Bánatosan jártam-keltem azon a nyáron, vagy legalábbis bánatosnak akartam látszani, mert doña Simonába voltam szerelmes éppen, igaz nem nagyon láttam őt akkoriban, de elég volt nekem az is, ha a kék szemeiről ábrándozhattam, meg ott volt a hímzett zsebkendő is, amit tőle kaptam ajándékba. Mikor beleszagoltam, úgy éreztem, mintha csak újra mellettem lenne. Nem is örültem akkor az ünnepeknek, még a quintás-i Szent Barnabásnak se, pedig az nagyon híres, se a meirai Miasszonyunknak, se a belvís-i Szent Bertalannak… Egyedül és szabadabban jártam-keltem akkoriban, még alig volt munkám, annál is inkább, mert doña Ginebra a lugói fürdőben pihent, és Manueliñát is magával vitte szobalánynak. Gazdám pedig az új könyveket kezdte el olvasni, melyeket egyenesen Rómából hozott neki egy messzi földről jött árus, akit Elimas-nak hívtak. Az a hír járta róla, hogy az övéi közt csak a mágusokat nevezik így, valami Elimász után, aki összeveszett Szent Pállal. Nem volt keresztény, nem kóstolta meg se a szalonnát, se a bort, viszont imádta a kávét, és naphosszat csak a füstöt eregette díszesen faragott, hosszú pipájából. Két napig is eltartott, amíg gazdám a könyvek között válogatott, melyeket ez a különös Elimas egy bélelt kosárban hozott leóni szamara hátán. Ezalatt én valamelyest összebarátkoztam Elimas úrral: ágyába vittem a csokoládét és a kekszet, megpatkoltattam a szamarát Vilarban, és újraszögeltem a klumpáját is. Hogy mulattam Elimas úr zöld posztóbugyogóján, meg azon, ahogy szépen levette a lábáról a cipőjét és a zokniját, mielőtt belépett volna a házba.
– Már vagy húsz éve járom a világot – mondta egyszer –, a titkos tanok és az alkimista művészetek könyveit árulom, talizmánokat, amuletteket, borostyánkő poharat, olcsó és megbízható szemüveget, és bizony elmondhatom magamról, hogy mind a hat földrészt bejártam, sőt, még annál is többet. Miranda nem esett most utamba, az igaz, de hát annyira szeretem a gazdádat, don Merlint. Ha nem róla lenne szó, már rég Rómában vagy Kínában volnék, vagy épp most érkeznék meg Havannába, ahol egy igen kedves asszonyság vár énrám.
Elimas úr nem keverte el a cukrot a kávéjában, hanem csak felhajtotta a sötét levet, aztán kikanalazta a szirupot, ami a csésze alján maradt, és lassan elnyalogatta.
– Nem csak könyvekből élek ám – folytatta, – hanem a történeteimből is, amelyeket a fogadókban szoktam mesélni. Most is van a tarsolyomban egy szép kis gyűjtemény: hét igen érdekes história, és mindben van egy szemernyi igazság, úgy bizony. Mert én mondom neked, hogy még ha saját magad találsz is ki egy történetet, – akármilyen eredeti akarsz lenni –, mindig beleszövődik majd néhány valóságfoszlány, melyet észrevétlenül őriztél meg az emlékezetedben.
– Így igaz – mondta gazdám, aki eddig némán hallgatott minket –, s ma este talán meg is előlegezhetnél nekünk egy szép históriát.
– Ezer örömmel, uram – válaszolta az idegen, aki nagyon tisztelte gazdámat, – el is kezdem tüstént, ha megengedi, hogy a kisfiú hozzon nekem még egy csésze kávét.
Csak úgy repültem, hogy minél előbb felszolgálhassam neki, aztán letelepedtünk a vénséges vén, gondosan metszett fügefa árnyékába. Merlin úr a hintaszékbe ült, az idegen a földre, – úgy, ahogy máskor is –, én meg lovagló ülésben foglaltam helyet a legvastagabb ágon, mire Elimas végre belekezdett egy történetbe. De előtte még felhörpintette a kávét, és szép lassan lenyalogatta a szirupot a kiskanálról.

A kristálykád és az ördög

Pontosan egy éve történt az a szörnyűséges eset a Nagy Inkvizítor egyik unokahúgával a Pratto Nuovo birtokon, a Nápolyi Királyságban, és a történetből is jól látszik, hogy még az ilyen nevezetes keresztény családok sem szabadulhatnak a gonoszságtól. Az unokahúg, akit donna Eleonorának hívnak, fiút szült, és mindenki arra készült, hogy a még sosem használt, díszes kristálykádban fürösztik majd meg. De valahogy rosszul tették bele a kis lurkót a vízbe, és a gyerek úgy elolvadt benne, mintha csak só vagy cukor lett volna. Döbbent kiáltásoktól visszhangzott a kastély, és senki sem akart hinni a szemének, de ami történt, megtörtént, a fiúcska szőrén-szálán eltűnt. El kellett hát temetni a fürdővizet. Az üveget, melyben végső nyugalomra helyezték, fényes ceremóniával búcsúztatták el, zenével, virágokkal, válaszos zsoltárokkal, és még maga a Nagy Inkvizítor is részt vett a szertartáson, hosszú, fekete köpönyegében. Tizenöt nappal ezelőtt újabb gyermeknek adott életet az unokahúg, és mivel a babát meg kellett fürdetni, újra elővették a kristálykádat, ezt a felettébb értékes, régi tárgyat. A Nagy Inkvizítor mellett jelen volt az újszülött szobájában a palermói ördögűző is, aki a nápolyi Bourbonokból szokta kiűzni az ördögöt, amikor éppen szükség van rá, (erre minden szökőévben egyszer kerül sor), és ott volt a keresztelőn Szicília királyi főorvosa is. Már szappanozták a csöppséget, amikor eszébe jutott az anyának, hogy a nagybátyjának meg kell áldania a kádat. A Nagy Inkvizítor azonban még ki sem mondhatta felette az In nomine Patris-t, a kristálykád máris ezer darabban hevert a földön, és fullasztó kénszag áradt belőle. A palermói ördögűzőnek volt még annyi ideje, hogy ernyője görbe nyelével nyakon csípje a menekülő ördögöt, ám az végül kicsúszott a kezei közül, és elszelelt a kéményen át. Mindenki úgy tudta, hogy a kád a híres fossanói apácakolostorból való, és az apátnők fürödtek benne húsvétkor meg Szent Márton ünnepén, Szent Péterkor pedig az apácák. De bizony nem kád volt ez, hanem egy átváltozott ördög, aki a meztelen apácákat akarta meglesni.

Kína örököse

Kína örököse, egy kissé alacsony fiúcska, meg akart házasodni, és apja a szokásokkal ellentétben hagyta, hogy ő válasszon magának feleséget. A herceg nem csak alacsony volt, de beteges is, virágokat meg madarakat festegetett napestig, és minden éjjel azt álmodta a Száz Szélkakas palotájában, hogy kerekebbnél kerekebb citromokat simogat. Kína örököse nyomban megparancsolta, hogy hosszú selyemszalagokra festve küldjék el neki a Birodalom legszebb hajadonjainak arcképét, majd hosszú délelőttök és délutánok során nézegette őket, de egyik se volt kedvére való, s éjszakánként továbbra is azt álmodta, hogy keze egy madártollal bélelt fészekben pihen, melybe valaki két kerek citromot tett… A legtávolabbi tartományból érkezett a követ, aki hetven arcképet hozott a herceg úrnak, Kína örökösének. Ezeken a képeken hetven leányzó mosolygott, és hajtotta meg félénken bájos fejecskéjét. A herceg, amint letekerte a nehéz anyagot, melyen ott sorakoztak a lefestett hajadonok nevükkel és rangjukkal a szalag szélén, egyszer csak egy szépséges lányka előtt találta magát. A szépséges kisasszony kinyitotta zöld szemeit és ráemelte a tekintetét a hercegre. Hosszú, fekete szempillái olyanok voltak, mint az ecset szálai, mellyel a Sárkány nevének első betűjét festik. Sokáig nézték egymást, majd a lány visszatért a festett selyem mozdulatlanságába, és elpirult. Kína örököse nyomban megparancsolta, – ennek épp most lesz tizenegy hete –, hogy hozzák el neki a leányt, akit aztán feleségül is vett az ottani szokások szerint. Arrafelé az esküvőkön egy színes papírlámpás világít, és a vőlegénynek meg a menyasszonynak addig kell várnia, amíg elég a benne levő gyertya, s amint ez kialszik, férj és feleség lesznek. Kína örököse két napernyőt, egy igazgyöngy-nyakláncot, egy ezüstcsigát és tíz aranykörmöt ajándékozott hitvesének, majd mikor a köszöntők és jókívánságok végeztével kettesben maradtak a Száz Szélkakas palotájában, a herceg megkérdezte feleségét, hogy miért pirult el a vásznon. “Azért, – válaszolta a fiatalasszony – mert én vagyok az a két citrom, akit éjjelente simogattál.” És a herceg, Kína örököse, aki immár négy kantoni fonttal többet nyomott, a mandarinok tanácsával egyetértésben megváltoztatta felesége nevét, amit mindannyian írásba is foglaltak azokkal az egymás mellett sorakozó csudás betűkkel, hogy a hercegnőt mától kezdve így hívják: “A citrom, aki éjjel mosolyog.”

A farkas, aki felakasztotta magát

Bizony, errefelé még az is újdonságnak számít, ami tavaly télen történt a Leóni Királyságban, Astorgától úgy kilenc mérföldre, Dueñas tölgyfaligetében. Palenciában és Leónban már mindenfelé az egyik legszomorúbb balladaként éneklik, csak ezen a vidéken nem terjedt még el a híre. Hogy tudniillik egy farkas felakasztotta magát. A história egy öreg ordasról szól, abból a fajtából, akit arrafele fogcsikorgatónak hívnak. Ezek mindig a városok és a falvak körül ólálkodnak, és egyáltalán nem félnek az embertől. Ez a farkas is sok kutyát megmart, sőt még a gazdájukat is megtámadta, amellett megölt egy katonát, meg egy kislányt, aki a szamarát legeltette. De leginkább a lányokra vetette rá magát, főleg teliholdkor, amikor is egészen a küszöbökig elmerészkedett, és onnan vonyított utánuk keservesen. A plébános meg egy híres vadász, a vados-i bíboros unokaöccse, don Belianís – ő egyébként puskaporról szóló könyveket szokott rendelni, tavaly adtam el neki don Biriguncho Tűzszerszámát – hajtóvadászatot szerveztek a Szent Testvériség csapataival és az astorgai márki úr fegyvereseivel. Szép rendben fel is kerekedtek, majd odaértek egy hegyhez, ahová a király kutyája vezette őket. A vérebet Segoviának hívták, a vadászok őt követték a farkas nyomán éjt nappallá téve, a vad hegyeken át, míg végre hajnalban körbekerítették a szörnyeteget Dueñas tölgyfaligetében. Segoviáé volt az érdem, de azoké az embereké is, akiknek sikerült lépést tartaniuk vele. Don Belianís már felemelt puskával indult el a tölgyek közé, és ő volt az, aki látta, hogy egy meztelen férfi felakasztja magát az egyik fára. A kötél egyik végét az ág, a másikat a nyaka köré tekerte, s aztán nagy hirtelen elengedte magát. A vadász még fel sem ocsúdhatott döbbenetéből, amikor látta, hogy a férfi estében farkassá változott. Ő volt a félelmetes fenevad! Így tudták meg, hogy farkasember volt a rémtetteiről ismert öreg ordas. A plébános, aki derék és együtt érző ember volt, megparancsolta, hogy temessék el a farkast, és elmondott érte egy Pater Nostert, hátha még idejében érkezett, mert sose lehet tudni. És miközben a pap imádkozott, a farkas visszaváltozott emberré, és mindenki ráismert Romualdo Nistalra, a manzanali boltosra, akit mindenki nagyra becsült, mert sose csalt a mérleggel.

– Ez az a három történet – mondta végezetül Elimas –, melyeket az első este szoktam elmesélni a fogadókban. Persze imitt-amott változtatok rajta egy keveset, kihagyom belőle a szereplők ismertetőjeleit, és hozzáteszem, hogy jelen volt még ez vagy amaz, aki sánta, vagy aki másodjára egy gazdag süket nőt vett el. Vagy hogy az illető folyókért pereskedett, vagy bármi mást, ami csak eszembe jut. És mesélek utána a városokról is, hogy milyen hatalmasak, hogy mennyi tér és utca van bennük, és hírt hozok a leghíresebb vásárokról, a legújabb szokásokról. A történeteknek, amiként a nőknek vagy a húsoknak, fűszeres pácra van szükségük. Romualdo Nistal életét onnan szoktam mesélni, hogy beállt őfelsége hadseregébe, és beleszeretett az egyik őrmester feleségébe, aztán elmondom azt is, hogyan talált egyszer az utcán két uncia aranyat, amiből aztán beindíthatta a boltot Manzanalban…
Gazdámnak nagyon tetszettek Elimas történetei, hét könyvet vásárolt tőle, még borravalót is adott, aztán megparancsolta, hogy csomagoljanak neki sajtot az útra. Nekem pedig megengedte, hogy Norés kutyával egészen Belvís határáig kísérjem őt, ahová a grófkisasszonykáknak vitt egy vadonatúj históriát, amelyet Párizsban volt szokás olvasni, és melyek ez volt a címe: Pál és Virginia…

Gergely Veronika fordítása

 – Minden a fiatalokkal kezdődik – kezdte Illighaen. – Egy életunt hercegi udvarba megérkezik egy talpraesett, ügyes fiatalember: elkíséri a herceget vadászni, a lányokat táncolni tanítja, a hercegnének versekkel kedveskedik. Milyen varázslatos ifjú! Kedvében jár a főszakácsnak, a vadászmesternek, a kamarásnak, de még az öreg udvarhölgyeknek is, és van valami páratlanul ügyes trükkje, amivel eléri, hogy az újbor édes, a fácánhús pedig porhanyós maradjon. Minden herceghez érkeznek ilyen ügyes fiúk – minden korban és minden országban, de sohasem maradnak sokáig. Hamarosan rajtakapják őket, hogy szerelmesek a hercegnébe, hogy csipkedik az udvarhölgyeket, vagy rájönnek, hogy egy másik városban már agyonütötték a bácsikájukat, vagy észreveszik, hogy tánctanítás közben a hercegi kincstárhoz vezető legrövidebb utat keresik.

De G. Maximus, az ifjú költő elhivatottabb volt ezeknél. Ő nem azért jött, hogy morzsákkal lakjon jól, hogy kamarásokkal barátkozzon, hanem hogy kivezessen minket a ködös barbárságból. Nem szeletelt fácánt, nem csipkedte az udvarhölgyeket, nem tanított senkit sólyommal vadászni vagy táncolni. Mintha egy kamaszfiú testébe zártak volna egy öreg bölcselőt, aki homlokráncolva figyeli, ahogy kibontott hajú lányok magukat lágyan riszálva énekelnek a herceg előtt. Micsoda versek!

Álmok. Jóslatok. Varázslatok.

De ez a Maximus nem szerette a jóslatokat. Nem szerette a csípőjüket lágyan ringató vagy áttetszően  sápadt költőnőket. Nem szerette a zűrzavart, a homályt, a rendetlenséget. Nem hitte, hogy az erdőben kóborló gyerekek könnyedén áttévednek egy másik világba, hogy üzeneteket hozzanak a hercegnek. Nem hitt a látomásokban, a galagonya jótékony hatásában, az év 367. napjában, amit csak a halál kapujához hurcolt, beteg gyerekek láthatnak meg. De legyen elég annyi, hogy annyi mindenben nem hitt…! Az ő verseiben mintha először kelt volna fel a nap, olyan nyugodt és feddhetetlen méltósággal, ahogy ő emelkedett föl a vacsoraasztal mellől, hogy a hercegnek felolvassa a verseit.

Ha majd, Lídia, eljövend az őszünk,
a benne-rejlő téllel, mentsük át egy
gondolatunkat, nem, nem a jövendő
     tavaszra, mely a másé,
nem is, mi majd halálunk lesz, a nyárra,
csak arra, ami múlásában itt van –
mint ez a sárga szín a levelekben,
     amitől annyifélék.

– Ki ez a Lídia? – kérdezte a herceg.

– Olyan tündérféle. Maximus a ciprusok földjéről jött, ámbár olyan petyhüdt, olyan fakó volt a bőre, mintha egy tojás belsejében töltötte volna a gyerekéveit.

– Honnan tudsz te ennyi mindent, Illighaen?

Illighaen mindentudóan elmosolyodott: – Eljött az igazi költészet ideje, a hét és tizenegy-sorosoké, a biztonságot sugalló metonímiáké, a Maximus-módra váltakozó soroké, a kopogós és a dúdolós verseké! Először Maximus, később a tanítványai hagyták jóvá, mit lehet az udvarban elénekelni. A  maximustalan, a fejlődésképtelen költőket persze rögtön száműzték, de a tanítványok ennél is messzebb mentek: járták a falvakat, és azonnal lecsaptak minden rendetlen verssorra, ami csak előóvakodott valamelyik koszos kunyhóból. A tanítványok még a fejfákról is letöröltették a szokványos feliratokat: Vincentus testvér nagyevő és nagyivó volt, Isten tartsa meg jó szokásait. A gyászolókat is hét- vagy tizenegy-szótagos versekre akarták kényszeríteni, de mivel a nyelvjárások annyira eltérők voltak, ezért senki sem kockáztatott. Testvér, te hány szótagos vagy? A normannok először csak névtelen fejfákat állítottak, aztán a fejfák is kimentek a szokásból, végül már csak egy szolid kőrakás emlékeztetett az elhunytakra: egy nagyobb a férfiakra, egy kisebb az asszonyokra. És ahány rövidlátó, görbelábú fiú volt, mind ott nyüzsgött Maximus költő-udvarában.

– Micsoda mesélő vagy! – sóhajtott a herceg. – Ő Maximus kegyenckedésére úgy emlékezett, mint a normann történelem legunalmasabb, legsivárabb fejezetére.

– Tizenegy évig tartott a szavak elleni háború! És tizenegy évig nemcsak a nyolc- és a tízszótagos verssorok voltak tilosak, hanem bizonyos indulatszavak is, egy kutya fájánál kevesebbért is börtönbe hurcoltak öregasszonyokat. De hogy épp milyen káromkodás számított illetlennek és főbenjárónak, azt senki sem tudhatta. Az emberek inkább semmit sem mondtak, csak morogtak, hümmögtek, az óvatosabbak a saját nevüket se árulták el, mert melyik normann név lehet elég választékos Maximusnak… Valahogy beleragadtak a szavak az emberek torkába. De talán még a torkukig sem jutottak el: ott lapultak, ott erjedtek az álmaikban. Ám a gondolatok megrohadnak, ha túl sokáig rejtegetik őket, és nemcsak megromlanak-megbomlanak, hanem külön életet élnek, mint az út szélén eltemetett vagy a kutakba dobált csecsemők, akikről mindenki próbál megfeledkezni, pedig az anyjuk őket is kilenc hónapon át a testében őrizgette. Ám az ilyen lények túl kicsik ahhoz, hogy átjussanak a másik világba, ezért aztán az utak szélén is hallani a motyogásukat. Mert hiszen annyi, de annyi árnyalata van a felejtésnek!

– Egy rossz költő köré micsoda rémtörténetet kerítesz!

– Nem volt rossz költő ez a Maximus, hidd el! Néha egy vers tovább tart, mint egy egész élet! 

– No de mért szorult rá arra, hogy disznópásztorok énekét ócsárolja?

– Ó, ez csak egy költői játék volt, úgy hiszem. Mit csináljon egy költő, mikor épp nincs holdtölte, holdfogyta, vereség, égzengés, győzelem? Hány percbe telik lefirkantani egy verset? És mit tegyen egy költő, ha csak múlnak a napok lassan, egyformán, pöffeszkedve, ha csak telnek-múlnak öregesen, betegesen, és még egy háború sincs, hogy az időt felpezsdítse. És mennyi töprengés, mennyi-mennyi ábrándozás kell, hogy dohos hercegi antológiák megőrizzék a nevét?  Maximus ennél igazabb és tartósabb halhatatlanságra vágyott: a nyelvet akarta megváltoztatni.

– Nem újdonság ez, barátom. Minden varázsló pattanásos költő-tanoncokból toborozza a segédeit.

– Ámde Maximus nem akart zavaros fejű vénemberek útján járni, nem akart egy elhagyott, bűzlő barlang mélyén költőiskolát alapítani. Délről jött, ahol apáról fiúra száll az ékesszólás, és ahol  Julius Caesarig vezetik vissza az őseiket az emberek.

– Összedőlt az a birodalom, híre-hamva nincs.

– De mindegy is ez, herceg. Maximus úgy viselkedett, mint az égiek küldötte, mint egy augur maximus, a latin nyelv pontifexe. Ő maga talán nem hitt abban, hogy egészségesebbek leszünk, ha szép, kerek hétszótagosokban beszélünk, vagy nem gondolta, hogy a nyarak hosszabbak lesznek, ha kerüljük az indulatszavakat, hanem csak szerette a szép, szabályos mondatokat. És van-e a nyelvnél maradandóbb, múlhatatlanabb?

– Kár rá több szót vesztegetni!

–Tizenegy felesége volt, hét kastélya: hatalmas úr volt, a szántóföldjeit, a legelőit még a költőtanoncok sem tudták számon tartani. És mikor eltemették, a műveletlenek még akkor is csak motyorászni mertek a sírjánál: mmmmmmbbbbrrrr, kkkrrrrrrkkkkkk… Semmi teringettét, semmi búvalbaszom, semmi, hogy a fenemegettevégre… A tizenegy feleség is szavak nélkül krákogott, mint egy idomított varjúkórus, miközben zengtek fölöttük Maximus hősi, diadalmas tizenegy-szótagosai… De a rémálom nem ért véget. A te nagyapád  a nyitott sír felett kijelentette, hogy a nyelv megtisztításáért indított harcot folytatni kell.

– Ne feledd, Illighaen, hogy a normannok már eljutottak a képzelet határáig. Meghódítottak minden földet, minden tenget, hát nem maradt más meghódítani-való szegény nagyapámnak, csak a nyelv. Más uralkodók háremet tartanak, vagy évente új vallást vesznek fel! Egyik évben a disznóhúst tiltják be, másikban a szarvasgombát, aztán a tehéntejet.

– A te nagyapád hóbortja sem tartott sokáig. Még abban az évben leszámolt a Redekindekkel, Gunar Leif fiaival, az Irgardsonokkal, a Helmerichekkel, és szép lassan a fél partvidék elnéptelenedett. Mert mit érnek a szavak fegyverek nélkül? És szavak nélkül az áldozatok hogy védekezzenek? Hogy védekezzen az, aki nevet se mer adni a tulajdon gyermekének, aki ellensége temetésén is csak nyökög, hümmög, motyorászik? Az alattvalók bosszantására kieszelt Maximus-terv elvezetett az alattvalók leigázásáig, , és ehhez már nem is volt szükség többé hóbortos költőkre. 

– De mi közöm közöm ehhez a Maximushoz, ehhez a tizenegyező félnótáshoz, aki nem talált elég örömet a nőkben?

– A szavak, herceg! A szavak! Azokból az ötven éve betiltott szavakból lettek a betegségek, és nemcsak betegségek, hanem rémálmok a sérelmek, amik szép lassan összezavarták a mi időnket.

– De ma már bárki szabadon káromkodhat! Szabadon szidhatja akárki anyját, nagyanyját, sógornőjét, nénikéjét, kivéve természetesen az enyémet. Senkinek sincs oka rá, hogy dühösen motyorásszon egy  sír felett.

– Amit nem mondunk ki, herceg, az nem tud véget érni.

– Kérjek talán elnézést a Redekindektől? Kövessem meg a szellemeiket? Állíttassak sírköveket azoknak a csecsemőknek, akik sajnálatos módon épp Maximus idejében hunytak el? Tegyem a káromkodást kötelezővé? Akkor megszűnnek a járványok és a hajóim biztonságban lesznek? 

– Krónikás vagyok, herceg, nem jövendőmondó.

– Túl sokáig laktuk ezt a partszakaszt. Ez a mi bajunk, nem a betiltott káromkodások, nem a hét- vagy tizenegyszótagosok, nem a kutakba dobott csecsemők. Nem lett volna szabad letelepednünk, vnem lett volna szabad elhúzódnunk a szél elől. Milyen normann az, aki mások titkai közt kotorászik, koldusasszonyok szótagszámait ellenőrzi?

Illighaen nagyon jól tudta, hogy a herceg mire gondol: egy új partra, egy új szigetre, az újraalapított időre, ami  elfelejteti a normannokkal a sérelmeiket. No de a herceg is csak egy elkényelmesedett édesapa, akinek már van kedvenc gyümölcsfája, kedvenc karosszéke, kedvenc nyavalyája. Hol van az az idő, amikor a háború nagy bölcsen összetörte az öreg férfiakat?

Ha követek érkeztek, és fürkészőn az arcába néztek, már látták a szemében a félelmet.

És ő maga talán? Vajon nem szeret-e jobban jól fűtött termek mélyén az idő romlásáról diskurálni, mint örökös izzadtságszagban hányódni egy tucat dühös, neveletlen katonával? És egyáltalán mi is az a lakatlan sziget? Hány évnek kell eltelnie, hogy az új országban ne érezze az ember a halottak bűzét a levegőben? Hát nem izgalmasabb a megoldás módozatain egy fűtött teremben töprengeni, feltárni, megvitatni, megtárgyalni és megoldani…?

Csak hát vannak nyelvek, amiknek nincsenek semmiféle szabályaik.

Régebbiek:

 http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-forditott-reszlet/

Patrick de Mela: Fordított II. (Hiábavaló jelek)

A királyné kertje (Patrick de Mela: Fordított III.)

Mi is az igazság? (Patrick de Mela: Fordított)

Ugye, nem felejtesz el? – Patrick de Mela: Fordított

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-forditott-vi/ 

Anyád, igen (Patrick de Mela: Fordított)

http://ujnautilus.info/patrck-de-mela-viii-majd-megjutalmaz-a-kepzelet/

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-ix-szabad-vagyok/

http://ujnautilus.info/a-dolgok-rendje-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/vedd-le-az-ingedet-patrick-de-mela-forditott/

 http://ujnautilus.info/csak-hadd-kisertsek-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/se-nem-rajban-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/allah-mindenkit-szeret-patrick-de-mela-forditott/

Évike tanúvallomása.

– Jelen – kiáltott Évike.

De izgalmában elfelejtette, hogy az utóbbi percekben mekkorára nőtt és amint sietve fölugrott, a szoknyája szegélye beleakadt az elnöki emelvénybe, ahol az elnök ült, a két szavazóbíró meg a jegyző, lesöpörte őket a közönség sorába s ott evickéltek a földön, mint azok az aranyhalacskák, amelyeknek medencéjét a mult héten véletlenségből összetörte.

– Jaj, bocsánat, bocsánat – kiáltotta magán kívül s amilyen gyorsan csak tehette, fölkapkodta őket a földről, mert egyre a szegény aranyhalacskák jártak az eszében s arra gondolt, hogy ezeket is gyorsan össze kell szedni és visszarakni az elnöki emelvényre, különben elpusztulnak.

– A tárgyalást ezennel felfüggesztem, mindaddig, míg  mindenki el nem foglalja ismét a helyét – szólt harsogó hangon a Király s szigorú tekintetet vetett Évikére.

Évike az elnöki emelvényre nézett s látta, hogy a Gyík komát fejjel lefelé dugta vissza a helyére s a szegény kis állat kínjában csak a farkával kapálódzott fölfelé, nem tudott visszafordulni. Évike megfogta és visszafordította s közben azt gondolta:

– Se nem oszt, se nem szoroz, hiszen nélküle éppúgy meglehetne a tárgyalás, mint vele.

Mihelyt egy kicsit magukhoz tértek a hivatalos személyiségek, megint összekeresgélték a palatáblájukat, palavesszőjüket s jegyezgetni kezdték az iménti baleset lefolyását. Csak szegény Gyík koma nem jegyezgethetett. Még mindig félájultan ült és tátott szájjal bámulta a mennyezetet.

– Mit tudsz az esetről? – kérdezte a Király Évikét.

– Semmit – felelt Évike.

– Éppenséggel semmit? – faggatta a Király.

– Éppenséggel semmit – felelt Évike.

– Ez nagyon fontos vallomás – mondta a Király a két szavazóbíróhoz fordulva.

A Bírák már éppen le akarták ezt írni palavesszőjükkel, amikor a Fehér Nyuszi közbeszólt:

– Nem fontos, azt akarta mondani Felséged.

– Persze, hogy nem fontos, hiszen azt mondtam – igazította ki a Király. Aztán magában halkan ismételgette: „Fontos, nem fontos, fontos, nem fontos”, mintha próbálgatná melyik hangzik jobban.

Az egyik szavazóbíró ezt írta: „Fontos”. A másik meg ezt: „Nem fontos”.

Évike jól láthatta mindezt, hiszen közvetlenül mellettük állt és szinte előtte volt a palatáblájuk, de – gondolta magában – az egész nem fontos.

Ekkor a Király, aki egy darabig szerényen írogatott a jegyzőkönyvébe, fölkiáltott:

– Csönd – aztán olvasni kezdte a jegyzőkönyvéből: – Negyvenkettedik paragrafus. Mindenki, aki egy kilométernél hosszabb, köteles távozni a tárgyalóteremből.

Valamennyien Évikére pillantottak.

­ Én nem vagyok hosszabb egy kilométernél – mondta Évike.

– De igen, – mondta a Király – csaknem két kilométer vagy.

– Dehogy is megyek el – ellenkezett Évike. – Különben is nem ezt mondja a törvény, most tetszett kitalálni.

– Ez a legrégibb rendelet az egész könyvben – szólt a Király.

– Akkor az első paragrafus volna, nem pedig a negyvenkettedik – szólt Évike.

A Király elsápadt és gyorsan becsapta a könyvet.

– Kihirdetem az ítéletet – kiáltotta remegő hangon.

– Előbb bizonyítékra van szükségünk, Felség – ugrott föl a Nyuszi. – Most hozták ezt a levelet.

– Mi van abban a levélben? – kérdezte a Király.

Hallod-e a zenét, Euripidész? Nem Vivaldi, hanem várj csak, Mozart, a Sinfonia Concertante, hősi Esz-dúrban, hegedűre és gordonkára (a gordonkának olyan a hangja, mint a kivénhedt tenoroknak). Fülelj most a fisz-mollra és arra a staccatóra Mozart 23. zongoraversenyében, amely cseppet sem ördögi, majd Mahler Adaggiettójának cisz-mollja, melynek kíséretében, mint fekete nap alatt, a hatnyolcados ütem körmenetében, kileheli lelkét Gustav von Aschenbach; hallga most az őszies d-mollt, a fahangú F-dúrt; a B-dúrt, mely az erős egyéniségeket alakító pipogyák eszményi hangneme…Vajon nektek, akik minden zenéjüket veszni hagyták, mert nem találtak megfelelő módot a lejegyzésére, vajon nektek is ilyen kifinomult hallásotok volt az összhangzatra? Figyelj, ez a Szent Iván-éj, Verklärte Nacht, teljesen atonális (atonális, mint Melchi-Menyus), mégis oly gyönyörű; azután Csajkovszkij, Hat darab zongorára; Musszorgszkijtól a Cum mortuis in lingua moruta; a Bach-ária, amelyet anyánk mindenáron hallani akart Menyus temetésén. Hallgasd a zenét, Euripidész, a mi Istenünk, a te Zeuszod, Deusod szól belőle. Jót és rosszat ugyanazon magas erkölcsi megfontolásból cselekedni, ez a legnagyobb büntetés halandók, brçtoioi, száműzöttek részére és végső bizonyítéka a Teremtő egyetemleges lényegének. Figyeld, most Thibald halálát eldalolva, most Greta vétkét, Faustnak az ördöggel kötött szerződését eldalolva szól; fülelj, dallamok százaival szól egyszerre, minden szólamot egyszerre szólaltatva meg, és ez csak egy része a kották milliárdjainak, amelyek századok során szólalnak meg általa. Tegnap szürkületkor találkoztunk, ma az alkony első órájában elválunk egymástól. Egy egész nap. Mint a tragédiákban. Isten veled, Euripidész! Eltávozol. Eljött érted Khárón – nézd, milyen ronda a képe! –, magával visz a Lidóra, a halál gondolásaként csáklyázva. Nézz fel asz égre, nézd a rothadás alkonyati színeit valahol ott a íLido mögött, ahol még velencei vízi here nő, look at the twilight zone; most Isten a festő: Szókratész halála, Marat halála (a lehanyatló, vértelen jobb kézfejen van a hangsúly), a kettőnk halála Velencében. Szalamiszi, hiszen te nem nézel fel! Ugyanazon a helyen ülsz, Euripidészem, ahol Menyus ült, amikor körbejártuk Velence-pocsolyát, de adós maradtam a morál összefoglalásával. Le kell írnom annak négy módozatát, ahogyan mi βρότοιοι – halandók, kurtakorúak – az élet nagy karneváljában és a tisztességesek játszmájában az erkölcsösség álarcát öltjük magunkra. Hallasz-e engem, Euripidész, hiszen kiabálok, s hangom visszaverődik és száll a hullámzó zöld víz felett a Riva Schiavoni hosszán. Az első abból a meggyőződésből fakad, hogy valakinek a szenvedése az én örömöm ára; a második abból, hogy más szenvedése elhanyagolható az általános jóléthez képest, ami a cél; a harmadik abból, szenvednie kell, mert fordított helyzetben ő sem tenne mást velem; és a negyedik abból, a sors rendelése szerint kell elvégeznem ezt a magam és az ő, az általános boldogulás javára, így tehát magamra kell vállalnom a felelősséget, mivelhogy ez a kötelességem. Hallottad-e, Euripidész? Megjegyezted-e a morális nullák, eszmei szélkakasok, született skizmatikusok négy fajtáját? Nem látlak már. Elnyelt a jéghideg szeptemberi víz, mint egy áprilisban a Titanic hajótöröttjeit. Il fu szalamiszi Euripidész. Szemem zavaros, mint amikor emlékek árnyékolják be az ember tekintetét. A Canal Grandén a baljós, túlérett alkonyat szikrái csillámlanak, a gondolák pedig középre tartanak a hullámzó vízen, egyik a másik után halad, mintha delphoi táncosnők lennének, akár a sötét chimérák, akik Monteverdi távoli madrigáljának zenéjére lejtenek. A parton, táncikálva, feketébe öltözött, különböző korú gyerekek vonulnak, menetüket az égre rajzolja az alkonyat, fekete selyemruhában egy lányka jár az élen, kezében rojtos szélű, sötét színű ernyő. Hol a te bárkád, néhai Euripidészem? Meghaltál ebben a vörös-fekete rapszódiában, Mneszarkhosz fia, anyámat pedig, csodaszép, lehajló bíbor alsó ajkával, keleties járomcsontjával, porcelánbaba bőrével, enyhén vágott szemével, súlyos, sötét szemhéjával, anyámat, aki magyarul csak elhunyt kisebbik fiával beszélgetett, egy város közeli szanatóriumba szállították. Azt mondták neki, semmi baja, kedd van, őszre jár, a fákon rozsdásak a levelek, és természetesen vele mehet Menyus is, az összes alakjában, amelyeket magával vitt az ideggyógyintézetbe. Azon a napon, amikor a madárzsivajos liget mélyén meghúzódó intézetbe került, az északi égbolton felragyogott újra a G117H jelzésű csillag, fellélegeztek a csillagászok, elvethették a feltételezést, hogy a csillagvilágnak e részében, földünkhöz oly közel, fekete lyuk keletkezett. Azon a keddi napon ősz volt, egy szökevény csillagocska visszatért helyére az égen, kiigazítva a Lobacsevszkij-féle égi vonalak elképzelt hálózatának rajzolatát, anyámnak szép, világos szobát adtak, egy egészen összeaszott neuraszténiás öregasszonnyal osztotta meg, aki mozdulatlanul feküdt és az ablakon át kibámult a kórházi parkra. Odalenn az udvaron bokáig érő fehér köpenyben az ápolók, mind mintha Tibor volna, a kaviccsal felszórt sétányokon régimódi, nádtámlás kerekes székekben tologatták a magatehetetlen betegeket. A tolókocsik is feketék voltak, és mindegyik ápoló kerek fekete sapkát viselt. Anyánknak azonban esze ágában sem volt kimászkálni a kertbe. Ágya közelében elhelyezték a Menyusról készített összes szobrot, amelyeket – tündéri módszerességéhez híven – egyhamar reggeli és esti portrékra osztott, úgy elrendezve őket, hogy némelyek a napfelkeltét, mások a napnyugtát nézzék. Eleinte rendszeresen látogattam, minden délután négykor felkerestem – ó, milyen szép volt a bolondok házában is! Később ritkábban, néhány naponként, hogy elkerüljem a találkozást azzal az 1911-beli beteggel, a fehér nadrágos tolakodóval. Hamarosan havi egy alkalomra szorítkoztak látogatásaim, végül már csak Menyus meg az ő születésnapján mentem el hozzá. (Az enyém nem számított.) Énvelem különben sem beszélgetett, örökösen Menyushoz utasított, kérdezzem meg tőle ezt vagy azt, csupa jelentéktelenséget, mellesleg. Egy vagy két évig tartott ez, mígnem egyszer anyám ágyában fekve egy másik nőt találtam. Volt, aki azt mondta, terápiát írtak elő neki és hazaengedték (haza? de hát anyámnak nem volt már lakcíme); mások úgy tudták, egy másik létesítménybe, ennek az intézetnek a fiókjába került, egy másik nagy város peremén; s akadt, aki megsúgta, anyám már jobban van, egy távoli apácakolostorban segédkezik, a vulkanikus magasságokban álló falai közé csak különleges kosárban lehet feljutni, amelyet hetente egyszer bocsátanak le a magasból. Senki sem mondott olyat, hogy meghalt volna. 

Bognár Antal fordítása