Milyen lehet az összeomlás?

 

Kirobban a nyár, forr az idő, eltelik a június, a július, elmúlik az augusztus, már itt a szeptember, de az idő egyre csak melegszik, mintha nem tudna lecsillapodni.

– A háború sosem természetes – panaszkodtak az öregek. – Az állatok minden falatért megküzdenek, de nem akarják az egész földet felfordítani. No de a mórok nem tisztelnek semmit!

A herceg nem szólt közbe, nem mesélte el, hogyan rabolták végig az őseik a tengermelléket. Hogy az ő nagyapja például annyi mozaikot tört össze, hogy a darabkáival a normann tengerpartot is kikövezhetnék.

– Mi mind barbárok vagyunk – sopánkodott Illighaen. – Nincs komoly hadszervezetünk, komoly közigazgatásunk, még csak igazi levéltárunk sem. Hát nem csoda, hogy megesznek minket az erősebbek!

No de kik lesznek a vesztesek? – a herceg sokat töprengett ezen. A vesztesek irigylik az ellenség országútjait, pompás levéltárait, elérhetetlen asszonyait, a magukét pedig nem becsülik el. Mije van a szélnek, hogy állandóan fúj? Miből meríti az erőt, ha nem önmagából?

És Vilmos szép lassan lecsillapította a rettegőket, a katonákat, tudósokat, apródokat, asszonyokat, egyszerű mihasznákat, akik eljöttek a hercegi udvarba sopánkodni, várni a véget, felkészülni az elkerülhetetlenre… hogy most már együtt… hogy mindhalálig.

A félelem a legerősebb bódítószer. Ilyenkor a vér erősebben zubog, és úgy ver a szíved, mintha lenne vesztenivalód. A félelem mindent felnagyít, mindent felpezsdít, és mindent eltakar természetesen. Ha félni kell, akkor nem vagy többé gyáva katona, mihaszna szomszéd, hanem szentséges áldozat, akivel krónikások és persze a költők osztanak-szoroznak.

Védekezésre persze senki sem gondolt. Hiszen a hírek is sok ezer, tízezer, százezer éhes mórról beszéltek, fegyelmezett, páncélos katonákról, elefántokról vagy elefánt  nagyságú harci lovakról. Te, nem hiszed, testvérem? Láttál már valaha harci hangyákat? Talán nem is Isten teremtményei. Emberi lényekből kifakadt démonok, akik talán a móroktól tanulták az örökös háborút. Régebben ezek nem voltak ilyen félelmetesek, szétnyomhattad őket a hüvelykujjaddal, de ezek az újak most csapatokat szerveznek, és ha egy elesik, ezer, százezer lép a helyére. A vérzivataros idők, a felbolydult természet megőrjítették őket.

Mindenki látta a jeleket. Túl meleg van. Túl gyorsan beérik a szőlő. Ami pedig túl gyorsan beérik, az nem is lehet túl édes. Az idő magatehetetlen, a mórok legyőzhetetlenek, hogyan is védekezzünk?

Vilmos herceg készenlétbe helyezte a gályáit, és ímmel-ámmal megerősítette a falakat. Életerős normann volt, fiatal feleséggel, három kisfiúval, de neki sem fűlött… hogy mihez is nem fűlött? Embernagyságú hangyákat kaszabolni, rohamot vezényelni, árulókat kutatni, halottak fölött ordibálni. A rabszolgák dolga, hogy meghaljanak, a normanokké, hogy tovább éljenek, hogy tovább vándoroljanak a tengerről a szárazföldre, a szárazföldről a tengerre.

És túl öreg volt, hogy a hősi halált ne tartsa nevetségesnek.

Túl öreg? Nem tartotta számon az éveit, tehát nem is öregedett annyira, mint az idő múlásán töprengő szerzetesek. No de Vilmost nem is a kora, hanem a tulajdon szíve gyengítette el, vagy az a láthatatlan szerv, amit jobb híján becsületnek neveznek.

Micsoda ostobaság, gondolta dühösen. Becsület ide, vagy becsület oda, ő az első felesége meggyilkolása után kapott ajándékul jó pár évet. Jó pár évet, Hildit, egy fiatal feleséget, három gyereket. Ha már őszül a szakállad, akkor nem felgyújtott hadihajókról álmodozol, hanem egy fiatal feleségről, aki elégedetten piheg melletted. De itt van a csorba! Milyen harcos az, akinek megerőszakolják, agyonverik az első feleségét, és aztán éli tovább szép kényelmesen az életét? De mit is kellett volna tennie? Végigjárni a kunyhókat egy mérgezett tőrrel? Egyenként végezni a hercegség lakóival? Így biztos, hogy a tettesre is lesújt a haragja! És micsoda formája lenne ez a népszámlálásnak!

Egy megfelelő gyilkost persze előállított a herceg, azt rendben ki is végeztette, no de hogy ez a megfelelő az igazi volt-e…? Persze mindig vannak leleplezetlen gyilkosok, de ezek soha nem a te feleségedet ölik meg… És mit csinált az asszony, amikor…? Nyögdécselt, boldogan hányta-vetette magát, vagy pedig a nevedet sikoltozta? Ismerted-e Marcendát valójában?

A kétség olyan, mint a betegség, birodalmakat is ledönt a lábáról, nemhogy  negyvenéves férfiakat. Ha egy asszonynak szeretője van, akkor arról mindenki tud, a nagynéni, a nagybácsi, a kukta, a lovász, de még a kapuban heverő koldus is. Ha egy asszonyt megerőszakolnak, akkor az foltos marad. Mert olyan a gyanú, mint a légy, elhessegetheted, agyontaposhatod, abszolút nevetséges, de szép lassan mindent bepiszkol maga körül.

A legszánalomraméltóbb katona a féltékeny katona. Nincs ott, nem lát, nem érez, nem hallja a vezényszavakat, és nem is igazi az a kard, amit a kezében tart. Fő a józanság, suttogta Vilmos magának. Az ő Marcendája szépen mutatott a magasra tornyozott hajával, és már-már bájos volt az örökös kotkodácsolásával, de nem az a fajta, akiről fiatal katonák ábrándoznak. Az országutakon már egy falat kenyérért, egy falat kenyér ígéretéért mindenre hajlandók a lányok. Ugyan mért vágyódna egy negyvenéves hercegnére egy katona?

Talán nem is a hercegnére vágyódott. Hanem a hatalomra.

De most fel kell készíteni a gályákat a menekülésre. Só, ivóvíz, katonák, női vacakságok, ládák – legalább a gyerekek hadd meneküljenek! És a ládák mélyén a normannok ereklyéi, hogy legyen néhány apróság, ami a fiait majd az apjukra emlékezteti. Nem túlságosan sok kincs, nehogy az új apjuk, a dán harcos, akinek Hildi majd bekéretőzik az ágyába, meg akarja ölni miattuk a fiait.

Semmi kihívó, semmi szemkápráztató.

– Ugye, te sohasem bíztál bennem? – zokogott Hildi a hálószobában.

Te soha, soha… te nem is szeretsz…nemisszeretszigazán?

A herceg összerezzent.

 

Miért nem lehet egy kicsit nagyobb méltósággal?, töprengett a herceg. Megkerülte a sírástól maszatos feleségét, óvatosan félretolt néhány ruhabatyut, és maga segített az udvarhölgyeknek válogatni.

Én veled mindörökre! Mígahalálelnemválaszt. A halálod pillanatáig! Aférfieztnemértheti…

Vilmos valaha tanult Hektór lovagról, aki az ostromlott Trójában a legnagyobb méltósággal vett búcsút az asszonyától. De a régi harcosoknak mennyivel könnyebb volt! Az ő asszonyaik nem pityeregtek, hanem ernyedetlen nyugalommal és méltósággal várták, hogy a férjük szép nyugodtan a végére érjen az intelmeinek.

De az idő! Vilmos megfogta Hildi kezét, és magához húzta.

– Csak olyat, aki baszni szeret, csak olyat válassz! – Az udvarhölgyek riadtan nyújtogatták a nyakukat. – Hát nem érted? Egy igazi férfi megelégszik azzal, és nem tör a fiaim életére.

Hildi a szíve mélyén talán számolt ezzel, de most megint zokogni kezdett: – Nem mondod… Én soha, soha…egész hátralévő életemben!

Vilmos legyintett: – Ne neveld a fiúkat hősöknek, ne beszéld tele ócska mesékkel a fejüket! Ne képzelegj arról, hogy a halálból visszajövök, és megmentelek titeket! Dönts okosan! Ne ábrándozz a költőkkel, ne hallgass a jósokra! Légy derék asszony, ahhoz légy hűséges, aki befogad a házába!

ÓóÓÓÓóóó! A zokogás hullámokban tört az asszonyokra.

És ez még csak a kezdet, gondolta Vilmos. Mi lesz akkor, ha kiderül, hogy az összes asszony nem is fér föl a hajókra, hogy lesznek majd szerencsések, és lesznek olyanok is, akik a férfiakkal mindörökre, mindhalálig…

Mert kevés a hajó a kikötőben. Az a hibája miatt kell majd meghalnia egy rakás óbégató szerencsétlennek.

– Méltóságos úr! Egy nagyon öreg lovász akar beszélni veled!

A mindhalálig idején mit lehet tenni? Megveregetni a szolgák vállát, és elfelejtetni, hogy soha életében nem volt képes megjegyezni a nevüket.

Hát jöjjön! Hiszen képtelen lenne a nagy óóóóóázásban búcsút venni a gyerekeitől. Mi, normannok, akarta volna kezdeni, és már áhítatosan elszánt képet is vágott, de észrevette, hogy ez a ráncos képű manó mégcsak nem is normann, hanem egy hadifogoly.

Kedves, jó barátom, nem feledkezem meg rólad a végveszedelemben sem…

A kis öreg türelmetlenül legyintett.

– Mért nem vágod el a mórok útját a folyónál? Mért nem zilálod szét az előőrseiket? Mért nem vagy igazi férfi, herceg?

Vilmos a felháborodástól megremegett. De az öreg olyan rendíthetetlenül szavalt tovább, mintha betanították volna. És talán be is tanították.

Éles, tűhegyni pupilláit újra Vilmosra szegezte.

– Hisz annyian sincsenek, hogy egy közepes várost bevegyenek? Éhes kamaszok, akiket a kalifa küldött előre, vezérük sincs, itt kódorognak fel-alá, még azt sem tudják, merre van a tenger! Riogatják a lányokat, ijesztgetik a parasztokat, hát melyik nagyúr nem tudná megfékezni őket? A kalifának esze ágában sincs átlépni a Loire-t, rábízta néhány kölyökre, hogy félemlítsék meg az északiakat. És te a halálra készülsz? Ők csak a te félelmed miatt látszanak olyan hatalmasnak.

A ráncos kis szolga nem volt egyedül. Balra ott magasodott Björklund, a Bősz és Hilderich, a Kalapácsvető.

Mekkora barmok!, gondolta Vilmos. Majd ők megszervezik, majd ők megállítják… kezükben a kalapáccsal, hátukban az összes normann katonával.

– Itt maradunk – mondta a herceg.

Már látta, hogy apró, felderítő csapatokra osztja a katonáit, és míg ide-oda csatangolnak a partvidéken, az asszonyok és a kincsek egyedül maradnak a palotában. Ti csak ne búslakodjatok, drágáim! Készüljetek a lakomára! Legyetek nyugodtak, apa megvéd mindenkit!

Micsoda ördögi terv! Az ősei száz éve foglalták el Normandiát, de a vidéket ők, a dédunokák sem ismerték ki igazából. Egy szabadcsapat ki sem igazodna az erdők, zsombékok, sziklák közt. De micsoda mulatság lehetne! Milyen férfias mulatság! A mórokkal évekig, évtizedekig kergetőzhetnének! És azt persze senki sem tilthatja meg, hogy a fogócska végén Björklund és Hilderich beálljon a diadalmasan előrenyomuló seregbe. Egy-két év, és jön az Északi Hadtest, a kalifa Normann Különítménye.

Látta a fiúk szemében megvillanó megvetést – hát nem a te feleséged…? –, de ő szó nélkül előre sietett a kikötőbe.

A szolgák már az asszonyok ládáival cipekedtek. Hímzések, köntösök, a legkedvencebb szoknyám, a legkedvencebb ingem – hát igen, ha kevesebb párnát vinnének, akkor több hely maradna a gyerekeknek. De nem akart a szolgákkal veszekedni, Hilderich pillantását még a hátában érezte.

A hajók olyanok, mint a történetek, elkopnak és változnak ugyan, de könnyebb kiismerni őket, mint az embereket.

Az ő hajói, az ő drága, kedves hajói mind női neveket viseltek. Mindegyik három nevet: egy közönségeset, egy félig-titkosat és egy különlegeset, amit a készítői csak neki árultak el. Ajándéknevek.

Hisz minden titok egy kicsit meghosszabbítja az életét.

De most már nincs szüksége ilyesmire. Hümmögve körbejárta, és utoljára megszámolta őket.

 

Aztán eleresztette a nevüket a szélben.

 

Csóka Kata fordítása

 

Régebbieket lásd itt:

Többes szám, ismeretlen személy (Patrick de Mela: Fordított)

http: http://ujnautilus.info/tonkremenni-patrick-de-mela-forditott/

//ujnautilus.info/apa-anya-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/nyelv-orszag-mela-forditott/

 

IX. fejezet

 

PALIMPSZESZT

 

1.

 

Urbinói tartózkodása végefelé Francesco elkezdett olaszul álmodni, pár évvel később pedig, a hendoni menedékén, tudata mélyéről angol, sőt orosz válaszok is jönnek. Már nem is marad egyszerűen Francesco, mert a törzsek ágazatai egymásba kuszálódtak, mint lenn a gyökerek. A lábuknál heverésző álomlátó madrigálokat énekelget. Az emlékképek egyiptomi rajzok módjára egymásba fordulnak, a jelenetek halovány hátterében egymásba áttűnő képek.

Stipanić doktor egykori diagnózisában a fiút, az ő tudta nélkül, a „látók” közé sorolta.

Gubbiói rettenetes álma, melyet követően a Selymes visszajáró látogatója lett Francesco Morosini álmainak, zavart keltett a családfa tekintetében. (Vagy a családfákéban?) Francesco előtt új területekre érez rá.

Az ősz abban az évben a nyár hosszú búcsúzása volt. Miután megebédelt, Francesco gyakran betért a kávézó kerthelyiségébe a Tasso közben, és a napsütéstől hunyorogva hallgatta a távoli lombkoronák hangjait, neszezését. Mikor pedig egy-két pillanatra kinyitotta a szemét, a ködlő dombok vonalát követte, amint hullámokat vetve ereszkednek alá a sárga Umbriába. Félálmában rég látott képek elevenedtek meg, de kissé másféle elrendezésben. Mert ahogyan a Trsatról lefelé ment a zegzugos lépcsősoron, a Rječina mellett a trieszti Szent Szpiridon kupoláira esett a pillantása. Mindenhová elkísérték a Rupeni panzióval átellenbeni park néma mellszobrai.

Francesco december közepén látogatott el utoljára a kávézó kertjébe, amikor már napjai Fiorellával megszámláltattak, és Ambrosio Frasino elküldte lelkesült jelentését a zürichi központba. Véget ért a nyugalmas év a városkában, amelyet kedveltek a pápák, hamarosan azokat az ismeretlen utakat követi, amelyek a függőkerteket kötik össze. Az Aphake szervezetének felépítése csak sejlett, mint felhő borította hegyvonulat. Fiorella már a múlté. Karácsony után elutazik Zürichbe, és az Aphake kiadványainak szerkesztőségi tagjaként rovatot kap Irodalomföldrajzi apróságok címmel.

A kaland kockázatosságát, amelybe gyermeteg módon belebonyolódott, Francesco arra a napra gondolva hessegeti el, amikor majd Dashiel Hammett vagy John Le Carré mintájára befűzi a fehér papírlapot az írógép hengerébe, és valami harmadik néven, azon a nyelven, amelyet híres példaképei használtak, kutakodni kezd a múltban.

Akárcsak írósága kalandjának kezdetén, még egy szürke újbelgrádi tömbház  egyik lakásában meghúzódva, Francescónak meggyőződése, hogy ami nem tartozik belső világunkhoz, az mind színpadi kulissza. Ezért hasonlítanak a Hotel Lux térképcsinálói mind, lehetnek bár megszállottak vagy szemfényvesztők, vakbuzgók vagy torzlelkűek, marionettbábokra. A tehetség csupán bámulatra méltó következetesség. Ama harmadik szem révén Francesco a lombozatot kémleli, a hangokra fülel. Az Aphake kertjén az ajtó megnyílik.

Francesco megdörgöli a homlokát. Lenyugszik a nap az Umbria felé elhullámzó dombok mögött. Még mindig ott az álom biztos vigasza.

Hanem egy 17. századi krónikaíró, Salieri atya ezt jegyezte le: „Mindennek, ami valóságosan megtörténik, a képzeletben van a nyitja.”

 

2.

 

Zürichbe megérkezvén 1985. január elején Francesco a Reitergasse 16.-ban talált lakást, egy olyanforma, a század elején épült polgári ház legfelső emeletén, amilyeneket szülőhelyén, Triesztben, Rijekában és Belgrádban láthatott.

Délelőttjei a szerkesztőségben teltek, a leveleket és a munkatársak írásait olvasta, délutánonként németórákat vett.

Hálószobája ablakából minden reggel megnézte a közeli park csupasz fáit. Sétálgatott a behavazott parkban, nedves padokra telepedve fújtatott, etette a mókusokat. A Reitergasse nem olyan széles és zajos, mint a Via Giulia, a parkban nincsenek néma szobrok, sem pedig hattyúk. Csak tiszta ösvények és padok.

A parkban tett mindennapi sétái alatt Francesco sorra vette a tényeket, amelyek oly világosan kijelölték élete menetét. Mert mi meglepő is lehetne abban az adatban, hogy 1985-ben egy januári napon egy utas érkezik vonattal Veronából a zürichi vasútállomásra, olasz útlevele Francesco Morosini névre szól? És a következő tényállás már azt rögzíti, hogy nevezett utazó lakást bérelt a Reitergasse 16. legfelső emeletén. A kétszobás lakás széles teraszáról csodaszép a kilátás. A terasz kialakítása és a beüvegezett verandaFrancescót az urbinói kávézó teraszára emlékezteti a Tasso közben, bár a korlát melletti hosszú virágtartókban itt csak fagyott föld van. Nincsenek dombok, magányos tűlevelűek és fagyalok. A magány íze mégis egyforma, akárhol van a rab.

Amikor április derekán megenyhült az idő, Francesco kitette a teraszra a fonott karosszéket, és estefelé abból szemlélgette a fák zöldellő lombjait meg a környező épületek háztetőit, hogy szemét lehunyva elkóboroljon a szárazföldnek azokon a sötét foltjain, amelyeket Ema lámpájának türkiz gömbjén látott. Álmos pillantása kioltotta az utcai világítást.

Erős hófúvással visszaköszönt a tél a naptár szeriti tavaszba. A karosszék kinn maradt a teraszon. Francesco úgy idézte maga elé a földgömb alakú lámp foltjait a hideg teraszon, ahogyan az újbelgrádi szobácska remetelakában vagy a Westwick Gardens 35.-ben tette.

Néhány héttel Zürichbe érkezése után Francesco megismerkedett az Aphake egyesület tanácsának tagjaival. Különösen Hilda kisasszony, a központ egyik titkárnője bájai varázsolták el. Ő a Reitergasse 12. alatt lakott. Carl Hartinger esténként gyakran meginvitálta Francescót. Amikor azonban Hilda is velük tartott, Carl tapintatosan visszahúzódott, magukra hagyva őket valamelyik étteremben vagy klubban.

Júniusban Hilda és Francesco pihenésre elutaztak a Garda-tóra. Mindketten áhítoztak a tó jeges vize után, amely megedzi a testet. Francesco  Meghitt pillanataik után sem beszélt Hildának az álmokról, amelyek üldözik. A Garda-tavi tizenöt napos nyaralás alatt összismerkedtek Henry Moll londono pszichiáterrel és a feleségével. Késő délután Moll asszony és Hilda gyakran portyáztak kettesben a nyaralóhely üzleteiben, Francesco ilyen alkalmakkor avatta be Moll doktort az álomlátásaiba.

Amikor pedig 1986 elején Francescót néhány napra Londonba viszi az útja, meglátogatja Moll doktort, és aláveti magát egy kezelésnek. A hozadéka túltesz azon, amit a Garda-tó jeges vize adott. A San Giusto lankáira költöztetve sušaki és belgrádi élményeinek egyike-másika elevenedett meg. De beletelik még néhány évbe, amíg Francesco a Swiss Cottage-on,  Moll doktor Fairfax Roud-i rendelőjének csendjében a pergamenje első rétegét lehántja.

Doktor Henry Moll egyedül élt a válás óta. Életvidám felesége váratlanul közölte, hogy elhagyja, mivel idillikus házasságuk nyolc éve sem volt rá elegendő, hogy méhének gyümölcse támadjon. Amihez pedig a férfierő a  Garda-tó jeges vizével, hangafűteákkal és aromatikus tinktúrákkal kiegészülve sem tudta hozzásegíteni, az beteljesült a futó kalandban egy londoni dzsesszzenésszel. Moll asszony Swiss Cottage előkelő környezetét Kensington bohémnegyedére cserélte.

Francesco Morosini időnként, ha Londonba vetődött, be-benézett lélekgyógyászához a Fairfax Roadon. Moll doktor pedig továbbra is Hendonban, egy ideggyógyászati szanatóriumban dolgozott annak tudatában, hogy sohasem lesz magánrendelője az elit Harley utcában.

Az életének ötödik évtizedébe lépő Henry Moll nem volt befutó ember.

 

3.

 

Néhány hüvelyknyi az Ema lámpáján kéklő tengerek és óceánok felületén, és körmünk ujjánál behajózunk a Rio dela Platába.BuenosAires, az ígéret földje, egy dél-amerikai Európa, ahol ezrernyi ezer kalandor és emigráns lel menedékre.

Belgranból, a rezidenciák és villák csöndes negyedéből aLa Platapartja mentén beérni a város szívébe, Retiróba. Az épületek lemetszett élűek. Azt tartja a fáma, a régi időkben a heves vérű argentínok már egy hirtelen árnyék láttán is kést rántottak. Nem csoda hát, ha azok, akik roszakat álmodnak, a háború után olyan városba települtek, ahol az árnyék lassan ér az ember előtt a lemetszett házsarokhoz.

Az az árny, amelyiknek nyomába szegődünk, hajón érkezett meg Portugáliából, 1949 elején, európai városokat érintő nagy kacskaringók után, háromszor is alakmást cserélve közben. Buenos Aires földjére a Szalonikiben, 1912-ben született Szpiridon Platonosz nevére szóló görög útlevéllel.

Argentínába megérkezvén Szpiridon egy ideig a kikötői negyed, Boca egy olcsó szálláshelyén húzódik meg. Az ötvenes évek közepén már az akkorra sikeres építési vállalkozóvá emelkedett senor Platonos luxuslakosztályt bérel a Santa Fe sugárúton, közel a botanikus kerthez.

A városnak parkokban bővelkedő terjedelmes negyede Palermo. Mikor az ideje engedi, senor Platonos hosszú sétákat tesz a Costa Nerón. Gyakran elmegy az állatkertbe. Különösen a tigrisek érdeklik. Csíkos bundájukat tanulmányozva megtalálja az olyannyira keresett ellazulást.

Senor Spiridon Platonos egyedül él, amikor pedig a hetvenes évek elejére megszedte magát, felhagy vállalkozásával, és a csendes, előkelő San Telmo negyedbe települ. De azért továbbra is eljár Palermóba, a parkokba.

Olyan emberpéldány Platonos úr, amilyenből ezerszámra találni az argentin fővárosban, s velük együtt egyszer Recoleta sírkertjében leli meg megérdemelt nyugalmát. Argentinként hal meg, utódok nélkül, nagy vagyont hagyva harmincéves feleségére. No de senor Platonos még virul, szerencsés választottja még csak ezután fogja megismerni az életerős öregembert egyikében Buenos Aires elit bordélyházainak. Spiridon kincsét egy lemetszett élű banképület széfje őrzi a Plaza San Martinon. Egy fémkazettában hozta magával Európából, kijátszva társát, akivel együtt indultak el Münchenből Brüsszelbe, ahol letétbe kellett volna helyezni a Balkánon szétszórt német „alvó ügynökök” listáját, több száz fényképet és fontos dossziék mikrofilmjeit. Sok évvel később a reggeli újságokat fellapozva Platonos elszörnyedve ismert rá a kazettában lapuló fényképekről az arcokra. Akik ledobták a gyűlölt uniformist, államférfiak lettek, nagykövetek, békekövetek az ENSZ-ben. A fémkazetta értéke a csillagokba ugrik, ahogyan oda tart az egykori nácik, kollaboránsok és kémek pályaíve is. Spiridon Platonost időnként megtalálják közvetítők. Akiket rossz álmok gyötörnek, megvásárolnak negatívokat és dossziékat. Vénségére senor Platonos szeretne megszabadulni az értékes kazetta maradékától.

A csúcsbűnözés világtérképén egy ilyen kazettának a lelőhelye kitüntetett pont. Különösen, hogyha magánszemély birtokában van.

Spiridon társa, Leon Corti, akit alig egy hónappal azután, hogy Brüsszelbe érkezik, likvidálnak majd, Marseille-t jelölte meg a kazettatolvaj úti céljaként. Annak az embernek, aki becsapta Cortit, elég ideje maradt, hogy átjutva a Pireneusokon Lisszabonba érjen, és miután átvedlett Szpiridon Platonosszá, 1948 karácsonya előtt elhagyja Európát.

Csendben siklanak a titkos szolgálatok gályái. Az „alvók” a telihold évét várják. A banketteken koccannak a poharak.

A szakadék szélét csak egy maszk mosolya jelzi.

A világot járják a Grált keresők.

Sűrű, tüzes bor töltődik át hordókból kancsókba, poharakba, kígyónyakú flaskákból a szomjas torkokba.

 

4.

 

Két év munka után az Aphake kiadványainak szerkesztőségében Francesco előtt feltünedeztek a szervezet körvonalai. A zürichi sétálók háterében létezett egy központ, adattár, amelyet természetkedvelők és természetjárók adalékai töltöttek fel. Különféle éghajlatok érzékeny vizslatói önkéntelenül egészen másféle adatokat is szolgáltattak. És pontosan azok képezték a kincset érő magot, a nyomok kimeríthetetlen forrását, akik nem látták át az Aphake szervezet titkos értelmét.

Francesco Morosini jelentős szerkesztője lett az Aphake kiadványainak. Sokan már a leendő tanácsost látták benne. Francesco nem mindenapi érzékenységet tanúsított a tekinetben, hogy az Aphake tagjainak ihletett hozzászólásiban különös támpontokra leljen. Noha a merész feltételezések és az olykor naiv kontrukciók az ő irodalmi vénájából fakadtak, az igazgatósági döntés úgy szólt, hogy kényesebb ügyekkel is megbízható.

Az Aphake szervezet tanácsa 1987 őszén véglegesítette a művelet tervét, ahogyan Carl Hartinger fejzte ki magát: egy „észbontó részleteket tartalmazó”, értékes fémkazetta átételéről. Az ő javaslata votl az is, hogy a kényes feladattal  Francesco Morosinit bízzák meg.

A kazetta Buenos Aires-illetőségű tulajdonosával lebonyolított tárgyalások végeztével Francesco Morosinit bevatták a részletekbe. Noha az elvi megállapodás megszületett, azért még játékban voltak más vetélytársak is, akik a kazetta birtokosának nem kínáltak többet, de módjukban állt az egész ügylet meghiúsítása.

Spiridon Platonos úr folyékonyan beszél angolul és olaszul, mondta Carl Hartinger. Előnyt élvezünk, mert nem akarjuk egyszerre hasznosítani annak a varázsszelencének a telejs tartalmát, ez pedig Platonos úrnak tökéletesen megfelel.

Mint ahogy a pitypangbóbiták repülnek szét minden irányban, úgy kerülnek szépen a piacra Spiridon kazettájának ritkaságai, jegyezte meg Max Elbert, a tanács elnöke. Mellesleg pedig Francesco a konkurenseink előtt teljesen ismeretlen.

Francesco Morosini 1988. március elején repült el a zürichi repülőtérről Buenos Airesbe. A Madridot érintő tizenkét órás út után a késő nyár fülledtsége fogadta. Palermo negyedben, a Plaza Italián, a Hotel Floridában szállt meg. Épp csak felfrissült kissé, nyomban feltárcsázta Spiridon Platonost. A kimért hang a bemutatkozás olasz nyelvű fordulatai után indítványozta, hogy angolul folytassák. A küldemény átvételének helyszíneként, ahogyan a kincseit Spiridon Platonos nevezte, az állatkertet javasolta.

Találkozzunk pontban tízkor az állatkert Plaza Italia felőli bejáratánál, mondta Platonos. Akkor nyit az intézmény, nincsen tömeg. Szereti az állatokat?

Nagyon, felelte Francesco.

Sárga zakó lesz rajtam és barna aktatáska lesz nálam.

Rendben, holnap tízkor.

Feltételezem, hogy azokat a gombokat kapom, amelyeket megrendeltem, mondta Platonos.

Pontosan, erősítette meg Francesco.

A „gombok” belülről plüssborítású kék dobozkában voltak: tíz értékes briliáns helyettesíti a zöldhasú bankókat.

Másnap pontban tízkor Francesco megérkezett az állatkert bejáratához a Plaza Italia felől. A jegykiadó mellett a padon elegáns öltözékű úriember ült, sárga zakóban, fehér pantallóban, sötét napszemüveget viselt. Újságjából fel-felpillantott a gyér járókelőkre. Mellette a padon kis, világosbarna bőrkoffer hevert. Amikor Francesco hozzálépett, mosolyt küldött felé.

Maga a zürichi ember, szólította meg, és komótosan felállva  kezét nyújtotta.

Hosszú ősz fürtjei fülére nőttek. Francesco hetven fölöttinek vélte. Magasan a homlokán a gyér hajzat alatt sötét folt volt kivehető.

Majd én váltok belépőt, mondta, és diszkréten a jobbjára tessékelte. Fogta a bőröndjét, és elindult a pénztár felé.

Kedvelem a botanikus kerteket meg az állatkerteket, mondta Platonos. Valah ezen a környéken laktam. Elmegyük a Darwin-tóhoz, megmutatom egy mesterséges szigeten a bizánci romokat. Itt minden mesterséges, kivéve az állatokat. Görög származásom folytán különösen érzékeny vagyok azokra a bizánci műromokra.

Francesco némán követte Spiridon Platonost. Egyik világtájból a másikba léptek. Csak a tigrisek ketrecéhez érve álltak meg. Spiridon indítványára egy magányos padra telepedtek, árnyékba.

Pompás jószágok, mondta Francesco a ketrecet méregetve, ahol a tigrisek lustálkodtak.

A koffer üres, mondta halkan Platonos. Látni szeretném a gombokat. Mert ha nem azok, amelyeket megrendeltem, nem szeretnék a küldeménnyel a kezemben visszamenni. Maga mégiscsak fiatalabb.

Francesco végighallgatta Platonost. Vászonzakója belső zsebéből szó nélkül  előhúzta a kis kék dobozt, és felnyitotta, mint valami kagylót. A plüssön megcsillantak a briliánsok. A bejárat felé kémlelődve Francesco csak egy nőt látott kisgyerekkel. Senki más nem volt a közelükben.

Spiridon Platonos közel hajolva pár pillanatigvizslatta a drágaköveket.

Rendben van, bólintott. Ma pontban ötkor itt leszek ezen a padon a küldeménnyel a kofferban. Most pedig elköszönhetünk. Én még egy kicsit maradok a tigrisek társaságában.

Francesco felállt, és visszament azon az úton, amelyen a padhoz eljutottak. Menet közben még egyszer megtapogatta a belső zsebét, hogy meggyőződjön róla, bepatentozta-e.

Az állatkertből távozva a Plaza Italián taxiba ült, és bevitette magát a város központjába. Teljes óra hosszat barangolt a Retiro sétálórészén. Megkereste a Maipu utcát, ahol Jorge Luis Borges élt. A Corientes sugárúton, egy kínai étteremben ebédelt. Nem nézett vissza a hotelbe. Délután négy órakor bement az állatkertbe a Plaza Italiánál. A fullasztó hőség miatt kevés volt a látogató. A Darwin-tóhoz érve letelepedett egy dús lombok alatt meghúzódó padra. És akkor feltünedeztek előtte belgrádi odisszeái, a Kalemegdan falai meg a Hadi sziget sötét csalitja. Felidéződött benne régi kalandja a kalemegdáni lankán elterülő állatkerttel, amikor az archívumban kezébe került az alapító levél, az adománytevők névsora, az ünnepi beszédek.

Fél ötkor elindult a megbeszélt találkahely felé. A tigrisketrecek felé közeledve ott látta a padon senor Platonost. Szobormereven ült. Egyik kezét a világosbarna aktatáskán nyugtatta. Mihelyt megpillantotta Francescót, Spiridon feltette a szemüvegét és felálllt.

Most találkoztunk utoljára, mondta Platonos. A kofferben van minden.

Francesco a zakója belső zsebéből elővette a kis kék dobozt. Amint figyelmesen felnyitotta, a bársonyos párnán megvillantak a kincset érő kövek.

Platonos magához vette a dobozt, és a koffert letéve a padra elsietett az árnyékban hűsölő tigrisek ketrecétől korláttal elválasztott széles úton.

Francesco visszatért a szállodába. Telefonon repülőjegyet foglalt a másnap reggeli járatra. Felnyitotta az aktatáskát, és figyelmesen átnézte a lezáratlan dossziékat. A mikrofilmek szépen betárolva. Az egészet nagy gonddal átrakta a kis Samsonite kézikofferbe. Másnap délben landolt Madridban. Ugyanezzel a géppel utazott egy balkáni titkos szolgálat embere. Senor Platonos tekintélyes summáért kiadta a zürichi embert.

Két óra várakozás után a madraidi repülőtér tranzitosztályán Francesco átszáll a zürichi járatra. Az ügynök már készített néhány felvételt Francesco Morosiniről. És amikor a hangosbeszélő harmadszor szólítja a Zürichbe tartó utasokat, Francesco álomba merül, útban a palimpszeszt utolsó rétege felé.

A messzi Buenos Airesben, a tigrisketrec melletti padon ül senor Spiridon Platonos. Arca egy elégedett ember benyomását kelti. Tető alá került legfőbb építménye. Akiket rossz álmok üldöznek, nem keresik többé. Minden titkát magával viszi egyszer a sírba a Rekoletán. De még teli tüdővel szívja magába a botanikus kert illatos levegőjét minden reggel, amikor szemlét tart a tigrisek felett.

Kedvenc állatainak csíkos bundája láttán fátyolos lesz a tekintete Platonos úrnak, aki valaha a Giovanni Breiner névre hallgatott.

És a házsarkok Buenos Airesben le vannak metszve, az árnyak lassan közelítenek, mint az álmok. Tokjaikban pihennek a kések.

 

5.

 

 Borges a Képzelt lények könyve előszavában ezt jegyezte le: „A kisgyermek életében először megy állatkertbe. Az a gyermek lehet bárki közülünk, vagyis hát mi voltunk, csak már elfeledtük. A kertben – abban az rettenetes kertben – a gyernek élő állatokat lát, amelyeket soha azelőtt nem volt alkalma látni: jaguárokat, hiénákat, bölényeket, és ami még csodálatosabb, zsiráfokat. Életében először tapasztalja az állatvilág elképesztő változatosságát, és ez a látvány, amely nyugtalaníthatná vagy megijeszthetné, kedvére való; olyannyira kedvére való, hogy az állletkerti látogatások, legalábbis ez a látszat, az egyik gyermekkori kedvtelés… A mitológia kertjét oroszlánok helyett szfinxek, griffek és kentaurok népesítik be. Enek a másik kertnek a népessége alighanem számosabb az elsőnél, mivelhogy a csodalények csak kombinációi valóságos lények összetevőinek, és mert a párosítások lehetőségei jóformán kimeríthetetlenek.”

 

6.

 

Amikor Buenos Airesből visszatérve Francesco átadta az anyagot az Aphake szerkesztőségében, rávették, hogy rövid pihenőre menjen. Hilda ez idő tájt nagy gyengédséget tanúsított kedveséhez. Azt óhajtotta, hogy utazzzanak el a Garda-tóra. Vagy talán Caprira?

Egy este Hilda lakásán, a Raitergasse 12. alatt Francesco szeretője kényeztetésének adta át magát. Hilda tágas, fészek puhaságú, illatokkal terhes  nyoszolyája a szerelmi együttlét után feldobta az eszményi helyeket, amelyek látását mindketten áhították. Csendes beszélgetés végeztével éjfél után elaludtak. 

Francesco ismét repülőgépen.

A repülés hosszú órái belevésték szervezete pórusaiba a repülőgép remegését. Az illatosított, ideális páratartalmú légtér elernyeszti az izmokat. A hosszú közlekedő folyosó mélyén az ülések között egy ember bukkan fel sárga öltönyben, fekete szemüveggel az arcán. Kimért léptekkel közeleg, majd leül Francescóval szemközt, az átjáró másik oldalán.

A sárga öltönyös ember könyvecskét vesz elő a zsebéből, és lapozni kezdi. Mindegyik lapján fénykép, meg egy színes prémminta. Az ember különösen hosszasan fürkészi a tigrisbőr csíkos mintázatát. Hirtelen becsapja a könyvecskét, és odanyújtja Francescónak.

No fogja, mondja, kitűnő katalógus.

Köszönöm, válaszolja zavartan Francesco. Ön szőrmekereskedő?

Hát, úgy is mondhatnánk, mondja emyhe mosollyal.

Májfoltos keze vén markában ólomdarab fénylik. A sága ruhás ember egyetlen mozdulattal legöngyölíti a vékony huzalt, és meglengeti ingáját.

Francesco a katalógus vékony fedőlapját szorongatja, és rémületében le nem tudja venni a szemét a sötét szemüvegről. Az üveg mélyén olykor smaragdfény villan.

A Selymes, rebegi elhaló hangon Francesco.

Megöregedtem, mondja a Selymes. Már rám sem ismersz.

A Selymes feltápászkodik és gyors mozdulattal körbeveti a függőón zsinórját áldozata nyakán. Francescónak alig tud kipréselni egy sikoltást.

Hilda már felgyújtotta az éjjelilámpát, tenyerével törli le Francesco verejtékező homlokát.

Álmot láttál, mondja. Alig tudtalak felébreszteni.

Ez nem az én álmom, suttogja Francesco.

Hosszabb pihenőre megyünk. Valahova a tengerpartra.

Sehova nem megyünk mi, mondja Francesco. Oltsd el a lámpát.

Ez után az éjszaka után Francesco kerülte, hogy Hildánál éjszakázzon. A pihenőre vonatkozó javaslatát is visszautasította. Visszatért a szerkesztőségbe, és folytatta a munkát az Aphake-kiadványok új számán, amelyet Európa gyógyfürdőinek szenteltek.

Hilda estefelé makacsul látogatta Francescót. Március abban az évben nem látott havat, derüét volt és hideg. Francesco kabátba burkolózva ült a teraszon, és füstölt.

A Selymes pedig nyomban megjelent álmában, mihelyt elszunnyadt. Vigyorgott, és hátravetve hosszú, sima, most már ősz haját a Buenos Aires-i találkozásukat emlegette, amelynek kalmával a sötét szemüveg folytán nem ismerte fel.

Néhány hét kimerítő álmatlanság után Francesco titokban elutazott Zürichből. Lakásában az asztalon két levelet agyott: egyet Hildának, egyet az Aphake igazgatóságának. Azt üzente nekik, ne keressék, mindent a feledésre bízott.

Az üzenet olvastán Carl Hartinger elnevette magát.

A kamikaze megszületett, mondta a tanácselnök, Max Elbert.

Legelőször az orvosánál próbálkozunk, mondta Hartinger. Feltételezem, hogy Londonba repült.

Doktor Moll pedig már második éve remetéskedett házában a Swiss Cotagee-ben, a Fairfox Roudon. Magánrendelése a végét járta. A hendoni  kórházban dolgozott. Már az Arsenal meccseire se járt. Negyvenöt betelt évével a rá váró életet pusztaságnak látta. Amit a legutóbbi két év alatt feljegyzett naplójába, az mindennapi tennivalók egyhangú felsorolása volt. De azért úgy érezte, hogy az írás jót tesz az idegeinek. Megnyugtatta.

Április végén egy szombat reggel a Portman Hotelből telefonon jelentkezett doktor Mollnál régi páciense Francesco Morosini, és zaklatott hangon értesítette, hogy itt van, Londonban, az eset sürgős, menedéket keres.

Előző nap bizonyos Mayer úr Zürichből, aki Francesco gyámjaként mutatkozott be, tapintatosan értésére adta doktor Mollnak, hogy beteg unokaöccse esetleg segítségért fog folyamodni hozzá. A családnak egyébként tudomása van róla, hogy Francesco időnként megfordul doktor Moll rendelőjében. Mayer úr arra kérte a doktort, hogy adja meg a bankszámláját, és gondoskodjon róla, hogy Francesco egy időre menedéket találjon valamelyik alkalmas szanatóriumban. A többi ránk tartozik, fűzte hozzá bizalmas hangon Mayer a beszélgetésük végén.

Én nem vagyok Morosini, hebegte Francesco zaklatott hangon, egyfolytában reszketve Moll doktor rendelőjében, miután kora délután a Portman szállóból elment hozzá a Fairfax Roadra.

Nyugodjon meg, nyugodjon meg, ismételgette doktor Moll.

Én nem vagyok Francesco Morosini. Mindent úgy gondoltam ki. Én valaki más vagyok, doktor úr. Hosszú út vár ránk.

Az út arra való, hogy menjünk rajta, mondta doktor Moll.

1987 áprilisának utolsó szombatján elindult ezen a hosszú úton Francesco Morosini meg az orvos Henry Moll lelke könnyebbségére.

Morosini úr iszonyatos története az emberről, aki énjétől úgy meg akart szabadulni, mint ahogy letesszük a felöltőt, nyugtalanította doktor Mollt. Mert megsejtette, hogy zürichi gyámja nem véletlenül kötötte ki: Francescónak egy szót se. Moll tapasztalt szeme igen hamar felfedezte páciense masszív romjait, korábbi énjei egyik-másik rétegét. Francesco félelme a gyilkosoktól, aki biztosan érte jönnek, félreérthetetlenül jelezte, hogy a betegség elhatalmasodott.

Francesco Morosini nagy megkönnyebbüléssel fogadta Moll ajánlatát, hogy vonuljon egy időre magánszanatóriumba Hendonban, ahol szépen kikezelik. Megemlítette az orvosnak, hogy bizonyos pénzösszeget helyezett el a londoni Westminster bankbeli számláján. Abból akkor is fizetheti gyógykezelését, amikor megszűnik Francesco Morosini lenni.

 

7.

 

A hendoni magánszanatórium számlájára érkező szép summák különleges bánásmódot tettek lehetővé a védencnek, Francewsco Morosininak. És az átutalásokból jutott doktor Moll szmlájára is.

Francesco új életritmust vett fel. A reggelei sétákkal teltek el a kórház tágas parkjában. Mindig magánál tartot a füzetet, amelybe pillanatnyi megfigyeléseit rögzítette. Olykor rajzolt is bele ezt-azt. Szobájának sötétsárga függönyei zavarták reggeli álmát. Doktor Moll elrendelte, hogy cseréljék ki őket zöld vagy kék színűekre a páciens óhaja szerint.

Nincsenek kereskedők Friuliból, drága doktor úr, hajtogatta minden reggel Francesco. Morosinik sincsenek. Ez mind csak kísértet. Fredinandnak az a sofőrje is a Fažanai úton.

Amikor felhevült, Francesco olaszul szólalt meg. Doktor Moll felismert belevegyülve egy-egy lágy orosz szót is, susogót és meleget. De mind több volt közte valami érdes szláv nyelvből.

A zürichi gondnok időnként jelentkezett Moll lakáscímén, különös konspiratív kapcsolatot diktálva neki. Továbbra is nagy összegű átutalások érkeztek doktor Moll számlájára. Mayer úr a nyár végén felvetette, hogy ha a gyógykezelés nem hoz javulást, megpróbálkozhatnának egy svájci szanatóriummal. Henry Moll ellene vetette, hogy egyelőre korai lenne feladni.

A mindenható kémia lassan lehántotta Francesco énjének rétegeit.

Inventárium, inventárium – ez volt az új szó, amellyel minden reggel orvosát fogadta. Felütötte a füzetét, és strófákat olvasott fel belőle egy fanyar szláv nyelven, melyben torlódak a mássalhangzók. Azután, Moll aggodalmas ábrázata láttán nyomban angolr fordította őket.

Ősz elején doktor Moll módosított a terápián. Francesco szemlátomást lefogyott. Egy füzet már megtelt, azt átadta doktor Mollnak. Az angol nyelven telerótt lapok különös mesét tártak doktor Moll elé páciense énjének állítólagos átváltozásáról. Ámde Francesco Morosini egy egész kórusát visszhangozta a hangoknak, amelyek mind törékenyebb testéből törtek fel.

Henry Moll doktor pedig, ahogyan elmélyedt Francesco Morosini esetében, mind jobban elnyomta felesége tolakodó hangját, amelyre reggelente felébredt. Hónapok óta nem jelentkezett. Moll egy kollégája Hendonból valamelyik West Kensington-i dzsesszklubban látta eredeti frizurával, ami egészen megfiatalította.

Egy este Mayer úr Zürichből jövő szívélyes hangja világosan értésére adta doktor Mollnak, hogy számlájának feltöltése a leendő felejtés ára.

A felejtésé?, kérdezte zavartan Henry Moll. Miféle felejtésé?

Francesco feledéséé, mondta Mayer. Ön gondoskodni fog róla, hogy mindent elfeledjen. Ez nem okozhat nagy gondot.

Francesco pedig azon az őszön az utolsó pitypangokat tépegette le e kórház rétjein. Már nem üldözték álmok. Az erős nyugtatóktól tizenkét órákat aludt. Még egy kis füzete megtelt különféle nyelvű bejegyzésekkel. Továbbra is e szavakkal fogadta minden reggel doktor Mollt: Inventárium, inventárium…

Mennyi felmenő, tűnődött Henry Moll, ahányszor csak szétterítette Francesco rajzát a családfákról, amelyeket folyton kipótolt.

Francesco megkövesült tekintettel követte doktor Moll minden mozdulatát. És amikor az orvos hangosan felovasta valamelyik aláhúzott szót a füzetből, a páciens összehúzta szemét és belefogott a mesélésbe.

Egyszer Francesco névre hallgatott, és gyermek volt. A városi parkbeli ismerősei suttogására fülelt, akik az ápolt növényzet hűvösében a fogékony járókelőkre bízták titkaikat.

Doktor Moll sohasem járt Triesztben, de a páciensével folytatott beszélgetések alapján nagyon határozottan kirajzolódtak előtte a város körvonalai.

Inventárium, harsogta Francesco, és német szavakat halmozva Rudolf Grabnerként beszélt magáról. Holmiféle szörnyalakokat kísérgetett szállodákba és vonatokon, folyvást láthatatlan pitypangokat fújdogálva. Azután pedig, szemmelláthatóan lecsillapulva, kopár, sík vidék felett lebegett, messzi, áttetsző, kék hegyekre meredve. Hajósok álmatag hangjaira fülelt. Vlagyimirnak mondta magát.

Egyazon szél járja át a szálodákat, temetőket, strandokat, mondta elgondolkodva.

Doktor Moll tudta, hogy ezzel a szóval lezárul a történet. Majd csak másnap fogja talán folytatni Francesco raktárjainak leltározását.

Idővel, amikor páciensét mindig azon a néven szólította meg, amelyet az a származási ábra valamelyik ágára költözve magára aggatott, Henry Mollnak sikerült sokkal többet megtudnia.

Könnyek? Könnykristályok, olvasta ki a füzetben a szót doktor Moll.

Kis borostyánok, felelte készségesen Francesco. Viaszos rögök a tenyérben, amelyek megkeményednek, és ragcsos nyomot hagynak. Gyermekkoromban féltem a borbélytól.

A borbélytól?

Adamić, mosolyodott el rejtélyesen Francesco. Inesa sokat tudott róla. Emlékszem, a berni erdőt jártuk, ott mesélte el egyszer ezt a gyönyörű szép történetet.

Frissiben érkezett vissza Rijekából, folyttta rövid szünet után, Moll doktoron keresztül valahova, olyan messeségbe meredve, amit csak ő lát. Európában dúlt a háború. Mit el nem követtek ellenünk a mensevikek, sóhajtotta. Adamić bosszúját idéztem a fejükre.

Doktor Moll figyelmesen nézett páciense szembogarába.

Inesa azt mesélte, abban a kvarnerói városban a XVIII. században élt egy kereskedő, bizonyos Simeon Adamić, aki olyannyira meggazdagodott a dohányon, hogy irigykedő polgártársai száján misztikus történetek fonódtak alakja köré. Állítólag a birtokán, ahol régészeti leleteket tártak fel, kincsekre is leltek. Találtattak tizennégyen tanúk, akik eskü alatt vallották, hogy Simeon Adamić rátette a kezét a kincsre. Börtönbe vetették. De maga a császár rendelte el szabadon bocsátását. Hamarosan hosszú palotát emelt a Riječina partján tizennégy ablakkal, amelyek alá kis fülkékbe a tizennégy hamis tanú fejét vésette kőből. Éveken át díszelegtek Adamić házának falán a fejek, miközben az eredetijük megszégyenülten kullogott a városban. Régóta azt szeretném megtenni, drága doktor úr, amit ez az Adamić tett. Csak épp akkkora épületet nincs módomban emelni.

Rozmaringillat, mondta átszellemülten Francesco.

Rozmaring?

Olyan erősen illatozik, mint a füstölt hal, vagy a tömjén.

És fejét hátracsapva Francesco komor melódiát énekelgetett. Lassú órák, urnák, rémek – hangzott a dal.

Egy évvel azután, hogy bevonult a hendoni szabatóriumba, Francesco Morosini a sűrűn teleírt harmadik füzetet is doktor Mollra bízta. A doktor még egy névre bukkant, amelyet páciense visszatérően használ. Marko volt ez a név. És ahogy hónapokkal korábban, a hosszú szeánszok alatt kirajzolódott Trieszt, most még varázslatosabban bontakozott ki előtte a két folyó városa, az egzotikus Belgrád. Doktor Moll nehezen találta fel magát a szerb szavak zuhatagában.

Május volt már, amikor jelentkezett zürichi gondnoka, Mayer úr, és közölte doktor Mollal, hogy a hó végén eljön védencéért. A család úgy döntött, hogy Francescót egy alpesi szanatóriumban helyezi el. Doktor Moll dolga az, hogy felkészítse Francescót az útra.

A következő két hétben az erős gyógyszerek kifehérítették Francesco tudatát. 1988 májusának utolsó napján Francescp Morosini gyámja kíséretében elhagyta hendoni azilumát. Doktor Henry Moll a rendelő ablakából nézte a taxi fekete kupoláját, amint a völgyben távolodik az autóút csomópontja felé véve az irányt. Asztalán négy sűrűn teleírt füzetben ott hevertek páciense, Morosini feljegyzései.

Nyár elején Henrty Moll a szanatórium igazgatóságának bejelentette távozási szándékát. Magánpraxist akar folytatni. Pár nappal a kórházból vló távozása előtt doktor Moll mindenféle papírok közt rátelált Francesco Morosini egy rövid versére. Első két sora cirillbetűs volt, de  további hetet Moll el tudta olvasni.

Késő délután földalattival Swiss Cottage-be visszautazva Hendonból Henry Moll már ki tudja, hanyadszor futott át a kifogástalan angolsággal szövegezett sorokon:

 

Pannóniába belevesztek az ősök –

szűcsök, szatócsok, pórok.

Egy írnok kidönti a tintát

a kövér libák fehér tollára,

és aztán elnyeli smaragd vize a folyónak:

a Korana, a Jeniszej, a Rio dela Plata,

Trsatról hosszút visz lefelé.

 

8.

 

1988 szeptember első napjaiban a svéd Esspresen és Aftonblader bűnügyi rovatai közölték egy török származású jugoszláv emigráns, svéd állampolgár halálhírét. A tragikus esemény Stockholm Gamla Stan negyedében, a Chaos vendéglőben játszódott le. Augusztus 31-én késő este egy azonosítatlan személy pisztolylövéseket adott le egy szeparé három vendégére és kioltotta kettejük életét. A lövöldözőt szívtájékon érte egyike a két lövésnek, amellyel a harmadik vendég viszonpozta a támadást. A gyilkos kilétét nem tudták kideríteni. Nem voltak nála sem dokumentumok, sem pénz. Csak egy első osztályra szóló hajójegy a zsebében a Jan Mayen Koppenhága és Malmö közötti kompjáratára.

 

Bognár Antal fordítása