Macska, ki a járda mellett
úgy cicázol, mint az ágyban,
sorsod miatt irigyellek,
mely nem is sors valójában.

Szolgája erős törvénynek,
mely követ-embert vezérel,
személytelen ösztönlényed
csak azt érzi, amit érzel.

Úgy vagy boldog, ahogyan vagy.
Tiéd, mi vagy, mind a semmi.
Én, tudója önmagamnak,
nem tudok magammá lenni.

Havasi Attila fordítása

Késővörösben

 

Késővörösben alszanak a nevek:

egyet

felébreszt világtalan éjszakád,

és elvezeti, fehér bottal végig-

tapogatva a szív déli falát,

a fenyők alá:

egy embernövésű fa

elindul a cserépvárosba,

ahová az eső is betér,

a tengeri idők barátjának adva ki magát.

Kékben

mond a fenyő árnyékot ígérő lombsátor-szavakat,

és szerelmed nevei közt

tartja számon saját szótagjait.

 

(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)

 

 

 

 

Erős vár

 

Ismerem minden házaknak legesteledőbbikét:

a tiednél is mélyebb szemnek ül rajta vigyázása.

Erkélye rácsáról, ablakpárkányáról jajszóval lobog a gyász

zöld zászlóval – és nem tudod, hogy gyolcsát magad szőtted.

A szélcsendtől magasra lebben a kezed üteméről feledkező szövet.

A szó, amitől búcsút vettél, a kapuban vár, köszönt,

és ami itt szelíden horzsolt: fűszál és kalász és szív és virág,

már régóta ott vendég, odaköltözött, és téged nem érint már soha.

De amint abban házban a tükör elé lépsz,

mind meglátnak: rád néz fűszál és kalász és szív és virág.

És az a mélyebb szem a te mély szemedet issza.

 

(Mohn und Gedächtnis, 1952)

 

 

 

 

Fénylés

 

Hallgató testtel

fekszel mellettem a homokban,

fölötted a csillagok.

 

Talán egy sugár hasadásából

pergő fény szakadt rám?

Vagy pálca volt,

amit fölöttünk törtek,

az ragyog úgy?

 

(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)

 

 

 

 

 

Sötétről sötétre

 

Felnyitottad a szemed – és én látom sötétségemet életre támadni.

Látom a homályt szemed legmélyén sűrűsödni:

ott is az enyém, és ott is eleven.

 

Átvisz ez? Fordulatot, ébredést hoz?

Kinek a fénye követ most engem a parton,

ki ez, hogy révészt is talált?

 

(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)

 

 

 

 

 

A vendég

 

Még alkonyat előtt

betér hozzád, aki üdvözlő szót váltott a sötéttel,

aki a köszöntést titokban homályra cserélte.

Még hajnal előtt

felkel,

és mielőtt továbbindulna, felszítja az alvást,

a lépésektől visszhangos, kongó álmot:

hallod, amint a messzeségeket méri, áthasítja,

és odaveted elébe lelkedet.

 

(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)

 

 

 

 

Változó kulccsal

 

Változó kulccsal

nyitsz be a házba, ahol

az elhallgatottak hava kavarog.

A vér szerint, aminek

forrása szemed, szád, füled,

változik, cserél, csal a te kulcsod.

 

Változik a kulcs, igazodik a szó,

hogy belesimuljon a hóvihar zárjába.

A szél szerint, ami tovább űz,

gyűl, csak gyűl a szó köré a hó.

 

(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)

 

 

 

 

A távolba

 

Némasággal frissen festve áll a tágasság, hely van házban:

jöjj, lakoznod kell.

 

Az órák mind átokszépen sorakoznak a polcokon:

elérhető közelségben a menedékhely.

 

A maradék levegő élesebb, mint valaha: lélegezned kell,

lélegezned, magadnak lenned.

 

(Sprachgitter, 1959)

 

 

 

 

Egy nap, egy másnap

 

Ahogy a forró szél végigfut a hegyek hátán: ilyen vagy.

A csend repült elénk

egy második, világos életet.

 

Győztem, legyőztek, hittünk

a szikár csodákban, az ág,

amit sietve írtak az égre, megtartott minket, belenőtt

a hold pályájába, átszakította a huzatos fehérséget,

leveléből holnap repedt a tegnapba, úgy nyúltunk

szétporladva a fények után, és minden

zuhant, omlott,

senki kezébe vetettem.

 

(Sprachgitter, 1959)  

 

András Orsolya fordításai

 

 

(Illusztráció: Paul Klee)

 

Az öböl feléled
zajongva itt,  de csöndből sincs hiány,
hol kétszer jön és megy,
naponta, nincs cél, a boldog óceán,
szirtek tövénél, várostól messze
ülök merengve.
Távollétem nem gond a világnak;
munkája múltán az álság rohad;
Irdatlan az igazság és irányt szab,
mindegy, hogy győz-e vagy alul marad.

Botár Attila fordítása

 

Elég árulás, gyűlölet, erőszak, abszurditás van az átlagemberben,
hogy bármelyik napon bármely hadseregen túltegyen.

És a gyilkosságban azok a legjobbak, akik ellene prédikálnak.
És a gyűlöletben azok a legjobbak, akik a szeretetről prédikálnak.
És a háborúban végül azok a legjobbak, akik a békét hirdetik.

Akik Istent prédikálják, azoknak Istenre van szükségük.
Akik békét hirdetnek, azokban nincs béke.
Aki békét hirdet, abban nincs szeretet.

Vigyázzatok a prédikátorokkal
Óvakodjatok a tudósoktól.
Óvakodjatok azoktól, akik mindig könyveket olvasnak.
Óvakodjatok azoktól, akik vagy utálják a szegénységet,
vagy dicsekszenek vele.
Óvakodjatok azoktól, akik túl hamar dicsérnek,
mert nekik is dicséretre van szükségük.
Óvakodjatok azoktól, akik állandóan cenzúráznak,
mert félnek attól, amit nem ismernek.
Óvakodjatok azoktól, akik állandó tömegek mögé bújnak,
mert egyedül semmit nem tudnak felmutatni.
Óvakodjatok a középszerű férfitól, a középszerű nőtől,
óvakodjatok a szerelmüktől, mert a szerelmük is középszerű,
csak az átlagosat keresik.

Gyűlöletükben zsenialitás búvik meg.
A gyűlöletük elég zseniális ahhoz, hogy megöljön téged,
vagy hogy bárkit megöljenek.
Nem szeretik a magányt.
Nem értik a magányt.
Megpróbálnak mindent elpusztítani,
ami eltér a saját világuktól.
Nem képesek művészi alkotásokra,
Nem tudják megérteni a művészetet,
alkotóként folyamatosan kudarcot vallanak,
de tehetségük hiányát a világ kudarcának tekintik.
Nem lesznek képesek teljes szívükből szeretni,
azt fogják hinni, hogy a te szerelmed nem teljes,
és ezért téged fognak gyűlölni,
és a gyűlöletük tökéletes lesz.

Mint egy ragyogó gyémánt,
mint egy kés,
mint egy hegy,
mint egy tigris,
mint a bürök.

Ebben teljesedik ki művészetük

Márkus László fordítása

Tudni akarod, hogyan töltöm az időm?
Az előkertben sétálok, gyomlálást
színlelve. Tudd, sosem gyomlálok, térdelve, lóherék
csomóit a virágágyásból kitépve: valójában
bátorságot keresek, némi bizonyosságot, hogy
megváltozik az életem, habár
ez örökké tart, megvizsgálni
minden lóherét, van-e szimbolikus
levél, és a nyár lassan véget ér, már
sárgulnak a levelek, mindig a beteg fák
az elsők, a haldoklás
ragyogó sárgába fordul, még pár sötét madár zengi
záródalát. Akarod látni a kezeim?
Olyan üresek, akár a legelején.
Vagy mindig is az volt a lényeg,
hogy jel nélkül folytassuk?

Enesey Diána fordítása