett benne valami halovány fény is.

– Ne szidd a szerencsétlent. – mondta Kulvant Kaur-nak.

– Azt kérdeztem, hogy ki az! – visította Kulvant Kaur.

Ísar Szingh torka összeszorult.

– Elmondom… – Így szólt, majd kezét vérfoltos nyakára tette, és mosolygott. – Rohadtul furcsa az ember…

Kulvant Kaur már nagyon várta a választ.

– Ísar Sziján, térj végre a lényegre.

Ísar Szingh mosolya véráztatta bajusza alatt még szélesebb lett. – A lényeg az, hogy… felhasítottad azt a hülye nyakam, úgyhogy most csak szép lassan tudom elmondani…

Amikor mesélni kezdte, homlokán hideg izzadságcseppek jelentek meg.

– Kulvant, életem, nem mondhatom el neked, hogy mi történt velem. Az ember… rohadt furcsa lény… amikor a városban fosztogatás volt, én is részt vettem benne, mint mindenki más… ékszert, ruhát, pénzt, bármit, amit megkaparintottam, neked adtam… egy dolgot viszont nem mondtam el…

Ísar Szingh sebébe fájdalom nyilallt, és nyöszörögni kezdett. Kulvant Kaur oda se figyelt a férfi fájdalmára, és kegyetlenül megkérdezte:

– Miféle dolgot?

Ísar Szingh lefújta a bajuszán összegyűlt vért, és folytatta:

– A ház… amit kiraboltam… abban… hét embert találtam… hattal közülük végeztem is… épp azzal a tőrrel, amivel te engem… de hagyjuk is, figyelj… volt egy gyönyörűszép lány… felkaptam, és elvittem magammal…

Kulvant Kaur csendben hallgatta. Ísar Szingh újfent lefújta a bajuszáról a vért.

– Kulvant, drágám, hogy is mondjam, annyira szép volt!… Őt is megölhettem volna, de azt gondoltam magamban –: „ne csináld, Ísar Sziján, Kulvant Kaur-t mindennap élvezheted, ízleld meg most az egyszer ezt a gyümölcsöt is…”

– Hmm… – Kulvant Kaur csak ennyit tudott kinyögni.

– … aztán a vállamra emeltem és elindultam… hol is tartottam?… Igen, az úton… a patak partján lefektettem a bokor tövébe… először azt terveztem, hogy megkeverem a kártyákat, aztán végül mégse… – Alighogy ezt kimondta, elakadt a szava.

Kulvant Kaur visszanyelte összegyűlt nyálát, majd megkérdezte:

– Aztán mi történt?

Ísar Szingh torkából nehézkesen törtek elő a szavak:

– Én… én… osztottam a lapokat… de… – Hangja elcsuklott.

Kulvant Kaur megrázta a vállát.

– Aztán mi volt?

Ísar Szingh kinyitotta a szemét, Kulvant Kaur testére tekintett, ami oly elevennek hatott.

– Már… már halott volt… már csak kihűlt test… hideg hús… Drágám, add a kezed, kérlek…

Kulvant Kaur kezét az Ísar Szingh-ére tette, de az hidegebb volt a jégnél is.