A folyókba, a jövőtől északra
vetem ki a hálót, amit te
tétovázva megraksz
kövek írta
árnyékokkal.

Utak a tenyered
árnyék-parlagjában.

A négy-ujj-barázdából
vájom ki magamnak
a megkövesedett áldást.

Jégverésben,
elüszkösödött kukorica-
csövekben, otthon,
késő-kemény
novemberi csillagoknak engedelmesen –

szívszálakba csomózva
férgek szóbeszéde:
egy húr, amiről
nyílírásod rebben,

Íjász.

Énekelhető maradék – körvonala
annak, ami hangtalanul
áttört a sarlóíráson,
a félreeső hóhelyen.

Üstökös-
kotyvalékok szemöldöke alatt
kavarog
a pillantáspép, amin
az elsötétült kicsi
szívtrabant sodródik
a kinti vadászatban
leterített szikrákkal.

–  Szájtól megfosztott ajak, jelentsd,
hogy valami történik, még mindig,
nem messze tőled.

Semmi homokművészet, nincs több homokkönyv, nincsenek mesterek.

Nincs semmi eljátszva. Hány
néma van még?
Tizenhét.

A te kérdésed, a te válaszod.
A te éneked – mit tud?

Mélyenahóban,
Élyenaóan,

É-e-a-ó-a.

Vakulj meg még ma:
az örökkévalóság is itt áll tele szemekkel –
abba
fullad, ami a képeket átsegítette
az úton, amit jártak,
abba
hamvad, ami téged is a nyelvből
kitépett egy mozdulattal,
amit hagytál megtörténni, mint
két szó táncát csupa
őszből, selyemből, semmiből.

Harmat hajókötelei. És én veled feküdtem, te, a szemétőrleményben,
egy kásás holdból
szakadt ránk a válasz, mint a megkövezés,

szétmállottunk egymástól
és ismét egybemorzsolódtunk:

az Úr megtörte a kenyeret,
a kenyér megtörte az Urat.

 

András Orsolya fordítása