Címke: műfordítás

Edward Lear nonszensz költeményei

A bagoly és a cicó

A Bagoly a Cicóval tengerre szállt
egy csudaszép borsózöld bárkán,
mit megraktak mézzel s egy nagy zacskó pénzzel,
és siklott a sós habok árján.
A Bagoly egy dalt dúdolt – pengett gitárja –
s a csillagos égboltra révedt:
“Ó szépséges Cicó! Ó Cicókám drága,
én módfelett szeretlek téged,
én téged,
én téged,
én módfelett szeretlek téged!”

“Ó kérlek, dalolj, te délceg Bagoly!” –
szólt Cicó. – “Ó dalolj csak lágyan!
Már oly régen várom, hogy te légy a párom:
csak gyűrű kell, s teljesül vágyam!”
Eveztek hát egy esztendőn át,
s hol a Piszkancsfák erdeje sűrű,
röffentés hallatszott: láttak egy Malacot,
orrában volt egy szép gyűrű,
egy gyűrű,
egy gyűrű,
az orrában volt egy szép gyűrű.

“E gyűrűt – nem ingyen, de három fityingen,
te jó Malac, megvesszük tőled!”
S hogy gyűrűre leltek, hát egybe is keltek,
a Vadpulyka eskette őket.
És birsalmát ettek meg krumplikrokettet,
mit vaskéssel szétdaraboltak,
és kart karba öltve táncoltak körbe,
és nézték a partról a holdat,
a holdat,
a holdat,
és nézték a partról a holdat.

 

A két agglegény

Egy házban élt két Agglegény, kik nem maradtak veszteg:
egyik fogott egy Egeret, a másik meg egy Kekszet.
És akkor így szólt az, amelyik Egeret fogott:
“Ez épp kapóra jön, mert itthon minden elfogyott.
Nincs más, csak egy kis citromunk meg egy kanálka mézünk,
és vacsorázni mit fogunk? Hisz nincs már semmi pénzünk.
És félő, hogy ha vacsorára semmit sem eszünk,
hajunk és szempillánk kihull, és soványak leszünk.”
A másik erre így felelt (aki Kekszet fogott):
“A Töltött Egérnél bizony nincs fájinabb dolog!
A Töltelékbe Hagyma kell, no meg Pemetefű –
csak hát ezekhez hozzájutni nem o’an egyszerű.”
És akkor a két Agglegény a városba eredt,
és kértek kölcsön Hagymát, no meg Pemetefüvet.
Hagymát, azt kaptak, Pemetét viszont sehol se leltek,
pedig bejártak minden Boltot, Piacot és Kertet.
De jött egy ember: “Látják ottan azt a nagy hegyet?
A tetejére meredek Szörpentin-út vezet,
és odafönn egy bölcs Öreg, egy Remete lakoz,
ki egész nap egy tudományos nagy Könyvet lapoz.
Azt mondom: fogjon Remetét, kinek nincs Pemetéje,
és igen apró cikkekre meg cakkokra metélje.
S ha megvan, nincs is hátra más, csupáncsak őt elég
a Hagymával jól elkeverni, s kész a Töltelék!”
És akkor a két Agglegény, tovább nem késlekedve,
a meredek Szörpentin-úton fölmászott a hegyre.
És odafönn a hegytetőn volt egy sziklás üreg,
s ott elmélyülten olvasott ama Tudós Öreg.
Ráordítottak: “Félre Könyv! Na rajta, Bölcsek Bölcse!
Az időt itt ne, inkább otthon Egerünket töltse!”
A Bölcs Remete nem felelt egy árva szót sem erre,
s a nagy Könyvvel jól rásózott a két nagy kopasz fejre.
És hegyen-völgyön, városon, Szörpentin-úton át
csak gurult a két Agglegény, hazáig meg sem állt.
De akkorára élelem már otthon nem maradt:
az Egér fölfalta a Kekszet, aztán elszaladt.
Így aztán meghitt kis lakuk elhagyták csendesen,
és attól fogva nem hallott felőlük senki sem.

 

A kenguru és a réce

 

“Ó Kenguru!” – mondta a Réce -,
“kegyed ugrál szüntelenül,
szökkenve föl és le, föl és le,
csuda gyorsan, szinte repül!
Én únom e ronda sekély pocsolyát már,
s érzem, túlnan a tarka világ vár:
vágyom messze vidékre!
Ó Kenguru!” – mondta a Réce.

“Vigyen engem a hátán, kérem!
Ó Kenguru!” – mondta a Réce,
“és nem mozgok, megigérem,
csak hápogok ide-oda nézve,
ha látom a tájat, a Nagy Gumifákat,
a földi, a légi, a vízi csudákat –
vigyen el, kérem az égre!
Ó Kenguru!” – mondta a Réce.

S a Kenguru szólt: “Nos, Réce,
vonzónak tûnne nekem
javaslata lényegi része,
de amit kér, nem tehetem.
Már elnézést, az a fõ akadálya,
hogy önnek roppant nyirkos a lába.
A hátam esetleg meghûl,
s még köszvényt kaphatok ettül.”

És mondta a Réce: “Az este
már mindent jól kitaláltam;
legjobb lesz mindenesetre,
ha zokniba bújik a lábam,
s hidegben majd köpenyembe takarva
naponként gyújtok közbe szivarra.
Így ugye mehetünk végre,
ó Kenguru?” – mondta a Réce.

És mondta a Kenguru: “Rendben!
A hold már, nézze: kerek.
De a farkam végire menjen,
hogy egyensúlyba’ legyek.”
És szökken a Kenguru, rajta a Réce,
s hipp-hopp, háromszor körülérte
útjuk a tarka világot. –
Vidámabb párt ki látott?

 

                                                              Havasi Attila fordítása

Charles Bukowski: Él a szemét

gyilkos szél fúj ma este
és hideg ez a szél
és én a többiekre
gondolok a sorban.
remélem néhányuknál van egy üveg
vörös.
ez az, amikor állsz a sorban,
és rájössz, hogy
minden
birtoka valakinek
és, hogy lakat van
mindenen.
így működik a
demokrácia:
kapod, amit kaphatsz,
próbáld megtartani
és adj hozzá,
ha lehet.
így működik a
diktatúra is,
csak az rabszolgává teszi vagy
kiirtja az ő
nyomorultjait.
mi csak elfeledtük sajátjainkat.
más esetben
gyilkos,
hideg a
szél.

            Farkas Kristóf Liliom fordítása

Japán tankák – A “Száz költő egy vers” költőnői

 

Későbbi szemelvények gyűjteménye
(Szerelem harmadik kötet, 709.)

 

Egy férfinak küldte, aki, noha sokáig nem látogatta, ilyesmit mondott: – Nem tudom, szeretsz-e még…                                                                   Daini no Szanmi

 

Arima-hegyen
Ina bambuszmezejét
zörgeti a szél.
Hangja velem susogja:
én felejtenélek el?

 

 

Későbbi szemelvények gyűjteménye (Szerelem harmadik kötet, 763.)

 

Egy férfinak küldte, amikor nagyon szenvedett.                               Izumi Sikibu

Érzem, nincs tovább.
Hogy majd a másvilágon
eszembe juthass,
csak egyszer utoljára
bárcsak találkoznánk még!

 

 

Arany levelek gyűjteménye (Vegyes témájú dalok első kötet, 550.)

 

Amikor Izumi Sikibu Tango tartományban volt Jaszumaszával, a fővárosban költői versenyt rendeztek, és Kosikibu no Naisit is beválasztották a résztvevők közé. Szadajori őméltósága ekkor a lakosztályához ment, és gúnyosan megkérdezte: – Hogy áll a verssel? Talán küldött valakit Tangoba, hogy segítséget kérjen édesanyjától? Vagy onnan jött hírvivő? Milyen tanácstalan lehet most! – majd amikor távozni készült, a lány megállította, és így szólt:

Óe hegyén túl,
Ikuno mezején át
oly hosszú az út!
Levelében sem láttam
hírét Mennyei hídnak.

(Fittler Áron fordítása)

kép:  Katsushika Hokusai

stefan george: a szó

távol álomból csodát
hoztam hazám partjára át

várakoztam a névre
fölfedje sorsa mélye

ki én ragadtam sűrűségét
virít ragyog határ én még

haza térve ilyen útról
– kézben gyenge ékszer újból

szólt a sors keresve hosszan
csak semmi alszik ily titokban

szét kezeim közül szaladt
tájam kincs híján marad

bús lemondás tanulható:
holmi nincs hol tört a szó

——————————————————————————

messze csodáját vagy álmot
hoztam én partjára hazámnak

várakoztam míg a szürke sors –
a névre ott bent nála találtam

sokat erősen sűrűt ragadtam
illatozik ragyog szerteszét a szérűn…

haza jó útról értem egyszer
kezemben ékszer gazdag és finom

hosszan keresve sors üzente
tudd a mélyben nem szunnyad semmi

amire kezemből kincs kifele
és nem kapja vissza tartomány…

szomorú lemondást így tanulok
nincs semmi tárgy ott ha szó sincs

(Székely Örs fordítás-változatai)

 images

 

Versváltások a X. századból

Régi és új dalok gyűjteménye (Szerelem második kötet, 556–557.)

Egyszer, amikor az Alsó-Izumo templomban valakinek a gyásszertartása zajlott, a szertartást vezető Sinszei szerzetes prédikációjának szavait versbe foglalta, és elküldte Ono no Komacsinak:

                                                       Abe no Kijojuki

Hiába rejtem,
ruhámon nem maradnak
e fehér gyöngyök:
lám, a téged nem látó
szemem könnyei voltak.

Válasz:                                                 Ono no Komacsi

Hamis könnyeid azok,
mik köntösödön
gyöngyökké lettek.
Enyéimnek gátja nincs:
mint vízesés, ömlenek.

Régi és új dalok gyűjteménye (Szerelem ötödik kötet, 782–783.)

Téma nélkül:                                         Ono no Komacsi

Azt hiszem, most már –
hogy én, mint téli eső,
hullok a porba –
szavaid levelekként
fakulnak, s szállnak máshoz.

Válasz:                                                    Ono no Szadaki

Érted epedő
szívem hogyha falevél
volna, csak akkor
hullna s bolyongana,
amerre a szél fújja.

                     Fittler Áron fordítása

Charles Bukowski: Vég

jön a halottaskocsi keresztül a szobán, megtelve
a lefejezett, az eltűnt, az élő
őrülettel
a legyek az enyv a ragacsos szalagon
szárnyuk nem fog már
emelkedni.
nézem, ahogy egy öreg nő seprűvel veri
a macskáját.
az idő elviselhetetlen
mocskos kis trükk az
Istentől.
a víz elpárolgott már a
vécécsészéből
a telefon hang nélkül
csöng
a kis pihegő kar sorvadva lökdösi a
kisharangot.
látok egy fiút a
biciklijén
a küllők összerogynak
a kerekek kígyóvá
változnak és
elolvadnak.
az újság tűzforró
emberek ölik egymást az utcákon
ok nélkül.
a legrosszabbak kapják a legjobb munkát
a legjobbak kapják a legrosszabb munkát vagy
munkanélküliek vagy be vannak zárva az
őrültek házába.
4 ételkonzervem maradt.
légkondicionált csapatok menetelnek házról
házra
szobáról szobára
lecsukni, leüvölteni, leszúrni
az embereket.
mi tettük ezt magunkkal,
ezt érdemeljük
olyanok vagyunk, mint a rózsák, amik basztak
virágzani, pedig közben virágzanunk kéne és
ez olyan, mint
amikor a nap undorodik meg a
várakozástól
ez olyan, mintha a nap egy tudat lenne, ami már
lemondott rólunk.
kimegyek a hátsó verandára
és keresztülnézek a halott növények tengerén
most tüskék és ágak remegnek a
szélcsendes égen.
valahogy örülök, hogy végeztünk,
bevégeztetettek –
az alkotások
a háborúk
az elrohadt szerelmek
az, ahogy naponta éltünk.
amikor a csapatok feljönnek ide
nem érdekel mit ölnek meg
már megöltük magunkat
minden nap, mikor felkeltünk.
visszamegyek a konyhába
kinyomok némi vagdalthúst egy puha
konzervből, szinte már
megfőtt
és leülök
enni, nézni a
lábkörmeimet.
az izzadtság lecsorog a füleim
mögül és hallom a
lövöldözést az utcákon és
rágok és várok
csodálkozás nélkül.

 Farkas Kristóf Liliom fordítása