A Nobel-díjra jelölt Nichita Stănescu nak nagy magyar fordításirodalma van, mégis keveset idézzük, keveset tudunk róla. Pedig Szilágyi Domokos nagyon szerette, sokat fordította, később Zirkuli Péter és Ráduly János is jelentkezett önálló Stănescu -kötettel.
A Napkút Kiadó gondozásában, Kiss Zsuzsánna mesteri tolmácsolásában, épp az „újrafordítások” divatja idején megjelent, kis kötet előszava nem tér ki a válogatás alapelveire. Úgy tűnik, a nagy kísérletező, a román intellektuális líra nagy megújítója minden korszakából, minden hangjából fel akar villantani valami izgalmasat.
És ez sikerül is. A kötetnek már a barátságos mérete is arra bíztat (amolyan régimódi „zsebkönyv”), hogy csúsztasd a zsebedbe, a strandtáskába, a hátizsákba, vidd magaddal, kapd elő mozgólépcsőn, a jegypénztárnál várakozva. Kóstolgasd!

A lenyűgözően vagány és szerteágazó, a szinte minden élethelyzetben vagy költői hagyomány felől megközelíthető vagy újraolvasható Stănescu -lírának én egyetlen aspektusát emelném ki: az antik hagyományhoz való viszonyát. A kommunizmus éveitől eltávolodva számunkra a román költő-óriás nem is annyira románul vagy kelet-európaiul, hanem „rómaiul” beszél. A magyar költészetnek is nagyon szerteágazóak a latin gyökerei, a közös latin örökség vagy akár a himnuszfordítások nélkül természetesen elképzelhetetlen Babits újklasszicista műveltség- és költészeteszménye is, és már korai antik fordításai is izgalmas áthallásokban bővelkednek (hiszen például a Paraszt-hexameterek nemcsak Theokritosz pásztorainak, hanem a századforduló dunántúli népi kultúrájának is emléket állítanak), de ilyen ironikus és politikailag átértelmezett viszony a két hagyomány, az antik és a XX. századi között nem képzelhető el. A műveltség és oktatás átalakulásával aztán – két igen jelentős költőt, Kovács András Ferencet és Csehy Zoltánt kivéve –már-már a latinitás emléke is kikopott a magyar költészetből. Bár közben megjelent az ógörög hagyomány feminista, lírai olvasata Polgár Anikó költészetében – teret engedve az antikvitás (akár) politikai átértelmezésének.
A románok „rómaisága” természetesen számos élc forrása a mai Magyarországon. Stănescu  mélyen reflektált költészetében viszont a rendezettség, a mérték, az emelkedett vagy hűvös józanság már-már elérhetetlen viszonyítási pontjaként tűnik fel, még akkor is, ha az „antikos” költemények sajátos iróniája már-már Kavafiszra is emlékeztet. Idézhetnénk a címadó költemény, a Fényhajlítás pompás kezdősorait is, de álljon inkább itt egy epigrammatikus tömörségű vers, a Kivégzés:

A vesztőhelyet felállították
a tönköt fényesre törölték
az áldozat haját tarkóján lenyírták
a hóhér felöltötte fekete köpenyét
szóltak a dobok
tata-tam rata-tam
vagy ahogy Vergilius mondja
„Et tararam
et taradixit.”
Az áldozat megállt egy pillanatra
szemével a fákon merengve
aztán hattyúnyakát a tönkre
hajtotta.
– Ne túlozz! mondta neki a hóhér.

A latin idézetet vagy „megmondást” többször is a fordító által tararam-tatamként visszaadott fordulat vezeti be vagy zárja rövidre.
Stănescunál nem az antikvitás idillje, harmóniája vagy akár a Ricardo Reis-versekre (Fernando Pessoa) jellemző rezignációja, filozófiai mélysége jelenik meg. A lírai én sokszor öntudatos vagy éppenséggel elveszett barbárként, „befejezetlenként”, a formátlanságát („beszélő vérfolt”) hangsúlyozva, saját alaktalanságát öntudatosan vállalva áll szemben a „császár” képmásával vagy parancsával. (Az olvasó nehezen tud elvonatkoztatni a „császárok ezüst képmásairól” olvasva a borítón látható szenvedő és elgyötört férfiarctól.) A Stănescu -költészet „császára”ráadásul egészen megejtő jelentést kap a megalomániás, a római hagyományt már-már államvallássá tevő  diktátor korában született versekben, ahol a tarararam-tatam, a „megmondás akármiféle szólammal vagy paranccsal is könnyen behelyettesíthető.

A kötet előszava és a fülszöveg a szocialista évek „lázlapjához”hasonlítja Nichita Stănescu  költészetét. Pedig a magyar fordításkötetekben megjelent Stănescu -versek egyike sem a mi fogalmaink szerinti politikai vers. Ám a távlatosság mellé rendelt társadalmi-politikai kontextus nemcsak a ragyogó bibliai versekre igaz, hanem a fanyar hangulatú, antikizáló költeményekre is.

Nichita Stănescu: Fényhajlítás.
Válogatta és fordította Kiss Zsuzsánna. Napkút. Bp., 2017.

(Illusztráció: Giorgio de Chirico

A cím meglepő bátorsága és leplezetlensége sokatmondó: provokatív jellege jelzi, az írói én nem fog kesztyűs kézzel bánni sem a mű szereplőivel, sem az olvasójával; szatirikussága pedig a szembenézés, a leszámolás – egyfajta dekonstrukció gesztusát feltételezi. Daniel Banulescu prózája ugyanis nem kevesebbre vállalkozik, mint a diktatúra nyelvének és világának felépítésére, valamint annak egyidejű ki- és felforgatására. Ezzel a talaj- és értelemvesztett, szürreális világgal az érzékletes és erőteljes nyelvhasználat által annak részesévé váló olvasónak is meg kell küzdenie.

A Csókolom a segged, Szeretett Vezérünk! korántsem könnyen követhető mű. A történetvezetés klasszikus linearitása felbomlik, a helyszínek, szereplők, történések és anekdoták közti gyakori ugrások, a szálak elvarrása, majd néholi összekötése a töredékesség érzetét kelti. Az üres, kipontozott szöveghelyek a párbeszédekben még inkább felerősítik ezt, a kommunikáció, a megértés sikertelenségét mutatva fel. Nincs mit mondani, de tulajdonképpen nem is lehet a Vezér jelenlétében: „amikor másnak kellene hozzá szólnia: beszélgetőpartnerei megnyilatkozásaiban az iszonyat nyüszít, a csend.”[1] Ezeknek a csendeknek a gyakorisága minduntalan meg-megakasztja a párbeszédek által a történeten épp gyorsítani kívánt tempót és akciót, arra késztetve az olvasót, hogy egy-egy gondolat erejéig megpróbálja kitölteni a szöveghelyet. Ez a rövid, pattogó, lényegre szorítkozó, mégis a valóságot, őszinteséget gyakran elkendőző megnyilvánulási forma nemcsak a Diktátor dikciójában üti fel a fejét, de beférkőzik a hétköznapi ember mindennapi interakciójába is, lehetetlenné téve a kommunikációs üzenet átadásának sikerét. A csend az egész regényvilágra (az 1980-as évek második felének diktatórikus Romániájára) érvényes, mely a Vezér akaratának embertömeg nélkülözése árán való megvalósításának egy példája:
„Csengetett a szobafiúnak, és ráparancsolt, legyen csend, mert ő aludni akar. Azon az éjszakán a Szekuritáté csendet teremtett az utcájában. Másnap a Szekuritáté csendet teremtett az egész negyedben. Az ötödik napon a Szekuritáté egész Bukarestre kiterjesztette csendjét. Attól az évtől egész Romániában csend honol.”[2]
A regény kilenc fejezetében megjelenő valamennyi szálat, akárcsak a könyv borítóján, egy kéz szövi és mozgatja, mindenféle kiszámíthatóság nélkül: a Vezéré, Nicolae Ceausescué. Minden egyes részben, akárcsak utalás szintjén is, de felbukkan neve, mígnem a kezdetben külön blokkokat alkotó történetvezetés a mű végén össze nem gabalyodik. Minden és mindenki kapcsolatba kerül a „Szeretett Vezérrel”, nem lehet elkerülni: „ott van / jelenvalóan / mindenekben”.[3] Ceausescu személye és kultusza a legendák, anekdoták, viccek, valamint a heroizálás és deheroizálás („A tény, hogy kádja van, emberivé tette a Főtitkár Elvtársat”.[4]) bonyolult szövedéke által épül, melyek szájról szájra terjedve részét képezik a köztudatnak. Nem lehet többé szétválasztani a félelem alkotta képzeletet a tényszerű valóságtól, mely a Vezér beszélő labradorának esetében is nyíltan megmutatkozik:

• „Ön hasbeszélő?
• Hát mit hittél? Hogy a fenébe beszélhetne egy kutya?”[5]

A labrador a későbbiekben viszont újra megszólal, mely már nemcsak a Vezér szavahihetőségét, de a narrátor valóságérzékelését is kérdőjellel látja el. A narráció szintjén az omnipotens, tudósító narrátort váltogató E/1 személyű, korlátozott tudással bíró autodiegetikus elbeszélő, aki nem mellesleg az író, Daniel Banulescu nevét viseli, valósághoz való viszonyának és megbízhatóságának kérdésessége nem csak ezen a ponton lepleződik le: „A jelenet valós, én találtam ki.”, „úgy ordítok, hogy remeg a ház, egy olyan mondatot üvöltök, amelynek semmi köze a valósághoz.”[6] Lehet-e értelmet találni egy értelmetlen korban, melyet a Vezér egyre elhatalmasodó őrülete tesz mindinkább groteszkké, melynek abszurditása a következő mondatban kumulálódik: „Ceausescu mindennap szemügyre vette őket, hadd lássa, vajon úgy tesznek-e, mintha megértenének valamit, amin nincs mit megérteni”.[7]
Az akarat működésének diktatúrában megnyilvánuló anomáliája is megelevenedik: „Megbénít. Mintha tyúk lennél, akit kötéllel egy székhez kötöttek.”[8] „Nem menekülhettél. Olyan idegen akaratkisüléseket tapasztaltál, amelyek felülkerekedtek az erőiden.”[9]
Ennek ellenére mégis érezhetően jelenvaló a Vezér elleni lázadás: „Románia lakosságának 60%-a titokban agitál Nicolae Ceausescu ellen”[10]. Teszi azt Lakatfű is, a legendás tolvaj, aki több fejezeten keresztül merénylet tervét szövi az államfő ellen.
A diktatúra nyelvhasználatának újrateremtése, a realitás és szürrealitás közti határ elválaszthatatlanságának a szöveg groteszkségét alkotó elemei ugyanakkor a kor valóságát is rögzítik. Nem véletlenül merül fel gyakran a regény elemzése során Bulgakov Mester és Margarita című művének némely, kétségkívül hasonló narratológiai eljárása. Megelevenedik a közhangulat, valamint még a viccek mögött is megbúvó nyers való, mint például az éhezés, a bizonytalanság, az önkényes igazságszolgáltatás, valamint a börtön világa. „Lássuk csak, mit eszik a proletár  család? / Krumplit persze. / Legalább hét kiló van itt. / Akkor hát mit morognak mind arról a napi egy csirkecsontról meg arról, hogy a románoknak az éhségtől annyira elsorvad a belük, hogy már vécére sem kell menniük?”[11] A lábjegyzet segítségével nyomon követhető referenciális utalások a korszak Romániájának valós történelmi személyiségeit, helyeit, folyóiratait vonultatják fel, melyek játékba lépnek a fikciós elemekkel.
A regény végi csavarral pedig az egész szöveg és a narrátori szerep új megvilágításban tűnik fel, mely megint csak játék, ez esetben a fokalizációval. Az Ország Himnuszának megírására felkért Danielt a merénylet elől menekülő Ceausescu kérdezi: „- És nem akarod megmondani nekem, Daniel, mi a címe a te csodálatos könyvednek?

• Menekülj a te felháborító és rusnya életedből a könyvembe.
• No lám, testvérem, az irodalom életet ment! – kiált föl Nicolae Ceausescu elvtárs.
• Életet – reszket a Szellem. – De főleg az, amelyik megíratlan marad.”[12]

Az ország himnuszának, avagy a diktátor dicshimnuszának megírása úgy tűnik, csupán egy cím erejéig, abban is a várttal szemben ellentétes jelentéstöbblettel valósul csak meg: „Csókolom a segged, Szeretett Vezérünk!”

[1] Daniel Banulescu: Csókolom a segged, Szeretett Vezérünk! ford. Demény Péter, Scolar Kiadó, 2014. 187.

  [2] Uo.  

[3] Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról. In: Illyés Gyula: A vadak etetése. Válogatott versek. http://mek.oszk.hu/04300/04340/04340.htm

[4] Daniel Banulescu: Csókolom a segged, Szeretett Vezérünk! ford. Demény Péter, Scolar Kiadó, 2014. 71.

[5] 219.o.

[6] 51.o.

[7] 16.o.

[8] 52.o.

[9] 63.o.

[10] 153.o.

[11] 75.o.

[12] 220-221.o.

A könyvesbolt gyerekkönyvei közt kutatva óhatatlanul is két fő szempontot mérlegel az ember: jó ez a könyv a gyereknek, unokahúgnak-öcsinek? És persze én, a felnőtt jól szórakozom majd, ha felolvasom, vagy belekukkantok két altatás között? Vig Balázs Puszirablók és Todó kitálal az oviról című meséit olvasva bátran kijelenthetjük, igen és igen.

„Amíg a többi ölelkező, fényképezkedő sorra puszilta Damilt, Bújócska mindig a sarkukban járt, letörölte, összegyűjtötte, felfűzte és megcsomózta a puszikat. Damil erszénye úgy megdagadt, mintha egy egész csapat gyerek lenne benne. Mennyi puszi, te jóságos ég!”

A Puszirablók nem kifejezetten lány- vagy fiúmese: mindkét nem számára nagyon jó szórakozást nyújthat a két főszereplő, Szeretke hercegnő és kis barátja, Bújócska kalandja – és persze Damilé, a nagyzsebű kengurué. Az egyszerre „fiús-lányos” eseményeket hűen követik a hangulatos illusztrációk és színek is.
Fontos szempont, hogy a mese mennyire vonatkoztat el a valóságtól, és ebben igazán különleges a Puszirablók: bár a mesés elemek és szófordulatok használata már előre megjelöli, hogy az író a fantázia világába kalauzol majd el bennünket, ezzel a bevezetés „valóságosságába” is mesés hangulatot vegyít. Egy egyszerű panellakásból így lesz Panelpalota, a fáradt, pipázó apukából Öregkirály, a fürdőhabból sziget. Ezzel az író jól leképezi a kicsik mindennapokban is eleven fantáziáját, sőt akár alapot is nyújthat ahhoz, hogy kibontakozzanak, meglássák a környezetükben a mesét.
A Puszirablók a kisgyerekek átlagos napjából akkor fordul igazi, fiktív történetbe, mikor Szeretke – szó szerint – átsodródik egy fantáziavilágba. Hasonlóan lehet ezt a világot elképzelni, mint mikor a gyerekek játszanak: van egy kalózhajójuk, egy kedvenc plüss kengurujuk, de a kezük ügyébe kerül egy mobiltelefon is. Ahogy ezek a rendszertelenül összeválogatott elemek a kicsik kitalálta játékban értelmet nyernek, úgy a könyv is követi a néha szokatlan társításokat. Egy kedves és egyedi kis kalandot mesél el, ami nem elég, hogy „gyerekfejjel” is tökéletesen megragadható, de attól sem kell tartanunk, hogy az ötödik ugyanarról szóló mesekönyv kerül a polcra.
Számomra a puszik, mint tárgyak ábrázolása tette a legszerethetőbbé a Puszirablókat: felhívja a figyelmünket arra, hogy a barátság és család nagy érték, és hogy minden egyes puszit meg kell becsülni.

„Anyukám arra tanított, hogy a finomfőzeléket és a tojáslevest nem utáljuk, hanem legfeljebb azt mondjuk róla, hogy nem a kedvencünk. Én nem utálom a Tilda nénit, csak nem a kedvencem.”

A Todó kitálal az oviról című gyerekkönyv egy, a kisebb gyerekek gondolkodásmódjának és beszédmódjának bájával és aranyos illusztrációkkal fűszerezett hangulatos beszámoló Todó, az óvodás kisfiú szemszögéből. Ez a hangulat a megfogalmazásban is erősen érződik: gyakoriak a betoldások, oktató célú megjegyzések, és néha természetesen előfordulnak a szavak, kifejezések feletti értetlenkedések is; ettől a hangvételtől a mese belopja magát a gyerekek szívébe olvasás közben, és bizony a felnőtteket is megmosolyogtatja.
A történetet Todó kis elbeszélései alkotják, melyek bevezetnek minket a mindennapi óvodásélet titkaiba. Meglehet, hogy a beszoktatás, a verekedés, az óvodai ebéd, a farsangi jelmez választása a felnőttek számára nem is olyan titokzatosak, legalább is emlékeznek saját óvodáskoruk kihívásaira; ám a mesében elhangzó örömök és problémák a gyerekekhez is közvetlenül szólnak. Érdemes egy képzeletbeli ovistársuk szemével nézni az eseményeket, már csak azért is, hogy a mindennapi életük tanulságait az óvodások maguktól levonhassák, tanulhassanak Todó esetéből, és persze abból, amit anyukája mond.
Engem a leginkább az fogott meg a Todó kitálal az ovirólban, hogy nem próbál egyoldalú képet festeni a tárgyáról. Itt nincs ítélet, az óvoda nem csak jó vagy csak rossz, hanem – és ez nagyon értékelhető – valóságos. Ha a Puszirablókhoz szeretnénk hasonlítani, itt egy egészen más fiktívségről beszélhetünk. A valóságtól Todó is elvonatkoztat, de éppen annyira, amennyire egy kisfiú általában tenné. Míg a Puszirablókban végig mesés elemek sorakoznak, a Todó kitalál az oviról leginkább a mindennapok talaján áll, egészen a történet levégéig, ahol a könyv első oldalával keretet alkotva magával ragadja a képzelet világa.

Vig Balázs: Todó kitálal az oviról (nem csak óvodásoknak), 2016, Móra Könyvkiadó, Vidák Zsolt rajzaival

Vig Balázs: Puszirablók, 2014, Móra Könyvkiadó, Radnóti Blanka rajzaival