– A történelmi koincidenciák, hiszen érted, kedvesem!
Riolda nem értett semmit. A sirályok falánkan csapódtak a vízre, a szél ide-oda hajlongott, közben méltósággal dübörögtek a hullámok, de ez talán mégsem ugyanaz a tenger volt. És a színe! Riolda soha nem látta ilyen zavarodottnak. A szürkeségének volt egy barnás árnyalata, mintha ez a sokezervalahány éves asszony az éjjel titokban vérzett volna.
A hirtelen támadt hőség elől egy raktárban húzódtak meg.
Kidobott vödrök, rongyos halászhálók és a háború többi martaléka: egy tagbaszakadt, háromgyerekes anya a fiaival, egy magát koldusnak álcázó, szökött katona. És persze ott ténfergett a raktárban a normann udvar főtudósa, fővarázslója, főkrónikása.
– Nem éri meg a Nyugat a következő évet – jósolgatta Illighaen. Nincs tartása, nincs hite, nincs gerince. Fegyelem nélkül az emberek szétfolynak, nem tudnak a jelenben lehorgonyozni, ezért aztán több időben élnek, mint a kísértetek. A szokás a lélek nagy fegyelmezője, ez teszi lehetővé az emlékezetet, amely maga is egy diszciplína, ezt ne felejtsük el! Az iszlám zabolát vet majd a lélek renyheségére.
No persze az iszlám sem boldogulna egy nagy tudós nélkül, aki megmondja, hogy mikor, mi mindenre kell a zabola. Illighaen tébolyult tekintettel fejtegette: a kalifa örülni fog, hogy érkezik északról egy gondolkodó, aki elbeszélget vele Normandia romlásáról, a frankokról, a keltákról. Egy tudós, aki segít értelmezni a tényeket, hogy ne vesszen el a jó kalifa a hiedelmek dzsungelében…
De seholsem volt ez a dzsungel! A nagy Illighaen ott ült a parton néhány rossz csónakkal, egy kislánnyal, egy koldussal, egy háromgyerekes, gyanakvó anyával. És a tengerpart olyan elhagyatott volt, mintha a mórok maguk előtt terelve a foglyaikat, régesrég visszatértek volna a palotáikba – nem törődve semmivel, legkevésbé a meghódítottak hiedelmeivel.
– No de mi lett a gyerekeiddel? – faggatta Riolda. – És mi történt a kegyelmes herceggel? Ki temeti el őket?
Illighaen legyintett. A történelem nagyobb katasztrófákat is számon tart, mint néhány háziasszony halálát: olvasgasd csak Flaviust, gyermekem, tanulságos lesz! A föld tele van halottakkal, asszonyok, puhány, idős hercegek és gyermekek csontjaival, mert veszni kell a gyengéknek – aki ezt nem látja, az nem érdemli meg, hogy egyszer utat vágjon magának a dzsungelbe.
Riolda biztos volt abban, hogy Illighaen képtelen az elmúlt hetek eseményeire visszaemlékezni, ahogy azt sem képes elmondani, milyen trükk révén szabadult ki az ostromlott palotából. De még így, mindenre képtelenül is született tanár volt, akit a magyarázatai tartottak életben. Hány élete van a fekete hattyúnak? Mit gondolt Tacitus a germánokról? Hány szörnyet kell a tenger mélyére láncolni, hogy az ár-apály soha ne nyugodjon?
A soha meg nem érkező hajókra és a tudásvágyó kalifa jobbjára várakozva Riolda megtanulta a legfontosabb kikötők nevét, a tengerekben kígyózó, soha ki nem ismerhető áramlatokat. És elég volt kimondani azt a szót, hogy borostyán, maga elé képzelni a Róma felé kígyózó, sárga kövekkel kirakott borostyánutat, és már nem is érezte éhesnek magát.
De a nyár elmúlt, és Rioldának csak a saját tizenöt éve, a hallomásból ismert borostyánút és Josephus Flavius csodás élettörténete maradt. Úgy tűnt, csodás tengeráramok és megmentő hajók csak Illighaen történeteiben léteznek, mert akinek volt valami használható lélekvesztője, az már régesrég áthajózott Dániába, és bekönyörögte magát egy ottani úr kíséretébe.
A saját tizenöt éve maradt, a tenger és persze a folyamatos tanulás. Délelőtt került sor a tényekre, és délután – mikor Illighanen belefáradt a parton való bóklászásba és a csüggedésbe – a hiedelmekre. A tengeráramok a vajúdásba belehalt asszonyok rettentő fájdalmából fakadnak, magyarázta Illighaen. A tenger a bizonyítéka annak, hogy nincs az élők és az élettelenek közt éles határvonal.
De még a három fiú anyja sem hitte el a névtelen áramlatokról szóló meséket. Vénember, sületlen. Csak azért beszél ennyit, azért hord hetet-havat össze, hogy a melledhez férjen, Riolda. Vagy talán mégiscsak megvan a sütnivalója? Hisz olyan bőröd, mint a tej! A borzas hajad miatt meg azt hihetik, tündér vagy. Meglátod, megláncol majd a szép beszédével, elvisz magával, és elad az első rabszolgakereskedőnek.
Az asszonynak szép neve volt: Lenának hívták, mint valami királynőt. De talán nemcsak a menekülés és a pár napja elszenvedett nemi erőszak miatt volt ilyen gyanakvó, (senki sem szégyenli a pofáját, mindenki csak össze-vissza beszél…), hanem ez a harag talán már születése óta ott lapult a bőre alatt, gyógyíthatatlanul. Nem volt sovány, de a csontjai nem fértek a bőrébe, szúrtak itt is, ott is, majd kibökték a bőrét, beszélgetés közben megsebezték saját fiait is: ha nem tetszik, le is út, fel is út… Majd lesz nemulass, ha megtanuljátok…!
A fiúk jó előre megtanulták a leckét, és semmit se mertek elhinni, amit nem helyeselt az anyjuk. Hiszen ki ez a Riolda? Biztos minden cafka azt meséli, hogy dadus volt a hercegi udvarban. De nincsenek hercegek és tengeráramok, ezekről csak kótyagos vénemberek handabandáznak, hogy megtévesszék a szegényembereket. A becsületes embereket, akik a két kezükkel… Mint a pogány frankok, furkósbotokkal fölszerelkezve jártak a fiúk vadászni az anyjukkal, ámbár sohasem találtak mást, csak magokat. Ettől a nagy darab asszonytól talán az állatok is félnek.
– Te hogy menekültél meg, Illighaen? Mondd már el, mi történt a herceggel!
Illighaen hümmögött, mintha csak tudatlanságon kapták volna, megint rátért a tengeráramok csodálatos életére, a csodás koincidenciákra, aztán, szinte jutalomként, a tudásvágyó kalifák nagylelkűségére.
– No de hol vannak a könyveid? És mi lett a feleségeddel?
Illighaen megrándult. A csodás koincidenciák közt ott volt a fejében az egész múlt és természetesen a jövő is.
Lena és a fiai semmiféle jövővel nem törődtek. Vagy igenis törődtek a jövővel, csak ez a jövő nem volt tengeráramokhoz mérhető. Elkóborolt tehénről álmodtak, vagy egy ép halászhálóról, és arról, hogy végre kitakarodnak az arabok, hogy lesújt a dögvész az emberkereskedőkre, a hazugokra, és no, persze a cafkákra is. Hogy ne legyen többé tél, hogy ne legyen többé hőség, hogy fusson a sok ingyenélő… hajózzon el Dániába vagy akármelyik kitalált földrészre, hogy ne zavarja senki Lena asszonyt, mikor kiélvezi a fiai tiszteletét.
– Nincs elég képzelőereje, hogy a háborút túlélje – vélte Illighaen. – A csontok gyorsabban törnek, mint a lágy részek.
Akármilyen harcias is volt a három fiú anyja, elég sokan csatlakoztak hozzájuk. Egy sebes arcú rabszolgalány, egy frank asszony a csecsemőjével, aki mint valami húsos golyó, úgy feküdt a karján, egy bekötött kezű férfi, akiről semmi mást nem tudtak, csak hogy retteg az éjszakáktól. De mások is jöttek, mások is rettegtek az éjszakától – pedig jöttek mindenhonnan, jöttek bekötött szemekkel, bekötött kezekkel, kicsik és nagyok, farkashoz vagy madárhoz, gyíkhoz vagy szitakötőkhöz hasonlók. Mintha Illighaen valamelyik régi képeskönyve elevenedne meg – igaz, ezekben a könyvekben a túlélés mindig a meggyőződésen múlott.
– Te mért nem nézel szembe a jövőddel, kislányom? Amilyen szép vagy, amilyen friss, meg se kéne szólalnod. Azt mesélik rólad, királylány vagy, no, persze nem egy birodalomé, hanem csak egy kicsinyke szigeté… pár bokor, néhány, éhségtől dülöngélő alattvaló, már amennyit a mesék a fiatal lányoknak meghagynak; nevetséges is volna ezt összevetni a mórok birodalmával! De a nőket is megszépítik a legendák, nemcsak a katonákat.
Száraz ujjaival végigsimított Riolda arcán, mintha tudós módjára meg akarná vizsgálni, valódi-e a frissessége.
Egyszercsak Illighaen az ő vakmerő történeteivel eltűnt az egyik hajnalon. Elvitte a kisebb és nagyobb római történetírókat, a tengeráramokat, a reményt, így Riolda egymaga hallgatta, hogy az északi városokban járvány tombol, hogy már nem tombol… hogy Vilmos hercegre rágyújtották a palotáját, hogy nem is gyújtották rá… hogy fogolyként viszik Sevillába, hogy nem Sevillába, hanem Cádizba… Hogy érdemes itt várakozniuk a parton, mert a kegyelmes herceg halála előtt üzent a dánoknak, akik majd nagy irgalmasságukban hajót küldenek a túlélőkért. Riolda már elunta ezt a labdázást a szavakkal, inkább a parton csatangolt a sértődött özvegyasszony, Lena fiaival. Játékból képzeletbeli lovakra és farkasokra vadásztak.
Mi van a tenger túlsó partján? Talán ugyanilyen, szavakkal labdázó, róluk álmodozó menekültek.
Nem halhatsz meg, Riolda! Nem halhatsz meg! Mi majd megtalálunk.
Október első napjaiban egy arab könnyűlovas hadtest vette körül a raktárat. Nem páncélos embervadászok voltak, nem hordszéken utazgató emberkereskedők, hanem kipihent, nyájas, már-már szelíd tekintetű fickók, a kalifa berber magántestőrei. Nem törődtek a félelemtől megnémult gyerekekkel, a fal mellett összekuporodott lányokkal, hanem a jóllakottak nyugalmával jártak körbe-körbe. Akár az öreg, kövér kandúrok, akik most már mindörökre elteltek vérrel és győzelemmel. Egy tizenöt éves lányt kerestek: egy feketehajú, kékszemű, ír kislányt, egy nevenincs kis sziget királyának a lányát. A testőröket egy töpörödött mór tudós kísérte, arab krikszkrakszokkal teleírt fóliánst tartott a kezében, azt suttogták róla, ő a kalifa főtanácsadója. De ki mer fürkészőn figyelni, ha a rettegéstől ellazulnak a záróizmai, ha a saját vizeletében és a verejtékében fürdik? Olyan rettegés szállta meg a bujkálókat, hogy arra sem vették a bátorságot, hogy belenézzenek az arcába.
De Riolda már nem volt a raktárban.
Két napja volt, hogy kereket oldott Lena asszony legidősebb fiával.
Csóka Kata fordítása
Régebbieket lásd itt:
http://ujnautilus.info/ha-a-kod-mela-forditott/
Többes szám, ismeretlen személy (Patrick de Mela: Fordított)
http: http://ujnautilus.info/tonkremenni-patrick-de-mela-forditott/
//ujnautilus.info/apa-anya-patrick-de-mela-forditott/
http://ujnautilus.info/nyelv-orszag-mela-forditott/
