(…) Történt egy éjjel, hogy súlyos kísértés támadt rá a fiatal császárra. Úgy tűnt neki, belehal, ha húgával ki nem elégítheti vágyát. Fölkelt ágyáról, odament alvó testvéréhez, és felébresztette.

– Ó, uram, mit keresel itt ilyen késő órában? – raidt föl a lány.

– Életemet veszítem, ha nem hálok veled – válaszolta.

– Soha ilyen bűnt el nem követek! – kiáltotta a húga. – Idézd csak emlékezetedbe, hogy atyánk mielőtt meghalt, áldásával együtt azt is a lelkedre kötötte, hogy mindenben tanúsíts irántam tiszteletet. Ha ezt a bűnt elkövetnéd, sem Isten haragját, sem az emberek botránkozását el nem kerülnéd!

– Lesz, ahogy lesz! Amit akarok, végrehajtom!

És hált vele, Dolga végeztével pedig visszament saját ágyára. A leány keservesen sírt, nem akart megvigasztalódni, pedig a császármindent megtett vigasztalására, és ami még csodálatosabb: napról napra szerelmesebb lett belé.

Fél esztendővel a történtek után a lány karosszékében ült az asztalnál. Bátyja fürkészve vizsgálgatta, majd megkérdezte tőle:

– Mi bajod, kedvesem? Egészen megváltozott arcodnak a színe, szemed pedig sötéten karikás.

– Nem is csoda, hiszen teherbe estem, következésképpen most szégyenben vagyok.

Bátyja ennek hallatára hihetetlen mértékben elszomorodott, keserves könnyekre fakadt, és így szólt:

– Átkozott a nap, melyen születtem! Azt sem tudom, mihez fogjak!

– Uram – mondta a húga -, fogadd meg tanácsomat; ha megfogadod, nem fogod megbánni. Nem mi vagyunk az elsők, akik súlyosan megbántották az Istent. Nem messzire innét lakik egy idős lovag, néhai atyánk tanácsosa; apánk mindig az ő tanácsa szerint cselekedett. Hivassuk ide, és gyónási titok pecsétje alatt mondjunk el neki mindent. Hasznos tanáccsal fog szolgálni, hogy Istent hogy engesztelhetjük ki, és a világ megvetését miképpen kerülhetjük el.

– Helyeslem – válaszolta a király. – Ám előbb Istennel igyekezzünk megbékélni. – És mind a ketten tiszta szívből, mélységes bánattal bűnvallomást tettek. Gyónásuk után elküldtek a lovagért, félrevonták, és egész ügyüket könnyek közt tárták föl neki. (…)

Részlet Boronkai Iván fordításából. (In: A világirodalom legszebb elbeszélései I. Válogatta, szerkesztette és a jegyzeteket írta Domokos János. Európa Könyvkiadó. Budapest. 1977. 230-242.)

(…) Amint beköszöntött a tavasz, a király, − miként az ország lakói mesélik − Nantes-ba tette át a székhelyét, merthogy igen kedvelte a környező erdőket. Egy napon, ebéd után, amikor a király vadászni volt, a királyasszony egy gyümölcsöskertbe ment, hogy ott töltse ebéd utáni pihenőjét. Nemeshölgyek és kisasszonyok is elkísérték, a királynő az ő társaságukban kívánt pihenni. A hölgyek pompásan érezték magukat a kertben, közülük nem egy megkóstolta a gyümölcsöket is. A királyné egy gyümölcsfa tövében lefeküdt a fűbe, fejét egy ifjú udvarhölgy ölébe hajtotta, s hamarosan elszunnyadt. Ha a királyné úgy érezte, minden tagja ólomból van, kisasszonya tízszer annyira elnehezült. Az ifjú hölgy elaludt, a feje előrecsuklott, a királyné pedig felébredt. Kereste a társait, ámde nagy megdöbbenésére egyetlen hölgyet sem látott maga körül.

Akkor a kert végébe esett a pillantása, s egy nyugodt léptekkel, békésen közeledő lovagot vett észre. A világ legszebb férfija volt ez, sokkalta szebb azoknál, akik ma élnek. Délceg, daliás, sudár termetű lovag volt, a ruhája drága regensburgi kelméből készült. A királyné látva, hogy a lovag egyenest feléje közeledik, igencsak zavarba jött, és nagyon megijedt. Tudjátok-e mire gondolt? Arra, hogy a lovag bizonyára valamely hatalmas nagyúr, aki a királyhoz, aki a királyhoz jött, s a királyt nem találván, most őt keresi fel. Üdvözölnie kellett tehát az idegent. A lovag udvariasan megfogta a királyné bal kezét, és megköszönte a szíves fogadtatást.

− Felséges úrnőm – mondta néki -, kegyed miatt jöttem, mert végtelen nagy szerelmet és vágyat érzek kegyed iránt. Arra kérem, ha úgy véli, hogy tudna engem is oly szerelemmel szeretni, amilyet kívánok, ne várakoztasson sokáig! Én őszintén fogom szeretni felségedet. (…)
A hölgy sokáig nézte a lovagot, kinek daliás termete és szépsége úgy felgyújtotta szívét, hogy menten belészeretett. Megígérte néki, hogy szeretni fogja, azzal a feltétellel, hogy a lovag megmondja, kicsoda, honnan jött és mi a neve.
− Nos hát − felelte a lovag −, őszintén fogok válaszolni. Jöjjön velem felséged, mert csak így kaphat választ a kérdésére!

Azzal a kertből kilépve magával vitte a királyasszonyt. Hófehér lova egy fához kötve várakozott; az egész világon nem volt nála jobb paripa. A lovag fogta a kardját és a fegyvereit, sietve felfegyverkezett, majd nyeregbe szállt, a hölgyet maga elé ültette, és ellovagolt véle. Útjuk nem tartott sokáig: az erdő közelében, egy magas és széles domb lejtőjénél egy tó mellett a lovag lesegítette a nyeregből a királynét. Ezt a tavat jó néhányan megkísérelték már átúszni, mivelhogy aki úszva át tudott rajta kelni, az mindent megkaphatott, amit csak kívánt, és mindent megtudhatott, amit tudni akart.
A lovag leültette a királynét a tó partjára, ő maga pedig lovastul belépett a vízbe. A víz azon nyomban összecsapott a feje fölött, de ő egyenest a tó legmélyebb része felé tartott. Négy mérföldet tett meg ily módon, s a hölgy egész idő alatt meg sem moccant. A túlsó parton a lovag kijött a vízből, és a királyasszony felé indult.

− Felséges úrnőm, az erdő mellett, ezen az úton érkezem és távozom. De többet ne kérdezzen tőle, felséged!
Azzal újból felsegítette a királynét a lovára.
− Sokáig, mindaddig szeretni fogjuk egymást, amíg rajta nem kapnak bennünket. Kegyednek születni fog tőlem egy gyönyörű szép fia, akit Tydorelnek fog nevezni. Ez a gyermek a királyság valamennyi lovagjánál szebb és daliásabb, s nagy bátorságú és vitézségű ifjú lészen. Soha senki nem fog háborúzni ellene, mivelhogy vitézségben minden szomszédját felül fogja múlni. Ámde soha egyetlen percre sem fogja lehunyni a szemét, hogy aludjék. Ezért aztán amidőn felnövekszik és megokosodik, bárhol légyen is, minden percben virrasztania kell mellette valakinek. (…)

Részlet egy jelenleg ismeretlen szerző Tydoreljének Az álmatlan király címmel megjelent prózafordításából. (In: Szibilla királynő édene. Középkori francia szerelmi történetek. Válogatta, fordította és az utószót írta Szabics Imre. Európa Könyvkiadó. Budapest. 1987. 40-51.)

Egy osztályban vagyok, a gyerekek többsége nagykorú és inkább
szegényesen öltözött. Bevándorlók. A helyiség nyomorúságos és rosszul
világított. Késve érkeztem. Egy igen ellenszenves francia hölgy, aki velem
egy időben érkezett, mögém ült le. „Majd el kell vele beszélgetnem” –
gondoltam. Alig figyelek a tanár szavaira, homályos körvonal a távolban.
Abban sem vagyok biztos, vajon tényleg beszél-e. Hirtelen a nő felé
fordulok: „Tudom, miket mondtál, és miket tettél ellenem.” – mondtam neki.
Egészen kicsi szeme van, képtelen vagyok eldönteni, vajon engem néz-e, vagy
a tanárt. Öt szót látok leírva a füzetébe: mikor írta le ezeket, mikor
diktálhatta őket a tanár? Egyes és többes számban vannak. Az első, *rizi,*(semmi
köze a rizshez), többes számban egy n-t kap: rizin. Egy új idegen nyelvet
tanulok egy gyűlöletes nő társaságában.

Az Omonia-nál szálltam metróra. Az alagútból áradó szag gyerekkorom
óta nem változott. A párizsi állomások szaga nem ilyen, a félhomály ott
másmilyen. A peron végén egy két méter magas elektromos szfinx kézből jósol.
A mellébe beépített kivetítőn jelennek meg az üzenetek, melyek arra
késztetik az embereket, hogy a sorsukról tájékozódjanak. A francia szövegben
helyesírási hibák vannak. Egy férfi becsúsztatta kezét a nyíláson, de nem
dobott be pénzt: azonnal sípolás hallatszott, arra kényszerítvén, hogy
gyorsan kihúzza onnét. A szfinx körül elég sokan voltak, akik
tanulmányozták, de a szerelvény megérkezéséig senki sem volt kíváncsi a
sorsára.

A táj Athén körül megváltozott. Kiépült. Mindenütt ugyanaz az
ízléstelen épület szűk balkonnal. A metrónak több idő kell, hogy kijusson a
városból, mint azelőtt. Az első fák, amiket megláttam, a temetőéi voltak.
Théodoris és Mariléna autóval jöttek elém Kifissiába. Stamatába mentünk

– Furcsa név – mondtam.

Stamata azt jelenti „Állj meg”.

– Ez igaz – mondta Théodoris.
– Mariléna visszahajtotta az ingem gallérját, hogy megnézze a címkét.
– Mennyiért vetted? – kérdezte.
– Ezerkétszáz frankért.
– Meglepne, ha ennyi pénzt költenél egy ingre! Amúgy miért kerül ilyen
sokba? Nem ismert márka.
– Lehet, hogy csak te nem ismered.- mondta Théodoris.

Általában nem öltözöm túl jól. Vaguélio barátnőmnek erősködnie
kellett, hogy felújítsam a ruhatáramat. Együtt voltunk, amikor az inget
vettem. Néhány napra Párizsba jött. Akkor vettem egy többzsebes ír mellényt
is, és egy esőkabátot. Átutaztunk Drossián, a Hűvösön.

– Itt valóban hűvösebb van nyáron, mint a környékbeli falvakban.-
mondta Theodoris.

Megkérdeztem tőle, létezik-e etimológiai szótár a falvak nevéről. Úgy
emlékeztem, hogy nincs. Costas, a fivérem, képtelen volt megmondani, miért
hívják Mitsikélinek azt a hegyet, amely Jannina fölött tornyosul.
Elmagyarázta, hogy mi szisztematikusan hellenizáljunk az észak-görög albán,
valah (aromán) vagy szláv falvak neveit, hogy elejét vegyük mindennemű
ellenállásnak a térségben meglévő fennhatóságunkkal szemben.

– Mariléna nagyon kedves velem, borzasztóan szeret, – mondta Theodoris
kicsit később, mikor a vidéken sétáltunk. – Emlékszel Niki természetére,
ugye? De unatkozom Marilénával, mindig egyetért, bármit mondok, egyetért.

Niki, ő sohasem. Nem lett gyerekük. Mielőtt összeházasodtak,
megállapodtak, hogy hatot csinálnak. Félt a lánytól. Tartózkodott egy film
kritizálásától, mert attól félt, hogy ellentmond neki.

– El sem tudod képzelni, mennyire megkönnyebbültem, mikor egyetértett.

„Nem mész el innen – mondta neki – nem lépsz le!” Ordított,
hadakozott, Theodoris végül engedett.

– Egyszer azt próbálta velem elhitetni, hogy infarktust kapott, félig
ájultan a földre zuhant. Hívtam a mentőket, amint meghallotta, hogy a 166-ot
tárcsázom, felépült. Felkelt, és még a szememre is vetette, hogy képzeltem a
dolgot.

Nem tudtam, hogy a mentők száma 166. Eldöntöttem, hogy
megjegyzem. Egy nap lehet, hogy szükségem lesz rá. Átlósan átvágtunk több
elkerítetlen mezőn, ahol vadvirágok nőttek, és itt-ott fák voltak. Tyúkólak
mellett haladtunk el. Nem emlékszem, hogy hallottunk volna kutyaugatást. A
falu sütőjéhez mentünk, hogy megkérdezzük, másnap hánykor kell vinnünk a
bárányt megsüttetni. Hogy volt képes Nikit huszonöt évig elviselni? És annyi
év után miért nem tudta tovább elviselni? Nem tudott elfogadható
magyarázatot adni. Megemlítette azt a tényt, hogy iskolás kora óta ismerte,
hogy szánalmat érzett iránta, hogy a lány teljesen tőle függött.

– Biztos voltam benne, hogy soha nem hagy el, és tudod, mennyire
nehezen viselem a magányt. Nem voltak barátai, és nem fogadta el, hogy nekem
legyenek. Meggyőződése volt, hogy együtt öregszünk meg. Amikor megvettük a
lakást, vágatott egy másik ajtót a fürdőszobához, hogy a takarítónő be
tudjon majd menni anélkül, hogy a hálószobán átmenne: már arra az időszakra
gondolt, amikor egyikünk már nem lesz képes felkelni az ágyból.

Theodoris anyja meg van róla győződve, hogy Niki megbabonázta.
Egyszer vele ebédeltem, egyike volt anyám legjobb barátnőinek. Elmondta,
hogy a férje, aki pár éve halt meg, annyira tartott a menyétől, hogy
szokásává vált a fal felé fordítani bekeretezett fotóját. Azon tűnődtem,
vajon Theodoris tud-e erről.

– Nem nagyon értelek. – mondtam neki.

A házban úgy tízen lehettek. Többen is érkeztek másnap, húsvét
vasárnap. Legtöbben egyetemisták voltak, Theodoris tanítványai. Szereti
egybegyűjteni őket, enni és beszélgetni velük. Tisztelettudóan hallgatják,
még ha olyan témákról beszél is, melyeknek nincs közük a
művészettörténethez, amit tanít nekik. Szeretetet tanúsítanak iránta ezek a
fiúk és lányok, csábítja őket a sok furcsaság. Több lány valószínűleg
szerelmes belé, de nem mutatják. Diszkréten szeretik, elvárások nélkül,
valószínűleg tisztában vannak vele, hogy szimpátiájának csak egy apróbb
szeletére tarthatnak igényt. Ő azt a benyomást kelti, hogy mindegyikük iránt
érdeklődik, hogy nincs kedveltje.

A nők egész délután az ételek elkészítésével foglalkoztak.
Citromot csavartak, salátát mostak és agyagtálakba tették őket. Én a tévét
néztem. A könyvtárban találtam egy Condylakis könyvet, elolvastam az egyik
híradást, amely azokról a szerencsétlenekről szólt, akik Szilveszter este
kártyán elvesztik pénzüket és hajnalban szomorúan hazamennek. Ezt a szerzőt
nagy kedvvel olvastam ifjúkoromban.

– Lyukas a zoknid! – mondta nevetve Mariléna.

Hangja derűs és kellemes, de amit mond, az szinte mindig
kellemetlen. Csak azt veszi észre, ami hibás, elégtelen és rossz.
Katasztrófákat jósol és mindig a legrosszabbra számít. Keserűen fejezi ki
magát, arca kissé halovány. Jelenléte elhomályosítja a helyet, ahol
feltűnik. „Lehet, hogy féltékeny Theodoris egyetemista lányaira”, gondoltam.
Jóval a válás előtt a szeretője volt már. „Lehet, hogy azelőtt sokat sírt.”

Este 11 felé, mielőtt a templomba mentünk volna, felhívtam
apámat. Reméltem, hogy felveszi Húsvét előestéjén, de nem tette. Lehet, hogy
nem volt otthon. Apám ritkán veszi fel a telefont, a csengés megbénítja és
megrémíti. Nem mer közel menni a készülékhez, ha csörög. Egyszer láttam,
ahogy a fotelban feszeng és erősen szorítja a fatámlát. Úgy nézte a
készüléket, mintha képes lenne megtámadni.

– Nem akarod, hogy felvegyem? – javasoltam neki.
– Nem. – mondta halkan. – Megtiltom.
– Pontosan mitől félsz?

Rám nézett, már nem félt, a telefon elhallgatott. A tekintete inkább
fájdalmasnak tűnt.

– Vannak félelmek, melyekre nincs magyarázat. – mondta.

Még akkor is, amikor tudja, hogy én hívom (minden nap délután egykor
felhívom), kivár, mielőtt felvenné. Legalább húszszor kicseng, mielőtt
felveszi. Elképzelem, ahogy lassan közel megy a telefonhoz, tétova kézzel.
Azt állítja, hogy néha egyből felveszi.

– A csengő néha annyira elviselhetetlen, hogy jobb szeretem azonnal
felvenni. Felveszem, mielőtt lenne időm félni.

Ellenben semmilyen nehézséget nem jelent neki a tárcsázás. Nagyon
gyakran hív, legtöbbször minden különösebb ok nélkül. Csak beszélgetünk,
vagy elmeséli az álmát. Eléggé meglep, hogy még mindig álmodik. Azt hittem,
hogy egy bizonyos kor után már nem álmodik az ember, mint ahogy tervei
sincsenek. Azt hittem, az öregek éjszakái némák. Apám 83 éves.

Ott maradtunk a stamatai kis templomtéren, mely telve volt emberrel.
Theodoris megmutatta nekem egy szőke lány lábát, a lány nagyon rövid piros
ruhát viselt. Magassarkú cipőt hordott, szintén pirosat. A misét
hangszórókon keresztül hallgattuk. Csak egy pillanatra léptem be a
templomba, hogy gyertyákat vegyek. Főleg idősek voltak bent. A
gyertyafényben arcuk finom árnyalatúnak, szinte fiatalnak tűnt. Évek óta,
vagy legalábbis azóta, mióta Franciaországban élek, nem jártam templomban.
Gyerekkoromban sem mentem sűrűn. Nem emlékszem, hogy szüleink valaha is
kényszerítettek volna, engem és fivéremet, hogy templomba menjünk.
Csodálkozva néztem az asszonyokat, akik keresztet vetettek a templom mellett
elhaladva. Észrevettem, hogy ezt gyorsan tették, ha az épület kicsi volt, és
tüntetőleg, ha impozáns. Néha megesett velem, hogy kinyitottam a Bibliát –
egyszer még loptam is egyet egy szállodában – de sosem jutottam tovább a
második oldal közepénél. Nem olvastam az Evangéliumokat. A vallásra
vonatkozó ismereteim néhány jelenetre korlátozódnak, az első, ami eszembe
jut, az Ábrahám áldozata, vagy két-három zsoltár első soraira, vagy pedig
elszórt mondatokra, mint például: „Bocsáss meg nekik, nem tudják, mit
cselekszenek”, avagy „Az vesse rá az első követ, aki sosem vétkezett.” Egy
szertartástól sem voltam elragadtatva, még a nagypénteki körmenet sem. A
vallás nem vonzott. Inkább búskomor érzelmeket váltott ki belőlem.