Vannak rosszabb dolgok is, mint
egyedül élni,
de gyakran évtizedekig tart,
míg erre rájövünk,
és legtöbbször
mire ráébredsz,
már túl késő,
és nincs ennél rosszabb,
mint ez
a túl késő.

Márkus László fordítása

Georg Trakl: Sebastian álomban (kötet)
– Hórák éneke

Komor pillantással nézik egymást a szeretők,
szőkék, ragyogók. A bámuló sötétben
vézna, ölelő karuk egymásba fonódik.
Bíbor zúzta szét az áldottak száját. A kerek szemek
a tavaszi délután sötét aranyát tükrözik,
az erdőszél fekete, esti félelmét a zöldben;
talán a madarak kimondhatalan röptét, a meg nem születettek
ösvényének sötét falvakban, magányos nyarakon átívelő útján,
ahol a hervadó kékből olykor kilép az elhúnyt.
Csendesen zúg a mezőn a sárga kalász,
nehéz az élet és acélosan lendíti a kaszáját a gazda,
az ács roppant gerendákat illeszt össze.
Bíborra festi lombjait az ősz; a szerzetes szelleme
derült napokon körbejár; érik a szőlő,
és ünnepi levegő leng a tág udvarokban.
Édesebben illatoznak a sárgult gyümölcsök, halk, vidám nevetés,
az árnyas pincékben zene és tánc,
a halott fiú lépte és csendje a felhomályló kertben.

Georg Trakl: Novalishoz

1. változat
Kristályföldben nyugszik a szentebb idegen,
sötét szájától egy Isten vonta meg a panaszt
ott, ahol virágába hanyatlón
a hegedű játéka békésen
mellkasába halt;
és a tavasz eléterítette pálmaleveleit,
hogy tétován rájuk lépve
csendben hagyja el az éjjeli házat.
2. változat (a)
Sötétebb földben nyugszik a szentebb idegen,
szelíd szájától isten vette el a panaszt
midőn virágába omlott.
Egy kék virág
éli csak túl a dalát a fájdalom éjjeli házában.
2. változat (b)
Sötétebb földben nyugszik a szentebb idegen,
fakóbb rügyben.
Isteni szellem nőtt a fiúban,
mámoros húrzengés,
majd elnémult a rózsahajtásban.

(Lovas Sz. Judit fordítása)

KARCOLÁS
Skrábnutí

Hogy tudsz ilyen későn
ennyire tisztán énekelni?
Az üvegek dühtől kipukkant
töltényhüvelyei közt?
Nyurga korcsok
és szinte ugyanolyan gyorsan
sodródó igelit-foszlányok között?
A kihajított bicikligumik
fekete viperái közt?

A rendes ember átalussza a végromlást.
Újra énekelsz,
annyira egyszerűen,
ahogy egy karcolás leleplezi a hematitet.
Egy perc múlva már
a későn beleszóródik a túl koránba,
és nem hallatszik más,
csak a sokaság feltámadó
rémülete.

 +++
(A videl jsem…)

És láttam,
milyen vékonyka
az a gyógyintézetbe küldött levél,
pedig tartalmaz minden indokot,
amiért érdemes visszatérni
ide,
az indokok világába.

Sok-sok karát a zálogház
sarkánál beeső reggeli fény.
Ez az asztalterítők órája,
a kirázás pillanata,
az összezárt szárnyak kinyílnak,
szétmosott hűséggel
terülnek
a lepusztult asztalra.

IS
I

Semmi átható fény.
Inkább valami sárgás elsötétedés,
mint amikor az ablakban
virágzik az uborka.
Mint annak a teája,
aki a részegeskedéssel harcol.

De ahhoz elegendő,
hogy felismerhető legyen,
itt szerelem is van.
Elszántság tehát
lecserélni Istent
egy imára.

(Vörös István fordításai)

Petr Hruška (1964) cseh költő, forgatókönyvíró, a rendszerváltás utáni cseh irodalom egyik meghatározó figurája. Mondom neked című, díjnyertes kötete radikális és bátor ugrás az ismeretlenbe, ahol a versek az esztétikai élményen túl egy másafajta megközelítést, a körülöttünk zajló dolgok mélyebb megértését kínálják. A kötet áprilisban jelenik meg a FISZ és a Jelenkor Kiadó közös sorozatában.

Van egy templom Sevillában,
Szent Simon Remetelak,
odajárnak mind a dámák,
hogy ott imádkozzanak.
Oda jár az én úrnőm is,
mindegyiknél bájosabb;
fejkendője napraforgó,
sok szoknyája patyolat,
gyönyörűszép két kis ajka
édességet tartogat,
két kis orcája fehérrel
pirosságot váltogat,
kék szemében alkohol-csöpp,
fényességet tőle kap,
mikor a templomba belép,
úgy ragyog, akár a nap.
Mise közben a szaváról
megfeledkezik a pap,
nem tudják a ministránsok,
hogy mit válaszoljanak,
ahelyett, hogy „ámen, ámen”,
„ámor, ámor”-t mondanak.

Havasi Attila fordítása

ahogy fellépek a mozgólépcsőre,
egy fiatal srác és édes kis barátnője
állnak előttem.
a lány nadrágja és blúza rátapad bőrére,
ahogy emelkedünk, egyik lábát egy lépcsővel
feljebb helyezi, amitől a hátsója
lenyűgöző formában domborodik.
a srác körbepillant, úgy tűnik
aggódva
néz rám.
én direkt másfele fordítom tekintetem.
nem fiatalember, én nem nézelődöm,
nem kukkolom a csajod seggét.
nyugi, tisztelem őt, és tisztellek téged is.
valójában én tiszteletben tartok mindent,
a virágokat, ahogy nőnek, a fiatal nőket,
a gyerekeket, az összes állatot
a mi drága, és bonyolult univerzumunkban.
mindent, és mindenkit.
látom, hogy oldódik a srác feszültsége,
és ennek örülök.
ismerős helyzet: a lánynak van apja,
anyja, talán fiú, és lány testvére,
és kétségtelenül egy rakás barátságtalan rokona.
és a lány szeret táncolni, flörtölni. és
szeret moziba járni.
néha rágózik beszéd közben, és szórakoztatják
a tévében azok a bugyuta sorozatok,
és azt képzeli, ő egy kezdő színésznő,
és nem mindig néz ki ilyen remekül.
rémes természete van, és néha bizony
bepörög a hisztitől.
és képes órákig lógni a telefonon,
és hamarosan Európába szeretne utazni valamelyik
nyáron, és azt akarja, szerezz neki egy alig
használt, tpöpec Mercédeszt, és bele van zúgva
Mel Gibsonba, és az anyja alkoholista,
az apja pedig fajgyűlölő.
és néha, ha túl sokat iszik,
horkol alvás közben, és van úgy, hogy csak
fekszik az ágyon, mint darab fa.
és ismer egy gurut, aki találkozott Krisztussal
a sivatagban, 1978 tájékán.
és táncos akar lenni, de jelenleg munkanélküli,
és migrénes fejfájást kap rendszeresen,
ha túl cukrosat, vagy sok sajtot eszik.
figyelem a srácot, meg a csajt, ahogy
a mozgólépcső viszi fel őket,
a karja védelmezőn a lány derekára simul,
miközben azt gondolja szerencsés és
azt gondolja, ő egy különleges srác,
és azt hiszi, senkinek a világon
nem jött össze, ami neki megadatott.
és igaza van,
piszkosul igaza van, a karja körbefonja
azt a forró edényt,
melyet kitöltenek
belsőségek,
húgyhólyag,
vesék,
tüdő,
só,
kén,
széndioxid,
és
váladék.
kívánok sok
szerencsét hozzá.

Márkus László fordítása

FRANCOIS SÍRJÁRA
(Grabschrift für Francois)

A világ két kapuja
nyitva áll:
magad tártad ki őket
a kettős éjben.
Halljuk, amint csapódnak,
és csapódnak
és hordjuk a bizonytalant,
és a zöldet hordjuk
örökkévalódba.

AZ IDŐ SZEME
(Auge der Zeit)

Ilyen az idő szeme:
kajánul bámul a hétszínű
szemöldök alól.
Tűz mossa szemhéját,
gőzölög könnye.

Egy vak csillag nekirepül
és elolvad a forró pilla alatt:
meleg lesz a világban,
és bimbóznak, virágba borulnak
a holtak.

VÖRÖSRE ÉRLELT AJKAKKAL
(Mit zeitroten Lippen)

Tengerben érlelt e száj,
melynek hangjait az est megfestve utánozza,
országai fényében.
Mormogva visszahangozza aztán,
vörösre érlelt ajkakkal.

És te, száj, te tengertől származó,
tengertől, hol a tonhal úszott,
tündökölt ragyogva,
népek kezdetétől fogva.

A ton ezüstje, mit fénysugár ha érint,
ezüst tükre az a halnak:
szemeink előtt bukkan fel
másodjára a homlokok
vándorló glóriája.

Ezüst és ezüst.
A mélység kettős csillanása.

Evezd csónakod oda,
testvér.
Hálód vesd ki rá,
fivér.

Húzd fel akkor,
vesd házainkba,

vesd az asztalokra,
tányérjainkra vesd –

És lásd, duzzadnak ajkaink,
érett vörösek, akár az esti óra,
mormognak is –
és tengerből a száj felmerül
egy vég nélküli csókra.

Bánfai Zsolt fordításai