Címke: műfordítás

Heinrich Böll: Anekdota a munkamorál lesüllyesztésére  

 

Európa egyik nyugati tengerpartján a kikötőben szegényesen öltözött ember hever halászcsónakjában, és szunyókál. Egy divatos ruházatú turista éppen egy újabb tekercs színes filmet tesz a fényképezőgépébe, hogy az idilli látványt megörökíthesse: kék ég, nyugalmas zöld tenger, hófehér tarajú hullámok, fekete csónak, piros halászkalap. Katt. Még egyszer: katt. És mivel három az Isten igaza, és biztos, ami biztos, harmadszor is: katt. A rideg, szinte ellenséges zaj felébreszti a szunyókáló halászt, aki álmosan felül, és álmosan kotorászik a cigarettásdoboza után; de még mielőtt megtalálhatná, amit keres, a buzgó turista már rég az orra alá dugott egy csomagot, és igaz, hogy nem tette éppen a szájába a cigarettát, de a kezébe nyomta, aztán egy negyedik kattanással (az öngyújtóéval) berekesztette a kapkodó udvariasságot. Ebből a fürge előzékenységből túlságosan is sok lett; ezt aligha lehetne pontosan megmérni, vagy mértéktelenségét bizonyítékokkal és érvekkel alátámasztani. Mégis ideges zavarodottság alakult ki, amit a turista – aki ismeri az ország nyelvét – beszélgetéssel igyekszik most áthidalni.

– Ma bizonyára nagyon jó fogása lesz.

A halász a fejét rázza.

– De nekem azt mondták, hogy az időjárás éppen alkalmas.

A halász bólogat.

– Tehát maga nem is akar kihajózni?

A halász a fejét rázza, a turistában meg csak egyre nő az idegesség. Bizonyára nagyon is a szívén viseli ennek a szerencsétlen, rongyos embernek a sorsát, az elszalasztott lehetőség elkeseríti, nem hagyja nyugodni.

– Talán rosszul érzi magát?

Végre a halász is áttér a jelbeszédről a ténylegesen kimondott szavakra.

– Nagyszerűen érzem magam – mondja. – Soha nem voltam még jobban.

Feláll, nyújtózik egyet, mintha meg akarná mutatni egészséges, izmos termetét.

– Fantasztikusan érzem magam.

A turista arckifejezése egyre több boldogtalanságról árulkodik, és nem fojthatja tovább magába a kérdést, ami szó szerint azzal fenyeget, hogy szétrepeszti a szívét.

– De akkor meg miért nem hajózik ki?

A válasz gyors és szűkszavú.

– Mert ma reggel már kihajóztam egyszer.

– És jó volt a fogás?

         – Olyan jó volt, hogy nem is kell még egyszer kihajóznom, négy homár volt a varsámban, és majdnem két tucatnyi makrélát fogtam…

A halász végre egészen éber, most felenged, és megnyugtatóan vállon veregeti a turistát. Gondterhelt arckifejezését ugyan szükségtelen, de mégis megható aggodalom jelének látja.

– Képzelje, még holnapra és holnaputánra is elég lesz, amit fogtam – mondja, hogy kicsit legalább könnyítsen az idegen lelkén. – Elszív egyet az enyémből?

– Igen, köszönöm.

Szájukba vesznek egy-egy cigarettát, egy ötödik katt, az idegen fejét csóválva leül a csónak peremére, leteszi a fényképezőgépet, mert most mindkét kezére szüksége van, hogy elég nyomatékot adhasson annak, amit mond.

– Én nyilván nem akarok a maga személyes ügyeibe beleavatkozni – mondja –, de képzelje el, mi lenne, ha ma másodszor, harmadszor, esetleg akár negyedszer is kihajózna, és összesen három, négy, öt, de lehet, hogy tíz tucat makrélát is fogna. Most gondoljon bele.

     A halász bólint.

         – Aztán – folytatja a turista – nemcsak ma, hanem holnap, holnapután, igen, minden alkalmas napon kétszer, háromszor vagy akár négyszer is kihajózna. Tudja, mi lenne akkor?

         A halász megrázza a fejét.

         – Legkésőbb egy év múlva beszerezhetne egy motorcsónakot, két év múlva egy másodikat, három-négy év múlva talán egy egyárbocosa is lehetne. És két csónakkal vagy egy kisebb hajóval természetesen több halat tudna fogni, és egy napon két hajója is lehetne… És akkor – a lelkesedéstől néhány pillanatra a szava is elakad – és akkor építene egy kis raktárat, vagy egy halfüstölőt, később egy konzervgyárat, és a saját helikopterével repülhetne körbe, hogy megkeresse a halrajokat, és rádióval irányíthatná a hajóit. Megszerezhetné a lazacfogási jogokat, nyithatna egy vendéglőt, a makrélát viszonteladók nélkül exportálhatná Párizsba. És aztán… – a lelkesedés megint belefojtja a szót az idegenbe.

         A turista a fejét csóválva, a szíve legmélyéig elszomorodva, annyira borúsan, hogy szinte a szabadnapjai örömétől is elmegy a kedve, nézi a közelgő dagályt, amiben élénken fickándoznak a meg nem fogott halak.

         – És aztán – mondja, de az izgatottságtól megint benne reked a szó.

         A halász megveregeti a hátát, mint egy kisgyereknek, aki éppen félrenyelt.

         – És mi lenne aztán? – kérdezi halkan.

         – És aztán – mondja az idegen csendes elragadtatással – aztán nyugodtan ülhetne ebben a kikötőben, szunyókálhatna a napon, és élvezhetné ezt a gyönyörű kilátást a tengerre.

         – De hát már most is azt csinálom – mondja a halász –, itt ülök nyugodtan a kikötőben, és szunyókálok. Csak a maga kattogtatása zavart meg ebben.

         Az ilyen módon felvilágosított turista el is hordta magát onnan, mégpedig mélyen elgondolkodva. Mert korábban tényleg azt hitte, hogy azért dolgozik, hogy egy napon majd ne kelljen többet dolgoznia. És most már nyomát sem érezte a szánalomnak szegényesen öltözött halász iránt, csak egy kis irigységet.

 (Elhangzott a Brémai Rádióban, 1963. május 1-jén.)

 

http://ujnautilus.info/a-munkatlansag-es-a-munka-nelkuliseg-dicserete

 

Illusztráció: Paul Klee

Nichita Stănescu költeményei

Ezer énekre

 

 

Ezer énekre születtem.

Kilencszázkilencvenkilenc

rekedt a daltól, egy,

amire születtem.

Idők, ne szeljetek ketté!

Az is lehet, hogy, amilyen

magasban száll

a dal, az az egy

maradjon meg a végén.

 

 

 

Ember iránti hiányból

 

Állandóan az jár a fejemben,

mit gondolhatott

apám

halála pillanatában!

 

Egy sárkány szerelmes

odakiáltása volt

a sárkánylányhoz?

Önmagáról, és, és,

és, – miért önmagáról?

 

Kovács Kinga Tünde fordítása

 

Illusztráció – El Kazovszkij: Kék Vénusz

Charles Bukowski : A szerencsések

beragadva az esőben a pályán, 18.15 du.,

ezek a szerencsések, ezek a

kötelességtudó alkalmazottak, a legtöbbjük rádiója úgy üvölt,

ahogy tud, ahogy próbál nem emlékezni vagy gondolkodni.

 

ez a mi új civilizációnk: ahogy az ember

egyszer fákon és barlangokban lakott, úgy lakik most

az autójában és autópályákon

 

a helyi hírek ismétlődnek újra és újra, amíg

egyesből kettesbe váltunk, majd vissza az egyesbe.

 

egy szerencsétlen lerobbant elől a gyors sávban, felhúzott

kapucni, az autópálya-korlátra támaszkodik,

újságpapír a feje felett az esőben.

 

a többi autó utat tör magának az autó körül, kiállnak

a másik sávba, szembe az autókkal, eldöntve, elzárják az utat.

 

a jobboldali sávban a vezetőt követi egy

rendőrautó villogó kék és piros fényekkel – bár biztos

nem gyorshajtásért

 

hirtelen leszakad az ég, mindent elmos és az összes autó

megáll és

 

még felhúzott ablakkal is érzem, hogy valaki kuplungja

leég.

 

bárhogy is, remélem nem az enyém

 

a vízfal kicsit megnyílik és mi visszaváltunk egyes

sebességbe, az otthon

még mindig messze van, amíg memorizálom

az előttem lévő kocsi sziluettjét és a formáját a

 

vezető fejének vagy

amit

látok belőle a fejtámla felett, amíg

lökhárítóján a matrica az kérdezi tőlem

MEGÖLELTED MA MÁR A GYEREKEDET?

 

hirtelen vágyam van, hogy üvöltsek

ahogy egy másik vízfal leszakad és a

férfi a rádióban bejelenti, hogy 70 százalék lesz

az esélye a holnapi esti esőzéseknek.

 

 

                                      Farkas Kristóf Liliom

 

Martin Buber a nevelésről

 

„Nevelni”

 

Paul Geheeb kilencvenedik születésnapjára

Arra hajlok, hogy a nevelés [Erziehung] fogalmán belül egyfajta „előhozás” [Hervorziehen] jelentést tartsak meghatározónak. Eszerint az egész folyamat célja és értelme – ellentétben azzal az elterjedt és közkedvelt tevékenységgel, hogy észrevehető vagy észrevehetetlen módon előírjunk és másoknak megszabjunk bizonyos, már meglevő véleményeket, viselkedésmintákat, pl. egy párthoz tartozó beállítódást, amit propagandának neveznek – az, hogy a gyermekből vagy a fiatal emberből valami benne rejtetten jelenlevőt előhozzunk, kiemeljünk és tovább képezzünk [ausbilden], kibontakoztassunk.

De mi az, amit elő kell hoznunk? Az ilyen kérdésekre adandó választ általában néhány elnagyolt etikai kategóriával szokták elintézni. Ez azonban nem elég! Megengedhetetlen leegyszerűsítés volna azt feltételezni, hogy minden gyermekben az Általánosan Jó rejlik. Mindannyian, összes közös adottságunk mellett is, végső soron egyediek és megismételhetetlenek vagyunk, és az a Jó, ami minden gyermekben ott van, valami redukálhatatlanul személyes. Az anyaméhtől az iskoláig, és rajta kívül később is számtalan és sokféle szörnyű károsodás érhet minket – bármilyen erősek is ezek a hatások, sérülések, teljesen biztos vagyok minden személy eredendően pozitív rendeltetésében és meghatározottságában. Újra és újra megtörténhet, hogy rossz helyen keressük ezt valakiben, vagy tévesen ítéljük meg – de ez soha nem hiányzik.

Mit jelent tehát, ha ilyen értelemben beszélünk előhozásról, nevelésről, felnevelésről? Ez nem egy kijelentés tartalma, hanem a beszélő hang; nem kioktatás vagy betanítás, hanem pillantás, mozgás, a tanító jelen-léte – ha mindezekbe beleíródik a nevelői hivatás. A kapcsolat, a viszony nevel, az nevel fel és az hozhat elő – feltéve, ha valóságos nevelői viszonyról van szó.

 1960.

A feladat

A nevelés – legalábbis jelenleg uralkodó meghatározása szerint – egy nemzedék értékeinek átadása egy következő generációnak, mégpedig úgy, hogy az ezeket ne pusztán elfogadja, hanem olyanokként ismerje el, amelyek sajátjai, hozzá illeszkednek, maga is megmutatkozik bennük, és képviselni szeretné őket. Ez a felfogás működik – különféle burkokba vonva – a jelenlegi társadalmi berendezkedés bizonyos szervezeteiben.

Mindez visszavezethető az embert emberhez fűző egyik alapviszonyra, amit politikainak nevezhetünk. Ebben az esetben egy személy az őt körülvevőket teljesítmény- vagy szolgáltatás-központoknak tekinti, amelyeket képességeik, alkalmasságuk szerint rendszerezve kell használni; számára senki nem több kiismerhető, befolyásolható, irányítható és kihasználható tulajdonságok kötegénél. Számára mindenki egy Ő,[1]ésbárkiről összefoglalható egy listában, hogy ilyen és ilyen adottságokkal rendelkezik, ilyen és ilyen lehetőségeket hordoz magában, amelyek közül azoknak a kibontakozását kell támogatni, amelyek egy bizonyos fajta használat, alkalmazás szempontjából célszerűek és hasznosak, egy adott elvárás teljesítését szolgálják. Ebből az alapviszonyból nő ki korunk közélete, a nyilvános szféra szerkezete egyes közösségeken belül vagy akár csoportok, népek között. Ez mélyen érinti a személyes életünket is, és ezt csak néha szakíthatja meg a szeretet, a barátság, a bajtársiasság egy-egy pillanata a Te kinyilatkoztatása által, amelyeket követően az ember, mintha mi sem történt volna, újra felveszi a megszokott gyakorlat szálát. Ennek a beállítódásnak a  rávetítése a felnőtt és a gyermek, illetve felnőtt és a fiatal ember viszonyára eredményezi azt, amit manapság általában nevelésnek neveznek.

A modern ember ezen eredendő betegsége már-már azzal fenyeget, hogy megsemmisítse őt és egész világát. A gyötrelem, a kérdezés, a forradalom e percében ezzel szemben emelkedik a menekvés és gyógyulás lehetőségének szava – azok előtt, akik szenvednek és gyötrődnek, mert világuk biztonsága megingott, akik kétségbeesetten kérdőjelezik meg világukba vetett hitüket, akik egész világuk szeretetével lázadnak.

Ez a szó: a téged körülvevő lények mindegyike számodra nem „Az”, hanem „Te”; nem áttekinthetőek és nem elhelyezhetőek, hanem végtelenek mindig folytatódó, kibontakozó és mégis mindig egyedinek megmaradó lehetőségeikben; ők neked nem használatra, hanem feltárulkozásra és megváltásra adattak, mindenkinek mindenki; ha kihasználod és céljaid szolgálatában alkalmazod őket, romlásba döntöd őket, és elpusztítod saját magadat.

A nevelés is így emelkedik elénk, mint ez a szó: nem a politikai viszonyok szolgálatába állítva, hanem azzal a szándékkal, hogy a politikai természetű ember-birodalmat szétolvassza és átváltoztassa – sietség nélküli szilárd elhatározottságban, vak rajongás nélküli állandó készenlétben, várakozásában türelmesen, és mégis kezdeményezőként. És szüntelenül elmélkedve annak titkán, ahogyan a csillagos ég, az erdő, és minden önkényesség nélküli erő megfoghatatlan pillanatokban nevel minket – ebben az elgondolkodásban és szemlélődésben az ember már benne is áll új művében.

A nevelés feltárás és feltárulkozás. De kezdettől fogva tudomásul kell venni, hogy ez többet jelent annál, mint a fiatal lényt magából kiemelkedve kibontakozásában létrejönni hagyni és önmagává válásában oltalmazni. Hiszen az érintkezéseinkben, találkozásainkban – még ha oly kevéssé akarnánk is beavatkozni, mint a mennybolt vagy az erdő – elkerülhetetlenül jelen van valami hevesen, már-már erőszakosan felkavaró: az, hogy Te-t mondunk.

Itt kezdődik titkos hatalmunk és felelősségünk. Az ember még legkevésbé hatalomra törő pillanataiban is, teljesen önkéntelenül – és önkény hiányában is – erőszakot tesz. Minden azon múlik, hogy tudja-e, mit cselekszik, és képes-e ezt feladata törvényének alávetni. Mi is volna a szeretet, ha nem volna egyszerre felelősség is mindenért, amit hatalma által okoz és megindít?

Akár tervezzük vagy akarjuk, akár nem, mindig valamire, valami felé nevelünk; rajtunk múlik, hogy ez olyasmi-e, amit nem akarunk, vagy olyasmi, amit akarunk – amit önkényesség nélkül akarunk. Jogszerű azonban csak egyvalami lehet, mégpedig az, amit mi magunk nevelve, a nevelésben teszünk, hiszen az embert mint a velünk szemben álló Te-t éljük meg, és számára így élünk: őt nem kitapasztalva és ebben végleges, megállást jelentő ítéletre jutva, hanem szüntelenül, vég nélkül szemlélve, nem kihasználva, hanem kibontakoztatva, megvalósítva.

Hogy ő a vele szemben álló lényeket így élje meg és számukra így éljen, valódi jelenlétükben és számukra valóságosan jelenlevőként, Te-t mondva nekik, felébresztve bennük a Te-t, a mindenséget bizalmasan ismerve, és a mindenség bizalmát kiérdemelve; hogy hozzá való kötődésünk a mindenhez-kötöttséget hozza működésbe benne: ezt akarjuk, ha nevelve önkényesség nélkül akarunk.

Nevelni csak az tud, aki az örök jelenlétben áll; nevel, amint ebbe valakit bevezet. Ennek egyik területe, a vallásos nevelés szükségszerűen egyre problematikusabbá válik – de a nevelés csak összefüggő egész lehet, és egy összefüggő egész csak akkor nevelés, ha egészként és egészében áthatja a vallás. Láthatóvá válik az az elv, ami a megsemmisülés ellen lépni tud. Ha az ember szétolvadt és átváltozott, csak akkor jöhet létre, akkor bontakozhat ki az ember-birodalom.

 1922.

 

 

Vallásos nevelés

Ha a hit nem puszta meggyőződést vagy bizonyosságot jelent, ami Valami, hanem magunknak-Valamihez-kötését, saját személyünk belevetését, egy mértéktelenül elkötelező merészséget – akkor nem létezik hitre nevelés.

Van viszont olyan nevelés, ami rávezethet annak belátására, hogy mi hit és mi nem az.  Senkit nem lehet a valódi hithez elvezetni, de meg lehet neki mutatni a valódi hit arcát, mégpedig olyan tisztán és kivehetően, hogy soha többé ne tévessze össze a hitet annak mutatványokra betanított majmával, a „vallásos” érzülettel.

És még azt is meg lehet tanítani, hogy mivel hiszünk, amikor igazán hiszünk: a megélt pillanattal és mindig újra csak a megélt pillanattal. De ha valami, akkor ez a fajta nevelés egészen biztosan a legmélyebb önvizsgálat tartományában kezdődik: ott, ahol magunkat kérdezzük, magunk döntünk és magunkat tesszük próbára.

 1930.

 

 

Buber, Martin: Nachlese.  Heidelberg: Schneider, 1965.

 

„Erziehen”, 88-89.

Die Aufgabe, 90-92.

Religiöse Erziehung, 123.

 

[1]Martin Buber Te és én című szövegében megkülönbözteti az Én-Te és az Én-Az alapviszonyt. Ez utóbbihoz tartozik az Én-Ő viszony is: valakire nem Te-ként, hanem Ő-ként tekintünk, nem lépünk vele valódi kapcsolatba, hanem csak elhelyezzük valahol a világunkban, mint egy tárgyat – pl. meghatározás, statikussá merevedő leírás, ítélet által. (Ford.megj.)

Középkori japán költőnők versei


Költőnők A harminchat költőóriás gyűjteményből 4.

 

Koóikimi

 Szemelvények gyűjteménye (Vegyes témájú dalok; ősz, 1147.)

Az ünnep hírvivője, aki elküldte ünnepi nadrágját festésre, megsürgette, mikor készül már el a ruhája, mire ezzel a verssel válaszolt:

a trónörökös herceg hivatalnoknője, Szakon

Hamarább! – mondod,

s felolvasztom, festem én,

ám az égszínkék

festék, mint hegyi forrás,

újra és újra befagy.

Szemelvények gyűjteménye (Vegyes témájú dalok; gratulációk, 1201.)

Amikor Aszamicu nagytanácsos alacsony rangú nemes volt, titokban meglátogatta a trónörökös herceg hivatalnoknőjét, Szakont, majd így szólt: – Nem kívánok hajnalban hazamenni. Erre a hölgy a következő verssel felelt:

Mint az a kőhíd[1],

éjjel kötött frigyünk sem

épülhetne fel.

Szégyen a virradat, mint

Kazuraki rémének.

Fittlerhet

Ezer év verseinek gyűjteménye (Szerelem harmadik kötet, 784.)

A hetedik hónap hetedik napjának éjjelén Aszamicu nagytanácsos beszélgetett vele, másnap pedig azt híresztelték, hogy együtt vannak. Erre ezt a verset küldte a férfinak:

                                                                                     Koóikimi

Szövőleányra[2]

bízhattam – azt gondoltam –

szerelmem sorsát,

most mégis épp ez éjjel

kelt hírem temiattad.

 Fittler Áron fordítása

[1]A vers egy legendán alapul. En no Gjódzsa (a hegyi szerzetesség megalapítója) megparancsolta a mai Nara megyében lévő Kazuraki- és Josino-hegyek szellemének, Hitokotonusinak, hogy a két hegy közé építsenek egy kőhidat, ám Hitokotonusi, mivel rondasága miatt szégyellt nappal mutatkozni, csak éjjel dolgozott a hídon, így sosem épült fel.

[2]Két csillag, a szövőlány és a pásztorfiú románcának Ázsia-szerte ismert legendáján alapul. A szövőlány (Vega) és a pásztorfiú (Altair), mivel munkájuk helyett egymással enyelegtek, büntetésül csak egy évben egyszer, a hetedik hónap hetedik napján találkozhattak egymással, átkelve a Tejúton. Ez a legenda a klasszikus japán szerelmes versekben rendszeresen visszatérő motívum, gyakran hasonlítja a költő a találkozni nem tudó szerelmesek, vagy a kedvese által elhanyagolt hölgy bánatát a két szerelmes csillag sorsához, illetve jelen vershez hasonlóan nem egyszer a szerelem beköszöntét remélik ettől az estétől.

Ralph Waldo Emerson: Napok  

Idő lányai, kétszínű Napok,
Némán, suhogva, mint mezítláb dervisek
menetelnek végtelen sorokban,
diadémot s vesszőnyalábot hozva.
Vágyainkkal járulnak elénk:
kenyér, királyság s csillag-őrző ég.
Buja kertemből e pompát bámulva
feledtem reggeli tervem, sietve
almát, gyógyfüvet szedtem, mire a Nap
lement, és szótlanul eltűnt. Későn
láttam meg hajdísz alatt gúnymosolyát.

 

Kőszeghy Anna fordítása