Hogy valakinek ne legyen saját neve? Egy árva hangja, egy saját szótagja sem?
Te, mondta, Riolda, és vidáman lökött rajta. Boldogan egymásba gabalyodtak, és ő megint érezte a delejes energiát a fiú izmaiban. Vagy ez a különös energia nem is az izmokban, hanem a nyugalmában van? Talán még a szél is az ő nyakába kapaszkodik, ahogy régen a testvérei. Hát mit számít, hogy hívják, ő aztán soha nem fogja, mint az édesanyja, istenverésnek, gazembernek hívni. Majd egyszer ő ad neki egy nevet, egy igazit.
Ha nem lenne ilyen nagy az ég, ilyen üres a part, talán jobban élvezné, hogy kettesben vannak. Hogy van valaki, akinek az is elég, ha csak fel-alá ugrál vele a sziklákon, és nem akarja átnevelni, eladni, tanítani.
Pedig talán nem ugrálnunk kéne, hanem menekülni. Hiszen nem vagyunk kettesben, gondolta Riolda, ott settenkedik mögöttünk a tél, a tél nyomában a betegségek. Bár hogy fagyhatna meg, akit ilyen erős és boldog fiú kísérget? Akárhová, akármeddig, talán a túlsó szigetekig, ahol az a sok halott lány a ködöt bontogatja-szövögeti. Talán így végzi ő is.
De mért bánkódsz annyira? Hiszen kettesben vagyunk.
Mit számít, hogy honnan jöttél, hogy hogy hívnak. Te vagy az én karom, az én lábam, az én arcom. Mindenkit érted csaptam be, suttogta a fiú. Te vagy az én anyám, a testvérem, a barátom, az ellenségem. És míg Riolda tovább gyötrődött, megkereste a legtitkosabb átjárókat a testében. Az ajtókat, zárakat. amiket csak a szerelem találhat meg. Hát te adj nekem nevet!
Olyan erővel dübörgött a tenger, hogy már-már szétrobbantotta a partfalakat. És a parton, a sziklákon heverve, az évek óta visszatartott könnyek függönyén keresztül Riolda világosan látta az élete állomásait: a szigetet, ahonnan megszökött az apjával, a hercegi udvart, ahol pesztraként, már-már titokban nőtt fel, a háborút, ahol mások meghaltak, de ő felegyenesedett. Akár a kilőtt nyíl, néha képekben villannak meg a történetek, és nem kell többé kételkedned. Mi más a szolgaság, mint a meggyőződés, hogy nem fontos, mi történik veled.
Miért sírsz? Meglátod, majd tizenkét fiúnk lesz.
Nevethetnékje támadt. A tél elől kéne menekülniük, mi értelme van a parton bóklászva várni a decembert. De azt mondják, ha leesik a hó, a mórok nyöszörögve álomba merülnek – alszik tavaszig a kukta, alszik a szakács, alszik a király, akár a mesékben. És ami a legfontosabb, alszanak emberkereskedők is. Ha pedig így van, akkor ők ketten végigsettenkedhetnek Normandián. De kinek van kedve rossz facipőben bóklászni? elkékült ajakkal, fagyoskodva menekülni? No, persze a mesékben a hősök nem lúdbőröznek, hanem kitartón haladnak egyetlen irányba, a saját céljuk felé…
De melyik irány az? És miféle cél?
Szeretlek, Riolda. És csak sodródtak ide-oda, kerülgették az öblöket, és Riolda már azon sem csodálkozott volna, ha egyszer a köd valamelyik alagútján át visszacsúsznak a régi táborba. Reméljük, nem aggódtatok! Csak térültünk-fordultunk, kirándultunk egyet, de most már itt vagyunk. De csak ők jártak ide-oda csapongva, nem a tél, amely haladt a maga útján, könyörtelenül a saját biztos célja felé.
A hetedik reggel Riolda már olyan lázas volt, hogy nem érezte a saját ujjait. Egy barlangban aludtak, és a hideg, mint valami halálos takaró, reggelre beborította őket. És mintha minden irányból körbekerítették volna őket, a barlang száján át látták, ahogy szép lassan szállingózni kezd a hó. Hozok kagylót, hozok friss vizet, csak ne halj meg! Figyelj csak! Tizenkét kagylót hozok, mert tizenkét fiúnk lesz.
Riolda rábólintott. A barlang, mint valami lassan himbálózó csengő, vagy hőségben remegő, ünnepi kupola gyengéden ringatózni kezdett.
Apa, anya. Ünnep.
Egy hatalmas öregember állt a hófüggöny túlsó oldalán.
– Nem féltek, hogy estére megfagytok? Mit csináltok itt, gyerekek?
A fiú ujjongva körberohant a barlangban, aztán letérdelt az öregember elé: igen, igen, mindhalálig, igen, mindörökre, de csak ha egy tál levest a feleségemnek…
Riolda döbbenten látta, hogy mulat rajtuk az öregember.
De az ő karja volt, ami átvonszolta a hóesésen.
Vaskos, fehér falú ház: egyetlen szoba, egyetlen ágy, aztán kása, csalántea… kása, csalántea… kása, csalántea… Jól takarózz be, gyermekem! Itt a tea, igyál még belőle! Kenyér? Hús? Ugyan tele a csűr, de mire lenne jó egy nagy dínom-dánom! A sok zsír elnehezíti a szívet, megterheli a gyomrot. Ezt idd ki, kislányom, az utolsó cseppig! És ne gyötörd magad! Ne forgolódj, ne aggodalmaskodj!
A házban öten laktak: a fehérruhás, szálas öregember és még négy, megszólalásig hasonló, szálas öregember, az első nap Riolda alig tudta őket megkülönböztetni. Egyetlen emberi állat feje és a négy végtagja. Hó-hó, barátocskám! Te pedig ne ölelgesd azt a szegény gyermeket! Kürieleiszon! Azt a fene teremtette! Mit segítene azon a szegény kislányon, ha minden éjjel ott lihegsz a fülébe! Inkább ülj le az asztalhoz, elmélkedj velünk, vagy keress valami hasznos elfoglaltságot!
Riolda már biztos volt benne, hogy keresztények közé keveredtek. Mert úgy tűnik, hiába kergették ki őket III. Vilmos idejében, néhányan zuzmó módjára megtapadva a parti sziklákon túlélték a saját üldöztetésüket. Szívós emberek, gondolta elismeréssel. Lám-lám, mire is jó az a sok csalántea!
Hát egészségedre kedves testvérem! Az ő kérdéseire – mióta laknak itt? kitakarodtak-e az arabok? merre van a legközelebbi kikötő? – szinte soha nem feleltek. Öt megszólalásig hasonló aggastyán, ha az egyik megsebzi a lábát, talán a másik jajdul fel. Négy végtag és a fej, a vezető, akit egymás közt apátnak neveznek. Talán nevük sincs, hisz egyformán imádkoznak, egyformán dünnyögnek. Egyik láb olyan, mint a másik – ki az a bolond, aki a saját lábujjait külön elnevezi?
És talán nem ez az igazi, az értelmes emberi élet? A fák közt ide-oda szökdöső méh nem testrésze vagy porcikája a nyüzsgő-remegő méhkaptárnak, amely egyszemélyes birodalomként egymaga változtatja a hőmérsékletét? Ahogy mesélik, vannak hűvösebb és melegebbek kaptárok is.
Ez egy meleg, de szigorú kaptár volt. Kürieleiszon! Megnelássalakotttöbbet! Aztafeneteremtette! Ha már az időjárás és a betegség ott tartóztatta őket, kaptak külön kanalat és külön törölközőt is, mert a lélek tisztasága is fontos, de a testét sem szabad elhanyagolni. És még a szerelmet sem tiltották. Csak szólni kell, ha nem bírjátok! És ne teli hassal, ne imádkozás után, ne imádkozás előtt, ne túlhevülve! És csak az udvaron és a magtárban! Persze túlzásba ne vigyétek! És ne veszett kutya módra, ne ilyen rendetlenül, ne össze-vissza…! Riolda bólogatott – és bár ahogy jobban lett, az öregek nem szóltak közvetlenül hozzá –, megpróbálta őket megszeretni.
És mért ne találhatnának ebben az imádkozó bolyban igazi otthonra? Eddig öten voltak, most heten lettek. Hét testnyúlvány – egyetlen meleg, imádkozó test. Mire megszületik a tizenkét fiuk, hatalmas, legyőzhetetlen test lesznek. És Riolda abban sem volt biztos, hogy ez az élet a fiúnak ellenére lenne. Halászni, kapálni, zsörtölődni. Kicsit megpihenni, aztán halászni, kapálni, zsörtölődni. Biztos helye lenne az asztalnál, ami olyan kívánatos és fehér a gyertyafényben, mint a megszegett kenyér. És nem egy ordítozó, mindenkivel perlekedő édesanya tartaná fogságban, hanem ez az eleven sugárzás, ez a jóindulatú, imádkozó boly.
De a fej, az apát úr, aki rájuk lelt a barlangba, mintha mégiscsak más lett volna, mint a többiek. Akár egy udvaronc vagy egy kereskedő, még gúnyolódni és nevetgélni is mert. Úgy tűnik, nem mindegyik méh része a kaptárnak, még ha vissza-vissza is tér a többiekhez, hogy megmelegedjék a kaptár belsejében.
Egyik hajnalban – mindenféle kuncsorgás, engedély és kéredzkezés nélkül – kiosont a házból, hogy felderítse a melléképületeket. Lám-lám, itt van egy aprócska asztalosműhely! És az írópult az istállóban! Mire is lenne jó két tehénnek egy ekkora hodály: szép kényelmesen elfér benne egy alkalmi templom, egy elkerített imádkozóhely, egy könyvszekrény és egy kicsi asztal. Riolda bár az apát feljegyzéseire is kíváncsi volt, mindenekelőtt térképet keresett.
Rögtön zsebre is vágott egy régi bőrfecnire firkált rajzolt. Aztán csoszogó lépéseket hallott.
– Nocsak, kislányom! Nem gondoltam volna, hogy nemcsak a fiúkkal boldogulsz könnyen, hanem a betűkkel is. – Mindenféle jóindulat vagy a szokásos szegénykislányom nélkül ellökdöste az írópulttól. – Hogy ti micsoda pár vagytok! Egy ilyen udvarhölgyike és az a szegény pásztorfiú!
Semmi kürielelejszon. Csak az a bosszantó, ironikus mosoly. És a felháborodás mögött Riolda megérezte a félelmet és a vágyakozást is. Gyorsan az arca elé kapva a kezét, és motyogott valamit. A háborúról, ami földönfutóvá tette, őt, a szegény árvát, a nincstelen, szegény gyermeket… Az élet már soha nem lesz olyan, mint korábban… hát kit érdekel, honnan jött? Mit számít a múlt?
Az apát – vajon ő ki volt régebben? – csak legyintett.
Mire jó az ilyen hisztéria? A mórok öt-tízévente végigpusztítják a partvidéket – és ugyan mért is ne tennék, ha a normann trónkövetelők rendszeresen idehívják őket. – Hát mit bámulsz? Mit csodálkozol? Én már nyolc ilyen háborút átéltem. A pokol nem a túlvilágon van. Mi mindannyian, mint valakinek a gyerekei, megszülettünk Krisztus valahányadik évében, aztán elmúlik egy nap, elmúlik kettő, és meg sem kell halnunk, hogy ebben a förtelemben találjuk magunkat.
Riolda kibámult az ablakon. Micsoda köd! Mintha a nap most már soha többé nem akarna a tenger fölé emelkedni.
Az apát nyugalma szép lassan visszatért.
– Hogy hívják a kísérődet? Titkolja a nevét előtted is? Ezek a szerencsétlen normannok még mindig azt hiszik, hogyha nem árulják el a nevüket, akkor nem viszik el őket rabszolgának? De nem számít, igazán nem. Ő derék fiú, jámbor fiú, ő itt maradhat köztünk mindörökre. Majd találunk neki valami kedves lánygyereket. Ki állítaná, hogy Isten művét nem szolgálhatják családok, csak szerzetesek? De te, gyermekem, nem maradhatsz köztünk, ezt már eldöntöttem. – És minden vágy és számítás nélkül megfogta a csuklóját. – Nézd meg a tenyeredet! Hát nézd csak ezeket a körkörösen futó vonalakat! Valamelyik ősöd összeházasodott egy démonnal, és én sem tudom, hogy hány életed van. Nekünk te túl sokat gondolkodsz, túl sokat kérdezősködsz, és túl borzas a hajad! Azt tanácsolom, keresd meg a tieidet. Minél előbb, annál jobb! Én csak jót akarok neked, és majd meglátod, kislányom, Isten mindenkit szeret.
Hova tartozik egy méh? A kaptárhoz vagy önmagához?
Reggeli után az egyik agg egy csuprocska mézet dugott a rongyaiba, a másik néhány diót és egy zacskó szárított csalánlevelet. Talán hogy Riolda ne terhelje túl a gyomrát kinn a parton, a nagy hóesésében.
De nem egyedül indult. A fiú ott állt mellette, szorította a könyökét, simogatta az ujjait. És mintha hatalmasan megnőtt volna a sok csalánteától ő is.
Ahogy elhagyták a házat, megszólalt: – Sjönnek hívnak, ez a szabad nevem. Most már megmondhatom, mert senkitől sem félek.
Riolda sem félt. Az ellopott térképről tudta, hogy a legközelebbi város egy-két óra járásra van.
Csóka Kata fordítása
Régebbieket lásd itt:
http://ujnautilus.info/a-csontok-gyorsabban-patrick-de-mela-forditott/
http://ujnautilus.info/ha-a-kod-mela-forditott/
Többes szám, ismeretlen személy (Patrick de Mela: Fordított)
http: http://ujnautilus.info/tonkremenni-patrick-de-mela-forditott/
//ujnautilus.info/apa-anya-patrick-de-mela-forditott/
http://ujnautilus.info/nyelv-orszag-mela-forditott/
