Parancsom ne félje nép sem ember,

tisztelgés nem kell, sem győzelmi ünnep.

Legyek, ahogy fenyőn gyanta dermed.

Nem vagyok cár, más család nevelt fel.

 

Adatott pohár bürök s fenékig,

a korty süketít és bénítja ajkam.

Nem fed szolga-gönc, vagyok magamban

s egyőtök, kinek jövője érik.

 

Húsotokból vagyok hús. Tolulván

magasság vagyok, tengermélyhez mérce.

Mint kagylót eltölt a világ egésze,

s a semmi harsog olimpia múltán.

 

(Botár Attila fordítása)

Midőn rémes homály lebeg

a Nagy Durcamező felett

         hosszú, zord téli éjen,

midőn a sós hab a mogorva

parti sziklákat ostromolja,

         s vad fellegek viharködében

         a Héttavi Csonk-hegyek orma –

akkor a tompa és sötét

homályban izzó szikraként

         moccan valami furcsa fény:

         ezüst pászmája föl-le jár,

         mint Üstökös csóvája száll

s tör át az éj komor körén,

         magányos tűzsugár.

 

Lassan lopódzik, imbolyog,

illanva csillan itt meg ott,

s amint halad: villan tovább,

Piszkancsfák törzsén siklik át;

s kit ébren ér éjféli óra,

bús Termek és Tornyok lakója,

e bal jelenésre riadva sikong:

                   „Ez a Dong! Ez a Dong! Ez a Dong!

         Ődöng a vadonban a Dong, ama vándor!

                   Ez a Dong! Ez a Dong!

         A Dong, kinek Orra Világol!”

 

                   Ó, volt idő,

         hogy a Dong még gondtalan élt,

de megszeretett egy ponyigóc lányt,

         aki ottani partokat ért –

mert hajh, kikötött a Szitájuk, az ám,

a Smargli-fövenynél napszállat után,

                   ott, hol az Esztergált Osztriga nő,

         és szép simaszürke a bérc.

És erdőn, völgyön, réteken át

a hős ponyigóc nép kardala szállt:

                   „Kis Ponyigócia távoli föld,

                   de seregnyi vitézt terem,

                   aki ott navigál – keze kék, feje zöld –

                   szitával a tengereken.” 

Oly boldog, boldog volt ama kor,

                   míg ottan időztek e lények!

         A víg Ponyigócokat éjjeli táncra

         igézte a Dong panaszos pikulája,

                   kivált, ha a hold odafénylett.

szitával a tengereken.”

 

Oly boldog, boldog volt ama kor,

                   míg ottan időztek e lények!

         A víg Ponyigócokat éjjeli táncra

         igézte a Dong panaszos pikulája,

                   kivált, ha a hold odafénylett.

És el nem hagyta se este, se reggel

a lányt, aki jött a vitézi sereggel

(kék keze égbolt, zöld haja tenger),

míg el nem jött ama gyászteli perc,

és a hős csapat új partok fele kelt,

rideg fövenyén otthagyva a Dongot –

s ő nézte a távoli bús horizontot,

és bámult, bámult egyre csupán

egy borsózöld vitorla után;

és kardalukat halkan dudorászván

ült csak egész nap a bucka gyepágyán:

                   „Kis Ponyigócia távoli föld,

                   de seregnyi vitézt terem,

                   aki ott navigál – keze kék, feje zöld –

                   szitával a tengereken.”

 

De mikor nyugaton már esteledett,

                   fölkelt a Dong, és szólt:

         „A józan eszem most mind odalett,

                   az a csöpp, ami valaha volt!”

S azóta folyton vándorol,

át lápon-éren, és így dalol:

„Ó, erdőn, völgyön vagy hegyen

kis Ponyigócom hol lelem?

A partot, a réteket is bejárom,

s kis Ponyigócom megtalálom!”

 

         És fútta ezüstpanaszú pikuláját,

         míg egyre kereste, kereste a lánykát;

         és mivel éjszaka nem jól látott,

         kérget a Csöngöm-fáról hántott

                   termőhelyén, a pitypangos réten,

                   és orrot font magának belőle szépen,

         orrot és takaros pántot,

s e pompás Orrot pirosra mázolta,

s tarkóján átkötve magához pántolta,

         s a hegyén üreget hagyott, kereket,

         s egy nagy fényes mécsest beletett,

                   és becsomagolta

                   erős, puha gyolcsba,

                   hogy északi szélroham azt ki ne oltsa;

         s így kis lukakon tört által a fénye

         pazar sugarával a búskomor éjbe.

 

Havasi Attila fordítása

 

 

Hosszú évek múltán újra találkoztam gyermekkori barátnőmmel, aki aztán ugyanazon az estén, a hetedik hónapban olyan gyorsan hazatért, mintha versenyre akart volna kelni a holddal, ezért ezt írtam neki:

                                                 

 

                                                  Találkoztunk hát.

                                                  Téged láttalak vajon?

                                                  Nem is tudhatom,

                                                  árnyad eltűnt hirtelen:

                                                  felhőkbe mint éji hold.

 

 

 

         Már nem tudom, mikor, kedvesemnek küldtem:

 

                                                    Útja, mint tiéd,

                                                    ragyogó! Fényben úszik,

                                                    csakhogy a holdat

                                                    nyugtalan szívvel vártam

                                                    egész este, mint téged.

 

 

 

 

         A kedves válasza:

 

                                                 Célja, mint nekem:

                                                 messzi hegyek, otthonod

                                                 felhőkbe vesztek.

                                                 Az égbolton lelkem is

                                                 eltűnt mint a holdvilág.

 

Fittler Áron fordításai

Jótétemény, hogy eloroztak tőlem!

A rém esztendeje ha nálam ér,

nincs sorshúzás, mi életedre törjön,

s nem adtak volna sokat lelkedért.

 

A lányka magyar sípládát kísérve

rekedtesen fújja nekem a dalt,

hogy baljós oldalára sorsod érme

fordult, s a táj nyers esőkkel takart.

 

S vén kezével az ablakot sikálja

a szeptemberi szél, aztán tovább.

S a sípládánál ázott frufru, lányka.

És itt van, lám, kültelki éjszakánk.

 

(Botár Attila fordítása)

MOST SZÓT MONDOK, MESE-SZÓT ÉS REGE-SZÓT:

 

Mikor Biaucaire grófja, Garin, látta, hogy fiát, Aucasint, Nicolete szerelmétől el nem hajlíthatja, elment a város ispánjához, aki hűbéres szolgája volt, s így szólt hozzá: „Ispán úr, küldd el fogadott leányodat, Nicolete-et. Átkozott legyen az ország, ahonnan országunkba került! Mert általa veszítem el Aucasint, aki nem akár lovaggá lenni, sem egyéb hozzája illő dolgot cselekedni. Tudd meg azt is, hogy ha ama leányt kezeimbe keríthetem, máglyán égetem el, s magadnak is gonoszul lészen dolgod.” „Uram – felelé az ispán –, igen szomorít engem, hogy az úrfi itt jár-kél, s beszélget azzal a leánnyal. Nicolete-et pénzen vásároltam, hogy felnevelvén és megkeresztelvén gyermekemmé fogadjam, s majdan egy becsületes ifjú feleségéül rendeljem, ki tisztességgel eltartja. A te fiadnak, Aucasinnek véle semmi dolga nem lehet. Mivel azonban úgy kívánod és akarod, messzi országba küldöm a leányt, ahol az úrfi szemei őt soha többé meg nem láthatják.” „Úgy vigyázz – felelé a gróf –, e dologból még nagy bajod ne származzék” A két úr akkor elvált egymástól. Az ispán pedig igen gazdag ember volt, s vala néki egy díszes kastélya, kerttel körülövezve. Ide vitette Nicolete-et, a magas emelet egyik szobájába, társául egy és cselédjéül egy öregasszonyt rendelvén, valamint ellátván át kenyérrel, hússal, borral és minden egyéb szükségesekkel. Az ajtót annak utána lepecsételteté, hogy senki azon ki s be ne járhasson. Csak egy kis ablakuk nyílt a kert felé, melyen némi levegő jutott hozzájuk.

  

 

MOST ÉNEK KÖVETKEZIK:

 

Nicolete csak űlt bezárva

bolthajtásos, nagy szobába,

dísszel ékes volt e szála,

falán képek csudasága.

Márványköves ablakába

kikönyökölt a leányka.

Szép volt haja szőke szála,

szemöldöke hajolása,

arca fénye s tisztasága,

nincs ki szebb lehetne nála!

Néz ki a sok lombos ágra,

bimbóját rá rózsa tárja,

szól a rigók víg nótája,

ő meg így sír: „Ó, én árva!

jaj, de korán estem gyászba!

Mért kell ülnöm így bezárva

bolthajtásos nagy szobába?

Jaj, Aucasin, úrfi drága,

ez hát szivünk mátkasága?

Szíved szívem nem utálta,

azért vagyok ide zárva,

bolthajtásos nagy szobába,

azért estem kora gyászba,

de, Szűz Mária fiára!

másképp lesz ez nemsokára,

          csak szökhessem el!”

 

 

 

MOST SZÓT MONDOK, MESE-SZÓT ÉS REGE-SZÓT:

 

Nicolete, mint hallottátok és megértettétek, fogságban ült, bezárva a szobába. A hír pedig szájról-szájra kelt, határról-határra, hogy Nicolete-nek nyoma veszett. Némelyek azt mondták, hogy világgá menekült, mások azt beszélték, hogy Biaucaire grófja megölette. Olyik embernek tán kedvére is volt a hír, Aucasin azonban bezzeg nem örült, hanem beállított az ispánhoz, és így szólt: „Ispán úr, mit tettél az én édesemmel, Nicolete-tel, akit én legjobban szeretek ezen a világon? Elvitetted és elraboltad tőlen? Tudd meg azonban, hogy ha én most ebbe belehalok, vesztemért neked kell számot adnod, s méltán, mivel te gyilkolsz meg engem tulajdon két kezeddel, elrabolván tőlem azt is, akit ezen a világon a legjobban szeretek.” „Szép úrfi – felelé az ispán –, hagyjuk ezt! Nicolete fogoly leány, akit idegen földről hoztam ide, s pénzemen váltottam meg a szaracénoktól, hogy felneveljem, megkereszteltessem, s leányomul fogadjam. Egy szép napon majd feleségül is adom egy becsületes ifjúnak, aki tisztességgel eltartja. Neked semmi dolgod vele, kérd meg inkább valamelyik király vagy gróf leányát. Mi hasznod is volna belőle, ha szegénykét szeretőddé csábítanád s ágyasoddá tennéd? Csak azt érnéd el, hogy lelked örökkön-örökké a poklokon égne, s a paradicsomba soha bé nem juthatnál.” Mi gondom a paradicsomra! Nem akarok odajutni, csak Nicolete legyen az enyém, az én édes felem.  Mert a paradicsomba csak azok mennek, akiket most itt elsorolok.  Az öreg papok és a vén sánták és nyomorékok mennek oda, akik egész nap és egész éjszaka az oltár előtt meg a régi kriptákban görnyedeznek, koszos köpenyekbe és piszkos rongyokba öltözködve, s úgy halnak meg, ruhátlanul, mezítlábosan és csupasz combokkal, kivetetten, éhezve, fázva és nyomorúságban. Ezek mennek a paradicsomba, és ezekkel semmi közöm.  Inkább a pokolba szeretnék menni, mert odajutnak a tudós emberek meg a deli lovagok, akik vitézi tornákon meg derék háborúkban vesznek részt, odajutnak a nyalka apródok és a nemesurak. Velük akarok tartani én is. És odamennek a finom, szép hölgyek, akik férjuruk mellé két vagy három barátot is tartanak, és odajut minden arany és ezüst, minden drága köntös és drága szürke prém. Odajutnak a hárfapengetők és a tréfacsinálók és a világ minden királyai. Velük akarok tartani, csak az én édes felem, Nicolete is velem legyen. „Márpedig – felelé az ispán – hiábavaló minden szavad, mert Nicolete-et sohasem láthatod többé. Ha szólhatnál vele, s atyád megtudná, őt is meg engem is tűzön süttetne, s magadnak is gonoszul lenne dolgod.” „Nagy szomorúság ez nekem” – felelé Aucasin. S nagy búsan otthagyta az ispánt.

 

 

MOST ÉNEK KÖVETKEZIK:

 

Megy Aucasin és lépte gyász,

mint kit szörnyű gond igáz,

kedves arcát gyötri láz.

Nincs sebére jobbulás,

nincs jó szó, se gyógyulás.

Várja a szülői ház,

lépcsőin föltétováz,

bús szobáján eltanyáz,

kedveséért mély fohász

ajakára fuvoláz:

„Nicolete, te szép, ha állsz,

szép, ha kelsz és szép, ha jársz,

szép, ha víg vitára szállsz,

szép, ha csókra, bókra vársz,

szép, ha kart ölelni társz,

bánat éretted csigáz,

érted leszek síri váz,

bús szívemnek, jaj, be fájsz,

        Nővérkém, szivem”

 

Tóth Árpád fordítása