Az ablaknál ülsz
és havazik.
A hajad fehér
és fehér a kezed,
de fehér arcod két tükrébe
mozdíthatatlanul befészkelt a nyár:
ott a hely, egy egész ország a láthatatlanba emelkedett réteknek,
a csermelyeknek, hol éjszakára meghúzódnak az árnyékszarvasok.

Jajgatva hullok fehérségedbe,
zokogok, amint beborít havad:
belőle az élet oly halkan távozik,
mint a végigmondott imádság nyomán.

Ó, belealudni a te havadba,
a világ tűzlélegzetének minden kínjaival,

míg az arcodból eredő ráncok,
a hajadból húzódó vonalak
mélyebbre merülnek a tengeréjszakába
az új születés gyökere felé.

(Sternverdunkelung, 1949)

András Orsolya fordítása