Címke: kritika

Örökjárat (Kristina Ohlsson: az 573-as járat című regényéről)

Vajon egyedül is lehetsz szerelmes? Egyedüliként is hihetsz Istenben?  Természetesen igen.
De vajon lehetsz-e magányosan is demokrata? A demokráciának nem feltétele az, hogy képes vagy a bizalomra, és azt is elhiszed, hogy a meggyőződésedben mások is osztoznak, és ez a hit, ez a bizalom alakítja a mindennapjaidat? Ám mi történik akkor, mikor a demokráciához szükséges hit megvan, de a demokratikus mindennapokhoz szükséges bizalom hiányzik.
Kristina Ohlsson krimije, Az 573-as járat egészen furcsa bűnügyi regény. A szerző – civilben biztonságpolitikai szakértő – lemond a klasszikus detektívtörténet mitikus kellékeiről, ebben a feszült tempójú elbeszélésben (példázatban?) nincs igazi gyilkosság, de még holttest sem, amit a nagy detektívvel együtt szörnyülködve – á  la Hercule Poirot – körbejárhatnánk. Minden krimi az társadalmi igazság valamiféle helyreállítására épül, ám Kristina Ohlsson történetében Karim Szasszit, a félrevezetett, megzsarolt pilótát elítélik, míg a az egész gépeltérítés kiagyalója bántatlanul elsétál, és öccsének, a terrorakció haszonélvezőjének a svéd állam meghosszabbítja a letelepedési engedélyét. És hiába a rengeteg rejtély és rendőr, az egyre drámaibb időtényező, talán jobban járunk, ha a történetet nem valami gagyi kriminek, hanem – annyi más skandináv bűnügyi regényhez hasonlóan – publicisztikának vagy morális példázatnak tekintjük. Furcsa krimi, de egyáltalán nem egyedülálló, beleillik a skandináv krimik politikai paradoxonokat vizsgáló vonulatába.
Az 573-as járat terroristái, bár kapcsolatban állnak igazi terroristacsoportokkal, elsősorban nem Allah országát akarják megvalósítani, hanem személyes sérelmeikért bosszút állni. A muszlim Szofi nem öklét rázó, tébolygó, racionális gondolkodásra képtelen fanatikus,  hanem hidegen engesztelhetetlen középkorú nő, a személyes bosszú és a családi összetartás megszállottja. A zseniálisan kiagyalt ál-gépeltérítés ötletgazdája egy szerelmét gyászoló, testvéréért aggódó fiatalasszony, és mégcsak nem is „feltűnően” bevándorló, hanem a svéd légitársaság kiképzett, elegáns, jómodorú légikísérője, akivel még az amerikai hatóságok is a legnagyobb jóindulattal bánnak.
Eme “rettenetes” Szofi után egy másik nő, Eden Lundell, a svéd kémelhárítás főnöke nyomoz, aki bosszankodva emlegeti, hogy a svédek „túl sok fontosságot” tulajdonítanak a családnak, és a maga részéről még azt sem érti, beteg gyereke lázasan mért pont őrá, Eden Lundellre vágyakozik. Az ő demokrácia-felfogása hibátlan, csak éppen éppen  ténylegesen létező emberi helyzetekre nem vonatkoztatható. A nyomozás sokáig kudarcba fullad – mégpedig nem a tettes páratlan ügyessége és zsenialitása, vagy a körülmények drámai összejátszása, hanem a két világ kibékíthetetlen ellentéte miatt: mi, olvasók már régóta sejtjük a megoldást, csak épp a csodadetektív Eden képtelen feltérképezni egy másik nő, Szofi lehetséges motivációit.
De egy alkalmazkodni jól tudó, hivatásos légikísérőként dolgozó pszichopata, aki kapcsolatban áll más pszichopatákkal, mégsem egészen láthatatlan a titkosszolgálat számára. Karim Szasszi, a családja életével megzsarolt pilóta viszont igazi „átlagsvéd”. Keresztény vallású arab, nem haragszik senkire, nem ismer terroristákat, sikeres ember, hetente nyírja a füvet, rendezett családban él, szereti Svédországot  – ám amikor megzsarolják, nem a rendőrséghez fordul, hanem inkább saját feje után próbál lavírozni, és úgy dönt, családja érdekében a terroristákkal is együttműködik. Karim hisz a demokráciában, de abban természetesen nem, hogy a demokratikus állam – az általános elveken túl – az ő szeretteit is hajlandó megvédelmezni, az ő személyes motivációit is tudomásul venni. Okkal vagy ok nélkül nem mer a rendőrséghez fordulni.
Karim két világ határán áll – sikeres ember, de már volt része diszkriminációban, arab származású, de nem muzulmán. No de nem a gonosz Szofi, nem a doktréner Eden, hanem ő ül a repülőgép pilótafülkéjében – ha a regényt példázatként olvassuk, akkor tekinthetjük úgy, hogy az ő kezében van mindannyiunk élete.
A skandináv krimik visszatérő és meglehetősen nevetséges motívuma, hogy bár elítélik a rasszizmust, mégis szinte minden emberi indítékot genetikával (testi tapasztalatokkal és származással) magyaráznak. Mindez nevetséges és hihetetlen túlzásokhoz vezet. A dán Lene Kaaberbøl és Agnete Friis Cigányátokjában a hős, egy félig roma magyar fiú belenéz a tükörbe, és egy félvért lát… Még ha “félvérek” is vagyunk, talán nem ilyen abszurd és tankönyvi módon, mint a Cigányátok Sándorja vagy Az 573-as járat pilótája.  A konkrét társadalmi tapasztalatok nyilván meghatározóbbak, mint a gének vagy az örökölt emlékek.

Hazudik-e

És mégis a gyanakvás és a félelem szinte a “vérünkben van”. A magyarok többsége elítéli a hálapénzt, de ha a saját gyereke beteg, esze ágában sincs „kockáztatni”. És természetesen „hisz” a demokráciában, csak éppen más emberek demokratikus meggyőződésében kételkedik – vagy azért, mert küldetésének tekinti mások demokrácia-felfogásának állandó kritikáját, vagy mert az „örök kritikusok” demokratikusnak nem mondható tettei ábrándították ki. Vagy mert úgy hiszi, minden mindegy végülis… Huszonöt évvel a rendszerváltás után a demokrácia is olyan lett nálunk, mint hajdanán az osztály nélküli társadalom: lehet hinni benne, sőt egyenesen szép dolog hinni benne, de megtapasztalható módon, minket körülvevő mindennapi valóságként senki sem találkozott vele. A gyerekeinket, az életünket, a verseinket vagy a lelkünket nem mernénk rábízni.
Minden irodalmi gyengesége dacára ezért is húsbavágó Kristina Ohlsson kriminek álcázott példázata. A biztonság – állítja a szerző – nem a terrorelhárítók páratlan ügyességén, nem a leleményesen intézményesített bizalmatlanságon, még csak nem is feltétlenül a jelszavaink korszerűségén múlik.
Hanem azon, ami túl van a krimiken és a terrorelhárítókon: az egyes emberek közötti bizalmon.

Kristina Ohlsson: Az 573-as járat
Animus, Budapest, 2014.

Füstifecskék a Corvintetőn

Nemrégiben Nemszlem címmel töltött fel videót youtube-csatornájára Weiner Sennyey Tibor költő, majd ugyanezzel a címkével invitálta meg ismerőseit születésnapi felolvasására a budapesti Corvintetőre, ahol többek között a „Nem barátom, ez nemszlem. / Akkor mi? Vers szerintem…” kezdetű költemény is elhangzott. Miközben a tető alatti MÜSZI-ben (Művelődési Szinten) fiatalok csoportjai társasjátékoztak, a szerző szűk körben olvasott fel néhány szöveget, a helyi bár lehalkított, dübörgő háttérzenéjének kíséretében. Az ugyanitt megrendezésre kerülő Slam Poetry Bajnokságok ehhez képest tömegeket vonzanak, minden bizonnyal a müszis asztalok mellől is felszivárognak a népek ilyenkor; talán csak a környező háztetőkön üldögélő füstifecskék rebbenek arrébb…

pihikBár a szóban forgó „szlemellenes” vers nem szerepel a költő idén megjelent válogatáskötetében, a könyv mégis ugyanebben az árral szemben úszó, korszerűtlen(?) szellemben közli az elmúlt másfél évtized írásait. A Macha Keléko nevű német költőnő nyomán megelevenített mitikus madarak, az egyszárnyú, összekapaszkodva repülő pihik mintha azt a fajta ellebegő, ugyanakkor – a háttérben húzódó – széles horizontot bejáró létet, létezésmódot jelképeznék, melyet valamiképpen a Weiner-féle lírai alany is feltérképezni, megélni igyekszik. Ez a kissé tüsténkedő igyekezet különös, egyszerre szétszórt és összeszedett koncentrációkészséggel párosul, vagyis az író úgy térül-fordul az adott valóságelemek körül és a szemügyre vett jelenségek aurájában, hogy a következetesen kialakított – a legfőbb mesternek tekintett Hamvas Béla által képviselt – holisztikus látásmód óhatatlanul átfedésbe kerül egy másféle tekintettel, amely inkább kapcsolódik egy külső figyelemhez, mint egy belsőhöz. Holott a művekben megnyilatkozó panteisztikus, természettel elvegyülő szemlélet bensővé tett élményanyagot közvetít. A József Attila-i fűszálnyi világtengely valahogy kicsorbulni látszik; talán éppen azért, mert ritkán akadnak olyan párhuzamos ívek, élek, amelyekhez a kötet „flórája” igazodhatna, vagy amelyek közös irányt szabnának a versekben való növekedésnek.

Ez esetben a költészet táptalaja egy antikizáló, orpheuszi hagyomány lesz, amely nem csak a példaképnek tekinthető Weöres Sándor poétikai öröksége miatt kerül a középpontba. Az eredendően hermészi hajlamú alkati-attitűdbeli adottságok ugyanis egy pillanat alatt felszínre hozzák az elsajátított tradíciók törmelékeit. Mindez egy posztmodern kori, mégis klasszicizáló költői karakter képét vetíti elénk, amely egy-egy parafrázis mentén ki is jelöl néhány követendő, legalábbis megidézett elődöt. Ilyen szöveghely a Gyalogút az éjszakába című Ady-átirat („Minden Egész újrarakva. / Minden láng az Éghez lobban. / Minden szerelem készre koppan. / Minden egész újrarakva.”) vagy a Nagy László-reminiszcencia („Ahogy a régi költő kérdi: / »Ember arcotok lesz-e?«”). Emellett a kortársak közül is sokan felbukkannak Tolnai Ottótól kezdve, Danyi Zoltánon át, Jónás Tamásig. Ha ezekből a szellemi és/vagy baráti kapcsolatokból – a pihimadarakat összekötő láthatatlan selyemszálból – indulunk ki, már korántsem bizonyul olyan lakatlannak a költő kulturális/földrajzi vándorvidéke, s maga a minduntalan vándorló költő sem tűnik olyan társtalannak útközben, mint ahogy azt az eddigiek alapján képzelnénk.

A szövegek keletkezésének közeli helyszínei (Szeged, Zsennye, az Adria határvidéke) vagy távolabbi tartományai (Svédország, Montenegro, Isztambul, Hollandia stb.) bármilyen távolságra is vannak egymástól, csapásaik, ösvényeik ugyanazon táj felé vezetnek: a férfikor kertjébe, ami az emberélet útjának felén átérve sem mutatkozik meg magától; valamiféle éberségre is szükség van ahhoz, hogy teljes pompájában feltáruljon előttünk. Szintetikus korunk szintézis nélküli formái között pedig rendkívül nehéz rábukkanni azokra az organikus alakzatokra, mintázatokra, amelyek érvényes utat mutathatnak – az érvényesülés útja majdnem mindig ellenkező irányban halad. „Azt mondják, bizonyos szavakat / idejétmúlt kiejteni. Hogy hamisan csengenek. / Na ja. Bizonyos szájakról. Egyszerűen / képtelenek élve születni.” – idézhetnénk Hegyi Botos Attila költőtárs szavait, akinek művészete bizonyos szempontból ugyanolyan korszerűtlennek tűnhet, mint Weiner Sennyey Tiboré („…nagy szavaktól kicsit sem ijedni.” – Pihi), de akit szintén nem vitt rá a lélek arra, hogy az érvényes út helyett az érvényesülés útját válassza. A pihik útravalójában bőven találunk megszívlelendő gondolatokat, amelyek a fentebb említett organikus, egzotikus formákat látszólag könnyedén, bár nem sallangmentesen öltik magukra. A versek elhanyagolható modorossága mögött azonban nem egy törött és visszhangtalan költői kísérletet észlelünk, hanem teljességre törekvő, jótékony rezgéssé bomló hangsorokat, melyek nem az öröklétet ígérő emlékezetet élesztik fel; odafigyelésre, jelenlétre sarkallnak.

„Beértél, olvasó e vers idején…” – kezdődik az egyik költemény, és ezzel az egy sorral akár be is fejeződhetne az első két ciklus (versek útrakelőknekút versek) után a kötet, de a versek Jáva és Bali szigetén alcímű utolsó fejezet még tovább tágítja az örökké nyughatatlan, de legbelül mozdulatlanságra vágyó, időutazó bolygó hollandi térképzeteit. A versek értelmezési tartományát és képzetrendszerét azonban csak árnyalni tudja. Hasonlóképp a költő körül vándorló vidékek is csak egyetlenegy belső tájra tudnak vetülni, ahogyan a szerző sem tud kilépni saját bőréből. Bár furcsa módon olykor kísérletet tesz egy csipetnyi hatásvadászatra is olyan beszédmódok bevonásával, amelyek valamilyen szinten azokhoz a bizonyos szlenges-szlemes szövegekhez állnak közelebb (nagy piros téglalap, Bort ittam az éjjel).

*

Miközben érvényes szavakat (kicsiket, nagyokat) keresgélünk, vajon hová rebbennek a tetők alá fészkelő, szem elől tévesztett füstifecskék? „Valaki zsebre tette őket mind, / Vagy felfalta őket az ég?” Mire beérnénk őket, már a horizont szélén tartanak. Rohamosan fogyatkoznak. Mintha már csak egy szárnyuk lenne. Mintha már egy se…

Mi van a fecskékkel?

Weiner Sennyey Tibor: pihik, pluralica, 2015.

Vagy mégsem? (Bödecs László: Semmi zsoltár)

Áttekintés, betekintés, le- és végigtekintés.
Bödecs László első verseskötete végigtekint hagyományokon, életeken, érzéseken. Belepillant a mindennapokba, illúzióinkba, reménytelenségünkbe, üres cirkuszainkba, és szikáran pontos verseken keresztül tekint végig az omladozó falakon, az emlékezet díszletein, és mindent értő szemmel néz végig az egyéni múlton, jelenen és jövőn.
Minket figyel, időnket eltékozló és mégis szüntelenül emlékezni akaró fiúkat és lányokat.  Itt és most, velünk, mellettünk, közöttünk élő fiatalokat, akik szeretnék azt hinni, hogy ők majd talán mást fedeznek fel útközben – de akik mindannyian belekóstoltak  az emlékezet keserűségébe.

„Olyan alkatrész az emlékezet,
aminek csak a helyét ismered,
előveszed magad régi naplókból,
kemény munkával a helyére
tákolod, s lám, úgy-ahogy
mi is újra eggyé váltunk.” 

Az önmagunkkal találkozás szinte fizikai fájdalommal jár, és mégis elkerülhetetlen: hiszen csak így, ezen keresztül szembesülünk jóval és rosszal. Óvatosan kellene válogatni az örökségek közt, és mégsem lehetünk elég óvatosak. A kőbe vésett múltat nem lehet eltüntetni, csak elfedni. A falak pedig csak arra emlékeztetnek, hogy nem lehettünk szabadok.

„Kezdd el újrafesteni,
ha hoztál hozzá valamit,
a régi házban
az összeírt falakat.” 

Mégsem lehet megállni, hogy vissza ne nézzünk – csak azért, hogy újra és újra rájöjjünk, semmi nem maradt, amit ebben a változásban támaszunknak tekinthetnénk.
Nincs ott más, csak a jövő távolsága vagy beláthatatlansága miatt megkeseredett illúziók.

„Arról beszélünk, amiből mindenkinek
kevés van, talán az egészet magunknak
kellene félreraknunk, lehetnénk
csak mi ketten gazdagok” 

Ha eltüntetni nem lehet, talán meg kell próbálni változatni ezen a múlton. Talán meg kell törni a hagyományokat, átgondolni mindazt, amit a kötelesség sulykol. Újrafogalmazni egy kánont, felülkerekedni az ékezeteken, kitaposni az utcák éleit. Hinni abban, hogy van erőnk, hogy változtassunk. És mégis, mikor megragadnánk ezt a lehetőséget, ráébredünk, hogy a hit is megváltozott.
A múlt örök ambivalenciája a jelenre is kivetül, és idővel rájövünk, nincs menekvés: haza kell érnünk. Ideje megszabadulni a ránk háruló hatalmas felelősségtől (vagy illúziótól), hogy képesek vagyunk átalakítani a világot. Egyedül kell megérteni múltbeli önmagunkat egy olyan világban, ahol nincs semmi zsoltár.

Bödecs László az időt és az emlékezetet eredeti módon tematizáló kötetében a örök-új kérdéseket mutat be a perspektívák kifinomult váltakozásával, az emlékezés folyamatát idéző fokozott képiességgel. Egyszerre jeleníti meg a vallási és irodalmi hagyományokat és a jelent, és teszi nemcsak érzékelhetővé, hanem tapinthatóvá és szinte fenyegetővé a köztük húzódó feszült és kiolthatatlan ambivalenciát.

 

url

A megnevezés kötelezettsége (Fekete Anna kötetéről)

11212764_854767054604155_3480813658358302628_n

A költészet olyan, hogy mindent, mindenkit védelmébe vesz, aminek, akinek a nevét kimondja. Rokon- vagy ellenszenv nem számít, a dolgok dideregnek a kimondás nélkül. Ha jól eszmélkedtünk, az emberé a kimondás joga, a költőé a név felkutatása, megtalálása, embertársai elé helyezése. Ha még érvényes valamilyen sorrend.
Érvényes. Előttem Fekete Anna Oda-vissza című verskötete, bizonykodnék, hogy már a széppróza is Babits borúlátó jóslatának – Régen elzengtek Sappho napjai – sorsára jutott, érthetőbben:  [A próza] „meghal. Nagyon is merész kezekkel téptük a kényes leány hegedű-testét”… stb. Fekete Anna kötete semmiféle jóslatot nem teljesít be, odaáll minden jóslat helyébe. „Vagy csak a költők műve minden, akik a szavakat konokul a valóságba fűzik bele?” (Sorbanállás közben). Korának, egzisztenciális helyének (magyarul élő és író szlovák állampolgár, aki Bécsben orvostanhallgató és jórészt magyar irodalmi folyóiratokban publikál). Hangjával, fegyelmezett-kemény szelídségével olykor komáromi hajók széllel-Dunával küszködését, olykor az elárvultság éjszakájában való botorkálást, más pontokon pedig az emlékezést szikráztatja, melegíti verssé. Ám azt sem titkolja, hogy a dolgok megnevezése ugyan őrá, a költőre hárul, de mivel „a jók és rosszak szétválasztásában” Isten nem jön segítségére, ő, Fekete Anna, sem tévedhetetlen. Ami némi iróniát engedélyez is, de ne gondoljuk, hogy a poetisza ezzel úgymond „mossa kezeit”. Ha út nyílik az iróniának, az semmivel sem szélesebb, mint bármelyik modernség és huszadik század váslatta költőnek, írástudónak. Olykor a műfajok közötti határokat oldva fel mégsem lesz a megnevezhetetlen, gomolygó szürkeség mániákus dalosa. Teszi, ami törvényszerűnek látszik. A betűhöz tartozó műfajokat a kor kimondatlan követelményeinek megfelelően egybefuttatja.

Azt mondanánk: modernség. Azt még: ősi mozdulat, archaikus eljárás a korunkat idéző léthelyzetekre. De a megnevezés kötelező. Fekete Anna három részre tagolt könyvéhez mintegy prológusként illeszti az első emberpár történetének (költői) átirását (Ádám, Éva). Ám a szerep módosul, a kérdések nem az Úr, a költő oldaláról hangzanak el, és a kérdések nyomán az olvasó már túlvan az eredendő bűnön, és mintha az emberpár utódaihoz érkezne. És mintha a mába:

„…De hogy kívánhatná a húst, aki nem ismeri?
Hogy akarhatná a kínlódás extázisát?”

Ezekkel a retorikai felvetésekkel  kiment bennünket a túlzott historizálás kényszere alól, s  teszi egyben kontúrossabbá, megjegyezhetőbbé  személyiségét. Váratlan mondatok, grammatikai elemek bomlanak ki a kötetben, s mindezen fejlemények versekké szőve beölelik a költőnő világát, emlékképeit, családjához való viszonyát, jövőképét, mindennapjait. Köznyelvi és az élő szó elemeiből történő építkezése nem fosztja meg költészetét összetettebb lírai eszközök használatától. (Hideg és régimódi) „Mit mondhatnék a szüleimről?”  Bujkáló dialógus. A felmenőire kérdezőnek  jelentés-csonkolást is eszközül hívó versben válaszol. Tájékoztatásul az érdeklődőnek (az Olvasónak!) egy régi (kultúr)táj képét idézi meg a jelenlegi temető helyén, egy epreskertét, és akár történelemórát tartana, akár az antropológia alapigazságát vázolná, oly szemléletesen fonja össze szülei sorsát a históriai tájéval, a tájét saját életével, leányutódjáét az anyja, tkp.  az ő (tájban történő!) elhantolásával.  –  Személyisége terjedelmét kutatja akkor is, amikor a „menthetetlennel” találkozik. A súlyos betegség miatt érzett, undorral, gyűlölettel, amely végül is az aligha várt belátással (és szemantikai eltolódással) zárul:

„De a gyógyíthatatlanok öröklik a földet.”

A névadás, a tulajdonságok színét és fonákját felvázolva-sűrítve (e kettő költő esetében kiegészíti egymást!) jelzi Tenebre  című versében, hogy a név szerint ismerőket két csoportra oszthatjuk. Akár a sötétséget és a világosságot. Akár kétféle sötétséget.  Tehetetlenek vagyunk, bármely csoportban, még ha a vallási liturgiát is eszközül választjuk.  Ennek ellenére Fekete Anna közvetlen hangvétele ezúttal sem válik szenvtelenné, kívülállóvá, személytelenné. Ami nem jelenti azt, hogy lemond az ellentmondások néven nevezéséről. Csontváry mostanában előkerült képéhéhez (Éjszakai táj holdvilágnál) nagy beleérzéssel a foszladozó harmóniára kérdez. A kép és a kép előtt alló néző létére vagy eltűnésére a gyöngédségtől a nagy feszültségig, intenzitásig  merítve a stílisztikai eszközökből.  A “sietés” motívuma mint a fiatalság sajátja éppen olyan gyakran vetődik, merül  fel verseiben , akár a családi és nemzedékbeli feszültség. Egy példa az utóbbira:

… Figyelem, mennyi szeretet fér a szájába: mennyi hús,
mennyi csont, mennyi nyál, mintha lenyelt volna
egy vegyi kombinátot vagy egy mérgezett tavat.
Világít a konyhánk, mint egy fénylő kínzókamra… .”

                                                                                                                           (Anya, anya)

A sokat mondó, kevés hatáselemmel dolgozó, kezdetben titokzatos és közvetlensége miatt megcsodálható versei közül az olvasó figyelmébe ajánlható a Kölcsönidő (40. p.) A vers villódzó látószögváltásai és közvetlen nyelvezete feledtetik a nagyon mély, komoly, személyes válsághelyzetet. A másik poharán a költő hagyta ajaknyom (rúzsnyom) és a – csak érzékeltetett – veszteség felismerésével belénk nyilalló, nyomasztó fájdalom, rossz kedély a fő regisztere a versnek. Ez az alaphelyzet a másik opció, a saját érintetlen pohara említésével erősödik és kerekedik formált egésszé. A formált egész a prózai kijelentésekből átvett, sorjázó mondatok önmaga helyzetére történő utalásokkal. Olykor-olykor – a már emlegetett – (ön?)iróniával elegyítve: „Na de hogy lesz így férjem? Gardénia függönyöm? Intellektusom?…”  Később, és immár nem csupán az iróniát kijátszva, de a nem-változóra is utalva: „Kézfejemen a dédanyám kölnijét érzem.” De a Baudelaire-től származó, franciául a versbe iktatott mondat sem nélkülöz enyhe gunyorosságot: „J’ai plus de souvenirs que si j’avais mille ans.”. Ami körülbelül: „Emlékem több, mintha ezer éve gyűjteném” (Spleen 2). Az esztétikai totalitás egyetlen versén kimutatva a személyességhez tartozó és kinyilvánított nyelvi megállapítások, toposzok látszólag válogatatlan, önkényes belső beszéd elénk tárása mutatja Fekete Anna elszegődöttségét a prózai megnyilvánulások, a közbeszéd, a nyelvi fordulatok koherenciára törekvéséhez. A „kölcsönidő” abban a térben, amit csak általa (élete, személyisége által) tart betölthetőnek, megnevezhetőnek egy – nem kölcsönbe kapott! – „hely”, személyi dimenzió, az Oda-vissza költőjének esetében: az alkotás hitelesít.

Ám a megnevezés kötelezettsége a másik oldal, az emberi lét tagadhatatlan igazsága is költői képzeletének  esik foglyul:

Mi csak az egyik erdőt látjuk, a fiatalt, a színeset, a lármásat,
pedig a másik, a bokrok mögött remegő a hatalmasabb.”

                                                                                                            (Át)

Epikai elemekkel játszó, modern versnyelv a Fekete Annáé, eszközeinek gazdagsága mellett becsülendő arányérzéke, visszafogottsága, őszintesége.

(Fekete Anna: Oda-vissza.
FISZ. Budapest. 2015.)

 

 

 

Az irodalmi népiesség szerepe a Rózsaregény magyar fordításában

                       

                        Liget lakója, kis madár,
                        kit elfogtak, s kalitka zár,
                        bár táplálják bőségesen,
                        gondozzák is figyelmesen,
                        s bár énekel, míg élte tart,
                        megtévesztő, bohóka dalt,
                        zöld fák közé vágyakozik,
                        hol kedvét lelte mindig is,
                        s ugrándozna az ágakon,
                        élne akár hitvány magon.
                        Csak azt kutatja, keresi,
                        szabadságát miként nyeri:
                        táplálékára rátipor,
                        kis szíve lázasan dobol,
                        fel és alá fut szüntelen,
                        szorong, hol itt, hol ott terem,
                        hogy hátha rést lel, ablakot,
                        s eléri tán a csalitot[1].   (14047-14064)

 

 A Rózsaregény egyik leghíresebb allegorikus alakja, az Anyó így ecseteli a monogámiára „kárhoztatott” nők keserveit. De miért is beszél az Anyó, a női emancipációnak ez a korai élharcosa egy ennyire népies, ennyire archaizáló nyelven? Hiszen az Anyó szabadszájúbb és populárisabb ugyan, de semmivel sem „vidékiesebb”, mint a Rózsaregény többi allegorikus alakja. Vajon miért szükségszerű, vagy épp elkerülhetetlen, hogy populáris hangütést a Rózsaregény magyar fordítója népies beszédmóddal adjon vissza? Mert hiszen ma már szinte senki sem beszél tájszólásban – legfőképp nem a minden hájjal megkent, a férfi-nő kapcsolat minden csínját-bínját jól ismerő kerítőnők.
            A Rózseregényben a városi-vidéki szembeállításnak semmi értelme sincs. Az Anyó, mint már említettük, semmivel sem „provinciálisabb”, mint Szívesen Lát, Ellenkezés, Szerelemisten, a regény más allegorikus szereplői, ámde ő mégis egy finoman archaizáló népies nyelvet beszél. De miért nem szlenget[2]? A nagyvárosi szlengnek Rejtő Jenő már kialakította egy nagyon szellemes változatát, ráadásul ez a nyelv – mint azt Fülig Jimmy San Antonio hercegének küldözgetett „hercegi” tudósításai bizonyítják – könnyedén szembeállítható a választékos, udvari, arisztokratikus nyelvvel. Ez a nagyvárosias underground-nyelvezet aztán – épp Rejtőn keresztül – nagyon hamar utat talál a magyar szépirodalomba. A negyvenes évek második felében, Hamvas Béla Karneváljának III. kötetében már kimutatható a Rejtő-nyelv hatása. Akkor hát mi lehet a magyarázata, hogy a műfordítás-irodalomban a populáris, az alsóbb osztályba tartozó szereplőket, így a Rózsaregény Anyóját is még népiesen beszéltetik?
            Az okok – én úgy vélem –, a magyar társadalomfejlődésben keresendők. A nagyvárosias szlenget nem érzi, nem érezheti a magyar befogadó archaikusnak. Ezért is lehet, hogy a fordításirodalomban a régi idők rosszfiúi-rosszlányai mind Balga vagy Rózsa Sándor kicsit parasztosra színezett nyelvét beszélik. Ami régi és populáris, az többnyire még mindig parasztos, noha a lírafordítók mintha már végérvényesen szakítottak volna ezzel a hagyománnyal[3]. Az Udvariatlan szerelem fordítói nem fordultak inspirációért a népiességhez, ahogy nem fordulnak az antik líra modern tolmácsolói sem. És talán azt is megkockáztathatjuk, hogy maga Villon azért tűnhet a magyar olvasóknak annyira modernnek és eredetinek, mert a nyugatos vagy Nyugat utáni fordítók nem a népiesség segítségével akarták Villon vagányságát (vágánsságát) érzékeltetni.
            Ámbár a lovagregények, trubadúrköltemények fordításai mind-mind (akár a fordító szándékától is függetlenül is!) a nyugat-európai középkor–reneszánsz és a kortárs magyar irodalom metszéspontján jönnek létre, azért a lírai és az elbeszélő művek fordításával és befogadásával kapcsolatos sztereotípiák nagyon is különböznek. François Villon és Jean de Meun ugyan tényleg majdhogynem kortársak, de míg a magyar olvasó Villonról el akarja hinni, hogy kortárs költő, addig egy epikus mű fordítójától azt várja el, hogy valamiképp érzékelhetővé tegye a XV. és XXI. század közötti időbeli távolságot. Talán ez a magyarázata annak, hogy a lovagregény-átültetések miért archaizálóbbak, mint a trubadúr-fordítások[4].
            Az epikus fordítások nyelvezete nemcsak a műnembeli különbség és a befogadás eltérő körülményei miatt is konzervatívabb a lírai költeményekénél vagy a drámákénál akár. A magyar verses epikának van egy máig felül nem múlt eszményképe: Arany János. Néhány fordítót, Tandorit, Nádasdyt, Márton Lászlót kivéve a legtöbben tudatosan igyekszik visszakanyarodni Aranyhoz és a XIX. századi epikához, mert szándékában áll érzékeltetni az eredeti mű „ódonságát”. Ámde itt jegyezzük meg: Arany egynémely epikus műve már a XIX. században is archaizálónak számított, hiszen Arany sok esetben elmúlt korok „elveszett emlékezetét” akarta rekonstruálni.
Ha a népiesség nem is, a finom, olykor csak lehelletszerű archaizálás Rajnavölgyi Géza fordítói nyelvét is jellemzi. És ez már a magyar Rózsaregény szókincsében is megmutatkozik: kebel, csalit, hívság, ármányos, meggárgyult, grádics, istenúccse, hajlok, hív, aludván (a sok ván-, -vén igemód), mind-mind olyan kifejezések, amelyek viccesek vagy éppen ironikusak lennének egy kortárs magyar költeményben.  Rajnavölgyi Géza, a fordító a „régi” Rózsaregényt akarja újraalkotni – ahogy azt a kortárs magyar olvasók többsége el is várja egy régi epikus mű fordítójától.
            Márpedig ha az epikus művek fordítójának a régiség, az időbeli távolság varázsát is érzékeltetni kell, akkor nem inspirálódhat a nagyvárosi szlengből, hiszen ennek a nyelvváltozatnak nincs évszázados aurája. A szleng elutasítása mögött tehát semmiképpen sem vaskalaposság vagy előítéletesség húzódik meg, hanem józan belátás. Ezért a populáris stílus – ha kellőképp régi szövegekről van szó –, nemcsak populáris, hanem parasztos is egyszermind. A Rabelais-fordítások esetében sem lenne szükségszerű, hogy a fordító „ízes” kifejezéseket használjon (Faludy Gyögy ezt igyekszik is elkerülni), de a népiesség ott kísért a legújabb Pantagruel-fordításban is[5].  Gulyás Adrienn Pantagrueljében még a hetedhét országot megjárt, kozmopolita spiritus rector, Panurge is úgy beszél, mint egy vaskosan vidékies garabonciás diák.  És ez a „parasztos underground” ebben az esetben is jól ellenpontozza az udvari kifinomultságot és a humanista tudományosságot.
            Mindez igaz a Rózsaregény tapasztalt kurtizánjára is. A jambikus lejtésű, néhol ütemhangsúlyos színezetű párrímek a magyar költészetben amúgy is már-már kötelezően megidézik a népiességet. Már az Anyó nevének köznévi alakja is familiáris vidékiességet sugall. Ezt a nevet a hajdani udvarlóitól kapta, akikre most így panaszkodik: „szökellve járnak s rangosan, / fitymálnak engem hangosan, / s ki leginkább hódolt nekem, / attól lett vén nyanyó a nevem.” (12957-12960) Rabelais Panurge-ével szemben – talán a gyakran alkalmazott dajkanyelvi fordulatoknak köszönhetően is – van valami derűs kedélyesség a férfiak önzéséről, álnokságáról és saját hajdani szépségéről „csácsogó” Anyóban. Az Anyó monológjaiban a férfiak többnyire „legények”, „csirkefogók” („igazszívű vagy rossz pecér” 13754), ő senkivel sem tartja a távolságot, még Szívesen Látot is orcátlanul bizalmaskodva  szólítja meg.
            Ennek a kedélyességnek, már-már „tapogatós” szemérmetlenségnek, parlagiságnak lehet eufémisztikus hatása is. Ha az Anyó nem beszélne ennyire „ízesen”, akkor nem hiszem, hogy az átkozódásai vagy a fenyegetései akárcsak feleennyire is kedélyesek lennének: „Az ésszel, mit Isten adott (minden szavam jól hallhatod!) / tudod, mit is teszek velük? / Megkopasztom majd mindenük, / vagyonukból kiforgatom, / s kukacok élnek húsukon, / pőrén hálnak ganaj között. / Így járnak mindenekfölött…” (13013-13020). A népies ízeket idéző finom archaizálás (pőre, megkopaszt, ganaj stb.) öregasszonyos dohogássá szelídíti az Anyó szívbemarkoló gonoszságát – és nem mellesleg tompítja feminizmusának az élét is.  (Ez természetesen nincs ellentétben a Rózsaregény egész koncepciójával.)
            De Anyót a fordító nevezhetné Dadának vagy Dadusnak is, hiszen a beszédeiben olyan sok dajkanyelvi fordulatot használ. Érdekes, hogy a magyar erotikus nyelvnek eleve létezik egy „gügyögős” rétege, a mi szexualitásra, nemi szervekre vonatkozó kifejezéseink vagy tudományosak vagy infantilasak vagy durván trágárak. Az Anyó miközben dajka módra hízeleg Szívesen Látnak is (pl. „Édes húsom, szép gyermekem” és más ehhez hasonló fordulatok), mitológiai példázatait pedig rendbe gügyörészve próbálja „emberközelivé” tenni: „…jó Aeneas kormányosa, / irányt ki nem vétett soha, / de álom jött rá, elcsucsult, / s kormánya mellől vízbe hullt.” (13575-13577) Amiről az Anyó beszél, amit az Anyó a nyelvére vesz, az veszít a magasztosságából. Ő nemcsak Szívesen Látot „hálózza be”, teszi szánalmassá és kiskorúvá, hanem  az európai műveltséget is.
            A szerelemmel való kufárkodás, azaz az udvari szerelem racionalizálásának fontosságát hirdető Anyó nemcsak az udvariság ellenében beszél, nemcsak az arisztokratikus-udvari regisztert, az udvari szerelem nyelvét távolítja el a befogadótól, hanem ugyanígy az egyetemi, skolasztikus, korahumanista műveltséget is. Az Anyó tudománynak tekinti a szerelmi kufárkodást: „Addig kutattam szorgosan, / míg feltárult nekem e tan, / s katedráról taníthatom.” (12921-12924). „Tudományos” curriculum vitae-jét pedig így foglalja össze: „Szépséges ifjan s ostobán / nem volt szerelmi iskolám, / nem tudtam a teóriát, / de annál inkább praxisát.  / Okossá tett gyakorlatom, mit folytattam mindenkoron.” (12906-12911). Mint a Sorbonne professzorai, ő sem rest a beszédét klasszikus utalásokkal fűszerezni, állításait aktuális tekintélyekkel alátámasztani: „…tudhatod, öntelt kurafi – így mondta ezt Ptolemaiosz, / a tudományban járatos.” (13742-13744), vagy „Homérosz vagy Ovidius, / ha pénztelen, kordéra jut.” (13725-13726).
            De az Anyó nemcsak a tudományos nyelvet és beszédhelyzetet parodizálja, hanem az egyházi prédikációkét is. Tanítását ő maga nevezi intelemnek, prédikációnak, és Szívesen Látot is arra kéri, hogy a jövőben majd amolyan vándorprédikátorként terjessze a nép körében a tudását: „Kedves fiam, ha tart időd / – hisz látom jól, miként kötöd / szívedre buzgón s lelkesen / mindazt, mit mond ez intelem, / s ha egyszer innét távozol, / helyemre állsz majd bármikor, / s papolsz te is, akárcsak én –, / tanítsál városok terén / s tanácsos úr bár megfenyít, / kocsmákban, ágyasházban is, / dús kert ölén, s erdőn-mezőn / csatázva épp vagy széptevőn, / tanítsd a zsenge ifjakat, / apródokat, lovászokat, a kuktát és a kis kanászt, ha nem találnál senki mást, csak hirdesd folyvást doktrinám, / hisz megjegyezted azt talán.” (13605-13621.)
            Ez a fordító, Rajnavölgyi Géza által megteremtett magyar vágáns nyelv, azért lehet nekünk, magyar olvasóknak olyan meghitt és ismerős, mert létezik egy olyan „latinos” magyar deáknyelv is, amire dr. Anyó állandóan visszautal. És ez a nyelv – úgy tűnik – olyan régies rétege a magyar nyelvnek, hogy teljes természetességgel simulnak össze benne vidékiességek és archaizmusok. Mert az Anyó parodizálja ugyan a korahumanista nyelvet és a korabeli egyetemi műveltséget, de nem „forgatja ki”, nem illeti megsemmisítő kritikával. Talán összhangban a Rózsaregény az ellentéteket is egységben látó, már-már enciklopédikus koncepciójával. De mennyire más a stílusok – a magyar fordításban[6] is – tükröződő szembeállítása a Celestinában! Celestina, a Rózsaregény Anyójának ez a kései, katalán leszármazottja jóval kevésbé provinciális, (és jóval kevesebbet kedélyeskedik), épp ezért az iróniája is könyörtelenebb, megsemmisítőbb[7]. A népességnek van tehát egy kiegyensúlyozó, patriarchális alá-fölé-rendelődést implikáló hatása.
            Pedig az Anyó is az ösztönök mindenhatóságát, a szerelem „állati” természetét hirdeti, de az ő bőbeszédű és kéretlen példálózásai, az állatvilágból vett terjengős „exemplumai”, aprólékosan kifejtett és néha végtelenül végtelenül tudálékosnak tűnő „tantételei” jóval erőtlenebbek és veszélytelenebbek, mint Celestina szellemes, de egyben végtelenül agresszív, az ellenfeleit már-már letaglózni akaró sziporkái. A Celestinával való párbeszédnek mindig Celestina írja meg a szabályait.
            Ámde álljon itt egy példa az Anyó tanításaiból: „Vagy felnevelsz egy méncsikót, / ki kancát nem is láthatott, / míg csődör nem lett, szép dali, / s tud nyerget, kengyelt hordani. / Ha egy kanca elékerül / nyerít, hogy megreped a fül, s látod, feléje mint rohan, / fékeznéd bár akárhogyan. / Hóka nemcsak hókát keres, / jó neki az almásderes, / a szürke és a fekete / s nem tartja vissza zabla se. / Eddig nem járt utána bár, / elég, ha kantár nélkül áll, / s meg tudja hágni frissiben / – rohanna mindhez, nem pihen. /  S ha hóka kancán nincs kötél, / a hóka ménhez futva ér, / kormost keres vagy egy kesét, / hogy csillapítsa vad hevét. / S az első, melyre rátalál, / rögvest a férje lesz, habár / nem járt utána ő se még / nem hord az kantárt, s ez elég.” (14159-14183.)
            Az Anyó vagy túl hosszú ideig tanult a szerelem „egyetemén”, és ott (a kor szellemének megfelelően) túlságosan is eltanulta az allegorizálás „művészetét”, vagy nem is akarja igazából megcáfolni, csak egy kicsit „megtaposni”, kiforgatni, ellensúlyozni, vagy épp a fonákjáról megvizsgálni az arisztokratikus kultúra tantételeit. Az Anyó nem eléggé gyűlölködik. Tulajdonképpen mindvégig belül marad az általa kritizált kultúrán, mintha akarata ellenére is tisztelné annak a szabályait. A magyar fordításban mindezt az Anyó vidékiessége is hangsúlyozza.
            Mert hiszen népiesség a magyar stílusok hiearchiájában régóta (de legalábbis a Csongor és Tünde óta egészen bizonyosan) a kiegészítő szólam szerepét tölti be. Mert hiszen Balga, a férfihős népies ellenpontja nem maga alá gyűrni vagy megsemmisíteni akarja Csongort, hanem kiegészíteni. Épp ezért az esetleges hajbakapásuk sem eredményezhet tragikus, hanem csak komikus feszültséget. Azáltal, hogy a magyar Rózsaregényben a fordító az Anyót a többi allegorikus alaknál rusztikusabb nyelven beszélteti, egyszersmind a „helyére is teszi”, a véleményét és egyben minden megszólalását  komikussá színezi. Az Anyó végtére is csak a Rózsaregény egyik mellékszólama, és ezt a magyar fordító a népiesség bevonásával érzékelteti.
Rajnavölgyi Géza kiváló stílusérzékét dícséri, hogy a körmönfont Anyó mégis belesimul a vértelenebb, kifinomultabb, az arisztokratikus gondolkodásmódot és nyelvi regisztert képviselő allegorikus alakok, Őrszellem, Értelem, Édes Tekintet, Édes Gondolat, Szívesen Lát, Szerelem és társaik közé. Az Anyóval való párbeszéd mégis a magyar Rózsaregény legsikerültebb fejezetei közé tartozik, és ez a sok-sok nyelvi játék már-már egyfajta nyelvi univerzalizmust, archaikus és mai, arisztokratikus és populáris, komoly-tudálékos és gyermeki, választékos és trágár stílusok vidám egymás mellett élését érzékelteti ― anélkül persze, hogy ez a nyelvi kavalkád, a  sokszoros egymásba tükröztetés és ellenpontozás, a magyar fordításba beleszőtt irodalmi népiesség felforgatná az eredeti mű értékstruktúráit. Úgy is mondhatjuk, hogy a Rózsaregény univerzalizmusa nem radikálisan mellérendelő, és ezt érzékelteti a magyar fordítás is.
            A magyar Rózsaregény – a legtöbb középkori és reneszánsz fordításhoz hasonlóan – lényegében filológiai igényű rekonstrukció, amely XIX. századi, lényegében Arany János-i nyelvi megoldásokkal szeretné a régmúlthoz való viszonyát láthatóvá tenni. Ebben az irodalmi népiesség – az Arany János-i hagyományoknak megfelelően – a tudományos és az udvari nyelv ellenpontjának szerepét tölti be. Mert hiszen egy jó fordítás többféle múltat képes egymásba tükröztetni – a magyar irodalomét és a francia irodalomét is.                                                                                                    

 

[1] Guillaume de Lorris – Jean de Meun: Rózsaregény. Ford.: Rajnavölgyi Géza, (Szabics Imre előszavával), Bp., Eötvös József Könyvkiadó, 2008.

 

[2] A kortárs magyar szépprózában csak  nagyon speciális szociokulturális esetekben indokolt a városias argó és a tájszólás keverése, pl. a Kemény vajban, ahol Bódis Kriszta falusi gyökerű, de nagyvárosban élő roma lánykereskedőket és prostituáltakat beszéltet.

[3] Azért ennek elfogadtatása a lírai művek esetében sem volt egyszerű. A XX. század derekán az antik költészet tolmácsolása során lángoltak fel az indulatok. Horatius és Catullus városias költők, és mégis nehéz volt elfogadtatni, hogy a fordító nagyvárosi szlenget és nem népies kifejezéseket alkalmaz. A Horatius-fordítások körüli elvi álláspontokat Kőrizs Imre doktori értekezéséből ismerhetjük (HORATIUS VINI SOMNIQUE BENIGNUS. Debreceni Egyetem. Bölcsészettudományi Kar. 2008. http://ganymedes.lib.unideb.hu:8080/dea/bitstream /2437/78253/6/disszertacio.pdf), a Catullus-fordítások körüli vitákat,  mint pl. a Csengery-Devecseri-vitát pedig Polgár Anikó dolgozta föl a monográfiájában. (Catullus noster. Catullus-olvasatok a 20. századi magyar költészetben. Pozsony. Kalligram. 2003.)

 

[4] Jellemző, hogy a  lírafordításoknak vannak a trubadúrokat a kortárs magyar lira felől is “olvasni tudó”, megközelítő kritikusai is a magyar irodalomban. Szigeti Csaba már el is helyezte a trubadúrfordításokat a kortárs magyar irodalom térképén. (Ld.: Szigeti Csaba: A hímfarkas bőre. A radikális archaizmus a mai magyar költészetben.  Pécs, Jelenkor. 1993.)

[5] A Magyar Rabelais-fordításokról: “Utópia nyelve ez, vagy ha nem, hát nagyon úgy hangzik” (François Rabelais: Pantagruel) – In: Holmi. 2011. I. 118-121.

 

[6] Fernando de Royas: Celestina. Calisto és Melibea tragikomédiája. Károlyi Sándor fordítását átdolgozta, kiegészítette és a verseket fordította Szőnyi Ferenc. Európa Könyvkiadó. Budapest. 1979.

[7] Doroty Severin: Humour in La Celestina – In: Romance Philology XXXII. (1978.) 274-291.

A Nyugat öngyilkossága – Michel Houellebecq: Behódolás (Soumission)

Az év irodalmi szenzációjának ígérkezett Michel Houellebecq, a Goncourt-díjas francia író január hetedikére bejelentett Behódolás (Soumission) című hatodik regényének megjelenése. A politikai fantasztikumnak titulált mű, amelynek középpontjában a fiktív Muzulmán Testvériség jelöltje által megnyert 2022-es francia elnökválasztás áll, már megjelenése előtt komoly vitákat váltott ki. A regény megjelenése napján történt merénylet a Charlie Hebdo szerkesztősége ellen, még inkább aktualizálta az irodalmi műben taglaltakat. Hogy a véletlenek összjátéka teljes legyen: a párizsi lap január hetedikei számának címoldalán éppen egy Houellebecq-ről készült karikatúra látható, amely szerint az író 2015-ben elveszíti fogait (gúnyolódás az író hanyag külalakját illetően), 2022-ben pedig betartja a ramadánt (utalás az aznap megjelent regényre és a szerző állítólagos iszlamofóbiájára).

A szerző „látnokisága” már A csúcson (Plateforme) című regénye kapcsán is felvetődött. Az adott műben Houellebecq iszlamista szélsőségesek Thaiföldön tartózkodó turisták elleni terrortámadását írja le közvetlenül a 2001. szeptember 11-ei New York-i történések előtt. Igazából olyan írói képességről van szó, aminek köszönhetően a szerző képes meglátni a körülötte zajló eseményeket, megérteni az adott pillanatot, a kor kihívásait, és mindezt provokatív módon a nagyközönség elé tárni – mielőtt még azok „politikailag” is napirendre kerülnének. Arról, hogy „fiktív” volta ellenére, mennyire „valós” kérdéseket dolgoz föl a regény, szemléletesen árulkodik az iránta tanúsított érdeklődés: a francia kiadásból alig egy hónap leforgása alatt több mint 300 ezer példányt adtak el. Ugyanez történt Németországban és Olaszországban is. A szerb kiadvány február 20-án jelent meg Vladimir D. Janković fordításában, Pokoravanje címmel. A belgrádi Booka kiadó gondozásában napvilágot látott könyv háromezer példányú első kiadása egy hét alatt elkelt.
A regény főhőse a 44 éves François. A megfáradt Huysmans-szakértő egyetemi tanár egyedül él, szüleit évek óta nem látta, barátai nincsenek, ritka társalgásai kollégáival általában nem nagy örömmel töltik el, viszont szereti, ha valaki megdicséri doktori értekezését vagy egyik-másik Huysmansról ír dolgozatát, amelyeket a tizenkilencedik századi irodalommal foglalkozó szaklapban publikál. A világ többi dolgánál valamelyest jobban foglalkoztatják a nők, pontosabban a húsz év körüli lányok, közülük is többnyire egyetemi hallgatónői. Általában a tanév elején összemelegedik valamelyikkel, de rendszerint az év végéig kihűl a kapcsolat, így hát az átmeneti időszakokban François kénytelen prostituáltak szolgálatait igénybe venni.
Houellebecq főhőse szemszögéből ábrázolja a politikai változásokat Franciaországban, amelyeknek lényege, hogy François Hollande második elnöki mandátumának lejárta után, a 2022-ben megrendezett elnökválasztás második fordulójába az euroszkeptikus Marine Le Pen, a szélsőjobboldali Nemzeti Front jelöltje és a karizmatikus Mohammed Ben Abbes, a Muzulmán Testvériség jelöltje jutnak, maguk mögött tudva a konzervatív és a szocialista jelöltet is. A második forduló előtt és közben zavargások törnek ki az országban, szerencsére gyorsan rendeződik a helyzet és a megismételt második fordulóban, a szocialisták és a jobbközép párt hathatós segítségével, a Muzulmán Testvériség européer elveket valló jelöltje megnyeri az elnökválasztást.
A testvériségről való tudnivalókat a francia titkosszolgálat embere – François egyik kolléganőjének a férje – mondja el, aki évek óta követi tevékenységüket. Megnyugtatja a főhőst, hogy a Muzulmán Testvériségnek semmi köze sincs a szélsőségesekhez. Szerinte Ben Abbes a kor egyik legintelligensebb és legambiciózusabb politikusa, akinek célja egyesíteni Európát Észak-Afrikával és Kis-Ázsiával, hogy létrehozza a modern Római birodalmat; a Muzulmán Testvériség nem fenyegetettséget, hanem egy új esélyt jelent a Nyugat számára – mindezt figyelembe véve tudnak vele koalícióra lépni a szocialisták. A Muzulmán Testvériség egyébként sem a gazdasági kérdéseket, sem a pénzügyeket nem tartja szívügyének, ilyen téren könnyen engedményeket tesz, kizárólag az oktatás érdekli, mert „aki ellenőrzi a gyerekeket, az ellenőrzi a jövőt”.
Az új rendszer felállását követően muzulmán típusú iskolák jönnek létre, az olajmonarchiák rengeteg pénzt pumpálnak az oktatásügybe. A nem muzulmán tanárok elveszítik munkahelyüket, köztük François is, igaz, 44 évesen megkapja azt a nyugdíjat, ami akkor járna neki, ha 65 éves koráig dolgozott volna (havonta mintegy 3500 eurót, ami kb. a francia átlagkereset kétszerese), ugyanakkor lehetősége van megtartani tanári állását – nyugdíjánál háromszor magasabb fizetésért –, csak ehhez át kell térnie az iszlám vallásra. François kezdetben nem gondol erre a lehetőségre, de mivel többször is felhívják rá a figyelmét, foglalkoztatni kezdi a dolog. Magányában arra ébred rá, hogy valami nem stimmel az életében, és változtatni kellene rajta. A magát addig vallástalannak tartó férfi arra gondol, hogy Huysmanshoz hasonlóan a katolicizmusban kellene keresnie a megoldást, meg is próbálja ezt, kolostorba vonul, de néhány napnál tovább nem bírja, úgy érzi, a katolicizmus és a kereszténység általában kifulladt, képtelen megnyugvást nyújtani és válaszokat adni korunk kérdéseire, erre már csak a legfiatalabb, feltörekvő monoteista vallás, az iszlám képes. François a megtérést új esélyként éli meg, egy új élet lehetőségeként, amelynek nem sok köze lesz az előzőhöz, mint mondja: „nem lesz mit sajnálnom”.
Az akadémiai magaslatokban folytatott (üres) elmélkedéseket félretéve, François megtérésének indítékai valójában meglehetősen földhözragadtak: azért tér át az iszlámra, hogy megtartsa, illetve megszerezze azokat az értékeket, amelyeket a nyugati civilizáció polgáraként fontosnak tart: pénz, hatalom, elismertség, fölérendeltség. Az ő behódolása tulajdonképpen eszköz egyéni igényei kielégítéséhez. Ennek biztosításához a katolikus francia – még François neve is ezt szimbolizálja – bármit kész feladni. Nemigen zavarja, hogy a kialakult helyzetben zsidó barátnője szüleivel a fenyegetettség-érzet miatt kénytelen elhagyni Franciaországot és átköltözni Izraelbe, rá sokkal nagyobb hatással vannak az egyetem konvertita elnökénél tapasztaltak. Lenyűgözi az ott látott anyagi jólét, örömmel hallja, hogy addigi tudomásával ellentétben borozni is szabad, nem utolsósorban a nőktől világéletében frusztrált férfira nagy hatással vannak a poligámia előnyei: elragadtatja a legidősebb, időnként ételt-italt fölszolgáló negyvenes feleség jámbor szolgalelkűsége, a feszes fenekű, tizenöt éves legfiatalabb feleségnek pedig más jellegű adottságai bűvölik el.
Houellebecq regénye fricska a nyugati társadalomnak. A szatirikus hangnemű mű gúnyrajzában kritikai éllel ábrázolja az akadémia világát, ahol egocentrikus egyetemi tanárok más életművének a felhasználásán keresztül igyekeznek karriert építeni maguknak; a sok esetben a politikummal összefonódott értelmiségiek passzivitását; az ötödik köztársaságot, amelyben évtizedek óta a különféle konzervatívok és a szocialisták váltogatják egymást a hatalmon, hasonló elfásultsággal viszonyulva a kor kihívásaihoz, aminek logikus következménye (lehet) a Nemzeti Front és a Muzulmán Testvériség előretörése; az aktuális politikai vezetést, amely néhány tisztségért cserébe nem elvszerű kompromisszumokba is hajlandó belemenni; a felvilágosult Nyugat jellegzetes képviselőjét, aki tulajdonképpen konzervatív jobboldali, ez legjobban a nők iránti viszonyulásából, a patriarchális alapokon nyugvó férfi-nő kapcsolat preferálásából tűnik ki, amiből arra is következtethetünk, hogy a polgári értékeket hirdető európaiak között és a muzulmánok között több a közös vonás, amint ahogy az első pillantásra tűnik.
A szerző nem nyújtja a nyugati kapitalizmus rendszerbeli kritikáját, nem mutat rá annak árnyoldalaira, tarthatatlan álláspontjaira, megelégszik a felmerülő gondok puszta „érintésével”, de már ezzel is gondolkodásra késztet. Egyrészt arról, amit hősei kimondanak: a civilizációk nem maguktól mennek tönkre, hanem a civilizációk úgy pusztulnak el, hogy öngyilkosságot követnek el; a keresztény Európa egy nagy civilizáció volt, akárcsak a Római birodalom, de a huszadik században öngyilkosságot követett el. Másrészt pedig arról, amit hősei elhallgatnak: a liberális kapitalizmus, a polgári demokrácia, a kereszténység, akárcsak a keresztény értékeken megalapozott humanista ateizmus ma már nem tud választ adni a kor kihívásaira, a nyugati társadalom ördögi körben forog, és képtelen kiszabadulni a saját maga által kreált mókuskerékből, ebben a helyzetben kínál tökéletes választ az emberiségnek a magát erős vallásnak – és működőképes társadalmi modellnek – tudó iszlám. A katolicizmus felcserélése a muzulmán vallásra a regényben nem ideológiai, hanem elsősorban gazdasági jellegű, a kapitalista hatalmi rendszer fenntartását szolgálja.
A Behódolás nyilván nem nyeri el az irodalmi szakma és az olvasók egyöntetű tetszését, problémafelvetésében és a feldolgozott téma tekintetében azonban kétségtelenül az év irodalmi eseményének számít – a pillanat regénye. A mű nagy csavarja, hogy a szerző mindent főhősén keresztül mond el, a nyugati társadalmat, a politikai válságot, a társadalmi változásokat François szemszögéből láttatja, és ahogyan a gyarló hős életmódja és cselekedetei nem kifogástalanok, következtetés-levonásai sem lehetnek mindig azok, az olvasó kénytelen értelmezni és értékelni is őket. Houellebecq regénye nem az iszlamofóbiát gerjeszti, hanem a családtagjaitól, embertársaitól és végső soron önmagától elidegenedett nyugati ember bírálata. Az elrettentés módszerét alkalmazza arra, hogy figyelmeztessen: ha nem vigyázunk, könnyen megtörténhet, hogy a görög kultúrára, római jogra és keresztény értékekre épülő nyugati civilizáció a szemünk előtt tűnik el – ha ugyan ez már nem történt meg.

images