Hótól zihálnak a fenyőfák,
pólyálva minden utazót:
a fényükkel úgy simogatják.
Lesz a fehér út halkulóbb,
csöndesebbek meghitt szobácskák.
Ott óra zeng, rezzen sok gyermek:
zöld kályhában rogy a hasáb,
és lángviharok csüggedeznek –
S pehelydíszben kint nekivág
egy fehér nap a végtelennek.
Botár Attila fordítása
A Dong, kinek Orra Világol
(The Dong with the Luminous Nose)
Midőn rémes homály lebeg
a Nagy Durcamező felett
hosszú, zord téli éjen,
midőn a sós hab a mogorva
parti sziklákat ostromolja,
s vad fellegek viharködében
a Héttavi Csonk-hegyek orma –
akkor a tompa és sötét
homályban izzó szikraként
moccan valami furcsa fény:
ezüst pászmája föl-le jár,
mint Üstökös csóvája száll
s tör át az éj komor körén,
magányos tűzsugár.
Lassan lopódzik, imbolyog,
illanva csillan itt meg ott,
s amint halad: villan tovább,
Piszkancsfák törzsén siklik át;
s kit ébren ér éjféli óra,
bús Termek és Tornyok lakója,
e bal jelenésre riadva sikong:
„Ez a Dong! Ez a Dong! Ez a Dong!
Ődöng a vadonban a Dong, ama vándor!
Ez a Dong! Ez a Dong!
A Dong, kinek Orra Világol!”
Ó, volt idő,
hogy a Dong még gondtalan élt,
de megszeretett egy ponyigóc lányt,
aki ottani partokat ért –
mert hajh, kikötött a Szitájuk, az ám,
a Smargli-fövenynél napszállat után,
ott, hol az Esztergált Osztriga nő,
és szép simaszürke a bérc.
És erdőn, völgyön, réteken át
a hős ponyigóc nép kardala szállt:
„Kis Ponyigócia távoli föld,
de seregnyi vitézt terem,
aki ott navigál – keze kék, feje zöld –
szitával a tengereken.”
Oly boldog, boldog volt ama kor,
míg ottan időztek e lények!
A víg Ponyigócokat éjjeli táncra
igézte a Dong panaszos pikulája,
kivált, ha a hold odafénylett.
És el nem hagyta se este, se reggel
a lányt, aki jött a vitézi sereggel
(kék keze égbolt, zöld haja tenger),
míg el nem jött ama gyászteli perc,
és a hős csapat új partok fele kelt,
rideg fövenyén otthagyva a Dongot –
s ő nézte a távoli bús horizontot,
és bámult, bámult egyre csupán
egy borsózöld vitorla után;
és kardalukat halkan dudorászván
ült csak egész nap a bucka gyepágyán:
„Kis Ponyigócia távoli föld,
de seregnyi vitézt terem,
aki ott navigál – keze kék, feje zöld –
szitával a tengereken.”
De mikor nyugaton már esteledett,
fölkelt a Dong, és szólt:
„A józan eszem most mind odalett,
az a csöpp, ami valaha volt!”
S azóta folyton vándorol,
át lápon-éren, és így dalol:
„Ó, erdőn, völgyön vagy hegyen
kis Ponyigócom hol lelem?
A partot, a réteket is bejárom,
s kis Ponyigócom megtalálom!”
És fútta ezüstpanaszú pikuláját,
míg egyre kereste, kereste a lánykát;
és mivel éjszaka nem jól látott,
kérget a Csöngöm-fáról hántott
termőhelyén, a pitypangos réten,
és orrot font magának belőle szépen,
orrot és takaros pántot,
s e pompás Orrot pirosra mázolta,
s tarkóján átkötve magához pántolta,
s a hegyén üreget hagyott, kereket,
s egy nagy fényes mécsest beletett,
és becsomagolta
erős, puha gyolcsba,
hogy északi szélroham azt ki ne oltsa;
s így kis lukakon tört által a fénye
pazar sugarával a búskomor éjbe.
S még most is, azóta, ha eljön az éjjel,
ődöng a mezőkön a Dong szanaszéjjel;
s a majmok, a fajdok gyászricsaján át
hallod ezüstpanaszú pikuláját,
míg egyre kutat – de mindhiába,
nem lel a kis Ponyigóc nyomára;
és egymaga jár-kel az éjben a vándor,
a Dong, kinek orra világol!
S kit ébren ér éjféli óra,
bús Termek és Tornyok lakója,
sikong, amint a csóva száll
s az éji homályban föl-le jár:
„Itt az idő már, indul a vándor,
a Dong, kinek orra világol!
Mert künn ődöng a mezőkön a vándor,
a vándor,
a vándor:
a Dong, kinek Orra Világol!”
Havasi Attila fordítása
Az ablaknál ülsz
és havazik.
A hajad fehér
és fehér a kezed,
de fehér arcod két tükrébe
mozdíthatatlanul befészkelt a nyár:
ott a hely, egy egész ország a láthatatlanba emelkedett réteknek,
a csermelyeknek, hol éjszakára meghúzódnak az árnyékszarvasok.
Jajgatva hullok fehérségedbe,
zokogok, amint beborít havad:
belőle az élet oly halkan távozik,
mint a végigmondott imádság nyomán.
Ó, belealudni a te havadba,
a világ tűzlélegzetének minden kínjaival,
míg az arcodból eredő ráncok,
a hajadból húzódó vonalak
mélyebbre merülnek a tengeréjszakába
az új születés gyökere felé.
(Sternverdunkelung, 1949)
*
Amikor a szürkületben
kiürül a nap,
és megindul a képtelen idő –
amikor összefonódnak a magányos hangok,
és az állatok már csak vadászók
vagy csak űzött vadak –
amikor a virágokból csak az illat marad –
amikor minden elhagyja nevét,
és megnevezhetetlen, mint kezdetben volt:
akkor alászállsz az idő katakombáiba
(megnyílnak azok előtt, akik a véghez közel járnak),
ahol a szívcsírák tenyésznek,
a sötétség mélye felé
merülsz,
már túl a halálon,
– hisz az csak huzatos átjáró –,
s a kilépés szelében fázva
nyitod fel szemeidet:
ideghártyájukon már új csillag
hagyta ott visszfényét.
(Sternverdunkelung, 1949)
*
A szemhéj mögött
kék erek
az idő holdkövein.
Kakasszó
üt sebet
a próféta koponyáján.
Csigavonalban
lobbannak el a karok – a lábak
boltívein kívül hervadnak el,
a törzs csak szakad, hull,
pornak gyümölcse,
jeges vetésében
halálos őrlésnek.
(Und niemand weiß weiter, 1957)
*
Másként futnak, ágyazódnak
vérereid, már az anyaméh derengésében
visszafelé olvasnak fényed rügyei.
Nagy kerülővel jelek és képek útvesztőjén át:
vissza a homokba, a porba.
Az idő árnyékaira
szívverésed kalapálja rá
az éjszakák szétszaggatott tagjait –
A gyerekkor zöld rétjein
betűket rajzol ki a sírokat lélegző
örökzöld sövény.
Alóla kiáltasz, hazahívod
a szavakba tévedt új ábécét,
te építőmester, városok alapítója, kertek gondozója,
levegőfestményekbe dermedt vérző szőlőhegyek
bűvölődnek szemed alkímiájába –
Húgom, húgom,
arcok kártyajátékán
ébenfa rémülettel,
katonák lángköpenyeinek lebbenő ostromában –
zuhanásokkal szemben merülnek imáid,
amint a hajnal felizzó köve elárvul –
(Noch feiert Tod das Leben, 1959)
*
a fény gyökereitől átjárt homokszemek
a sírok előtt levetik és a szélre bízzák titkukat
próféták haját fűzik a lángnyelvek rejtvényeibe
és a halál fehér máglyarakásában
az igazság minden vakító fényével szikráznak fel
a test ott hever
a levegőben a lélegzet maradéka
és zizzen a visszatérés
és csörren a vasmagány
minden szem előtt elfeketül a sötétség
(Noch feiert Tod das Leben, 1959)
András Orsolya fordításai
az enyém nem lehet
és a tiéd sem lehet
és mi sem kapjuk
meg
szóval ne fogadj rá
még csak ne is gondolj
rá
csak mássz ki az ágyból
minden reggel
mosakodj
borotválkozz
öltözz
fel
és menj
bele
mert
ami ezen kívül
marad az mind
öngyilkosság és
őrület
így tehát
nem
remélhetsz túl sokat
sőt ne is
remélj
tehát amit teszel az
az
hogy szerény minimális
alapból
dolgozol
így amikor
kint sétálsz
örülj ha a kocsid
esetleg
ott van
és ha ott van –
úgy hogy a kerekek
nem
laposak
akkor te
beszállsz
és ha
beindul – te
elindulsz.
és
ez a legrohadtabb
film
amit valaha
láttál
mert
te vagy
benne –
kis költségvetés
és
4 milliárd
kritikus
és a leghosszabb
futam
amiért reménykedtél
valaha
az
egy
nap.
Farkas Kristóf Liliom
Ahány teremtmény él színén e földnek,
ha nem gyűlöli sugarát a napnak,
siet mind buzgón fáradozni nappal,
hogy aztán majd, ha fönn kigyúl a csillag,
fészkére bújjon réten és vadonban,
s pihenjen, míg rá nem köszönt a hajnal.
Én attól fogva, hogy fölkél a hajnal,
és szétzavarja árnyait a földnek,
felébresztvén a vadat a vadonban,
szünet nélkül sóhajtozok a napnak,
s könnyezve járok, ha kigyúl a csillag,
s vágyom, hogy újra eljöjjön a nappal.
Ha elfutott az est elől a nappal,
s leszállt az éj, és messze még a hajnal,
rád bámulok, kegyetlen égi csillag,
ki szenvedésre adtál ím a földnek,
és megátkozom felkeltét a napnak,
mely élni rendelt, vadként e vadonban.
Oly szívtelen bestia a vadonban
nem dühösködik se éjjel, se nappal,
mint ő, kiről az árnyaknak s a napnak
sírok mindegyre, s ébren ér a hajnal;
mert testem visszaadjam bár a földnek,
örök vágyam vezérli égi csillag.
Mielőtt hozzád térnék, égi csillag,
vagy elnyugodnék egy kedves vadonban,
hol porom újra része lesz a földnek,
egy nap tán megkegyelmez ő: e nappal
sok év után derülne rám a hajnal,
s gazdaggá tenne éje ama napnak.
Együtt lehetnénk alkonyán a napnak,
s nem látna más, csak néhány égi csillag
egy éjen át, mit nem követne hajnal;
s ő nem változna fává a vadonban,
hogy azt tegye, mit hajdan tett a Nappal,
ki érte lett vendége itt e földnek.
De földnek mélyén fekszem egy vadonban,
s az égen nappal gyúl ki majd a csillag,
mire ily édes hajnal int a napnak.
A téli erdőben havat hajt
pille-nyájat szél pásztorol,
néhány fenyő gyanítja, hogy majd
szent fény övezi mély, komoly;
s csöndben figyel. Fehér utakra
terül sok ága – készen a
szélre, nő, nyúlik magasba
az egy, az áldott éjszaka.
Botár Attila fordítása
