dicsőség legyen a tündérrózsának, a csupasznak,
a kinyílt rózsának, a vizek fehér virágának,

dicsőség legyen a víznek, a kődobta
vízfodor őrzőjének, ami a liliom

zöld levelétől sűrűsödik. és ezalatt
hálát adunk minden

elszórt mag letelepedéséért.
hálát adunk a hosszú gyönge gyökerére,

és a vízcseppek láncára. és tegyük
el ezt a virágot, csendes arcával

erről a felületről, és keressük
a gyökeret, ahogy a hit titkát.

dicsőség legyen a tó körüli munkának
és az iszaposodásnak, a kinyílt

fehér virágnak, amely
ajándék és ami értünk adja majd fel.

                        Nagypál István fordítása

(Amikor a Lüsunkout körülvevő hadseregben lévő öcsém miatt aggódtam.) 1

Ó, én szeretett öcsém! Érted sírok most.
Olyan nem történhet meg, hogy te meghaljál.
Legkisebbként születtél a családunkba,
szüleink szeretete különleges hát,
mégis, hogy fogjál kardot, mondták valaha?
Azt tanították talán, ölj meg másokat?
Ölj meg másokat, s aztán halj meg magad is:
huszonnégy évig talán erre neveltek?

Szakai városának kereskedői:
régi családunk büszke felmenőinek
s apánk nevét kell majdan továbbvinned, így
olyan nem történhet meg, hogy te meghaljál.
Lüsun vára akárha elesik, vagy ha
nem esik el, hát ugyan kit érdekel az?
Tudod-e vajon, hogy a kereskedőknek
fogadalmában erről semmi sincs írva?

Olyan nem történhet meg, hogy te meghaljál.
Császárunk őfelsége a háborúba
menjen el hát ő maga, s harcoljon ottan!
„Ontsátok egymás vérét, népünk fiai!
Állati módon aztán haljatok is meg!” –
Hogy a halál az ember dicsősége – ó,
hisz szíved érzései eléggé mélyek,
hogy is juthat eszedbe ilyesmi, felség?

Ó, én szeretett öcsém a háborúban!
Olyan nem történhet meg, hogy te meghaljál.
Mióta tavaly ősszel édes apukánk
itthagyott bennünket, ó, édesanyánknak
keserves bánat gyötri szívét, amikor
behívták gyermekét, ő vigyázta házunk.
E korban, miről mondják: oly igen békés,
anyánk ősz hajszálai csak gyarapodnak.

Itthon a függöny mögött leborulván sír
törékeny, ifjú mátkád, épp, hogy elvetted.
Talán elfeledted őt? Vagy gondolsz most rá?
Tíz hónapja sincs veled, s már búcsúztál is,
leányszíve bújával érezz hát együtt!
Hisz e földön egyedül csak te vagy neki,
ó, mégis lehet-e más, kire számíthat?
Olyan nem történhet meg, hogy te meghaljál.

Fittler Áron fordítása

1 Az 1904–1905-ös japán-orosz háború egyik helyszíne a kínai Lüsunkou (旅順口) hadikikötője (nyugaton ismert nevén Port Arthur), melyet a japán hadsereg elfoglalt. Az itt harcoló alakulatba került a költőnő öccse, az akkor 23 (a korabeli életkorszámítás szerint 24) éves Hó Csúzaburó (鳳籌 三郎, 1880–1944).

Joszano Akiko (与謝野晶子)1878–1942
A századforduló japán költészetének egyik legjelentősebb nőalakja. Kereskedőcsaládban született Ószaka prefektúra nagymúltú kereskedővárosaában, az Ószaka város déli szomszédságában lévő Szakaiban (堺). Eredeti neve Hó Só (鳳志よう). Versei (főként tankák) először a Hajnalcsillag (Mjódzsó, 明星) című folyóiratban jelennek meg, később férjével, a szintén költő Joszano Tekkannal (与謝野鉄幹) együtt szerkesztették az Új versek (Sinsisa, 新詩社) című folyóiratot. Első verseskötetében, az 1901-ben megjelent Zilált hajam (Midaregami, みだれ髪) című gyűjteményének tankáiban többnyire Tekkanal való romantikus szerelméről, heves érzelmeiről  énekel. A japán-orosz háború (1904–1905) alatt elkötelezett pacifista, egyik leghíresebb verse az itt közölt mű. 1912-ben követi férjét Párizsba, majd több európai országban is megfordul. Hazatérve a nők emancipációja és a lányiskolák kérdése kerül munkássága középpontjába, számos publicisztikai írásában hívja fel a figyelmet a nőkkel szembeni társadalmi egyenlőtlenségekre. Élete egyik legnagyobb munkája Muraszaki Sikibu Gendzsi regényének (Gendzsi monogatari, 源氏物語) mai japán nyelvre fordítása.

Louise Glück: Egy fikció (A Work of Fiction)

Ahogy az utolsó oldalt is átlapoztam, sok éj után, a bánat hulláma
borított be. Hová lettek mindannyian, mindazok, akik oly valósnak tűntek? Hogy figyelmem eltereljem, kiléptem az éjszakába, ösztönösen gyújtottam rá egy cigarettára. A sötétben a cigaretta izzott, mint a tűz, melyet egy túlélő gyújtott. De ki láthatná ezt a fényt, ezt a kis pontot a csillagok végtelenjében? Egy ideig álltam a sötétben, a cigaretta izzott és fogyatkozott, minden lélegzet türelmesen tesz tönkre. Milyen kicsi volt, milyen rövid. Rövid, rövid, de most bennem van, miként a csillagok sosem lehetnének.

(A prózavers a Faithful and Virtuous Night című kötetben jelent meg, 2014-ben.)

 Enesey Diána fordítása

Váltakozó fényviszonyok
Louise Glück versére

A történet végén,
mint nyitva felejtett ajtón
egy játékos lény, kiszökött
belőlem a másokból eredő fény.
Hirtelen eltűnt minden támpont,
fénytelen viszonyokhoz szoktatom szemem.
Azóta éjjelente az utcákat járom,
arcomat hol a csillagok, hol a lámpák
fényébe tartom.
Hátha átköltözik belőlük valami
fényszerű belém.
Akkor lehetnék én is másodlagos fényforrás,
átvilágítanék a magány vaskos falán,
így más sem botlana el az egyedüllét
sötétségében.
Vagy nem marad más, csak csonkig
égő cigarettám utolsó
pislákolása, amit senki sem lát,
mert túlragyogja a csillagmiriád.
De talán marad bennem utána
félsötétnyi világosság,
ragyogás annak, aki épp

a vaksötétből kilép.

Enesey Diána

ADVENT
(Das Wetter war grau…)
Szürke s metsző idő jött;
az este fénylik és csöndes.
Egy császár lép be rögvest:
a házak tündöklők.

S harangot ringatott
az est: ünnepi és lágy.
Vének szeme eget lát,
s az ifjak gazdagok.

HÓTÓL ZIHÁLNAK

Hótól zihálnak a fenyőfák,
pólyálva minden utazót:
a fényükkel úgy simogatják.
Lesz a fehér út halkulóbb,
csöndesebbek meghitt szobácskák.

Ott óra zeng, gyerekhad rezzen,
zöld kályhában rogy a hasáb,
csitul a lángvihar és itt benn
pehely-flitterben nekivág
az öröklétnek egy nap, fehéren.

MAGAMNAK

Vívok csatát:
a szentelt vágy
kószálni űz naponta.
Aztán, nyers, tág,
dús gyökér létbe lakja
mélyen magát –

S kínokon át
élet érleli nagyra
s idő – : tovább.

Botár Attila fordításai

A kijárat felé
(Dem Ausgang zu)

az éj madarai égő lámpásokat
visznek szemük gerendázatában,
szelíd szellemeket terelnek
és finom erezetű kocsikkal járnak.
a fekete hintalovat
befogták a hegy elé.
a holtak fűrészeket és rönköket
hordanak a mólóhoz.
a madarak begyéből a termés
vasszérükre zuhan.
az angyalok szélkosarakban érnek földet,
a halak vándorbotot ragadnak
és csillagokban gördülnek a kijárat felé.

Az álom vagyok
(Ich bin der Traum)

Lehelj rám
kelts életre.
Lehelj rám
engedj át az enyészetnek.
Lehelj rám
s leszek a fény.
Az álom vagyok
mely belőled beszél.

Elalvás
(Der Schlaf)

Szobámban holdak kísértenek.
Puha kézzel és puha karral
és túlzottan puha mozdulatokkal
édesen illatozó koszorúkat fonnak.
Holt csillagok,
vak lámpások lengenek
kristályágakon.
Ciripelnek a források.
Viaszrózsák vetnek fényárnyakat.
Ezüstfelhőn az álom közeleg.

Fekete tojások
(Schwarze Eier)

A folyamok, mint bakok ugornak sátraikba,
az ezüstös hullámoktól körbefont ezüstbe.
Pattog az ostor, a hegyekről
pásztorok rosszul barázdált árnyai érkeznek.
Fekete tojások és csörgősipkák zuhognak
a fákról.
Viharok csapkodnak és dobolva rohamozzák
a szamarak füleit.
Susogó szárnyak érintik a virágokat.
A vadkanok szemében források mozdulnak.

Félig őz, félig leány
(Halb Reh, halb Mädchen)

Mezítelen álmodó teremtés,
ki félig őz, félig leány,
korhadó, vén fa tövébe
telepszik álmodó kertemben.
A mezítelen álmodó teremtés,
félig őz, félig leány,
rábízza titkát a korhadó, vén fára:
hogy a szem fénye nem alszik ki soha,
a csillagok nem hamvadnak el,
s hogy a föld maga a menny.
És a korhadt, vén fa
újra zöldell, s virágba borul.

Tudja még valaki?
(Weiß noch jemand?)

Tudja még valaki
hol a fent hol a lent?
Tudja még valaki
mi a világos mi a sötét?
Egyre kevesebb az álmodó.
Egyre ritkább a nappal s az éj.

Cirógassátok az ibolya földjét
a felhőbaldachin alatt.
Kövessétek a belső csillagokat
a szent éjek magvát
és hangtalan álomdalait.

Bánfai Zsolt fordításai

A hajdani férfi[1] furcsállta, hogy egy hölgy még titokban sem volt hajlandó találkozni vele. Azt sem tudta, hol lakik választottja,
így hát ezt a verset küldte neki.

Bárcsak könnyedén
szálló széllé válhatnék!
Gyöngyös függönyön[2]
egy hézagot keresvén
biztosan beosonnék!

A hölgy így válaszolt.

Ha szél volnál is,
mi nem ismer akadályt,
gyöngyös függönyön
ugyan ki engedné meg,
hogy hézagot keressél?

Fittler Áron fordítása

Borítókép: illusztráció a Gendzsi regényének XVII. századi tartalmi összefoglalója, a Gendzsi tíz kötetben (Dzsúdzsó Gendzsi, 十帖源氏) 1661-es kiadásából (A szent fa (Szakaki, 榊) című kötet egyik jlenetéhez készült kép részlete). Lelőhelye: a Japán Nemzeti Irodalomkutató Intézet (Kokubungaku Kenkjú Sirjókan, 国文学研究資料館) digitalis adatbázisának Hacukari-gyűjteménye (Hacukari Bunko, 初雁文庫).

https://kokusho.nijl.ac.jp/biblio/200003385/86?ln=ja

[1] Mukasi otoko (昔男). Az Iszei történetek (Isze monogatari, 伊勢物語) című, versek és versváltások köré épülő rövid, lazán kapcsolódó fejezetekből álló regény főhőse, akinek alakját a hires IX. századi vakaköltőről, Arivara no Narihiráról (在原業平) mintázták.

[2] A korabeli japán házakra aggatott bambuszfüggöny (ld. a borítóképen). A „gyöngyös” jelző arra utalhat, hogy a hölgy különösen magas rangú, esetleg a császári család tagja.