Mit akarsz tőlünk? Ki vagy?

Riolda sikoltozva ébredt minden hajnalban. Nem ő kérdezgette az álomban látott szörnyeket, hanem a rémek vonták kérdőre.

És aztán a hercegné: Mi van veled? Elrontottad a gyomrodat? Rosszat álmodtál? Riolda bólintott. Hát persze! Ne tessék aggódni, biztos a lencse vagy a bab. A szolgák a rémeiket is a gazdáiktól öröklik, ahogy a köpönyegüket és a becenevüket is.  

Hiszen csak egy gyereklány volt, egészen olyanféle, mint akik az utak szélén kenyeret kéregetnek. Szurtos. Illetéktelen. A rémek is úgy viselkedtek vele, mintha szemtelenségből vagy merő figyelmetlenségből lépett volna be a szobáikba. Neki nem voltak saját szobái. Ahogy nem volt saját semmije, talán keze vagy lába sem.

Nem volt ez mindig így. A szigeten, ahol született ő volt a legkisebb. Az örökös legkisebb, hiszen a legeslegutolsó is a szigeten, ezért mindenki a tenyerén hordozta. Sajátgyerek volt, akit ha kenyérre nem is, de történetekkel lakattak jól – mindenki hitt abban, hogy tőle rabolták el, hogy őbenne, Rioldában támadt fel a saját gyereke… aki meg sem született, de talán ilyen kicsi, szép, eleven, kíváncsi lenne, ha lenne… Riolda, ha az arcokra nem is, de az egymásba fonódó álmokra még emlékezett.

Csak egy királylány engedheti meg magának, hogy egyszerre ennyi helyen nevelkedjen. De az apja, Fargein – vagyis a férfi, aki a legkitartóbban hitt abban, hogy Riolda az ő gyereke – kimenekítette innen. Nem nőhetsz fel ilyen zűrzavarban, nincstelenségben.

Itt, az új világban Fargeinből istállószolga lett, őt, Rioldát viszont nagy kegy érte: pesztraként vigyázhatott a herceg gyerekeire. Nem bántják, nem ütik, nem éheztetik, akkor sem bántják, ha hajnalban sikoltozik… És még a nevét sem vették el. A hercegné nem nevezi se Kindigheilingerlisnek, se Ottmatrungungnak, se semmilyen nyakatekert néven. Ha egy gyerek megtartja a nevét, akkor a többieknél nagyobb örömöt talál a szerelemben, de saját álmai már nincsenek. És az sem valószínű, hogy ő az életben egyszer még viszontlátja Fargeint.

A szobák, ahol ennyit rémüldözik, nem a saját szobái. A sárkányfejek, az omlatag, szőke nők, a vörösszakállas katonák, a sok Ottmatrungung, Kindigheilingerlis tőle igazán halomra öldöshetik egymást! Kövérek, öregek, zavarosak, ostobák.

Nem az volt Fargein álma, hogy egyszer megérkeznek egy normális, élhető érkeznek?

Ő még álmában is hallja, ahogy a germán vezérek csikorgatják a fogukat. Mert délről az arabok, keletről a szászok, nyugatról a frankok nyomulnak… És ezek még csak emberek mindennapi szülőkkel, nyavalyákkal, gyerekekkel, betegségekkel, ilyen-olyan istenekkel! Északon mindenféle titokzatos lények élnek, belefolynak az álmainkba, harc nélkül birtokba vesznek minket. Ha a szelek túl erősen fújnak, vagy a tél négy-öt hónapnál tovább tart, Álomkirály országa kezdődik el, és itt már mindenki névtelen és fegyvertelen.

De nem a szolgagyerekek dolga, hogy aggodalmaskodjanak. Rá sem érnek, hisz minden percben ugraniuk kell, még álmukban is, mert vajúdik a hercegné, mert nem vajúdik, de azt hiszi… és közben odaég, lefolyik, kifolyik, mert a gyerek kiöntötte, ledöntötte… nem igaz, hogy ledöntötte, csak a hercegné aggódik. A nagy ide-odakapkodásban már elfelejtődött, hogy Riolda azért van itt, mert a tündérek országából jött. A szolgákról mesélik, hogy annyit szolgálnak, hogy nem képesek a saját gyerekeiket szeretni.

Hogy parancs nélkül már étvágyuk sincs.

Fargein egy csodálatos világról mesélt, szerető nagynénikről és nagybácsikról, egy termékeny földről, ahol egy szempillantás alatt megkapaszkodnak a gyümölcsfák, ahol nem is lesz más dolga Rioldának, mint kiszaladni a kertbe, és a lábával turkálni diók, mogyorók után… Ám mióta megérkeztek, ő egy menekülő hercegnével tölti az idejét, az éj leple alatt osonnak egyik bagolyvárból a másikba egyik rejtekhelyről a még titkosabba: indulj, Riolda, fogd meg, ne ejtsd el, siess…! De vajon ki az, aki az ő halálukat kívánja? Melyik összeesküvő nem tűri, hogy a hercegnek gyereke szülessen?

Nem mindegy ez, egyáltalán nem mindegy, töprengett Riolda. Hiszen már ő is beletartozik ebbe a hercegi, fenséges Ő-be, a hercegné kíséretébe. Ugyan ki kímélne meg egy szurtos kis gyereklányt, ha majd lecsapnak rájuk az ellenségek? Az összeesküvők, a rémálmok, a szorongások, a fantazmagóriák. Riolda már annyi fantasztikus, vakmerő, hátborzongató történetet hallott, hogy már-már kételkedett az összesben. Ha kitépsz a fejedről egy hajszálat, akkor az tényleg beszélni fog helyetted? Az erőszakkal kiontott vér nem szárad fel? Riolda soha nem látott effélét a saját szemével.

De talán nem is a saját szemével kéne a dolgokat nézni, hanem a felnőttekével. Az okosokéval, a hatalmasokéval, akik az álmokban látott rémalakokban a saját nagyszüleiket ismerik fel. Akik soha nem kételkednek. Akik megvonják a vállukat, ha valamivel szembesítik őket.

Legalább köszönd meg, hogy nem az út szélén! Hogy nem a kutyák ettek meg!

 

Rioldának mostanában elég ideje volt, hogy hálás legyen.

Eljött a jó idő, és ők beköltöztek egy csendes falusi házba, talán egyenesen a nyár szívébe. A kert, ahol az idő java részét töltötték, majdnem olyan derűs és mindennapi volt, mint amiről Fargein álmodozott. Nyugodt, pompás diófák az udvaron. Mohos kút teli közönséges, jóízű vízzel, egymásba nyíló, derűs, jókedvű szobák. Ráadásul június van, és ilyenkor még neki sem kell beleszakadni a lótás-futásba. Csak játszik a kisfiúkkal kertben, és turkálják a tavalyi diókat a lábukkal.

Én tényleg a sárkányok fia vagyok, Riolda?

Na ne viccelj…!

Magabiztos, boldog ház ez. A méz szinte magától csordul ki a korsókból, a búzaszemek vidáman peregnek a zsákokból – és hol van még az aratás? Dagadnak a tollal tömött párnák, jó dolog pofozgatni őket, lefekvéskor, felkeléskor, de még napközben is. A hercegnének fáj a háta, talán terhes újra, de az is lehet, hogy őt is elernyesztette ennek a nyárnak a bősége.

Neked az anyád is szolga volt, Riolda? Te honnan jöttél? Ki vagy?

Mennyi ostobaságot kérdezgetnek a gyerekek!

Riolda ilyenkor visszafutott a házba, és megint megcsodálta a kincseket, az éléskamrát, a zsákokat, a tömött ládákat. Igen, minden megvan. Minden megvan. De hol van a saját édesanyja? És ki gyűjtötte ezeket a tollakat a párnákba, ki csorgatta a mézet a kancsókba, és ki szerette ennyire ezeket a diófákat?

Manapság sokat költöznek az emberek, magyarázta régebben a herceg. Délen a mórok, nyugaton a frankok, keleten a szászok, a vorderichek, az alemannok, a kortoránok, az éjszaka mélyén a kísértetek. Manapság sokat költöznek az emberek. Mások eszik meg, isszák meg – talán mások alusszák el.

De az idő most vidáman elnyújtózkodott ebben az óriási kertben, talán mert a rabszolgatestőrök is sokat segítettek. Zszszszsrrrrrrssss, Brrrrzzzsssszsprcs dünnyögték barátságosan, ha Riolda megkérte őket valamire. Bevitték a vizet a házba, megjavították a kemencéket, megszögelték az ablakokat, sőt valami hintafélét is összeeszkábáltak. A hercegné szerint egyetlen nőnek sem lehetett félnivalója az ilyen szláv mamlaszoktól, merthogy ezek csak… De nem magyarázom el, Riolda, hisz te gyerek vagy.

Esténként eszedbe ne jusson ott csámborogni, ahol a testőrök alszanak!

A szláv testőrök között volt egy fiatal, széparcú, szeplős mamlasz is, akit talán gyerekkorában raboltak el keletről: Igrijnek vagy Lirgijnek hívták. Az öregek még a széltől is óvták, és mindenkire haragudtak, aki a kelleténél tovább bámulta szeplőit. Riolda észnél volt, és nagyon ügyelt rá, hogy Igrijt ne kérje meg semmire, se vízhordásra, se egyszerű cipekedésre. Egyszer régen parasztasszonyok jöttek a faluból, a gyerekeknek süteményt hoztak, térültek-fordultak, megbámulták a hercegné ruháit, kicsit játszottak az udvaron a kisfiúkkal, és úgy viselkedtek, mintha várnának valakit.  Ám a szeplős Igrijnek nem volt szabad előjönni. Az öregek pillantása csak akkor derült fel, mikor a két össze-vissza locsogó nőszemély betette  a kertkaput.

Hány napig is tart a nyár?

Talán a faluban összeakadt Igrij pillantása a parasztasszonyokéval?

Riolda elfelejtette volna ezt az látogatás, ám ettől a naptól fogva nem látta többé Igrijt. Talán a két nő után szaladt? Vagy – miként Illighaen, a történész találgatta – beállt muzulmánok seregébe? Vagy csatlakozott volna az összeesküvőkhöz, akiktől a herceg mindenekfelett retteg? Ha ez így lenne, akkor az öreg szlávok nem járnának-kelnének, nem morgolódnának ilyen derűsen, nyugodtan. Riolda először arra gondolt, talán az istállóban tartják fogságban hetek óta.

Hetek óta… Ha a drága, az egyetlen, a kedves Igrij az istállóban lenne leláncolva, vagy valami ritka betegségben haldokolna, akkor az öregek nem üldögélnének ilyen szép komótosan a diófák alatt.  Ám mit is számít egy rabszolga-testőr élete? Mit is számít egy rabszolgatestőr élete a többi rabszolga szemében? Ha rádől egy fa az erdőben, ha beleesik a folyóba, ha túl sokat eszik vagy túl keveset, vagy „elcsavarog” szégyenszemre? Vagy ha elcsattan egy pofon, aztán még egy…aztán még egy…

A hercegnének amúgy sem szokása megszámolni a cselédeket.

 

A fiatalság jelenti a legnagyobb veszélyt, gondolta Riolda. A gyerekekre is bárki bármikor lecsaphat, a betegségek, a martalócok is – na de a fiatalokra, a fiatalokra kik leselkednek?  Talán a parasztasszonyok látogatása után Igrij nem is léphetett elő élve az istállóból. Riolda most már rettegve gondolt a mellében befészkelődő bizsergésre, a hasában alig egy hónapja feltámadt zsibongásra.

Csak azt ne!, gondolta. Csak nehogy idő előtt!

Csak nehogy vérezzen! Csak nehogy, nehogy…

Anya, apa! Hát hol vannak?

Mert Riolda nagyon jól tudta, hogy utána igenis megváltozik a nők illata. Hogy azután nem maradhat láthatatlan, nem lehet többé ilyen ártatlan, kapd fel–hozd el Riolda. Hát nem a szolgálólányok dolga, hogy kiszolgálják egy hercegi udvarban a követeket és a katonákat? Azután már nem turkálhat a gyerekekkel dió után a kertben, az ostoba kérdések elől sem szaladhat el, ahogy nem futhat el az álomban látott rémek elől sem. Ott fogják majd marasztalni azokban a bűnöktől és titkoktól homályos szobákban.

Aki gyorsan felserdül, annak kevesebb ideje marad hátra.

 

Csóka Kata fordítása

 

 

Régebbieket lásd itt:

http://ujnautilus.info/nyelv-orszag-mela-forditott/

 

 

 

 

Jó lenne egy nő, morfondírozott magában Fröcsi, az ócskavasgyűjtő, aki hulladékvasra vadászva járta az országot. És ilyenkor főként a reggelikre gondolt, különösen pedig a hosszú éjjelekre, amelyeken messziről elkerülte az álom. A könyvekről semmiféle véleménnyel nem volt. Vagy filozófusokról, vagy tudósokról szóltak, ezek voltak a jó könyvek, avagy kastélyokban vagy híres kaszinójú fürdővárosokban játszódtak, ezek pedig a rosszak. Mi közöm hozzá, gondolta Fröcsi, amikor olvasni kezdett egy könyvet, majd csalódottan félretette. A legszívesebben zenét hallgatott, de nem akármilyent, hanem egy bizonyos fajtát, amilyent csakis akkor lehetett hallgatni, amikor utánfutójával a vidéket járta, az egyedüli sofőr lévén kerek e világon, aki örült, ha az utak nem voltak simák. Fröcsinek sosem volt szüksége autópályára, az végzetes lett volna számára, hisz ezeken semmiféle repedések nem éktelenkednek, kátyúkról nem is beszélve.

 

Az ócskavasgyűjtőre gyerekkorában ragasztották rá a Fröcsi becenevet: semmit nem szeretett jobban annál, mint az almafröccsöt saját recept szerint előállítani, melyet természetesen szigorúan titokban tartott. Teáskanálnyi sziksót öntött egy pohár vízbe, majd öt csepp ecetet csurgatott belé, mígnem a folyadék habzani és pezsegni kezdett a vegyületben felszabaduló szén-dioxidtól. Az egészet alaposan összekeverte, és nagy előszeretettel iszogatta ezt az almafröccsnek keresztelt levet. A recepttel hatalmas sikert aratott, olyannyira, hogy hamarosan a fél iskola csak ezt a bizonyos fajta almafröccsöt szürcsölgette, melyet igencsak előnyös áron kínálgatott. Apja réges-rég, nem sokkal Fröcsi születése után kedvenc lova áldozatául esett, ezt követően az anyja eladta a birtokot, és fiával együtt a legközelebbi nagyobb városba költözött. Mivel a zenetanár nem ódzkodott ezt a bizonyos almafröccsöt megkóstolni, Fröcsi szokatlanul intenzíven elkezdett zenével foglalkozni.

 

Jó lenne egy nő, morfondírozott magában Fröcsi, miközben áhítatosan hallgatta az utánfutójából az autója nyitott ablakán át feléje szálló zenét. Atonális, ultimátumszerű zene volt, mindenekelőtt azonban egyedülálló. Már csak azért is, mert nem csupán a hangszerek kombinálása és a hangszerelés, hanem maguk a hangszerek is egyedülállóak voltak. Ami Fröcsi fülébe hatolt, spontán kompozíciókként, puszta improvizációkból épültek fel és megismételhetetlenek voltak, és pont ettől váltak annyira lenyűgözővé. Igencsak meg kellett magát erőltetnie, mert tudta, hogy ezeket a hangsorokat, ha nem fogadja be figyelmesen, soha többé nem fogja hallani. A hangok egy olyan motívumot variáltak, mely, miként azt kihallani vélte, örök. Az akusztika sem egy behatárolt, zárt teremre volt szabva, hanem hogy teljes gazdagságában és eljátszhatóságának ünnepélyességében a megfelelő hatást kiválthassa, nyílt, határtalan területre. S mivel csak ő hallhatta ezt a zenét, hisz egyedülálló eredetiségének a természete lehetetlenné tette utánjátszását, sőt bemutatását, egyrészt mennyei boldogsággal töltötte el, másrészt viszont határtalan szomorúsággal. Ezért is vágyakozott Fröcsi egy nő után, aki vele együtt tudna utazni, és részese lehetne ennek az át nem adható boldogságnak.

 

Egyszer aztán Fröcsinek az a nagyszerű ötlete támadt, hogy ezt a zenét a végzetes mulandóságtól megmenti, ezért kis felvevőkészüléket helyezett el utánfutójában. Nem volt elégedetlen a felvétellel, ám elégedett sem, ugyanis nem igazán lehetett felismerni, hogy mely hangok a számos hangszer melyikéből származnak, melyek mindegyike ráadásul meghatározhatatlan volt. Bár Fröcsi ismerte a hagyományos hangjegyrendszert, ennek ellenére tudta, hogy ezek a hangok csak olyan rendszerben jegyezhetők le, mely leginkább a csillagtérképhez hasonlatos, arról pedig halvány fogalma sem volt, hogy valójában milyen lehet. Emlékeiben még halványan élt egy néprajzi intézet, ahol régebb gyakran megfordult. Ott minden bizonnyal akadnak szakemberek,  mert úgy hallotta, hogy  folyamatosan rögzítik a régi népdalokat. A felvételeken szintén ritka, nagyrészt feledésbe merült hangszerek hallhatóak, melyeket manapság már nem is használnak, és ezért nem is tudnak már hasonlókat sem készíteni.   Megjelent hát Fröcsi a felvételeivel ebben az intézetben, ahol sem segítségben, sem megértésben, hanem csupán kaján megjegyzésekben és gúnyolódásban volt része. De hiszen ezek nem régi népdalok, hanem sokkal inkább az ócskavas kiállhatatlan zakatolása. Belátta, hogy minden felvilágosításukra irányuló kísérlete hiábavaló, így hát szótlanul elhagyta az intézetet, azt gondolva magában, ezek a filiszterek.

 

Fröcsit az egész környéken ismerték. Hogy kereskedésének nagyobb helyet biztosítson, a falu határában levő domboldalon egy tönkrement birtokot vásárolt magának, és kiköltözött a városból. E birtok, legalábbis ez a hír járta, valamikor régen eklézsia volt, ami Fröcsit annyiban lepte meg, hogy rajta nem lehetett látni még csak egy templomnak a maradványait sem, de neki  végeredményben teljesen mindegy volt. A környéken levő falvakból, sőt a városból is tömegesen csődültek ide az emberek, hogy ócskavasaiktól megszabadulhassanak, melyeket aztán Fröcsi ügyesen szortírozott, majd a fémfeldolgozó iparnak elkótyavetyélt. Autójával és utánfutójával csak a távolabbi helyeket kereste fel. Csupán két ember bukkant fel rendszeresen nála, akik nem ócskavasat szándékoztak lepakolni, hanem a hatalmas ócskavashalomban használható tárgyak után kutakodtak. Az egyik, miként magát nevezte, egy „kivonuló” volt, aki két gyermekével együtt az erdőben talált otthonra. Feleségének igencsak hamar elege lett a kivonulásból, és visszaköltözött az erdőből. Ez a vadember, ahogy Fröcsi őt nevezte, rettenetesen ellenszenves volt, mert be nem állt a szája, és amit mondott, az kizárólag a kivonulás előnyeivel volt kapcsolatos. Ezt pedig undorítóan misszionáriusi valaminek tartotta. Ráadásul, gondolta Fröcsi, ő nem is igazi kivonuló, hanem sokkal inkább a mi civilizációnk rozoga, ócska utánzásából él. Fröcsi ugyanis tudta, hogy ennek a vadembernek a hajlékában mindaz megtalálható, ami egy polgári lakás tartozéka: kályhától az ágyon keresztül a szekrényekig, zuhanyzóig, edényekig mindene megvolt, ezeken kívül pedig tűzszerszámok, három kerékpár, utánfutó, szerszámok, egy régi táskarádió, csakhogy minden ósdi volt, hisz az ócskavas közül szedte őket össze és helyezte újra működésbe. Még egy árnyékszékre is szert tett. Sőt, banánt is evett, raviolikonzervet, fagyasztott spenótot, félkész szószokat, és kávét ivott meg dobozos üdítőket, egyszóval mindent hálásan elfogadott, amit a civilizációnk sokat gyalázott szupermarketei előkészítettek számára. Igazi kivonuló akkor lehetne, gondolta magában Fröcsi, ha teljesen másként élne, valamivel eredetibb stílusban, és nem pedig egy olyan világ utánzásában, amely mindenütt fellelhető. Ez a vadember, folytatta a gondolatmenetét Fröcsi, alapjában véve semmiben sem különbözik a pazarló fogyasztói társadalom egy kis, sóher haszonlesőjétől, és semmiképp nem mondható igazi kivonulónak. Ezt pedig Fröcsi egyenesen undorítónak találta.

 

Második látogatója már teljesen más volt. Ő nem galád, praktikus okokból kerekedett fel ócskavasat keresni. Képzőművészként az ócskavaskupacban használható anyag után kutatott az installációi számára, melyeket kizárólag fémhulladékból állított össze. Flandriából költözött ide és Guynak hívták.  Amit Fröcsi a leginkább szeretett rajta, hogy semmiféle misszionáriusi vonással nem rendelkezett. Guy hallgatag ember volt. Hébe-hóba Fröcsi is meglátogatta a művészt, és nagy előszeretettel nézte, hogyan dolgozik. Alig beszélgettek egymással. Feltehetően nem is volt semmiféle mondanivalójuk egymás számára, annak ellenére, hogy valami összekötötte őket, amiről úgy igazán egyikőjük sem tudta, hogy micsoda, és ami épp azért maradt kimondatlan, mert mindkettő szerette, sőt kereste a másik jelenlétét. Amikor valamelyik hosszabb ideje nem mutatkozott, a másik felkereste őt, amikor pedig együtt voltak, mindketten úgy tettek, mintha a másik egyáltalán nem lenne jelen. Fröcsi némán szemlélte az anyagokat, és minduntalan azt mondogatta magában, ha már a zenéjük nem is, akkor legalább a hallgatásuk legyen átörökíthető az örökkévalóság számára.

 

Jó lenne egy nő, morfondírozott magában Fröcsi az autójában ülve, miközben utánfutója zörejeit mohón nyelte magába. Interneten keresztül már sikerült néhánnyal kapcsolatba lépnie, mind kedves nők, akiknek nagy részük a férfiakban csalódván, most megbízható partnert keresett magának. Ám pontosan ez volt az, ami pokoli félelemmel töltötte el. Bár mindig is komoly szándékai voltak, felmerül a kérdés, hogy valóban megbízhatónak tekinthető-e egy hozzá hasonlatos férfi, aki, mivel az ócskavas zenéjét mulandónak véli, saját hallgatásának maradandóságában keres vigasztalást. Személyes információkat, úgymint hobbikat, különféle ismertetőjegyeket, vonzalmakat vagy ezekhez hasonlókat az írásos pályázatokhoz, miként a társkereső hirdetéseket nagy előszeretettel nevezte, nem közölt, ugyanis sosem tudta biztosra, mi fontos számára a világból, mindenekelőtt azonban saját magából. És egyáltalán: miért is közölne magáról akármit is? Véleménye szerint ugyanis túlságosan kevéssé ismeri magát ahhoz, hogy akár jellemezni tudná vagy legalább jelzésszerűen le tudná írni önmagát. Azt pedig szándékosan elhallgatta, hogy a zenét és képzőművészetet mindenek fölött szereti, mert határtalanul szégyellte magát emiatt. Ezzel szemben azzal próbált a nőkben mély benyomást kelteni, hogy egyáltalán nem tartja sokra a könyveket. Ő maga pedig kizárólag olyan nőket keresett az interneten, akik a lehető legtömörebben mutatkoztak be, mert véleménye szerint sokkal nagyobb annak az esélye, hogy ezek a nők nem szószátyárok. Általában Fröcsinek az volt a véleménye, hogy ha valaki keveset ígér, akkor a végén bekövetkező csalódás is csekélyebb. Másnapra egy bizonyos Lotte Wiesenmayerrel beszélt meg találkát, akit gondolatban hosszú időn keresztül sikerült annyira  elvonttá stilizálni, amíg azt nem képzelte róla, hogy ő az igazi. Feltételezése szerint a nő is ugyanezt tette vele, csak ellenkező előjellel, azaz őt a feltételes elvontságból a gyakorlatiasságba stilizálta át.

 

E találkozásokra, amelyeket Fröcsi bemutatkozó beszélgetéseknek nevezett, extra gardróbot dobott össze, jól tudván, hogy a „La Vita” kávéházban, ahova a randevúit megbeszélte, most is olyanként fog megjelenni, amilyen valójában nem volt. Még borbélyhoz is elment, hogy elhanyagolt szakállát megigazítsák és haját elrendezzék. Mielőtt kilépett volna házából, végtelenül sokat állt a tükör előtt, és hol ezt, hol pedig amazt egyre idegesebben tépdeste. Úgy tűnt, mintha az lenne a legfontosabb számára, hogy ilyen rendkívüli alkalmakkor jól álljon az alsó ajka alatti kis szakállkája. Szokás szerint már két órával a megbeszélt időpont előtt a kávéház előtt ácsorgott, ahol Mauricia, a kiszolgáló, vidám fogadtatásban részesítette őt, az örökös szövegével: Nos, esküszünk ma? És ez alatt nem feltlétlenül az esküvőt értette, Fröcsi pedig nagyon is jól tudta, mit. Meg sem várta a rendelését, és máris hozta a szokásost, a szivarat, kávét és a konyakot. Fröcsi csak úgy ízlelgette a várakozás pillanatait, boldog volt, a világ egyik olyan férfijának érezte magát, aki épp egy nőt akar a lábáról levenni és elszédíteni. Elképzelte, milyen nagystílű öltözetben fog Lotte Wiesenmayer is megjelenni, és hogyan fogja ezt a nőt a pillantásával elvarázsolni. A nő egy apró, ízléses csomagolású ajándékkal is meglepi majd, mely szimbolikusan és ugyanakkor diszkréten a nő ízlését és jellemét juttatja kifejezésre, és ő, azaz Fröcsi zavarba jön, és nem meri az ajándékot kibontani, amit a nő teljes mértékben megért, és a hangulat valamelyes lazítása végett a nő pajzánul az ő arcába csíp. Ezt követően rendkívül élénk, kellemes beszélgetés veszi kezdetét, és meglepő módon rengeteg közös dolgot fedeznek fel egymásban. A nő, miután Fröcsi végül bevallja, hogy milyenfajta zenét szeret és mi a helyzet az ócskavas hallgatásával, nemcsak elnézően nevet, hanem egyenesen le van nyűgözve. Ő pedig eme bájos teremtés, mert ugye Lotte Wiesenmayer kétségkívül az, minden munkáját hálából magára vállalja, minden kívánságát teljesíti, még azokat is, amelyek kimondatlanul maradnak, kiolvassa a pillantásaiból, a nőnek pedig semmi mást nem kell tennie, mint hogy minden útja alkalmával mellette üljön a kocsiban, csak hogy valaki ott legyen, egy szeretett lény, akivel a kimondhatatlant meg tudja osztani, ha az utánfutóból ez az ultimátumszerű zene felcsendül. Az első közös vakációjukat természetesen Elzászban töltik, mely vidéket Fröcsi mindenekfölött szeret, és ahol Lotte Wiesenmayernek tiszta véletlenül tágas hétvégi háza van. Fröcsi mindig is Elzászban vakációzott, ám mindig egyedül. Most pedig kettesben, mégpedig egy ilyen bájos, elragadó hölggyel! Fröcsi ábrándozása közepette, mely során e gyönyörű vakációnak minden apró részletét elképzelte, mégpedig olyan ismerős helyeken, melyek ezúttal a mindig is ismertnek a másik oldalát mutatják, azaz a legősibb titkot kiszolgáltatják, egyszer csak odalépett Mauricia, aki csupán arra akarta őt emlékeztetni, mennyi az idő. Nos mi a helyzet, esküszünk ma végre, kérdezte, szemöldökét várakozásteljesen, szigorúan felvonva.

 

Fröcsi ijedten szökött fel. Mint mindig, most is pontosan egy órával a megbeszélt találka előtt elhagyta a kávéházat, egy perccel sem akart tovább maradni, abbéli félelméből, nehogy Lotte Wiesenmayer a megbeszéltnél valamivel hamarabb megjelenjék. Szép volt, Mauricia, nagyon szép, ez a nő egyszerűen lenyűgöző, telitalálat volt, a vakáció úgyszintén, Mauricia, ez volt a legszebb, amit valaha is megéltem, csak sajnos idejekorán meg kellett szakítanom, vetette oda hevesen, majd elszaladt. Az ajtóban egy pillanatra megfordult, és odakiáltott a kiszolgálónak, Mauricia, holnap vagy holnapután kifizetem a számlát, elnézést, de most rettenetesen sietek, az idő, Mauricia, elfut előlem, úgyhogy muszáj odébbállnom, különben még szerencsétlenség érhet. Mauricia számára egyáltalán nem volt ellenszenves ez a Fröcsi, mindenképp merőben különbözött a kávéházban megforduló férfiaktól, akik, ha egyedül voltak, csak közönséges stílusban tudtak egymással beszélgetni, folyton fogdosták, és egytől egyig ugyanazt akarták tőle. Sőt, Mauricia egyenesen vonzónak találta Fröcsit a maga gyámoltalanságában, és egyáltalán nem volt benne biztos, hogy ez a dolog a találkozókkal tényleg rendben van-e. Tulajdonképpen nem is igazán hitte el neki ezeket a nős történeteket, sokkal inkább azt gondolta, hogy kitalálta azokat, csak hogy a közelében lehessen. Vagy hogy egyáltalán fölkeltse érdeklődését. Bátortalanságával szintén tisztában volt, ám titkon azt remélte, hogy ez az ő személyével, és nem általában a nőkkel kapcsolatos. Ezért mindig, amikor Fröcsi a kávéházban üldögélt, titokban figyelte őt, és abban reménykedett, hogy egyszer csak valamiféle jel érkezik majd tőle, amitől felbátorodhat. Mauricia semmit sem akart elhamarkodni, mert félt, hogy valamit tönkretehet, így hát türelmesen várakozott, és úgy tett, mintha belemenne a játékba, és tovább alakította a számára kiosztott szerepet. És mivel Fröcsi az utóbbi időben egyre több találkát beszélt meg különféle hölgyekkel, megvolt az oka a vidámságra, és szentül meg volt győződve, hogy hamarosan végre eljön az ő ideje.

 

Hazaérvén, Fröcsi átöltözött, ruháit gondosan, szeretetteljesen a szekrénybe rakosgatta, és utánfutójával, melyet ezeken a bizonyos napokon sosem pakolt ki, Guyhoz igyekezett, aki az ócskavasak között újra talált valami hasznosat, és elégedetten és hálásan bólogatott. Gondolatban szakvéleményezte a különböző darabokat, mintha máris tudná, hova tudná őket beilleszteni. Valósággal hallani lehetett a koncentrálását, mellyel Guy az egyes darabot ellenőrizte, ugyanis Guy mindig, amikor valamire nagyon koncentrált, halkan fütyörészni kezdett, csak úgy, magában. Fröcsi örült, hogy ezúttal is klappolt a dolog, és Lotte Wiesenmayer nem a megbeszéltnél korábban jelent meg a „La vita” kávéház előtt. Némán és hosszasan figyelte Guyt munkája közben, és megpróbálta a váltakozó füttyhangokból kitalálni, mire is gondolhat ez az ember.

 

Jó lenne egy nő, morfondírozott magában Fröcsi, amikor másnap egy nyílegyenes, nyárfák által szegélyezett sétányon haladt el, és már előre örült a zenének, amely hamarosan felcsendül az utánfutójából. Elviselhetetlenül forró nap volt, a táj már kora reggel vibrált a levegő hevében, Fröcsi pedig egyszerűen csak élvezte a nyárfák végigvetődő árnyékát a sétányon.

 

Fordította Szenkovics Enikő

 

A Santa Maria della Salute-templom lépcsőin most, Euripidészem, bizonyságot tettünk, hogy minden ember hisz, és így mindenki jónak tartja magát. Rossz mégis van – vajon miért? Majd meglátod, ha átérünk a Canale grande túlsó partjára. Most! – itt az idő, anyánk rám szólt, hogy ki kell pattannunk. Úgy is cselekedtünk, mielőtt a carrozza közelebb ért volna a kapucinusok rendházához és a környező sikátorokhoz. Egyszer régen – Menyus és én még nagyon kicsik voltunk – két forgalmas utca találkozásánál a sarkon találtunk egy öreg cipőpucolót. Rögtön figyelmesek lettünk rá, mihelyt Roberto falujából beköltöztünk a nagyvárosba. Valójában hol itt, hol ott tisztogatta a lábbeliket: a kikötőben, a templom előtti téren. Zöld faládikát tett le a járdára, ferde fedelén meszingtalpazat, amelyre a járókelők fél lábbal fellépve tisztításra kínálhatják cipőjüket. Menyuska vastag talpú, sötétkék ortopéd cipőt viselt, 22-eset, én 30-as új barna cipőben feszítettem. Az öreg előbb az ő lábbelijét tette rendbe, aztán az enyémet, majd pedig kérés nélkül nekilátott kicserélni a cipőfűzőinket. Különös nap volt ez: az első kvadránsból szél fújt hét beaufort erősséggel, és az öbölben köteleket feszítettek ki a part hosszában a hajókikötőnél, nehogy valakit a vízbe találjanak lökni a szélrohamok. A cipőtisztító barna és bordó ellenzős sapkát viselt, jól a homlokába húzva, a szél szemmel láthatólag semmit sem árthatott neki. Ott, az utcán kicserélte a pertlijeinket, és majdhogynem csak úgy odavetette: „Hát azt tudjátok-e, fiúcskák, hogy a cipőfűzőt huszonnégyféleképpen lehet megkötni? A gyerekek egyféle masniról hallottak csak, a felnőttek dupla csomóról is tudnak, mi meg a javakorabeli cipészek a többit is ismerjük, én például mindennap másképp kötöm meg a pertlit.” Néhány egyszerű bogot be is mutatott akkor nekünk, némelyik legyezőszerű volt, mások meg kibomló rózsaszirmokra vagy akasztófa kötelén a hurokra emlékeztetett. Bizonyosfajta csomózások ellenben olyan bonyolultak voltak, hogy vetekedtek a legvékonyabb spagetti tányérra szedett gombolyagával. Menyus vastag talpú, betétes sötétkék cipőjére azon a szeles tavaszi délelőttön (idegenül mozogtunk ekkor még a nagyvárosban) „angol módra” kötött csomó került (így nevezte a cipőpucoló), az enyémre meg „németes” („Primo Inglesi, miei ragazzi, e secondo Tedesci”), és egyikünk sem akarta semmi áron kioldani többé. Amikor a mi összeszedett és gondos anyánk elejtette, hogy talán mégis célszerű lenne kibújni a cipőkből legalább amikor eljön az alvás ideje, kórusban rákezdtünk Menyus hangján nyüszíteni-nyafogni, szemünk le-leragadt már, mikorra, jóval éjfél után, kioldhatta cipőnkön kinek-kinek az angol meg a német csomóját. Reggelre kelve Menyus és én hiába iparkodtunk felidézni a fogások sorrendjét, nem boldogultunk. Meg akartuk keresni újra a kikötőbeli öreget; mind a ketten, az én kis féltestvérkém is meg én is, elhatároztuk aznap, hogy jelentkezünk a homlokába húzott „politure” bácsi műhelyébe inasnak, de amikor a kikötőbe értünk, a parti szél már alábbhagyott, a láthatárról eltisztultak a felhők, eliramodtak a határtalan ürességbe, s magukkal vitték az ég minden gomolygó alakzatát – ő azonban nem volt sehol. Hiába kutakodtunk utána a környező utcákban, mert azt mégsem hihette egyikünk sem, hogy Mary Poppins lenne, s a szél hátán jönne-menne. Persze nagyváros volt ez, benne mi két idegen, két árva, akik térről térre szédülve elhúzódtunk a szökőkutak vízsugarának közeléből. Azokon a helyeken, ahol a napégette arcú cipőpucoló szokta fényesítgetni a lábbeliket, egy vak kíntornásba botlottunk (idomított majom nem volt nála), egy „porcherát” láttunk, aki csont nélküli sült sertéskarajokat kínált két nagy karéj kenyér között, végül egy köszörust. Az öreg azonban, aki talptámasszal ellátott zöld színu ládikájával ügyködött, soha többé nem mutatkozott arrafelé, így tehát a pertlicsomózás huszonnégy módozatának titkát örökre magával vitte. S a víz – miért oly zöld a Canal grande vize, mint a Veronese megfestette köpenyek és drapériák? Zöld, mint a barokk; szürke, mint a gótika; zöld, mint a rizling; tört ívei márványerezetűek, fakószürkék; gótikus, mint északon az alkonyat árnyalatai; a gótika, mint a tizenhatodik századi keskeny velencei hajók; a barokk, mint a széles törzsű karavellák. A velencei dózséknak közös nyughelyet adó Szent János és Pál székesegyházban, Euripidészem, az etika szívéig-lelkéig, legbelső, sötét magjáig hatolunk. Olyan könnyedén, mintha Tibor valamelyik sebészkését tartanánk a kezünkben: szabálytalanságokra és a legrettenetesebb bűncselekményekre kizárólag eszmék miatt vetemedik az ember. Most lépjünk be. Mindegyik halott dózse nyugtalanul alussza örök álmát; Giovanni és Pietro Mocchenido szarkofágja balról és jobbról. A Szent Jánosnak és Pálnak szentelt katedrálist 1234-ben téglából kezdte építeni Giacomo Tiepolo dózse. A sekély és langyos mocsár ingoványa saras ujjaival Velencének még csak a helyét ölelte, amikor a lagúna legszélén helyet talált neki, és elhatározta, hogy hatalmas székesegyház-temetőt emel itt. A szentély építése teljes két évszázadig elhúzódott, Tiepolo holtában költözött bele, ő volt falai közt az első velencei uralkodó, aki csendben várta ki megépülését. Álljunk meg a San Domenico-kápolna félhomályában, a megfeketült féldomborművek előtt, amelyekre kívül és belül a sötét emberi történelem gyülemlett, és állapítsuk meg, szalamiszi, hogy az eszmék nem erkölcstelenek, hanem csak részlegesen, töredékesen erkölcsösek, a valóságnak olyan és akkorka darabja viszonylatában, amelyhez rendelődtek. Miért nem lehetséges, fia Mneszarkhosznak, egyetemes és ebből adódóan tévedhetetlen igazság? Miért nem lehetséges eleget tenni ilyen igazságnak, és miért nem lehet ezáltal megvalósítani az eszméket? Azért, mert lehetetlen felállítani az erkölcsös és helyes egyetemlegesen hiteles általános képét. Hogy valóban így van, azt maga a tapasztalat igazolja: az eszmék és az eszmék eszményített céljai ez esetben versengnének egymással, s a helyénvalóbb lebírná a kevésbé helyénvalót, az erősebb lehengerelné vagy bekebelezné a szerényebbet. Csakhogy ez nem lehetséges, mert akkor érvényét vesztené a szabály, hogy nincsenek kis és nagy ügyek, hanem csak kis és nagy emberek, akik ügyekkel foglalkoznak. Ha az eszmék hitelességét, Euripidészem, egyetemlegesen mérlegre lehetne tenni, egy ügy fontos lenne, s az összes többi eltörpülne mellette. Hogyha az eszméket tömöríteni lehetne a köré az eszme köré, amely idővel központi jelentőségunek minősül, akkor az emberi nem végre-valahára megépítené az eszmei Bábel tornyát, és az eszményi építmény legtetéjre felkapaszkodott szerencsések (a gátlástalanul vétkezők, akik úgy jutottak fel oda, hogy a maguk eszméibe olvasztották mind a többiekéit) a Teremtő lélegzetvételét is hallanák… Ámde, Euripidészem, te szalamiszi, ez nincsen és nem is lehet így, mert a halandók rendje nem olyan szervezet, amelyben a közösség minden, az egyes ember semmi, épp ellenkezőleg. Figyeld csak, a dózsék árnyai közt járunk most. Ügyelj a lépteidre, mert mindenhol a velencei fejedelmek sírtáblái kerülnek a talpunk alá: Leonardo Loredan, Marco Corner, Antonio Venier, Michele Morosini… Olvasd tovább a feliratokat: Laurentio Gapillo, Michaelis Hlio, E. Benefatori, Octaviano Valerio, és vigyázz, nehogy háborgasd őket, fel ne költsd valamelyiküket a padozat lemezei alól, a fali fülkékben heverő etruszk kőszobrok közt. A nekropolis mindegyik megkeményedett, minden hájjal megkent ura megérte néhány nehéz óráját a Velencei Köztársaságnak, és megtanulta, hogy a kereskedelemben ha nyerünk a vámon, veszítünk a réven. Amikor az utolsó is közülük lábbal előre bevonul a fedett gótikus temetőbe, Milánóban az inkvizíció maga elé idézi Veronesét, a festőt, és a vásznain ábrázolt jelenetekről és figurákról faggatja, s a művészt szigorú eljárásnak vetik alá azok, akik meggyőződésből és sziklaszilárd hitből – mert csakis ilyeneket tettek meg a szentegyház inkvizítorainak – oly sokakat küldtek máglyára. A festő vallatói élénkvörös pelerint viseltek, fehér csipkegallért és kesztyűt. Az én korom inkvizítorai abban az évszázadban, amelyet minden lelkifurdalás nélkül dobtunk a sutba, gyakrabban katonai egyenruhát. Ők is, akárcsak Veronese vallatói, eszméket tettek magukévá, a kíméletlen önvizsgálat egy elsietett pillanatában erkölcsi eszményeket fabrikáltak belőlük, és nyomban ezután, a jogfosztottak soraiba furakodva, szilárd célokként hirdették meg őket. Megnyíltak így a szabad bűnelkövetés ajtai, s ők saját nagyságuktól és a rájuk váró dicsőségtől elragadtatva elkövették az első vétkeket. Nézz csak rájuk: egy görög szemében talán szokatlan az öltözékük, de íme, e pillanatban itt haladnak el előtted a huszadik századi néma menetben. Most bemutatom neked őket, Euripidész. Mindőjüket sorra.