1
Néhány hete édesanyám egyik fényképére bukkantam,
melyen kiült a napra, arca kipirult, talán a sikertől, az örömtől.
Sütött a nap. A kutyák pedig
akárcsak az idő, együtt pihennek a lábánál,
nyugodtan, mozdulatlanul, ahogy minden a fényképen.
Aztán letöröltem anyám arcáról a port.
A por tényleg mindent eltakart; azt hiszem, az emlékezés örökös
homálya óvta meg gyerekkori emlékeimet.
A háttérben, talán, egy kerti szék, egy sövény és néhány fa.
Amikor a nap az égbolt alászáll, az árnyak hosszan elnyúlnak, elsötétednek.
Minél többször leporolom a képet, annál sötétebb lesz árnyékuk.
Megérkezett a nyár. A gyerekek
a rózsaágyás mögött tanulnak, miközben
árnyékuk összeáll.
Aztán észbe kapok; azzal, hogy mindent
megváltoztattam, ezzel együtt töröltem azt is,
ami addig nyilvánvaló volt –
Megjelent, majd el is tűnt hamarjában.
Vajon pillanatnyi vakság, bizonytalanság, zavartság ez részemről?
Megérkezett a nyár, majd az ősz. Lehulltak a falevelek,
és a vörösesbarna képen felcsillantak a gyermeki arcok.
2
Mikor némiképp újra rátaláltam ezekre az emlékekre,
visszatettem a fényképeket, ahol rájuk találtam,
egy réges-régi zsebkönyv lapjai közé,
melyek szélei tele voltak írva
jegyzetekkel, néhol egy-két szó volt, de gyakrabban
fordult elő szellemes megjegyzés vagy felkiáltás,
úgy mint “Egyetértek” vagy “Bizonytalan, tanácstalan vagyok” –
A tinta megfakult. Imitt-amott nem tudom elolvasni,
mit is gondolhatott szerzője, miközben
horzsolásszerű foltokra lettem figyelmes,
hirtelen azt vettem észre, hogy potyognak könnyeim.
Egy ideig a kezemben tartottam a könyvet.
A címe szerint: Halál Velencében;
Én írtam a lap szélére, feltéve, ha Freud elhiszi,
semmi sem a véletlen műve.
Így hát a kis fénykép sorsa
újra eltemetett, ahogyan régen is, a jövő számára.
A lap szélén csupán két szó volt,
egy nyíl mutatott rájuk: “meddő” és az oldal alján: “feledés” –
“Neki pedig úgy rémlett, hogy sápadt, bűbájos
pszichológus ott künn rámosolyog és fejére int…”[1]
3
Milyen nyugodt a kert,
bögöly se dongja körbe a húsos somot.
Már itt a nyár.
Milyen nyugodt most itt
az élet, mely ereje teljében van. Platánok
érdes, durva oszlopai
tartják a mozdulatlan
lombkoronákat és
a gyep megrészegül
a színpompától –
míg az égbolt kellős közepéről
figyel szemtelenül az Úr.
A dolgok, mondja, s mindannyiotok:
páratlan és megváltoztathatatlan.
Kitapintható a csend, akár
a színpadon, akár a közönség soraiban,
ahol megszólalni is tolakodó.
Oly közel van hozzánk,
árnyatlan a gyep is.
Nyugodt és csöndes minden,
akár egy délután Pompei városában.
4
Beatrice elvitte a cedarhursti parkba a gyerekeket.
Sütött a nap. A repülők
jöttek-mentek a fejük felett, békében, hiszen a háborúnak vége.
Így képzelte ő el a világot:
nem lényeges számára, mi valós és mi hazug.
Repülők jönnek-mennek, egészen
Rómáig, Párizsig – nem lehetsz rajtuk,
hacsak nem repülsz át a parkon. Elsuhan
mind, semmi sem állíthatja meg őket –
A gyerekek nem tudnak uralkodni magukon,
hogy meg ne szagolják a rózsákat.
Öt vagy hét évesek lehettek.
Végtelen, örök – így
beszélt az időről.
Valahol a tölgyek takarásában ült egy padon.
Messze a távolban, a félelem egyre közeledett, ott volt a küszöbön.
oda hallani a vonatállomásról a hangját.
Az eget narancs és rózsaszín festi be, véget ér a nap.
Nem fújt a szél. A könnyű nyári napsugár
tölgy-árnyakat formál a zöld gyepen.
[1] Idézet Thomas Mann, Halál Velencében c. könyvéből, az idézetett fordította: Lányi Viktor
